Föltárt idill
Lemerülve édenébe nem tekint föl az idegen – |
pedig a sziklai szempár belereped, úgy figyeli. |
|
Lám, e fekete gépkocsik, sorozatos méltóságok |
rágördültek a rétre, szöcskefiak táborait |
|
fröcsögtetve széjjel. Mit tehet a rét? Csak felnyög. |
Harmatot ha nem idomít, nem harap át karosszériát. |
|
Csak megrettent a virág, de továbbra is mézel, |
nincs mód e zöld üzemekben kitűzni a gyászlobogót – |
|
Hát megterítve a rét, világosság sugár-hasábban |
áll és ölelnivaló, kikericsek csípnivalók. |
|
De mindez hasztalan szép, nem elég a körmük alá se, |
hát megterítve a rét a savaknak, beleknek is. |
|
Barkafák tövében álltukban végzik a hölgyek |
a habzó patakba, látói minthacsak ők volnának |
|
ahogy combra sodort selyemabroncs felett az ölük |
zsinórt vet ki jelképesen a rángó pisztrángokért. |
|
Megindul-e dörögve a sziklai ember? Dehogy. |
Csak ábránddal nősül, szégyenpír a sziklát kiüti. |
|
Tilalom halra, tilalom vadra, tilalomkapu áll, |
de ott is, akár a ragály besuhan a fekete szél. |
|
Hát hússal terítve a rét, kelyhesen a pezsgő felforr, |
test-szirmok egy központ körül, fentről ez micsoda virág? |
|
Fentről is állkapcsosan őrlő, öntudattal evő, ivó, |
viruló virág, de hervadása bízva az időre, |
|
mert mészkősziklába: arkangyali ingbe az őrszem |
nem öltözik s nem mutat ujjal a kapu iránt. |
|
Arcéle, frontális válla vakítóan elképzelve – |
ő csak ül a sziklán, szakállasítja baromi nyál. |
|
|
Ház
Súly rajta az átok – rajta, csak rajta, |
süllyedj el ház – egy hajdani asszony, |
térdig haju asszony kiáltotta rá. |
Betelik az átok, már homlokzatát is |
gyász-szalag cseszegeti: kátrányos út. |
Ajtaja se tárul ki, senki, senki. |
Faláról a futórózsa hanyatt esik, |
és udvarába látnak a kukoricák, |
már tetőgerincét a napraforgók |
veszik álluk alá és aranypofával |
bámulnak engem, az idegent. |
|
Csak ténfergek, tekergetem gyönge nyakamat, |
csak állok, mert mit tegyek, mit is tehetek? |
Egy kísérletet a bánat ellen, igen, |
egy kísérletet a röhejre, fölkiáltok: |
Jó napot, őrleni valójuk van-e? |
Van-e drótozni, fótozni való? |
Kisborjú, bárány van-e eladó? |
Rossz gyerek elvinni való van-e? |
Fehér edényt rossz vasért, rongyért, kócért! |
Lopd ki gyerek anyád üngit, sípot adok! |
Púdert pofádra, asszony, vegyél Ivántul! |
Bugyiba, gatyába, mindakét ballábra |
itt a gumi! Itt a kankofa, asszonyok, kapuba, |
nápolyiszeletet, narancsot, rumkortyot adok! |
Megmondom a jövőjét, csak akkorka túrót |
adjon mint a jobbszeme! Tűzkárosult |
szegény vagyok, egy tányér levest ha kapnék! |
Mi a véleményük a kormányzatról? |
Jó reggelt, jó napot, ma éjszaka ne aludjanak, |
ássák el a vetőmagot, le a kútba a zsírt! |
Jó reggelt, jó napot, jó éjszakát! |
Jaj, betörték a fejemet, megmoshatom-e? |
Jaj, kipusztult a ló alólam, hová dögöljek? |
|
Csak állok, tekergetem gyönge nyakamat, |
kiáltottam, kísérlet a bánat ellen, |
kísérlet a röhejre, de nem sikerült. |
Csak zagyva levélsusogás. Csak napraforgók |
bámulnak arany-bután, mint Raffaelre |
kölkök, midőn álmodta a legszebb anyát. |
Szakítok szilvát, hideg mint a holt apa-száj. |
Csak egyetlen éjre szállást, mert vándor vagyok, |
bolondocska íródeák, mert a fácánok is |
bejöttek, bóbiskol mind a diólombok oltalmában. |
Tán ez a szétrepedt vályu legyen az ágy, |
kibélelem szépen. Hát nincs itthon senki? |
Lekaszálom a kamillaszérűt, abba fekszem |
s hallgatom a vadkan-röfögést, fülelem |
aranyórámban a tündéreket és megmérgeződöm |
hajnalig a nikotintól – de előbb, Telehold, |
kioltlak a rozsdás kaszával. Jó éjszakát. |
|
|
Ég az erkély
Látomásba ott rögzül a látnok |
s nemcsak látja gyilkos angyalát, |
bőre érzi, láng-inda bekússza, |
orrtövében pernye a bajúsz. |
|
Tűz-hintódból ugorj ki te dőre, |
gyolcs feszítve, puha lepedő – |
Jobbkarjával jelt mutat a hulla, |
hószín gyolcsra csak a korma hull. |
|
|
pásztoRablók
a húr csak fagyos horizont |
a csengetyüs aranyos bábos |
nap nyugatától nap keletéig |
de betonba beöntve térdig |
a lábak a karmazsin szárak |
a kis kezek fönn hadonásznak |
JAJ EZEK RABLÓK TUDJA A BABA IS |
DE MUTATÓUJJÁT PÁLCÁVAL NE ÜSD |
DE ÜSS KOBAKODRA TALÁN OTT BÉVÜL |
MEGPENDÜLSZ ÚJRA ÁMOLYGVA ÁMULSZ |
AJ EZEK SÖTÉTEK NEM HÚSVÉTIAK |
HANDABANDÁZNAK A SZÉL-KANYARBAN |
NEM CSEMPESZ NYULFÜLEK NEM KARAKÜL |
BARIK AKIK ÉGRE FARUK LÖKÖDIK |
EZEK ÁTKOK AZ AJÁNDÉK FONÁKJAI |
EZEK FELMARKOLJÁK NYÍLTAN A MÁKOT |
ÉS ÖSSZEROPPANTJÁK A PIROSTOJÁST |
AJ BIZONY AJ BIZONY ABLAKOMBA |
BESÜTÖTT A KÉN EZEK DOBHÁRTYÁMIG |
SUSTOROGNAK EGYETLEN TŐRŐL FAKADT |
A BANDA EGYETLEN TÖNKRŐL A KLÁN |
VASKÖCSÖG DE CSIPŐRE NEM RAKJA KEZÉT |
DE FÖNN KANYARGATJA HOL A HÉTPETTYES |
KATICA A VÉR-BIBI REPKED GYANÚTLAN |
MÁSSAL IS MEGESIK EZ BETERELIK |
SUDÁRZÓ OSTOROK NYELVEK A VAS-ÓLBA |
HÉ EZT A VASKAPUT NYISSÁTOK KI |
CSAK NYUGALOM HAPSIKÁM NYUGALOM |
TE NYAFOGÓ TE VÉR-BIBI A KULCSOT |
ÉPPEN AZT KERESSÜK AJ ABLAKOMBA |
DE ABLAKOMBA BESÜT A POKOL |
|
Császármetszés
késsel a nyomorúlt jelent: |
|
Lészen a vak magzat bunda, |
a majd-ból a lelet ilyen, |
selymes, ez mesteri munka. |
|
mi viseljük mint bűnjelet, |
mind idevarrva nyakunkba. |
|
|
Szólítlak, hattyú
Énekes Budai Ilonának
Ördög koholta, ő nyüstölte |
fölénk ezt az éjt, hol az ármány |
függnek, megannyi mérges lepény, |
hogy gőzüktől elsorvad a fény |
és lepusztul szánkról az ózon. |
Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek, |
nem moccansz meg, úgyis pofoznak, |
lélekben, hasban új csikarás, |
s kell álmodni tovább a rosszat. |
|
Fekete zsinór-erdőn át is |
látok azonos kínt: szivárvány |
havasán az ostor virágzik, |
s virágom hervad a hahota |
hóhérpados nyújtó-csigáján. |
Gúny bitangol akár a járvány, |
beront a tűzhelyhez akárhol, |
rendelkezik mint nyegle ficsúr, |
utálattal mindent kirámol, |
szabad keze bóvlit virágzik, |
országutat ír nyála, kitúr, |
kitaszít a házból, hazából. |
|
Herceg, szabad-e énekelni, |
égre kelni mint a pilóta, |
vagy csak porszemen térdepelni, |
úrhatalmad ahogy kirótta? |
S mert rossz álmom nem szakad meg itt: |
harangsora: bók és bók és bársony, |
s néma, nem szólít, nem serkent föl, |
aki itt sujtva sohase kel föl. |
Rémálmom temploma, s én alul |
izzok, szavamat nem halkítom, |
de sikoltom halhatatlanul: |
Úristen, én nem vagyok itthon? |
|
Szállj ide, hattyú, elfáradtam, |
elfogyok, rongálnak rossz pörök, |
félek, nyílik a föld alattam, |
s hattyúm, ha éretted feltörök, |
félek, hogy már csak fű-alakban. |
Égek, csőrödben jó vizet hozz |
onnan, hol a vadhattyak isznak, |
kétségeimből is föloldozz, |
gondozz, ahol fém ért a csonthoz, |
tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak. |
Hol még a tavasz, ha fekete |
havak pillognak földön, égen, |
s bandába tömődnek? – de ha te |
megsegítesz, biztos elérem. |
|
Szólítlak, hattyúi hó-eke, |
sátánpalástot széthasító, |
jó hitem nyerge, rosszat irtó, |
hogy jobb-magamhoz is jussak el – |
emelj föl engem, hadd siessek, |
vágj utat árva földieknek |
szárnyaddal s torkod élivel! |
|
|
Berzsenyi szólítása
Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér |
tömény csodája, égi hegy-élen állsz, |
s már lábadnál a fuvatos hó is |
gőböl-gulya, delel hidegében. |
|
Hideg s hatalmas viola ott a csönd, |
vele az orkán bús feje címeres: |
legyőzted, bölcs, de boldogultál-e? |
Ím, a dühök dög-kertje a mennyed! |
|
Te halhatatlan, bírod-e még sivár |
sugár-hazád, hol nincs soha változás? |
Szemöldöködnek íve vonaglik, |
érzem, a könny kitolúl szemedre. |
|
A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, |
kutasd a kórság rút pete-halmazát, |
s mert sárkányként a moly fia hemzseg, |
Dániel úr, tusakodj molyokkal! |
|
Sötét sugár üt nászi ruhádon át, |
s vitézkötésként látszik a bordacsont, |
üszökben látod liliomfádat, |
Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid. |
|
|
Töredékek Dani Uraságnak
Cikázott rám sok démoni változat, |
és homállyá váltak a tündériek. |
Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat, |
zöld ágat nem tudok fölrezegtetni. |
|
Nem vagyok Pygmalion erős király, |
ki lányka-szobrot is életre ajz. |
Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon |
hazádba – e szózat hangzik pedig. |
|
Hogy hízó ártánynak a mennybe lift |
lehet még az óda, ettől remegek én. |
Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan, |
de más-más a kettő ha költő vagyok. |
|
Ha mocsárból fényes hold-kalácsra |
sárüstököst fröccsent a vastenyér: |
kisded kezébe holdat hogy adunk? |
Markoljon sarat az égiben is? |
|
A fölforrott lélek szózatával |
már óhajtottam jutni közeledbe, |
s elképzelt szárnyas énekemet a sors |
ragadta torkon, ütötte bazalthoz. |
|
Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs |
s már nyelve-gyökén az idő rovarai. |
Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság, |
neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor. |
|
Ha akkor élek, éjszakád ajtaját |
én rádnyitom, szegődök testőrödül, |
nehogy kiüsse pipádat a testvér |
erdei gavallér, tunguz zsivány. |
|
Röpítenélek rém-zöld vadonon át |
barátnédhoz, mert mézes ami tiltva, |
s máriás kancahabok illatától |
tűnődnék én is: az élet egyetlen. |
|
S hogy méh-házban mezei szorgalomról |
s hellén aranyidőről békén hevülj: |
kard vigyázna – ámulnám rejtekemből, |
verset hogyan ír az én jó Uram. |
|
|
Arany úr, az őszikék meg én
Arany úr, aki sárból nőtt fel nemzetes úrnak, |
aki nemzetes, édes kozmopolita poéta, |
aki a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt |
gyömi époszi zsákba, de hála: ezt se viheti el. |
Arany úr, arany Álmos vezér, aki korán |
arany égen is észlel fátyolhomályt, borulást, |
majd ibolyazománcos szemmel kémleli szelíden |
jelenét, az őszikéset, nem pedig a kést, |
mit az ifjú tolakvó köszörül törvény szerint. |
Őszike: pici bogár, csak Mab királynőcske ő, |
nem kifent pallos a szárnya, de fátyolka, lágy, |
lecsatolt karórámon itt forog, ő hajtja már |
bűbájjal a percmutatót is – hát jó Arany úr, |
eljött a jelkép megint, most énrajtam a sor. |
S lám, rövid az idő, egy lágy-arany éposz pedig |
mint málé-lepény közelít hogy formába süssem, |
ércesre, jó ropogósra – de jó Arany úr, |
mert relativ a méret: világom egy violamag. |
Ide sűrül a létem, körhintám itt sustorog, |
a mennyei küllőket zöldarany fejű, szemű |
üstökösök tolják csecsükkel, köldöki hassal. |
Föltekintve látok topánt meg csizmát, pirosat, |
körömcipőt, haláli lakkost, látom a taruk-faruk, |
csipkéik alulnézetből, s beülnek váltva ölembe. |
Ezek az én őszikéim – szemérmes, jó Arany úr. |
Bolondul csak én száguldok s beteg vagyok, árva, |
szédülten hányok epét, világos vért meg hazát, |
whiskyt és vodkát. S jelenthetem, így se unalmas, |
ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót – |
hintót csak holtan – ez époszom is, jó Arany úr. |
Aranyujját ha adná nekem, esküszöm elveszteném |
a drága ereklyét, mert röptömben kifordulnak |
zsebeim is mint zsigereim. S mégis, bár mutatna rám: |
Íme, a dombérozó, aki elveszejt vért meg aranyt, |
de a mennyet megnyeri – Óhajtom-e én a mennyet? |
Halhatatlanság? A Semmiből por, majd porból a Semmi. |
Pihennem illene csak. Bár tarkómon, hajam alól is |
puli-szem ügyel, s szimatom, e szűz vad jelez: |
Nem ijeszt a Hó. E violamagban kerengő |
jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr, |
a szememre csúszott fekete kalap alatt |
hahotázik a hús és vigyorog a csont. |
|
Búskomor Vajda János
csak sírok sötétre szivülten |
csak titkos jelölt csak álom |
|
Kihúnyt a szép aranyasszony |
ha férgeké a boldog család |
a meg nem született bőség |
|
csak sírok sötétre szivülten |
s majd szótlanná ölel végleg |
|
|
Ady Endre andezitből
Szervátiusz Tibornak ajánlom
Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni |
történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit, |
soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy |
csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes! |
A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb, |
és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba, |
ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok, |
ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő |
fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat, |
kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb, |
– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak |
vagyok gyászteli címere – igy szól, s már szégyenletünkben |
szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most? |
Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, |
faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha! |
|
Hányszor az öldöklö angyal – nemcsak a képzeleti – |
elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt |
ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás, |
s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt |
szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt, |
mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve. |
Kiontva eléd a lét, – a múlt, jelen végighasítva, |
s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos, |
s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul, |
s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt? |
Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt, |
havasok lépkedve völgyben vásznasan, bűntetlenül |
fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még? |
Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva |
bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt |
Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez, |
másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is |
legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors |
kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca, |
a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág. |
Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, |
míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet. |
|
|
A havazás árnyéka
Majd hó szakad ágyékodba, |
zászlózza föl, míg fogaid |
hóba üti hó, míg habod is |
hegyen-völgyön ellepi a hó. |
|
Te hó gyarmata, hó-cicomás |
pillésen e kijátszhatatlan |
ármány – még tisztséget is ád, |
növeszti a fület és rangot, |
áldást osztasz, nem tudod mire, |
mosolyogsz, de ártatlanul is |
rágalma a létnek, a május |
fonákja és gyalázata lész. |
|
Micsoda tévhit az, micsoda |
ámítás az, hogy a te karod, |
akár a nagy hal ha felszökik, |
úgy üt a nászágy hullámaiba! |
Pirulva csak álmod babirkál |
más égboltok lágy hasa-alján, |
s hajacskás csillag hány fordul el |
kárba, mert mennyei gyötretést |
harmatáért nem kap, mert álmodsz! |
|
Ébredj föl, te cukorpofájú: |
Nem hanyatlás, csak átváltozás! – |
kiáltsd, hogy hallhass visszhangot is, |
röhejt a röhej hegyeiről, |
hol havadban mint krónikákban |
aránytalan-nagy fickók a vért |
karcolják magukból penge-éllel, |
nagy-bátran másokat biztatva így: |
Öljétek meg ezt a mikulást! |
|
Föl hát búcsúzásra, a végső |
vár egy aranyfa téged, kitépd, |
házában, te jó ezermester |
emléket faragj: a paplanok |
habjaiba sok kis aranyhalat, |
faragj a kérődzők ablakába |
izgalomnak sárga kis halálokat! |
Kesztyűddel ne törődj, tünemény. |
|
|
Műtét Anyánk szemén
már poshadás, ragály, s míg parola |
és csók hatványra kórt emel, |
én tűnődésem útján szemedig |
akarok eljutni, a sómezőre. |
Szemedig s nem a hajhináros tóba, |
halál mustjába, láp levébe, |
hol bugyborék-kalappal elköszön |
sok jófej, nem, szemedig jutok el. |
Világ s világa onnan kirekesztve, |
csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz, |
egy szent igéret galambdúc-gigásza |
alatt keringsz, léleknek tervezed |
magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad |
fonott virgács lett hátadon. Keringj csak |
te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz, |
galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek, |
s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról, |
turbékolsz engem döggé. Addig is |
a balsorsoddal büntetsz, történelmed |
seregély-tatárjárás, mongol-sárga |
aszály, tarack, labancos kuszadék, |
bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult, |
ott fúlt meg minden katica, merítesz vért. |
Rossz álmod volt hogy szültél millió |
vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő, |
e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz. |
S a vaksors disznai, a stempli-orruak |
föltúrják inged, égbe-kékülő |
pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak |
a mínuszba, mint bürokrácia hazát. |
Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig? |
Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig? |
Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy, |
szörnyü apokrif móka, s nem tudod. |
Ki sújtott vakhitet beléd az édenért, |
hogy vastöményen vakogd el vas-igédet: |
én vas vagyok, az Úrnak fegyvere, |
az én testem vas, az én orcám acél, |
s pehely leszek – De én a zsarnokodnak |
pökök a galambvári tenyerébe, |
arany haját, szakállát szigorúan |
nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot |
lerongyolom s magát lerombolom. |
Teremtő mancsom drótja rajta már, |
galambka-ijesztővé tákolom, |
a szellőben hogy tárva nyikorogjon, |
a föld és víz fölött avas |
tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon. |
Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért, |
és mindenemért perlek és tusakszom, |
s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet |
krokodil-idea, eljutok szemedig, |
sötétjét körbejárva fölszedi a sót |
beszédes szám és rádparancsol: állj! |
Fehér, kerekes ágyon én hurcollak |
az ég kövén, zenitben álló kés alá. |
Te fáradtság nagyasszonya, pihenj, |
kislány vagy új mesében, most ne sírj, |
csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj, |
itt szárnyasan tüköri hó-bikák |
vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd. |
A fegyelem kristályos húrjai |
áthúzva hó-termünkön mintha versen, |
és fertőtlen zenél a tél, a nikkel- |
torony-fecskendő próbaképpen még kilő |
egy éteri liliomot, lebegnek |
hóember-fehér alakok, fehér |
álarcuk mögött mackó-dörmögés |
meg szirén-zümmögés, amíg elalszol: |
elvesztvén magadat, hogy más minőség |
jegyese légy, amikor hangtalan |
a kesztyüs kézfejek tubicaként |
csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek. |
Alúdj, az érző ujjak csillaga, |
a fejben pontos eszme én vagyok, |
a szűk szemből a célzó én vagyok, |
merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen, |
legyen világosság, az én szavam – |
s amíg a hó-határt a részvét némasága |
tombolja át s a csönd-halleluja: |
szemed jegén a kés nyomán |
elvérzik lassan a homály, kisüt a nap. |
Világosságnak istene. Hát énekeld, |
hogy, isten jónap, isten jónap, látlak. |
Már fénybe öltözötten új Erzsébet |
asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok. |
Mi dolgom volna még? A pocsolyát |
a lápot elkerülve eljutottam |
szemedig, nem, szemedbe értem el. |
Menekvés? Diadal? Már édesmindegy. |
Szemednek iriszében sík arany |
székecskén üldögélek. Nincs szavam. |
|
|