Verseim verse
| KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT |
| EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON |
| SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK |
| LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK |
| ANYA-ODUJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK |
| TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ |
| TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA |
| ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN |
| A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG |
| HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA |
| FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT |
| HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT |
| HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG |
| TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK? |
| VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM |
| VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ |
| MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG |
|
Didergő ezüstfiú
| mint hölggyel mint mentőangyallal |
|
|
Elhúllt bolondok nyomán
| Dehogy merevít meg delelés |
| még romlatlan madár a májam |
| gyöngy még bennem az elrendelés |
| hogy a bolondok útját járjam |
| a szél amíg számat csiszolja |
| lesz a veszett ügynek bolondja |
| békákkal tüzdelt kalap alatt |
| lesz a májusért fölkelt beszéd |
| s négy lába négy szál százszorszépen |
| s hollók ha babarózsák szemét |
| kiszedik szólva hogy jómadár |
| egy se marad étlen se tétlen |
| ha tüntetve hogy éljen a rák |
| harsog a köpenyhad fehéren |
| fölzokog a vers feketében |
| kidadogja ki van veszélyben |
| ha naparanyból annyi karát |
| vész el a fények vesztőhelyén |
| ha nyög a remény ha a zászló |
| vonszolódik titkon a sárig |
| s tulipánfák tornyát legázló |
| rablónak ha szivárványt sárlik |
| lesz a veszett ügynek bolondja |
| világra a gondot kibontja |
| mert kéz is lesz hogy írjon röhejt |
| s kínt az országos panaszkönyvbe – |
| száll csuklómra csillagok örve |
| kiszakad a fohász az árva |
| hogy egy bolond százat csinálna |
|
A jó vitéz vesztesége
| Szűzen a szűz uton elballagva |
| átlépve haránt a hadi utat |
| hol paripalábak porzászlósan |
| füstölögnek végig – elbujdosva |
| szent ordasokhoz a kócsagnyakak |
| liliomkertjébe – ez volt a jó |
| s volt méltó hogy jussolt sírdombokkal |
| háltál a Hold alatt fű-lepedőn |
| a város kövei közt lópokrócon |
| állat- és istenszaguan amíg |
| az édes nyálnak nem jött aszálya |
| amíg a rang csupán komondori |
| ha nagy darab máj löketik vala |
| a földre csavart fejü bikáért |
| nehogy étlen vessz de a királyi |
| ámulat fölemel hópénz-ezüst |
| majd zsold aranyban csak a fekélyhez |
| kapcsol és ámen: lelked lukad ki |
| átesik rajta szűz út örökség |
| ahány csillag annyi átdöfött pólya |
| föltekintesz a jegenyemagas |
| gyászos nőkre de égi magasok |
| harmatoznak néked s csak bárányfelhők |
| fohászát s nem a szitkokat hallod |
| hétfőre ha megvirradnak az ágyak |
|
Kérés, nem teljesítve
| fordítsátok félre vagy föntre, |
| nehogy visszarúgja a bárdot. |
| Én tisztelem a tiszta csapást – |
| De ki hallott ilyet, ki látott? |
| A bárdot megetetik hajjal |
| s gyalázzák a nyakát sokáig. |
|
Balassi Bálint lázbeszéde
| Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, |
| hites uraságok csipkegallérban, csuhában, |
| kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, |
| dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt. |
|
| De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt, |
| utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír. |
| Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek, |
| csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók! |
|
| Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást |
| amilyent farotok csöve pököd eleven húsra, |
| homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza, |
| ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt! |
|
| Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó |
| s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors – |
| Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom |
| innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem. |
|
| Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap, |
| kobakodra húzd és ámulj amig én a világot |
| vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt, |
| margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt. |
|
| Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt |
| már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap |
| férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold |
| s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi. |
|
| Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera, |
| s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi, |
| doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi, |
| hervadj le földig, te rózsás kalapos halál! |
|
| Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át |
| gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla |
| kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, |
| valakihez pirosa áttör időn s ködön. |
|
| Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög, |
| zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag, |
| angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog: |
| címere hárfa – hungarus volt, istentelen. |
|
|
Zsoltár, egyetlen
| Úristen, hozzád kiáltok, te szoknyás, te Rodostóban |
| búsan kitalált Kedves Néni, magamat eléd terítem, |
| de szegfűsen habzó ajakról hallatlant hallasz, Uram: |
| segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek! |
|
| Szoktass a szutyokhoz, Uram, ezt valljam háznak, hazának, |
| pajzsom és csillagom, nagy havasom immár szemét legyen, |
| szemét a mérlegem nyelve, barátságom pecsétje szemét. |
|
| Uram, írtsd ki belőlem örökre a csömört meg az émelyt, |
| hogy a nyájas kézfogás szemetét kezecském tartsa rajongva |
| s rám ügyelő mennykő térítse el szárnyas tenyeremet, |
| szappannal ha kezet fogni őrűlten óhajtok, Uram! |
|
|
Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról
| Nap süti a vaskezeket, mégis fáznak, |
| sorsvonaluk fagytól sirámos, de álmuk |
| édesebb a méznél is, jönnek elébük |
| morse-jelek, szaggatott aranyvonalak, |
| s göbök, a vasujjnak betűzni valók, |
| jelentik: az áztatóban minden rendben, |
| rostolódnak szeretők, lesz elég zsinór, |
| kenderkötél, kötőfék meg pányva, ponyva, |
| majmaidnak tágas cirkuszi tető. |
|
| Tűnődhet valaki bár az Oceánum |
| partján, csillagok palotája kövén, |
| sujtásos, zengő mellkosarába gyűrhet |
| ragyogást, ragyoghat sok perlő ajak, |
| sebtől is ékkövesen mind ide tér |
| a Vaksi Mamához, ki küldte világgá, |
| magát ajándéknak nevezi bolondul |
| s lefordul a gyöngykosaracska a lápba – |
| magyarul ez nagy-nagy emberáztató, |
| Árgyílusnak poshadt zöldpaplanos ágy. |
|
| Már eleget ríttunk, rándulj mosolyunk, |
| véres szemünk, lószemünk dudorodj égre, |
| lásd meg: az álmodott aranykupolák |
| magasabbra álmodva már, s nem a lápból, |
| fentről sütnek hajdani kardcsókolók, |
| citerások, májusi nagy szeretők. |
| Sorsuk, holtuk soha se lesz megtorpantó |
| a támadó tündökleteknek, a hívő |
| tébolyultaknak, mert szellő a halál, |
| ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek |
|
|
Vallvadír
| Álmodon álmodva kopogatok, |
| Személyemben én a megbukatott, |
| a cidribe hajszolt, de még se halott |
|
| Vékony üvegcsizmám csupa pír, |
| Beláthatod homlok- s mellüregem, |
| hol esküdve hajnalköröket ír |
|
| a lépcsőházban is elfogható, |
| a május májusaként a saját |
| ilyen vagyok, itt makogok, |
| álmodon álmodva kopogatok, |
|
| aranyába, az illatos árnyba, |
| jó lesz a polcok legalja, |
| a meggyesüveg jobbja vagy balja, |
| de jobb ha te fátyolba pátyolsz, |
|
| legyen ámori báb-csecsemő, |
| mert vagyok eltörhető is, |
|
|
Így írlak versbe
| Ingeden a csipke tejfogait |
| ahogy becézi kisujjad, ahogy |
| sastollal a mosolyt orrod alá |
| idézed mesébeillőn, ahogy |
| mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy |
| állva a világ siratófalán |
| még a kőbabát is dajkálgatod, |
| így írlak versbe, maradj te remek, |
| a mulandóság kezére csapok, |
| ne tapogasson téged, – se halál |
| se nyű majd ne nyerjen bocsánatot. |
|
A zöld sátor elégiája
| csontomig boldog ama völgyben: |
| az ártatlan Farkastorokban, |
| de ordasos korban boldog, |
| mert ingem riadalom jelképeként |
| mert öltözöm az erdő meg a nap |
| zöldarany reflexeibe olyanná, |
| ki az üszök-hozó bandák szivét is |
| Ama völgyben, a Farkastorokban, |
| nem voltam veszendő, kiírtható |
| a világ jegyei közül, se magányos, |
| mert mátkám a nomád isten édeslánya, |
| zengés, de lánctalan, levélkoszorús, |
| kinek nászajándékul küldi a sas |
| a legszebb tollát, hogy utálja a port. |
| Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű, |
| nikotinos ujjacskák emelkedése |
| őrjítően üres zenitre a korból, |
| s koholva a jövőt, a mesét: |
| leveles ágból kettőnknek sátrat |
| én hajlítok majdani pátriárka, |
| az ősmama keze pedig vízben lappang, |
| rákok a fölesküdt ujjacskákon |
| csüngnek alá mohosan, konokan, |
| satuba fogják a rózsát, holdat, |
| de fazékbeli sírásuk jobban fájdít, |
| érezd a helyükbe magunkat |
| ahogy centuriók főznek veresre |
| s körmünk csikorog egy kondér falán. |
| De hála, a szerelem zöld sátorba |
| csókolózni fektet, s a magunk tüze |
| kínlat a gyönyörre hallatlanul, |
| étlen is a kreol csúcsokat hágom, |
| napfoltos hátamból zápor ered meg, |
| vadezüst cimbalom kívül, belül, |
| míg nyála kiszárad cukros szádnak, |
| s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve |
| hattyúi keresztcsontunkra aléltan, |
| szép ál-halálban – de így is látom: |
| fölszállsz a zöld ágak ívein át, |
| légrepesztő lábaid énekelnek |
| s szivárványbugyorban hátacskádon |
| átmented a harmadik évezredbe |
| a porontyot, a csillagszeműt. |
| Most mennyezetem, mennyem, napom is mész, |
| most mészből pattintott leveleknek, |
| álomból fölrepedt szemhéjaknak |
| randevúját kell megérnem, idő. |
| Itt feküszik hanyatt acélrugókon |
| halványságom, de nem ez vagyok én, |
| ez a test nem enyém, valahol távol |
| egy zöld porondra igazi valómat |
| leszögezted, idő, elrekesztetted, |
| elsikkasztottad s még rácsok közt se |
| mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő. |
|
| Idővel paloták, házak, erős várak – |
| búgom a virágzó sort, de idővel |
| erős fog, hajzat és tűz is romolnak, |
| a mén tömör labdája, a gének, a vér, |
| s nem érkezik címre az ér postaútján |
| a küldemény, vagy föl se adatik, |
| szűz csomagként salakba fordul a só, |
| magnézium, foszfor s téved az óceán |
| éjszakájába virágoskertnek, idő. |
| Már nincs szavam értük és nem pityergem |
| magamhoz az ibolyántúliakat. |
| A tűzközpontokkal pepita űrben |
| sugárutak, lángkerekek, más-más távlat |
| varázsa se vonz, mert én sehová |
| nem óhajtok eljutni, istenhöz se. |
| A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként |
| személyem ellöki. Miért legyek én |
| fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk? |
| Végemben a kezdet? Ez jó mondóka, |
| mert megfordítva is rossz, ó mylord, |
| a laurus cilinder, mely ezt költötte, |
| pont ilyen magas és mély és kerek. |
| Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg, |
| mert mész a mennyezetem, mennyem s napom, |
| s még zöldjét veszejtő fülem nem elég |
| fakó, a mész-lomb zenéje még bántja, |
| szívem se elég fakó, a várhatóval |
| a megbékülést még utálja, s hiába |
| pazarlom a vért a számon is át, |
| még nem vagyok fehérrel teljes fehér. |
| De mint véznát, kit erőszakosan |
| etetnek, te úgy fogsz le engem, idő, |
| te megetetsz mésszel rogyásig, idő, |
| és megpattantod a zöld susogás |
| íveit bennem s töröd mozsárban: |
| se emlék, se én. De idővel, idő, |
| te is kifordulsz, kidöglesz, idő, |
| kipusztít a semmi – én érzem a semmit |
| és sajnállak, idő, mert benned élek, |
| édesen éneklek, hallod-e idő? |
| Ez a zöld sátor elégiája. |
|
|
Számadás egy pillanatról
| Fényszóró aranyszemedtől sávos a múlt s már búsúlsz: |
| egy pillanat veszve, s vele én, a rejtelem rajtam. |
| Hasogasd csak az árnyat, de ha egy bárányfelhő |
| mögül ordasi szőrzet lóg ki, nem én vagyok. |
| Se bárány, se latrok hadnagya nem vagyok, |
| se a részegek ormán ravatal, horkoló, |
| kire havasi nők a szegfűt viszik s már fölforr |
| virágzón mint egy kondér tej. Bár volnék helyében. |
| De hol vagyok én? A megkeresésben segítenélek, |
| nyujtom ami közeli gond és dűh vagy esély. |
| Tán ama pillanatban szépkorom kengyelei |
| fölibém lengnek, harangoznak föltámadásra, |
| s lehet: egy réten a bűneim boglyáit vissza- |
| vezénylem fűnek, zöldnek s már újra kaszálhatok. |
| Lehet, hogy valami rémmel nézek farkasszemet, |
| lehet, hogy valaki őrült csörget rám telefont, |
| lehet, hogy a verstől búcsúzom el, tán jobb |
| ha a fekete tölgyből gombokat esztergálok, |
| leszel térdtől torokig ékes. Lehet, hogy tervezek |
| nyalókát a nyalnokoknak, méltóan zord reszelőt, |
| csak cukrítom kicsikét. S tán a vértanúság |
| a gondom ama pillanatban: egy péklapátra |
| kuporodok, pékurak, lökjetek a kemencébe, |
| ha áldozat kell, hogy a jókenyér megszülessen. |
| S meglehet, éppen félre visz a reflex, hamus, |
| csikk-férges tálam ráborul a vállfán merengő |
| menyegzői ingre. Vagy éppen mosómedve-lényem |
| pacsál. De meglehet, sárga tészta-levélt sodrok, |
| jelesen vágom, mint hadak idején a dohányt, |
| mert ökörhús-koloncos levest én zúzmara-Krúdy |
| igen óhajtok már, hogy szégyellje magát a világ! |
| És lehet: egy ó-görög oszlopka mellett állok, |
| vagyis egy vésetten-hollos hó-szoknya tövén, |
| leér a földig, pici saru-orra csak sejtés, |
| a taxira várunk, beszáll, marad a hűlt köre, |
| benne két őszi levél, mit véltem saruinak, |
| ezeket dűhvel, bottal kacsásra beforditom, |
| csámpítom chaplinivé kifelé, elhagyom, |
| szállok mesébe a megcsalatottak dalával, |
| de egy vigaszom van még: legyen az repedt sarkú, |
| belőle a tündért kihámozom én. Hát íme, |
| álomi pillanat: ördögbőr-álruhámban, |
| a rókaszagu rút koronavirág-kertbe |
| jutok egy varangy-hölgyhöz, mit tegyek, cirógatom |
| a száját királyka-madárka-tollal, nevet, |
| remegtetem édesen, ebihal-függője gyöngy már, |
| göcögtetem tündérré teljesen. Ez tetszik-e? |
| Másra már nem emlékszem. Hát vegyed ami illik |
| ama pillanathoz, s ha e számadás csapodár: |
| folyamodj Galaxisunkhoz, mert onnan ha jő |
| meteor, az harmatos, aminósavakat hoz, |
| élő, zöld csillag ég ott, s lényei a zöldikék: |
| figyelnek. Van köztük egy, aki fogantatásom |
| óta hekusom. Ő mindentudóan beszámol, |
| mit cselekedtem, gondoltam-éreztem akkor, |
| a pillanatban, a szentséges-ékes időben, |
| midőn veled szembe, a nagy víztől ostorozottan, |
| a vágy piros extázisában feljött a Telehold. |
|
Az erdéli asszony keze
Balassi helyett is tajtékozva
| síriglan a keserű szájra. |
| Balomon sírdomb, Uramisten, |
| jobbomon asszonyka – haláli |
| társaság a lombsárgulásban. |
| Uram, aki szolgálsz e torban, |
| rám, kit megfertőzött a gyász, |
| rám, kit idehívtál temetni, |
| nem sujt-e hantot ez a kéz? |
| La mort est l’amour – duruzsol |
| egy tűz, ime halántékomnál |
| fehér kezeszára a gyertya, |
| a lángnyelv a kicsi tenyér. |
| Uram, igazítsd meg e nyelvet. |
| L’amour est mort – Uram, így se |
| reménység, de végzet-halandzsa. |
| Tán ha imázok Balassiként, |
| illessen mint szép ereklyével – |
| de kacér, de a holdtávolból |
| babrál csak a költő szivén, |
| s nem a gombján, nem ahol fáj, |
| az úristenit, mert nem az úttól, |
| nem lovaglástól dagadoz a hab! |
| Kék láng, aranyudvaru kéz, |
| erezete kék, s e tenyérben |
| írva mennyi gyászmenet útja, |
| gyémánt-füzek, édes házsongárdi |
| L’amour est mort – csak duruzsol |
| a kék tüzü kéz, Uramisten, |
| köpj e remekműre nevemben, |
| magvetője mákszem nyüveknek! |
| L’amour est mort – mint sokaság |
| porladok már én is alatta. |
|
D. asszonynak, Délre
| Láttam a tengerzöld ruhát, a föltámadást, |
| maradék húsom sápadt, bár a sorsban, magamban |
| volt kaland sok, ami S kanyar meg Ú szakadék. |
| Emlékezni nem kockázat, de mikor, de kinek? |
| Különös, hogy mindig tél volt, hópapos, hótemplomos, |
| hógengszteres vagy meredeken halk havazás |
| ha láttam magát, de a hópehely sötét felén, |
| remek cimervirág, tünemény, idegek cirkusza volt, |
| bevérző gond hogy vadászfegyver gondol ránk, csak télen |
| soha szirom-árnyban, tejhabos, bari-térdeltető |
| időben, ó Asszonyom-asszony ez nem különös? |
| Maga északra is átjárt belém havával, |
| fegyverfüst-fátyolos fejjel bezuhant a vér |
| kapuján, s nekem gyászolnom illett, megszenvedtem. |
| Már megszolgáltam hogy lássam a tengerzöld ruhát, |
| e húsos föltámadást. Micsoda valószerütlen, |
| hogy ott és akkor, véletlen, de törvényerőre |
| emelve. Kicsoda által? Én térképpel máskor |
| katonásan mint D. pontot hiába kerestem. |
| Kitűntethet egy D. kacagással, dukál ez annak |
| ki fordítva fog térképet s járja a jobbot balul. |
| De kisült, hogy segédlet nélkül is meglelhető, |
| ahogy legutóbb, csak állni kell sötét fal előtt |
| mint akit sortűzre itéltek egy más városban, |
| s gondolni erővel, halálraszántan magára, |
| s már látom a tengerzöld ruhát, a föltámadást. |
| Elém jön a napban, átsüti a ruhát a nap. |
| „Jónapot Asszonyom-asszony, ma föltámadás van? |
| Tudja-e hogy bűntudat, hallatlan aggodalom |
| idézte elém a fűre? Maga életre szánva? |
| Érzi-e hogy átsüti a nap, hogy átláthatóan |
| kiszolgáltatott árva? Teljes-e ma is reménnyel |
| a zöld selyem éjben feszesen alvó medence? |
| Ölében a hajgyűrüs domb csak álomba révedt? |
| Hol az ébresztgetője? A csintalan tűz hová tűnt? |
| Megölte a megfontolás? Csupa ökonómia minden? |
| Az édesvizen meg a sóson a Diesel-motoros magáé? |
| Az a cápa-kék, cápa-orcájú siklik-e Dosztojevszkij |
| szőrmók fejével, vagy csak enyémmel a hűtlenségben? |
| Igaz-e, hogy odavan szegfűszagos déli támaszpontunk, |
| asszony-bázisunk D.? Bevallható-e a fogyatkozás, |
| harcászatilag is? Csak huhogjunk, mint sóvár király? |
| Emlékszik-e még a havakra, fehér gitárra, |
| a télben kanyarokra, a versre, silány konyakban |
| a szappan-aromára? Kíváncsi vagyok nagyon? |
| Ezt a létbeli mennybemenést maga nem únja? |
| Már a dühei helyett csak a kerámiás |
| kemence izzik? Az éden csak bóvli-gyümölcs? |
| Csillag-szériákra gondol-e még, ha korongot forgat? |
| Vagy úgy boldog, ha számosabb porladó csuprot |
| kapkod ki a kemence száján? Bekávéztatni |
| a világot akarja? Sejti-e mért vagyok sápadt? |
| Főkönyvében, a titokzatosban, jegyezve van-e, |
| véremből a csuprokba máznak mennyit rabolt? |
| Maga duplán üdvözült ugye?” Ha volt volna idő |
| a kérdések töviseivel tán bekalickázom |
| sziszegve egy zöld mehanában, hűvös ivóban, |
| hol kovásztalant sütnek parázson, figyeltem volna |
| finom ércű kezét a poháron, kisujja körmét, |
| hol hajdan egy holdfordulásos vércsöpp virult, |
| öle kelyhéből bibi, ami nem baba-jel, |
| de gyász és ünnep is, katicabogár, ami elszáll, |
| s megjön a gyönyör. Most figyeltem volna tépőfogát is, |
| régi-e, vadonat új-e, de azt is, milyen árny |
| lovagol szívén a kapitány-nemzette lánynak, |
| magának Asszonyom-asszony, ki mégse akárki |
| a képemet meszelő sorsban. De nem volt idő: |
| A tenger küszöbe fölé egy új monumentum |
| készül, ami új ura terve, oda sietett |
| betonozás angyalaként. De örvend-e a tenger, |
| s küszöbe a tengernek? Borzongva is mondtam volna: |
| Menyegzői csontom, a vázam didereg ott, |
| betont majd öntsenek rá is. De nem volt idő. |
| Boritékban ha csak dadogást küldök, bocsánat, |
| egyebekért is bocsánat, a halálraszánt |
| erőszakos megidézésért, a kérdésekért, |
| az itéletért is bocsánat, beteltem örökre: |
| Láttam a tengerzöld ruhát, a húsos föltámadást, |
| a napban állt, eltűnt, rámégett fekete árnya. |
|
Bagolyasszonyka
|
Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem,
vele még nem foglalkozott senki.
Szakértők megjegyzése.
|
| a te fátyolhordozó röptöd |
| a vérképző gyöngyoszlopot |
|
| Te eljössz, ha temeti magát |
| a Nap, ha a lángváros-alkony |
| ha erkélyemen holdfiuként |
| lesem én hogy emelje fejét |
|
| Rikoltasz Bagolyasszonyka, |
| fátyolt a szélcsendbe hozva, |
| s a fegyveres ész elalél, |
| már a rácsozat vaskengyelében |
| futórózsa: vér-rózsaember |
|
| Cérnaüzemben a cérna piros |
| akár a vér, a Nyulak Szigete |
| szivében a színarany képen |
| búsulja csalánruha, dézsa hamu, |
| de örvendi piktor Samu király |
| mennek a májusi Mókus-közbe, |
| hol végre csak a csipke a torlasz. |
|
| de kigyújtod a vér tömegét, |
| a vér-kocsik annyi sokát, |
| a vér-villanyújság forog, |
| a vér onnan vér-hírt leolvas, |
| öröm-utat, vérnász-karambolt, |
| vér olvas vér-hírt a Holdról, |
| ragállyal ma kifestve tombol – |
| ha rámkuvikolsz te: a Holdban |
| majális van, májusi tor van, |
| szeretőzik, de tébolyodottan, |
|
| amíg kuvikolsz, kuvikolgatsz, |
| kérgekben úgy kubikoltatsz, |
| hogy ásója is fájva vásik, |
| hogy ő a taliga-rivás is, |
| odanyűgözve hanghoz, magadhoz, |
| titokzatos kis-kosaradhoz, |
| hol a választ nem érheti el: |
| mi az amit halmozva halmoz |
|
| te fátylas Bagolyasszonyka |
| ütögeted hátam rajongva – |
| Dániát meg a konzerv-holdat, |
| még Hamletet is, a fagyottat |
| de csak én esem szárnyad közé, |
| te kénsárga földgömb-szemű, |
| te fehér selyem szem-keretű, |
| te lágyékban sötét mohás, |
|
| A csont marad meg, csak a váz |
|
|
Milyen éj van
| Sok hold vagy sok fehérmáj, |
| ragyognak az ormon? Kérdőjelek: |
| férgek, csavaros lilák, az aljban! |
| De kár hogy a kíváncsiaknak |
| megadatik a válasz ilyenkor. |
| Mert ajkas kis hírnökök rémlőn |
| gurulnak alá, mert gyűrüket, |
| jegygyűrüket, vetél ma a kéj – |
| ezek elmondják, milyen éj van |
| a szerelem hegyén, hogy a vér |
| buta vér, mert halhatatlannak |
| hiszi magát – a levegőért |
| kapkodó szájak, a rémült gyűrük |
| mind elcsacsogják, milyen az éj |
| az éjszaka fenekén – elárvult |
| hímek, a magukban büdösödők, |
| tükörhöz búsan bátorkodnak, |
| mint gímszarvasok rémálmukban |
| a fegyverbolt kirakatához. |
| S kicsodák meszelnek éjjel ríva |
| visszhangosra szobát? A bús nők. |
| És ők törik éjjel a diót. |
| Hát ilyen éj van, de zárd be |
| ne halld meg a megcsalatott |
| a kitaszított asszonyokét, |
| mert ez ilyen éj, ilyen éj. |
|
|