Vidám üzenetek

1973–1977

Száll az ének szájról szájra

Száll üzenet zsebből zsebbe

 

 

 

Bárányos dedikáció

Márta, aki nyár-delelő
deli nő,
Luca, aki gyöngy baba-kislány,
de hölgynek beírva a szívbeli listán,
Pista, aki verset virágzik
s Goloáz hamujával a szív-
koronája cicázik,
aki dörmög, iázik
a gyöngy baba gyöngy örömére, te Pistám
aki Hármotok jó ügyelője
vagy: Gondviselője
te jó Atya-istván!
Ha ér szivetekhöz e vers,
habosan e herold ha becsönget
előbb csak a jó szemet nyittatni kell s:
látni eme fancsali könyvet –
a tokja, az ékes, kökényes,
a könyv maga lakkosan fényes,
akárcsak az ármány.
De bévül, a mélyben ború:
hamu-párnán
térdel az én Feketém,
legelője, a szép-kerek pázsit
mint sapka, mint glória
fönn a fején,
de konyult sugarú,
de fogyóka akár a remény,
hacukája a gyapja, de fázik,
de a kárminos pálcika-zászlót
ölelőn: szuszog árván.
Íme a
Fekete Bárány,
a kényesen vers-fodorú.
Kifelé szimatol,
mert néki a könyv nem akol,
a lakkja se napja,
s ha a hét-szint is pártául kapja
az néki csak locska szivárvány.
Bé, bari, bé!
Bé csak, te vers-fodorú,
ahol nyitva a szív-kapu, bé!
Vegye Hármatok vérköre bé!
Mert mára beért a gyanú:
szerzőnek a húsa ha kékül, kökényül,
tokjábul a lelke kiszédül
s majd ácsorog otthona nélkül.
De ihaha! Ma jobb ha nyerít
s tekerős kicsi lantja fölött
nyakolajt benyelint:
László
a láz-ló, a váz-ló,
azaz
ácsi, kovácsi,
cukori, pogácsi,
mézeskalácsi
Laci-paci bácsi.

 

 

 

Madaras dísztávirat

a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára

 
Ön se lett másból:
madártojásból,
s nem egy Dzsingisz kán,
költő, de tisztán.
Költése, Z. Z.,
változzon pénzzé,
vajjá meg mézzé,
makkegészséggé.
Kapjon új szárnyat,
szárnyához lábat,
évet az évre
kínnal ne mérne,
gyöngyökön inkább
járjon a friss láb.
E dalos disztáv-
iratot írta:
sármány, pacsirta,
csalogány, csóka,
csúszka, rigóca,
királyka, pintyke,
búbos pityerke,
szénfejü cinke,
kékfejü cinke,
bóbita-cinke
s barátka cinke:
s barátka cinke: La-cinke.

 

 

 

Válasz feleségének

Áldott, ki ír nekünk – irtál egy kockás irkalapot.
Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot:
lekapnám, sőt bekapnám azt, örömem olyan böhöm,
étvágyam is – ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm.
Fölszedtél harminc dekát – ha percenkint értendő, kedves,
akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess.
De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket,
ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket.
Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt,
nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld,
szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk,
szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk.
Megvagyunk mi férfiasan – szobádban állunk s ülünk
gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk.
Fiad a palacsintával művel már oly figurát,
hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk.
Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva,
színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla.
Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat,
délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat,
lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét,
dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként.
De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök,
óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög!

 

 

 

Órás, verses BUÉK

Szív ha nyarat áttelelt már,
a telet is átteleli.
Két mutató, íme: egy pár,
csók az éji delet veri.
Áldassunk meg hővel, hóval,
szívünk legyen jóval teli.
Szívligetről egy magányos
Szív
óhajtja – követeli.
u. i.
De ha bödönünk is fontos,
az is legyen telisteli.

 

 

 

Válasz egy illatos levélre

Elhagyta vackát, minden koloncát,
s jönnek betűi: pusztai kancák –
Itt vagyok Mongóliában – írja,
rám ez a hír a mongolok ijja.
S bőr-zeke keshed, borda beroskad,
poshadtra patkók engem taposnak,
én feketében s bomló lilában,
Maga vidáman, Mongoliában.
Ott mi a célja? Kutakat fúr tán?
Vagy csak a kontyot bontja a jurtán?
Irha-mennybolt a dobja? Vagy hímez,
nemez-rátítest játszik? S mit írez?
Lovagoljon, ha bírja, ha ott van,
versemnél jobban hajtson galoppban,
csak ne üzenje: írjak vidáman,
erre Maga képes – Mongoliában.

 

 

 

Mária jövendő Boldogasszonynak

Nagy szél meg nagy fény, nagy madarak ezüstlenek,
ideges a víz, a Dunát kiütik ezüst sebek,
idegesen Mária csönget, de senki belül:
káromkodik a kis nő, hideg a lépcső, de leül –
Képzelem, átkot is mennyit fejemre ontott,
míg a térdén tasakban ríttak a vers-porontyok.
De hát hol voltam én? Biztos, a forgó havakban,
a nagy szélben, fényben ezüstlő nagy madarakban.
Maga pedig a lépcsőn irkálgatott, vagy sírt csak,
s nem jelentem meg én, hogy ajtót a versnek nyissak.
Nem lelt soha otthon, de tudtam, címemre járt,
jelt ejtett be a résen: kis kést, kis citerát,
csigatészta-pedrőt, kicsit, s könyvet, de mi mást,
mint kisregényt, cifrát, Mikszáthtól A kis primást.
Kőfejtőmben a sziklák miután elcsigáztak:
játszom, kis levest főzök, tésztásat, kis csigásat.
Kis szalonna kell, kenyér, s katonát kis kés emel,
kis muzsika jön, kis könyv, s kisdedként alszom el.
Ami kicsi, az nem bánt – értem az intézeti
árvalányt, ki apró vackait becézgeti.
Hála, hála, hogy kaptam piciben ennyi jót,
majd bearanyozom érte, akár a diót.
Álmodok aranyfüstöt, azt hordja, nem a rongyot,
versek fölött a karján ajnároz pötty porontyot,
látogatóba úgy jön – ellátom aranyszárnnyal,
mellére aranyfüstöt ragasztok babanyállal.
Esküszöm, itthon leszek, s nem a kőben, havakban,
s nem a szélben, a fényben síró nagy madarakban.

 

 

 

Álombeli telefon, harangszóval

Halló, itt a kalapos nő beszél,
vagyis: a kalap is meg a nő is,
civakodtunk ma önért, bocsánat,
döntsön: a kalapot csípte a szeme,
vagy a nőt, vagy az egész tüneményt?
Bocsánat, most éppen harangoznak,
hallgassa csak, reng meg döng a torony,
és az a bronz hogy bong, milyen boldog
vagyok: a harangot közvetítem!
Hajam gyökétől végig a lábam
ujjáig a gyönyör borzong bennem,
mintha belőlem szólna a harang
elöntve távolt, a harangszóban
keresi a lélek a másik lelket,
én megtaláltam, én rátaláltam,
diadal szól a harangszóban,
bánat is, hogy egyszer elveszítem.
Jaj, ha bolondot mondok, bocsánat.
Ez a kalapocska a búbomon,
ez volt a födelünk, másunk semmi,
de építkezem érc-logikával,
s liftem a fohász is, mennyei kék.
Dögletes hús a tehetetlenség,
a nyüvek menyországa, bocsánat.
Bolond kis kalap ez, de csak szóljon,
vehetek nagyobbat is, akkorám lesz
akár a harang vagy malomkerék,
hűsölhet és kávézhat alatta,
dúdolhat, s ha erő kell, adok én,
fejéből ujjam kiveszi a kínt
oroszlánzsírnál jobban, csak szóljon,
megölöm a sárkányt, a hétfejűt,
mert nem a sárkány, de saját kezünk,
kezecskénk, amitől meghalhatunk,
vad buborékok, de ha szeretünk,
húzatlanul a koszorús harang
szól majd értem és érted, bocsánat.

 

 

 

Z. költőnek, sürgősen

Légy tovább is toll-kán
havakban is volkán
szakadatlan szívi vitéz
koszorúzva hetven
téllel s hihetetlen
erővel erekben
ítélj csuda szóval igézz
vizen ragyogón járj
bajjal ne nagyon hálj
idő ha nagyon száll
a Galopp füvére kinézz
kívánja Gyan Ólszál
Gyan sik idnub Tigram Icsész

 

 

 

Kormos és Körei

vidám hódolat a költőnek

 
Véreim, itt a tükör,
hol szembe is, háttal is Pista.
Sugárzik az angyali kör-
hinta-ista,
az ördögi körben sipista.
Mert bekerítik az ördögei,
hát Kormos a körmösei
körében a blattot veri.
S hogy e krampuszi nép ne vihogjon,
s ne lenne az éjszaka krátere zordon:
fehér tuba-ezrede, hópihe-kordon
szegélyezi kívül: az asszonyi kör,
fölfúva begyét aki érte pöröl,
neki drukkol-
burukkol!
Neki szál csepü-inge a minden,
de itt, a gyehennai ringben
a tét: ez a Lét.
S csak dörzsöli kék tenyerét,
de fujja az ördög a gőzt
meg a ként, vakarássza a szőrt,
beleiben lángol a kása,
már durrog alatta a plüss –
odasüss,
ami égi sipista varázsa,
szeme csillan, a lapja seper,
a partiba veszt: Lucifer.
Szarvát is az egyiket veszti vala,
már galvanizálja a menny aranya,
s már fujja is Kormos e kürtöt:
Ma a hinta a szám,
a forgó, a pergő, a sergő,
ide mind szaporán,
ide ingyen felültök!
S felülnek: a cérna-csicsergő
csillag, a nagy bika-szikla,
a felleg, a májusi bikla
a rém is
meg én is,
a múlt ezer év is,
a cipók, a sebek,
a nyűvek, a gyöngyseregek,
a lakzi, a fátum, a számum,
a hajnal, a kék óceánum.
S történhet akármi,
már nem lehet innen kiszállni,
s nem oldhat ki Ő, mutat hátat,
megúnva a lázat
megy a házhoz, családhoz,
csomagot visz, majd onnan kihámoz
a gyermeknek sok csecse babrát,
csuda délszigetet –
ahogy hajt haza látni lehet,
van hátul is napja: a nadrág –
ránca nevet.

 

 

 

Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtőművésznek

Négykalapos önarckép volt,
úgy ismertem meg, de rég volt.
Műve nagy már, ilyen okból
Bábelt hordhat kalapokból.
Tiszteli önt alpes, pampa,
préri, bakonybéli makkfa –
soha nagydíj, semmi tömjén,
csak a kalap feje tömbjén.
Helyesbítek, mert egy lapban
láttam nemrég nem kalapban:
zsokésapkát, pirost, picit,
visel, sarkal tölgyfapipit.
Sejtem én, hogy mi a titka,
miért kalap, süveg, sipka
eme csuda-elme-fejre –
Nem azért, hogy megemelje
akárkiknek, akik jönnek,
jönnek s nem köszönnek önnek.
Fejfedője: kabalája,
rontás ellen bú alája.
Seregelhet a sok prosztó,
védi önt a plüss, a posztó,
s mordályt akik önre sütnek,
mutat fügét a süsüknek.
S tükröt mutat: itt a töksi
szalmacséplő és a többi,
mert falára Törvénytábla
függesztve van forma-álma.
Síkba vésve forma-gondja,
hogy milyen a szöcske combja
s milyen formák, milyen hálók
tipi-tupik és halápok.
S druszája Mihályka angyal
őrzi önt piros fakarddal
én meg verssel, s ami ritka:
itt vagyok meghumorítva.
Önnel vagyok én valóban
ládahasú szép falóban,
fölkuncogunk, a nemjóját,
bevesszük mi játszva Tróját!
Figurával, ezerszázzal,
bevonulunk szivárvánnyal,
ott cikázunk mint a csík-hal
babaszerető kocsikkal.

 

 

 

A gengszterekhöz

elrablott s megkerült igazolványom okán
Önök életrevalók, önök ügyesek,
ruganyosak, a Rosszal örök jegyesek,
álarcot vesznek, álnevet, álkulcs-füzért,
álkoszorút, mit bűzzel a güzü izélt,
ájulok, ahogy a másét kebelezik,
álltában a kassza-mackót kibelezik!
Nekem kínom a szakma: borosta, penész
kiüt egy sorért is, lassan jön érte pénz,
s önök rámjöhetnek, halleluja harsan,
s föltámad a kéz, mert a stukker a hasban!
Hála, hogy titkon vált meg tőlem a tárca,
s kár, hogy az én bárcámmal mentek a táncba –
mellőzték volna, kéznél a kuka, bele!
Mert az én képem s nevem is rossz kabala.
Viselte Karesz is, a teleki-téri,
s lebukott márvány-ingben, urak, megéri?
Nem hasonlítunk – sért ez a személyesdi,
bolygó nevemet vissza a lényem esdi,
énem hasad másképp s félnem elég nagy ok:
megölnek s kisülhet: gyilkosom én vagyok –
Merengek, íme, címem és nevem alatt,
címerem nézem, pillézi rám a havat,
s látom a Nagy Razziát, és hajlok a hitre:
nem buknak végül önök se Örök Sittre,
úgy angyalkodnak: jót összehoznak sokat,
s kárhozom én, hogy ne legyünk azonosak.

 

 

 

Susogó gím-üzenet

Gím-testvérem, árva András,
most kell ám a szívre bandázs!
Csalitodba, csalitomba
mert lopakszik az a barnás
árnyék, ami emberforma.
Még most lappang, lészen hajrás,
látszik egynek, pedig bandás!

 

 

 

Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról

Epigrammát ha nem irsz már, ne törd a fejedet, igyál. A szívremegősök, a kézremegősök hadát poharacskáddal megközelítsd. Ha remegsz mint remege-fű, majd rádismernek s befogad az új Pimodán: Hotel Alkohol Középeurópa. Szabályzatát villámcsapás választja el a régitől: Itt ugyanis inni muszáj, de írni tilalom. Hiszen annyian írnak. Tárd ki a kis faliszekrényt, elő a „tintát”, vagyis az italt. Lásd, a kupica picike, de formás és ragyog is, hát majdnem remek. Most belé a töményt, ami törkölynek neveztetik. Íme, a forma- és tartalom-egység. Átlát a törköly a kupicán, a kupica is átlát a törkölyön. Tíz gramm epigramm. Így eljuthatsz ezerig is. Ám közben figyeld szavamat, idézek egy régi krónikából:

Világosan szíp nap vala, midőn heltartó elrendölé, gyűtenék össze az epigrammákat az fénes rimai tartománban. S úgy lőn miképpen parancsolá. Kis üdő multán az város főfő terén jelenése vala az epigrammáknak. Fejérlenek mint a hattyak tolui, még penig hengerek gyanánt. Mert rimai katanák palota eránt az mejjükkel tolják vala, mint habot bolond szél az tavon. Uraimék örvendik ám ez dolgot, mert palotában gyútósféle igencsak gyéren vala, úgy szinte tűzrevaló is. Mert uraimék reggelihöz újságjokat is rend szerént megevék. Fűtőzni s langallni penig nem lehet örök éltig az táncztul és czimbaliomtul. Így hát az teméntelen epigrammákat gyömetik egy mélséges kálha eördögi pofájába. Meggyútván csiholójokval rimai katanák, rakják vala az tüzet folamatosan. És lőn akkor csuda, mert kürtőn keresztül szállnak epigrammák veres kis szárnyakon az váras fölé. Micsuda veres kis hópilék, álmélkodik az níp. Azonban ha veres is, lészen fekete, midőn az rimai földre lehull. És lőn akkor csuda, már másodjára. Mert az teméntelen fekete laskához, mikíppen mannához letérdepel az níp, látván hogy írás vagyon rajta, de immár homálos. És lőn akkor csuda, harmadik. Mert mézes vízzel pereckelt hártyát s vékonka máriaöveget hoznak s fölszedik azokra az pirinó leveleket. Majd az fénlő napnak fordítván azokat, betüzgetni kezdé az sokadalom. Én mondom néktek, nem vész el az irás, nem pusztul el a szó.

Most hát cimbora, tölts. Most két ujjal csípd föl a kupicát, miképpen én. E két kis üvegajakkal koccintsuk el a távot, e hosszú ezer kilométert. Igyunk az epigramma egészségére, a miénkre is. Íme, krónikámból kitűnt a jel, micsoda találékony néha a sors meg az ember fia. Ne feledd a pirinyó leveleket ahogy betűzgeti a sokadalom. S nem leszel szívremegős, nem leszel kézremegős. Kék lángú ablaksorával az új Hotel Alkohol csak hátadat látja.

 

 

 

Vers és szőlővessző öccsének

Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt
küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt,
puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös,
de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.
Látom, pillogatsz az első emeletről,
s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről,
mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka,
tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.
Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok,
csak födi cementlap, mint burok a titkot,
fordítsa el még ma csákány hegye-éle,
őszvégi levéllel csörömpöljön félre!
Nem fagytak ezüstre még a föld veséi,
áss gödröt bár hátad hósuhogás éri,
szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé,
hull kozmikus abrak, mind a zöld csikódé.
Zöld ménként a házat harmadik májusra
meghágja és ő lesz lyukas léted jussa,
nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel,
erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.
Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,
íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak,
rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös,
te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!
Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát,
erkélyre feszülve krisztusian megvált
olyan állapottól, hol a tudat horkol,
gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.
Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány,
eleven kigyókkal hánytorog a botrány,
de te szőlőággal átkelsz kackiásan
át a háborgáson ingben, gatyicában!

 

 

 

Apánk a másvilágról

Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta – azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik – az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, bőgőt meg szép hegedűt – Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.

 

 

 

Kísérőének fiának

aki felnőtt s elindult haza
Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással,
oroszlános verssel inkább mint cicással.
Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen,
hadd hogy a pohárom többször emelintsem.
Elmentél s helyedben délibáb-hologram,
dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam,
bár fiacska-forma s dimenzió három,
fogható csak egy van, ez pedig pohárom.
Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor,
mintha működtetne irgalmatlan holdkór,
térded úgy emelted, mint akit magához
pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.
Indulva hazának, mégy szembe a holddal
óriás kalapban, fácánkakas-tollal,
sötétedik vállad vadibolya-sáncként,
s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.
Árnyékodban én már pohárral vetekszem
s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,
ringben kinek társa volt az apja ujja –
birkózás, gyerekkor, csicsíja, bubúja.
S neked halleluja fátylas jegenyékkel,
aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,
hosszú haját aki nem hagyja levágni,
ne merje mennyei féreg se lerágni!
Sodrában panaszt is hordozzon az ének,
mert ha erős voltam s volt magom tömérdek:
milliom fiacskát mért nem csinálhattam!
Most boldogan halnék – ha még meg nem haltam.
De te mégy hazának – ama haza hol van?
Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban.
Sarkunk alól földet veszítve elégszer
megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.
Lapockánkon pisztoly. elől piros ábránd,
révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk.
hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba
zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.
Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan,
tök hirdette: ő az aranyalma nagyban.
s én olyan királyfit a tök ellen küldtem:
belső fényessége a vitézi küllem.
S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom,
vélve: fiam sok van, sok a ragyogósom.
Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve.
s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.
Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom,
átlépnek az újabb meotiszti lápon,
s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol,
büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.
Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe,
mert a templomok közt volt az idő görbe,
ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le,
fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.
Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló:
űri csillag-újság, zodiákus-forgó –
De az idő immár kiegyenesítve,
s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,
soha sínre, soha kerekes cselédül
ördög tomporának tempós kerekéül,
esztelen iramban se régi se új kincs,
bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.
Ember alkonyába az utat ne lássam,
ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban,
s kereklő sok sebként fiaim forognak
vérző égi sínen bár a csillagoknak.
Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább
ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább:
Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz,
görbül az is körré, mindenestül dög lesz.
Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt,
s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.
Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,
benned haza ér majd az egyigaz úton.
Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök
haza érnek csengős pásztorok, regősök,
parasztok, timárok, vasverő cigányok,
költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.
Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek,
nem kötelez: kísér oroszlános ének,
úgy is ha kifogytam létemből, boromból,
játszva lábaidnál mormol és dorombol.

 

 

 

Vers egy pici guminadrágra

Élünk s nem élünk
folytatódjunk
ragyogóan
ti
babák babák babák
tisztábbak mint a taták
lovagoljatok tovább
a hugyos
bugyogóban

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]