a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára

vidám hódolat a költőnek

Epigrammát ha nem irsz már, ne törd a fejedet, igyál. A szívremegősök, a kézremegősök hadát poharacskáddal megközelítsd. Ha remegsz mint remege-fű, majd rádismernek s befogad az új Pimodán: Hotel Alkohol Középeurópa. Szabályzatát villámcsapás választja el a régitől: Itt ugyanis inni muszáj, de írni tilalom. Hiszen annyian írnak. Tárd ki a kis faliszekrényt, elő a „tintát”, vagyis az italt. Lásd, a kupica picike, de formás és ragyog is, hát majdnem remek. Most belé a töményt, ami törkölynek neveztetik. Íme, a forma- és tartalom-egység. Átlát a törköly a kupicán, a kupica is átlát a törkölyön. Tíz gramm epigramm. Így eljuthatsz ezerig is. Ám közben figyeld szavamat, idézek egy régi krónikából:

Világosan szíp nap vala, midőn heltartó elrendölé, gyűtenék össze az epigrammákat az fénes rimai tartománban. S úgy lőn miképpen parancsolá. Kis üdő multán az város főfő terén jelenése vala az epigrammáknak. Fejérlenek mint a hattyak tolui, még penig hengerek gyanánt. Mert rimai katanák palota eránt az mejjükkel tolják vala, mint habot bolond szél az tavon. Uraimék örvendik ám ez dolgot, mert palotában gyútósféle igencsak gyéren vala, úgy szinte tűzrevaló is. Mert uraimék reggelihöz újságjokat is rend szerént megevék. Fűtőzni s langallni penig nem lehet örök éltig az táncztul és czimbaliomtul. Így hát az teméntelen epigrammákat gyömetik egy mélséges kálha eördögi pofájába. Meggyútván csiholójokval rimai katanák, rakják vala az tüzet folamatosan. És lőn akkor csuda, mert kürtőn keresztül szállnak epigrammák veres kis szárnyakon az váras fölé. Micsuda veres kis hópilék, álmélkodik az níp. Azonban ha veres is, lészen fekete, midőn az rimai földre lehull. És lőn akkor csuda, már másodjára. Mert az teméntelen fekete laskához, mikíppen mannához letérdepel az níp, látván hogy írás vagyon rajta, de immár homálos. És lőn akkor csuda, harmadik. Mert mézes vízzel pereckelt hártyát s vékonka máriaöveget hoznak s fölszedik azokra az pirinó leveleket. Majd az fénlő napnak fordítván azokat, betüzgetni kezdé az sokadalom. Én mondom néktek, nem vész el az irás, nem pusztul el a szó.

Most hát cimbora, tölts. Most két ujjal csípd föl a kupicát, miképpen én. E két kis üvegajakkal koccintsuk el a távot, e hosszú ezer kilométert. Igyunk az epigramma egészségére, a miénkre is. Íme, krónikámból kitűnt a jel, micsoda találékony néha a sors meg az ember fia. Ne feledd a pirinyó leveleket ahogy betűzgeti a sokadalom. S nem leszel szívremegős, nem leszel kézremegős. Kék lángú ablaksorával az új Hotel Alkohol csak hátadat látja.

Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta – azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik – az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, bőgőt meg szép hegedűt – Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.