Babarózsák a város májusi övén, innen indulnak napkeletre. Nem tarka lovon, nem is púpi-tevén, de benzines, durrogó cserebogárban. Utazván a három király, csak keletre néz. Hódolni akar a kisded fénynek, mert hír szerint megszületett s lészen a világ világossága. Hír szerint az ottaniak ütköztetik őket malacmájjal meg pálinkával, ami hatvanfokos nehéz sötétség. Keleti zöld utazás – egy verssor kisarjad kurtán a tudat alól, szalagként feszül a huzatban, kiszakad s lesz a múlt időé. Kétoldalt a méhek, markolva virágzó koronákat, mennydörögnek hátra. – Rohanunk. – Mire gondolsz, pajtás? –Tűnődöm azon, hogy az idő a gyönyörre kevés, akár a háborúban – Rohanunk. – Láttam a front idején: egy helikopter fölkerepel a hegyoldalból s pirkadó cseresznyefával elhúz a fejem fölött –Nincs idő a szemelgetésre, az ízek rendezésére a szájban – Van idő, a kukták vetélkedése példa, meg a szüntelen borversenyek – Rossz borok nincsenek, csak rossz ivók – Ezt gondolják a borgyárak is, hogy folynának el – Rizlingből a zöldes homály, mint rejtelem a művészetekből, nem hiányozhat – Vétek alig van rútabb a ragyogóan rossz italoknál – Majd megszűrnek s kristállyal derítenek téged is, ragyogsz majd példa és ragály szerint – De a sötétség marad – De akkor már nem fáj semmi – Ki tudja, hova nyilalnának a bölcsek, ezek a rejtelmes tanakodók, ha nem fékez le a jármű, éppen egy bárányzó hegyoldalban. – Tessék kiszállni – mondja a sofőr –, tudományomat megmutatom én is, mert fakír vagyok. Az egyetlen fehér fakír. Kendőbe kötve itt vannak műszereim. Itt ez a rozsdás kötőtű, a doktor kifőzné, de én fertőtlenítem a porban. Megijedni kár, mert nem folyik vér, és nem fáj semmi. Most átszúrom a torkom, tessék – Elsápadnak a háromkirályok, és a virágok arcizmai rángatóznak. És a bárányok tiltakozó kórusát a gépkocsiban is hallani sokáig. – Kérem, tudományosan is megmagyarázom. A fájdalom-zóna kihalt az agyvelőben. Algíri kegyetlen gazdám addig dobálta belém a kést meg a kardot, míg elhatároztam, hogy belehalok. Másnap már nem fájt semmi. Később, a fronton, egy erdei majálison fölvonultam én is, de pucéran. Torkomtól az ágyékomig csupa sárga vitézi érem, sárgarépából persze. De biztostűvel a bőrre feltűzve mind! Később, a front után a legmagasabb helyen szolgáltam, kérem. Egy reggel várok a palota előtt, kilép egy savanyú, de főrangú kartárs. Bevágja a kocsiba magát, azonnal bújik az újságjába, fentőzik benne. Nem szól. Már Makó fele járunk, de nem szól. Fogom a tűt meg a cérnát, félkézzel bevarrom a számat, kérem. De akkor megszólal végre: Mi az, mit csinál az elvtárs, megőrült? Mutatom neki a vitézkötéses számat, csak mormicolok, makogok neki hátra. Jajveszékel, fenyeget, hogy a kocsiból kiugrik. Ő! Megszánom, kihúzom a fércet a számból. Felhomályosítom, hogy engem némaságra kárhoztatott, s nehogy kinyissam a számat, bevarrtam inkább. Igy lettem neki kedves János meg édes János. Makón pedig a csillár alatt maga mellé ültetett, kérem – Hahotáznak a háromkirályok, makognak, dadognak, csaknem szétrepeszti őket a cirkusz. Még az imént a menyegzői akácsorok jajgattak balladásan, most mézillat-glóriában, patyolatfőkkel, csecsekkel intenek, hogy nem fáj semmi. Bentebb, a trágárzöld homályban Krúdy diák a füvet hengerli gyémántló cigányszűzekkel. Kopognak rájuk baba-nagy harmatok, attól nyögnek és nyerítenek. S látnak a három királyok útszéli szekereket, fék a kerékre fagyasztva, a lovakon ezüstrojtos takaró: verejtékből. Ferdék s merevek a hajtók, állig lehuzva minden sipka. Alvó mikulás-karaván, fényes nappal. Ezek úgynevezett bolond-bort ittak, ragyogót. Hatását ismerik jól, hát intézkedtek előre, mint a struccok a vihar előtt. Most nem tanakodnak a háromkirályok, pillanatra kiesett fejükből a hír, hogy a bolondház ablakából kezek és hajak lobognak, megőrült vidéki tanítónőké, fiataloké. Most kacagnak a bölcsek, nem csípi őket a kérdés, hogy a csordapásztorok vakaróznak. Mosolyuk a virágok havában fatornyokat aranyoz betlehemivé. Tetején egy hatalmas almáskertnek, almavirág-habokon Veres Péter, fent libeg ingben, bokáig érő gatyában, a beporzást végzi szivárvány-tollseprüvel… Napnyugtakor érve a napkeleti helyre, bevonulnak a háromkirályok a kisded fényhez, ami lészen a világ világossága. Üdvözli őket helybeli hatalmas termet, a fényecske nevelőatyja. Orrával betűzi szózatát egy barna papírról, amiből a sóstasak is készül. Fáj. Föláll az első király, a barna bölcs, aki jegenye és gúnár is egyben. Mert mint a lúd a jégen, csak féllábon áll. Gyújtja a tömjént a közönség orra alá, dícséri az ország baloldalát, anyát meg gyereket s főleg leányt. De ez nem fáj. Bemutatja útiporos társait végül, tömjén alatt persze. Fáj. Föláll a második bölcs, a fekete király. Orcája kő, de a bajusza ráng. Kitárja a morál szentséges aranykönyvét, kiáltja a cimet: Sokan voltunk. S leszáll a hangja suttogásba: itt meg kevesen vagyunk. Fáj. Fölhozza a mélyből a szegények sebeit, gyógyítani kezdi, ne fájjon, ami fáj. Föláll a harmadik, a deres király a vers és a szabadság lószügy-nagy rubintjaival. De hirtelen megtámadja arcát féreg-sok ránc. Elejti a rubintot. Fáj. Mert valami különös erő eltekeri a fejeket más irányba, a kijárat felé. Tán egy láthatatlan hírnök bukdosik fülről fülre, hogy kívül a szenzáció, a holdvilágban. Így hát a hódolatnak hamar vége. De kívül az áhitat óriási. A csődület dermedt csendesóceáni szivében valaki áll. De aki ott áll, nem szaval. Ellenkezőleg. Bevarrta a száját. Fakír.

Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsikjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósitsák az öröm-ínséges időkre – Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből – Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! – Krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kinlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempefal, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porfelhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékszerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajuszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. Onnan rohan a vonat levegővel rakodottan s hahotázva engem elüt. Ebédig tán sikerül elvéreznem. Boldog vagyok. Agóniámban űrlapok harsonáznak, s nyúlketrecek közt emelkedik síremlékem, betonrózsásan, divatosan. De a déli harangszó szentséges nyálával összeforraszt, lázamat oltja, talpra állít. Vegyük fel királyi ruházatunkat. Nyakkendőt is? Nyakkendőt is! De a koronánk, ugye, mellőzhető? Korona nélkül nem fej a fej, amíg kastély a kastély! Tányérral, tállal már zörögnek az alagsori emeletes pléh-szekerek. Tálalnak fehéren fehérre a felvégi mongol cicahercegnők. Máj, máj, máj. Valamennyi asztalra máj. Ám nekem ez a sertésmáj sörtés tehénpéra-rombusz, de sötét! S bár elönt a fakó szégyen e képzet miatt, se étvágyam hozzá, se kezem. Másnapos volnék, vagy önemésztő beteg vagyok? Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom? Már hóvirág-koszorúk a zsigereim. Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás – az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavulnom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék-alakjukat vesztve itt köröznek hangtalanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lógnak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkókat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóheréket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac-pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukoricásra alászállt a millió karátos Vénusz, mintha lovagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprüt se foghat, csak áll és hallgat. Vállatövéig a kezei zuzmarából. Nézzük egymást a játszó tüneményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.

Szív, a pátriárkáé, vagyis a tatáé. Jaj, hogy felöltöztetted Isten, a tata szivét. A rétegeket még elsorolni is kín, ha az életirtó magasban fehér, sárga, skarlát, kék meg ibolyás tüzeknél kezdjük, ha csillagoktól közelitünk a szívhez eképpen: magnetoszféra, exoszféra, teroszféra, ionoszféra, mezoszféra, sztratoszféra, toposzféra, ház, kabát, báránykamellény, ing, bőr, hús, a mellkas csontjai, különféle hártyák, szívburok, szív. Szíve a pátriárkának, vagyis a tatának. Viselte valaha a sorsot, gondot is, nemcsak a földit, de a csillagok családjaiét is. Ha mákszemet ejtett a földbe, csillagnemzőnek hitte magát. Ha elhullt egy csillag, mintha ujjára ütöttek volna kalapáccsal. Simogatta a tököt mint a kelő teleholdat. Dobogott együtt az egekkel, főleg nyáréjszakán, hanyatt fekve a kévék meg az aranyhajú sarlós nők közt a búzaillatban. De a jelenben atyai gondját kiharapdálják belőle. Udvara van a holdnak – ha így szól, beleharapnak: Mi köze hozzá! Szeretne más burkokba felöltözni már, elcserélné a házat egy kis fekete sátortetősre, vagyis deszkába öltözne és földgolyóba. Most csak ül a házban házőrzőként a zöldfüvü dombon. Átnéz olykor az ablaküvegen az útra, ami végigtüzdelve jegenyékkel, áriás pávatollakkal. Majd onnan hozza az unoka az új asszonyt új autóval, a nászajándékot, a násznép-maradékot pedig a traktor. Tratatatata. Ez az unoka a legkisebbik, fészekfentő, ez esett valaha fejjel a csizmaszárba a bába kezéből. Most mégis akár egy oszlop, még pocakja is van. Kell is neki termet meg súly, ha hadakozik a farkaskutyával, oktatólag, mert ő tanítja emberfogásra, minden harapás forintot ér. Öltözik ilyenkor zsák meg pokrócruhába, behemót rabló, fehér ponyvakesztyűi a térdkalácsán is alul érnek, de csak lebegteti őket. A holdjárók mozognak így, ám azok hóvirágok ehhez képest és nem tépetik magukat holmi holdbéli ebbel. Vitte a kutyát is a lakodalomba, mert a menyasszonyt se szereti jobban. Bizonyosan együtt ültek vacsorakor is, jobbján a menyasszony, balján az eb, aki villáról kapkodja a húst és köszönetképpen fogát ragyogtatja a sokadalomra, így – a tata vicsorít. A tatának még valódi farkasfogai vannak, de csak diótörőknek nevezi őket. Kinéz az ablakon újra, képeslap-kék a levegő, óceáni kék. Látta ő az Óceánt is, hajózva Amerikába s hajózva vissza a hajófenéken. Ámulta a vízmélyi ablakból a cethalakat ahogy cicáznak s kapkodják a krumplihéjat, konyhapotyadékot, de a felsőszinti hölgyek hányadékát, a málna és tearózsaszínű fagylaltokat is. A husikát, a húsleves pénzes aranyláncait is. Gondolta, neki nincs, amit rápazaroljon az Óceánra. Tán ha kiszórná a kölkeit a cethalaknak, még a pólyásbabát is, bocsássa meg az ég! Mert kurvául becsapta Amerika. Elcsábította a hírrel, hogy Kaliforniában aranyfoggal jönnek a gyerekek világra. Hol vannak az aranyaid? – faggatták itthon. Itt vannak az aranyaim – mutatott a gyerekeire – színarany mind és országgá szaporodik! Fölrémlett neki az arany még múltkor is a Gazdaságban. Ült a vénasszonyok közt a faltövében, feltörtek legalább tizezer tojást, bele a kerék-nagy fémedényekbe, s már vitte is gyárba a traktor. Tratatatata. Mert a tojásport nem lóvérből csinálják ma már, egyéb hamisság noha akad. Hát fölrémlett az arany kereken s laposan, ennyi aranyórát csak ott látni, túl az Óceánon. Még ketyegett is a rengeteg-sok sárga, föl-föl a bádogmederből, egyre ércesebben, irgalmatlanul. Ratatatata. Émelygést, hányingert kapott a szagtól. Már nem menne újra tojástörőbe, inkább az öregotthonba. Fonna kosarakat, zöldikéket, meg nagy-nagy hattyúfehéreket. Nézi a levegő-óceánt, fickándoznak a fecskék, bucsúznak talán. Kiszimatol a küszöbről az oltárian sugaras őszbe. Úristen, hát gumicsizmaöblöt meg kapcaszagot orront az orra! Itt mindenki gumicsizmát hord, itt minden lánygyerek Mónika! Ha felköti magát valaki vén, előtte húzzon gumicsizmát, abba nem dagad bele a lába. De ha az örökösökre haragszik, rántsa föl a bőrbülvalót, a másvilágra avval ragyogjon át! Most látja csak, hogy ruhája hétköznapi, pedig már közelíthet a násznép. Ratatatata. Átöltözik háttal az ablaknak, ingével begyűri a függönyt is a nadrágjába, lépne előre, nem tud. Úristen, micsoda menyasszony vagyok, plafonig tartják a fátyolomat! Úristen, de szép menyasszony, jó feleség volt a mama! Áldott legyen a neved, mama! Felöltözik a pici-rózsás fekete ruhába, a mamáéba. Így jobb neki, sokkalta jobb. Rákönyököl az asztalra, figyeli a csészealjon a tortát. Még tegnap kapta, érezze magát ő is a lakodalomban. Ratatatata. Hessegeti az édességről a legyet, de az a képére száll, ő pedig pofont kap önmagától. Ratatatata. S ekkor egy óriás harangvirág, nem kék, de izzó piros, ereszkedik a tata fejére. Felöltözik vállig a piros harangvirágba. De ezen át is látja a legyet, ahogy piperézi magát az ablaküvegen. Ratatatata. S már az ablak odavan, szék perdül, asztal borul. Miképpen földrengéskor, iszonyuan rázkódtatik a tűzhely. S mint aki sárkányvértül részeg, táncol a tata a bádogcsövön. Ratatatata. A cső pedig okádja és fujja a kormot. Ratatatata. A hosszúnyelű baltával be a szobába. Szekrény, tükör és csillár odavan. A söröskupakokból összeforrasztott festett madár, a gólyamadár csak pléh-palacsinta. Adok én nektek Mónikát! A Mária-képen szétbaltázza a galambicákat. Ratatatata. Ki az udvarra, a galambház elé, villog a forgács a dúc tövéből, kerengnek a galambok fehéren. Ám fölkoszoruzva őszirózsákkal közelítnek a dombra a motorok. Ratatatata. Egy szoknyás és baltás kísértet liheg a násznép elé, a tata. Értelmes ötlet a vadőrnek jut csak eszébe, a kábító injekció, amit lőni szoktak erdei vizitkor a vadba. De támadás közben az öreg elesik. Belemarkol a fűbe, beleordit a mélységes földbe. Ratatatata. Fölébred egy templomian tiszta teremben. Valamennyi ágy szélén szoborember ül, nagy és mozdulatlan gyémánt a szemük. Pázsit az ablakok szemein túl és örökzöld tiszafák. Árnyékukban csendes folyóviz, napfoltos, hűvös. Mélyéből is látszik, ahogy lassúdan, időtlen méltósággal úsznak a halak. Édes doktor úr, én már csupa egészség vagyok! Bácsika, még nem egészen, mert ratatatata. Ugye ratatatata?