Adok nektek aranyvesszőt
|
|
Haragjában Hatvanynak írta Ady, az érett Ady Endre, aki nyilvánvalóan sértésnek vette a baráti intelmet: okuljon másfajta költészetekből. A „Hunn, új legenda” csaknem valamennyi gesztusa orrba vágó. Mintha fiatal ember írta volna. De a fiatal Ady Endre más volt. Eléggé határozatlan arcélű. Igazi költő akkor lett, egymagában is „új hullám”, amikor ellene szegült annak a világnak, annak a költészetnek. Két nagy szeme közül az egyik zsurnalisztaszem volt, jó értelmében a szónak. Ady rostáján igen sok költő kihullt, de Csokonai, Petőfi nem. És Goethét is tanulmányozta, sőt Szilágyi Gézától tanult. – Mondani ilyesmit szoktam fiataloknak, ha vallatnak, miként alakulhat ki egy költészet.
Magamra ritkán hivatkozom, nem csupán szerénységből, de azért is, mert kezdetben a festészet érdekelt igazán, a költői érvényesüléssel nem törődtem. Volt néhány korombeli költő barátom, tanakodtunk sokat a versről, arról, milyen legyen az igazi írás. Felnőtt író ránk nemigen tekintett segítően. A híreseknek verset nem mutattam, tanácsaikra nem gondoltam, eszem ágában se volt, hogy érdeklődnek irántam. Mégis, egy szép nap a kollégium elé tolakodott a nagy fekete autó, és elvitt a miniszter úrhoz. A testőrkatonák melle közt belépve megláttam Veres Pétert, írót s honvédelmi minisztert. Az egyik Eszterházy fiúval sört hozatott, csak nekem, ő tejet ivott. Szép tüzesek a verseim, dicsért, és intett: ne legyek soha eklektikus. Aki könyvből akar irodalmat csinálni, olyan, mint a balga, aki ujját dugva a Dunába, azt hiszi: fürdik. Tán meghatottak a jótanácsok. Jobban kellett a tekintete és bizalma. Már akkor gyújtogatták a szőnyeget alatta. Úgy azóta se nézett rám senki.
Némi tanulság költősorom tavaszából, nyara elejéből kivonható ugyan, mégis csak magamra lehetne érvényes, ha újrakezdhetném, ez azonban reménytelen. Kritikusfélékre nem hallgatnék, inkább író-ítészre, amilyen Déry volt verseimhez. Húszéves tapasztalatom, hogy a kritikusfélék nem tudnak jól olvasni, csak gyorsan. Egyikük (a legtöbb ilyen volt) hihetetlenül rögeszmésen egy jó szándékú silány költőt állított elém példaképül. Rájöttem, hogy igazán csak magamban bízhatok. És jártam nagy költőkhöz iskolába. Jó iskola volt a műfordítás. A fiatal költő iskolába jár. Valójában csak később, amikor fölnőtt s vonásai megércesedtek, akkor véshet maga elé, mint József Attila, ilyen sorokat: „Nem kell más verse már / költő én vagyok.” Csak a laikus hiszi, hogy ez már boldogság. Véres a zenit.
I.
Jó ember (esetleg éltes): Jobb lenne ha írnál s nem innál!
Jó költő (esetleg fiatal): Jobb lenne ha innál s nem írnál!
(Jó költő ír, de Jó ember is ír)
II.
Jó ember verse (esetleg rossz): Megjelentünk!
Jó költő verse (esetleg jó): Tán megjelenek.
III.
Kiáltás (esetleg megszervezett): Éljenek a jó emberek!
Százéves jövendőmondó (esetleg ezer): Így lesz a világ végezetéig!
Újhullám. Igen divatos ez a megjelölés. Méltatlanok is megkapják olykor. De az új hullám legtöbbször elvérzik. Teljesen emberarcú, és bizonyos, hogy nem a spártai bölcsőkből támad. Már pici korában farba rúgja a drilldadákat. Az új hullám nem ismeri a kalácsot. Én a zárt verset becsülöm. A projektív írás léha, bár, tudom, a költészetnek szüksége van olykor a lazításra. Jó izommozgást látok néha a legifjabbak verseiben. Amit nem láthatok még: tán az lesz az új hullám. Az új hullámnak soha nincs elég tere. De ne higgyétek el, hogy befagy a tenger.
Ha elképzelek egy félszárnyú madarat, hirtelen átgondolom a tragédiát is: nem teljesítheti küldetését, amit a természet oly gyönyörű szigorral oltott belé. Ha elképzelem a költészetet közönség nélkül, hasonló a tragédia. A legnagyszerűbb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár: nem teljesítheti küldetését.
A költészet természeténél fogva, tehát eredendően hordozza magában a küldetést, eszményi célja van. Akadnak, akik a költészet feladatát emlegetik nekünk folyvást, s fejünket szeretnék odaverni a táblához, amin a feladat áll. A költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó.
A költészet, de mondhatom így is: a költő küldetése legnyíltabban érződik az ars poetica-szerű költeményben. Gondoljunk Petőfi, Ady, József Attila költői hitvallására. De minden igazi versből sugárzik, vibrál a küldetés. Izgat, vagy lázít a jóért, pörlekedik a rosszal és elfogult mindig. Nyugtalanul elégedetlen másokkal és önmagunkkal. Akár komor, akár pajkos, emberit fejez ki folyton. S mert rámutat az embertelenre, elkészíti helyét az emberinek.
Megérti-e mindenki a verset? Sajnos, nem. Írjon-e a költő ábc-szerű költészetet? Írjon, de csak a kisdedeknek.
Félszárnyú madár a költészet, ha nincs közönsége. Ezt alázattal mondom, de kihívó meggyőződéssel állítom, hogy költészet nélkül nem jut el az ember az eszményi jövőbe, amiről nemcsak a költők álmodoznak. Költészet nélkül csak félszárnyú lenne az emberiség.
Nem véletlenül lettem költő, s nem is könnyen. Visszatekintve életemre már látom, hogy több erő működött ellenemre, mint javamra. S hogy ma is írok még verset, egyetlen oka van: nem tehetek mást, ez a létformám. Ragaszkodom hozzá. Nem véletlenül hagytam. el a Képzőművészeti Főiskolát sem. Mert úgy láttam, versben viszonylag érvényesebben fejezem ki magamat, mint vonalban, formában, színben. Úgy láttam, hogy a vers mozgékonyabb, hogy teret és érzést és történelmet néhány mozdulattal is megörökíthet. Ilyen gondolattal szegődtem a vershez végérvényesen. Akkor, 1948-ban, a történelmi sorsfordulón és olyan hittel, hogy a hétszáz éves magyar költészet álmai valósulnak meg a társadalomban. Történelmi és földrajzi kényszer határozta meg a múltban is költészetünket. Ha ars poeticámról kell vallanom, hadd mondjam el legelőbb, hogy a nehéz örökséget, amit elődeink hagytak ránk, magam is vállalni merem. Nem törődve az anakronizmus vádjával. De ugyanakkor borzongok azoktól, akiknek szája untalan nyűvi a legfenségesebb szavakat, hogy a nép és haza és emberiség. Költőnek lenni manapság sem jelent mást, mint erkölcsi tartást. A stílus, a világképépítés ugyanilyen fontosak, de csak ebből a tartásból eredhetnek. Nem hiszem, hogy lényegemben megváltoznék, így költészetem megváltozását se várja senki. Ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam volna, hogy elégedett vagyok magammal. A költőnek folytonos gondja a megújulás, különben – ahogy mondják – ismételgeti önmagát. Hogy ne említsek mást, éppen elég gondom a törekvés a pontos kifejezésre, a fölösleges elhagyására, a költői közhelyek irtására, törekvés folyton olyanra, ami még nem volt. Ugyanakkor a kíméletlen fegyelem pusztítja a termékenység perceit, s ritkábban születik vers. Éppen ezért, ha fohászkodnom szabad, nem óhajtok magamnak mást, mint a szinte lehetetlent: mai tudásomhoz az ifjúság rugalmasságát.
Beszélgetésünket kezdjük el talán mindjárt az elején. A laikus ember felteszi, hogy költő nem úgy lesz az ember, ahogyan asztalos vagy csizmadia. Valóban így van-e? Más dolog-e költőnek lenni, mint bármi más mesterséget választani?
Azt hiszem, más dolog. Azonban mindenekelőtt a versírás csínja-bínját tudnia kell az embernek, akár egy csizmadiának, hogy csizmát, cipőt tudjon csinálni. Tudnia kell az anyaggal bánni. Egy Hölderlin-idézetet szeretnék mondani erre, körülbelül így hangzik, hogy: „Távozzék tőlem az a férfi, akinek a szentség mesterség.”
Tehát a dolog mindkét oldala igaz. Az is igaz, hogy a mesterséget nagyon jól meg kell tanulni, de az is, hogy nem elég csak a mesterséget megtanulni.
Éppen az elején mondtam, hogy a különbség nagyon nagy, noha a matériájával a költőnek biztosan kell bánnia, ez nem elég. Nem elég. Meglehet és tiszteletre méltó is az életben, azonban nekem az a gyanúm, hogy művésznek kell lenni. Mesteremberek közt is az az igazi, aki alapjában véve művész.
Tudom, hogy már mielőtt Budapestre került, írt verseket. Az első versekre hogyan emlékszik, mennyire emlékszik, mennyire szereti ezeket az első verseket, milyen viszonyban van velük?
Gyerekkoromban, anélkül hogy tudtam volna, mi a vers, csináltam magam is verseket. Hát ezek ilyen mondókaszerűek voltak, a gyerekmondókákhoz hasonlatosak. Iskolában elég sok verset tanultunk, és én magam könnyen is tanultam a verseket, azonban versírással nem foglalkoztam komolyabban. Tizennégy éves lehettem, amikor Arany János Családi kör című verse nagyon megtetszett. Nem is tán a mondanivalójával, ami persze gyönyörű, hanem az, hogy milyen szépen rímel és milyen zenéje van a versnek, és tán a hangulatával. És ha arról beszélünk, hogy mikor kezdtem, hát tulajdonképpen ez lett volna az az első vers, amikor én verset, igazából verset akartam írni.
És sikerült a vers? Könnyen ment?
Meglehetősen könnyen ment, magam is csodálkoztam rajta, és valami gyönyörűséget adott. Az azóta is megvan bennem, különösen ha végzek, ha sikerül valamit befejeznem, egy kisebb-nagyobb mértékű – attól függ, hogy milyen a vers – gyönyörűség elfog rövid időre. Persze aztán elmúlik. Na, akkor éreztem először ilyesmit.
Ennek ellenére mégsem költőnek készült.
Ennek ellenére már egészen kicsi gyerekkoromban rajzoltam.
Lovakat, ugye?
Rajzoltam lovakat, főleg lovakat, mert anyám csak azt tudott rajzolni, elég szépen, és őtőle tanultam. Később pedig az iskolában a nagyobb fiúknak küldtem hátrafele – mert sok osztály járt nálunk együtt, kicsi volt a falu –, és egészen a hátulsó padokba küldtem a nagyfiúknak a palatáblámat óra alatt, tanítás ideje alatt, hogy nekem rajzoljanak lovat. Nos, persze, később nemcsak erről volt szó. Nagyobbacska koromban már mindent szerettem volna lerajzolni, nagyon nehezen sikerült. De sose mondtam le róla, egészen 1948-ig. Tulajdonképpen akkor már főiskolás is voltam. Végleg ott kellett hagynom, sok okból, nemcsak azért, mert verset is írtam – ha szabad ezt elmondani –, nem szerettem az egyetemre járni akkor.
Én azt hiszem, hogy bekövetkezett azért egy hasonló állapot az első vers írásához, ami végképp eldöntötte, hogy költő lesz.
Igen. Attól kezdve irkáimba írtam verset, de csak olyan irkába szerettem verset írni, amit magam csináltam. Negyedíves papírokat hajtogattam össze, zsebre tehető füzet alakúra, ezeket hordtam magamnál, s ezekbe írtam a verset, rendületlenül persze. Nagyon sok verset írtam abban az időben, főleg 18–22 éves koromban, 44–45–46-ban, és még Pesten is. Negyvenhatban kerültem fel Pestre. Akkor már természetesen ismertem nemcsak a hazaiakat [a költőkről van szó], a legjobbakat, hanem a külföldiek közül is már eléggé sokat. A pápai református kollégiumnak nagy könyvtára volt, és onnan szereztem be ezeket az olvasmányaimat.
18–20 éves korában milyen szándékkal írt verset azon túl, hogy valamiféle gyönyörűséget jelentett, meg egyfajta kifejezési lehetőséget önmagának? De gondolom, hogy akkor valami nagy-nagy világmegváltó szándéka is volt a költészet indítéka. Hiszen ez így volna természetes.
Az első időkben nem volt, hiszen akkor én még kölyök voltam, nem voltak ilyen vágyaim. Tulajdonképpen az, hogy a költészet felelősségteljes munka, az József Attila verseinek az elolvasásakor érett meg, ötlött fel bennem, utolsó diákéveim alatt, Pápán. Nos, abban az időben és még elég sokáig is ez a felelősségteljesség nem tudott valahogy kifejeződni a verseimben. Hiába akartam, mindig legyőzött valami más. Hol egy-egy hangulat, vagy nagyon a vers megmunkálásában felbukkanó problémák megoldása, úgyhogy ez egy kicsit tán a gyakorlatlanság is volt mint okozó, másrészt pedig hát éretlenség. Arra, amire most már, ugye, vállalkozhatok.
Többször említette a mesterséget, azt, hogy az anyagot megmunkálni meg kell tanulni. Bizonyára nagy mesterektől tanulta, de én úgy hiszem, legalábbis verseiből következtetheti az ember azonnal, hogy a népköltészetnek is igen fontos szerepe volt költői munkájában. Nem tudom, hogy otthoni emlékek alapján-e, vagy pedig rábukkant tudatosan?
Igen, feltétlenül. Azonban én kezdetben, mikor verset írtam, ezeket szégyellni való dolgoknak éreztem, és igyekeztem ezektől eltávolodni. Arra csak később jöttem rá, hogy a népköltészeti ritmusok, a népköltészet képalkotása mennyire tud engem segíteni. – Főleg a népköltészet ritmusát tekintettem megvalósítandónak tán magasabb fokon is, nem a prozódiai ritmusát, hanem inkább az énekritmusát. Sokáig kísérleteztem – tán 10-15 évig – ritmusokkal, természetesen nem pusztán magamtól jöttem rá, mert példaképeim is voltak, például Weöres Sándor. Mondom, sokáig kísérleteztem, és néha tán sikerrel is. A bolgár ritmusokból is tanultam. Manapság már nem tartom olyan fontosnak, más problémáim vannak már a verssel kapcsolatban. Néhányan megjegyezték, hogy miért nem írok úgy, mint ezelőtt 5-6-10 évvel, hiszen milyen jól áll az én tollamnak ez a versépítés, ritmusépítés. És csodálkoztam azon, hogy nem vették észre, hogy a szabadversszerű verseimben azért ezek a ritmusok jelen vannak, csak nem olyan szabályosan, nem annyira kanonizálva, mint a régibb versekben. Én minden verssoromat ilyen szempontból manapság is megmunkálom.
Egyébként manapság sem csak szabadverset ír.
Manapság sem. Egyáltalán nem írok szabadverset az elfogadott szabadvers-meghatározások szerint. A szabadvers lazább, szabadabb, benne van, hogy „szabad”, szabadabb vers. Noha sokan azt mondják, hogy ezt a legnehezebb írni, mást mondok: ezt a fajta – látszólag kötetlenebb – verset, amit én mostanában próbálkozok megvalósítani, azt gondolom, hogy ez sokkal nehezebb. És azt hiszem, értelmesebb is magamnak ezzel a problémával foglalkoznom. Ez csak magamra vonatkozik.
Egyébként azt hiszem, hogy sohasem az a fajta úgynevezett daloló költő volt, aki kis dalokban írja meg hangulatát, lelkiállapotát, hanem mindig valami nagyobb szabású gondolatot óhajtott az úgynevezett klasszikus formájú versekben is elmondani.
Hát egy kicsit ellent kell mondanom, mert szerettem a daloló verseket és szeretem a dalokat. Tán azt hiszem, az a versnek a teteje, ha valaki dalt tud írni. Persze, nem olyan pacsirtás daloló versekre értem, hanem mondjuk arra a fajta dalra, amit József Attila tudott, Petőfi, Csokonai után megvalósítani a huszadik században. Az lenne jó, ha ilyen versekben is ki tudnánk mondani, ki tudnánk fejezni magunkat. Egyelőre úgy látom, én ezt nem tudom megoldani, mai gondjaimat ilyenekben kifejezni. Sokkal energikusabb, erőteljesebb verseket szeretnék írni, legalábbis addig, míg ki nem élhetem ezeket a – hogy úgy mondjam – versbe kívánkozó energiákat.
Nem tudom, merjem-e kérdezni, hogy mik ezek a versbe kívánkozó energiák?
Általában vannak olyan hangulataim, amik nem is egy naphoz kötöttek, nagyobb időközben léteznek. Ezek a hangulatok haragosak, elkeseredettek sokszor, és azt gondolom, erőteljesebb, dinamikusabb versekben ezek sokkal megfelelőbben és méltóbban tudnak kifejeződni, mint mondjuk dalban. Egyelőre.
Tudom, hogy érték is ilyenfajta vádak: nem elég derűsek az utóbbi időben a versei, sok bennük az elkeseredett vagy mondjuk úgy, kicsit szomorúbb hangvétel.
Majdnemhogy igazak ezek a vádak, azonban én úgy látom, hogy én soha nem voltam olyan magától értetődően derűs alkat, mint ahogyan szeretnék elhitetni velem. Kezdeti verseim se voltak valami derűsek. Sőt. Volt időszak költészetemben, amikor szívesen írtam ilyen verseket is, és örülök is neki, hogy megírtam ezeket. Manapság, már jó ideje, nagyon fontos dolgokat akarok elmondani. És fontos dolgok sohasem kapcsolatosak a derűvel valahogy. Fontos dolgoknak a következménye esetleg lehet. Nálam ez még nem következett be. Én nem is akarok tulajdonképpen olyan nagyon boldog lenni. Tán nem is tudnék akkor dolgozni. És én dolgozni szeretnék, míg élek.
Gyakran emlegette József Attilát. Ez azt jelenti-e, hogy úgy érzi, költőnek lenni egyfajta magatartást is jelent?
Természetesen, úgy érzem, József Attila volt az a költő, aki által én is költőnek nevezhetem magamat. De ez nem jelenti azt, hogy egyedül csak József Attilát követhetem. Említhetném már Balassi Bálintot is, aki ugyan a verseiben nem látszik olyan felelősségteljes költőnek, inkább vitéznek és mulatós embernek és szerelmes természetű férfiúnak, mégis, ott is már a felelősséget fel tudom fedezni. Nemcsak egy országért, hanem általában az emberiségért. Ez természete, alaptermészete a magyar költészetnek. Azonban jó lenne, ha változhatna. Azt hiszem, még gazdagabb lehetne költészetünk, ha nem lennének ilyen központi, ma úgy mondják, hogy közéleti problémái a költészetnek.
Szívesen vállalja-e a közéleti problémákat a költészetben?
Engem nem neveznek közéleti költőnek. Vállalnám, ha azt mondanák, hogy az vagyok. Én azt hiszem, hogy közéleti költő vagyok, ha az én verseimben ez a megnyilvánulás nem is olyan egyértelmű, azaz nem olyan egyszerű.
Beszélgetésünk elejéz felolvasott versében, úgy érzem, a költő szabadság-érzéséről, szabadság-problémájáról beszélt.
A költő elsősorban versben valósítja meg a szabadságot. Verseiből teremt maga köré erdőt. Ott védekezik és uralkodik. De berendezkedése nem éppen irigylésre méltó. Mert mohacsizma rajta és hangyatelep. És izzik a nyugtalanság mérgeitől. És ítél a hűség tövisei közt. És holtig a hűségtől nem menekül.
Megcsúfoltam többször a szerződéses határidőt, mert könyvem kéziratát csak ígérgettem a kiadónak. Jó ideig új verseim kevesen voltak, lassan szaporodtak, mivel mással is foglalkoztam, például fordítással. És még annyi egyébbel, hogy ezek megnevezésre is érdemtelenek, nem illenek a vers közelébe. Volt okom az is, hogy hátha éretlen, immár ciklusban is, ez a könyv. Hát egészítgettem, ahogy tudtam. Idő kellett és erő. Most már késznek nyilvánítom. A címe: Versben bujdosó. Miről szól? Nem ról és nem ről. Az én küzdelmem. Játékom is néha. Jólesne, ha azt hallanám majd felőle, igyekeztem megbecsülni nemcsak magamat, hanem az olvasót is. Olvasó pedig sok van és sokféle. A más-más ízlést ugyan tisztelem, de szolgálni mindenkinek nem tudok. Ha akadnak olyanok, akik elfancsalodnak némely aromától, ezeknek sajnálattal üzenem: bocsánat, Önöknek „nem töltöttem az pohárt”. Bár egyre többet ismerek a költészet rejtelmeiből, aggodalmam is növekszik. Minden új versem az aggodalom legyőzése. Írás közben néha szűzien fiatal vagyok, ha szenvedek is.
Nem volt áhítottabb könyv a karácsonyi kirakatban, mint az a sötétzöld táblás, arany címbetűs József Attila. A Kollégiumból naponta odavonzott magához, s minél többször meglátogattam, annál inkább akartam. Pápán 1941 decembere nekem József Attila jegyében telt. Álmodtam vele, dolgoztam érte. Öt szabadversét ismertem már a Zilahy-féle Hídból. Apostolian gyönyörű munkát végzett az a pesti szobalány, aki elcsente gazdájától a folyóiratot s hazahozta a faluba. Azon a nyáron a cséplőlányok: kévemetélők és pelyvahordók, így sóhajtoztak este: „De én nem vagyok fáradt / Csak a tenger jött el a küszöbömig”. Mert versben beszéltem velük. Most mosolygok ezen, de nem szégyenlem, akkor léptem tizenhatodik évembe. Karácsony közeledtével a sóvárgott könyvön is díszlett fenyőág, angyalhoz hasonló alakzat, karját kitárva az is hívogatott. Eladtam két lovamat, mint vízfestményt, s jártam a keramikushoz színezni a karácsonyi szobrocskákat. Sok Mária-szemöldököt, Jézuska-rózsaszínt, szamár-szürkét festettem, mire a könyv ára összejött s megvehettem. A Szappanosvíz című versnél nyitottam ki – elsápadva a csalódástól. Rímes verset láttam, holott már felkészültem rengeteg szabadversre. De olyan varázsuk lett a kötött formáknak is, hogy pillanat alatt megragadtak bennem. Otthon a szünetben állandóan nyitogattam József Attilát. Olvastam ülve, állva és ágyon hasmánt, míg hároméves öcsém lovagolt rajtam, szüleim rémületére ilyen szavakkal: „Nincsen apám, se anyám / se istenem, se hazám.” Nappal inkább olvastam istállóban, ott legjobban elmélyedhettem benne. Föl kellett állnom a jászolfára, úgy hajoltam az ablakba: irodámba – ahogy apám nevezte. Míg fönt a jégvirágoknál a csodával táplálkoztam, lent a kisborjú rágcsálta a nadrágom szárát. Így is békés, betlehemi volt a hangulat, s néha-néha fohászos: mért nem lehet velem valóban is a költő, akinek nem jutott a boldogságból! Tűnődve sikertelen sorsán, csöndben, de keményen megítéltem a kort, vele az irodalmi közvéleményt. Megesküdtem, én soha nem leszek hűtlen a szerencsétlenhöz. Hamarosan beragasztottam a könyvbe két fényképét, a húszéves ifjút és a legutolsót, azt a megtört, napszámosarcút. S körülfestettem mind a kettőt hemzsegő aranykígyókkal.
Nagy László legutóbbi kötete nagy visszhangot váltott ki: költészete egyébként is állandó viták kereszttüzében áll. Éppen ez adta az indítékot arra, hogy műhelyének legizgalmasabb kérdéseiről beszélgessünk.
Költészetének állandó jellemzői közé tartozik a hagyományokhoz való kötődés, és ezeknek a hagyományoknak a megújítása is. Hogyan értelmezi Ön ennek a kettőnek a viszonyát a mai magyar költészetben, és, amennyire ez figyelemmel kísérhető, napjaink világlírájában?
Kötődni a hagyományokhoz, és újítani is egyben: nem olyan drámai folyamat a költőben, mint amilyennek tűnik. Nem a sokszor felhangzó régi és új, nem a jó meg a rossz harca ez. Természetes, nem diszharmonikus, bár igen bonyolult folyamat. Ragaszkodásom költői örökségünkhöz nem került különösebb erőfeszítésembe. Ez az örökség nevelt. Készülődésem idején teljesen a hagyományt éltem, írva kétes értékű verseimet: szerettem volna hasonlítani példaképeimre. Később ismereteim figyelmeztettek, hogy a hasonulás nemcsak lehetetlen, hanem értelmetlen is. Azóta erőm szerint arra törekszem, ami még nem volt. Ez nem jelenti, hogy újítónak merem nevezni magam. Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni. De vannak formák és ízek, melyek a múlt költészetéből úgy ivódtak belém, mintha génjeim is örökölték volna. Ezek nagyon sugallatosak, nem tudnék megszabadulni tőlük, nem is akarok, mert a versszerűséget, tömörséget ma is fontosnak tartom a versideálban.
A modern versektől megrémült költészetbarátok, néha az esztéták is, szeretnének rászedni bennünket, hogy úgy verseljünk, mint a régiek. Százszor visszatérő próbálkozás. Csak látszatra van némi igazuk, ha világosságot, egyszerűséget emlegetnek, ha hivatkoznak a tömegek fölfogóképességére. Hiszen az ideális költő nemcsak magának s csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak. Mégis, gyanítom, hogy ezek a követelések nem demokratikusak, hanem konzervatívak. A megszokotthoz idomítani az újat, akár kívánságban is, valóságos vétek. A múlt nagyjai elé idézik a költőt, hogy a példákkal csúffá tegyék. Nem veszik tudomásul a már közhely igazságot, hogy ezek a nagyságok azért feledhetetlenek, mert nem elégedtek meg a hagyománnyal, s korukban az újszerűséget mint bélyeget kellett viselniük. Az új költészet okozta problémákat azonnalra megoldani nem lehet. Az, hogy jelenünk költészete gyorsabban közkinccsé váljék, nemcsak a költők, hanem az esztétikai nevelés dolga is. Szerintem hiú ábránd, hogy majd valamikor minden állampolgár úgy él a verssel, mint kenyérrel. A jövőben is lesznek versre süket lelkek.
Irodalomtörténeti szerencsétlenségünknek tartom, hogy a magyar avantgarde annak idején nem csatlakozhatott költészetünk fő áramlatához. Ma ezért ütik fel fejüket olyan kérdések és viták, melyek nevetségesen anakronisztikusak. Európa legtöbb országában túljutottak az ilyen vitákon. Visszatérve a hagyomány kérdéséhez, a pusztán hagyományos verset merően konzervatívnak tartom, nem teremt új értékeket, nem forrasztható a folyamatossághoz. „Nincs unalmasabb, mint mindig ugyanazt a tájat szemlélni” – mondja Lorca. A kinyilatkoztatások, ítélkezések azonban legtöbbször lábjegyzetekre szorulnak, utalok például régi formákra: Ady kezén az alexandrinusok, Juhászén az ősi nyolcasok szinte teljesen megújultak. Századunk csapa kutatás, felfedezés, izgalom. Társadalmi mozgásaival, tragédiáival könyörtelen kihívás a költőnek: törekedjék az újra. Az újdonság fedezete mindig a jelen valóság.
Sokat foglalkozik a kezdő, fiatal költőkkel írásaiban és szóban egyaránt. Ajánló sorokat ír nyilvánosság előtt első megjelenésüket kísérve, de sok időt áldoz az ún. műhelymunkára is. Úgy érzem tehát, jogosult rá, hogy véleményt mondjon általában is a mostanában induló költőnemzedékről.
Elterjedt, hogy szívesen foglalkozom fiatal költőkkel. Egyre többet kellene velük törődnöm, mivel sokasodnak a jelentkezők. Megvallva az igazat, ez a foglalkozás hovatovább kapkodássá fajulhat, mert időm egyre kevesebb. A sok versolvasás versmérgezéssel is jár, ez pedig ítéletemben megingat. Mióta felnőtt költőnek számítok, érdekel, hogy „mi születik, s mit ölnek meg a napban”. Így hát érdekel az utánunk jövő nemzedékek sorsa is. Akiket megjelenéshez segíthettem, kevesen vannak, többen azok, akiket a szerkesztők kiebrudalnak. Verset sokat írnak, de az igazi tehetség aránylag kevés. Tapasztalatom, hogy ezek a fiatalemberek a hazai és világköltészetben sokkal tájékozottabbak, mint ifjúkoromban én. Szerintem jórészt könyvkiadásunk jóvoltából s a verskultusz révén. Az utóbbira, lehet, hogy visszatérhetek még. Jobb, ha nem csupán a fészkemből valókról beszélek, bár ezek sem egyformák – én kakukktojásokat is melegítettem, méghozzá teljes szeretettel.
Nem hiszem, hogy fiatal költészetünk csüggesztő jelenség, mint ahogy némelyek híresztelik. Ami rosszat hallok a fiatalokról: a terep ismerete nélkül nyelvelő, elhamarkodott és szubjektív ítélkezés. Ők természetesen mások, mint a felnőtt, beérett írók. Nemcsak biológiai állapotuk más, de törekvésük is. Ellenkezni lehet velük, de elutasítani őket: tilos. A lázongás a megcsontosodás ellen egyik legszebb ifjúi megnyilvánulás. Többségükben ezt észlelem. Találok cinizmust is, de még több, szinte már mániás társadalmi felelősségérzést. Ők lesznek a jövő költői, s hogy milyenné válnak, az nemcsak tőlük függ és nemcsak az ő ügyük.
Gyakran szerepel a nyilvánosság előtt különböző költői esteken, író-olvasó találkozókon. Mit jelent Önnek a közönséggel való ilyen állandó és nagy intenzitású kapcsolat?
Múlt időben értendő: gyakran jártam költői estekre és úgynevezett író-olvasó találkozókra. A fokozódó verskultusz engem is meghatott, kíváncsi voltam, tud-e a vers erős kapcsolatot létrehozni közönség és költő között. Ez a találkozókon sok mindentől függ, de általában az a tapasztalatom, hogy tud. Okát abban látom, hogy a versből, mint minden művészetből, az ember személyes sorsa szól. Az azonosulás azért indul meg szinte váratlanul, mert legtöbben éppen azt nem tudják kimondani, amire a költőnek adatott meg a lehetőség. Így van ez akkor is, ha közügyi kíváncsiság, társadalmi feszültség toborozza a versszeretőket. A művelődés új és igen sok intézménye lehetővé teszi, hogy a vers az élőszó erejével is hasson. Ezektől az intézményektől kapok meghívást ma is eleget, de ritkán fogadom el. Mentségemül megemlítem, hogy az ide-oda utazások időmet az írástól veszik el. És az is távol tart néha, hogy a jó versmondók már gyérülnek. Színészekre gondolok, akiknél, tisztelet a kivételnek, másodlagos dolog a vers. Nem foglalkoznak vele eléggé – nincs idejük, de ez más kérdés –, így ha előadásukért nem pirulnak, a költő nemcsak magáért, helyettük is szégyenkezhet. A verses „rendezvényeket” nem szaporítani, hanem javítani kellene. Nehogy devalválódjék, ami művészi, emberi, társadalmi érték ezeken a találkozókon.
Szívesen eljártam fiatalok közé, a nyíltszívű, nyíltagyú 16–20 évesekhez. Érettségire készülőknek is tartottam néha irodalomórát. A kapcsolatot a költészet megteremti ugyan, de a versek utáni beszélgetések a költőnek tán izgalmasabbak. Nem vagyok társalkodó hajlamú, apostoli tehetséggel sem dicsekedhetek, beszélgetéseink mégis hosszúra nyúltak néha. Tehát jól érezték magukat, s nekem is kedves volt a társaságuk. A szombathelyi főiskolán, a miskolci egyetemi városban, a budapesti műszakiaknál éjszakába nyúló eszmecserébe keveredtünk, igazán nagy élményt szereztek. Éreztem, hogy ha kapcsolataim más rétegekhez fejletlenek, bizonytalanok is: a fiataloknál otthont találok. Hiszem, hogy ez nem öncsalatás.
Ennek a sorozatnak állandó témája az a munka, illetve munkák, amelyeket most fejezett be, vagy éppen dolgozik rajta. S természetesen idetartoznak a közeli és a távolabbi jövőre is vonatkozó tervei – az eredeti munkák éppen úgy, mint a műfordítások. Kérem, beszéljen ezekről!
Verseimet, versfordításaimat gyűjtögetve egybe, elégedetlenül állapítom meg a túlságos aránytalanságot: háromszor annyit fordítottam, mint írtam. De miért is fordítottam ennyit? Emlékszem, a kezdet kezdetén kíváncsi voltam, hogy tollam alól az idegen vers hogyan szól magyarul. Később a fordítás volt kenyerem, de nem mondhatom, hogy teljes kényszerűségből. Még később, ez már a közelmúlt, iparkodtam, hogy egy-egy nyelvterület költészetét, amit már megízleltem, erőm szerint ciklussá növeljem. Ezért fordítottam mostanában lengyel, svéd, német, jugoszláv és román verseket. Még az ötvenes évek derekán terveztem, hogy képet adok az egész balkáni népköltészetről. Ez félig valósult meg, két könyvben, egyik a bolgár, másik a délszláv népköltészet.
Nem gondolok arra, hogy ezt a munkát folytatom. Már abbahagynám szívesen a versfordítást is. Megköszönöm az örömöt és tudást, melyet a világ költészetéből szereztem, virrasztva sokszor az éjszakában. Néha adtak ingert az írásra ezek a más nyelvű versek. Egyébként írnom csak akkor sikerült, ha hosszabb időn át szabadnak, pontosabban: munkátlannak érezhettem magamat. Ilyenkor kerekedtek költői terveim is. Remélem, hamarosan ilyen idő köszönt rám.
Ezek a legjobb verseim. Vannak köztük néhány hetesek, de néhány naposak is. Van itt régebben elkezdett munka, ami mostanában kívánkozott kézbe, hogy befejezzem. Újak, tehát még nem untam meg őket, némelyik még kedves is nekem. Ezért választottam őket ebbe a műsorba.
Ijesztgetni nem szoktam magamat a kétséggel, hogy verseim netán idegenek, túlságosan személyesek a közönségnek, hogy valami egészen más ügyről beszélek, mint ami a többségnek érdekes. Az év gondjaim is emberiek. Bizonyos vagyok abban is, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként áhítattal fazékban főzögeti a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól.
A költői kép, a metafora eredendően hozzátartozik a vershez, egyszerre született a verssel az ősidőben. A költői kép energiasűrítés, magas fokú érzékletesség, szinte tapintható plasztika. Ha egy téli versben azt mondom: „Jaj, csupa zúzmara-oltár ez a világ, jegenye-gyertyák ormán varjú-fekete láng” – akkor kétszeresen összevont képet használok. Éppen a kifejezés erejéért s azért, hogy ne szaporítsam a szót.
Idővel a kifejezőeszközök is elkopnak a költészetben. Közhellyé válnak, unalmasak. A költők sarkallják magukat, hogy ne ismételjék a régieket, de még önmagukat se. Ilyen értelemben szüntelen a devalváció és a megújulás. Például a jelzők esetében is. El tudom képzelni jelzőtlenül is az írást, mint ahogy a Torlódások című versem majdnem az. Fontosnak tartom, hogy a különböző irányzatok, módszerek létjoga elismertessék, ütközhessenek egymással, vitájuk az egyetemes költészetnek válik hasznára.
Pár évvel ezelőtt a bolgár tenger Neszeber nevű szigetén, a szabad ég alatt láttam egy lakodalom kezdetét. Állt az új pár a sziget csücskén, szólt a zene, ivott a násznép, koccintott a fényképezőgépes külföldi turistákkal. Folyt az ünnepi ceremónia. De ez nagyon sokáig tartott. Úgy éreztem, a két fiatal egybekelése csupán merő ürügy a huzamos dáridózásra. Nekik csak várniok lehetett, csak álltak szoborszerűen, fájdalmasan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását. Én nem bírtam idegekkel az ő mozdulatlanságukat, és továbbmentem. Vittem a látványt, ami verssé kezdett fogamzani bennem. Itthon az első pár sor után nem tudtam folytatni az írást. Később merészen azt gondoltam, a látványnak jelképi erőt adok, vagyis szimbólummá emelem. A mindenkori ifjúságról írok, az ifjúságról, aki a jövőt jelenti, új, emberibb ideák diadaláról s arról, hogy ezt a diadalt mennyire hátráltatni tudja a megcsontosodott maradiság. És eszembe jutott saját, nem éppen ragyogó ifjúságom is, az ötvenes évek elejéről. Ezért a vers elhagyta az élmény kereteit, nem lett belőle úti beszámoló, …hanem, szeretném azt hinni: egyetemes érvényű, küzdelmes beszéd, vonatkozik az élő emberiségre. A vers elé annak idején alcímet kívántam írni, de nem tettem. Ezt most bevallom önöknek, s a Menyegző alá odagondolhatják a következőt: Írtam a romlás és romboltatás ellen, minden visszavonó erő ellen, az ifjúságért.
Nyilvánvaló, hogy ezúttal elmaradhat a beszélgető partner bemutatása. Nagy László költői rangja, közéleti helye közismert: az olvasók tiszteletét és szeretetét könyveinek magas példányszáma, költői estjeinek látogatottsága egyszerre bizonyítja. Különösebb alkalom sem adódott e beszélgetésre, hiszen nincsen most nevezetesebb dátum Nagy László életében, új könyve sem jelent meg.
Egyébként, ha „műhelytitkot” szabad elárulni, akkor beleillik az a közlés is, hogy Nagy László alkotóházba készült éppen, amikor erre a beszélgetésre sor került. Alkotóházba indult, de nem íráshoz készülődött. Másfajta tevékenység köti le. Faragni akar: a kelet-európai népek gyerekjátékaiból alakul ki egy gyűjtemény kése nyomán. Nem új ez a kedvtelés, hiszen tudjuk, hogy Nagy László eredetileg képzőművésznek készült, s korábban is kedvvel faragott, a rajzolás pedig állandó kísérője költői munkájának. De azt is mondhatnám, hogy ez a látszólag költészetidegen terv munkásságának egészétől sem idegen. Nagy Lászlót ugyanis mindig szenvedélyesen érdekelte a kelet-európai népek népköltészete, s ha most a népi művészet tárgyi emlékei vonzzák – hát nincs mit csodálkozni.
Következzenek hát a kérdések és a válaszok.
Az utóbbi időben – úgy tetszik – mintha költészete játékosabbá vált volna. Nem is annyira a mondanivaló játékosságára gondolok, mint a forma, a vers játékosságára. Mi ennek az oka, ha egyáltalán igaznak érzi ezt a megfigyelést?
Tehát egyetértünk abban, hogy játékos formák is hordozhatnak komoly, sőt komor tartalmakat. Hiszen van előttünk példa sok, említeni elég Csokonait, Petőfit, Aranyt, József Attilát. Mindig irigyeltem őket, de játékos verset igazán csak a legutóbbi két évben tudtam írni. „Vidám üzenetekből” sorozatot írtam, új könyvemben az egyik ciklus csupa játék. Kezem alól ez a sorozat, ha meglepő is, nem természetem ellenére jött létre. Hajlandóságom és óhajom gyümölcse. Gondolom, hogy a közelmúltban írt verseimre általában jellemző a játékosság is. Előzőleg már kezdtem leszokni a rímekről, most elviselem őket, sőt örvendek nekik, ha kicsit vagy egészen fancsaliak, például az ilyeneknek: piros vonatok – mosolyt von a tök. Ilyen rímekkel ilyen sorok is találhatók nálam: ”Együtt vidulnak vevők s kofák / rogyásig telve az uborkafák.” Mi az oka e játékosságnak? Talán a hazai szabad szellemi légkör. Talán az, hogy elég idős vagyok, s még elég erős, megengedhetem magamnak, hogy olykor föltoljam a sisakrostélyt, mosolyogjak egy jót, szórakoztató fintort vágjak akár.
Még mindig sokat beszélünk, vitatkozunk a népköltészet és a modern költészet kapcsolatáról. Nem mai keletű ez a probléma, de az is bizonyos, hogy az Ön költészete a kritikusok és irodalomtörténészek között az egyik legkézenfekvőbb példa. Milyennek gondolja az ideális viszonyt? Lát-e túlzó divatjelenségeket?
Költészet, ha sokaké akart lenni, nem kerülhette ki az anyanyelv sajátos és tömény közlésformáit, a nép költészetét, művészetét. E tekintetben a múlt század elején nagy kísérlet kezdődött, s máig is tart. Nem volt elég, hogy Goethe és társai az ősköltészetekre, népköltészetekre irányítsák a figyelmet. Nyomukban Kazinczy, Kölcsey is elismerte világirodalmi értéknek a szerb népballadát, fordították is. A magyarról alig tudhattak. Arany János idegen minták szerint írta balladáit. Fülep Lajos szerint hasonló ő a koldus indiánhoz, aki nem tudja, micsoda kincshalmazon ül. A költőt és akadémiai titkárt csak egyetlen fal választotta el Reguly Antal hatalmas vogul gyűjtésétől. Ha ismeri ezt, föltételezhető, hogy szabadabban versel, rájön ízére az úgynevezett lélegzetvételes szabad versnek, ami Walt Whitmannél nagyszerűen korszerű, noha ősrétegekből táplálkozik. A csonkán maradt Csaba trilógia nem íródott volna gépies nibelungi sorokban. Csak jóval később Bartókék gyűjtése, kutatómunkája, a népzenei formák vizsgálata, Bartók zenéje jelent igazi előrelépést a folklórral kapcsolatban. Költőket, költészetet előzve meg. De a népzene tudományában sincs kimerítve a kérdés. Ez a visszatekintés azért is fontos, hogy e folyamatban ne merjem elhelyezni magam. Zárójelben mondom csupán: tanultam a népzenéből, népköltészetből, nemcsak a hazaiból. Nem érdekelt a legegyszerűbb forma, hanem az összetett, a bonyolult, ami ott ritkán van jelen. Így képzeltem el a viszonyt a folklórral. De módosult az elképzelés, ha a fővárosban ilyet hallok: „Ezek egész nyíltan fölmarkolják a mákot.” A pénzt ugyanis. Ez is költészet, a népé, mert a városban is nép él, nem pusztán a tömeg, amely a ráfogás szerint a tömegdalokra éhes. Adorno, a német esztéta Bartókkal, Sztravinszkijjal kapcsolatban lemosolyogja a keleti „folklorizáló” zenéket. Mosolyogjunk vissza: mégiscsak sikerült megújulnunk. Egyébként: a mai ember nem ismeri az ősművészet, a népművészet jelrendszerét, s nem fogja föl az állítólag jelekkel is dolgozó modern művészetet sem. Szerintem a folytonosság fontos, olyanképpen, hogy mindenféle jó hagyomány az alap. Ezt csak a gyorstalpalású avantgardisták tagadják, az igaziak nem. A folklór divat és mozgalom is nálunk, és keverten is megjelenik. Egyelőre nem látok riasztó jelenségeket. Csupán egyet: a külföldi divat és pénz olcsón rántja át a határon értékeinket.
Az utóbbi időben a klasszikus hagyomány és a ma művészetének a kapcsolódásáról is sok szó esik. Nem annyira az évfordulós ünnepségekre gondolok, bár ezek is támaszthatnak ilyen gondolatokat. Arra azonban feltétlenül hivatkoznék, hogy az Ön költészetében is gyakorta előforduló elem a klasszikus értékek emlegetése, akár egy költő megidézésében, akár más formákban. Mi ennek a kapcsolódásnak a jelentősége?
Röviden szeretnék válaszolni. Élünk a klasszikus hagyományokból is, ez természetes. Példának tekintjük a ritka költői magatartásokat. A régiek kardot viseltek. Néha magam is érzem, noha jelképes a kifejezés, hogy cipőm orrát karcolja a spádé. Talán világos, hogy nem magamért viselem a kardot. Szorítkozva esztétikai síkra: a hagyomány másolása nem teremt művészetet. Legyünk annyira maiak, újak, hogy belőlünk is hagyomány lehessen. Elődeink ilyenek voltak a maguk idején. E tekintetben T. S. Eliot úrral egy követ fúj szerénytelenségem.
Az előző kérdéshez kapcsolódva: a magyar irodalmat a legutóbbi öt-hat évben – a természet rendelése szerint – szörnyű vérveszteség érte. Elment Veres Péter, Szabó Pál, Darvas, Déry, Simon István – hogy néhány nevet említsek itt. Ez nemcsak gyászt, hanem űrt is teremt a szellemi életben. Milyen űrt érez Ön?
A nagy veszteséget feledni és kiheverni nehéz. Veres Péter, Déry Tibor, Németh László egyaránt igen magas alkotói, gondolkodói szint. És mindhárom más, így együtt hallatlan sokrétűség, bőség. Én ugyan nem látok olyant, aki hirtelen a helyükbe léphet, de meglehet, hogy mindháromnak nyomába növekszik valaki. Simon István is fájdalmas, személyes veszteségem. Együtt kezdtük a pályát, majd két utat járva vallottunk különböző költői fölfogást, merem hinni: egyetlen célért. Nagy fájdalom. Kormos István távozása is.
Régebben egyik legszorgalmasabb műfordítóként ismerhettük. Nem is azt kérdezném, hogy miért csappant meg a műfordítások mennyisége Önnél, mert azt hiszem, hogy az évek múlásával ez természetes kívánsága a költőnek. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy ma – ha mégis vállal fordítást – milyen indokok, érzelmi okok miatt teszi? Egyszóval: mi a válogatás alapja?
Valamikor nemcsak a kíváncsiság sarkallt, hogy verseket fordítsak. Évtizedekig leginkább a fordítás volt a kenyerem. Ilyen gondom nincs már. Többször kijelentettem, csak verseket írok ezután. Mégis fordítok ma is, nem keveset. Az idén lengyel, délszláv, bolgár, szovjet, angol és amerikai költőket fordítottam, maiakat. A vállalás alapja: jó költő legyen az illető.
Prózai írásaiból, verseiből sokszor csak úgy süvölt az indulat. Miért indulatos? Milyen célokért indulatos?
Nem éppen az indulat süvölt, hanem a meggyőződés. Gondolom, hogy főleg prózai írásaimat, glosszáimat mondják indulatosnak. Ezek ironikusak inkább. Igaz, túlságosan makacs vagyok, s míg nem tudnak meggyőzni, ragaszkodom igazamhoz, vagy vélt igazamhoz. És azt hiszem, az a jó út, amit én járok, s nem amit az ellenfelem. Milyen célokért? Csendesen mondom: ezek a célok nem személyesek. Semmi hasznom abból, ha hadakozom. Mostanában sokat emlegetik Ady Endre indulatát. Példakép lehet a vitázásban is. Vitacikket keveset írok, s tán nem fér el bennük az indulat. Írjak többet?
Végezetül egy sztereotip kérdés, de az olvasó számára mindig kérdés: milyen tervei vajnak?
A jövőre nézvést: szeretnék olyan verstermő lenni, mint mostanában. S talán drámát is írok.
Az 1977-es év Ady-ünnepségsorozatának keretében osztották ki a Dénes Zsófia alapította Ady jutalomdíjat – a díj egyik kitüntetettje Nagy László. Ennek alkalmával készült vele az itt következő interjú, amelynek szövegét ő maga gondozta.
Hogyan fogadta a kitüntetést?
Jólesett, de akkor is örültem volna, ha más kapja, hiszen vannak nagyon érdemes fiatal költők, akik, remélem, a továbbiakban részesülnek ebben a jutalomban. Leginkább örvendek annak, hogy létezik ilyen alapítvány. Dénes Zsófia egész életét Ady népszerűsítésének szentelte, s maga az alapítvány mutatja, milyen önzetlenül.
Mikor ismerkedett meg Ady költészetével?
Ady a felszabadulás előtt függelékként szerepelt a tankönyvekben. Ilyen jelzőket aggattak rá: istentelen, vérbajos, alkoholista. Elsőként a Föl-földobott kő című versét olvastam egy kalendáriumban. A pápai református kollégium könyvtárában válogattam össze olvasmányaimat, legelőbb Ady Endre költészetét és prózáját. Tizenhat éves voltam akkor – diákkori imádat fűzött és fűz ma is hozzá. Költészetét igazában csak az ötvenes évek elején értettem meg, sokat okultam belőle ezekben a nehéz időkben.
Mit jelent Önnek Ady Endre?
Ady a huszadik századi magyar költészet legtetejét jelenti számomra, s ugyanakkor példamutatást arra nézve, mi a dolga a magyar költőnek egy elmaradott, megkésett országban. Ady a kitörés költője, az új körültekintő. Nagy tanulságokat vont le, ezek ma is érvényesek a Duna-medencében, nemcsak nekünk, a szomszédainknak is. A nemzetköziséget, amit Ady képvisel, gyakran megsérti az elfogult nacionalizmus Kelet-Európában. Megbántódik gyakran itthon is a teljes Ady. Nehéz ilyen körülmények között követni nagy példáját, noha ez a legsürgetőbb kötelességünk.
Milyen írásáért kapta meg a díjat?
Nem sokat írtam Adyról, de példának gyakran említem. Tán sikerült megközeítenem az Ady-kérdést A feltámadás szomorúsága című prózaversemben. Ez lényegében előzménye az Ady-pörre mutató tévéfilmnek, amelynek én írtam a forgatókönyvét, rendezője pedig Kósa Ferenc. A filmgyár megbízott bennünket egy színes film készítésével, ennek szintén az Ady-pör a magja. Népszerűsítő oktatófilm lenne, főképpen diákoknak.
Sokszor gondolok a hófehér Zsána Nikolovára. Emlékszem: asztalnál ül, ablaka tárva, kívül tavasz van, zöld fátylú jegenyék lengenek, sárga és fekete madarak a párjukkal csatáznak. De ő hátat fordít a tavasznak. Előtte könyvek, mind kinyitva, bolgár költői művek, s a népköltészet. Az igazi arcvonásokat még nem ismerem. Ezért szálltak le a könyvek az asztal síkjára, készülődnek ellenem, a szívemért, s biztos, hogy magyar elfogultságom ellen is. A hófehér Zsána nekem olvas verseket. Nagy a fölvonulás, az ostrom nagy. Zsána bálványként ül, semmi színészi gesztus, hangja erősen ritmizál, szemei izzanak. Így lobbantja fel Javorov öngyilkos tüzeit, Debeljanov vérmes pompáját, Szmirnenszki suhanc-romantikáját s dühét a zsarnokság ellen. Elég volna ennyi is, meggyőzött, legyőzött. De nincs pihenés, nincs kegyelem. Jön a népköltészet. Zsána torkából végzetes szenvedély tolul fölfelé: pirinyó kápolnából a bizánci angyal. Fekete a sörénye, fehér gyöngyfüggöny a szárnya, akár a jégverés. Elhagyva a fogak küszöbét, az angyal nagyra növekszik, minden mást eltakar. Kuksolok a fekete hajsátorban, temérdek gyöngyben. A hang megidézte a középkort. Misztika, kardok, zászlózivatar, vér. Jön Kralj Marko, csákóján hét tükör, szemöldöke tóparton pióca. Jönnek a szegénylegények, a félhold sorvasztói. Megjelenik a fortélyos Radul, menyasszonyruhájából halál suhog a kéjenc basára. Megnyit a hang egy sírt, itt a halhatatlan szerelem. Nikola és Malamka képében – egymást ölelve hevernek… Végül is irgalmat kapok. Fehér szél ront be az ablakon, így nevezik, mert a Fehér-tengerről támad. A fehér Zsána mögött magasan világít a Vitosa hava. Lentebb az erdő homályában fényrobbanások. Képzeletem szerint egy vadkan röfög magából csillagokat, orrán picike lila szoknya reszket, egy feltúrt ibolya. Zsánától elbúcsúzom. Szeme mintha ezt mondaná: menj és ülj le asztalodhoz, háttal a tavasznak, a szenvedély tavaszáért. Vagyis: fordítsam le magyarra a hangot, amit tőle hallottam. Előttem egy dal, milliók alkotása, de én azt hiszem, egyetlen nagy lélek találta ki valaha, olyan, mint Zsána Nikolova. Beborít a fekete hajsátor újra, hallom a hangot, leírom ilyenképpen:
|
A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak, hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólniok. Ha az eredeti énekeket sikerült magyarul s méltón megszólaltatnom, ezért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret azoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és alakították a magyar népköltészetet. Kudarc, ha ért, annak személyes gyarlóságom az oka.
A fordítás nekem mint költőnek arra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Noha a bolgárokéról van szó, gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása még tart manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.
A bolgár népi epika egyik ősi versformája a hosszú soros bugarstica, 15–16 szótagos sor, a cezúra a nyolcadik vagy a kilencedik szótag után következik, tehát eléggé szabad. Ez a forma a szerb-horvát népköltészetben még a XVIII. században is elevenen élt. A bolgároknál sokkal előbb elaggott, így írásban is kevés van rögzítve az ilyen ritmusú énekekből. Eredetét meghatározni lehetetlen, noha elnevezése (bugarstica=bolgáros) révén könnyen bolgár származásúnak mondhatnánk.
Az epikában leggyakoribb forma a tízes (4+6). Némely bolgár kutató szerint ősforma, amiből újabb ritmusok keletkeznek a cezúrás feleknek egy-egy szótaggal való megtoldásával vagy kurtításával.
A másik tízes: az 5+5-ös (3+2, 3+2) gyakorisága annál érdekesebb. A nálunk kialakult ilyen mértéket (középkori verseinkben) az olasz gregorián-énekek hatásának tulajdonítják némelyek, nem egészen meggyőzően. A bolgár népköltészetben ez a ritmusképlet általánosan használt, illik a nyelvhez, jövevényformának nem tekinthető.
Az újabb epika, a hajdutének, a balladák java része, de a líra is leggyakrabban használja a fürge 5+3-as képletet. Jellegzetes bolgár forma. A másik nyolcas, a 4+4-es különös határozottsággal uralkodik az ünnepi dalokon, énekeken. A tizenkettesek és a tízesek azonos részekre választva, rímmel is ellátva adják a szintén jellegzetes hatosokat vagy ötösöket.
Teljesen szabad ritmusúak a bájolók és a mi dunántúli regösénekeinkhez szövegükben igen hasonló karácsonyi és újévi kántálók.
A rímelés sohasem szabályos. Néha három-négy sor is azonosan csendül, vagy szalad rímtelenül. Ezért a bolgár népi ének, népdal csak ritkán tagolható versszakokra.
E könyv nyolcévi munkám eredménye. 1953-ban Szablyák és citerák címen körülbelül a fele már megjelent. E kibővített anyagot is csak ízelítőnek szánom a bolgár népköltészet kincshalmazából.
Budapesten, 1959. szeptember 9.
Tudtommal a szomszédaink népköltészetének olyan nagyszabású bemutatója, mint az Egyetemi Színpadon Jancsó Adrienne kitűnő előadóestjén, még nem történt nálunk. Ennek oka lehetett a múltban a mértéket nem ismerő nacionalizmus, amely viszolygott tudomásul venni e népek értékeit. De elődeink a szomszédos népköltészetekből nem is fordítottak annyit, hogy képet adhattak volna azok mérhetetlen gazdagságáról.
Megemlítjük és nem dicsekvésként mondjuk, hogy már a kezdet kezdetén költőink szívesen fordítottak, hogy Balassi néhány dalocskát magyarított, hogy 1570-ben a Béla király és Bankó leánya című balladát a semptei névtelen lefordította – ahogy ő mondja: „Horváttul magyarra nem régen fordéták, sebes Vág mentiben Sempte városában.” – Később Kölcsey is átültetett egy-két szerb balladát. A népzenekutató Bartók példaadóan áttörte a nacionalizmus gátját, átlépve a paraszt küszöbét a szomszédos országokban is. És micsoda kincseket talált.
Az elmúlt 10–15 évben bolgár, szlovák és román népköltészeti antológiák sorra jelentek meg. Csak a tény kedvéért mondom, hogy a bolgárokét magam fordítottam, most pedig egy délszláv antológián dolgozom.
A fordítás nekem mint költőnek arra volt jó, hogy egy népköltészet lényegét jobban megismerjem. Gyakran gondoltam arra, hogy a népköltészet még napjainkban is ösztönözhet, hasznos hatású lehet a legújabb lírára. Költészetünk története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott, hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása tart még manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre, cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.
Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek. Kápolnavirágok, mennybe vitt lányok, befalazott nők meg bagolyasszonykák szorítanak. Most Fekete Ren Katák, Fehér Lászlók, Márton Szép Ilonák sorsa az enyém. Hét éjszaka már itt ülök álmatlan a dunai ködben. Lehóhérolt kezek úsznak rám, kósai rózsáktól fájdul a fejem. S kölykeim szép kis hurkáit dögmadarak húzzák ágról ágra. Mert hét éjszaka már olvasom a Balladák Könyvét.
Mert ma is élő balladákat olvasok a nagyon megapadt Dunánál.
Olvashatok, mert férfi akadt Erdélyben, hűségesen elszánt, aki eleven énekeket gyűjtve, aranyvesszőt ad: Verjétek meg a temetőt! Támasszátok föl anyátok, árvák! Csapjátok meg azokat is, akik meghúzták a halálharangot a balladára.
Ez a férfi egymaga többet lejegyzett balladát, mint az előtte járók együttesen. Többet, mint a szorgalmas elődök másfél századon át. És az övéi éppoly gyönyörűek szövegükben s dallamukban. Fölmutatja a pentatónia előtti réteget is: a tetraton hangsorokat.
Innen, a csodálatosság tövéből, az örök alapról megítélhetjük magunkat. Átkot is mondhatnánk azokra, akik elkenik az emberi drámát, akár szavakkal bánnak, akár szavakkal etetnek.
De most a csodálatosság tövéből dicséret szóljon az emberről, aki aranyvesszőt ad, s igazi kincseket. Pedig lakása sincs, semmije nincs. Ezért minden az övé. Ilyen ember a legjobb őrködő, virrasztónak a leghűbb. Éjszakára felszáll a vonatra. Vonat a szállása. Utazik a kiszemelt énekesekhez Kallós Zoltán. S mire a sebek is megvirradnak, megjelenik. Énekre nyitja a lepecsételt szájakat is.
Viszi a megörökítő magnószalagot Gergely Maglóhoz, Kánya Kati özvegyhez, Deák Ilonához, Szép Székely Marihoz. És megáldja őt a legszebb zengéssel, ódon aromával: Szályka Rózsa.
És hitet adnak neki és nekünk a még báránykahangú ártatlanságok: Eke Annuska, Kristály Anna.
Hét éjszaka már csak a káprázatoknak élek.
|
Ez a dal népköltészetünk egyik realista, világosan áttekinthető darabja. Mondhatnám úgy is, hogy egyszerű. Általában egyszerűnek nevezik a népdalt, mivel a nép egyszerű gyermeke költötte. Ebben a dalban a szerető szálfákat úsztat a vízen, tutajon utazik egészen Szegedig. Valóban egyszerű, de népdalban nem mindig utaznak ilyen egyszerűen. Csak egyetlen példát említek: „Elment elment az én párom, messze elment egy fűszálon.” Szálfán utazni, vagy fűszálon elmenni: csuda nagy különbség. A népdalban minden megtörténhet, akárcsak a legmodernebb versekben.
De maradjunk a Szálon megyek, nem szekeren kezdetű dalnál, ami éppen realizmusával gyönyörű. Nyolc sor az egész, mégis mennyi mindent kifejez. Könnyen fölfedezzük, hogy a kifejezést ellentétpárokkal erősíti. Az első versszakban a csendes vízi utazást állítja szembe a rázó, zökögtető szekerezéssel. Olyan büszkén, ahogy például a huszár vélekedhet a sarat taposó bakáról. Csakhogy ezt a büszkeséget a második versszak fájdalmasan megkontrázza. Kiderül, hogy hiába az előkelő utazás, nem tud a legény a szerelmével találkozni, mert noha vasárnap van, dolgoznia kell, mert nem szabad ember, mert szolga.
Amilyen tiszta e dal emberi és társadalmi tartalma, olyan tiszta a költőisége. Azzal, hogy ellentétekre épül, csodálatos természeti és költői légkört teremt. A rögösség és a simaság, a zaj és a csönd, a szárazság és a víz ellentétét, ugyanakkor harmóniáját. A vízen terjedő ünnepi harangszó és a munka hétköznapisága így együtt ritka költői erőre vall.
Rímei kiválóak. Egyetlen esetben használ ragrímet: „Harangoznak a toronyba, ne várj babám a templomba.” A szabályos négyes tagolást is csak egyetlenegyszer töri meg: „de a szál csendesen megyen / Szegedig a folyóvízen.” És ez a szép benne: a vízfolyás fenségét hangsúlyozza. Feltűnően sok alliterációt használ. Szálon megyek, nem szekeren, / mert a szeker megráz engem, / de a szál csendesen megyen / Szegedig a folyóvízen.
Állítólag ősköltészetünkben a szavak elejének összecsengése volt a rím, rokon népeink népköltészete tanúsítja. Nálunk a sor végi csengés ma sem lényeges. Ez a népdal tehát ősköltészetünkből is őriz valamit.
A folklór a nép kultúrájának alapja, mondhatni: örök alapja, noha a társadalmi, történelmi körülmények, melyek létrehozták, úgyszólván teljesen megszűntek. Ha a népköltészetről szólunk, tudnunk kell, hogy benne teremtődtek meg először a költészet törvényei, az első költői kifejezések, nyelvi és ritmusbeli fordulatok, a népi és nemzeti karaktervonások. A kozmopolita költészet ezeket a vonásokat nem tartja fontosnak, „világszínvonalra” törekszik, a jellegtelenségeket gyűjti egybe, ezért nem ad új színt a világköltészetnek. Goethe nem erre gondolt, inkább a sokszínűséget, gazdagságot jelölte új fogalommal: világirodalom.
Első szófiai tartózkodásom idején, szerencsémre, a bolgár népköltészettel kezdtem megismerkedni. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Habozás nélkül fordítani kezdtem. Kezdetben a szókincsemet is a népköltészetből szereztem, ez meglepő volt sokaknak. Már akkor felderengett bennem példaként Bartók Béla, aki a népzenei gyűjtést határon kívül is folytatta, így a Balkán-félszigeten, Kisázsiában, Észak-Afrikában. Manapság a folklór divat lett szinte az egész világon. Az értékek tiszta szándékú megismerése mellett azonban a sznobság és kalmárkodás is helyet kér ebben a mozgalomban. Az úgynevezett magas költészet története mutatja, hogy különböző korokban más-más módon hatott a népköltészet: hol romantikájával, hol realizmusával. Hatása azonban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája üres csingilingivé silányult az avatatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta lejáratása még tart manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, világossága mellett rejtett áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lélegző elevenséget.
Tudtommal először Strausz Adolf adott ki magyar fordításban bolgár népköltészetet, 1891-ben Budapesten. Saját gyűjtése volt, Bulgáriában jegyezte föl, közölte az eredeti darabokat s azok fordításait is. Ezek a fordítások már nyelvileg elavultak, de akkor fontosak lehettek a megismerés szempontjából. Gyűjtéséből magam is fordítottam néhányat, például a Momcsil és Vukasin című hőséneket.
Nem tudom pontosan meghatározni, miképpen hatott alkotói tevékenységemre a bolgár népköltészet, ahogy a magyar népköltészet hatását sem. Ez talán a verselemzők feladata volna. Mindenesetre elmondhatom, hogy soha nem jutott eszembe a népköltészet utánzása, óvakodtam attól is, hogy a tőle kapott impulzusokat demonstráljam. Annyit azonban megállapíthatok, hogy nem naivságából, hanem összetettségéből s szabad asszociációiból tanultam, s példának tekintettem kifejezésbeli bátorságát.
Az ideális az lett volna, ha a bolgár klasszikus költőket a maguk idejében ismertük volna, vagyis műveiket lefordítottuk volna. A fogadtatás és hatás is nyilván nagyobb lett volna. Az elmúlt húsz évben ezeket a mulasztásokat megszüntettük. A magyar olvasóközönség megismerte a klasszikus bolgár értékeket, világirodalmi látóköre ezzel szélesedett. A két nép közötti barátság és szövetség révén nálunk a mai bolgár költészetnek alig vannak publikációs gondjai, így irodalmárok, irodalombarátok, olvasók idejében tudomást szerezhetnek róla. A költészet hatása azonban nehezen lemérhető. Adatokat erről mondani nem tudok – csak írótársaim, ismerőseim és a magam véleményének adok hangot, amikor azt mondom, hogy a mai bolgár költők tavaly megjelent antológiája: fontos tény, valóban sokrétű, emberi és szocialista, mindenképpen időszerű költészetet mutat nekünk.
Botev és Petőfi hasonlóságát már nagyon régóta emlegetjük, még azok is párhuzamot vonnak, akik vajmi kevéssé fogják föl az emberi tett és a költői szó egységét e két hasonló költészetben. Véleményem szerint mindketten örök érvényű példát adtak emberi magatartásból. Ez a magatartás morális is, meghatározza az írást, az írás pedig kényszeríti, kötelezi az embert, hogy ne tagadja meg szavait, még akkor sem, ha halállal fizet ezért. Számunkra külön öröm, hogy a két nagy példakép közül az egyik bolgár, a másik magyar.
A szocialista társadalomban a költő is egyvalaki a népből. A legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzásait művészi fokon fejezi ki. Közönség és költő közt a kapcsolat azért teremtődik meg, mert a költészetből, mint más művészetekből is, elsősorban a személyes sors beszél. A kapcsolat ideális esetekben azonosulássá változik, itt kezdődik a költő felelőssége.
Én sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megteremtődött. Ellenben vannak esztétikai problémák, amelyek ezt az úgynevezett kapcsolatot kérdésessé tehetik, nem a költőben, hanem a költő műveit kommentáló személyekben. Az egyszerűség, világosság, általában a költői realizmus kérdése naponta fölmerül. Hiszen a költő nemcsak magának, saját csoportjának ír, hanem nagyon sokaknak, szeretné, ha minél többen megértenék, csak így szerezhet verscinek érvényességet. Manapság a hagyományos és konzervatív vers nagyon sokaknak erőfeszítés nélkül fölfogható, de könnyen el is feledhető. A megszokotthoz idomítani a költészet új törekvéseit, akár kívánságban is, valóságos vétek. Sem a hagyomány, sem a költészeti folyamatosság elve nem ír elő ilyen törvényeket. A folyamatosság szempontjából a csupán tradicionális vers nem létezik, s mert nem teremt új értékeket: a jövőben nem tekinthető hagyománynak. Az nem lehet igaz, hogy a XIX. század versideálja örök érvényű legyen. Ha nem törekednénk szüntelen az újra, nem volnánk századunk gyermekei. Ilyen értelemben a kapcsolat nép és költő közt az esztétikai nevelés problémája is. Bizonyos vagyok abban, hogy gondjaim az új ember, emberiség gondjai is. Tapasztaltam, hogy vannak, akiknek bármiféle költészet idegen, akár egyszerű, akár bonyolult. Ezek a versre süket lelkek. De ők is éhesek valamilyen formában a szépre. Például szabad idejükben szüntelenül fényesítik a kocsijukat. Megfigyeltem valakit, aki szombatonként fazékban főzögeti áhítattal a motorbicikli láncát a fáradt zsiradéktól.
A mai természettudományos és technikai forradalomban az ismerethalmazok szinte hegyekké növekednek bolygónkon. A tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy egy-egy felfedezéssel a rejtélyek nem fogynak, inkább sokasodnak. Ilyen értelemben a teljes megismerés: maga végtelenség. A költő szívesen kiáltana fel: lassabban, emberek, mert nem a megismerés jelenti a boldogságot! De a költő nem lehet fék, mert tudja, nem gyalázhatja azt a küzdelmet, amely kezdettől fogva az ember lényege.
Igen, a természettudományok megelőzték az emberi szót, a költői szót is a megismerésben. De vigasztalódjunk: az emberi élet nemcsak képletekből áll, ezért szükség lesz ezután is a művészetre, a költői szóra. A szó nélkül nem történhetett meg semmi a történelemben. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység is nyelvi eredetű az agyvelőben. Szükség lesz ezután is a szóra, ez kétségtelen. Általa megértik egymást a tudósok, mi is megértjük őket és viszont. A végzetes veszedelem akkor jön, ha a masinériák megalkotják a tudománynak is fölfoghatatlan nyelvüket, ha összeesküsznek ellenünk. A technikai civilizáció kettős arcú, hermafrodita képződmény. Felhasználásától függ, hogy emberséges-e vagy emberellenes. Ebbe a felhasználásba még beleszólhat a költészet szava is olyanképpen, hogy etikus és emberközpontú.
A megismerés, megértés, megbecsülés gondolatát annyi gáncs és gyalázkodás érte a Duna-tájon, hogy a szégyenkezés még ma is időszerű. De itt a tettesek utódaikban sem szoktak elpirulni. A gyilkos indulatok XX. századában először éppen Ady Endrét pecsételték hazaárulónak, nem magyarnak, mert kimondta az egymásrautaltság igéit. Jutott Bartók is pellengérre, és nemcsak a hazaiak dühétől, mert a magyar népzenén túl a szomszédékét is merészelte megismerni és ismertetni… A román kolinda-gyűjtések közt ma is az övé a legteljesebb, a legigényesebb mű, mégis a saját költségén Bécsben kellett kiadnia.
A bartóki sugallat erősen ösztönöz a népköltészetek fordításában is. Ma már a megismerés és összehasonlítás, a beavatottak jóvoltából, szellemi és művészeti gyönyörképpen megadatik millióknak.
A népköltészet a nép lelkületének hiteles történelme. Megalkotójáról, a földművelő-pásztorkodó népről ad képet évszázadokra visszamenőleg. Mondhatnánk ezredéveket is, hiszen legősibb darabjai a pogány időkre utalnak. Ott keletkeztek az új nap, az új év, a tavasz köszöntői. Épp így ősköltészet a ráolvasó költészet is. Minden természeti népnél a szómágián alapuló hit ellenszere a bajnak és rontásnak.
A középkorban az oszmán uralom villámmal verte a virágzó balkáni kultúrákat. Csak a szájhagyományra támaszkodó népköltészet a nép egyetlen szellemi megnyilatkozása. Az éneket nem lehetett megláncolni. Ilyen értelemben a népköltészet a legrejtélyesebb ellenállás mindenütt, ahol idegen hatalom rendelkezik. Az anyanyelvet megőrző, tehát a megmaradást szolgáló erő.
Ha a népköltészet a nép érzelmi életének, tehát a hiedelmek, szokások, félelmek, szenvedélyek, szenvedések és remények történelme – akkor a népköltészetek összessége a legemberibb történelemkönyv.
Ha pedig ráismerünk rokon és azonos vonásokra, ha összehasonlítjuk e költészeteket a miénkkel, rájövünk: más népekben is szerethetjük és becsülhetjük önmagunkat.
Rokonomnak érzem régóta García Lorcát. Bár a teljes költői arculatnak sokáig csak néhány szimpatikus vonását ismerhettem. Végül is az 1957-es Lorca-kiadás bemutatta a nagy költőt és a remek drámaírót. Tavaly Tolnai Gábor kérésére lefordítottam a „Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött” című nagyszabású versét. Így még közelebb kerültem hozzá. E fordításban én őt sirattam. Mennyi mártírköltő a XX. században! Mit érdemelsz, világ, ha költőidet is kivégzed! Jóság, szépség, hallatlan költői merészség, tűz, tündérkedés – ez ő, ha hirtelen s röviden jellemezni akarom. Indulatait, hangját meglelem Ady, Csokonai, Balassi verseiben is.
Fordítanám a Cigányrománcokat. Lonca azt mondja, hogy a románcoknak csak az első néhány darabja cigány, a többieknek csak az alaptónusa az. A vérző Andalúziát akarta kifejezni. Vallomásaiban alig találok mást, a románcokra vonatkozót. Annál többet beszél a cigányfolklórról. Gyönyörű tanulmányt szentel a cante jondónak. A cante jondo primitív, rövid cigánynépdal, s mivel a cigányok másutt nem énekelik, tekinthető spanyolnak is. A cante jondo a szenvedély éjszakája, nincs panorámája, csak holdja, szele, sikolya van. Költészetének fő-fő táplálója a cante jondo.
Miért írt románcokat? Szám szerint 18-at. Van köztük 120 soros is. Tulajdonképpen epikát írt versben, hátat fordítva a kísértő villámfényű cante jondónak. Hogy ne legyen unalmas, miben bízhatott? Szent indulatának erejében és népében. 1930-ban előadást tartott Habanában ilyen címmel: A „duende”. Zárójelben: Játék és elmélet. Méltatom és idézem azért, hogy rámutassak, Lorca mit fogadott el művészetnek, mit tartott a művészet lényegének. A duende nem múzsa, nem angyal, nem ördög. Idézi Goethét is: „Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud meghatározni.” Az ő megfogalmazásában a duende költőibb, plasztikusabb: „…perzseli a vért, mint egy üvegszilánkos kenőcs… arra vár, hogy a vér legutolsó szobáiban ébresszék fel… hogy elhessentsék az angyalt, belerúgjanak a múzsába… el sem jön, ha nem lát lehetőséget a halálra… játszik a táncosnő testével, mint szél a homokkal… új tájakat és ismeretlen hangsúlyokat keres, illata, akár a kisgyerek nyáláé; megtiport fű és medúzafátyol szaga árad belőle.” Nem félt, hogy unalmas lesz. A duende az unalom legnagyobb ellensége. Bízott saját duendéjében. Én bízok az enyémben. Lefordítom.
Kicsit félek az azonos asszonánc-rímektől. Ez a spanyol románcban hagyomány. Képesek egyetlen rímpárral a végletekig verselni. A Szent Rafaelben egyszer átvált, ezt értem, mert a kétarcú Córdobáról beszél. A Szent Gáborban szintén átvált egyszer, de az okát kitalálni nem tudom. A spanyol csendőrök románcában, ez a leghosszabb vers, végig egy rímet használ. Tiszta zenei kompozíció A lovas Don Pedro komédiája, itt legalább háromszor átvált, logikus. Nekik az egyríműség afrikai, ázsiai dobszó, vontatottsága végül is izgalom, nagyfeszültség. Attól függ, mit kísér. Szeretem a hűséges fordítást, ragaszkodok az eredeti rímeléshez, sőt sok esetben a spanyol rímhangzókhoz is. Ez már az én ügyem, külön passzió, nem tartozik a műfordítás problémáihoz. Kosztolányi valahol azt mondja, hogy a műfordítás olyan, mint a zsákban futás. Igaz. De hőstett és gyönyör is lehet, ha a zsákban futó nem nagyon marad el a szabad futótól. A hasonlat mégis komikus, illik a rossz műfordításra.
Félelmem feloldódik, hiszem, hogy a románcok tartalmi ereje, a képek sorozatos izgalma engem is megment az unalmasságtól, mint ahogy Lorcát.
„A szív, mely rőt”. Ezt egyik Nyugat-nemzedékbeli költőnktől olvastam. A legnagyobbak is gátlástalanul mertek mely-ezni. A próza sajnos nem élhet nélküle. De a legbonyolultabb vers is nélkülözheti. Javára válik. Szülőföldemen ezt a szót nem hallottam soha. Az iskolában találkoztam vele. Örökre idegen marad. Szégyenlem, hogy régebbi verseimben néha használtam. Fordítás közben állandóan beleütközök a szegény mely szócskába. Versben sok idétlenséget okozhat, lazít, megtöri a szabad áradást. Arra haragszom, aki használja. Változatait nem kedvelem. A Cigányrománcok ezer sorában, ha jól emlékszem, ikertestvére is csak kétszer szerepel, egyszer így: Tengerdörgés az a visszhang / amit ver a szitok-átok.
Szerettem volna foglalkozni a Cigányrománcok képeivel, velük kapcsolatban a szürrealizmussal, kubista hatásokkal. Azzal, hogy Lorca mint zenész és képzőművész miképpen használta fel románcaiban is a művészeti forradalmak eredményeit. Erről bővebben akarok beszélni. De Lorcáról is van még mondanivalón. A románcokból most csak néhányat adhatok közre, ízelítőnek.
Nincs bocsánat a halálnak, mert García Lorcát idő előtt elvette tőlünk. Nem bocsátunk meg a halál ibériai kupecének és hentesének, mert Lorcát az enyészet konyhájára lökte. A szabadságnak, létezésünk egyetlen értelmének hóhérai, tehát „a költők örök ellenségei”, azok ölték meg Lorcát. A bűn a zsarnokságé, a szégyen az emberiségé. „Hej, Federico García!”, sikoltott fel a drága Radnóti a hírre, hogy költőt öltek Granadában. Micsoda visszhangzó udvara van e sikolynak: a barbár halál már akkor meggyűrűzte Radnótit is! És az is megdöbbentő, hogy Lorcát a halál emelte látószögünkbe, mint fekete szenzációt. Nagysága már magyarul szóló műveiből is kiderül. És nem a mártírság tette naggyá, hanem a mű: objektív esztétikai tény, vegye tudomásul az ingerülten öklelő ellenvetés, legalább úgy, mint egy torreádori kardot.
Lehetne leltározni és latolni külön-külön a nagytüzű verseket és drámákat, a költészet doktorára valló tanulmányokat, és mert az életműhöz tartoznak: a vérbojtos szürrealista rajzokat is. Elgondoltam azonban, mit mondanék róla, ha időben nagyon megszorítanának. Mit tisztelek benne, mit tartok lényeginek? A nagy hőfokú szenvedélyt, az Adyéval nagyon rokon tüzet. Azt a tündéri vakmerőséget, ami a suhanc Rimbaud-t röpítette világgá. A spontaneitást (megmunkálva!), ami annyira idegen a középkori spekulációtól. Lorca az öt érzék poétája. Bár versei közt hiába keresel ars poeticát, prózájában ilyesmit olvashatsz: „Mi, latinok pontos körvonalakat és látható titkot akarunk. Formát és érzéki valóságot.” Alkotói nyugtalansága tiszteletre méltó és figyelmeztet: „Mindent inkább, mint mindig ugyanazt a tájat nézni!” És a lorcai mű harmóniájának semmi köze a hintaszékhez. Ott lebeg valahol vörös por és fekete ég közt, mint egy szerelemtől mérgezett pacsirta. Doktorsága pedig olyan természetű, hogy például a négyszáz évig értetlennek vélt Góngorát, a metaforák barokk mesterét értelmezni tudja. Törvényeit fölfedve, nemcsak bájolva oktat, hanem okul maga is. Mert Góngora nélkül románcai nem volnának ilyenek. A cselekmény csak váz, tudatosan rejti, a románc döbbenetét a képek adják. Karácsonyfát díszít, de nem szaloncukorral és cukorbarival. Szédítő tükröket rak fel, tőrt, vadkanagyarat, csendőrkard-szelte szellőt, hajfonatot, véres karmazsin nyakkendőt s teleholdat: a vérző Andalúziát. És elviszi Rivera diktátor ablaka elé.
Manuel de Falla, zene és zeneelmélet neki csak azért kellett, hogy fölfedezze magának az igazi cigánydalt, a cante jondót, mint a szenvedély éjszakáját, ahol középszer nincs – hogy ez a dal a lírában példája legyen.
|
A spanyolok e Lorca-versre valószínűleg azt mondanák: van benne duende. A duende valami tüzes kobold, és nem múzsa, nem angyal. E két utóbbi Lorca szerint kívülről jön. Az angyal malasztot ad, a mű erőfeszítés nélkül megvalósul. A múzsa diktál, olykor súg, az intellektust is fölébreszti, ám gyakorta ellensége a költészetnek, mert túl sokat utánoztat, szögletes trónra ülteti a költőt, és elfelejteti vele, hogy bármely pillanatban megehetik a hangyák, vagy egy nagy arzénrák eshet a fejére. Hol a duende? A vér legutolsó szobájában, s az igazi harcot vele kell megvívni. Íme, a poeta doctus e játékos, de borzongató elmélettel az igazi művészet eredetéhez jut, ahol már a tudós megnémulni kényszerül. Ő a duende megszállottja, vakmerő szürrealista kapcsolódásokkal versbe igázza az apokaliptikus New Yorkot is. Napjainkban Ginsberg, a beatnik-költő azért tud oly megrendülten üvölteni, mert két nagyság szolgált neki talapzatul: Whitman és García Lorca. Noha mindig új csapásra tört e nyughatatlan spanyol, nemcsak szenvedélye, de összegező ereje is segítette. Mert legnagyobb verse is, a Siratóének, költői eredményeinek hatalmas ötvözete. Nem ismert országhatárt, mégis eredendően spanyol. A spanyolok drámájának micsoda feszültségét adja csak ebben a két sorában is: „Ó, fehér fal, Spanyolország! / Ó, kín fekete bikái!”
Mikor kísérték a csendőrök, a szeme könnyes volt, azt mondják. Félt volna a haláltól? Nem hiszem. A riadalom nem a férfié lehetett, hanem a költőé. A megíratlan dalok, a füstté vált ábrándok, tervek mardosták azokat a fekete szemeket. Nincs bocsánat a halálnak.
Dylan Thomas a XX. század legnagyobb hatású walesi énekese. Tanítványa ő a látomásos William Blake-nek, a szimbolista Yeatsnek. Húszéves korában megjelent első versei már sejtetik egy nagy tüzű arkangyal-költő vonásait. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik minden percüket költőien akarták leélni. Dylan Thomas élete így lett különös legendasorozat, s mert hiányzott belőle az önkímélet: végzete korai és tragikus. Gyönyörű fizikumát az alkohol gyalázta ronccsá. 1953-ban, amerikai körútján delíriumban halt meg, de röviddel ezelőtt, mint mondják, egy rózsacsokorra bukva megvakult. 39 éves volt ekkor, s hogy hány megíratlan remekművet vitt sírjába, azon hasztalan töprengenünk. Az életmű azonban így is teljes. Nagy organikus egység, mintha a világmindenség energiái működnének benne. De Dylan Thomas a kozmosszal birkózik, azt gyúrja a verseibe, egyetlen szent cél érdekében: minden az embert szolgálja. Témái az örök költői témák: szerelem, születés, halál, kozmikus méreteikben sem vesztik el emberi vonásaikat. A század legszégyenteljesebb korában, a második világháború alatt, s később is, már az atomhisztéria kezdetén, megőrizte emberi hitét – s dobogóról dobogóra lépve szenvedéllyel hirdette is azt. Amikor a költők közül sokan nihilbe fordultak, ő így vallott: A világ sosem marad ugyanaz, ha egy jó vers hozzáadódott. A jó vers segítségére van a mindenség formájának és értelmének átalakításában. Dylan Thomas versei nem egyszerűek, képsoraikkal, gondolatáttételeikkel sajátságosan bonyolultak, valamennyi szüntelen, merész és alázatos küzdelem a világ megragadásáért, példaadás a modern kor emberének.
Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, tisztelt Közönség! Mielőtt a versek átveszik a szerepet, engedjék meg, hogy prózában üdvözöljem Önöket. Szeretném hinni, hogy e nagy versfesztiválon végül is az én beszédem lesz az egyetlen próza. Ami a versek bevezetését illeti: szívesen vállalom és végzem föladatomat, de mindenekelőtt a külföldi költők nevében köszönetet mondok a megtisztelő meghívásért, baráti fogadtatásért a Rendező Bizottságnak.
Akik először vesznek részt e találkozón, máris láthatják a vers-szeretők, a vers iránt érdeklődők sokadalmát, és jó érzéssel máris megállapíthatják: jó helyre jöttek.
Sztruga városa, a tiszta vizű Drina hídja immár szimbolikus fogalmak a világ költőinek. Maga a Sztruga szó esztergát jelent, s nem mulasztom el a szép alkalmat, hogy e szóval utaljak hivatásunkra: valamennyien az emberi tudat formálóinak valljuk magunkat. Ha akadna is valaki, aki a költészet kollektív és humánus szerepében kételkedne, még az se mondhat le arról, hogy önmagát alakítsa a gond, a gondolat, az önismeret vídiakéseivel. Így akaratlanul is emberi értéket ad a világnak, ha igazán költő.
A Drina hídja méltán kapta az Emberiség Hídja elnevezést az itt megfordult költőktől. Minden híresztelés ellenére úgy látszik: nem tudunk lemondani a szimbólumokról. A drinai híd esetében nem is akarunk. Hiszen róla is fölhangzanak a versek, messziről idesereglett különféle költők vallomásai, de mind az emberről, az emberi kínról, a boldogság meg a teljesség vágyáról, a nyugtalanságról, a holdutazások korában is a legnagyobb ellentétpárról: a zsarnokságról, szabadságról. Legyen jelkép továbbra is a Híd, adjunk minél több erőt e jelképnek, tartson össze legalább minket, költőket, s hiszem, hogy így is népeket köt össze.
A költők megértik, megérthetik egymást. Ez nem illúzió, nem az ünnep kedvéért koholt frázis. Érveink történelmi tények. Mai tapasztalataink pedig még inkább meggyőznek arról, hogy szerte a világon nyílt vagy rejtett egyezsége van a költőknek. Mi ellen? Miért? A brutalitás ellen, a szellem áldott gyümölcseiért. Mert egyetemes már a veszély. Mert például a modern találmányokkal anakronisztikus figurák is rendelkeznek. Egyetértünk ebben mindannyian: realisták, szürrealisták, strukturalisták, beatek és egyebek, noha egyébként költői bunkercinkből ellenségesen figyeljük egymást, de harcunk csak ártatlan metafora a vérontó csatákhoz képest.
Hölgyeim és Uraim, Költőtársak, jó helyre jöttek! Bizonyos vagyok, hogy a következő napok még inkább megerősítik ezt az érzésünket. Hiszem, hogy hazatérve nosztalgiával gondolnak e gyönyörű helyre, tán hasonlóan Konsztantin Miladinovhoz, akinek száz éve írt verséből idézek befejezésül:
|
Szóljanak tehát a versek!
Akik keresik, meglelik egymást. Az erdélyiek könyvheti sátrából hirtelenül elkelt az a mű, ami után magam is kutattam. Írója is tüneményként viselkedett, pedig látni szerettem volna. Így később kedvemre jött az üzenet, hogy az erdélyiek szívesen várnak a Szabadság Szállóba.
– Belőled csak egyet nyomtattak, Sütő András, könyvedből pedig igen sok ezret, személyeddel a találkozás mégis könnyebb.
– Te is dugáru vagy nálunk, mint nemrég a nyloning – vette föl András a kesztyűt, a szív-alakút.
Pohár mellett kölcsönösen megjegyeztük, úgy tűnik, régóta ismerjük egymást. És: nem vagyok-e véletlenül közülük való, mert látnak olyan jegyet is rajtam. Zöldselyem nyakkendőmre mutattam félszegen, mert ezt Tamási Áron viselte egykor. És elmondtam, ha poharamban igazi bor van, a selyem-nyelv csücske is kap néhány csöppöt: tessék, Áronka! Jegyes vagyok, igen.
Válaszomat, most már levélszerűen, így folytatom: Bár az arcon is kiüt a szándék, valósága a betűben virágzik igazán. Betűim szerint vagyok testvéretek. És rokonaim nyugosznak ott, ahova évenként eljártok „világítani” a boldogultaknak és magatoknak. Gyújtatok fényességet, arcotok ezért ragyog. Értem ezt már műveitekre is. Irodalmatok megújuló, főnixi mozdulatokat végez. És jó az, ha a jó könyv kapós, mint András cseresznyepiros bölcsője: nem kerül padlásra, hanem házról házra jár, nemzedékeket ringat és állít lábra.
A jövőre nézvést is jók a jelek. A napokban jött a hír: irodalmi lapjaitok – az Utunk és A Hét – nálunk is rendszeresen kaphatók lesznek az újságosoknál. Rendes vevőtök leszek, ígérem. Így, ha lélegzetet vesztek, mi halljuk. Minden más: legenda csupán. A betűben mindig megtaláljuk egymást. Üdvözlet.
Magyar költőket mutatunk be önöknek, határainkon túl élnek: Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Romániában. Mi testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is, műveiket szívesen tolmácsoljuk, ismertetjük és elismertetjük mint szellemi értékeket. Ugyanezt miért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvéreink az anyanyelv, eme édes és keserves kötelék szerint is.
Az ő verseiket lefordítani nem kell. De, hogy a szónál maradjunk, az eddigi szomorú helyzetet igenis jóra kell fordítanunk – nevezetesen úgy, hogy a magyarul írt vers, bárhol is keletkezik a világon, hogyha érték: akkor számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan is magyarnak. Itthon és külföldön egyaránt.
E szép cél érdekében ez a mostani műsor a Magyar Televízió első és üdvözölni való lépése.
A költők bemutatását szívesen vállalom. Elemző méltatást idő híján itt nem végezhetünk, nem is a mi dolgunk.
Elsőnek két vajdasági költő szólaljon meg Újvidékről. Fehér Ferenc a magyar költészet realista örökségét őrzi. Tolnai Ottó a modern, avantgardista hagyományokból táplálkozik.
Pozsonyból Tőzsér Árpádot mutatjuk be. Érzékeny idegzetű alkat, rokona József Attilának. Kassai illetőségű a fiatal Batta György. Kötetlen és rímtelen verseket, szabadverseket ír, egyébként atléta.
Évszázadok óta létezik és virágzik az erdélyi irodalom, költészet. Lényege ma is változatlan, lényege ma is a küzdelem a megmaradásért. (Kányádi, Páskándi.)
Mindig meghatódva olvasom a legifjabbak írásait. Hála a sorsnak, szüntelen jönnek az új és újabb tehetségek. Szépek, erőteljesek, gerincesek. Ilyenek az erdélyiek közül például Király László és Farkas Árpád.
„Rendezni végre közös dolgainkat / ez a mi munkánk és nem is kevés” – mondja József Attila 1936-ban. Ezt a szép ügyet viszik ők előbbre verseikkel, egyéb literátori tevékenységükkel. Szólnak okosan, és kiáltanak is a megoldásért.
A ma esti műsor együttes költészetük legelső szemléje és ünnepe hazánkban.
A hazai költők nevében szeretettel és jókívánsággal üdvözlöm személyüket. Így köszöntöm azokat is, akik nem tudtak megjelenni.
Kérem, szeretettel és figyelmesen hallgassák verseiket.
Szívesen vállalom, hogy itt a Fészekben testvéri költőket üdvözöljek. Mivel a nyomtatott meghívó nem tájékoztat pontosan az est jellegéről, szereplőiről, kötelességem bejelenteni, hogy magyar költőket mutatunk be önöknek, olyan magyar költőket, akik a szomszédos szocialista országokban élnek.
Testvéreinknek valljuk a más nyelvű költőket is, különösen a Duna-mentieket, mert azonos történelmi sors méretett ránk, mert költőkhöz méltóan egyetértünk a sokszor, de nem általunk meggyalázott szabadság fogalmában. Ezért műveiket szívesen, a legjobb tudásunk szerint fordítjuk, ismertetjük és elismertetjük mint kitűnő szellemi értékeket.
Ugyanezt miért ne tehetnénk meg olyan költőkkel, akik testvércink az anyanyelv édes és keserves köteléke szerint is! Az ő verseiket lefordítanunk nem kell. De, hogy a szónál maradjak, az eddigi szomorú helyzetet igenis jóra kell fordítanunk, mert ezáltal magunkat becsüljük meg. Jóra kell fordítanunk a helyzetet úgy is, hogy a magyarul írt költészetet, bárhol keletkezik is, bátorkodjunk magyarnak nevezni. Számon tartassék és elismertessék gyakorlatilag, tehát hivatalosan. Külföldön is, ami nemcsak tőlünk függ, de főleg itthon, mert ez természetes és nemcsak irodalomtörténeti követelmény. Alap a megbecsülésre az is, hogy ezek a költők több millió magyart mint nemzetiséget is képviselnek túl a határon.
Helyzetüknél fogva, mivel nemcsak a magyar, de más nyelv közegében is élnek: fontos szerepük vari és lehet a közvetítésben, eszményi egymásra-találásban, mely a Duna-menti népeknek egyre inkább létérdeke. Hogy az idegenség gondolata és érzése irtódjék, ne pedig lelkek fertőződjenek és vesszenek.
Ködölt a Vitosa és talpalta már a cipőt a nyirkos őszi levél. És éppen akkor feketedett meg az első Kennedy vére. A Bambuk nevű kávéházban találkoztam a költővel, Georgi Dzsagarovval, hóna alatt az USA-elnökök története. Erőtől, dühtől, elhivatottságtól ragyogott. Királyfiúi gráciával mozgott, beszélt – mint aki új cárságot fundál a fejében. Tán bántotta mosolygásom, mert konyak-párbajra hívott… Bastille!, kiáltott fel, megtudván, hogy születési dátumunk azonos: 1925. július 14. Találkozásunk óta fordítom verseit.
Egy koccintás erejéig szeretném elrabolni tőle az időt, elébe teszem ezt a korai versét is magyarul. – Ha nem tudnád, most ötvenévesek vagyunk. Élj soká erőben, mint a Sztára Planina! És igyekezz többször eljutni édesanyádhoz!
|
Déli szomszédainkat az egyetemes európai kultúrkörből szinte teljesen kiszakította az ottomán impérium, s hervasztotta félezer évig. A vesztett 1389-es rigómezei csatában a hősök java hullt el, s az irodalomra tolult a sírszagú félholdas égbolt. Ezeket a népeket szenvedélyes élni akarásuk mentette meg. Ha már nincs elég kard: az erő ott ragyog az anyanyelvben. Ahol a lelkek zömben török hitre tértek, ragaszkodván az anyai szóhoz: nem cseréltek nyelvet.
Az anyanyelv magas foka az ének, szent és igazi összetartó erő. Képzelettel, parabolákkal, csudaesetekkel dajkál nemzedékeket, új hősöket. Tanulságos megjegyeznünk, hogy a pravoszláv egyház, ami egyébként a kultúra fellegvára, rengeteg kolostorában az ellenállás fenntartója is – ez az egyház a nép költészetét nem becsülte, annak ősi elemei okán, sőt pogánynak, ördöngösnek ítélte, akár az eretnekséget. Mégis, a nép költészete azóta is tiszta elevenség, halhatatlan. Goethe és Herder a múlt század elején fölfedezte a szerbek balladáit, a világköltészethez sorolta. Goethe nyomán Kazinczy és Kölcsey is fordította őket németből. Sajnos, a miénket nem hallotta meg nyugatra hegyezett fülük, pedig a magyar ballada ott bongott feketén közel a tornácaikhoz. Divat lett a folklór már akkor. De az igazi föltárást, az értékek megismerését a XX. század tűzte föladatul, pontosabban jelenünk. Vonatkozik ez a délszlávok népköltészetére is.
Az úgynevezett magas költészet vagy műköltészet kezdetét jelzi a középkori legendák versbe fogása, fordítása és a zsoltárköltés. Ugyanakkor a trubadúrok is példaképek. A hattyúnyakú kalmár-gályák a petrarcai mintát is hozzák az Adria habján, főleg az olyan cserebere-helyre, mint Raguza, a mai Dubrovnik. Nemcsak városban, kolostorban születik a költészet. Verselnek, míg van államiság, az államférfiak, a királyi asszonyok is. A magyar költészet kapcsolatai a horvátokéval, szerbekével kimutatható századokon át. Balassi sólymos és hattyús verse, az Aenigma, egy horvát virágének nótájára készült. Zrínyi Miklós, a költő, otthonos volt a horvát poézisben, nem csak a magyarban s latinban. Midőn a török után az osztrák karmolta magához a déli terület javát, az igaz tehetségek jóra tudták fordítani a rosszat is nála. A bécsi centrifugában sorsok, más-más nyelvű költők találkoztak, s kötődtek barátságok. A barátság motívumát hangsúlyozni igen fontosnak tartom e műsorban, ahol a délszláv költészet története még csak vázlat sem lehet. Leginkább XX. századi költészetükből merítünk, a mennyiséghez képest csöppöt ugyan, de szivárványosat. Miroslav Krleža nyomában a progresszív hullám, a partizánmozgalmuk, fölszabadító háborújuk termett nagyszerű költőket, mint Ivan Goran Kovačić, Oskar Davičo, Bláže Koneski. Később pedig mint Vasko Popa, Miodrag Pavlović, Kajetán Ković, Petre M. Andreevski. A nagy történelmi sorsfordulót nagy költőnevek virágozzák. De a példás költői-emberi tartás, a szabadság konok szerelme költészetükben máig is meghatározó. Halhatatlanul című műsorunk szeretne tisztelgés lenni déli szomszédainknak a barátság jegyében.
Ez a gyűjtemény: válogatás, mégpedig azokból a fordításaimból, melyek az elmúlt tíz évben kerültek ki a kezem alól. Az első és nagyobbik rész: spanyol, angol, észak-amerikai, kubai, francia, bolgár, román, orosz és régi kínai versek; a második rész: balkáni népköltészetek. Korábbi műfordításaimból csak néhányat, szám szerint ötöt iktattam közéjük. Íme, előttem a csupa vers ötszáz oldalas könyv – benne mennyi energia, nappalom és éjszakám! Ha életemnek ezt az évtizedét kellene megírnom, fordításaimat venném elő, mert valamennyiről tudom: mikor és milyen körülmények közt készült – bajaimra, örömeimre, ügyeimre emlékeztetnek, és azért is, mert ez a munkafolyamat szinte szakadatlan. Költő létemre eltűnődhetek e fordítás-tumultuson, mert én műfordító nem akartam lenni soha. A nagy elődök példájára nem hivatkozhatom, mert csak később lett nyilvánvaló előttem a műfordítás ismeretgazdagító költői és esztétikai haszna. Az első lépésekre a kíváncsiság indított, éppúgy, mint más mesterségekhez. Most naivan kedves emlék sugárzik bennem: tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy e dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én! Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, a két szöveget leírom egymás mellé, megszámolom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt van elásva a kutya, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról! Későbbi próbálkozásom, már középiskolás koromban, egy Heine-vers: Du bist wie eine Blume – majdnem műfordítás. Említettem fentebb, hogy a kíváncsiság indított – de a mesterség titkainak fölfedése, a sokféle vers-mechanizmus ismerete nem elég a jó műfordításhoz. Kell ahhoz még annyi minden, hogy szinte elszomorító. Tapasztaltam, hogy erőfeszítéseim sikeresebbek, ha kihívásnak tekintem a műfordítást, olyan párharcnak, amit két költészet, két nyelv egymással vív. Az idegen félnek eleve előnye van, s nekem már győzelem az is, ha nem maradok alul, ha foggal és körömmel bár, de megközelítem a tökéleteset, a lehetetlent. Minden kínon túl fő-fő gyönyöröm az lenne, ha fordításaim java a magyar irodalom részévé válhatna.
Könyvem szerkezetét nyelvek, népek szerinti ciklusok adják. Ez az elv kizárta azokat a munkáimat, melyek számszerűleg nem biztosították a ciklusos arányt. Látva ezt a szerkezetet, az olvasó sejtheti, mi érdekelt engem a világköltészetből. A hitelesség nem romlik azzal, hogy sokszor megbízásból fordítottam, mert csak azt vállaltam mindig, ami vonzott. Bár erőmhöz, időmhöz mérten sokat dolgoztam, a bennem gyarapodó költészeti világképet ez a könyv nem fejezheti ki, csak csekély hányadát mutatja. Vonzóan gyönyörű, fordításra váró vers létezik még annyi, hogy megszólaltatni magyarul: egyetlen élet kevés. Végzik ezt a munkát kitűnő hazai műfordítók együttesen.
Alapja ennek a kötetnek az 1968-ban megjelent Darázskirály című gyűjteményem. Ciklusait bővítettem azóta, s hozzáadtam új részeket svéd, német, jugoszláv és lengyel fordításaimból. A Darázskirály (Kondor Béla festménye) jelképes cím volt, a fordítói tevékenységet akartam érzékeltetni vele: ahogy a darázs a mézet, a fordító az idegen szellemi édességeket rabolja meg. Az ilyen rablótámadások nem károsítanak senkit, az ilyen agressziót szívesen veszik a népek, főleg a kicsik.
Túl azon, hogy a hazai kultúrát gyarapítja a műfordítás, lehetőséget ád a párhuzamra. Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyertek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan, és jobb, ha még nagyobb erőfeszítésre sarkalljuk magunkat. A fordítás, bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban.
A zene, a tánc, a képzőművészet nem kötődik nyelvhez, fordítani, sőt újrafordítani nem kell. Igazán csak a verset kell feldarabolni, ereit föltépni, halálra kínozni, hogy újraszülhessük, magyarul. Mert az egy akol és egy nyelv csak ábránd. Az idővel változó nyelv s a változó fordítói fölfogás értékben szüntelen kérdésessé teheti a versfordítást. Így hát az én munkáimra is tűzhet kérdőjeleket az idő. Hiába jelentem ki, idézve könyvemet tanúságként: én teljes erőmmel ragaszkodtam formai és tartalmi hűséghez, és igyekeztem magyarul szóló jó verseket alkotni éjszakáimban.
Költő létemre eltűnődhetek e fordítás-tumultuson, mert műfordító nem akartam lenni soha. A nagy elődök példájára nem hivatkozhatok, nem lebegett előttem a szent cél, amit a nagyok általában s méltán kijelölnek maguknak, hogy majd egy nemes gesztussal magyarított kincseket raknak a nemzet asztalára.
Az első lépésekre a kíváncsiság indított, mint más mesterségekhez. Most naivan kedves emlék sugárzik bennem: tízéves vagyok, egy román szövegű dalt hallok unokabátyámtól, aki Erdélyből szökött át a katonasor elől. Kiderül, hogy a dal eredetije magyar: Tenyeremen hordom, lehozom a csillagot én. Hát ilyesmi is van a világon? Hogy a rejtelmet fölfedjem, leírom a két szöveget egymás mellé. Megszámlálom a betűket, számuknak nyilván egyezniök kell, mert itt a kutya elásva, aki még énekel is! De a betűk száma nem egyezik, a titok létezik tovább, mert a szótagról, a szótag nagy hatalmáról semmit nem tudok, nemhogy a prozódiáról. Későbbi próbálkozásom, már középiskolás koromban, egy Heine-vers: Du bist wie eine Blume – már majdnem műfordítás.
Költő-sorsom kényszerűsége, hogy 1958-ban Rimbaud-hoz, majd Lorcához nyúltam, persze nem önként, csak megbízásból. S meggyőződtem magam is, hogy a fordítás nem idegen tőlem, örömet is ád. Ez a folyamat máig szakadatlan.
Tapasztalatom s gyakorlatom elég nagy, de egy-egy új föladat előtt nevetségesen szűzen és árván ácsorgok ma is. A mesterség, a versmechanizmusok ismerése nem elég a jó fordításhoz. Kell ahhoz még annyi más, hogy kétségbe ejthet. Erőfeszítéseim sikeresebbek, ha a más nyelvű verset testvéri kihívásnak tekintem, mely költői önérzetemet érinti, de igazából a magyar nyelvet készti próbatételre. Könyvemben ha akad becsülendő munka, érte az anyanyelv dicsértessék.
|
E művileg is klasszikus kezdőszakaszban született a megmásíthatatlan törvény, amihez a versnek igazodnia kell ritmusban, rímben egyaránt. A rímképlet: a–b–a–b. Négy szakasz rímel így, a második megszegi a törvényt:
|
A harmadik sorból a rím nem tűnt el, csak elbújt benne. Gyönyörűen köt és szigorít, ha a helyére teszem és így olvasok:
|
A nyakam teszem rá, hogy József Attila így gondolta. A fegyelem, emberi és költői értelemben, a legszebb igénye volt. Az volt a mesterségben is. Bontott formájú verseiben is ezt látjuk. Ha a klasszikus formáit nézzük, ez a fegyelem teljesen nyilvánvaló.
A rímtelen harmadik sor szavait nem ő rendezte így. Ilyen rendezésben a sor nem jó, nem fegyelmezett, nem ad esztétikai izgalmat. Súlya is kisebb, ha nem a fent jelzett módon olvasom. Nem hiszem, hogy azért hagyta volna rímtelenül, mert a szellem – ellen rímpárat más másutt elcsendítette. Akkor is kitalált volna mást, hogy igényét valóra váltsa. Ha a vers csak e négy sorból állna s rímtelen harmadik sorával hevenyészett jegyzet volna csak, s föltételezzük, hogy a költő később foglalkozik vele: akkor is bizonyosan így viszi véghez. De a vers ötszakaszos, és most a teljes verset kell néznünk, amit klasszikus törvény irányít s vitát kizárva rímet szerez a rímtelen sorra. Hogy miért bújt el a rím, én biztosat mondani nem tudok. De az világos már, hogy a költő halála után a költői vagyon nem volt mindig biztos kezekben. A vers a Népszavában jelent meg először, a költő halála után, 1938. június 5-én. A kéziraton variánsok voltak, s a gyengébbet választották. A kritikai kiadás jegyzete (második kiadás) közölt variánsokat, a bizonyos harmadik sor így szól: …az új gyalázat egymás ellen… Tehát ilyen fogalmazásban is rímel. Valamennyi kiadás rímtelenül közli ezt a sort. Néha a vers több egy szakasszal, néha kevesebb. „Lógatják szárnyuk az ínségnek” – így kezdődik a strófa. A régi kiadások „A költő hasztalan vonít” címmel közlik a verset, az újabbak a kezdő sorral címezik. Tehát foglalkoztak vele. Észrevételemet ajánlom a jövendőbeli szerkesztők figyelmébe. Szóljon a vers szépen, a saját törvénye szerint.
Máig így vigasztaltam magam: lehet, hogy az Illetékesnek nincs naptára, ugyanis a nagy magyar festő, Ferenczy Károly ez évben töltötte be 100. esztendejét. Él, és még nagyon sokáig él. Nem lett szakállas aggastyán, szeme még ma sem könnyes, nem kunyerál az Illetékestől csipetke alamizsnát, sem reprezentatív kiállítást. Önarcképéről a férfiasság, erkölcsi nagyság, a művészi hivatás megtestesítője néz ránk. Szinyei Merse után ő emelte a parlagiságból európai rangra a magyar festészetet. De centenáris kiállítása nincs, és nem lesz. Síremléke van. Ferenczy Béni atyjához méltó művel rótta le fiúi tiszteletét. A Történeti Múzeum kérésére a Fővárosi Tanács vállalta a síremlék kivitelezésének s felállításának költségeit. A nagy dombormű leleplezetlenül áll a Kerepesi temetőben immár több mint egy hónapja. Október 4-én a Történeti Múzeum levélben kérte a Képzőművészek Szövetségét, hogy az avatóünnepséget, mint illetékes (Illetékes) megrendezze. Három hét múlva azt válaszolta az Illetékes, hogy ő nem illetékes. Máig így vigasztaltam magam: lehet, hogy az Illetékesnek nincs pénze koszorúra, mert Ferenczy Károly iránti tiszteletét kétségbe vonnom szentségtörés volna. Avatás nem lesz. Azaz, hogy mégis, mert akár tetszik, akár nem, a természet új hóval és napsütéssel tündéri avatást rendez nemsokára. A nagy impresszionistának bizonyára tetszik majd, de ez nem megnyugtató. Elhiggyük-e, hogy az Illetékes valóban nem illetékes? Képzeletben levelet írok az édesipari dolgozóknak. „Édes Elvtársak! Ferenczy Károlyról van szó!” Így kezdem, a továbbiakban panasz és panasz. Biztosra veszem, hogy azonnal intézkednek. De alighogy átnyújtom a levelet, az Illetékes megjelenik, megrántja a fülem: „Mit szervez maga itt? Kicsoda maga?” Valóban, ki vagyok én? – mondanám, hogy: kis köles. De viszolygok. Egyszerre bűnösnek érzem magam. Csak állok az Illetékes előtt, s szégyellős lévén, teljesen elönt a pír.
„Kívánok önnek ilyen menyasszonyt!” A szöveg alatt kép, amit lapunkból nyírt ki a nyájas olvasó, jobban mondva: képnyirbáló. Tréfának remek. Tréfából, méltó válaszul, küldhettem volna jókívánságot magam is: „Ízlésének megfelelő, valódi mátka-képet kívánok önnek: szögezze falra a menyasszonyát!” A nyájas képnyirbáló, hacsak nem szadista, megdöbbent volna ettől, mivel az ilyesmi esztétikai képtelenség, mint ahogy a családalapításra is alkalmatlan egy menyasszonykép. A nyájas képnyirbáló két, más-más minőség közé teszi az egyenlőségi jelet, így: művészet = élet. Ilyen képtelen ollóval szeretné „modernista vadhajtásainkat” is lenyírni. Igyekezete nem naivság, nem primitívség, egyszerűen újkori bigottság.
Bizony, a képszerkesztő kartársat sokszor satuba fogják a szorgalmas levélíró kartársak, követelve élethű képet, amivel nem szolgálhatunk, még pult alól sem. Nem úgy, mint némely vidéket járó, hivatalos képterjesztők. Akiknek, ha a modern művekből nem csöppen, a titkon eladott „szarvasbőgés”-ből busásan csurran. Megvallva az igazat, a jövőben sem óhajtjuk szolgálni a nyájas képnyirbálókat. Ennyire demokratikusak nem lehetünk. Sőt, széptani különiskolát se nyithatunk nekik.
Annál inkább gondunk, hogy kitűnő, főként grafikai műveket közöljünk – korszerűeket, s ilyen értelemben ábrándozunk a remekművekről. Akadnak néha ilyenek is a magyar grafikában. Közölni szoktuk. Általánosan magas színvonalat szavatolni azonban nem tudunk. Miért? Van oka elég, nemcsak nyomdatechnikai. Jövendőbeli jegyzetében esetleg majd elpanaszolja:
Nagy László
Képzeletem, ha szerény is, nem apad el soha. Mert a valóság ingerel most is, íme, a kaputábla: „Összevont házfelügyelő a Lengyel u. 4-ben található!”
Minden részvétem azoké, akiket ügyeik löknek az összevont házfelügyelő színe elé, torka elé. Barlangjába! Mert ha összevont, akkor hét feje van legalább. De éppen ilyen éktelen, ha csak egy feje van, törzse meg hét. Mesébe illik s nem a Lengyel utcába.
Ha mégis kiderülne, hogy az összevont házfelügyelő nem a mese s nem a mai biológia szörnye, hanem nyájas bácsika csupán, akkor is ordít ez a nyelvi rémség. Sárkány ez is, irtani való.
Székesfehérvár monumentális emlékművel szeretné megünnepelni várossá alakulásának ezredik évfordulóját. Ezért a város tanácsa pályázatot hirdetett. Makrisz Agamemnon szobrászművész elnökletével a zsűri megvitatta a pályamunkákat, s az első díjat Vigh Tamás szobrászművész és Erdélyi Miklós építész Életfa című alkotásának ítélte. Olvashatjuk mindezt a múlt pénteki lapokban. Fölállítják a szobrot, gondolhatnánk. De a hír a továbbiakban úgy szól, hogy e mű mégsem lesz dísze a fehérvári Öreghegynek, mert a városi tanács túlságosan szimbolikusnak tartja. Jobban kedveli a második díjasat, mivel a „közvélemény-kutatás eredményeit is” figyelembe vette.
Én azonban csendesen megkérdezem: ki ért jobban a művek megítéléséhez, a szakértő vagy a laikus? Ha az utóbbi, akkor minek az előbbi? Millenniumi emlékműnek az életfa miért oly „túlságosan szimbolikus”? És bátorkodom megkérdezni, akik a zsűri ellenére így döntöttek, tudják-e egyáltalán, hogy az életfa micsoda? És miért gondolják Fehérváron, hogy az emlékmű ügye az övék csupán? Mint az országos életfa egyik levélkéje, „csak ennyit akartam” elsuttogni.
(Jelen írásom elkészült már a múlt hét csütörtökén. Mivel hetilap vagyunk, csak most kerül nyilvánosságra. Közben a vasárnapi Népszabadságban Rózsa Gyula pártjára állt az „Életfának”. Elemzést adva róla, engem is támogat mondandómban.)
Papp Antal Mecénások című írásával a Magyar Hírlapban válaszolt glosszámra, szívélyesen. De mosolyával nem bírt megnyugtatni, fölborzolt inkább. Így hát Életfa-vágás című glosszám valamennyi állítását és kérdését helyesnek tartom továbbra is, de most már megtoldom őket. Egy dologban azonban egyetértünk: „mert itt nem a személyek s a nevek a fontosak”. Kár, hogy nem folytatta így: hanem a művek a fontosak. És ehhez a félmondathoz ragaszkodom teljes erőmmel, még ha „kiváló költőnek” s rosszallóan „elit”-szemléletűnek nevez is. És nem hiszem, hogy Góliát-lomhaságú válaszával agyonnyomta volna az én kis írásomat.
Fejét csóválja, hogy eltűnődtem egy újsághíren, majd nyugtalan lettem. A hír pedig az volt, hogy Székesfehérvár emlékmű-pályázatán a második díjas művet ítélte felállításra a városi tanács. Elutasította, a szakmai zsűri ellenére, az első díjasat, mert az mint életfa „túlságosan szimbolikus” – ez a hír kinek ne ütne szöget a fejébe. Csak annak nem, akinek vasból van a kalapja. De a szög egyre vaskosabb. Kezemben már hivatalos okmány van, a Határozat:
„A zsüri szakmai képviselői a 2. sz. tervet, Skoda Lajos alkotását fenntartással fogadják. A mű kettősségét elhibázottnak, plasztikai, szobrászati megoldását túl didaktikusnak, leírónak tartják. Mivel a három alumínium elem [vagyis alumínium sugár – magyarázat tőlem, N. L.] széttartó iránya eléggé esetleges, tömeghatása bizonytalan.” [A mű tömegének hatása. N. L.]
„Az első számú tervet, Vigh Tamás alkotását legjobbnak tartja szobrászati szempontból. Megállapítja, hogy szobrász és építész ideális összhangban végezte munkáját.”
Az Életfa című alkotás leírásából megtudom, hogy süttői fehér kövekből állna, a tömböket, mint a régi építészetben, vascsapok tartanák össze. A mű környezete: télen is zöld tiszafaerdőcske, amely valaha a táj sajátos növényzete volt. Miért ne adna reményt és erőt ez a mű a tömegnek, ha már Papp Antal is ezt várja egy alkotástól.
Kapcsolatban az életfával nem ismétlem meg múltkori véleményemet, de hangsúlyozom, hogy az életfa-motívumot a nép tartotta meg mind a mai napig, nem királyok és más vezérek, hanem egyedül ő. Nemez-rátétes művészetében élni sem tud nélküle, és menyegzőinek egyik főszereplője: az életfa. Miért volna ez idegen a néptől? Életfa ott nincs, ahová betört a bóvli. Bartók a tiszta forrásra hajolt, zenéjéhez úgy vett erőt. Persze, az ízlések különbözők: kinek Bartók, kinek Zerkovitz. Ahol pedig már nem tudják, mi az életfa, tessék megismertetni velük. Vissza kell adni a népnek, ami a népé, ahogy Bartókék tették. A sokszor emlegetett „anyanyelvű” szobrászat sem születhet meg másként.
Ez az én „elit”-szemléletem és hitem is. Papp Antalt pedig szellemi anti-mecénásnak tartom. Békítő szándéka hiábavaló, sőt azzal, hogy törpíti és tompítja a kérdéseket, megnyilatkozása káros.
Elitellenes szemlélete összerogyik végleg, mikor hivatkozik például Vörösmartyra, Vajdára – ugyanis ők elit-szellemek. A jelenkor elitjei sem az égből valók, a népből küzdötték föl magukat, s akár van pecsétes megbízásuk, akár nincs, mint költők, művészek, szakértők: a népet képviselik törvény szerint.
Néhány szó a közvélemény-kutatásról. Illik tudni, hogy a pályamunkák kb. 50 cm-es makettek. Nagyon gyakorlott szobrászi, építészi szem s értő elme kell ahhoz, hogy valaki a mütyüröket monumentálisnak lássa. Tehát hasztalan szavaztatna meg a tanács, vele most már Papp Antal is, akár hetvenezer embert!
Tudtommal négyévenként választanak tanácsvezetőket. Mi lesz, ha az új vezetők, mint az előzők is, a nép érdekeit képviselik törvényesen, de ízlésük merőben más már? Ezer évet jelölő emlékműnek legalább ezer évig kell állnia, nem lehet négyévenként újraválasztani még törvényesen sem.
Nagylelkűség-e a vezetők mecénássága? Saját zsebükből fizetnek talán? Ez az emlékmű, kivételesen, Magyarország ügye.
A megoldás útját keressék illetékesek, a nem-hivatalosak is. E pillanatban a következő a helyzet: Székesfehérvár mint város, elsőrangú. Emlékműve, mint a zsűri mondja, elhibázott, tehát másodrangú. A mű prókátora gyenge érvű, tehát másodrangú prókátor, a mű ismerete nélkül is, mert nyájasan megnyugszik a tanács döntésében. És mindez így együtt: szomorú.
Meghökkenve olvastam Major Máté Nagypanel és tulipán című írását: Élet és Irodalom, szeptember 27., első oldal. Szól az új építészeti törekvésekről általában, konkrétumok nélkül. Meghatóan és hitetően kezdi el, hogy szereti a fiatalokat. Egyetlen példát említ, a paksi erőmű lakóházait. Gépkocsival „röppenve” közelíti meg a terepet, s megdöbben a nagypanelen kivirágzó „tulipántól”. Én csupán meghökkenek a fejtegetésétől, hamarosan elmondom okát is.
Nem hittem soha, hogy Major Mátéval vitába keveredhetek, mert egyaránt becsülöm mint embert s teoretikust. Egyebek közt írásainak is köszönöm, hogy szereztem némi fogalmat az építészetről, annak égető kérdéseiről. Tudok az anyagi gondokról, lakáséhségről, a lehetőségek korlátozottságáról stb. Így hát nem én írom le először, hogy új építményeink, lakásaink ridegek, embertelenek, főleg azért, mert művészi megformálás híján valók. Mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhaus-betonbanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat. Ezekhez képest Gropius házai s a mondriáni ihletből származó művek valóban a lángész csodái, kecsesek, poétikusok. Gropius egyébként nem is a legnagyobb építész. Ismerem néhány mondását, idéz közülük Major is. Ismerem Breuer Marcel 1934-es zürichi előadását, iránymutató lehet, de csak egyfajta építészethez, a Bauhaushoz. Régi istenek ők, s nem biztos, hogy igazuk van. Breuernek egyetlen dologban biztosan: 1967-ben meglátogatta hazánkat, s látva a sok építészeti szörnyűséget: megdöbbent s elkeseredett, mi lett az ő hittel fűtött forradalmukból: a sivatagi sivár ház meg az üresen fityegő eszme. Megdöbbenünk és meghökkenünk. Vajon lesz-e emberi, korszerű építészetünk, ha a megújító törekvéseket nem becsüljük, nem segítjük, sőt röhej tárgyává lealacsonyítjuk.
Szívesen vettem volna, ha Major említ jó példát is, nemcsak rosszat. A pécs-orfűi hétszintes forráskutatói építményt. Én meghatódom szépségétől, mert nemcsak a tájjal, hanem a kozmosszal is harmonizál.
A pécsi csoportból tervezte egy fiatal építész, ugyanaz, aki a paksi lakótelepet is.
Magam is megkaptam a csoport kiállításának meghívóját. Ebből idézi Major „hitvallásukat”, amit nem ők írtak, hanem a Hajdúszoboszlói Művelődési Központ. Ez tipográfiailag is érzékelhető. Mégis, lássuk, mi a tévedés ebben a „hitvallásban”.
Hagyomány és korszerűség harmóniáját kívánják megvalósítani, mint Bartók a zenében, József Attila a költészetben. Major kijelenti, hogy ez az építészetben lehetetlen. Nem hiszek az ilyen kinyilatkoztatásban. Mert az építészet nem független a többi művészetektől. Ezek örökös kölcsönhatásban léteznek, fejlődnek, segítik egymást, sőt egyetlen nagy egységet képeznek. Gropius figyelmeztet, hogy emberség fogja át a népit, nemzetit egyaránt. Helyes. De nálunk se emberséges, se nemzeti, se népi stílus. S ha akad fehér hollóként, az is egyedi megvalósulás. Minek nevezzük hát a japán, finn építészetet? A taskenti Művészeti Szövetségek Központja micsoda? Major kijelenti, hogy nincs haladó népművészeti hagyományunk, csak hagyományaink vannak. Erre is csaknem bólintok, ha nem úgy folytatná, hogy a népművészet nem megtartó erő. Nem szükséges említenem az ellenérvek sokaságát. Ha a török világban nem szólt volna az anyanyelvi dal nálunk és déli szomszédainknál, bizonyára ma nem léteznénk. Nem a feudalizmustól, nem a kapitalizmustól védte meg a népet, de megtartotta az életnek, a jövőnek. Ilyen értelemben megtartó erő és haladó hagyomány. Miért ne lehetne az egyik út a népművészet csiszolt formáinak gyümölcsöztetése? Igaz, versben, kottában nem olyan vérre és pénzre menő, mint az építészetben. Bartók Bélának inkább hiszek, mint Breuer Marcelnak. József Attilának is, aki szerint a nemzet közös ihlet. Breuer 1934-ben a népművészeti formák hasztalanságát bizonyította. Így akaratlanul is malmára hajtotta a vizet a Horthy-éra historizáló stílusának, amit a kezdeti szocreál folytatott, amit ő is szívből utált.
De hol a tulipán? Nézem az épületek fotóját nagyítóval is, de nem találok semmilyen virágot. Hát csak engem vert volna a sors, hogy nincs bennem képzelet, asszociatív képesség? Én emberi figurákat látok, erősen stilizált, hatalmas emberi alakokat. Frontális szerkesztésben a homlokzaton. Oldalnézetből pedig emberi profilokat. A magasfeszültségű vezetékek tartócsigáit inkább, mint bármilyen virágot. Mendemonda hírek, hogy ezek az alakzatok mázolva vannak a vakolatra. Én úgy tudom, hogy a panelek öntésekor acélsablon határolja le a formát, s vízzel verik ki a cement felső részét a kavics közül. Tapintható plasztikai lelemény tehát és nem mázolmány. A költségtöbblet csekély, és ez igen megfontolandó szempont. Első lépésnek ez az építészet elfogadható, becsülendő. Ha más elmulasztotta, elmondom én, hogy az újabb paksi lakóházak alaprajza igyekszik a külső képzéssel szerves harmóniára törekedni. Vizsgálok két házcsoportot, az egyik sivatagian kopár, a másik ornamentikát visel. Az utóbbiban laknék szívesen.
Kiderült s érezhető, hogy a művészetekben általában, mostanában a filmben, színjátszásban, de másutt is, sportban s egyéb területeken bajok vannak. Szerintem minden összefügg.
Az építészeti kritikusnak a tájékozottság totálisan szükséges. És a megcsontosodás mindig konzervatív és retrográd. Major Máté lelkesülten szereti a fiatal építészeket. Lelkesedése azonban összeférhetetlen a tövises vesszővel, amellyel atyaian fenyegeti, sőt képen veri őket az ártatlan és nem látható „tulipán” miatt is.
Major Máté most is a tulipánról beszél. Ugyanazt mondja, amit legelső írásában, de igen hosszan. Megjegyzi, hogy a virágot képletesen használja. Attól félek, csak azért tulipánoz, hogy hatásosabban érvelhessen.
Nekem még 15 évecske építészeti gyakorlatom sincs, mint neki, költőként mondom véleményemet. De a műfaji különbözőség nem számít most: esztétikumról is szó van. Az ember legyőzte a követ, pedig nem ő hozta létre. Megteremtvén a vasbetont, euforikus örömében megszédült, rabja és balekja lett. Néha akadnak lángeszű építészek, akik humanizálják ezt a rideg és hasznos teremtményt. A küzdelem tart. Feleletet vártam arra, miért nincs emberi és modern építészetünk. Sóvárgom a bátor tájékoztatást, mert néhány év csak, s már négymillió ember lakótelepen él. Eddig az derült ki, hogy Major mégiscsak a sivatagos falak apostola. Írásomból bárki láthatja, hogy nem a szerkezet ellen szólok. Nem óhajtom a cafrangokat, tán 30 éves költői gyakorlatom is bizonyítja. Miért nincs nagy mércével mérhető építészetünk? Fejletlen építőipari technikánk miatt csupán? Kényes a kérdés, ha annak szögezzük, aki több évtizede teoretikus, tanszéket vezet, és az Építőművészek Szövetségének elnöke volt sokáig. Szereti a tanítványait, ők viszont nem szeretik, mert tévútra lépnek. Furcsa viszony. Sok itt a miért. Remélem, akadnak, akik meggyőzően válaszolnak. Az egyik miértre magam is felelhetek: unják a tanítványok a Bauhaus-nosztalgiát. Unják a babái a Keler „alkotta” háromszögletes bölcsőt, mert abban az agyvelő is szögletessé válik. Hiszen ma már a Bauhaust a hívei is más-más módon értelmezik. Ha Major még most is a Breuer-utánzatú csőbútor-széken ringatózik, nem jó a Mesternek sem. Eltörölve immár az ország építészeti arculata. Jellegtelenségben egyedüliek vagyunk a föld kerekén. Ő kijelenti, hogy a társművészeteknek fittyet hányva, az építészet megáll a saját lábán is. Úgy látom, nálunk nem áll meg. A Bartók-párhuzam dolgában a szubjektív ítéletet, a „tetszik – nem tetszik”-et avatja perdöntőnek. Vártam nagyon, hogy legalább imádott stílusából említ példát, hazait, mait. De nem teszi. Ugyan miért? A Bauhaus-eszme és megvalósítása közt egyre nagyobb a szakadék. Nem a közösségi világ kincsévé lett: a kapitalizmus kisajátította. Emberközpontúsága elveszett. Moholy-Nagy mondotta, hogy számukra nem a tárgy a cél, hanem az ember. Ilyen értelemben az emlegetett nagy eszmétől nem idegen a paksi kísérlet.
Major válasza számomra nem meggyőző. Ha meggyőzne: az Egyedül Üdvözítő Bauhaus-Egyház domini-canusa lennék. Így hát bátran elszenvedem, ha a paksi atommáglyára küld is.
Ríkató szépségű arcok, asszonytestek, verejtékre teremtett férfiak, köztük érmek: a szellem csodáival megírt rezes teliholdak – ezek élnek birodalmában, s ragyognak halhatatlanul. S játszanak itt madárkacsontú gyerekek, valamennyi finom játéka, nyalánksága lehetne a halálnak. De látunk köröttük érc-sövényként óvó tenyeret is, rajta e betűket: Humanitás. Ez a szó a művész teremtő ideája kezdettől máig. Ez avatja Ferenczy Bénit sugaras harcosává. Lelki vadságból kiszakít, a brutalitás dzsungelében utat nyit a szabadsághoz, áhított összhanghoz. Mikor új esztétikák, földrengésszerű irányzatok hasogatják a művészet arculatát, a totalitásba torlódó síkok közül magasodnak fel alakjai. Viselik az emberség gyönyörű jegyeit szomorún s diadalmasan. Hallgatja az évek elzubogását, kék szeme, okos feje mindig figyel, a keze teremt. Sokasodnak emberi álmai kőben, bronzban és vasban. Ez a hetven év nemcsak gyümölccsel, nemcsak dicsőséggel áldott: A fájdalmak villámai ha fémben alakot nyernének, éles, irgalmatlan fényű szalagok lomboznák, zengnék be falait, mennyezetéről sűrűen csüngnének alá. Megpróbáltatása idején szelíden erős, példaadó, kiváltképpen az a nemrég bekövetkezett tragédiájában. Fekszik szikáran a kórházi fehérségben, fejében az agyvérzés árnya. Virraszt felette a hitvesi hűség, mert ő a gyermeknél gyámoltalanabb. Nemigen mozdul, nem beszél, ha szól is, csak ennyit: Nem. Mégis, ceruzát adnak neki. Azt mondja: Igen. Veszi a bal kezébe. Kusza vonalak a papíron, káosz, de már benne a teremtés csírája. „Nem az énekes szüli a dalt / a dal szüli énekesét.” Lejátszódik újra a mindenség és az ember története, csillagzó viaskodás, ágaskodás lelki és testi katasztrófából. Simogatja a bal kéz a jobbot, de az már agyagot nem gyúr, kalapácsot nem fog, ceruzával nem repes többé. Ismét megindul a bal kéz, bánatos, ügyetlen kis hérosz. Még reszketnek a vonalak, mintha az alkotót a halál szekere rázná. Nemsokára szinte kecsesen világokat hódít. A rajzok különösek: sárkányok, ősanyák, csordapásztorok, a bibliából a szeretet jelenetei. Aztán citerát pengető alakok, táncosok, zeneszótól síró tenyérbe temetkező arcok. Szobrot is gyúr a bal kéz: husángot hajlító fiú – jelképe az ő roppant csatájának. Ez mindenütt szépség és monumentalitás. Ecsettel is tündérkedik, rikoltanak akvarellfoltjai. Virágseregek, virágfejek közül magasra tör a legszebb virág: egy remekművű férfifej. Nyaka hosszú, arca féloldalt fordul, szakálla zöld. Körben a fején tenyérnyi széles pánt, mint a friss vér, piros. Talán a Krisztus feje, talán az övé. Mert szenvedett, mert ő is feltámadt, de ő Emberi energiával. Ő is legendás.
Május volt, virágos, madaras, szerelemmel és reménnyel áldott. Szivárvány alatt, fényes záporokban gyógyultan fürdött az ország. Mi fiatalok, húsz év körüliek, forradalom és művészet megszállottjai, a Szabadság hatalmáért nyújtottuk kezünket, sóvárogtuk a megjövendölt időt, a tej- és mézillatú hazát. Minden hízott, csak mi voltunk soványak: törvényesen a Szabadság fiai, valójában hamupipőkesorsú fiatalok. Ráadásul növendék művészek: szobrászok, festők. Május, 1948. Jubiláló esztendő, izgága hónap. Rengnek az Epreskert lombjai, ahány levél, annyi bölcső, megrakva májusi babákkal, égből esett kövér csőszemekkel. A rács mögötti zöld homályban, az alkonyat skarlát pántlikái között a Kolozsvári mesterek csupa-lélek György vitéze öli a sárkányt. Szoborban is méltó utóda most teremtődik Ferenczy Béni műtermében. A mester, aki alkonyatig dolgozott, távozik. Az agyagszagú műterem csendjében vézna, kardos és csizmás, szabad nyakú férfialak vár bennünket magányosan. Keskeny csípeje felett széles derékszíj fogja össze, csitítja a zubbony ideges rángásait. Jobb keze ökölben, talpa alatt babérkoszorú, iszonyú belső láz nyitja meg ajkát, melle zihál, szeme mennydörög. Ő a mi ifjúságunk, ráismerünk: Petőfi, a szabadság arkangyala. Ó, hány ál-Petőfi ágál az országban! Az igazit nyolc évig múzeumi pincébe temette az értetlenség. Hittem, hogy találkozok vele újra. S föltámadt, láthattam ismét: nem bronzban, csak gipszben, s noha fél kardja hiányzott már, mégis ő volt a diadalmas, dávidi termetével s szellemével győzött a kiállított kolosszusokon. S bátorságot adott, hogy betűben én istenítsem legelőször. Ezt a gyönyörű szobrot az idő állítja Ferenczy Béni műveinek központjába, emeli minden Petőfi-ábrázolás fölé, s hellyel tiszteli meg a legszebb európai hős-szobrok társaságában. Nagy művet csak nagy ember alkothat. Ferenczy Béni Petőfi-szobra nem csupán a megérzés gyümölcse. Itt nem volt elégséges a költő alakjának, életének, költészetének mámorító hatalma sem ahhoz, hogy lényegi jegyei plasztikát nyerjenek egy kiváló tehetség által. Hallatlan szellemi tapasztalat társult tehetséggel és emberséggel, létre csak így jöhetett ez a szobor. Most megjelent könyve: az Írás és kép remekül tanúsítja, mert azon túl, hogy gyönyörű alkotásokról ad számot, a mester szellemi tapasztalatainak gyűjteménye. – Szivárvány és szabad levegő lázította a festőt, a szobrász a hús és vér igézetével lágyította a márványt. Akkor született Ferenczy Béni, a győzelmes impresszionizmus napja alatt, érzékeny alkattal, csodálkozó kék szemekkel. Apja nagy festő, világa művészet, dajkái múzsák. A nagybányai ragyogásból indult útra a szédítő remekművekhez Itáliába, a lázas Párizsba, ahol már a művészet újabb forradalmát vívták a gárdába állt fiatalok s rajongóik. Ő a művészet mesterlegénye, ámuló okos vándor, iskolákat szelíden átgázoló növendék, szamárságokon lelkében mosolygó bölcs. A modern szobrászat hármas csillaga: Rodin, Despiau, Maillol beragyogja Európát. Rodin zseniális kártevő, habot ver a kőből, az évezredes szobrászatot törvényes útjából kisiklatja. Mesterei a másikak, mert a görög- és a renaissance-csillagok utódai. Világi hányattatások, belső tusakodások, fenséges és véres szellemi tapasztalatok árán így lett ő mindnyájunknak édes rokona. Elvezet ez a könyv teremtményei társaságába, különösen szép emberi világba. Gyógyítsatok meg, csodálatos arcok, szemek! Hitet adjatok ti, törékeny Dávidok, hitet az óriás rémségek, a gyalázkodó hatalmak ellen! Ti is, mezítlen Mona Lisá-k, segítsetek, mert bundásak vagyunk a gondtól, mert fényetek pőrére vetkőztet, s kigyújtja bennünk a szerelem aranylázú lámpásait! Igen, Ferenczy Béni művei előtt megtanulunk imádkozni. Emberi vallás ha van, akkor az ő művészete az, embervoltunkhoz igazán illenek az ő faragott képei. Éremsorozata a művészet szentjeit, forradalmárait, vértanúit ragyogtatja fölöttünk gyönyörű vallomásként. Papírra rótt vonásai legszebb ábrándunkat, talán az elveszített édent adják vissza egy-egy pillanatra. Nekem ez a könyv a szépség és tisztaság tükre.
Tépelődésének tanúja voltam már a főiskolai években mint azonos indítású növendék. Már akkor tiszteltem állhatatosságát a jóban s komoly tűnődéseit. Szekrénye: a katonaládája, benne mindig rend volt. A kisebb ládikó, ahol pihentek a festőszerek, ragyogásával vallotta, hogy a fiatalember e különös tisztasággal is a mesterségnek áldoz. Szelíd puritánsága elrekesztette a zajongóktól, a csendes meditáló magány inkább volt kedvére való. Művészete kezdettől fogva mentes a hivalkodástól, de megtorpanás, újrakezdés, elcsitulás és láthatatlan fogcsikorgatás avatja emberivé, meghatóan rokonszenvessé. Nagy erőpróbája, amit egyetlen életrevaló művész sem kerülhet el: függetlenedés a jó mesterektől, más mozdulat a világ megragadására. Ez pedig ered a korszerű művészet fölismeréséből és vállalásából még akkor is, ha a szakítás vért követel. Tulajdonképpen ezzel a lépéssel vált a szó jó értelmében mai művésszé. Nevezetesen úgy, hogy a látványt kevésbé átíró és rendező szemlélettől a festészet konstruktív irányához igazodott. Első ihletője a szülőföld, a mátrai táj. Ott, a szőlősorokkal zöldbordás dombokon dolgoznak rokonai. Az ünnepek szentsége, a borral kapcsolatos rítusok pozsgás vadsága egyaránt kedves neki, hiszen ez volt a gyermekkora is, olyan világ, ahol a harang meg a brummogó bőgő majdnemhogy édestestvérek. De művészetének tárgya a nagyváros is. Megleli a szépet bárhol a világon, azonban igazi otthona csak egy van: a műterem. Ott nyerhet értelmet létezése, az eljegyzett, szent és felcserélhetetlen mesterségben. Nem kiált a vihar szívéből, nem kíván közvetlenül fordítani a sorson, embersége mégis nagyszerű dologra kötelezi: a csendes öröm, a ritka áhítat átadására, amire vágyunk mindannyian. Ha megreped a trombitás arca, az bajosan elragadó, de szép, ha lehelettől zeng fel a hangszer.
Egy fiatal művész első kiállításának megnyitása volna a feladatom. De én szívbeli kötelességet érzek, és szeretném, ha szavaim vallomásként hatnának önökre – nem kevésbé Orosz Jánosra. Azért akarok neki is vallani, mert erre nem adódott alkalom eddig. Nem voltunk barátok, néhány röpke találkozás jelenti ismeretségünket. De gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy próbatétel nélkül is bíztunk egymásban.
Elhivatott művésznek tartom. Elhivatottsága leolvasható az itt kiállított művekről. „Az ember a poézis első tárgya” – mondja Csokonai. Ezt a művészi hitvallást sugározzák az ő képei is, foghatóan szinte, és nem áttételesen. Művészetében a bizonyosságot érzem, emberi bizonyosságot s szakmait egyaránt. Szándékai világosak és erősek, s nem hiszem, hogy erről az útról egykönnyen letéríthető. A Barcsay-iskola, számos példa mutatja már, hogy kitűnő nevelő. Úgy látszik, a jövő művészet mestereit képezi. Orosz János sokat köszönhet ennek az iskolának, tanul tőle, de nem másol. Lírával tele képeket látunk itt: eredendően az övéi. A nagy indulatok vetületei is fellelhetők itt, anélkül hogy azok fintorognának. Általában szelíd, mégis nagyon erős alkatra valló művészet ez. Szeretném azt mondani, szentképeket függesztettek ezekre a falakra: úgy értve, hogy lényegük: az emberi szentség. És szeretném, ha az épülő világ falain Orosz János képei is láthatók lennének. Ehhez kívánok neki erőt és állhatatosságot, és kívánok némi segítséget is a sorstól.
Orosz János első kiállítása alkalmából – két évvel ezelőtt – megnyitó szavaimmal hangsúlyoztam, hogy művészetének lényege az emberi szentség, Hogy szándékai világosak és erősek, s nem hiszem, hogy útjáról egykönnyen letéríthető.
Nem szeretnék itt a dicsekvő látnok szerepében tetszelegni, hanem kifejezni akarom a barát és a kortárs örömét e magasabb szintű új művek láttán – s hirdetni akarom a gondolatot, hogy nem hálátlan dolog az, ha még hinni is tudunk egymásban.
Orosz János két évet töltött Olaszországban, s a déli fény igézete szerencsére nem témája lett, hanem energiája. A világszaporító, viszonylag kényelmes útijegyzetekről eleve lemond, keres alkatához illő feladatot. S ez a feladat nem más, mint egy civilizált és csupa ellentmondásos világ művészi megragadása. Ez esetben a kifejezés a legfontosabb, s a kifejezés érdekében megtalálja a legmarkánsabb eszközöket is. Mert nem elégszik meg a hagyományos festési móddal: a sík felületet vésővel alakítja és tűzzel sütögeti. A vastag bútorlemez, mely alapul szolgál, a művész indulatától szinte átlényegül agykéreggé, amibe belevésni s beleégetni kell: ezek vagytok, ezek vagyunk, ezt cselekszed, emberiség! És egyúttal serkenteni, ahogy ő mondja: „a világ dolgainak bölcsebb elrendezésére”. Nem óhajtok a képekről külön-külön beszélni, de dicsérnem kell azok művészi és szellemi tisztaságát, korszerű monumentalitását. Orosz János, ha alkalma volna, kitűnően bebizonyítaná, hogy az óriás felületeknek is mestere.
Ez a kiállítás nemcsak a művész ünnepe, hanem a miénk is. Orosz János nincs egyedül; további munkájában is figyelmes és biztató szemek kísérik.
Orosz János új kiállítása a lendület, a meglepetés erejével hat, mint a békés tájszemlélőre a gyorsvonat kirobogása az alagútból. De akik régóta ismerik őt, tudják, hogy kezdettől a monumentális energiák működnek elképzeléseiben. Tudják azt is, hogy erőmegosztó transzformátorait egyre inkább kiiktatja művészetéből, és íme: elektromos targoncák helyett hatalmas szerelvényeket robogtat. De hagyjuk a technikai hasonlatokat, a természethez térjünk vissza; az ingerlő naphoz, a homok selyemágyához, a tenger izmaihoz. Ez a képsorozat tízrészes nagy költemény, a címe: Nap, homok, tenger. Többféle ígéret csendül ki e három szóból. Van, akinek csupán a turisztikai vezényszavak hangulatát adja, de a munka mártírjait megüdítő távlatokkal kecsegteti, a bölcselkedőket a természetimádás rousseau-i áhítatával. Nekem ez az összefoglaló cím sokkal többet jelent, azt jelenti, amit a művek a festészet nyelvén beszélnek: a létezésnek, létünknek gigantikus megvalósulását. Nevezzük meg a sugallatot. Nyilván egy tengerparti élmény forradt össze a tudományos föltételezéssel: a fehérje kialakulása, nagy formátumokká szerveződése ott történt a napfényes tengerekben, partközelben, apály és dagály ritmusában. Ember, ha átadod magad a tengernek, visszaérzed egy kissé az ősállapotot, a gyönyörállapotot – de a nap, a homok, a tenger örökké csak nosztalgiád. Mert a legremekebb élőlény lettél, mert fölemelted fejed a vegetáció fölé, meghódítva a teljes földet a törvény szerint, ezért már vissza sohase térhetsz! Gyönyör és dráma beszél a képeken, zöldben-lilában, aranyban-lilában, aranyban-kékben, kékben-fehérben, a vér sarlóival, combokkal és karokkal, medencékkel, csönddel és harsogással. Hallatlan indulattal a szín és forma tisztaságáért, a tiszta dallamokért. Most örvendezzünk, mert meghódít művészetével, s lakomába hív tengerre emelt asztalához, ahol aranytál a nap, és kitálalva a szépség.
Az Ernst Múzeumot betöltő képek sokasága templomi áhítatra inti a belépőt. Ennyi képet csak a nagy életművű mesterek szoktak kiállítani. Jelen esetben a kép-tumultusban még ma is szinte kölyökarcú művész áll. Maga is megdöbbenve veszi tudomásul, hogy mily rengeteget dolgozott. Kondor Béla 1956-ban végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. Legrangosabb mestere Barcsay Jenő volt. Nemcsak a mesterség lényegére, az anatómiára és konstruktivitásra oktatta, hanem példaképül is szolgált neki a művészi meggyőződés rendületlenségére. Kondor mint a legkiválóbb rajzoló a rézkarcban alkotott először nagyszerűt, a grafika régi mestereire, Dürerre, Rembrandtra emlékeztetőt. Méltán nevezték el rézkarc-királynak. Hamarosan kitűnt, hogy tehetsége sokrétűbb, hogy a litográfia, a színeskréta, az olajfesték is egyaránt engedelmeskedik neki, hogy nemcsak kiváló festő, de kitűnő kolorista is. A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául, játszik velük, mint macska az egérrel. Mindezen túl az értő látogató észreveszi, hogy Kondor művészetének lényege az erkölcsi tartás. Az az erő, mely a világ nagy emberi kérdéseit veti fel és bírálja meg a maga módján. Véleménye hol férfiasan haragos, hol tündérien humoros vagy gyermekien őszinte és kegyetlen. Kondor Béla kiállításán az emberféltő humanizmus sugárzik.
Több mint évtizede szívesen s rendszeresen közli lapunk a festőművész Kondor Béla grafikáit. Bevezetőmben éppen azt akarom tudomásul adni, hogy az itt közölt versek írója azonos a képíróval. Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.
Nem tudhatom, Ingres álla alatt hogyan szólt a hegedű, de a képeit ismerve könnyen lemondok arról, hogy mint példához odakötözzem Kondort. Azt hiszem, ő igazán jól érzi magát William Blake mester társaságában.
Kondor Béla több versét is nemsokára olvashatja a közönség: kötetben jelenteti meg a Szépirodalmi Kiadó.
A halálraszántak magányosak. Gyalázat volna gyanúsítani őket; hogy összeesküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esőben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökből is.
Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra-nőtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nőtt s nőtt a szíve, akkorára, mint két férfi-ököl. Nem akart meggyógyulni, már nem tartotta érdemesnek. „Negyvenkét éves vagyok, de kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!” Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan. Nemsokára egy cicás könyvet olvasva rájött az álom, és csukott szemmel meghalt. Megharcolta, megérdemelte a szelíd halált. De a lábafejét, mintha az átszögezést várná: egymásra rakta, idézve a szimbólumot, a Szent Alakot, akit embernek annyiszor megfestett fölfeszítve.
Szombaton este szeretett volna nekünk muzsikálni. Minden hangszer, amit ő készített, ott volt kéznél: a különös hegedű, a keleti pengetős, a töröksíp, a tambura. Megmutatták, hogy lelkük van, pendültek, ríttak kicsit, hamar abbahagyták. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, benézett a műteremből a szobába.
Már túl vagyok a síráson: túl az önsajnálaton. Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért. A legkisebb öldöklő angyalt, az alkoholt könnyű elítélnem. És könnyű fölmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a legnagyobb formátumú magyar festőt magára hagyták? Akarva vagy akaratlan, mindegy. Barátom ebben az évben kölcsönökből élt. Pedig dolgozott rendületlen. Egyetlen megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös tévedés folytán május óta máig sem kapta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Legalább tíz életmű együtt a műteremben. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, csak ő néz szembe – immár a gyászolókkal.
Egy ritka csillag halála kényszerít gyászba. Ilyen nagy kométán ez a kancsal Európa is ámulhatna. Barátom bizonyára tiltakozna e szavak miatt. De barátaim, most együtt vagyunk a gyászban, most mirólunk is szó van. Ez a törhetetlen művész, ez a szeplőtlen tisztességű nehogy elforduljon tőlünk utálkozva. Legyünk hűek az eszményhez, amit ő túl a halálon is szolgál. Ő csak erre kényes. A gyászolást fölöslegesnek tartja. Valahol talán mosolyog, szólván: „Nem pusztulás a halál.”
Ezt a művet egy fiatal élet alkotta, olyan akarattal és olyan viszonyok közt, hogy vonzotta és el nem kerülhette a tragédiát. Barátunk és kortársunk Kondor Béla éppen ezért nem jöhetett a megnyitóra, testi valója Farkasréten a sóké és vizeké. Kit vesztettünk, mit vesztettünk, mi tudjuk. Fájdalmunk ma is erős, mint a halál idején. A nagy hiányt dagályként betölti naponta a gond, töprengés, nyugtalanság, akár egy ostrom. És ő mindig megérkezik – mint emlékalak a lélek öblében kiköt. Barátokhoz, tanítványokhoz megérkezik.
De meglátogat-e másokat is? Egy tréfás levele szerint ellenségeit zaklatni fogja túlról, ama rejtelmes dimenzióból. Mégis, mikor érezte, hogy itt a vég, a búcsúzáskor nem a vád beszélt belőle, hanem a bánat és megbocsátás, majdnemhogy önmagát jelölve meg a baj okának. De mi ne kerüljük el, amit elkerülni vétek. A közös felelőtlenséget idézzük meg. Lévén szó művészetről, a más-más ízlés, a képzetlenség vagy butaság: egyéni dolog, de rögtön erkölcsi kérdés, ha megkaparintja az általános ítélet jogát, erkölcsi kérdés a közös felelősség viszonylatában. Kondor esetében per folyik, de az ő pártján előre ki kell mondani, akár suttogva, akár dadogva is: nincs és nem lesz feloldozás. Tévedni emberi esendőség, a „tévedés joga” erkölcsi nonszensz, ragaszkodni a tévedéshez: bűn.
Nem tévedett a mesteri szem, az irigység nélküli szív. Barcsay, Kmetty, Koffán már kezdetben a nagyság jegyeit látta a növendék művészetén. Szerették, segítették, fortéllyal vették szárnyuk alá, mert már a főiskolán is hajszolt vad volt. S nem tévedtek az elhunyt nagymesterek: Dürer, Bosch, Rembrandt és Blake, amikor kiszemelték és vonzották, hogy a páratlan tudást neki adják. A legmeredekebb nyárban ott ült az ifjú művész a múzeum pincéjében, társalgott sugárzó szellemekkel. Nemcsak az így nyert tudás óvta a tévelygésektől, de a tapasztalat is, amit a kétkeziek világából kénytelen szerzett. Szerszámok közt serdülvén fel, fogalmait a verejték hitelesíti. Élete végéig érintetlenül hagyták az elvonatkoztató meg a tartalmatlan irányzatok. Mindig az érzékletesség határain belül küszködött igazáért.
Éhsége az emberi szépre, igazra, az áldásos technikára, játékra, szabadságra, a megtartó szerkezetre eredendő és meghatározó vonása. Jellemvonása. A gótikától, az északi reneszánsztól napjainkig a legjobb értékeket elsajátítva és egyénítve létrehozott olyan művészetet, ami mérhető a teljesség igényével. Századunkban, amikor a részletek külön életre keltek az izmusokban, s különösen manapság, amikor a laikus szomszéd fél szemmel is ellesheti egy művész módszereit, s éppúgy sikere lehet, ebben a bizonytalanságban Kondor műve maga a bizonyosság.
A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek hordozzák eszméit, itt az ellentétek végletes feszültségek, de néha egyetlen pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta grafikájában, festészetében öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen elüt a magyar hagyománytól. Ahogy Szinyei Majálisa idegen a korábbi festészetnek. Mégis, az igazi hagyomány így születik.
Tisztelegni akart a szó, és nem vállalkozik arra, amit a képek, színek, formák, vonalak gyönyörűen elmondanak. Mondanak rejtelmet is néha. A rejtelem pedig úszkál a nagy műben továbbra is, nem lel magyarázatot. Most őt mint költőt idézem: „Botorkáló társam, aki verődsz napjaid órái, óráid percei közt öntudatlan, majd időnként örömet érsz: legalább a halál közelében ne vesd meg, amit meg nem értesz.”
Tisztelt Közönség! A kiállított művek a művész hagyatékából valók. Látni fogják, micsoda jelentős a mennyiség is. Állami erő tartotta egybe, megvásárolta, most már nemzeti kincs. Köszönet érte azoknak, akiket illet.
Ma délelőtt eltűnődtem, vajon Kondor, ha nézheti, milyen ítélkezéssel nézi ezt a néki rendezett baráti tisztelgést, emlékezést? Mert néki ugyan szüksége nincsen ilyesmire. Akik ismerték őt, a közelében éltek, sejthették: mennyire borzongott a személyéhez kapcsolt ünnepélyességtől. Ilyesmiben persze nyilvánosan része nem volt. Ő egyszerűen csak működni akart, a művének érvényesülését szerette volna. A végső és végzetes napokban már nem óhajtotta ezt sem. Most bocsánatát kérem, elnézését; nézzen félre, míg emlékezünk. Tán mosolyogjon, míg hajthatatlan s halhatatlan jellemét idézzük s példájába kapaszkodunk nyilvánosan, seregesen is. Lássa be, hogy nagypróbás ínségünkben oltalom az égi barát, mert szívében nem lakik félelem.
Boldogságtöredék. Akkor nevetségesen cammogónak láttuk az időt. Most szárnyasan zeng fejemben a hajdani évtized, így epikummá szelídíteni nehéz. Már barátságunkból elforgott néhány év, mire tudatta velem, hogy verset is ír. Addig csak annyit észleltem, hogy a vershez kegyetlenül ért, vagyis finoman és mosolyogva szedi szét a rangosnak mondott verseket is. Az övéiről nem mondott véleményt, de becsülhette, mert kinyomtatni akarta őket, mint William Blake, a kozmikus angol költő és grafikus, akihez különösen vonzódott, akit Blake úrnak szokott nevezni. Rézlemezbe kidomborodó betűket maratott. Szabályos magasnyomással kinyomtatott néhány verset. Körülményes, hosszadalmas munka! Majd századeleji, ősi bájú írógépet szerzett, ennek mintha lelke lett volna! S mintha kívánt volna gazdájától másfajta betűt – így elkezdődött a betűmetszés is. Közben a Kiadó elfogadta verseit, a könyv ígéretesen készült a Kner Nyomdában. Boldogságtöredék – Ó, bütykölő, ekecselő, önfeledt napok, hetek! Ó, kézműves angyal!
A Kondori festészet s költészet nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást. Mert két egymás melletti kristályszem nem egészen lezárt világ. Nyitottak egymás iránt. S ha van tökéletlenség a kristályoknál, az nem más, mint ez a kapcsolatot áhító és fönntartó nyitottság. De hagyjuk a hasonlatot. Mert más a vers és más a megfestett kép, mivel anyaguk is különböző. De ugyanaz a szellem viaskodik, panaszkodik s kuncog és kényszerül ítélkezésre. Kondor Béla versei máig sem kapták meg a méltó megbecsülést. Ha modern költészetünkről szó esik, nem szabadna az ő nevét elsikkasztani.
Most, mielőtt megszólalnának mesterek, barátok és kortársak, hallgassunk meg néhány Kondor-verset.
A fának sorsa van, sokféle. Eredendőleg az, hogy mint zöld vagy karmazsin vessző felnövekedjen, virágozzék, teremjen. Néha eltűnik tájékunkról egy-egy fa, ami jelentett nekünk valamit a térben és időben. Mi lehet a további sorsa? Tűnődünk, s a képzelet máris megindul. Már gyermekkoromban igen akartam, hogy a fából valami legyen, valami gyereknek való, de azt se bántam, ha kapubálvány lett, vagy itatóvályú. „Mi lesz ebből a fából?” „Ebből tűzgerenda!” – válaszolta legtöbbször apám, s szava úgy ért, mint a fejszecsapás. Így mentek el nálunk a szép meggyfák, cseresznyefák, diófák tűzgerendának, hamunak. Néha egy-egy hasábot ágyamba vittem, vele aludtam.
Bocsánat a kitérőért. Csak példázni akartam vonzalmamat, amit azóta is érzek, ha fát látok, fát érintek. Így tán nem alaptalanul s nemcsak az alkalom kedvéért kerítem elő a szót: hogy csodálom és irigylem a mestereket, akik méltóan bánnak a fával.
A fának lelke van. Még akkor is, ha mint levelesen lélegző orgánum elmúlt. Elvárja a szobrásztól, hogy a lehető legélesebb szekercével pallérozza, majd csókdossa olyan vésővel, ami a női nyakon termett pelyhet is fájdalom nélkül szeli. Titka is van a fának. A jó mester ezt kitudakolja, egyezséget köt a fával, s már nevet is ad az elképzelésnek: Fejedelem katonája, Júlia szép leány, Fából faragott királyfi, Hamlet, Páva. Folytathatnám, de jelezném így is elég most már a gondolatot, aminek jegyében Szabó Iván susogásra vagy kiáltásra bírja a hazai fákat.
S mert méltó helyen vagyok, nem habozok, hogy kimondjam: vezérlő gondolata a szabadság. S ha kérdést vet föl, az sorskérdés, hamleti értelemben.
A feliratos és domborműves tábla, a sztélé jellegzetes műfaj az ókori művészetekben. Fából faragva maivá Szabó Iván kezétől is egyre otthonosabb a magyar szobrászatban. De igazságtalan lennék, ha nem említeném a másik, a csodálatos, a tiszta és kényes eredőt: a magyar folklórt, közelebbről a faragóművészetet. Ettől nemcsak a színezésre kapott biztatást Szabó Iván, de gondolom, a mélyített, a negatív formákra is. Egyetlen kompozícióban a homorú és domború különleges feszültsége éppen a kifejezést erősíti, kiváló módja a reális és látomásos kimondásának.
Ebben a teremben a diófa, a cseresznye, a hárs már elmondhatja, hogy jó sorsa van. Mert hangja is van a fának, immár emberien tiszta.
Szándékunk úgy népszerűsíteni a magyar grafikát, hogy tehetséges művelőit méltóan bemutatjuk az Élet és Irodalomban. Ezért havonta egyszer közreadunk olyan számot, melyben csak egyetlen grafikus szerepel, lehetőleg minél több alkotással.
Rékassy Csaba 1937-ben született Budapesten. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1956–1962-ig. Azóta szerepel a hazai tárlatokon. Gyakran részt vesz Nemzetközi kiállításokon is. Az 1970-es Tokiói Grafikai Biennálén „Honorable Mention Prise”-t kapott Mesemondó című rézmetszetéért.
Nálunk a XX. századi sokszorosító grafikát általában csak mímelték, nem művelték igazán. Kivétel néhány tiszteletre méltó mester. Nem véletlen, hiszen a grafika legnemesebb s legnehezebb fajtája: a rézmetszés, fametszés a rendületlen akaratot, szívósságot követeli meg, ugyanakkor a mesterség imádatát s a magasrendű rajztudást. „Olcsó” a vére az ilyen művészeknek. Nincs becsülete a könyvnyomtatásban sem, pedig vele nevelkedett. Míg a negyedív nagyságú rézmetszet elkészült, pályaudvart lehet s szabad telefesteni képpel – ez látványosabb és jövedelmezőbb.
A legújabb nemzedékekben a nagy mesterek, különösen Dürer vonzása kialakította a legmagasabb igényt a mesterségre vonatkozólag. Kondor Béla nyomán a nagy örökséget szívesen vállalja jó néhány fiatal művész, köztük Rékassy Csaba is.
A szó nemes értelmében igazi mesterember ő. Sőt ezermesterember! Lehet, némi bizalmatlanság az oka (mert korunkban annyi minden válik gyanússá), hogy szerszámait lehetőleg maga készíti, gyárt merített papírt vízjeles monogrammal: a nyomtatás is kiváló legyen. A művelet után a lemezeket ötvösként vizsgálja már, s lesz belőlük pohár, serleg. A fametszet dúcaiból faliszekrényke. Nem véletlen tehát, hogy olyan áhítattal ábrázolja a mesterségeket. Realista és archaizál. Ügyelve mindig a tiszta rajzra, teremt olykor olyan szürrealista tumultust, mint például a „Pálinkafőzde”. Az adott felületen annyi a történés, ahány csak elképzelhető. Ezért is dinamikus. Önálló kiállítása megnyílt a Műcsarnokban. Rékassy első erőteljes lépéseit megtette már. Nem mondunk többet: jó úton indult.
Jászberényi pedagóguscsalád gyermeke, született 1945-ben. Érettségizett a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai osztályán Ék Sándor növendéke. Más tárgyakban mestere volt még Barcsay Jenő és Fónyi Géza. Főiskolai tanulmányait 1968-ban fejezte be. 1966-tól szerepel országos tárlatokon. Első önálló kiállítása 1969-ben volt a ferencvárosi Pincetárlatban. Főleg a sokszorosító grafikát műveli, a rézkarcot, a réz- és fametszetet, litográfiát.
Már kezdetben a nehezebb utat választotta, a tárgyi világ megragadását határozottan tiszta rajzban. Távol tartva magától a mutatványos művészkedést, igazán megtanult rajzolni. Tanulmányait is így emelte hamarosan az önálló művek rangjára. Olyan szigorú önmagához és olyan állhatatos a valósághoz, hogy nem tűri az esetlegességet. Ismérve ez a jó művészeknek általában, de elvezethet a rögeszmés precizitáshoz, a szikkadtságig. Sáros András Miklóst nem kell féltenünk az utóbbitól, a rossztól. Egyelőre azt végezte el kitűnően, amire a mesterség kötelezi az ifjú művészt. De a tudás birtokában máris bátran elvonatkoztat, s jelentkezik műveiben a felszabadultság.
Szalag Lajos 1909-ben született Őrmezőn, parasztszülőktől. Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán végezte 1927-től 1935-ig. Kiváló tehetsége már fiatalon megnyilatkozott, már akkor a magyar grafika legjobbjai közt tartják számon. Korai művészete is természetes és egyértelmű síkraszállás a szenvedők, a kisemmizettek érdekében. Háborúellenes és antifasiszta tiltakozását elemi erővel fogalmazza meg rajzaiban. Album alakban 1941-ben adta ki műveit, így az első magyar grafikus, aki a publikációnak ezt a formáját is választja. 1946-tól Párizsban élt, 1949-től Argentínában, mint a tucumani egyetem professzora. 1958-tól 1960-ig a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskola tanára. Azóta New Yorkban és Párizsban él. Műveiből több egyéni kiállítást rendezett már. 1966-ban megjelent Genesis című albuma világsiker. Ezzel a művével a legjobb rajzoló rangját vívta ki magának. Hatása érződik a mai magyar grafikán is, a fiatalabbak közül többen őt vallják tisztelettel mesterüknek. Jelenleg a Nemzeti Galériában életművét bemutató kiállítás van.
Egy nagy és tiszta életmű kötelez méltó és tiszta szóra. A föladat súlyát növeli az alkalom is, hiszen életünkben egy Korniss-kiállítás legalább olyan ritka, mint a fehér holló. Hódolója és szószólója szeretnék lenni e műveknek, noha ezek beszélnek és helytállnak önmagukért szinte a kezdet óta. Kötelező megjegyeznem, hogy e képek alkotója a legnagyobb árváink egyike, aki élete hosszán szenvedte értékeinek mellőzését, eltakarását, majdnemhogy elsikkasztását. Aki a szellemi ínség idején fejszével bánik, vagy babaarcokat pingál a játékgyárban. Mert hű akar maradni ifjúkori vállalásához, az ideához, hogy a bartóki párhuzamot megteremtse a festészetben. Pénztelen, de szenvedélyes expedíciói a valóság szerkezetéért, a folklór alapformáiért, küzdelmei a mindenséget jelentő jelekért – mindezek nem a buboréksorsú divatból erednek, de a megismerés, az építkezés, az újrateremtés indulatából. Vonások ezek a hajthatatlan és tudatos művész arculatához. Ha dédelgetni való síkot, foltot óhajtok, az ő ecsetje nyomát kell választanom. Ha sóvárgom a kiművelt csengést, zengést, az ő kompozícióit kell megközelítsem. Itt nemcsak a báj és irónia szól, de a dráma is. Hallani vélek egy mélységes fohászt, hasonlót a József Attila sorához: „Édes hazám, fogadj szivedbe.” A hajdani vállalkozás immár beteljesedés. Jelenünkben az ígéretesen épülő vagy éppen meszesedő csúcsok között zengzetes és páratlan minőség. Íme, egy hazai, Duna-táji művész, akinek fölkínált helye van az egyetemes festészetben.
Föloldani a pillanat és állandóság ellentmondását – ehhez szüntelen készenlét, szerencse, türelem, továbbá rengeteg más, amit a szakmabeliek tudnak igazán, annyi minden kell, hogy a jó arcfotó világra jöhessen. Ezt mint szentenciát a magam fejére mondom, pontosabban régi magamra, aki a fénykép művészeit irigyelte, mondván, hogy csak elkattintják a gépet, nem szenvednek az ábrázolásért, kifejezésért.
Molnár Editnek immár életművel fölérő kiállításához találni szeretnék méltó szókat, a megbecsülés szavait. És nem csupán az esztétikumra vonatkozókat. A képek többsége író- és művészportré. Itt barátaim, jó társaim, ismerőseim, kortársaim láthatók. Köztük olyanok is, akik már földben. Már sötét malmoké a test, a hajdani forma, melyen át megnyilatkozott különös lényük. Mozdulatuk, tekintetük, jó kedélyük, sanyarúságuk; orcára írt elszántságuk ma újra itt, s kiváltják a tisztelgést, áhítatot. Eltűnődhetek egy-egy kézen, kusza hajfürtön s ráncon, ami arcé vagy ingé. Lukács György aránytalanul nagy, filozófus szivarján, ami éppúgy jellemző rá, mint megrögzött életszerelme. Ki láthatta Veres Pétert, a nagy gondú embert, ahogy tenyerébe temeti arcát, vagy Kondor Bélát, amint fiatalon búsul a maga alkotta óriás angyal tövében? Kivételesen Molnár Edit látta, mert jósággal, türelemmel áldott szív, akinek a művészember önfeledten kiadja magát. Hiteles képek a harag margarétáját szemében forgató Füst Milánról, az önmagát gyémánttá csiszoló Kassákról meg Lengyel Józsefről, a keményen bölcselő, a remény szalmaszálát kereső Déry Tiborról. A kamerával sétáló, vagy tán tébolygó fotós reflexeinek himnusza a Kodály-kép – ez a nagy ember éppen fejet hajt barátjának, a festményen megörökített lángésznek, Bartók Bélának.
Nem szeretném, ha rám fognák, hogy a halállal pecsételt, a földbe kézbesített életek hatnak meg csupán. Sírtávlatú minden élet. Ha Weöres Sándor letérdel egy szem dióért, vagy dohányozva mereng a gyümölcskosárnál, bennem világ zendül meg. Visszhang támad bennem, ha a mérges mezőségi szélből rám tekint Sütő András, akinek könnyű álmot ígért anyja.
Van itt egy kép, nem portré. Kondor Béla rótta az ablakra aranyujjával. Tünékeny párarajz. A valóságból kiirtva rég, de kamerával megörökítve. Nemcsak a fotósnak, nekünk, a lehetetlenre vadászóknak is címerünk lehetne. Köszönet Molnár Editnek.
Lerombolva és bevetve sóval, a korszak, ahol az új magyar művészet fogamzott s világra jött. Ahol jajosan, mégis elszántan már gyermekként is ragyogtatta a kardot. A Várnak e történelmi szárnyán mi is juthatna eszünkbe más, mint a történelem, s vele új művészetünk története. A nagyreményű, merész avantgarde se gondolhatta, hogy valaha is feltör ide, ahol a Lovas-tengerész bámult a Dunára, s hűen önmagához csak a felszínt látta, a kéket, s nem a mosónő fiát, nem a mélyben úszó, elúszó ügyeket, „közös dolgainkat”. Íme, a fehér ló helyett fehér gebe, a fuvarosé. Íme, az alvilág orfeuszai, szegényei, szentjei bevonultak a fénybe. Ez volna hát az örömös, fényes történelmi oldal? Bár a történelem sok rosszat fordított jóra: ez a kiállítás csak ráfogásos jelkép a fényajnározta hegyen, ami földrajzi magaslat csupán. Az új magyar művészet dehogy volt dédelgetett, ma sem az. Ő erről nem tehetett. De most ne ráncigáljuk elő likaiból. Elég megjegyezni, hogy e néhány évtized nemcsak a jó lehetőségeket adta, de teremtett manipulált helyzeteket a nyílt törésekre is. Az új magyar művészet kigyógyult a beléoltott, a tévesen fölfogott realizmusból, de máris a cukros és sablonos modernizmust kapta nyavalyának. Mégis történeti folyamatossága helyreállt szépen. Számomra az itteni művek sokrétűen jelentik a harmóniát is. Ezért nyugodtan hallgatnám sokáig, ahogy irányzatok, stílusok, magatartások harsogva vitáznak, fenyegetik egymást: Megöllek, te organikus! – Betöröm a merev ablakaidat, te geometrikus! – És így tovább. Csak a művészek ne marcangolják egymást. Mindegyiknek megvan a maga keresztje. Kié „csak” súlyos, kié súlyosabb. Súly nélkül, gyötrelem nélkül művészet nem születik, mondják a beavatottak. Tehetség, szorgalom, alázat, anyagszerelem nélkül sem. És föltételezi a nagy mű a fájdalmasan óriás energiát. Nagy mű akad itt elég. Legalább annyi, hogy képviselje Magyarországot, harminc esztendejét sajátosan az egyetemesben.
Fiatal tehetségek ha fölrepülni rajban akarnak, az néha törvényszerű pillanata az irodalomnak. Az ilyen vállalkozás, túl azon, hogy létérdekek szövetsége, új szemlélet, újfajta költői értékek fölmutatása kell hogy legyen. Csak ilyen igénnyel olvassuk verseiket, de sugaras karriert ne jósoljunk nekik, bármennyire közel állnak hozzánk. Ismerünk tönkre-prófétált, agyonsegített tehetségeket, a közelmúltból is jó néhányat. Ám a lehetőség mégiscsak jobb, mint az abszolút lehetetlenség, amiben részük volt.
Elöljáróban fontos néhány szót ejteni társadalmi eredetükről. Verseikből kiderül, hogy szinte valamennyien kétkezi dolgozók gyermekei. Mint ilyenek, átélték és fölfogták szüleik létformáját, ismerik ténylegesen és eléggé a fizikai munkát, az őket körülvevő dolgokat, a természetet, az anyagi világot. Ez máris erénye költészetüknek. Valamennyien egyetemet végeztek, 23-27 évesek. Életkoruk s küldetésük szerint is kötelességük még magasabbra emelni mércéjüket.
Másik eredetük, a szellemi, nem ilyen egyszerű képlet. Hajszálgyökereikkel biztatást kutatnak s találnak is a huszadik századi líra forradalmaiban. Dicsérnivalóan csak a romolhatatlan sókat szívják magukba. Hat rájuk okítóan a szürrealizmus éppúgy, mint a huszadik századi racionalisták. De a beat-költők egy-egy vonása is rokonítható velük. Az eddig alig használt nyers szavakat, metaforákat bátran vetik papírra, ami nem obszcenitás, inkább a szűz indulatok rögzítése. Félreértés ne essék: az ő költői létezésük nem függvénye a föntebb említett szellemi égtájaknak, csak impulzusokról lehet szó, a költői személyiség kialakulásának útjai sokkal rejtettebbek.
A legfontosabb, és amiben mindnyájan megegyeznek, a következő: hűek a magyar költészethez, a folytonosságot folytatni akarják. Kötődnek az empirikus igazságokhoz jobban, mint az előttük járó néhány nemzedék általában. Leszámolnak az álszocialista önteltséggel, nemzeti gőggel, kergeséggel, de átgondolva a szerencsétlen múltat, szentenciákat mondanak a jelenre is.
A torkonvágott forradalmak pirosát s gyászát viselik belül. Nevetséges volna számonkérni tőlük azt a tizenkilencedik századi stílust, amit némelyek megkövetelnek mint örök érvényű kifejezését a népért, emberiségért föllobbanó nyugtalanságnak.
Befejezésül is e költők főbb jellemzőit említem csak. Általában biztosan verselnek, új hangzásokra sikerrel törekszenek. Sűrítenek teljes-erejű költői képben. Némelyikük szálkásan puritán, szatírára, öniróniára erősen hajló. Van, aki kölykösen üde és hetyke. Egyaránt kedvelik a dalformát, szabad verset. A tagoló magyar vers alapján táncos vagy ropogó ritmus-tömbökkel kísérleteznek. Komoly ügyekről komolyan szólnak. Etikus költők, felelősségvállalók. – De antológiájuk kiadására nehezen akadt vállalkozó. Sejteti ez a tény is, hogy kibontakozásuk nem lesz idilli. Költőknek nem éppen áldatlan állapot az ilyen, és vigasztaló, hogy a fehér papír fölött mindenki egyedül van, s valójában csak önmagához fohászkodhat, csak önmagában bízhat. Csak a vers fontos. A vershez sokféle erő kell. Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben.
Budapest, 1967. december 23.
1933-ban született. Költők ismerik csupán, főleg nemzedéktársai, a legjobbak, akik önmagukkal egyenrangúnak tartják. Olvasói valójában csak ők, mert újság, folyóirat igen ritkán részesíti „kegyelemben”. Teljesen oktalanul. Tehetsége vitathatatlan, mesterségét érti kitűnően. Igazodik a XX. századi költészet immár hitelesített legjobb eredményeihez. Szemben a hagyományos kifejezéssel, önfeláldozóan törekszik a dolgok újszerű megragadására. Ezen belül sokszor az eddig kimondhatatlannal kísérletezik esztétikusan, etikusan, szelíden és fájdalmasan. Magára maradt költő, de nem javíthatatlanul magányos. Otthonkereső költészet az övé. Hát milyen jogon ítélheti el s lökheti félre bárki is az ő otthont kereső verseit? Milyen jogon, ha ugyanakkor a sült primitívség és agresszió is babért arathat? Olvastam egyik nagyszabású versét, a Fehér folyót. Ez az egyetlen írása is szeretni és tisztelni való. Költővé avatja. Ideje már, hogy megkapja méltó helyét a magyar költészetben.
Olvasom Kiss Anna verseit, eligazodni szeretnék költészetében, ebben a még korántsem teljes, de mindenképpen különös világban. Különösnek nevezem, ezzel hitelesíteni kívánom, mert minden jó költészet általánosan különös, és külön-külön is az.
Más költőktől bizonyosan tanult, de vér szerinti rokonokra nem utalnak ezek a versek. A hivatásos méltatók valószínű, hogy fölfedik vélt vagy valódi anyajegyeit költészetének, fölfedik eredetét, irányzathoz tartozását, s nem kerüli el a besorolást ő sem. Van kategóriájuk tucatnyi – s ha tizenkettő van kereken: mért fundálnák ki a tizenharmadikat éppen Kiss Annának? Pedig ez a szám, a tizenhármas, illene igazán hozzá. Szép, szerencsétlen, végzetes szám a babona szerint. Véleményem, hogy szép, szerencsétlen, végzetes költészet az övé. Kiss Anna a társadalom és költészet egyik árvalánya.
Mégis, közelebbről, milyen ez a költészet? Halk szavú, de a szavak mögötti távolban hatalmas a zengés, ezt csak a lélek hallja. Lassú és világos folyóvíz, de vonszol mélyében olyan gondot, amire csak a különleges erő képes. Szól belőle a sors, néha balladásan. Látványosságot, hangzatosságot kizár, s noha hamupipőkei költészet: benne a királynő gráciája.
Milyenné fejlődhet ez a költészet idővel? Lényegében nem változik meg, azt hiszem. Kiss Annának tanácsot adni szükségtelen. Tudja ő, hogy költőkötelesség a makacs, fáradhatatlan építkezés. Tudja azt is, joga van kicsikarni a világtól, hogy naponként a költészettel törődve élhessen.
Elolvastam Kiss Anna verseit. Véleményemnek nem tulajdonítok különös jelentőséget. Csupán szimpátiámat fejeztem ki költészete iránt. Helyzetem hasonlatos az ő versbeli bolondjához, aki ellenőrzi az utazók iratait, s margarétával pecsételi. Vegye szívesen tőlem ezt a margarétás pecsétet. Jó utat, Kiss Anna, jó utat!
Bizalmam jeléül írom ezt a bevezetőt. Nem szeretném, ha cégérnek néznék. Cégérezni valaki költészetét olyan fura üzletelés, amely a költő vérére megy, különösen, ha az fiatal. Van erre példa elég a közelmúltból is. A hírverésről eleve lemondunk. Figyelmeztetni a fiatalabbat mindenféle veszélyre, ez ma is időszerű. De melyiket hívja ki, melyiket kerülje, én jelöljem-e meg? A legjobb hamubasült pogácsa: a bizalom.
Éreztem, nem a fecsegők, a hízelgők közül való, mikor megkeresett verseivel, a múlt év tavaszán, húszévesen. Szikársága, korai komolysága volt beszédes, nem a szája. Ilyenkor merényletnek érzem a faggatást. Elég volt megtudnom, hogy Csepelen nevelkedett, ott végezte a középiskolát is, foglalkozása nyomdász. Gépmesterként dolgozik ma. Közben megházasodott. Az ifjúság galambházára gondol az ember, sokemeletes tégla- és betonépületre. Nekik valóságos tyúkház jutott. Égő szemével csak azért nem gyújtotta föl, mert kellett a födél.
De a versek háttere nem az ilyen kénytelenség. A panasz helyett gondja van, nemcsak nemzedéki, nemcsak a munkás-sorssal kapcsolatos. Sokrétű költészetet ígér, lehetőségei veszélyesen szépek. Töményen, fegyelmezetten ír, törekszik a pontosságra. Mert a költészet vállalás, hiszem, a gáncsokat is úgy veszi majd, mint a versírás velejáróit. Költészetünk esélye a megmaradásra a bátor vers, költészetünk becsülete is ez etikai és művészi vonatkozásban. Ilyen kérdésekről nem beszéltünk. De a tavalyi versek, az ideiek még inkább hordozzák a méltó gondot. Ajánlom a fiatal költőt, nem kölyköt, hanem férfit az olvasók bizalmába.
Könyvet kaptam Erdélyből, az ajánlás lila tintával formásan róva. Olyan ember betűvetése, aki tiszteli az írást, aki mindmáig földműves: Tamási Gáspár Farkaslakáról. Áron édesöccse. Megtetézve a kedves ajánlás egy szál virággal. Árvácska. Nem küldött gyöngyvirágot, mivel az benne már a könyv címében. Majd megtudom, mit jelent ez a virág.
Gáspár alakját idézem, a kicsi és inas fekete embert, ahogy vendégeskedik Áron budai lakásán. Egyszerű székely ünneplőben, ül teljes derékszögben a széken, keze a térdén. De ez a kép nem a feszélyezettségre vall, hanem a tisztességtudás kifejezése, és úgy takaros, hogy gesztusban meggondolt, szóban takarékos. Ilyen ember írta a könyvet. A Múzsánál is vendég. Irkája felett a tisztaság, a formásság igénye hatja át: hiszen ír. Ahogy Áron is csak tiszta fehér ingben tudta megfogni a tollat.
Bevallhatom, mert ő sem veszi sértésnek: elsősorban Tamási Áron miatt vonzott a könyv. A család életrajzához, amit oly gyönyörűen megírt Áron, néhány erős vonást Gáspár is ad. Amit Áronnál a fiúi szemérem tilt, azt Gáspár kimondja, ragaszkodva a valósághoz. A szigorú és bölcs atya olykor bizony bibliaian kivetkezik önmagából, például vásárkor – italozik, verekszik, s kecre áll a tócsában a szivárvánnyal. Áron otthoni meg-megjelenése eleitől fogva tagoló erő a könyvben. Utolsó látogatását végső búcsúzásnak látjuk ma már. Búcsúzás a szülőföldtől.
Reggelente élelemmel indulnak s bejárnak a testvérek erdőt, mezőt, hegyet, ahol Áron már korán beavatódott a munkába, ahol ámulta a természetet. Most pedig medvére várnak a havason, mert Áron még nem látta eddig. Érett fővel kuksolnak mind, kíváncsian, mint a gyermek. Szerencsére megjön a mackó a havasi szilvafákhoz.
Gáspár könyve voltaképpen Gáspár élete, krónikásan megírt eseményekben. Köztük igen sok a keserves, de a móka aranyszála is bujkál ebben a fekete-fehér háziszövésben. Kölyökkor, iskola, munka, szerelem, katonasor, házasodás, hadifogság. Utána is küzdelem a földdel, favágó-sors. Szénégető-sors a Regátban. Sok-sok újrakezdés, de végül is azt kell mondja, nem volt szerencsés. Nem roppan bele és nem kesereg. Felesége nincs már, a lányai férjnél. Magára maradt a szülőházban, a történelemben. Valakitől kapott egy füzetet, írja tele. Így keletkezett Gáspár könyve. Emlékezés. De a könyvben jött virág üzenet. Túl a betűkön most már az árvácska beszél.
A legelső őszön, mikor a világmészárló szerszámokat ette már a rozsda a mezőkön, akkor ismertem meg a költő nevét, a z-vel és l-lel zenélőt. Egyik igazán játékos, meseien sarkalatos versét olvastam újságból, ülve egy óriás páncélkeréken, udvarunkban.
Nem tudtam, hogy a költő a poklok utasa volt, és nem tudhattam, hogy a balsors még hányszor szeret belé. Nem gondoltam, hogy majd láthatom is, hogy majd társa lehetek a költészetben. S nekem, az akkor még édesnyálúnak hamarosan a kezét nyújtotta biztatótag.
Ülve elbűvölten a páncélkeréken, hiába találgattam költészetének milyenségét. De abban az egyetlen versben igen lényeges vonását mutatta meg: az elevenséget. Szellemi üdeségét azóta is bámulom. Jó érzés találkozni verseivel – az emberrel is, mert ahol ő van, ott megreped az unalom hirtelen.
Elevensége eredendő, vérbeli tulajdonsága, érzékeinek szüntelen készenléte. Tehát nem a mutatványos lelemény, nem a spekuláció, kisujjon pörgetett álpoézissel. Elevensége nem más, mint örökös megújulás, emberileg, költőileg s meglepően. Mert olyan csonthéjban kuksol néha: hihetnéd halottnak. Gyász, bánat, üldöztetés, méltatlanság – megannyi befalazó erőszak. S mi táplálja ott belül, a falakon át is, a tüneményt? Sugárzás, kedves eső betör hozzá! Az élet sokféle sója eljut hozzá a legtitkosabb utakon. És nem marad el a föltámadás.
Szóval egyszerűbben: életimádata tartja meg, emeli föl újra meg újra az időben. Évgyűrűinek töménységében dráma és báj. S nemcsak a költő történelme, de mindenkié. Különösképpen a földszintes szegényeké, akiknek életét éli Szatmárban és Budapesten. Mindig a gyermek csodálkozása és döbbenete, a játék természetessége és az oktalanul szorító gyötrelem.
„Öregember, hol a házad?” – kérdezi újabb könyvében, a megnyitó versben. Számonkérése dísztelen és jelzőtlen, mint a mezítlen kín. Leltár ez a vers a mínusz jegyében. Gyűjteni nem tudott, vagy nem akart – egyre megy. A való igazság az, hogy semmije sincs. Gazdája ő a semminek. De az élet, akit úgy szeret, nem vonja meg tőle a versteremtés lázát, gyönyörét. Vigaszul itt áll, suhog előttünk is egy költészet nagyságos terebélyes: Zelk Zoltán mindene, aranyzöld glóriája.
Barátom! Megírták a lapok, hogy Zelk Zoltán hatvanéves. Hitted-e, Zoltán, ekkor és ekkor, jó néhányszor az életben, hogy megéred a hatvanat is? Nem hihetted, mert nyilvánvaló volt, hogy ez a közép-európai éghajlat – a geográfia szerint mérsékelt égövi – talán a legádázabb klíma költőéletnek. Évfordulóidat ünnepelni szoktad-e, Zoltán? Gyászoltad inkább, gondolom. De ennek vége legyen! A gyászt végérvényesen betiltjuk. Mert én se azért beszélek, hogy megtömjem szobádat sötétnél sötétebb szárnyakkal. Simogatni akarlak s vetek előtted lelki bukfenceket is, mert – szeretlek. Képzeld, nyomtatják már a rendeletet, miszerint a harmincon felüliek is kötelesek születésük napján ellágyulni s leadni könnyeiket (éveik száma szerint) a Bánatellenőrző Intézetnek. Fölháborító, nem? Ennek mi dacból sem hajthatunk fejet. J. F. is azt mondja, hogy nem az évek teszik az ifjúságot. Tarts velünk!
Nem ajándék, amit adok, nem is meglepetés, de szívemből való. Szívbeli magnószalag ez, ráírva a következő:
Zelk Zoltán, a szatmári fiú, végzetesen költőnek született, miképpen rigónak a rigó. A dalt, a költészet legősibb s hitem szerint a jövőben is rombolhatatlan műfaját műveli vérbeli dalosként. S mint ilyen, ott áll a remekelők sorában. Mért volt szegény, miért szegény? Mert igazán csak a vershez ért. Költői költő! Még elzárva az élettől is, azt írja, hogy rögeszméje a költészet. Ha valaki azt mondaná, hogy e létformát meghatározza egy önkéntes aszketizmus – leinteni, de hirtelen! Ki merészelné Zelk életszeretetét lefokozni? Életszerelem ez inkább, óriás! Csakhogy ez a szerelem egyoldalú, hasonlatos ama kosárhoz, amit egyik fülénél fogva cipel az ember, a másik oldalon – senki, de senki! Ez pedig nyílt igazságtalanság! Rettenetes volna, ha úgy látná a költő, hogy: elrendelés. Kioltaná a reményt. És nagy hazugság volna, ha e pokoljáróra ráfogná valaki, hogy nem járt a mennyben. Ha másképpen nem is, de nagy verseiben üdvözült. Nemrég a Sirály címűben. Én láttam fején a koszorút. Akinek rögeszméje a költészet, annak ez némi vigaszt is ad, a magyar lírának pedig föltétlen gyarapodást.
Kedves Zoltán, a szívbeli magnószalag sem szaladhat túl a saját műfaján – szűkszavú, de őszinte. Tudod te jól. Most pedig engedd meg, hogy sokak nevében egészséget, boldog gyümölcsözést kívánjon az a fiú, akit bajaiban hajdan, nemegyszer kézenfogtál:
N. L.
Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.
S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!
Férfiasabb válasz nincs.
Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?
Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.
Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.
Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.
Huszárik Zoltán filmje nagyszerű emlékmű Krúdy Gyulának, a Szindbád-szívűnek.
Rózsát ha látok, cibálom-e, csak azért, hogy kutassam szerkezetét? Nekem elég a kerekdedsége, s ha illata a végtelenség: elég nekem. Ez a film ilyen virág. Mégis, a Majmunka lajstromát említeni kell, mert láthatóan itt a filmrózsa agya, emlékezete az asszonyneveknek. Innen sugárzanak: Fanny, Florentin, Franciska és a többi zengzetesek, ők a küllők a virágkerékben.
Áldassanak a nők, nevesek s névtelenek, akik lelküket és testüket adták a kamerának!
Latinovits Zoltán szelíden és komoran, elszántan és árván: emberi teljesség. Fenséges kapitány a szindbádi hajón.
Ahogy a hétköznapok áradatában pirosul az ünnep, éppúgy kiválik a vers a köznapi csevegések, pletykák, sírások, üzleti mézes-beszédek, diplomáciai híradások smogjából – esztétikai törvény, hogy más legyen. A versmondás is ünnep. Nekem ne játssza meg senki hétköznapivá a verset. A versmondó a maga zártságában fenség, beszélő szobor, különös különlegesség. Ilyen versmondó művész: Berek Kati.
Stílusok, módszerek örökké dulakodnak egymással. Vélt igazával egyik vagy másik felülkerekedhet, de mindig időlegesen. Egy-egy irányzat iskoláját járni a művésznek sohasem haszontalan. De iskolának válni rabjává: elég szomorú. A kiválóak éppen azért nagyszerűek, mert nem iskolásak. Láthatólag vannak örök szabályok. Jaj lenne Berek Katinak, ha akkor lehelne rózsát, ha éppen kavicsot kéne csikorgatnia, és viszont, akár egyetlen versen belül. Jaj lenne, ha pillanatnyi mókus-voltából oroszlánná lényegülni képtelen volna. Tehetség, szenvedély, fegyelem, értelem és elemzőkészség, összességüknek dinamizmusa viszi diadalra a verset. Tapasztalatom biztat, hogy ezt megállapítsam. Katival kapcsolatban. De van a művészetnek egy eredője, ami máig is titokzatos. Ismeretlen energiának is mondják. Ellentéte a szabályoknak, mert kőtáblát tördelve is győz. Teremt olyan légkört, ahol nemcsak a hallgatót, de a versmondót is mintha a megsemmisülés fenyegetné. A szabályok mesternője, de a kánont is dúló rebellis, mindkettő ott él Berek Katiban.
Befejezésül, élve az alkalommal, a bizonyosság és a tisztesség nevében igen fontosnak tartom kimondani: Berek Katalin azon kevesek közül való, akik a költészet igehirdetését mint küldetést vállalták, művelődési és nemzeti ügynek tekintik, s már sok-sok ezer hallgatót, érdeklődőt nyertek meg a magyar versnek.
Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban. A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.
Búsulva a gyászban, a kártól sújtottan illene tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Nem másért, magunkért, de főleg tapintatból egy kényesen fényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, aki tisztaság, okosság, fölismerés, aki szenvedés meg elszántság eleven képe. Nehogy elriasszuk magunktól e tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz, melyben csak a porcikák lehetnek porrá. Vigyázzunk, ne bántsuk meg, szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Pedig óhajtozott élni, játszott az életért kecsesen kigyúlva, szerelmesen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, marcsásan dibdábul, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölt sziklát, mert az erőmutatványt rühellte, ahogy illik ez a remeklőköz. Emlékezzetek, ő az, aki szerelmes verseket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Majd szerelmes lett a halálba. Egyetlen édes halálom. Íme, hát meglelte… ahogy ők, a tündérkép ősei: Balassi, Csokonai, József Attila. Már nem tarthatjuk meg testét, de szellemét, a tündért igen, ha nem könyököljük orrba véletlenül se, mert fényesen kényes. Te nagy költő, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat, helyettük a megtartók jöjjenek. Úgy legyen.
Búcsúzom tőled, árva költő, édes testvérünk, társunk a bajban. Ne legyen néked nehéz ez a föld.
A költészet ünnepén, József Attila születésnapján ajándékul szánjuk Ady élete drámáját a versszeretőknek. Ajándékul a millióknak is, akikre örökül hagyatott Ady Endre költészete. Nem ünneprontás, ha kimondjuk, hogy Ady megszenvedett igazával nem tudtunk élni igazán soha. Az ünnepek sorozata nem elég, ha a példa nem érvényesül újra meg újra az időben. Igaz, hogy Ady nagy leckét ad fel szüntelen, és példája félelmes is, mert Isten szörnyetege ő, ahogy nevezi magát. De mennyi gyermekded vonás benne, mennyi űzöttség s a „szeretném, ha szeretnének” mekkora fohásza! Így ad kegyelmes lehetőséget, hogy azonosuljunk vele. Így emel magasába, hogy sistergő ítéletét, igazságát is bátorkodjunk a szánkra venni. Új verseivel kényszerül olyan orbiter-útra, ahol elégni lehet, de békülni nem. A született szelíd, de nagyratörő lélek nem a főispáni bársonyülést, de a vádlottak padját éri el. Mert nem huny szemet, nem altatja el önérzetét, de a megvakult és elvakult ország helyett is lát, érez és gondolkodik. Hát kitaszítva a Semmibe, ahol csak önmagába fogódzhat, ahol ő a Minden és az Egyetlen. Azonnali vád, hogy nem magyar, hanem francia növendék. Vád, hogy Csokonai és Petőfi örökösének vallja magát. Vád, hogy iszonyú végzetet lát a Világháborúban. Nem hagyják soha békén, s ő védekezik, támad, de van ítéletes szava önmagára, sőt akiből vétetett, a népére is, aki: „Nem rug vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz / Fejét, jussát, szívét kobozzák…” Ezt is Ady írta a történelem sötétülő táblájára, biztatva, hogy nőj fel, törüld le, tedd érvénytelenné a szentenciát. Az Ady-pör elkezdődött rég, de máig is tart. Tanúság ez arra, hogy Ady Endre él. Nem lehet preparálni és kitömni a fekete királysast. Nem lehet porban vonszolni az isten repülőjét.
Tudtam-e, tudtuk-e, kicsoda Ő, aki már végleg moccanatlan? Csak sejtés, csak vélés, csak vázlat a kép, mert múltbeli, akkor még szó sincs halálról. Akkor a halál csak olyan távlat, amit bölcselet nyit sietősen az újszülöttnek. Őt ez a távlat láthatólag nem érdekelte.
Már megszűnt minden bizonytalanság, mert lehetősége semmi az örvénylésre, versre, játékra, mosolyra. Nincs ideje öregedésre. Kormos Pista jégben, majd földben, nem dörzsöli tenyerét, hideg van pedig. Fókuszában a halálnak már világolnak rejtelmei, s nem hanyagolható el egyetlen röpke hajszála sem. Látom a Gyilkos-tónál, térdel a füvön, kisded-mozdulattal fogja a kenyeret, búsul magának csodát. Ez is fontos. Most megtanuljuk, hogy kicsoda Ő, megtanuljuk, hogy kit vesztettünk. S most, miután a szívlátó kések, szövetámuló mikroszkópok mondtak jelentést, megdöbbenve hallgatunk, felsusog az árny, amit évtizedekig hurcolt magában. Ki gondolta volna, hogy Pista elhagy bennünket, ki hitte volna, hogy Kormos meghal?
– Én az örök ifjúságot esküdtem magamnak – dörmögte arcomba többször is. Kétértelmű nyilatkozat, egyik éle mesei fény, a másik gyászszalag éle. Én csak a fényeset láttam, a hozzáillőt, a meséset. Íme, módosul a kép, halál ül a költő nyakában, fogódzik szőke hajába, nagy utakat járnak, a csontlovag néha holtfáradt, reményét veszti, táplálni kell s vigasztalni: Ne aggódj, koma, nem leszek esküszegő! – Majd újraolvassuk verseit más szemszögből, a végzetesből is.
Páratlan versbeszéd az övé a hazában. Diákos, kópés, góbés, fintoros meg fricskás kezdettől végig. A végzetig egyre sokrétűbb, dúsabb, de egyöntetű. Örök elevenség, mert megrögzötten sohase elemez, így eleve elrettenti héthatáron túlra az unalmat. Ez a hang a bánat, a tragikum közegében szakadékokat jár, s kiállja a próbát, nem kacérkodik a reménnyel, mégis reményt ad. Győztes Kormosi hang.
Tekintsünk vissza, az apátlan-anyátlan, a világra hagyott fiú, az ostorozott szívű költő győzni tudott mindig, versben, játékban, egyebekben. Győzni tudott, mert nem volt mit veszítenie. Szemében ami szent: a szegények pusztakalácsa, az édes Betlehem-ábránd, pengővel, forinttal nem mérhető. Hallgatni ezért tudott, dalolni ezért tudott. Ezért volt mersze fűtött otthonokat elhagyni pőrén, egyetlen magas nyakú pulóverben, egyszál cigarettával, Gauloise-zal, graciőzen. Ezért bírt útra kelni, elbujdosni akár az Atlanti-óceánhoz. Ezért, ezért, ezért. Megették szívét az utak. „Mert csak a szivem gyalogolt / vert kezem, dobogott lábam” – jelenti előre igazolásul.
Az utak, a földiek, levegőiek idekerengnek sírodra, István, megkoszorúznak. De a megjáratlanok, mert nem viselik szíved nyomát, nincsenek, szétfoszlottak örökre. Májusban a Szeret partjára nem viszünk meséskönyvet a kislányoknak. A győri út hiába vár, s hiába a Radnóti-fődíj, nem veszed át. Szigetmonostoron a vendégséget, a fánkpiros asszonyok sürgetését lefúvattad kürtös angyallal. Mintha ez is győzelmedhez kellett volna. Tiéd az örök ifjúság, István. Sikerült. De mi vacogunk a gyászban. Ki tudja, meddig! Búcsúzom tőled, jó társam, jobbik részem. Búcsúzom barátaid nevében, a magyar költők nevében. Ég veled, kék szemed legyen velünk.