Életem

 

Bemutatkozás^*

1925-ben születtem Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Apám földműves. Testvérek négyen vagyunk. Két nővérem van, mind a kettő eladó. Nagyon szeretném, ha férjhez mennének. Ugyanis sok baj van velük éppen azért, mert lánynak születtek. Az öcsém tizenegy évvel a húgom után született, de semmi látszatát nem kelti annak, hogy kései gyerek. Sőt, apám minden kurázsiját éppen úgy örökölte, mint én.

Apám mindig arra törekedett, hogy földet szerezzen magának. Első vállalkozása balul ütött ki. 1924-ben gróf Apponyi eladta az ottani birtokát. Mink is vettünk öt holdat. Kifizetni azonban nem tudtuk, az elkövetkező gazdasági válság miatt. Ennek következményeképpen húsz éven keresztül fulladoztunk az adósságokban, mert kamatot mindig csak fizetni kellett.

A polgári iskola három osztályát magánúton végeztem. 1941-ben kerültem a pápai Református Kollégium kereskedelmi iskolájába. Ez úgy volt lehetséges, hogy anyai nagyanyám kilenc unokájával beköltözött Pápára. Mivel általában jó tanulók voltunk, az otthoniaknak csak az élelmet kellett beszállítani. Azonban ez is nagy nehézséggel járt, különösen télen. Ilyenkor még éhesebbek voltunk, mint máskor. Egy szobánk volt, s két ágyban öten háltunk. Természetes, hogy én mindig a két ágy között aludtam. Jobb felemen valamelyik unokahúgom, bal felemen nagyanyám mint fővigyázó. A nyári szünidőket otthon töltöttem, és dolgoztam, amennyit csak bírtam.

1945-ben érettségi után Tóth Sándor rajztanárom biztatott, hogy menjek művészi pályára. Ebben az évben azonban nem tudtam, anyagi körülményeim nem engedték. (A háborúból megmaradt egy üszőcskénk, húszéves adósságunkra fordítottuk, szerencsésen kitelt belőle. A megmaradt adópengőkön még fél kiló szekérkenőcsöt is vettünk.)

1946 őszén jöttem fel Pestre. Az Iparművészeti Akadémián tettem felvételi vizsgát, de később nagyon megbántam. Rokonom, ismerősöm nem volt, akiknél megszállhattam volna, más helyet meg nem találtam. Már-már úgy volt, hogy az utcán kell hálnom, amikor véletlen szerencse folytán összekerültem egy öt-hat diákból álló társasággal. Ők voltak a Dózsa kollégium első tagjai. A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy se ablakunk, se ajtónk, se ágyunk nem volt az első hónapokban. Ez a közösség lett a nevelőm és otthonom. Itt kaptam életem legjobb barátait. Az ősszel a Képzőművészeti Főiskolára iratkoztam. Most a Dési Huber kollégium az otthonom.

Verseket már 1945-ben írtam. Ezek a versek általában nagyon pesszimisták. Néha, mikor előveszem őket, csak mosolygok rajtuk. Néha azonban megértem magamat, belegondolok az akkori világba, és csak ezért nem vágom őket a tűzbe. A verseket nem játékból, hanem a kínlódások nehézségeiben írtam. Felelősséggel. A felszabadulás után szinte napi táplálékom lett a versírás. Friss levegőt szívtam magamba, és örültem, hogy kifújhatom.

Kollégiumok^*

Falubeli pajtásommal, aki hadifogságból érkezett, elhatároztuk, hogy Pestre megyünk és tanulunk tovább. 1946 nyarán milliomosok voltunk ugyan, de a rossz millpengőkért nem kaptunk még cigarettát se. Ilyen okból mellőzni kívántuk a vonatot is. Ezért éjszakákon át fundálgattunk egy olyan szerkezetet, amivel megjárjuk a 180 kilométert, eljutunk a fővárosba a műúton. A tervezett szerkezet végül mint pálinkafőző valósult meg. Én Pestre mégis eljutottam, zsebemben az új pénzzel, néhány tisztességes forinttal. Fölvételi vizsgám sikerült a grafikai szakra, de szállásom nem volt. A sors akarta, hogy csavargás közben megpillantsak egy kézírásos táblácskát: Falu–Budapest Népikollégium – ezt olvastam egy romház kapuján, a Damjanich utcában. Belül négy-öt kopár vaságy, néhány fiatalember. A nyomorúságon sírni lehetett volna, de ők nevettek. Szemükből olyan bizalom áradt, s hitük, mindent jóra fordító akaratuk olyan mesei szép volt, hogy elhatároztam, velük tartok. Ide hívtam a barátomat is.

Így lettem én alapító Dózsás, ős-Dózsás, ahogy mondani szoktuk. Mert Dózsa György nevét viselte az a hatalmas, de szintén romos épület, amit hamarosan megszereztünk. Ady Endre egyik versének a volt-jait megjövősítettük ilyenképpen: Akkor lesz itt lakodalom, nagy igazi lakodalom, Mikor az ország vőlegénye Dózsa György lesz… Igen, ilyen láng tombolt bennünk, különben tán megfagytunk volna télen a papírablakok mögött. A következő nyáron a főiskolás képzőművész kollégiumot szerveztük, alakítottuk meg. Épület kellett, kiszemeltük a Weiss Manfréd házat az Andrássy úton. Szalmazsákot át a kerítésen, s már éjjel a velencei csillárok alatt feküdtünk.

Az új iskolaévben festőnövendék voltam, verseket írtam, ezek megjelentek az akkori Valóságban. A versekre felfigyelt Veres Péter, látni akart, elküldte értem fekete miniszteri kocsiját. Írásra biztatott. Hogy a festészethez hűtlen lettem, annak több oka volt, most csak egyet említek. Éreztem, hogy versben, egyelőre, jobban kifejezhetem magamat, világomat. Ezért 48 őszén mint bölcsész mentem át a József Attila kollégiumba. Juhász Ferenc is odajött, ahogy ezt még nyáron megbeszéltük. Simon Istvánt ott láttam először, pár hónapja szabadult a hadifogságból. Szelíd, sokat tapasztalt fiúnak látszott. Nagy karimás kalapban szorgalmasan járt az egyetemre. A versben nagy lendületű Tóth Gyula még mindig az ágyat nyomta, mert Jugoszláviában a dereka roppant meg az ifjúsági vasútépítésnél. Sok vidám, izgalmas, hasznos órát töltöttünk együtt. Erősen hittünk ügyünk igazában, dehogyis gondoltunk a rossz évekre, melyek hamarosan minket is mint fiatal költőket szorongattak.

Végezetül hadd mondjam el, hogy minden rossznak ellenére magam is költő lettem. Ezt nem csupán a szerencsének tulajdonítom. A megjárt kollégiumok adtak erőt annyit, hogy máig is élek belőle.

Aranyalma^*

DÓZSA GYÖRGY NÉPI KOLLÉGIUM – ezt festettem áhítattal a fehér táblára, ami hamarosan a bejárati kapun hirdette, hogy az épület a miénk. Tulajdonképpen úgy foglaltuk el, a kiutalás, érvényesítés később történt. A mostani Dózsa György út és a Gorkij fasor sarkán ma is áll a ház. Előkelő szanatórium volt, a háborúban megrongálódva rablók és gyilkosok tanyája lehetett. A rendőrség néha egy-egy marcona alakot hozott a helyszínre, eljátszatták velük a bűntényt, mi pedig borzongtunk. Ezt a pokolian piszkos és romos épületet mi hoztuk helyre. Mire a hideg, az eső, a hó megérkezett, már ablakaink is voltak, persze nem üvegből – olajjal átitatott fehér papírból. Néhány hónapig sokat éheztünk, fáztunk. Körülbelül nyolcvanan lehettünk, egyetemisták, középiskolások, erdélyi és felvidéki fiúk, paraszt- és munkásivadékok, árvák és szegények, általában olyanok, akiknek szükségük volt otthonra, közösségre. A közös hit, a lelkesültség, elszántság tartott össze bennünket.

Csak az iskolaév végéig voltam „Dózsás”, akkor néhány főiskolás társammal megalakítottuk a Dési Huber Képzőművész Kollégiumot. Kezdődött minden elölről. Épület kellett, kiszemeltük a Weiss Manfréd házat az Andrássy úton, az estet bevárva átdobáltuk a szalmazsákokat a vaskerítésen, bemásztunk vagy húszan, a gondnok hiába tiltakozott, már ott aludtunk a hatalmas velencei csillárok alatt. A hőskor mégis a „Dózsás” idő, az maga a teremtés volt anyagilag, szellemileg egyaránt. Meghatódom, ha egy-egy emlék fölmerül bennem.

Tél derekán már, noha lélekben erősek voltunk, testben nagyon gyengék és álmosak. A vitaminhiány ellen nagy kollektív vöröshagymaevéseket rendeztünk, szemünket bekötve haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. De így is csurgott a könnyünk, de így is az ország urainak, jövendő vezetőinek képzeltük magunkat.

Nemrég a hajdani Dózsa előtt siettünk taxival a filmgyárba, éppen a Kósáék Dózsa-filmjének első vetítésére. Az épület déli oldalán újra megpillantottam a csonka szilfát, lelkesülten üdvözöltem: szervusz, te kedves fa! Feleségem, aki velem volt, már tudta a titkot, amit kevesen ismernek: hogy ez a fa annak idején boldoggá tette egyik vasárnapunkat. Volt kukoricaliszt a konyhán, de tüzelő szikrányi sem. Karola néni, a pici szakácsnő, pityeregve panaszolta, hogy nem tud ebédet főzni. Olyan szent düh fogott el, hogy máig se tudom, miképpen másztam fel arra a hatalmas fára, fogam közt a fűrésszel. A két vezérág közül az egyiket, a leveletlent, levágtam, éppen az odú fölött, ahol denevérek jajgattak, de nekik bajuk nem történt. Aznap éppen búcsú volt a falunkban. Mi itt kását ebédeltünk boldogan. Huszonnégy évvel ezelőtt. A kedves szilfa mintha semmit se változott volna, pedig mi minden történt azóta!

Emlékezem^*

Nagy idők tanúja – e kurta önjellemzést kölyökkoromban betűzgettem egy vándorköltő neve alatt. Most majdnem a nevemhez is odaragad, míg figyelem a képernyőn az emlékeztető, de szűkkeblű riportfilmet a képzőművész népi kollégiumokról. De észbe kapok idejében. A „tanú” meghatározás mellőzendő, hiszen a nagy időnek cselekvői voltak a kollégisták. Hogy később igazi alakítók nem lehettek, nem rajtuk múlt. Bár erről is lehetne elmélkedni, s kisülhetne az ellenkező. A csak tanúk: szemlélődnek csupán, rosszabb esetben megfigyelnek és elítélnek. Akadtak ilyenek is, nem tudva a törvényt: „Csak ami lesz, az a virág.” De meglehet: nálunk is jobban tudták.

Kérem, ne másítsák meg a szavakat. Fényes szellők – így a helyes. Fényes szelek – így helytelen és illemtelen. Ne fogják ránk a szeleket. Nem mi voltunk. Inkább szelecskéket mondjanak, szavaljanak, nyomtassanak. És ne hívjanak minket nemzedéknek. A népi kollégistáknak nincs nemzedéke, ahogy volt Vasváriéknak. Higgyenek Illyés Gyulának, ő mondta az emlékesten. Illetve emlékalkonyon. Mert hagyjunk helyet a hármasságnak: alkonyat, est, éj. Persze, nem kellett volna akkorát akarni, hinni, csalatkozni és elvérezni. Gyerekek, holtak és elevenek, örvendjenek, megkaptuk a mikulási ajándékot! – Tehát: fényes szellők: ideje jött a megvetésnek. Az éhes gyerekek (köztük többen a földosztás dicsfényével) inkább ettek igét, mint kenyeret. 1946: szakácsnénk, a kedves Karola (kezében hetven parola) sírt, mert csak „makai” vöröshagymával szolgálhatott. Bekötött szemmel is könnyezve haraptuk s gondoltunk egyik pártfogónkra, Erdei Ferencre, mert lehet, ő juttatta a ríkattató almát. Kár, hogy nincs rólunk ilyen fotó, most láthatná az ország. 1947 nyara: újabb otthonalapítás, most a képzőművész főiskolásoknak. Pályázathirdetés. Jönnek a nagyszénási lányok. Faggatja őket Cseh Miklós, a rékasi bicskás, aki mellesleg Joyce Ulyssesét is majdnem kívülről tudja. Aki később mint műkritikus, a művészet páratlan szerelmese, a gellérthegyi asszonyszobrot megközelíteni merte, merően esztétikai érveléssel. Munkátlanul halt meg nemrég, az alkohol csillaga fényeskedjék neki! Ez a gyutacsszemű Miklós faggatja őket, közben ül az asztalon klottgatyásan. Micsoda zsiványtanya – gondolhatják ők. De Fábián Rózsa marad. Hajdani fotó a képernyőn: ragyog a mi Rózsánk. A két szoba kicsi, özönlenek a gyerekek – Erdélyből, Felvidékről is. Szalmazsákok, irány az Andrássy út, a Weiss Manfréd villa! Fél év múltán kiűzettünk onnan. Kép: Czinke Ferenc magyarázza grafikai sorozatát, a Koskirályt, aki bűneiért kitünteti magát, akit megnyúznak végül. Legalább a mesében legyen igazság. Czinke, Czinke… ha már a szárnyasoknál tartunk, várom, de nem jön Kokas, akire a neve nem illik, nincs szemétdombja, de a festészetben hatalom. S hol a „nagyágyú”, Vígh Tamás, a szobrász? Akit Ferenczy Béni a legjobb tehetségnek tartott már akkor. Mire való ez a túlzott szerénység, fiúk? Egykori vádak: a népi kollégisták mértéktelenül tüntetnek, mászkálnak az országban, illetéktelenül avatkoznak ügyekbe, paráznák, elhanyagolják szakmájukat. Utóbbira a válasz mostani, immár mosolygó: jobban tudtunk komponálni, mint ez az operatőr, aki a képernyő jobb szélén egy beszélő orrot igen sokáig otthagy, jelezve az emlékezés komolyságát.

Kép: a kollégium erkélye, első emelet. A film elejében villan föl ugyan, de utoljára hagyom, pusztán kompozíciós meggondolásból. Az erkély üres, pedig ott kéne ülnöm, mint rács közt, a berekesztettség, a megrekedtség szimbólumaként. Nap süti az erkélyt, de üres. Ide szoktam föllebegni kintről, s be a horkoló szobába, ha éjszaka tértem haza. Itt üldögéltem 48 tavaszán, előttem sudár huszárakácok rezegtek a fényestre szellőcskéktől. Sej… sejtettem, hogy nem lehetek nemzedék, ezért vettem elő Csokonai Vitéz Mihályt, szegényt, aki tudvalevőleg nem volt nemzedék. Innen észleltem, hogy miniszteri kocsi jön értem, Veres Péteré, aki óhajtotta látni a piktorpoétát. Történik-e ilyesmi manapság? Hej, mostani kis idő, te önző, kicsinyes idő!

A tavaszról^*

Az ember természete olyan, hogy mind a négy évszakban megleli a kedveset, a szépet, de természeténél fogva a telet hamar megunja, mert klímánkban a tél egyáltalán nem mondható humánusnak, drámaian fehér és fekete, az embert nagyon is kifárasztja – ezért lehet nálunk a tavasz a megváltás és a forradalom örök jelképe. Egyéni megújulásunk is reményteljesebb, ha a hullámzó füveket, vetéseket látjuk, meg a sokszínű lepke- és madártüneményeket a tapsoló levelek közt. Szenvedélyes, teremtő évszak a tavasz, igája is édes.

 

Gyermekkoromban a tavaszok a legboldogabbak. Ha csak néhány szín villan fel előttem: a zöld, a sárga, a piros, máris látom az aranyosan zsibongó kislibákat a zöldben, a mezítlábas versenyfutásokat, a piros szalagos kiscsikót, aki holtfáradtra szaladgálja magát a szabadban, s kezdetben fél még leheverni a szokatlan fűre, segítek neki: behajlítom a térdeit, melléje fekszem, szuszogunk boldogan, mint a testvérek.

 

Pápai diák koromban kimentem a város szélire festeni. Tornyokat, jegenyéket, hömpölygő fehér felhőket festek: ábrándokat. Pihentetni magam hanyatt fekszem. a zöld réti úton, a felhők ingyen-cirkuszát ámulom-bámulom, s közben átlép fölöttem egy sárga szoknyás cigánylány. Máig se tudom, hogy valóság volt-e vagy álom.

 

Legelső pesti tavaszom 1947-ben sütött rám. Népi kollégisták voltunk. Ott éltünk egy majdnem-rom épületben a Ligettel szemben. A tél nagyon meggyötört bennünket. Rosszul záródó ajtó, papírablak, repedezett fal, tüzelő semmi. Majd jön a tavasz, biztattuk magunkat, s jött is, mint a mi országot és világot megváltó akaratunk szimbóluma. Lélekben erősek voltunk, de testben gyengécskék. Emlékeztek-e, barátaim, mi volt a mi vitaminunk? Bekötött szemmel haraptuk az óriás vöröshagymákat, mint az aranyalmát. Szép volt a tavasz, mi is igyekeztünk, hogy szépek legyünk. A lányok segítettek, vasalták, foltozták szerény kis ruháinkat, fölvarrták ingünkre a gombot. Emlékeztek, milyen boldogan készültünk az Ünnepre és a szerelemre?

Szívemhez anyám közelít…

Életem^*

Utazom anyámhoz, zsebemben a szerkesztőség levele, kérnek, írjak önéletrajzot a karácsonyi számba. Most éppen eredetemhöz érkezem. Ahogy szoktam, körüljárom a rozoga házat, megszimatolok mindent. Megrugdosom, forgatom a sok lomot, nézegetem a kamragerendán a csorba és üres fecskefészket. Ilyen a ház is, anyám a faluban él, már védettebben. Fölmegyek a padlásra is, vizsgálom a korhadt koszorúgerendát, bírja-e még? Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan. De most nem fáj semmi. Bölcsebb lettem? Kívül süt a szeptemberi szép nap. Irkával, tollal ülök a diófa alá.

 

Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem. Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az isten ostorának. Bölcsős koromban csak egy Ihász Ilona nevű lánytól kellett félnünk: szájával titokban arcomra járt, szívta kékre, pirosra, még a foga nyomát is rajtam hagyta. Anyám szerint: szerelemből.

Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek. A gazdasági válság előtt apám bankhitelre öt holdat vett a meglevő tízhez a dobrakerült Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük. Te „szacsi”. Mérgében így nevezte apám anyámat. Szamarat akart mondani, de csacsivá szelídítette. Szitkai teteje ez volt: „A Krisztusát a pofádnak!” Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű. Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz. Egyetlenegyszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedűvel követem őket. – A zsandárzsebkendő a hátulgombolósból kilátszó gyereking csücske. Zsandárzsebkendős koromból tünemény képeket jegyzek. Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket ír egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában varrni és szabni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. „Ír” nekem lovakat is egy örökölt palatáblára. Apám hólapátot farag nyírből, nyárból a nagy tél idején, 29-ben. Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk, egy erős és okos kuvaszkan, aki akkortájt lovam is. Később a csendőr a torkába döfött szuronnyal. Anyám egy lavór tiszta vizet tett elibe, abba köhögte a vért. Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz. Farkasszőr is akkor görbült szemembe, sokáig pirosnak láttam a havat. A kéményben ördögök muzsikáltak. Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment. De ülve a kutya mellett a külső ajtóban meggyógyultam hamar. Szobánkban egyik nyáron földmérnökök dolgoztak sokszínű tintával, nagy rajzasztalon. Kalapjuk mellett a fácánkakas ragyogó begyetolla. Nardai úrtól színes ceruzát kaptam. A főmérnök, nagyfejű úr, anyám után leskelődött. Belépve este az istállóba, éppen fejéskor így szólt sután, bután: Na, feji az urakat? Nem, csak a nagyságos asszonyokat, mondta anyám. Erre kifordult. Most odanézek, ahol valaha az istálló állt: zöld ágak bókolnak a jászol fölött. Szérünk, ami merő por volt keréktől, patától, ma szép zöld porond. Pár napja öcsém lekaszálta s ím, csodaként kikericsek nyílnak, akár a réten. Jelentik, hogy a szűzi vadság elfoglalta udvarunkat. Nem sajnálom, sőt, mintha boldogság cirógatna. Átkozott világ halt meg szemem előtt. Már itt ülök a kikericsek közt, süt a nap, ingem levetve, cipőmben ketyeg az órám.

Házunk szélső ház, a falutól kissé távol. Mondhatom még, hogy áll, de alig. Nem hozzuk helyre, csak fele a miénk, egyébként is előbb lebontani kéne. Távoli körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony. Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában. A fegyelmet tán azért tűrtem, mert nagy volt bennem a kíváncsiság. A „mester” keze alatt nem tűntem ki a többi közül, csak szép- és helyesírásban meg rajzban. Vizsgakor a kanonok tőlem kérdezte: Mekkora hullámok voltak a genezáreti tavon? Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót, a Bibliát nem lehet kiforgatni. Vizsgára a mutatópálcát virágkoszorúval befontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. Iskolából sokszor kikért apám, például, ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem. A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat. Ősszel a délutánok is ezzel teltek a havasesőkig. Szép és kegyetlen sors volt a pásztorkodás. Hőben, hidegben, szélben, esőben mennem kellett. Egyszer a kiskutya elhurcolta egyik cipőmet, sokáig nem leltük. Mezítláb kellett járnom az őszi sarat és pocsétákat. A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat, játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg a zsiványozást. Simi vezérnek neveztek el. Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán. Olyanon is, hogy összekötöttük madzaggal fütyülőnket, egymással szembe ülve hátrálni kezdtünk, hogy ki húzza el a másikat, kié az erősebb. Megtudtam ott, miből lesz a gyerek. Ráz a nevetés, mert látom: a kiszáradt s kerek kenderáztatóban (mocsolában) körben ülnek a kölkök s rázzák tüzes áhítattal kakasukat, akár a majmok. Egy reggel a rét mellett apró paprikát leltem, búbját levágtam, s keletkezett egy lyukacska. Annyira izgatott, hogy megtörtént velem a baj, billémet hirtelen égetni kezdte. Egész nap jajgatva szaladgáltam s hűtőztem vízben. Ősszel a marhákat összeeresztettük, akkor a rétség közös volt. Míg sütöttük a kukoricát, krumplit, az állatok csatangoltak, viaskodtak. Ilyenkor csúszott le a jószág szarváról a tülök. Egyszer az én Füge tehenem is véres kiflit vitt haza a fején. A réten végig folyt egy patak, a Hunyor. Egyetlen hal volt benne, egy kis aranyhal, én fogtam ki a kezemmel. Hóolvadáskor a patak elöntötte a rétet, s ha megfagyott, hosszú jégpályát csinált. Ott az egyik húshagyókeddet elkorcsolyáztam. A korcsolyát magunk ekecsöltük, háromélű hasábfát az egyik élén megvasaltunk. Térdünk közt szöges bottal előre löktük magunkat, ahogy a Brueghel-képeken látható. Szél ha fújt, keresztbe vettük hónunk alatt a botot, s kabátunkat ráfeszítve vitorláztunk. Pár szót a forrásról is. A völgy tövéből gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyűrűben. Hasra fekve ittam belőle. Legutóbb 1935 augusztusában, mikor végzetesen nagy láz jött rám a réten.

 

Most északra ülök, vadkörtefám alá, az akácosszélre. Egyenes a törzse, de közelről látni, háromszor megcsavarta az északi szél. Ezt a fát én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egyik pajtásom, úgy kellett visszalopnom titokban. Akkor ültettem ide. Tán életemet is jelképezi. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrizés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom tán egyetemista, faggat s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint. Lábadozva, a vízcsaphoz ültem, csodáltam, sokáig ott pancsoltam, míg nem szóltak rám. Másik szomszédom, egy rabbi, többször megkínált rákszemcukorral. Otthonról kötözésre járva láttam a csöglei bolond családot. Házuk falára udvar felől tükröket ragasztottak sárral: páváskodtak bennük, szülők, gyerekek toprongyosan. Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel. Aztán jöttek a csavarások felnőtt koromban, bensőmben is. A vadkörtefa erős és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Magam hasonlítottam a fához, felületes írói fogás. Ha van érzelmi élete, emlékezete (amit a tudomány is tulajdonít már a növényeknek) akkor is nagyon különbözünk. Ő százszorta jobban bírja a rosszat, szép arany-zöld vitéz. Láthatólag semmi kényesség benne. Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. Kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet. Nemcsak az eleven, de a feketére sütött vér is iszonyatot keltett bennem. Kezdetben a sárga színt se tűrhettem, különösen a nyers tojásét. Túrós rétes ha tojástól sárgállt, nem ettem. A virágvasárnapra szánt gácsér tollát sapkámba tűzve, megbüdösödtek ujjaim. Akkor találtam ki az első verset: Réce, réce, kanréce / nem köll nekem ebédre! Fújtuk ezt két leánytestvéremmel harsogva, anyánk bánatára. Szüleim a két lányt lefogva erőszakosan tömték levessel. A tésztametélt kilökkent állacskájukra szakállnak. Én az asztal alatt kibújva, elszaladtam. De a verés elől nem szökhettem. Megesküdtem, soha ilyen húst nem eszem. Megkíséreltem ugyan többször, még a mája is kifordult a számból. S történt az is, hogy a két lány tyúkszarral kente meg orromat, mikor aludtam a favágítón egy rönkön. Hetekig vertem és üldöztem őket. Azóta a csirke bőrét nem eszem. E fölsorolások úgy hatnak tán, mintha kánaáni bőségben válogathattam volna, attól kergültem el így. Általános ételünk a krumpli, káposzta, bab, savanyú répa, kukoricaféleségek. Anyám a tejben főtt kukoricagombócot így nevezte: aranygombóc ezüst lével. Ezt nagyon szerettem, iskolába is hordtam hidegen. Tulajdonképpen nem is a húst, hanem a szart és a bomlást utáltam. A csúnya élmények után képzeletem megrontotta a legtisztább ételt is előttem. Kényességemet heccből vagy fogadásból van erőm legyűrni olykor. 1947 nyarán, mikor a képzőművész-kollégiumot szerveztük, Cseh Miki sajtot szerzett, de az halom gríznek hatott, nyüzsgött a nyüvektől. Mosolyogva megettem. Sokkal később Juhászéknál vendégségben, Erzsike titkolt előttem egy vézna kis kacsát, kis hattyúnak nevezte, de fűszerrel kitömve, borral, konyakkal megöntözve sütötte meg. Emlékezetem óta ez az egyetlen kacsa, amit elviseltem. Egyéb kényességem: férfiak csókját nehezen tűröm. Apám ezt korán megtudta, utána csak kézfogással üdvözöltük egymást. Kényesen titkoltam szerelmeimet. Fölháborodtam, ha szeretőm nevét rám olvasták. A regölő legényeket szétdöncöltem, mikor nagy zengéssel regöltek Babusnak. Más ügyekben, ha megundorodtam valamitől, azt nem etették meg velem újra. Búcsúznom kell vadkörtefámtól, kikericset szakítok irkámba, csípek néhány szőlőszemet a megdőlt lugasról, búcsúzom a háztól, anyámtól. Készülök Lengyelországba. Kedves falubelim, aki régóta pesti lakos, rangos tisztviselő, ül a volánnál, mellette felesége. Elhagyjuk a muzsikától zengő falut, a búcsúi mulatozást. Irány: Budapest. A hölgy egy föladatlan képeslappal a bentrekedt iszkázi legyeket űzi a robogó kocsiból.

Ritkán mukkanok meg az autóban, tűnődöm, hogyan folytassam tovább. Különös emlékemberekről írok fejben, hogy megérkezve papírra vessem. Az első különös ember: koma bácsink, Bak Sándor, aki az iszkázi legelőkön együtt volt bojtár Savanyóval, az utolsó magyar betyárral. Összevesztek egy botnak való bangitafa miatt a Besenyő-erdőn. Tavalyig hittem, hogy a bangita nincs. A szigligeti parkban rátaláltam, tábla jelöli. Koma bácsi elmondta, milyen volt régen az iszkázi búcsú: Zalából, Tolnából, Baranyából jöttek az ihászok, a szamaras kordéban a kishordón úgy ültek, mint a szobor. És mindig történt halál. Festett famadarak még vannak a faluban, ezeket pásztorok faragták a veszprémi, váci börtönökben. Koma bácsi maga varrta csizmáit, maga-tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével. Írni nem tudott, én tanítottam olvasni újságból. Az sz-et szinek ejtette, így: Szitalin. Táncoló babákat faragott, meg sokféle játékszerkezetet. Az ő nyomán járva kezdtem csinálni rajzológépet. Nem sikerült. (Pár éve rányitok fiamra: mit ekecsölsz te? Egy precíz rajzológépet! Elsápadtam. Ilyen a gének hatalma.) Korán kezdtem lesni a mestereket. Harsányi bácsi oly ékes vasalást rakott a szekérre, hogy ma egy fürgetőt, rakoncát, sasókát drágán lehetne eladni, még rozsdásan is. Berta bácsi a bognár, apám katonatársa, nemcsak mesterségével bűvölt, de humorával, remek utánzó és színészi készséggel is. Rokonságából anyai ágon származik Hofi Géza. A Bibliából jött elő Kecskédi Miklós, nagy hajasan, szakállasan, akár egy Sámson. A keresztfánál szokott imádkozni, közben káromkodott a gyerekre. A piacon eladott disznókat egymaga rakta vagonba. Ignác, a félnótás, maga-költötte litániákkal járta a házakat. Mért nem nősülsz meg, Ignác? Mert a patronokat kányákra sütöttem, nem maradt a galambokra. Ignác, visz a víz! Így csúfoltuk. Később a megáradt Marcalba fulladt. Kiskamondi Jóska, „vándor tanyai”, majd „nemzeti költő”, szalagos bottal járt s kokárdával. A hátán kis szekrényben versei, nyomtatva a pápai kollégium nyomdájában. Anyám ronda embernek nevezte. Szivárványkor megrúgta mászó kisöcsémet, a későbbi Ágh István költőt. Öcsém az öreg bakancsán a csigaszöget piszkálgatta, így megzavarta őt ihletében. Ács Jóska a legszelídebb s legerősebb legény volt, sokáig magányos. Szerette a gyerekeket, de főzni nem szeretett. Meglestem, ahogy tükörben kanállal eszi a zsírt. Tőle hallottam a legszebb tündérmeséket. Jakab Feri szép, tündércsontú legény, ha tehette, mindig hegedült. Kölcsön adta a hangszert, hogy én is megtanuljak. Cincogtam a tébés Kis Piroskának a napon. Elvetemült a vonója is. Szégyellve visszaadtam. Írtam a Mogyoróssy hangszergyárnak: Tisztelt Mogyoróssy úr, küldjön nekem egy hegedű-árjegyzéket. Küldtek. Néztem áhítattal s reménytelenül a hegedűket. Akkorra már Piroska meghalt.

Varsó. Ülök az Európa Hotelben. Hogy ide is elkerültem, abban anyám is részes. Anyám egy délután eldobta a kapát, mondván, kezébe veszi a gyerekei sorsát. Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé. Elnyargalt 15 kilométert Nyárádra nagyanyánkhoz, rászedte, költözzön Pápára, hogy ott unokái, mind az öt ágon polgáriba járhassanak. Így került két nővérem oda, a nyárádi gyerekek, s majd én is. Két évig magántanuló voltam. Kicsi és vizes szobában laktunk, egymás hegyén-hátán, s gondviselőnk a nagymama lett. Szép és jó, egyenes járású, korán hadiözvegy, takarékos és takaros asszony. Jó nagymamának neveztem. Ellentétben apám anyjával, aki rossz nagymama volt. Anyámnak mindig parancsolt, ő maga nem dolgozott, nem segített. Szüntelen dézsmált bennünket. Diót, almát, gabonát, zsákot, szakajtót, kanalat, s ki tudja, mit még, hurcolt el másik szülötteihez. Sőt, okmányokat is, hogy kétszer kelljen fizetnünk a másikoknak. Öntözve virágait, ezt mondogatta: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hálából nagy sárga hernyót dobtam ölébe, amikor imádkozott. Becsalt a kamrába, meg akart ölni. Jártában az udvaron bolhák táncoltak körötte, ha sütött a nap, ámultuk anyámmal. „Én güngöllős (pendelyes) korom óta énekes madár vagyok.” Valóban, szépen énekelt, balladát is. A Molnár Annát, Fehér Lászlót először tőle hallottam. Igazán a rossz nem is ő volt, hanem az érelmeszesedés a fejében. Két évig csak cukros boron élt, a palacsintát falhoz vágta. Meghalt 86 éves korában, béke poraira. Jó nagyanyánk Pápán hét unokáját gyámolította, közben dolgozni is eljárt. Míg iskolában voltunk, nem fűtött, rokkázott a hidegben. Forgója így hűlt meg egyszer szörnyen. Kínjában baltafokával ütötte tompora csontját. Káposztát nagy fazékkal szokott főzni, három napig is ettük. Szűz krumplileves, krumplikása, zsírtalan kaszakőpogácsa, cicege sokszor járt asztalunkra. Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni. Már akkor Heine verseit környékeztem, próbáltam fordítani. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkoztam, nem a gimnáziumba, mert négy év latinját kellett volna nyáron megtanulnom. Magyar tanárom Szathmáry Lajos, a vásárhelyi Cseresnyés kollégium szervezője. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra. Látogattam a Képző Társulatot, de verseimet nem mutattam. Barátom, Lengyel Pista Komáromból jött iskolánkba, ő hozta a szlovákiai progresszív mozgalom hírét. Szerettük József Attilát, piros nyakkendőt viseltünk. Veres Pétert a kollégiumban láttam először, a fiatalok tudathasadásáról beszélt nagyon soványan. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert ő szerkesztette a Hidat, ahol először olvastam József Attilát, a Bécsben írt szabadverseket. Elegánsan, zsebretett kézzel a „kitűnőek iskolájáról” s lebombázott házáról beszélt a Jókai moziban. Két fogoly című regényéhez is hozzányúltam, olvasgattam, de Dosztojevszkij ereje elrángatott onnan. A Don-kanyarnál 14-en vesztek apró falumból. Egy kis vacak orosz szótárból szemelgettem a furcsa szavakat. Lógva az iskolából festeni jártam a város szélére. Forró szélben hullámzott a rozs. Hanyatt fekve a réten, a felhőket néztem, akkor lépett fejemen át egy szép cigánylány. Lengyel tisztizubbonyban jártam iskolába. Egyik unokabátyám, aki a román királyi gárdából szökött át, szerezte a befogadott lengyelektől. Három erdélyi unokatestvérem jött át, a legfiatalabb huszárként, lovastul. Civilben címfestő, nagyon vártam, mert képeket is festett. Megtanított a vászon alapozására. A nyarakat otthon töltve, tettem, amit kellett, ing nélkül jártam hőben, hűvösben. Cipó arcom elkeskenyült már, felsőkarom szörnyen megvaskosult. (Most a Baczynski-emléktáblához megyünk tisztelegni. A fiatal költőt német mesterlövészek megölték a varsói fölkeléskor, negyvennégy augusztusában.) Az utolsó háborús őszön késve nyílt az iskola, s bezárták hamar. Tamás Laci jóismerősöm Sopronkőhidára került egy merényletért. Szomorkodva otthon „röpcédulát” leltem az út menti fűben. Nem tudtam jól elolvasni az ákombák betűket. Tudtam, ki írta: Csonka bácsi, a lakatos. Hatalmas tél jött, istállónkban festettem képet, hóban menekvő katonáinkat. Anyám testvérbátyja is ilyen volt a fogatosoknál. Könnyezve beállított hozzánk egy pillanatra. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. Németek hajtottak egy sereg csődört, azaz már herélteket, mert lábuk föl az ágyékig csupa vér volt. Hirtelen jött a tavasz, s vele a front is. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel házunk távol állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé intett a dzsippre. Kérte, mutogassam neki a vidéket. Mentünk a Somló iránt. Angolul beszélgettünk. Láttam a hegy tövéből, hogy újra lángol a falunk. Mondtam, haza kell mennem, hazavitt. A halottakat szekrényben temettük el. Napokig daraboltuk s földeltük az állati hullát. Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam béke van, elmegyek iskolába. Indultam Pápára, jármű nem akadt, gyalogoltam 25 kilométert. Kevesen voltunk az osztályban, s lehetett dohányozni. A diákbizottságban, sürgetve az iskolareformot, javasoltuk az érettségi eltörlését. A koplalástól meg az érettségitől igen lefogyva ballagtam haza. Esztendeig otthon maradtam. Marasztalt a szerelem is, nemcsak az anyagi képtelenség. Ősszel szépen összefért bennem az az esti tej meg az esti bor. 46 január elsején láttam a „szellemeket”. Estefelé a faluba menet, amit gondoltam, eleven képpé vált a térben. Például: elegáns férfiak csíkos meg pepita ruhában sétáltak szembe velem. Miután öklöm tapasztalta csak a levegőt, megnyugodtam. Koccintva újra barátaimmal, villámlott s dörgött az ég, majd zuhogott édes meleg eső. Akkor éjjel anyám és nővéreim többször nyitottak rám: nem téptek-e szét az ördögök. Szanyi Ernő jó barátommal elhatároztuk: csinálunk egy kerekes szerkezetet, avval megyünk Pestre a műúton. De az inflációban pálinkát főztünk inkább. Még tavasszal rászedtem apámat, fedeztessünk megmaradt csikónkkal, aki mén volt, s megizmosodott. Betörtem, magamhoz kezesítettem ezt az „államilag engedélyezett magánmént”. Esztendőre így lett a környék csupa csikónyerítés. Negyvenhat őszén grafikusnak mentem az Iparművészeti Főiskolára. Pesti lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem, így akadtam rá egy alakuló népikollégiumra, a Damjanich utcában. Kevesen voltak, B. Nagy László (még B nélkül) ügyködött velük. Pokróctalan, sodronyos vaságyon háltunk egy tetőtlen házban. Sokasodtak a tagok, új helyre költöztünk, a nagyobb, de éppúgy romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népikollégium. Már barátom, Szanyi Ernő is velünk volt. Építkeztünk, gyűléseztünk, éheztünk, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” A Győffybe hetenként jártunk előadásra, kiváló emberek tartották. A kollégiumok majálisán a fáradt Erdei Ferencet gyerekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé. Ezen a napon hagytam el a főiskolát. Csak később búcsúztam Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel átmentem a képzőművészetire festőnek, Kmetty mesterhez. Létrehoztuk ekkorra a képzőművész kollégiumot. Segített Dési Huberné és Beck Judit. Karácsonyra megjelent hét versem az akkori Valóságban. A tiszteletdíjból öcsémnek vettem télikabátot. Félévkor 25 forint tandíjat kellett volna fizetnem. Inkább nem jártam a főiskolára. Inkább a kollégium műtermében rajzoltam a 16 éves fagylaltos Erzsike aktját. Kmetty papa üzent, menjek vissza, kifizette helyettem a tandíjat. Meghatódtam és illendőségből hónapokig jártam a keze alá. Áprilisban kiültem a fénybe verset írni. Sokat olvastam, Komor András könyvtárát mi örököltük. Én kaptam a kollégium ösztöndíját, havi száz forintot. Tépelődtem sokáig s döntöttem, inkább verset írok elszántan, a festészethez majd visszatérek. Veres Péter, mint honvédelmi miniszter, elküldte értem kocsiját. Egyik tisztjének, aki gróf volt nemrég, így szólt: Hozzanak sört a fiúnak! Elmondta, hogy tehetségesnek tart, s költő lehetek, ha nem leszek eklektikus. Meghatódva gondolok rá. Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára a szomszéd népek dalait. A szerb népdalok miatt hamarosan följelentettek. Indulót írtam az építőknek: Dúld szét a bánat sűrű sátrát / hajlítsd vigalom a fákat! Csasztuskákat is írtam. Juhásszal, Kormossal, Darázzsal, Kuczkával, Tóth Gyulával már megismerkedtem. Verseinket Hantai Simon rézbe karcolta és illusztrálta. Nyomtatott is belőle néhány példányt. Csokonait végigolvastam többször, Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat. De időm az kevés volt, sokfelé szakogattam. Például én vezettem a kollégiumban a szociográfiai csoportot. Jártunk vidékre, sárban, esőben, faggattuk az embereket s rajzoltuk őket. Majd elhatároztam, hogy ezt a munkát csak Pesten végezzük. Vértes Györggyel, a Fórum főszerkesztőjével megbeszéltük, tanulmányt írunk a prostitúcióról. Örömmel vette, hogy rajzokat is adunk hozzá. Jártunk a lányokhoz, a költségeket géhásunk fedezte külön keretből. Letarhálta a burzsujokat: „Fizessenek a gazdagok!” Én Rendőr Erzsihez, szép parasztlányhoz jártam. Igazi nevét eltitkolta, vőlegénye volt, kelengyére gyűjtött. A fiúk nagy képeket festettek s kirakták a kollégiumban. Felsőbb szerveink meglátogatva bennünket, ünnepélyes haraggal betiltották a munkát, a nagy tanulmányt. Megbetegedésről csak egyről tudok. S barátom, a szobrász, éppen engem faragott márványba (sírköveket loptunk teherautóval a Kerepesiből), mikor érezte, hogy jelentkezik a baj. Tripp-trapp indulót írtam neki. Juhásszal többször találkoztam. Ősszel beiratkoztunk bölcsésznek, magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila kollégiumba. Itt már toborozták az ösztöndíjasokat a Szovjetunióba. Volt egy rubrika, mi akar lenni? Költő. – ezt írtuk be. Feri szerint szép kis ráncos csizmában ülünk majd a Puskin-szobor tövében. Révai állítólag dühöngött a merész beírástól, hogy költők akarunk lenni. Pár évre rá, ő adott Ferinek Kossuth-díjat. Simon Pista a hadifogságból hamarosan közénk került, nagy karimás kalapot viselt, szelíden fenyegetőzött, hogy lepipál minket is. Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: „Az én poézisom természeté”-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: „Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel”. Alhat tovább, kolléga, mondta. Meguntam a kollégiumot, oktalan fegyelemmé csontosult. Ferivel albérletet keresve egész nap áztunk az őszben, s hiába. Este bejelentette, feleségül veszi Szeverényi Erzsikét. Úgy lett. Megáldottam őket a vonaton. Utaztak Meggyesegyházára. Nagyon hiányoztak, elárvultam, visszafogadtak a Dési-Huberbe kegyeletből, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam. A félévi vizsgák után átmentem orosz szakra. Jeszenyint szerettem volna fordítani. Csoportban tanultunk egy szép orosz asszony, Ludmilla vezetésével. El kellett érnem a többieket, akik szeptemberben kezdtek. Márciusban már orosz verset írtam, persze rosszat. Elbúcsúztam Ludmillától. 1949 könyvnapjára jelent meg első kötetem, hevenyészett összeállítás, mutatja ferde nézetemet is a költészetről. A könyvnapon Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal megismerkedtem. Ugyanakkor Füst Milánnal is, aki bemutatkozásakor erősen megcsípte karomon a bőrt: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam. Nyáron a Rózsadombon kaptunk egy lakást hárman: Juhász, Kormos meg én. Kormos átadta részét másnak, ez a más valaki is idegennek. Hármas társbérletben éltünk, én a cselédszobában, mivel egyedül voltam. Kísérleteztem a fordítással. Nagy hőségben, augusztusban egy hentesüzlet előtt megundorodtam. Eszembe jutott apám, aki az első háborúban a karácsonyfára aggatott lóhústól kapott csömört. Nemsokára Nagy Lajoséknál Lukács Györgyöt láttam: nagy darab húsokat vett magába. Csodáltam gusztusát. Bicsérdista voltam, csak pár hétig ugyan, mert Szófiába utaztam, s kerülnöm kellett a föltűnést. Ide tartozik még: megkért a Honvédelmi Minisztérium, írjak indulót az utászoknak. Hárosligetről dzsipp jött értem, s hogy legyen élményem is: motorcsónakkal jártuk a Dunát, gránátokat dobáltak, s a víz csupa vér lett. Kapkodták a halakat a zsákba. Az indulót nem tudtam megírni. – Befejeződött szép és könnyelmű ifjúságom. A folytatást, ami nehezebb, majd otthon írom, ha úgy akarja a repülőgép is.

 

Mikor Lengyelországból Rózewicz, Bulgáriából Nevena Sztefanova jött hozzánk írói ösztöndíjjal, akkor utaztam Szófiába, 49 őszén. Föladatom volt, hogy a nyelvet megtanulva fordítsam a bolgár költészetet. Szerencsémre, háziasszonyom, Zsána Nikolova, az irodalom tanára, először a népköltészethez vezetett, mondván, hogy Goethe csak a szerbeket fedezte föl. Bolgárul a népköltészetből tanultam, bolgárok mondják, hogy kicsit archaikusan beszélek. Fordítani kezdtem a balladákat, s rájöttem, kell ehhez a megfelelő nyelv is. Átolvastam a magyar népköltészetet. Esztendeig dolgoztam. Fordításaim kiadását két évig halogatták. A minisztérium azzal okolta, támogatom a „narodnyik szemléletet”. Nem keseregtem sokáig, Marija Ucskovát szerettem. Kisebb megszakításokkal másfél évet töltöttem Bulgáriában. 1951 őszén lakást kaptam a Szabadsághegyen. Leszakadt a hó, sokat fáztam, mivel először kályhám hiányzott, majd a tüzelő. Elutaztam a Mátrába, kiírtam az ajtóra: Nem vagyok itthon. Visszatérve látom, kiraboltak, ágyneműm, ruháim, bőröndömben tartogatott verseim, jegyzeteim hiányzanak. Átadtam a lakást ingyen egy sokgyerekes földimnek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában keveset írtam, ez itthon hatott vissza, teljesen leszegényedtem. Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt. 1952 nyarán feleségül vettem Szécsi Margitot. Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A mennyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába. Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való. Apósom szelíd és értelmes munkásember, kölcsönösen megkedveltük egymást. Megjelent népköltészeti fordításom, lélegzethez jutottunk, s megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam később Zelknek. „Ilyen szomorú a helyzet?” Ilyen szomorú, mondtam. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, szép gyereklapot csináltunk, a legjobb írókkal. Tamási Áron, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor is írt a lapba. Itt jelentek meg először a nehéz hallgatás után. Weörest évvel előtte, mégis későn, ismertem meg személyesen. Furcsa volt a körülmény s a színhely is: mindkettőnket sör hajtott a bokrok mögé, május elsején az írószövetség kertjében. Őt igen becsültem, már diákként olvastam verseit, nyelv szerint földimnek tartom, kiskoromban náluk is bolyongtunk pulykatojásért. Juhász Feri révén Vas Istvánnál is jártam. Eliotról tőle hallottunk először lényegeset. István még késő este is lejött hozzánk borozni a Lúdláb étterembe, vállalta a közös kalandot. Volt egy kellemesen végződő afférom Erdei Ferenccel 54-ben. A szövetségi közgyűlés után oktalanul Lisznyai Kálmánoknak nevezett minket, majd lakására hívatott sokakkal együtt. Ott szemébe mondtam, hogy cserben hagyta a makói hagymát, s még azt is, hogy összeveszünk a kínaiakkal. Másnap estig nagyon bánkódtam, s akkor a Zeneakadémián összekerültünk az első Bartók-koncerten. Kedves volt, mintha nem történt volna semmi. A Csuri-féle albérletet elhagytuk már, mert Zelk fölajánlotta édesanyja társbérletét az Akácfa utcában. Fél évig laktunk ott, késő ősszel költöztünk egy zuglói csupahiba új lakásba. Nekünk mégis nagyszerű volt, néha éjjel-nappal dolgoztam egyfolytában. Így írtam néhány nagyobb szabású versemet. Jólesett és rám fért, hogy Déry kiállt mellettem egy méltatásban. A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rámfintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek. (58-ban Szófiában falhoz vertem egy hazánkfiát mert kezemet véresnek mondta és pisztolyt fogott rám.) A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk. Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban. A Kisdobost, mivel otthagytam, fordítani kezdtem. 57 nyarán egy újság azzal vádolt, hogy 64 ezer forintot szégyentelenül fölmarkolok. Csak szerződésem volt, pénzt csak a hatvanas évek elején kaptam a bővített bolgár népköltészetért. Elhatároztam, hogy az egész balkáni népköltészetről képet adok. (Jóval később a délszláv elkészült még.) Újra angolul tanultam. Blake és Dylan Thomas verseit akartam fordítani. 59-ben képszerkesztő lettem az Élet és Irodalomnál. Ez év márciusában anyám vidám levelet írt, így kezdte: „Iszkáz elesett.” Vagyis beállt a téeszbe. Megörültem, hogy simán történt. Az ötvenes évek elején egy Vas megyei rokonunk fogaival fizetett konokságáért. Beszámolt anyám, hogy a férfiak danolászva mennek a mezőre, köztük apám is. Nem csodálkoztam: a közös munka nem új nekik, mindig összesegítettek. Magnóval indultam haza, de akkorra elcsempült a szájuk. Három faluból három elnök a tagok háta mögött összevonta a téeszeket. Magam is fölháborodtam. (Eljártam ügyükben Pesten, de a házasságot nem lehetett fölbontani.) Szép szóval mégis megnyertem őket: énekeltek a magnószalagra. Akkor vettem föl egy szép regölést is. De akire legjobban számítottam, apám nem énekelt. „Nem íneklek ennek a világnak!” Anyám, aki megnyugodott, a gyermekdalokat boldogan mondta. Aztán én is jobb szívvel írtam, fordítottam. Kedvem volna hozzá, és illő volna, hogy így befejezzem a történetet. De még hiányzik a kupak erről a történelmi fazékról. Majd megkapja holnap.

Sűrítenem kell tizenhárom évet, ami fény és vér és halotti koszorú. Kemény idő, de hirtelen elszállt, mintha tükörbe se néztem volna. Valaha hittem, nem fog rajtam az idő. Iszkázi nagyanyám fenyegetése. „Majd megveszekedsz-vénülsz te is!”, csak sükebóka mosolyra gyújtott. Mikor még én is elmondhattam: „Barna hajamnak se híja, se hója”. Híja ha nincs is, hava már sok, a fejem tetején is. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, a hatvanas évek eleje, amikor verset szavalni tőlem nem volt divat, sőt nem volt veszélytelen. Akadt, aki vállalta őket s mondta fényes lélekkel és fejjel: Berek Kati volt. Sok haláltól tömődött a föld azóta. 63-ban meghalt rákban a szép és jó nyárádi nagyanyánk, matriárkánk. 69-ben apám halt meg nyolcvanadik évében úgy, hogy nem bocsátott meg a világnak. Meghalt közben Tamási Áron, akinek magas szemöldöke alatt sokszor ültünk (Juhász, Csernus, Kondor meg én) a Trombitásban, a Kis Royalban. Meghalt Ferenczy Béni, aki mindig biztatott csendes mosolyával. Váratlanul Veres Péter, aki mindig figyelt rám. Kassák, aki konokságban egy volt apámmal. Hirtelenül s korán Kamondy s B. Nagy László, akinek fájó idegét hiába simogattam. Eltűnt egy tünemény, Erzsike (Juhászné), aki ifjúságunk kedvence volt. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog. Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal. Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm.

1974. szeptember

A költő nem tévedhet^*

KORMOS ISTVÁN: Azt, hogy költő vagy, ki tudod-e mondani?

 

NAGY LÁSZLÓ: Nem szoktam kimondani. Hivatalos papírokra ráírom, hogy író a foglalkozásom. Egyébként azt szoktam mondani, hogy festő vagy műfordító.

 

K. I.: Van egy másik emlegetett szava a pályádnak, és majdnem nevetséges szava, az, hogy ihlet. Mi az ihlet?

 

N. L.: Igen, szoktak bennünket csúfolni: most van ihletben a költő. Én ritkán használom ezt a szót, az ihletet alkalmas lelki állapotnak tartom versírásra. Az a tapasztalatom, hogy verset is csak jókedvvel és erővel tudok írni. Olyankor is, amikor keserű, szomorú verset kezdek.

 

K. I.: A játékra van-e erőd, képességed, vagy úgy érzed, hogy csak a sorskérdésekkel foglalkozhat a költő?

 

N. L.: Az igazi költő nemcsak azzal foglalkozik, játékosan is lehet egyébként sorskérdésekről írni. Örököltem játékosságot, humorérzéket, sajnos, nem tudtam eléggé kihasználni. Most, hogy bölcsebb lettem, tudok mulatni magamon is, másokon is, így is tudok játszani. De magában a versben, a vers felépítésében is alkalmazni tudom a játékot.

 

K. I.: Hogyan építed a verset, hogyan írsz?

 

N. L.: Sokszor egyetlen szóból is tudok verset írni. Köréje rántok sok mindent. Kosztolányi szerint a legszebb magyar szavak: vér, gyöngy, kard, szív… Én minden ilyen szóból tudnék külön verset írni. Egyetlen szóból, egyetlen felötlött verssorból is lehet költemény. Egy-egy sort sokáig hordozunk magunkban, egyszer csak megérjük, hogy a vers építkezik. Példát mondok: a Ki viszi át a Szerelmet című versemet először 1954-ben próbáltam megírni, nem sikerült. Csak később, talán három év múlva volt olyan, hogy versnek nevezhettem. De később ezen is javítottam. Van úgy, hogy azonnal megírom. Főleg fiatalkoromban írtam így. Nemigen javítottam, gondolván, ez a szűz verstest, nem nyúlok hozzá. Rosszul gondoltam. Később megtudtam, Vörösmarty is javított, és milyen jól. A cenzor kedvéért A vén cigányon is, mert kifogásolta, Krisztus megfordul a koporsóban. Ebből a kifogásolt sorból lett ez a gyönyörűség: „Isten sírja reszket a szent honban”.

 

K. I.: Kik hatottak, költők, legerősebben költészetedre?

 

N. L.: Fiatalkoromban József Attila. Verseit olvasva határoztam el, hogy komolyan foglalkozom írással. Majd Csokonai Vitéz Mihály, a 48-as időkben. Később Ady Endre. Mikor pedig a tagoló és időmértékes verset próbáltam párosítani: Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály. Aztán a külföldiek, hiszen közülük fordítottam is, Whitman, Apollinaire, Alekszandr Blok. De említhetem a Bibliát is, mellette Majakovszkijt, Jeszenyint. Mostanában még inkább figyelem a világköltészetet. Én tudok tanulni mindenkitől, még egy ellentétes irányzattól is. Szeretem a bátor költőket mindenféle értelemben. Sokszor olyan helyzetben vagyok, szükségem van a bátorításra. Őseimet is ezért olvasom.

 

K. I.: Milyeneket szoktál álmodni?

 

N. L.: Különféle különös dolgokat álmodok, hiszen az álom maga is különösség. Vannak szép, csúnya, rossz álmaim. Sokszor álmodtam már nagy és piszkos vízzel, zúg el alattam, csak egy kis ágacskába tudok kapaszkodni. Álmodok szépet is. Tíz évvel ezelőtt álmodtam egy nagy, bársonyos dombot. Barátommal, Vígh Tamás szobrásszal csúszkáltunk lefele, seggen. Többször megismételtük, igen vidámak voltunk. Legszebb álmom a repülés, már gyermekkoromban is repültem sokat.

 

K. I.: Varázslás, boszorkány, babona volt az iszkázi levegőben?

 

N. L.: Igen. A mesét úgy fogtuk föl mint valóságot, éppen ezért féltünk is. Ha zúgott nálunk a kémény, a szélső házban laktunk, akkor mindjárt az ördögökre gondoltam. Boszorkány hírében állt a faluban néhány ember, asszony, ezekre is félelemmel néztem. Féltem a gyerekevő disznótól meg a haláltól. Apám, ha a mezőn feledte, mondjuk, a kaszáját, akkor, ha elmentem érte este későn, féltem, hátha találkozom ilyen alakokkal, esetleg egy másik kaszással, a halállal. Hatéves lehettem, mikor elaludtam a réten a marhák mellett – őrizés közben – egy dombocskán, amit apám kis börcnek (bércnek) nevezett. Alkonyatkor ébredtem föl – már tudom, az alkonyati ébredés szomorú –, hirtelen arra gondoltam, hogy meg kell halnom. Sírtam, bőgtem, ordítottam, kikeltem teljesen magamból, még az állatok is bámultak rám. A haláltól mindig féltem, de ilyen hatalmas indulatot nem váltott ki belőlem azóta sem.

 

K. I.: Nehéz elképzelni rólad, később sírtál-e?

 

N. L.: Nagyon ritkán. Akkor sem, ha apám megvert, jólesett volna pedig, de nem, sőt bocsánatot se kértem. 1946 augusztusában sírtam nagyot, mert lekéstem a vonatot, mentem volna fölvételi vizsgára a Főiskolára. Nem sírtam apám halálhírére sem, nehezemre esett pedig, lementem a műhelyembe, dolgoztam. Viszont barátom, Kondor Béla halálakor nagyon zokogtam, hasra fekve. Megemlíthetem kiűzetésemet a Paradicsomból. Kicsi koromban történt, talán ötéves lehettem. Kis pajtásnőmmel azt cselekedtük, amit láttunk a madaraktól, földön járó állatoktól, de megleptek bennünket. Ezt elfeledtem volna, ha nem csúfolnak lánytestvéreim: „Magdi a kű között, Magdi a kű között!” Mert ott játszottuk ezt a játékot, a szerelmet. Mérgemben sírtam ezért, akkor pedig rám kiabálták: „Rő-rő hegede, macska lika fekete!” Szomorú lélekkel éltem sokáig, s ha gondoltam ilyen cselekedetre, nem mertem elkezdeni jó ideig. Ilyen korán vesztettem el az édent, mondhatnám, a boldog gyerekkort is. Az erkölcsi követelmények nagyon kemények voltak nálunk.

 

K. I.: Ki szabta meg?

 

N. L.: Természetesen a családfő, de ezek a normák betartandók voltak a faluban is, hiszen az teljesség volt, a munka, etika, játék, szórakozás alkotott egységet. Valaki ha valamiben vétkezett, nyilvánosan vétkezett, mert kitudódott, mindenki tudott róla, és az illető elítéltetett. Ez az erkölcsi rend fölbomlott, nagy zavarodás támadt, talán helyreáll majd, más minőségi formában. Nálunk az erkölcs volt a legfontosabb, meg a munka. Ez apám, anyám részéről mutatkozott meg, ők voltak a legközelebb hozzám. Tőlük tanultam a tisztességesen végzett munkának a becsületét. Azóta, ha valami jól megcsinálódott, én tisztelem, akár a művészetben, akár a mesteremberek munkáira nézvést.

 

K. I.: Istennel meddig voltál függő viszonyban?

 

N. L.: Istennel függő, pörlekedő viszonyban voltam sokáig. Nagyon haragudtam, ha nem esett cső, mikor kellett volna, vagy ha annyira esett már, hogy rohadott minden. Ezt az ő számlájára írtam. Anyám is segített ebben. Sok szenvedése, örök gyötrelme, siránkozása megviselt engem is. Anyám sírása. Különösen a női sírást nem bírom elviselni. Anyám sokszor kifakadt: Ha van Isten, ezt nem engedheti meg! Viszont ha valami jól sikerült, mondtuk, hogy van Isten.

 

K. I.: Apád akarata tovább is fejed fölött volt.

 

N. L.: Akarata sokáig irányított bennünket. Elég idős volt már, mikor Pesten tanultam. Reményei nem váltak be, így aggott el. Anyám pedig felülkerekedett, fel tudta emelni apámat, ha ő kicsit is becsípett, az ágyba tette. Nem volt már apai „diktatúra”.

 

K. I.: Mikor megszülettél, azt gondolta apád, te leszel az örököse. Nem tudom, volt-e előtted a családban iskolázott ember.

 

N. L.: Nem volt. Apám nem taníttatott volna még akkor sem, mikor látta, hogy lábam nem gyógyul meg. Anyám akarta, hogy tanuljak, sőt az egész csalód, a gyerekek tanuljanak tovább. Mert mindenünk a banké volt. Anyám akarata az volt, hogy jövőnk ne legyen azé.

 

K. I.: Pestre jöttél azzal az elhatározással, hogy költő leszel. Hogy lesz az ember költő?

 

N. L.: Pestre azért jöttem, hogy művész leszek, festő, illetve grafikus. De akkor már írtam verseket. Kíváncsiságból. A verset egy magyar slágerszövegen tanulmányoztam először. Romániából átszökött egyik unokabátyám. Slágert énekelt románul. Magyarul így szólt: „Leszek a cselédje – lehozom a csillagot én.” Izgatott nagyon, hogyan lehet a verset lefordítani, tízéves voltam akkor. Leírtam a magyar és román szöveget egymás mellé, kíváncsi voltam, hogy a betűk száma egyezik-e; nem egyezett, mert nem tudtam még a szótagról, ami fontos az ilyen versben. A versfordítás kérdésével is ekkor találkoztam először. Tehát a kíváncsiság. Ahogy más mesterséget is kíváncsiságból próbáltam elsajátítani: az ácsmunkát, bognármunkát, cipészséget. Megírtam már, hogy 45-ben öcsémnek új cipőt csináltam.

 

K. I.: Hordta?

 

N. L.: Viselte egész télen. A felsőrészt is én szabtam. A bádogosmunkával is otthon ismerkedtem meg. Tűzhelyünk sokszor elromlott, a sütő rossz anyagból készült. Anyámnak olyan erős sütőt csináltam, a tűzhely elégett, de a sütő, az maradt. – Nem akartam Petőfihez hasonló költő lenni, elesni a csatatéren. Később voltak nagy kollektív érzéseim a 48–49–50-es években.

 

K. I.: Tehát Pestre jöttél, valamelyik népi kollégiumba kerültél, melyikbe?

 

N. L.: Fölvettek az Iparművészeti Főiskolára grafikusnak, lakásom nem volt, csatangoltam a városban, és a Damjanich utcában rátaláltam egy alakuló kollégiumra. Szívesen fogadtak, 5–6-an csellengtek ott, de szervezték is a kollégiumot, B. Nagy László is köztük volt, akkor még Nagy László néven. Tetőtlen házban laktunk, vassodronyos ágyon, takarónk nem volt, vizünk csak úgy, ha a vécétartályból mertük. Mikor a tagok megszaporodtak, elfoglaltunk egy másik épületet a mostani Gorkij fasor és a Dózsa György út sarkán. Verseim még nem jelentek meg, nem mutattam, csak egy lánynak a Zrínyi kollégiumban. De az elvitte az akkori Valósághoz, amit Lukácsy Sándor szerkesztett. 1947 karácsonyán megjelent hét versem egyszerre. Mi, fiatal költők, akik akkortájt indultunk, hittel, nagy lendülettel vettünk részt az ország építésében. Láttuk, csodákat művel a magyar nép, a gazdasági élet máról holnapra helyreállt. Gondoltuk, itt az idő, hogy az ezeréves múlt rosszaságait jóra fordítsuk. 1949-ben Szófiába kerültem írói ösztöndíjjal, hogy a nyelvet megtanulva fordítsam a bolgár költészetet. Ott éltem másfél évig. Hazatérve mást láttam, megdöbbentem, leszegényedve az ország, a mezőgazdaság tönkrement, az egyéni gazdaságok kifosztva. Az állatállomány teljesen lecsökkent, már vitték az anyakocákat is beszolgáltatásba, az előhasi tehénkéket is. Láttunk, láttam egy szomorú, tragikus rablógazdálkodást. Az 56-os dráma akkor kezdődött: Kezdetben azt gondoltam, hogy nézőpontom rossz, s nem okoltam a felső vezetést. Kiderült, hogy a fejétől romlott meg az ország élete. Költészetemben ez úgy jelentkezett, illetve csak jelentkezgetett, mert teljes habozás volt az 52-es év számomra – felemás költészetet írtam, nagyszerű eredményekről, de a rosszról is. Az Aszály című versem, amit otthoni élményből írtam, arról szólt, hogy itt már nagy baj van. Egyre inkább következtek azok a verseim, melyek 48–49-es fölfogásommal ellenkeztek. Ezeknek a teteje a Gyöngyszoknya című versem. Ilyen verseket azért írtam, hogy megmentsem a magam tisztességét, költői becsületét. Természetesen, ami jó volt előtte verseim közt, vállalom, mert bolondnak tartom, aki eldobja a jót a tisztogatáskor.

 

K. I.: Amikor hazamentél, mit szólt apád, aki gondolhatta, hogy ez a te világod, te vagy érte a felelős. Mit tudtál mondani neki?

 

N. L.: Így szólt: „Barátom, rosszul gondolkodsz! [Nem mondta, hogy fiam vagy Laci.] Itt van ez a gumipitypang, ezt kell töméntelen mennyiségben termelni, azt hiszik, ebből autókerék lesz.” Mert mi akkor önellátók akartunk lenni. Hivatkozott arra, hogy a balatoni szőlőket kivágják, citrom- meg narancsfákat ültetnek helyettük. Teljes esztelenségnek tartotta. Mondtam, majd elmúlik. Vélekedése szöget ütött a fejembe. Mondta, ilyet nem szabad csinálni, elvesztitek erőtöket, nem lesz hívetek senki! A költők valamennyien jót akarnak, ez nem közhely. De nekem el kell hitetnem, hogy jót akarok, ez pedig nehéz, még akkor is, ha teljes költői fegyverzetben írok, esetleg remekművet. S lehet, hogy akkor sem adnak nekem igazat.

 

K. I.: Ez a felelősségérzet. Visszamehetünk költészetünkben messzi időkbe, amikor mindíg felelősnek érezték magukat a költők felelőtlen vezetőkért. A te esetedben az lehetett, hogy érezted, itthon vagy, mégse vagy itthon.

 

N. L.: Költészetünkben kezdet óta láthatjuk a költői felelősséget a haza, a nép iránt. Említem Janus Pannoniust, Balassit, Zrínyit, később Csokonait, Petőfit, Aranyt, Ady Endrét, József Attilát, Illyést és még tovább. Hozzájuk menekültem abban az időben. Ők támogattak engem. Írtam is egy versben: „Poéták, csodanyelvek, ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.” Mindig ehhez a hagyományhoz ragaszkodtam, tudván, hogy legtöbbször nem voltak jó politikusaink. Mint költő érzem a felelősséget, a költő nem menekülhet, amit egyszer rosszul csinált, az nem egyéni dolog, nem lehet azt mondani: tévedtem. A költő nem tévedhet.

 

K. I.: Jutott-e eszedbe, hogy másutt élj?

 

N. L.: Hogy másutt üssem fel a sátorfámat? Erre gondolsz?

 

K. I.: Nem Pestre, hanem hazán kívül.

 

N. L.: Nem jutott eszembe soha. Csak a határokon belül gondoltam erre. Nem jutott eszembe, hogy másutt költő lehetek, folytathatom, amit itt kezdtem.

 

K. I.: Melyik pontja a világnak, ahová elutaznál szívesen?

 

N. L.: Szívesen utaznék Spanyolországba, nagyon megkedveltem a spanyol népet, főleg Lorcán keresztül. Túl a kontinensen nincsenek olyan dolgok, melyek nagyon vonzanának. Kétszer volt lehetőségem, hogy Amerikába menjek, lemondtam. Ázsiába inkább mennék.

 

K. I.: Bartókról nagyon fontos verseket írtál.

 

N. L.: Két verset írtam. Elsősorban erkölcsi tartása hatott rám. Zenéjéből tanultam ritmikát, kompozíciót, még aranymetszést is. Zenéje sarkallt arra is, hogy a népköltészetben keressem azokat az értékeket, melyeket fölhasználhatok, erős metaforát, szabad lelkületet.

 

K. I.: Mi a véleményed az egyszerűségről, közérthetőségről?

 

N. L.: Anyám is mondja, hogy korai verseimet könnyebben érti, a többiek előtt se áll értetlenül, de szeretné, ha tisztábban, nem ilyen bonyolultan írnék. Ez a közönség szava is, mondhatnám. Azonban manapság bonyolultabb a világ, ha mindent el akarok mondani, egyszerűen nem tudom. Hiányos az esztétikai nevelés is nálunk. Nem szeretem, akik egyszerűségből akarnak levizsgáztatni. Akik örökké ezt követelik tőlem, szolgaságba kívánnak hajtani, hajlítani.

 

K. I.: A tudományokról, matematika, fizika és más természettudományról milyen szinten tudsz gondolkozni?

 

N. L.: Matematikában vagyok a legképzetlenebb, noha tanultuk iskolában. Ehhez szeretnék legjobban érteni. A többi egzakt tudományt magas szinten is figyelemmel kísérem, de főleg a biológia érdekel mostanában. Azonban, amit a tudósok se fognak át, hiszen a tudományok nagyon szakosodtak, én hogyan tudnám átfogni? De törekszem. Megszűnt az áldásos állapot, hogy az emberi kultúra egységes egy-egy elmében, például együtt volt a filozófia, matézis, logika, művészet, művészettörténet.

 

K. I.: Véleményed szerint milyen helyet találtál magadnak a magyar költészetben?

 

N. L.: Még életben vagyok, megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak. Ezért csak annyit tettem, hogy megírtam őket. Nem szervezkedtem, érvényességük irodalomban és társadalomban így is megvan. Ennek örülök.

 

K. I.: A jövőt, ezutáni költészetedet milyennek gondolod?

 

N. L.: Gondolom, hiszem, hogy költészetem lényege nem változik meg. A hazai és nagyvilági ügyek érdekelnek ezután is. Az égető kérdések. Mondtam már, hogy bölcsebb koromba léptem. Tudok mosolyogni, múltamon is, magamon is. Szeretném, ha nem kellene a mezes és meztelen drámákat versbe vadásznom. Szeretnék játékosabb költő lenni. Már nem tartom olyan fontosnak személyemet. Az ilyen fontosságból adódnak a tragédiák. Elkészültem már minden jövőbeli rosszra, a halálra is. Nagyon szeretem az életet, de a halál már nem probléma előttem. Tehát a rosszat fölkészülten várom. De jövőbeli jóra, emberi fenségesre, érzem, készületlen vagyok. Mert kételkedem. Kételyeim gyötörnek. Gyanakszom.

 

K. I.: Mire gondolsz?

 

N. L.: A múlt században, de előtte is hangoztatták, manapság is hallom sokszor: Az ember jó. Der Mensch ist gut. Azonban tudjuk, hogy az ember csak szellemével emelkedett ki úgy-ahogy a természetből – a teste, biológiai fölépítése teljesen természeti. Így hát az ember természete agresszív is. Tudjuk, hogy a cromagnoni emberek lebunkózták, leöldösték a neander-völgyi embereket. Elfoglalták barlangjukat, vadászhelyüket. Ez az öldöklés a mai napig is tart. Nem javult az ember azóta. Tehát az ember története egy véres csillag, a Káin csillaga alatt kezdődik. Most eretnekséget mondok neked. Megkövezhetnének egyfelől a keresztény, másfelől a szocialista tradíciók hívei. Miért? Ugyebár írva és jövendölve van a végső kiegyenlítődés, az ellentétek feloldása, a nagy harmónia, az örök béke, boldogság. Mit lehet ehhez tenni? Igen, a társadalmi kategóriákat megszüntetjük. Ezen a vidéken, Európának ezen a felén valóban meg is szüntettük, remélem, hogy másutt is ez történik. De marad a kérdés, ez pedig az, hogy ember és ember közt különbség van. Nincs a világon, értve a világot a földgolyóra, olyan ember, akinek ujjlenyomata azonos lenne másokéval. Ez is mutatja, hogy természetünkben, ösztönünkben különbözünk a másik embertől. Megmarad továbbra is, gondolom, a természeti ember biológiai vonatkozásban, ösztöneiben is. Önzőek vagyunk, büszkék, hiúak vagyunk, szelídek vagyunk s gorombák, született gyilkosok, kéjencek, martalócok. Tehát jók és rosszak vagyunk, emberek vagyunk, esendőek vagyunk.

 

K. I.: Mégis, látsz reményt?

 

N. L.: Látok, de előbb elmondom, hogy van egy közhely, közmondás, ha úgy tetszik, népi mondás: csak a sírban vagyunk egyenlőek. Ezzel a közhellyel már most farkasszemet kell néznünk. A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé, hogy ama megírt, jósolt, szinte naponta elmondott örök béke, harmónia, boldogság elfogadja-e ezeket a teremtményeket, lényeket, alkalmasak lesznek-e erre az édenre? Számoljunk le végre a szentséges közhelyekkel. A remény? Nem tehetünk mást, mint amit eddig is tettünk, főleg humanisták: továbbra is a jobb emberi sors harcosai, partizánjai, titkos ügyvédjei legyünk. A reményt nem szabad föladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiákból, katasztrófákból csak a remény segít kilépnünk, léphetnek ki a tömegek, akik sújtva vannak. Ugyanakkor legyen jogunk a kételyre, ez is motorja a mi alkotó munkánknak. Kritikával kell néznünk saját munkánkat. Egyre jobbat kell csinálnunk. Ez a célunk.

 

K. I.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?

 

N. L.: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.