Verseim verse
KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT |
EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON |
SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK |
LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK |
ANYA-ODUJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK |
TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ |
TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA |
ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN |
A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG |
HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA |
FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT |
HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT |
HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG |
TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK? |
VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM |
VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ |
MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG |
|
Didergő ezüstfiú
mint hölggyel mint mentőangyallal |
|
|
Elhúllt bolondok nyomán
Dehogy merevít meg delelés |
még romlatlan madár a májam |
gyöngy még bennem az elrendelés |
hogy a bolondok útját járjam |
a szél amíg számat csiszolja |
lesz a veszett ügynek bolondja |
békákkal tüzdelt kalap alatt |
lesz a májusért fölkelt beszéd |
s négy lába négy szál százszorszépen |
s hollók ha babarózsák szemét |
kiszedik szólva hogy jómadár |
egy se marad étlen se tétlen |
ha tüntetve hogy éljen a rák |
harsog a köpenyhad fehéren |
fölzokog a vers feketében |
kidadogja ki van veszélyben |
ha naparanyból annyi karát |
vész el a fények vesztőhelyén |
ha nyög a remény ha a zászló |
vonszolódik titkon a sárig |
s tulipánfák tornyát legázló |
rablónak ha szivárványt sárlik |
lesz a veszett ügynek bolondja |
világra a gondot kibontja |
mert kéz is lesz hogy írjon röhejt |
s kínt az országos panaszkönyvbe – |
száll csuklómra csillagok örve |
kiszakad a fohász az árva |
hogy egy bolond százat csinálna |
|
A jó vitéz vesztesége
Szűzen a szűz uton elballagva |
átlépve haránt a hadi utat |
hol paripalábak porzászlósan |
füstölögnek végig – elbujdosva |
szent ordasokhoz a kócsagnyakak |
liliomkertjébe – ez volt a jó |
s volt méltó hogy jussolt sírdombokkal |
háltál a Hold alatt fű-lepedőn |
a város kövei közt lópokrócon |
állat- és istenszaguan amíg |
az édes nyálnak nem jött aszálya |
amíg a rang csupán komondori |
ha nagy darab máj löketik vala |
a földre csavart fejü bikáért |
nehogy étlen vessz de a királyi |
ámulat fölemel hópénz-ezüst |
majd zsold aranyban csak a fekélyhez |
kapcsol és ámen: lelked lukad ki |
átesik rajta szűz út örökség |
ahány csillag annyi átdöfött pólya |
föltekintesz a jegenyemagas |
gyászos nőkre de égi magasok |
harmatoznak néked s csak bárányfelhők |
fohászát s nem a szitkokat hallod |
hétfőre ha megvirradnak az ágyak |
|
Kérés, nem teljesítve
fordítsátok félre vagy föntre, |
nehogy visszarúgja a bárdot. |
Én tisztelem a tiszta csapást – |
De ki hallott ilyet, ki látott? |
A bárdot megetetik hajjal |
s gyalázzák a nyakát sokáig. |
|
Balassi Bálint lázbeszéde
Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, |
hites uraságok csipkegallérban, csuhában, |
kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, |
dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt. |
|
De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, |
utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. |
Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, |
csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók! |
|
Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást |
amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, |
homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, |
ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt! |
|
Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó |
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors – |
Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom |
innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem. |
|
Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, |
kobakodra húzd és ámulj amig én a világot |
vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, |
margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt. |
|
Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt |
már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap |
férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold |
s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi. |
|
Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, |
s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, |
doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, |
hervadj le földig, te rózsás kalapos halál! |
|
Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át |
gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla |
kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, |
valakihez pirosa áttör időn s ködön. |
|
Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, |
zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, |
angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: |
címere hárfa – hungarus volt, istentelen. |
|
|
Zsoltár, egyetlen
Úristen, hozzád kiáltok, te szoknyás, te Rodostóban |
búsan kitalált Kedves Néni, magamat eléd terítem, |
de szegfűsen habzó ajakról hallatlant hallasz, Uram: |
segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek! |
|
Szoktass a szutyokhoz, Uram, ezt valljam háznak, hazának, |
pajzsom és csillagom, nagy havasom immár szemét legyen, |
szemét a mérlegem nyelve, barátságom pecsétje szemét. |
|
Uram, írtsd ki belőlem örökre a csömört meg az émelyt, |
hogy a nyájas kézfogás szemetét kezecském tartsa rajongva |
s rám ügyelő mennykő térítse el szárnyas tenyeremet, |
szappannal ha kezet fogni őrűlten óhajtok, Uram! |
|
|
Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról
Nap süti a vaskezeket, mégis fáznak, |
sorsvonaluk fagytól sirámos, de álmuk |
édesebb a méznél is, jönnek elébük |
morse-jelek, szaggatott aranyvonalak, |
s göbök, a vasujjnak betűzni valók, |
jelentik: az áztatóban minden rendben, |
rostolódnak szeretők, lesz elég zsinór, |
kenderkötél, kötőfék meg pányva, ponyva, |
majmaidnak tágas cirkuszi tető. |
|
Tűnődhet valaki bár az Oceánum |
partján, csillagok palotája kövén, |
sujtásos, zengő mellkosarába gyűrhet |
ragyogást, ragyoghat sok perlő ajak, |
sebtől is ékkövesen mind ide tér |
a Vaksi Mamához, ki küldte világgá, |
magát ajándéknak nevezi bolondul |
s lefordul a gyöngykosaracska a lápba – |
magyarul ez nagy-nagy emberáztató, |
Árgyílusnak poshadt zöldpaplanos ágy. |
|
Már eleget ríttunk, rándulj mosolyunk, |
véres szemünk, lószemünk dudorodj égre, |
lásd meg: az álmodott aranykupolák |
magasabbra álmodva már, s nem a lápból, |
fentről sütnek hajdani kardcsókolók, |
citerások, májusi nagy szeretők. |
Sorsuk, holtuk soha se lesz megtorpantó |
a támadó tündökleteknek, a hívő |
tébolyultaknak, mert szellő a halál, |
ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek |
|
|
Vallvadír
Álmodon álmodva kopogatok, |
Személyemben én a megbukatott, |
a cidribe hajszolt, de még se halott |
|
Vékony üvegcsizmám csupa pír, |
Beláthatod homlok- s mellüregem, |
hol esküdve hajnalköröket ír |
|
a lépcsőházban is elfogható, |
a május májusaként a saját |
ilyen vagyok, itt makogok, |
álmodon álmodva kopogatok, |
|
aranyába, az illatos árnyba, |
jó lesz a polcok legalja, |
a meggyesüveg jobbja vagy balja, |
de jobb ha te fátyolba pátyolsz, |
|
legyen ámori báb-csecsemő, |
mert vagyok eltörhető is, |
|
|
Így írlak versbe
Ingeden a csipke tejfogait |
ahogy becézi kisujjad, ahogy |
sastollal a mosolyt orrod alá |
idézed mesébeillőn, ahogy |
mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy |
állva a világ siratófalán |
még a kőbabát is dajkálgatod, |
így írlak versbe, maradj te remek, |
a mulandóság kezére csapok, |
ne tapogasson téged, – se halál |
se nyű majd ne nyerjen bocsánatot. |
|
A zöld sátor elégiája
csontomig boldog ama völgyben: |
az ártatlan Farkastorokban, |
de ordasos korban boldog, |
mert ingem riadalom jelképeként |
mert öltözöm az erdő meg a nap |
zöldarany reflexeibe olyanná, |
ki az üszök-hozó bandák szivét is |
Ama völgyben, a Farkastorokban, |
nem voltam veszendő, kiírtható |
a világ jegyei közül, se magányos, |
mert mátkám a nomád isten édeslánya, |
zengés, de lánctalan, levélkoszorús, |
kinek nászajándékul küldi a sas |
a legszebb tollát, hogy utálja a port. |
Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű, |
nikotinos ujjacskák emelkedése |
őrjítően üres zenitre a korból, |
s koholva a jövőt, a mesét: |
leveles ágból kettőnknek sátrat |
én hajlítok majdani pátriárka, |
az ősmama keze pedig vízben lappang, |
rákok a fölesküdt ujjacskákon |
csüngnek alá mohosan, konokan, |
satuba fogják a rózsát, holdat, |
de fazékbeli sírásuk jobban fájdít, |
érezd a helyükbe magunkat |
ahogy centuriók főznek veresre |
s körmünk csikorog egy kondér falán. |
De hála, a szerelem zöld sátorba |
csókolózni fektet, s a magunk tüze |
kínlat a gyönyörre hallatlanul, |
étlen is a kreol csúcsokat hágom, |
napfoltos hátamból zápor ered meg, |
vadezüst cimbalom kívül, belül, |
míg nyála kiszárad cukros szádnak, |
s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve |
hattyúi keresztcsontunkra aléltan, |
szép ál-halálban – de így is látom: |
fölszállsz a zöld ágak ívein át, |
légrepesztő lábaid énekelnek |
s szivárványbugyorban hátacskádon |
átmented a harmadik évezredbe |
a porontyot, a csillagszeműt. |
Most mennyezetem, mennyem, napom is mész, |
most mészből pattintott leveleknek, |
álomból fölrepedt szemhéjaknak |
randevúját kell megérnem, idő. |
Itt feküszik hanyatt acélrugókon |
halványságom, de nem ez vagyok én, |
ez a test nem enyém, valahol távol |
egy zöld porondra igazi valómat |
leszögezted, idő, elrekesztetted, |
elsikkasztottad s még rácsok közt se |
mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő. |
|
Idővel paloták, házak, erős várak – |
búgom a virágzó sort, de idővel |
erős fog, hajzat és tűz is romolnak, |
a mén tömör labdája, a gének, a vér, |
s nem érkezik címre az ér postaútján |
a küldemény, vagy föl se adatik, |
szűz csomagként salakba fordul a só, |
magnézium, foszfor s téved az óceán |
éjszakájába virágoskertnek, idő. |
Már nincs szavam értük és nem pityergem |
magamhoz az ibolyántúliakat. |
A tűzközpontokkal pepita űrben |
sugárutak, lángkerekek, más-más távlat |
varázsa se vonz, mert én sehová |
nem óhajtok eljutni, istenhöz se. |
A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként |
személyem ellöki. Miért legyek én |
fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk? |
Végemben a kezdet? Ez jó mondóka, |
mert megfordítva is rossz, ó mylord, |
a laurus cilinder, mely ezt költötte, |
pont ilyen magas és mély és kerek. |
Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg, |
mert mész a mennyezetem, mennyem s napom, |
s még zöldjét veszejtő fülem nem elég |
fakó, a mész-lomb zenéje még bántja, |
szívem se elég fakó, a várhatóval |
a megbékülést még utálja, s hiába |
pazarlom a vért a számon is át, |
még nem vagyok fehérrel teljes fehér. |
De mint véznát, kit erőszakosan |
etetnek, te úgy fogsz le engem, idő, |
te megetetsz mésszel rogyásig, idő, |
és megpattantod a zöld susogás |
íveit bennem s töröd mozsárban: |
se emlék, se én. De idővel, idő, |
te is kifordulsz, kidöglesz, idő, |
kipusztít a semmi – én érzem a semmit |
és sajnállak, idő, mert benned élek, |
édesen éneklek, hallod-e idő? |
Ez a zöld sátor elégiája. |
|
|
Számadás egy pillanatról
Fényszóró aranyszemedtől sávos a múlt s már búsúlsz: |
egy pillanat veszve, s vele én, a rejtelem rajtam. |
Hasogasd csak az árnyat, de ha egy bárányfelhő |
mögül ordasi szőrzet lóg ki, nem én vagyok. |
Se bárány, se latrok hadnagya nem vagyok, |
se a részegek ormán ravatal, horkoló, |
kire havasi nők a szegfűt viszik s már fölforr |
virágzón mint egy kondér tej. Bár volnék helyében. |
De hol vagyok én? A megkeresésben segítenélek, |
nyujtom ami közeli gond és dűh vagy esély. |
Tán ama pillanatban szépkorom kengyelei |
fölibém lengnek, harangoznak föltámadásra, |
s lehet: egy réten a bűneim boglyáit vissza- |
vezénylem fűnek, zöldnek s már újra kaszálhatok. |
Lehet, hogy valami rémmel nézek farkasszemet, |
lehet, hogy valaki őrült csörget rám telefont, |
lehet, hogy a verstől búcsúzom el, tán jobb |
ha a fekete tölgyből gombokat esztergálok, |
leszel térdtől torokig ékes. Lehet, hogy tervezek |
nyalókát a nyalnokoknak, méltóan zord reszelőt, |
csak cukrítom kicsikét. S tán a vértanúság |
a gondom ama pillanatban: egy péklapátra |
kuporodok, pékurak, lökjetek a kemencébe, |
ha áldozat kell, hogy a jókenyér megszülessen. |
S meglehet, éppen félre visz a reflex, hamus, |
csikk-férges tálam ráborul a vállfán merengő |
menyegzői ingre. Vagy éppen mosómedve-lényem |
pacsál. De meglehet, sárga tészta-levélt sodrok, |
jelesen vágom, mint hadak idején a dohányt, |
mert ökörhús-koloncos levest én zúzmara-Krúdy |
igen óhajtok már, hogy szégyellje magát a világ! |
És lehet: egy ó-görög oszlopka mellett állok, |
vagyis egy vésetten-hollos hó-szoknya tövén, |
leér a földig, pici saru-orra csak sejtés, |
a taxira várunk, beszáll, marad a hűlt köre, |
benne két őszi levél, mit véltem saruinak, |
ezeket dűhvel, bottal kacsásra beforditom, |
csámpítom chaplinivé kifelé, elhagyom, |
szállok mesébe a megcsalatottak dalával, |
de egy vigaszom van még: legyen az repedt sarkú, |
belőle a tündért kihámozom én. Hát íme, |
álomi pillanat: ördögbőr-álruhámban, |
a rókaszagu rút koronavirág-kertbe |
jutok egy varangy-hölgyhöz, mit tegyek, cirógatom |
a száját királyka-madárka-tollal, nevet, |
remegtetem édesen, ebihal-függője gyöngy már, |
göcögtetem tündérré teljesen. Ez tetszik-e? |
Másra már nem emlékszem. Hát vegyed ami illik |
ama pillanathoz, s ha e számadás csapodár: |
folyamodj Galaxisunkhoz, mert onnan ha jő |
meteor, az harmatos, aminósavakat hoz, |
élő, zöld csillag ég ott, s lényei a zöldikék: |
figyelnek. Van köztük egy, aki fogantatásom |
óta hekusom. Ő mindentudóan beszámol, |
mit cselekedtem, gondoltam-éreztem akkor, |
a pillanatban, a szentséges-ékes időben, |
midőn veled szembe, a nagy víztől ostorozottan, |
a vágy piros extázisában feljött a Telehold. |
|
Az erdéli asszony keze
Balassi helyett is tajtékozva
síriglan a keserű szájra. |
Balomon sírdomb, Uramisten, |
jobbomon asszonyka – haláli |
társaság a lombsárgulásban. |
Uram, aki szolgálsz e torban, |
rám, kit megfertőzött a gyász, |
rám, kit idehívtál temetni, |
nem sujt-e hantot ez a kéz? |
La mort est l’amour – duruzsol |
egy tűz, ime halántékomnál |
fehér kezeszára a gyertya, |
a lángnyelv a kicsi tenyér. |
Uram, igazítsd meg e nyelvet. |
L’amour est mort – Uram, így se |
reménység, de végzet-halandzsa. |
Tán ha imázok Balassiként, |
illessen mint szép ereklyével – |
de kacér, de a holdtávolból |
babrál csak a költő szivén, |
s nem a gombján, nem ahol fáj, |
az úristenit, mert nem az úttól, |
nem lovaglástól dagadoz a hab! |
Kék láng, aranyudvaru kéz, |
erezete kék, s e tenyérben |
írva mennyi gyászmenet útja, |
gyémánt-füzek, édes házsongárdi |
L’amour est mort – csak duruzsol |
a kék tüzü kéz, Uramisten, |
köpj e remekműre nevemben, |
magvetője mákszem nyüveknek! |
L’amour est mort – mint sokaság |
porladok már én is alatta. |
|
D. asszonynak, Délre
Láttam a tengerzöld ruhát, a föltámadást, |
maradék húsom sápadt, bár a sorsban, magamban |
volt kaland sok, ami S kanyar meg Ú szakadék. |
Emlékezni nem kockázat, de mikor, de kinek? |
Különös, hogy mindig tél volt, hópapos, hótemplomos, |
hógengszteres vagy meredeken halk havazás |
ha láttam magát, de a hópehely sötét felén, |
remek cimervirág, tünemény, idegek cirkusza volt, |
bevérző gond hogy vadászfegyver gondol ránk, csak télen |
soha szirom-árnyban, tejhabos, bari-térdeltető |
időben, ó Asszonyom-asszony ez nem különös? |
Maga északra is átjárt belém havával, |
fegyverfüst-fátyolos fejjel bezuhant a vér |
kapuján, s nekem gyászolnom illett, megszenvedtem. |
Már megszolgáltam hogy lássam a tengerzöld ruhát, |
e húsos föltámadást. Micsoda valószerütlen, |
hogy ott és akkor, véletlen, de törvényerőre |
emelve. Kicsoda által? Én térképpel máskor |
katonásan mint D. pontot hiába kerestem. |
Kitűntethet egy D. kacagással, dukál ez annak |
ki fordítva fog térképet s járja a jobbot balul. |
De kisült, hogy segédlet nélkül is meglelhető, |
ahogy legutóbb, csak állni kell sötét fal előtt |
mint akit sortűzre itéltek egy más városban, |
s gondolni erővel, halálraszántan magára, |
s már látom a tengerzöld ruhát, a föltámadást. |
Elém jön a napban, átsüti a ruhát a nap. |
„Jónapot Asszonyom-asszony, ma föltámadás van? |
Tudja-e hogy bűntudat, hallatlan aggodalom |
idézte elém a fűre? Maga életre szánva? |
Érzi-e hogy átsüti a nap, hogy átláthatóan |
kiszolgáltatott árva? Teljes-e ma is reménnyel |
a zöld selyem éjben feszesen alvó medence? |
Ölében a hajgyűrüs domb csak álomba révedt? |
Hol az ébresztgetője? A csintalan tűz hová tűnt? |
Megölte a megfontolás? Csupa ökonómia minden? |
Az édesvizen meg a sóson a Diesel-motoros magáé? |
Az a cápa-kék, cápa-orcájú siklik-e Dosztojevszkij |
szőrmók fejével, vagy csak enyémmel a hűtlenségben? |
Igaz-e, hogy odavan szegfűszagos déli támaszpontunk, |
asszony-bázisunk D.? Bevallható-e a fogyatkozás, |
harcászatilag is? Csak huhogjunk, mint sóvár király? |
Emlékszik-e még a havakra, fehér gitárra, |
a télben kanyarokra, a versre, silány konyakban |
a szappan-aromára? Kíváncsi vagyok nagyon? |
Ezt a létbeli mennybemenést maga nem únja? |
Már a dühei helyett csak a kerámiás |
kemence izzik? Az éden csak bóvli-gyümölcs? |
Csillag-szériákra gondol-e még, ha korongot forgat? |
Vagy úgy boldog, ha számosabb porladó csuprot |
kapkod ki a kemence száján? Bekávéztatni |
a világot akarja? Sejti-e mért vagyok sápadt? |
Főkönyvében, a titokzatosban, jegyezve van-e, |
véremből a csuprokba máznak mennyit rabolt? |
Maga duplán üdvözült ugye?” Ha volt volna idő |
a kérdések töviseivel tán bekalickázom |
sziszegve egy zöld mehanában, hűvös ivóban, |
hol kovásztalant sütnek parázson, figyeltem volna |
finom ércű kezét a poháron, kisujja körmét, |
hol hajdan egy holdfordulásos vércsöpp virult, |
öle kelyhéből bibi, ami nem baba-jel, |
de gyász és ünnep is, katicabogár, ami elszáll, |
s megjön a gyönyör. Most figyeltem volna tépőfogát is, |
régi-e, vadonat új-e, de azt is, milyen árny |
lovagol szívén a kapitány-nemzette lánynak, |
magának Asszonyom-asszony, ki mégse akárki |
a képemet meszelő sorsban. De nem volt idő: |
A tenger küszöbe fölé egy új monumentum |
készül, ami új ura terve, oda sietett |
betonozás angyalaként. De örvend-e a tenger, |
s küszöbe a tengernek? Borzongva is mondtam volna: |
Menyegzői csontom, a vázam didereg ott, |
betont majd öntsenek rá is. De nem volt idő. |
Boritékban ha csak dadogást küldök, bocsánat, |
egyebekért is bocsánat, a halálraszánt |
erőszakos megidézésért, a kérdésekért, |
az itéletért is bocsánat, beteltem örökre: |
Láttam a tengerzöld ruhát, a húsos föltámadást, |
a napban állt, eltűnt, rámégett fekete árnya. |
|
Bagolyasszonyka
Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem,
vele még nem foglalkozott senki.
Szakértők megjegyzése.
|
a te fátyolhordozó röptöd |
a vérképző gyöngyoszlopot |
|
Te eljössz, ha temeti magát |
a Nap, ha a lángváros-alkony |
ha erkélyemen holdfiuként |
lesem én hogy emelje fejét |
|
Rikoltasz Bagolyasszonyka, |
fátyolt a szélcsendbe hozva, |
s a fegyveres ész elalél, |
már a rácsozat vaskengyelében |
futórózsa: vér-rózsaember |
|
Cérnaüzemben a cérna piros |
akár a vér, a Nyulak Szigete |
szivében a színarany képen |
búsulja csalánruha, dézsa hamu, |
de örvendi piktor Samu király |
mennek a májusi Mókus-közbe, |
hol végre csak a csipke a torlasz. |
|
de kigyújtod a vér tömegét, |
a vér-kocsik annyi sokát, |
a vér-villanyújság forog, |
a vér onnan vér-hírt leolvas, |
öröm-utat, vérnász-karambolt, |
vér olvas vér-hírt a Holdról, |
ragállyal ma kifestve tombol – |
ha rámkuvikolsz te: a Holdban |
majális van, májusi tor van, |
szeretőzik, de tébolyodottan, |
|
amíg kuvikolsz, kuvikolgatsz, |
kérgekben úgy kubikoltatsz, |
hogy ásója is fájva vásik, |
hogy ő a taliga-rivás is, |
odanyűgözve hanghoz, magadhoz, |
titokzatos kis-kosaradhoz, |
hol a választ nem érheti el: |
mi az amit halmozva halmoz |
|
te fátylas Bagolyasszonyka |
ütögeted hátam rajongva – |
Dániát meg a konzerv-holdat, |
még Hamletet is, a fagyottat |
de csak én esem szárnyad közé, |
te kénsárga földgömb-szemű, |
te fehér selyem szem-keretű, |
te lágyékban sötét mohás, |
|
A csont marad meg, csak a váz |
|
|
Milyen éj van
Sok hold vagy sok fehérmáj, |
ragyognak az ormon? Kérdőjelek: |
férgek, csavaros lilák, az aljban! |
De kár hogy a kíváncsiaknak |
megadatik a válasz ilyenkor. |
Mert ajkas kis hírnökök rémlőn |
gurulnak alá, mert gyűrüket, |
jegygyűrüket, vetél ma a kéj – |
ezek elmondják, milyen éj van |
a szerelem hegyén, hogy a vér |
buta vér, mert halhatatlannak |
hiszi magát – a levegőért |
kapkodó szájak, a rémült gyűrük |
mind elcsacsogják, milyen az éj |
az éjszaka fenekén – elárvult |
hímek, a magukban büdösödők, |
tükörhöz búsan bátorkodnak, |
mint gímszarvasok rémálmukban |
a fegyverbolt kirakatához. |
S kicsodák meszelnek éjjel ríva |
visszhangosra szobát? A bús nők. |
És ők törik éjjel a diót. |
Hát ilyen éj van, de zárd be |
ne halld meg a megcsalatott |
a kitaszított asszonyokét, |
mert ez ilyen éj, ilyen éj. |
|
|