Fejfáknak fejfa
Virágot habzó zöld lovakon: |
sírdombokon sírjelek, sírfák, |
kengyelben álló hű lovasok, |
fura bálványvitézek ügetnek. |
Fejemben s pántja alatt az égnek |
hova hajt s hova ér ez a sok |
sisakos, fátylas, ékes alakzat? |
Mintha az ember-cirkuszos gömböt |
húznák e pisla sár-csillagot, |
mintha csak volna valami remény |
másutt, egy másik delej övében, |
ott mintha volna, itt ami nincs. |
Hóval meg lánggal bútoros minden |
tér a világban s nincs ami kell. |
Hol van, ha nem a hiedelemben, |
temetők fejfás hadai, hol? |
Hit s rege rongyban, kár érte, kár, |
ügettek űrbeli forgás szerint |
fegyvertelenül mind a sugárzás |
kopogó sorozatába, a fagy |
haderejébe roppanni, rogyni. |
Koponyám hallja: rost ahogy rostot |
elhagy s meghasad gömb-fejetek, |
tulipán-fejetek, rózsa-, és csillag- |
ormotok omlik el s kívül hordott |
szívetek megreped, jaj, ti naívak! |
Nem lobogtattok csillag-köpenyt, |
úszályotok emlék s jó babona, |
mennyi menyegzőt, szüretet, vért, |
úr-derest, gúzsbeli kék daganást, |
úr-köpödelmet, de sugaras csínt, |
csodát és találmányt, mennyi fehér |
s fekete gyászt is húztok az idő |
zengésein át, siratók jaját, |
hitvesek ájulatát, a halál |
homályát hímző gyertyavilágot, |
embert idéző konok és lelkes |
pávaszem-lángot – s mennyi ajándék |
ragyog és romlik el zöld lovatok |
futtán, de éljen a jó babona! |
Eleven hozza vélt elevennek, |
ki amit kedvelt vala nagyon: |
játék, cukorka, báb, tüköralma, |
hús java, jó bor, ízlelni illik, |
s hordani illik selyemszalagot, |
hóban is nászinget, s bár odafagy: |
nem rezdül meg a váll, se a vésett |
zsinórszemöldök – szép babonába |
tölgyfa-fiúnak bárd kifarag, |
térdig széncsizmát süt rám a láng, |
színt ad, sötétet, ecettel rámkent |
vaspor, tüköri fényt bikamáj – |
Fejfáknak fejfa, ügetek én is |
jó hadatokkal, fejem ormába |
fúrt lobogóval, gyolcsa havával, |
s vörösbor önt el mellemen írást |
ezüstlik halpénz lovam szügyén, |
nyargalok érte, ami hiányzik, |
hiedelemben, soha ijedten, |
bár sebesülten, likacsosan, |
lepke-kiköltő résekkel, hónak |
hattyútojását hordva üregben, |
hűen magamhoz, úgy is ha ellep |
észak mohája s dél kifakít. |
Savaim, sóim, szép fele-vállam |
jussomért, legjobb részemért hajtok |
csonkán e mindig hiánnyal síró, |
szimmetriásra tervelt világban. |
|
Árvácska sírverse
SZÉP LÁNY VOLTAM ÚGY MEGHOLTAM |
SZÉP RUHÁT MÉG SOSE HORDTAM |
|
|
Nunuka sírverse
Napvilágban, holdvilágban |
varrógép volt kezem, lábam. |
Míg a selymet ennek, annak, |
varrtam a jajt enmagamnak |
s jajos lettem, kicsit őrült: |
rabló bánat velem nősült, |
téli csillag jött be hozzám, |
siriglan ült kontyom ormán, |
s lettem nem fehér, de sárga, |
markában vitt el a halál. |
ne kérdezd hogy fáj-e fájva! |
szíve vagyok én a földnek, |
|
Sírföliratok
Szép volt baltám, szép a nyele, |
Rútul széjjel vágtak vele. |
|
öt percig ha boldog voltam. |
|
tökfedőket sorra próbált, |
mindig akadt, ami jól állt. |
Most ártatlan baba vagyok, |
adott a föld örök pólyát. |
|
Nincs már slukkom, árva kukkom, |
kölcsön spinkóm, lopott spermám – |
hírem-nevem nem seper mán. |
|
egy szem könny a kirakatban. |
|
|
A költő pohara
W. H. Auden emlékének
Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók |
meg az igaziak csődületében |
állt poharával a Pepitaruhás. |
|
Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső |
földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem |
hűséges ebei az elrendelésre |
sírván a testért előre. Vígasz volt-e |
poharából a korty az agyvelők |
jövőt smacizó szeansza után, |
mikor ingmelléről a gomb lepattant |
sziklai mozdulatától s a hölgyek |
papírszalagostul falták a tortát? |
|
Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár |
mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet |
minden, amit a lavina előtt |
magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál |
s párna, hol alúdva megfulladunk. |
|
|
Az elhúnyt várakoztatása
Szabó Istvánnak, halála tizenhatodik napján
Hány fokos volt a láz, ama lármás |
gép, ami elütött? – Kibírhatatlan – |
Hány fok mínusz az a téli rekesz, |
ahol még feküszöl? – Kibírhatatlan – |
|
Te nyüszítesz, hurutos csillagok |
ingnak a kékség hörgőiben, s hiába. |
Élőknek szava ez a Kibírhatatlan, |
türelmetlen halottat kicsoda látott? |
|
Halálod óta barackfák fagytak el |
s szőlőtőkék, számukat csak te tudod, |
holtan is számadó, te elhanyagolt |
halott. Ím, tavasz van s nincs temetés. |
|
Cinke vagy tengelice zárna be inkább |
tarka kis koporsójába, s bús harangot |
húznának vadgalambok, ha már az ember |
irodáiban ácsorgó akta vagy! |
|
Hadd hogy kitöltsek országló űrlapot. |
Kiféle, miféle? Kiváló kaszás. |
Jó ivó. De ha egy házinyulat |
leütnie kellett, a törkölyt kihányta. |
|
Nem tudta kihányni soha Csehovot, |
soha a Sorsot, hát ujjára a lélek |
tollat forrasztott: húzza gyönyörűn, |
gyöngyen a rendet a rendetlenségben. |
|
Elásnak majd téged is, mint a többi |
halott barátot, nem öltesz soha gyászt, |
s gyászbanda ha kürtöl: már nem állsz külön, |
jelezve, hogy soros te vagy az elbukásban. |
|
Pályaudvari tátincs szendvicsekhez már |
halál-kordon nem ereszt s nem párolunk |
cefre-őszből szeszt már, – kiittad a szent |
örökmécsest mint rubin rumospohárt! |
|
Kínodban ittad ki s bársonyos a tűz, |
istenkei gyerkőc, a nyelved hegyén. |
Örök homály nem bír veled, irgalmatlan |
tisztaság, világosság vagy te magad! |
|
Képzelem: hazaér fekete kocsid, |
feketéjén szürke közöny a kocsis, |
s ládádban levegő csak, mert te kiszálltál |
elvesztett koszorúkat válladra venni. |
|
Lepkék bojkottálják, ím, a temetést, |
dögönyözik hantok üres koporsódat, |
nyelvek ráhöbögnek: Azt hitte, a város |
vásár, bábos, tükrös – csúnyán bevásárolt… |
|
Hold körül szivárvány, jössz te koszorúval, |
s vállad aranybérce már süllyed alá… |
Jó testvérünk megérkezett, virágozzunk! – |
Harsognak a keserű mandulafák. |
|
|
Három nap, három éj
Simon István halálára
sötét a nap, az éj világos. |
neked virrasztok, hűtlen Drágalátos. |
tekintetemtől ne kanyarodj el végleg, |
ne sziklásítsd meg ajkad, véredényed, |
kihányom, amit bevettem s megettem, |
igézlek lágyan, vasból vetkezetten, |
magam megadva mindenem ajánlom, |
mint kisded szívd a vérem és a lángom, |
ha élek még, a torkomnak te essél, |
pacsirtás kézzel fojts meg engem, testvér! |
|
Három nap, három éj – kiterítve a mérőszalagnak |
s minden mércének átadva magadat: fekszel. |
Méretezik a sírt, a koporsót, ácsolnak búcsúztatót is |
méret szerint, mégis habozva, vagy húnyt szemmel is hűen. |
Szerettelek én is. De sohase féltem ha féltettelek. |
Több voltál nekem mint hitted, több mint hitették veled. |
Hervadt kezeddel ezért a gyászosaktól válassz el engem, |
föl ha már nem támadsz, tedd meg: búsúlhassak érted külön, |
ordasan félre vonulva, világos vackomban éjjel, |
a vak nap csikorgó kanyaraiban ingva, lehajtva fejet, |
s hagyd, hogy dühöngjek a gyászban kétféle kórság miatt, |
kétféle rágó ráksúlyt leszorítsak átok alá, |
mert mind megölődünk, s hervadva elhal az idea is, |
ha túlteng a méreg, ha e létben megromol a Máj. |
Most mit tehetünk visszafele? Hüppögve a rosszból a jó |
felfűzhető gyöngynek a gyászban, három nap, három éj – |
Szakad lágyan az ég, szereti a hazát az eső, |
nyúlfül-puha ütése alól elfordult a költő örökre, |
el a meggyfák vértükreitől, borulattól, az égalji sáv |
sármánytollától, vékony derűtől, elfordult zöld erdeitől, |
a köd-pávaasszony fölhúzott inge elől, napraforgóktól, |
szölleje szűzlány-csecseitől, Országházától, ügyeitől, |
panaszosoktól, portalan úttól, szélvészek poraitól, |
el a sebektől, sebeitől, el a szerelmeitől, |
a szajha-szagu Luxor délelőtti villanya alól, |
hol márványon írta a verset, elfordult verseitől, |
emléktől, jövőtől, a stressztől, a boldog pohártól, |
el a mosolyától, a hazától – szakad lágyan az ég, |
dagad repedésig a domb s dagadtan rohan a Duna |
zöld ággal, koporsóval, koporsók az ázott mezőn is: |
gőzölgő aranyládákat kombájnokkal tojat a nyár, |
mert nem mozdulsz többé, rozsda üt ki szürke meg sárga, |
szakad lágyan s keni magát sárral az ég. Kicsoda |
sír ott? A halál. Megsirat az erős halál is. |
Meghalt kalapod is, Pista, mert meghalt szemedben a kék. |
Három nap, három éj – kitárva lényednek élek, halok, |
beszélek árván, magasan ácsorgó kézzel dohányzom |
s mentegetem arcod magamnak, régi rajzon véglegesen |
törlök, javítok, rossz bogot oldok, s világos a kép, |
érce, hamva helyén van, s noha grafitban: él a madárszáj, |
néz a kökényszem rám, csak nézel, csak nézlek, ennyit elértem. |
Csak ennyit, mert két jobbkéz férfiügyét, az oldást, kötést |
elnapolta sorsunk, áthúzta végleg a halál. A kötést, |
amire képes a sértett zsivány is, ha zsandár meg dögvész |
paripázza az erdőt. Marad az állókép immár örökre. |
Nézel csak, nézlek, míg Pest-Buda meg a Bakony fölött |
falvédőjét a Sátán kivarrja, két galamb: levágott kézfej, |
nem érhet össze, s röhög a zöld levegő, marad a vétek, |
hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap három éj. |
|
|
– Zöld oromra áll a gyász, a ravatal. |
– Helye majd zeng, ha ő a mélybe tért is. |
– Áll az őrség, néma síp-sor, feketén. |
– Torok a sír, a kürtnél harsogósabb. |
– Sóvirágos hőség ma a sisakunk. |
– Harangjai is megizzadnak érte. |
– Hó-redősen szűzek melle közelít. |
– Majd látogatják hattyúi a télnek. |
– Mellek tolnak lábfejéhez koszorút. |
– Pályázik ő a végtelen körökre. |
– Édes földje, íme, fürjes, gabonás. |
– Kiárad szőkesége minden évben. |
– Lát a szem körökkel hímes levegőt. |
– Madárfiaknak osztja már a telket. |
– Zárva láda-éjszakába – iszonyú. |
– Kölykök szeméből néz a szemfedőre. |
– Vésve, festve végzetének betűi. |
– Ha bátor vagy, kapard le körmeiddel. |
– Mélyen, mélyen zord vegyészet muzsikál. |
– Emeld kezed a romlás angyalára. |
– Napban napfolt, gyász a vérben feketül. |
– Három nap, három éj kevés a gyászra. |
|
|
Aki szerelmes lett a halálba
Búcsú Szilágyi Domokostól
Búsúlva a gyászban, a sujtás alatt is: illik tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Illik a haragot félre lökni, nem más miatt, nem is magunkért, de tapintatból a fényesen kényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, báj, okosság, fölismerés, aki a szenvedés csöndje. Nehogy elriasszuk magunktól a tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz – vigyázzunk, ne bántsuk meg szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Már vízszintes a gerinc, a lábszár, már pihennek a likacsos csontok. Érette arannyá álmodtam magam, átcsempésztettem a határon magam: íme, itt az arany, tömködjétek a csontjaiba! Emlékezzetek, óhajtozott élni, játszott az életért madár-kecsesen, szeretősen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, ál-marcsás dib-dábul, atavisztikus bájritmusokban, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte. Ő az, aki szemérmes szerelmesleveleket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Ő az aki szerelmes lett a halálba. Fölment a halálért a hegyre. Ki látta, ugyan ki láthatta randevúját? Ama szelíden is rettenetes
képet, ahogy ültön az ősz blonder-keretéből kilóg a lábszár, ahogy a két boka közt üveg áll a bírhatatlan szomjúság ellen? Ahogy fönt, mint arany szemöldökfán átsisteregnek a szárnyak? S ki látta, ahogy oldalt kinyúlik a kéz, ahogy a város fölé, a kérdőjeles Európa fölé ragyog a pohár? Egyetlen édes halálom. Ime, hát meglelte ő is. Tündér előttünk, tündér utánunk, vigyázva lépjünk, ne könyököljük orrba még véletlenül se, mert fényesen kényes. Te glóriás, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje már. A megtartók jöjjenek, igen. Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne legyen néked nehéz ez a föld. |
Glossza, bocsánatért
Szilágyi Domokosnak
Megbocsáss költő te selyemhajú |
te kemény akin hajszálrepedést |
mikrohasadást sem okozhatott |
a hó a hő az erkölcsi erózió |
megbocsáss költő hogy méltatlanul |
bánt veled hogy elbánt veled |
a rotációs hogy nagy haláloddal |
a lap aljára kellett leszállnod |
mint második sírba s még örülhetünk |
hogy rotációson máig sincs bevallottan |
szemetes csak szerkesztői levelesláda |
de kisbetűs halál a nagynak is kijut |
zsugorítva tér kalodánál sírnál rosszabb |
pedig magasztaltalak érdem szerint |
nyargaltam érted ezer kilométert |
jól tudva hogy nem bugylibicskát |
kell eltemetnem – én az ilyen fanyelüért |
letyegőért eleve gerinctelenért |
a dicső Kerepesi temetőig se |
tántorgok el – de te éles gyöngyház-kés |
becsukódtál s villámot csattant az ég |
tüneménye máig is megfagyva áll |
s mert vállaltalak vállamon vagy te |
vegye tudomásul a rotációs |
vállamon vagy végleg csak selyemhajad |
hullhat alá szivem arcán a könnyet |
letörülni de képemet árnyas kezeddel |
ne takard el mert pironkodom nyilvánosan |
mert kénytelen a szégyent is vállalom |
|
Gyászom a Színészkirályért
kik halálodtól hízva gurulnak, |
lerakom mind a gyalázatosat |
küszöbére a gyalázat urának. |
|
Mi történt megint, mi történt? |
valami vérző eskű szerint |
szétdúlva a köznapi törvényt? |
|
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? |
Csak jó ripacs, vagy színészkirály? |
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? – |
a színfalak mögött az irigység, |
közöny és középszer még hezitál. |
|
De színfalak mögött a vakotás, |
rozsda-sálas ócska lokomotívok |
toborozódnak a szokás szerint, |
párátlan prüsszögnek én amig sírok, |
torlasztják homlokuk egyként a gondnak |
s mázukat is pattogva egyként bongnak: |
ez a rebellis nem az enyém, |
de halottam rend és szokás szerint, |
sorsa írva volt a tenyerén, |
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, |
neki is jobb már nemet ha nem int. |
|
Neked jobb már, de szemem vizével |
elfolynak a csillagok – mégis látom: |
a végállomási vakvágányon |
korongon lassúdan megforgatva, |
már tetőtől talpig megmosdatva |
s mégis bűntudattal s véred ízével: |
magányosan reszket az ártatlan Diesel, |
ő, aki a végső szerepből kiölt – |
s lám nem dőlt össze a szinház, az lett |
megint ami volt, noha nincs már Hamlet, |
de van ki egy életet pitizve kitölt |
operett-kutyaként s bosszút nem áll. |
Aranyos meg édes nyár van s béke, |
minek ide tébolyult Színészkirály? |
|
Szemüregem árván retten a kékbe |
s fázom – egy elfáradt szárazvillám |
vérszegfű-csokorral mászik elémbe, |
ráismerek, íme, az Elektro-sokk, |
csokra: agyadról a sok kis vérfolt – |
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? |
Ostor, ige-habzás immár elég volt, |
béke van, nyár van, ti elléphettek, |
vagy vázába kerültök csendéletnek |
a tévé-azurral bélelt hazában. |
– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk |
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban. |
|
Nyár van, illene hogy én se fázzam, |
csak búgjak fehéren, turbékoljak |
e hét emelet vasbeton-galambházban. |
Hát persze, hogy nem történt semmi, |
sör habzik, folyik az ulti-parti, |
kockázatnak elég is ennyi, |
minek a sebeket fölvakarni, |
fényesen hasítani bizonytalanba! |
Bizony, az élet nem hagyja abba, |
a síron a bogarak összeragadva |
sürgenek, apró piros vonatok, |
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, |
együtt vidulnak a vevők s kofák, |
rogyásig telve az uborkafák. |
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? |
Hogy ekkora alázat már gyalázat? |
|
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám |
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, |
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, |
te kísértetnek is őrült Király! |
Vicsorogd rám a reményt, miképpen |
élve is, magadnak sereget csinálj, |
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra |
fordul még Mohács is, megfoganhat |
mind aki elhúllt – kerengj föl a porból, |
szállj föl versmondó nagyharangnak! |
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, |
pohár az asztalon, hűen várlak |
akár utrakészen is, mint egy |
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak. |
|
Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály, |
te jajtalan immár, de bennem baj van: |
belémtestáltad Mohácsod, érzem, |
te holtomiglan átvérzel rajtam. |
Légy forgószél, őrült Színészkirály, |
az legalább, ki a nagyranőtt sírból |
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll – |
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, |
hahotázd meg a Gyászbaborúltat – |
a mozdonykerék-nagy koszorúkat |
|
|
|