Így írlak versbe

1973–1977

 

 

 

 

Verseim verse

KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT
EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON
SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK
LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK
ANYA-ODUJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK
TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ
TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA
ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN
A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG
HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA
FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT
HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT
HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG
TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK?
VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM
VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ
MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG

 

 

 

Didergő ezüstfiú

Ha jutsz ama korba
didergő ezüstfiú
te nem leszel tisztább
tisztesebb se jobb
zsugorodva húsban
zsugori leszel mohó
s mint öreganyád
egy tányér meggylevesért
megostoroznád a világot
Hogy eljövendő ne legyen
ami írva van ellene
szedd a jószert a mérget
nyugodtan ezüstfiú
a rossz álomtól se félj
hemperegj ágyadon bátran
mint hölggyel mint mentőangyallal
a fénylő a szivárványos
irgalmas katasztrófával

 

 

 

Elhúllt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja
békákkal tüzdelt kalap alatt
lesz a májusért fölkelt beszéd
ha napozik a bírói szék
s négy lába négy szál százszorszépen
s hollók ha babarózsák szemét
kiszedik szólva hogy jómadár
egy se marad étlen se tétlen
ha tüntetve hogy éljen a rák
harsog a köpenyhad fehéren
fölzokog a vers feketében
kidadogja ki van veszélyben
ha naparanyból annyi karát
vész el a fények vesztőhelyén
ha nyög a remény ha a zászló
a veszejtők lábain kapca
vonszolódik titkon a sárig
s tulipánfák tornyát legázló
rühes apokalipszis-kanca
rablónak ha szivárványt sárlik
lesz a veszett ügynek bolondja
világra a gondot kibontja
lesz idő ami sose felejt
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt
s kínt az országos panaszkönyvbe –
száll csuklómra csillagok örve
kiszakad a fohász az árva
hogy egy bolond százat csinálna
a száz pedig milliomot

 

 

 

A jó vitéz vesztesége

Szűzen a szűz uton elballagva
átlépve haránt a hadi utat
hol paripalábak porzászlósan
füstölögnek végig – elbujdosva
szent ordasokhoz a kócsagnyakak
liliomkertjébe – ez volt a jó
s volt méltó hogy jussolt sírdombokkal
háltál a Hold alatt fű-lepedőn
a város kövei közt lópokrócon
állat- és istenszaguan amíg
az édes nyálnak nem jött aszálya
amíg a rang csupán komondori
ha nagy darab máj löketik vala
a földre csavart fejü bikáért
nehogy étlen vessz de a királyi
ámulat fölemel hópénz-ezüst
majd zsold aranyban csak a fekélyhez
kapcsol és ámen: lelked lukad ki
átesik rajta szűz út örökség
ahány csillag annyi átdöfött pólya
föltekintesz a jegenyemagas
gyászos nőkre de égi magasok
harmatoznak néked s csak bárányfelhők
fohászát s nem a szitkokat hallod
hétfőre ha megvirradnak az ágyak

 

 

 

Kérés, nem teljesítve

Csigolyámra ömlő hajamat
fordítsátok félre vagy föntre,
nehogy visszarúgja a bárdot.
Én tisztelem a tiszta csapást –
De ki hallott ilyet, ki látott?
A bárdot megetetik hajjal
s gyalázzák a nyakát sokáig.

 

 

 

Balassi Bálint lázbeszéde

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,
hites uraságok csipkegallérban, csuhában,
kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,
dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.
De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt,
utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír.
Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek,
csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást
amilyent farotok csöve pököd eleven húsra,
homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza,
ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!
Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors –
Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom
innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap,
kobakodra húzd és ámulj amig én a világot
vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt,
margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.
Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt
már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap
férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold
s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.
Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera,
s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi,
doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi,
hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!
Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át
gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla
kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán,
valakihez pirosa áttör időn s ködön.
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög,
zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag,
angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog:
címere hárfa – hungarus volt, istentelen.

 

 

 

Zsoltár, egyetlen

Úristen, hozzád kiáltok, te szoknyás, te Rodostóban
búsan kitalált Kedves Néni, magamat eléd terítem,
de szegfűsen habzó ajakról hallatlant hallasz, Uram:
segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek!
Szoktass a szutyokhoz, Uram, ezt valljam háznak, hazának,
pajzsom és csillagom, nagy havasom immár szemét legyen,
szemét a mérlegem nyelve, barátságom pecsétje szemét.
Uram, írtsd ki belőlem örökre a csömört meg az émelyt,
hogy a nyájas kézfogás szemetét kezecském tartsa rajongva
s rám ügyelő mennykő térítse el szárnyas tenyeremet,
szappannal ha kezet fogni őrűlten óhajtok, Uram!

 

 

 

Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról

Nap süti a vaskezeket, mégis fáznak,
sorsvonaluk fagytól sirámos, de álmuk
édesebb a méznél is, jönnek elébük
morse-jelek, szaggatott aranyvonalak,
s göbök, a vasujjnak betűzni valók,
jelentik: az áztatóban minden rendben,
rostolódnak szeretők, lesz elég zsinór,
kenderkötél, kötőfék meg pányva, ponyva,
majmaidnak tágas cirkuszi tető.
Tűnődhet valaki bár az Oceánum
partján, csillagok palotája kövén,
sujtásos, zengő mellkosarába gyűrhet
ragyogást, ragyoghat sok perlő ajak,
sebtől is ékkövesen mind ide tér
a Vaksi Mamához, ki küldte világgá,
magát ajándéknak nevezi bolondul
s lefordul a gyöngykosaracska a lápba –
magyarul ez nagy-nagy emberáztató,
Árgyílusnak poshadt zöldpaplanos ágy.
Már eleget ríttunk, rándulj mosolyunk,
véres szemünk, lószemünk dudorodj égre,
lásd meg: az álmodott aranykupolák
magasabbra álmodva már, s nem a lápból,
fentről sütnek hajdani kardcsókolók,
citerások, májusi nagy szeretők.
Sorsuk, holtuk soha se lesz megtorpantó
a támadó tündökleteknek, a hívő
tébolyultaknak, mert szellő a halál,
ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek

 

 

 

Vallvadír

Álmodon álmodva kopogatok,
zuhatag a sarkamban:
lándzsák, sáskák –
tudod, ki vagyok?
Személyemben én a megbukatott,
a cidribe hajszolt, de még se halott
mesekirályság.
Vékony üvegcsizmám csupa pír,
ma is eleven,
s mint málnaszin láng
egy üvegszilánk
a tőr övemen.
Beláthatod homlok- s mellüregem,
hol esküdve hajnalköröket ír
a vadrózsavér, szerelem,
világos őrületem.
A bőrömön ország süt át,
vagyok átlátható,
a lépcsőházban is elfogható,
a május májusaként a saját
kukádhoz is megköthető –
ilyen vagyok, itt makogok,
álmodon álmodva kopogatok,
fogadj be te Rejteztető,
legalább a kis kamarád
aranyába, az illatos árnyba,
jó lesz a polcok legalja,
a meggyesüveg jobbja vagy balja,
de jobb ha te fátyolba pátyolsz,
pólyába pántolsz.
Legyen vállalható
aki átlátható,
legyen fölfogható
aki elfogható,
legyen elrejthető
aki megköthető,
legyen ámori báb-csecsemő,
mert vagyok eltörhető is,
májusian szétfröccsenő.

 

 

 

Így írlak versbe

Ingeden a csipke tejfogait
ahogy becézi kisujjad, ahogy
sastollal a mosolyt orrod alá
idézed mesébeillőn, ahogy
mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy
állva a világ siratófalán
még a kőbabát is dajkálgatod,
így írlak versbe, maradj te remek,
a mulandóság kezére csapok,
ne tapogasson téged, – se halál
se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.

 

 

 

A zöld sátor elégiája

Voltam én boldog is,
csontomig boldog ama völgyben:
az ártatlan Farkastorokban,
de ordasos korban boldog,
aki csodaütötten remél,
mert ingem riadalom jelképeként
legyűrve a bokor alá,
mert öltözöm az erdő meg a nap
zöldarany reflexeibe olyanná,
ki az üszök-hozó bandák szivét is
átdöföli nyári szemével.
Ama völgyben, a Farkastorokban,
nem voltam veszendő, kiírtható
a világ jegyei közül, se magányos,
mert mátkám a nomád isten édeslánya,
zengés, de lánctalan, levélkoszorús,
kinek nászajándékul küldi a sas
a legszebb tollát, hogy utálja a port.
Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,
nikotinos ujjacskák emelkedése
őrjítően üres zenitre a korból,
s koholva a jövőt, a mesét:
leveles ágból kettőnknek sátrat
én hajlítok majdani pátriárka,
az ősmama keze pedig vízben lappang,
rákok a fölesküdt ujjacskákon
csüngnek alá mohosan, konokan,
satuba fogják a rózsát, holdat,
de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,
érezd a helyükbe magunkat
ahogy centuriók főznek veresre
s körmünk csikorog egy kondér falán.
De hála, a szerelem zöld sátorba
csókolózni fektet, s a magunk tüze
kínlat a gyönyörre hallatlanul,
étlen is a kreol csúcsokat hágom,
napfoltos hátamból zápor ered meg,
vadezüst cimbalom kívül, belül,
míg nyála kiszárad cukros szádnak,
s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve
hattyúi keresztcsontunkra aléltan,
szép ál-halálban – de így is látom:
fölszállsz a zöld ágak ívein át,
légrepesztő lábaid énekelnek
s szivárványbugyorban hátacskádon
átmented a harmadik évezredbe
a porontyot, a csillagszeműt.
Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,
most mészből pattintott leveleknek,
álomból fölrepedt szemhéjaknak
randevúját kell megérnem, idő.
Itt feküszik hanyatt acélrugókon
halványságom, de nem ez vagyok én,
ez a test nem enyém, valahol távol
egy zöld porondra igazi valómat
leszögezted, idő, elrekesztetted,
elsikkasztottad s még rácsok közt se
mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.
Idővel paloták, házak, erős várak –
búgom a virágzó sort, de idővel
erős fog, hajzat és tűz is romolnak,
a mén tömör labdája, a gének, a vér,
s nem érkezik címre az ér postaútján
a küldemény, vagy föl se adatik,
szűz csomagként salakba fordul a só,
magnézium, foszfor s téved az óceán
éjszakájába virágoskertnek, idő.
Már nincs szavam értük és nem pityergem
magamhoz az ibolyántúliakat.
A tűzközpontokkal pepita űrben
sugárutak, lángkerekek, más-más távlat
varázsa se vonz, mert én sehová
nem óhajtok eljutni, istenhöz se.
A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként
személyem ellöki. Miért legyek én
fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?
Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,
mert megfordítva is rossz, ó mylord,
a laurus cilinder, mely ezt költötte,
pont ilyen magas és mély és kerek.
Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,
mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,
s még zöldjét veszejtő fülem nem elég
fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,
szívem se elég fakó, a várhatóval
a megbékülést még utálja, s hiába
pazarlom a vért a számon is át,
még nem vagyok fehérrel teljes fehér.
De mint véznát, kit erőszakosan
etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,
te megetetsz mésszel rogyásig, idő,
és megpattantod a zöld susogás
íveit bennem s töröd mozsárban:
se emlék, se én. De idővel, idő,
te is kifordulsz, kidöglesz, idő,
kipusztít a semmi – én érzem a semmit
és sajnállak, idő, mert benned élek,
édesen éneklek, hallod-e idő?
Ez a zöld sátor elégiája.

 

 

 

Számadás egy pillanatról

Fényszóró aranyszemedtől sávos a múlt s már búsúlsz:
egy pillanat veszve, s vele én, a rejtelem rajtam.
Hasogasd csak az árnyat, de ha egy bárányfelhő
mögül ordasi szőrzet lóg ki, nem én vagyok.
Se bárány, se latrok hadnagya nem vagyok,
se a részegek ormán ravatal, horkoló,
kire havasi nők a szegfűt viszik s már fölforr
virágzón mint egy kondér tej. Bár volnék helyében.
De hol vagyok én? A megkeresésben segítenélek,
nyujtom ami közeli gond és dűh vagy esély.
Tán ama pillanatban szépkorom kengyelei
fölibém lengnek, harangoznak föltámadásra,
s lehet: egy réten a bűneim boglyáit vissza-
vezénylem fűnek, zöldnek s már újra kaszálhatok.
Lehet, hogy valami rémmel nézek farkasszemet,
lehet, hogy valaki őrült csörget rám telefont,
lehet, hogy a verstől búcsúzom el, tán jobb
ha a fekete tölgyből gombokat esztergálok,
leszel térdtől torokig ékes. Lehet, hogy tervezek
nyalókát a nyalnokoknak, méltóan zord reszelőt,
csak cukrítom kicsikét. S tán a vértanúság
a gondom ama pillanatban: egy péklapátra
kuporodok, pékurak, lökjetek a kemencébe,
ha áldozat kell, hogy a jókenyér megszülessen.
S meglehet, éppen félre visz a reflex, hamus,
csikk-férges tálam ráborul a vállfán merengő
menyegzői ingre. Vagy éppen mosómedve-lényem
pacsál. De meglehet, sárga tészta-levélt sodrok,
jelesen vágom, mint hadak idején a dohányt,
mert ökörhús-koloncos levest én zúzmara-Krúdy
igen óhajtok már, hogy szégyellje magát a világ!
És lehet: egy ó-görög oszlopka mellett állok,
vagyis egy vésetten-hollos hó-szoknya tövén,
leér a földig, pici saru-orra csak sejtés,
a taxira várunk, beszáll, marad a hűlt köre,
benne két őszi levél, mit véltem saruinak,
ezeket dűhvel, bottal kacsásra beforditom,
csámpítom chaplinivé kifelé, elhagyom,
szállok mesébe a megcsalatottak dalával,
de egy vigaszom van még: legyen az repedt sarkú,
belőle a tündért kihámozom én. Hát íme,
álomi pillanat: ördögbőr-álruhámban,
a rókaszagu rút koronavirág-kertbe
jutok egy varangy-hölgyhöz, mit tegyek, cirógatom
a száját királyka-madárka-tollal, nevet,
remegtetem édesen, ebihal-függője gyöngy már,
göcögtetem tündérré teljesen. Ez tetszik-e?
Másra már nem emlékszem. Hát vegyed ami illik
ama pillanathoz, s ha e számadás csapodár:
folyamodj Galaxisunkhoz, mert onnan ha jő
meteor, az harmatos, aminósavakat hoz,
élő, zöld csillag ég ott, s lényei a zöldikék:
figyelnek. Van köztük egy, aki fogantatásom
óta hekusom. Ő mindentudóan beszámol,
mit cselekedtem, gondoltam-éreztem akkor,
a pillanatban, a szentséges-ékes időben,
midőn veled szembe, a nagy víztől ostorozottan,
a vágy piros extázisában feljött a Telehold.

 

 

 

Az erdéli asszony keze

Balassi helyett is tajtékozva
Koszorút sírra, poharat
síriglan a keserű szájra.
Balomon sírdomb, Uramisten,
jobbomon asszonyka – haláli
társaság a lombsárgulásban.
Uram, aki szolgálsz e torban,
rám, kit megfertőzött a gyász,
rám, kit idehívtál temetni,
nem sujt-e hantot ez a kéz?
La mort est l’amour – duruzsol
egy tűz, ime halántékomnál
fehér kezeszára a gyertya,
a lángnyelv a kicsi tenyér.
Uram, igazítsd meg e nyelvet.
L’amour est mort – Uram, így se
reménység, de végzet-halandzsa.
Tán ha imázok Balassiként,
illessen mint szép ereklyével –
de kacér, de a holdtávolból
babrál csak a költő szivén,
s nem a gombján, nem ahol fáj,
az úristenit, mert nem az úttól,
nem lovaglástól dagadoz a hab!
Kék láng, aranyudvaru kéz,
erezete kék, s e tenyérben
írva mennyi gyászmenet útja,
gyémánt-füzek, édes házsongárdi
temetőm, a parcella-sor!
L’amour est mort – csak duruzsol
a kék tüzü kéz, Uramisten,
köpj e remekműre nevemben,
levegői lebegő szajha
ez a kéz, a cián-uszályú
üstökösök vezénylője,
magvetője mákszem nyüveknek!
L’amour est mort – mint sokaság
porladok már én is alatta.

 

 

 

D. asszonynak, Délre

Láttam a tengerzöld ruhát, a föltámadást,
maradék húsom sápadt, bár a sorsban, magamban
volt kaland sok, ami S kanyar meg Ú szakadék.
Emlékezni nem kockázat, de mikor, de kinek?
Különös, hogy mindig tél volt, hópapos, hótemplomos,
hógengszteres vagy meredeken halk havazás
ha láttam magát, de a hópehely sötét felén,
remek cimervirág, tünemény, idegek cirkusza volt,
bevérző gond hogy vadászfegyver gondol ránk, csak télen
soha szirom-árnyban, tejhabos, bari-térdeltető
időben, ó Asszonyom-asszony ez nem különös?
Maga északra is átjárt belém havával,
fegyverfüst-fátyolos fejjel bezuhant a vér
kapuján, s nekem gyászolnom illett, megszenvedtem.
Már megszolgáltam hogy lássam a tengerzöld ruhát,
e húsos föltámadást. Micsoda valószerütlen,
hogy ott és akkor, véletlen, de törvényerőre
emelve. Kicsoda által? Én térképpel máskor
katonásan mint D. pontot hiába kerestem.
Kitűntethet egy D. kacagással, dukál ez annak
ki fordítva fog térképet s járja a jobbot balul.
De kisült, hogy segédlet nélkül is meglelhető,
ahogy legutóbb, csak állni kell sötét fal előtt
mint akit sortűzre itéltek egy más városban,
s gondolni erővel, halálraszántan magára,
s már látom a tengerzöld ruhát, a föltámadást.
Elém jön a napban, átsüti a ruhát a nap.
„Jónapot Asszonyom-asszony, ma föltámadás van?
Tudja-e hogy bűntudat, hallatlan aggodalom
idézte elém a fűre? Maga életre szánva?
Érzi-e hogy átsüti a nap, hogy átláthatóan
kiszolgáltatott árva? Teljes-e ma is reménnyel
a zöld selyem éjben feszesen alvó medence?
Ölében a hajgyűrüs domb csak álomba révedt?
Hol az ébresztgetője? A csintalan tűz hová tűnt?
Megölte a megfontolás? Csupa ökonómia minden?
Az édesvizen meg a sóson a Diesel-motoros magáé?
Az a cápa-kék, cápa-orcájú siklik-e Dosztojevszkij
szőrmók fejével, vagy csak enyémmel a hűtlenségben?
Igaz-e, hogy odavan szegfűszagos déli támaszpontunk,
asszony-bázisunk D.? Bevallható-e a fogyatkozás,
harcászatilag is? Csak huhogjunk, mint sóvár király?
Emlékszik-e még a havakra, fehér gitárra,
a télben kanyarokra, a versre, silány konyakban
a szappan-aromára? Kíváncsi vagyok nagyon?
Ezt a létbeli mennybemenést maga nem únja?
Már a dühei helyett csak a kerámiás
kemence izzik? Az éden csak bóvli-gyümölcs?
Csillag-szériákra gondol-e még, ha korongot forgat?
Vagy úgy boldog, ha számosabb porladó csuprot
kapkod ki a kemence száján? Bekávéztatni
a világot akarja? Sejti-e mért vagyok sápadt?
Főkönyvében, a titokzatosban, jegyezve van-e,
véremből a csuprokba máznak mennyit rabolt?
Maga duplán üdvözült ugye?” Ha volt volna idő
a kérdések töviseivel tán bekalickázom
sziszegve egy zöld mehanában, hűvös ivóban,
hol kovásztalant sütnek parázson, figyeltem volna
finom ércű kezét a poháron, kisujja körmét,
hol hajdan egy holdfordulásos vércsöpp virult,
öle kelyhéből bibi, ami nem baba-jel,
de gyász és ünnep is, katicabogár, ami elszáll,
s megjön a gyönyör. Most figyeltem volna tépőfogát is,
régi-e, vadonat új-e, de azt is, milyen árny
lovagol szívén a kapitány-nemzette lánynak,
magának Asszonyom-asszony, ki mégse akárki
a képemet meszelő sorsban. De nem volt idő:
A tenger küszöbe fölé egy új monumentum
készül, ami új ura terve, oda sietett
betonozás angyalaként. De örvend-e a tenger,
s küszöbe a tengernek? Borzongva is mondtam volna:
Menyegzői csontom, a vázam didereg ott,
betont majd öntsenek rá is. De nem volt idő.
Boritékban ha csak dadogást küldök, bocsánat,
egyebekért is bocsánat, a halálraszánt
erőszakos megidézésért, a kérdésekért,
az itéletért is bocsánat, beteltem örökre:
Láttam a tengerzöld ruhát, a húsos föltámadást,
a napban állt, eltűnt, rámégett fekete árnya.

 

 

 

Bagolyasszonyka

Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem,

vele még nem foglalkozott senki.

Szakértők megjegyzése.

 
Hajnalig, hajnalig
a te fátyolhordozó röptöd
meghajszolja a vért,
a vérképző gyöngyoszlopot
hátamban megostorozod
liliomos perceimért.
Te eljössz, ha temeti magát
a Nap, ha a lángváros-alkony
tornyasan a hamuba lóg,
ha erkélyemen holdfiuként
lesem én hogy emelje fejét
e rejtelmes, férges
létbe a Hold.
Rikoltasz Bagolyasszonyka,
fátyolt a szélcsendbe hozva,
lágyan mohogva –
s a fegyveres ész elalél,
már a rácsozat vaskengyelében
futórózsa: vér-rózsaember
támadozik balladaképpen,
s lovagoltatja a szél.
Cérnaüzemben a cérna piros
akár a vér, a Nyulak Szigete
szivében a színarany képen
királyi leány kezében
tűz a liliomszál,
tűz a lábán a szandál
vagyis a saru –
búsulja csalánruha, dézsa hamu,
de örvendi piktor Samu király
aki Krúdyval már a halál
jegeire lép s a Dunát
csáklyázza lassúdan át,
mennek a májusi Mókus-közbe,
hol végre csak a csipke a torlasz.
Te lámpavilágot kioltasz
ha rikoltasz,
de kigyújtod a vér tömegét,
a vér csuda fővárosát,
a vérnek a milliomodszor
köbreemelt lámpasorát,
a vér-kocsik annyi sokát,
az utak sugarát,
ha te rikoltasz,
a vér-villanyújság forog,
a vér onnan vér-hírt leolvas,
öröm-utat, vérnász-karambolt,
ha te rikoltasz,
vér olvas vér-hírt a Holdról,
aki fakócska arany volt,
ragállyal ma kifestve tombol –
ha rámkuvikolsz te: a Holdban
majális van, májusi tor van,
a Nyugalom Tengere is
szeretőzik, de tébolyodottan,
a dér piros gyűrüin át
artézia-gőzös ezüstje
az égre kiloccsan.
Athene noctua, te,
amíg kuvikolsz, kuvikolgatsz,
költőt a tudatalatti
kérgekben úgy kubikoltatsz,
hogy ásója is fájva vásik,
hogy ő a taliga-rivás is,
de vérfonala ezreivel
odanyűgözve hanghoz, magadhoz,
titokzatos kis-kosaradhoz,
hol a választ nem érheti el:
mi az amit halmozva halmoz
s magában tovataligál –
az élet-e avagy halál?
De hajnalig, hajnalig,
te fátylas Bagolyasszonyka
ütögeted hátam rajongva –
Dániát meg a konzerv-holdat,
még Hamletet is, a fagyottat
te fölgyujtanád,
de csak én esem szárnyad közé,
föléd meg alád,
te kénsárga földgömb-szemű,
te fehér selyem szem-keretű,
te sercegő cica-fejű,
te jázminnal ékes hasú,
te vérrel is jó illatú,
te lágyékban sötét mohás,
te fátyol-sötét mohogás,
te hátamon ostrom –
de hajnalig, hajnalig
hova tűnik a hús,
hova ágy, hova ház?
A csont marad meg, csak a váz
s a vázon az ostor.

 

 

 

Milyen éj van

Sok hold vagy sok fehérmáj,
vagy a vadászok tányérai
ragyognak az ormon? Kérdőjelek:
férgek, csavaros lilák, az aljban!
De kár hogy a kíváncsiaknak
megadatik a válasz ilyenkor.
Mert ajkas kis hírnökök rémlőn
gurulnak alá, mert gyűrüket,
jegygyűrüket, vetél ma a kéj –
ezek elmondják, milyen éj van
a szerelem hegyén, hogy a vér
buta vér, mert halhatatlannak
hiszi magát – a levegőért
kapkodó szájak, a rémült gyűrük
mind elcsacsogják, milyen az éj
az éjszaka fenekén – elárvult
hímek, a magukban büdösödők,
tükörhöz búsan bátorkodnak,
mint gímszarvasok rémálmukban
a fegyverbolt kirakatához.
S kicsodák meszelnek éjjel ríva
visszhangosra szobát? A bús nők.
És ők törik éjjel a diót.
Hát ilyen éj van, de zárd be
a siketség házába magad,
ne halld meg a megcsalatott
férfiak tébolyodását,
a kitaszított asszonyokét,
mert ez ilyen éj, ilyen éj.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]