Új évszak jön
Új évszak jön, betűk vetése, |
vesztése húsnak, forróságnak. |
|
Vetkőzném inkább életemet |
vagy az ágyban sörényeseknek. |
|
Mert hova jutottam – sehova, |
színtelen seholba, semmibe, |
halálosan puszta papírhoz. |
|
csöndje megrendül, más lesz a kín: |
hátba löksz, teremtés, terrorizálsz, |
ó, te szivárvány-szoknyás mozdony, |
görgetsz lassúdan magad előtt |
s bennem a bárányarcú világ |
megszületik újra, s csak tudnám: |
mit akarnak, milyen új kölkök |
lépnek ki a tenger bölcsőiből! |
|
|
Jövendőnk háza
Jövendőnk háza a tartály, sugárzó, |
hírvevő övezet, kabinokban |
végezzük tárgyilagosan, még mindig |
humanizmus tején a gyermek, |
szennykéreg vastagodó és bura-hiány, |
a tervrajz szerint is, ime, az ember: |
méreg a hajzatában, zöld erdő érzi, |
a játék komolyra fordult. Legördül. |
|
Vakuló gömbök
Mi lesz az űrbeliek sorsa |
mi loccsan szét a szűz világba |
mintha a csillagok szemében |
|
dögfolt alatt fordul homályba |
odáig én se lássak – csókolj |
kipusztult szemek éjszakája |
|
|
Galambleves
Méregzöld lécek századával |
rózsára vágynak, de előbb |
cölöpöt kell ültetni, ásnak, |
gödröt ásnak, sír lesz belőle, |
egy-füst-alatt a galambász |
macskának is készül, vaslapát |
labdázik a nappal, de alul |
meglapít egy eleven gömböt, |
alul éj van a vas-tükörben, |
mélyül a gödör, gazdaságos: |
megtömik tövét a cölöpnek |
macskával, földdel, már csak ők |
diadal, öklükre süt a dél, |
tányérok sorba mint a téboly, |
de süket a lelkük s vak is, |
dél van s nem inog meg a fény, |
dél van, de kibújik a földből |
farka a cicának s meg-megüti |
a cölöp tövét, fekete inga. |
|
Az a kör, az a mérhetetlen
Az a kör, az a mérhetetlen |
mért lett vadaskert, vasgyűrü? |
Agancsom tükör fényszórók |
figyelik s kényük szerint |
|
Kis kör, nagy veszély – hány vadász |
sétál itt sárgacsizmásan? |
lehetetlen, hogy élek még |
s katlan hamuja a csontom |
|
De ha nem élek, mi vagyok? |
vesztett százszorszép koszorút |
|
Drótháló-zenit ha a réten |
kiszökik, értetek visszajár |
|
|
Tipegő liliomok
mintha már sarkatok volna |
|
s kitárják szálkás kapuikat: |
|
|
Délsziget nincs
Fázott a lélek is, húztunk délnek, |
akár a fecskék, ha elvillannak, |
nikkel-palackunk tükör-kútja |
forralt bort a kékülés ellen |
lökött még torkunkba, de szemközt |
zakatoltak délről, nem hihettük, |
hogy álnok a holnap délszigete, |
élcelődtünk vacogva, micsoda |
mozdonyok, micsoda pálinka-főző |
lehetne belőlük, mennyi vörösréz- |
cső és karika, de végül is: |
láttuk a pálmákat jég-bilincsben, |
férfiak vénasszony-kendőt kötve |
védték a fülüket, s a költők |
bakancsosan bóklásztak elénk – |
és megfordult a lelkünk, csak vissza, |
vissza az északi kard-élekbe, |
ahol immár természetes a tél. |
|
Anyám és a madarak
Kezetlen bábák a tavasz gyöngyén, |
anyánk földjén, hol annyi a pólya: |
bókoltok varjak, ti, vasorruak, |
rojtos toll-bugyogósak, büdösek. |
|
Sors-küldte kapások minden renden, |
apró, cukorédes csírák sorát |
csőrrel kiszeditek, gyenge gyökök, |
gyöngy-halántékok, íme, malomban. |
|
Madarakkal küzdök – írja anyám. |
Örvényetekben látom, sötétlő |
agresszióban pirkadat óta, |
forgolódik, jajgat, vérző kereszt. |
|
Madarak, országot járó malmok, |
mész-csőből ácsoltak, velőtlenek, |
égszinkék gyomruak, gyors emésztők, |
szívre és emlékre rondítatok. |
|
Rikoltók, csiripelők, füttyögetők, |
reped a virágos tál, mert hiába |
érik a cseresznye, elvérzik a fán, |
sebbel se tüntet, semmi ajándék. |
|
Hamis tudattal állnak csak a fák, |
mind azt hiszi, zöld még, pedig fehér. |
Mész-guanóval tetőtől talpig |
lepedős rémek a napvilágban. |
|
|
Rózsa-vitéznek Rózsadombra
Rózsafa, platán, juhar-levelet, |
mindent, ami halálra pirkadt |
örvényébe fölkap aggodalmam |
s akár a kemény szél, ott forog |
s befonja mormolva házadat, |
hol az ajtót magadra zártad |
s gyertyák bábeli nyelvelése |
alatt bakanótát fujsz az ágyon, |
te éneklő ravatal, redőid |
remegnek nagy pulzusodtól s tudom: |
s gyűrűdnek homálya van a gondtól. |
|
Jó volna sírni, sírni, sírni. |
Fejedben prímás a kín, vonója |
elvonja a hajnalt, megőszült |
Balzsam kutyád szivedet nyalja |
s hiába. Hát hol a megoldás? |
Világos van, de kékül a szám, |
illetlen a remény hirdetése, |
nem üzenem, hogy lesz még ünnep, |
de tudjad, hogy halálra pirkadt |
lombokkal, akár a kemény szél, |
házadba mormol aggodalmam. |
|
|
Egzakt aszály
itt meg csupa zsoltár a száj |
|
üstökösként sárga sürgönyt |
úsztat a szervetlen térbe |
|
de él a szuper-anyag él a |
rekord-kőzet sivár moréna |
|
|
Rossz álom, február 17
Város, ahol annyi a lángész |
négykézláb ingó rossz kanok |
eszik a véres korpát, nőik is |
kövön kecelnek, pántlika, kalap, |
fejnél magasabban a far s pucér, |
szakadéka nyüvesen vigyorog |
s kivívja szűz arcom ájulatát. |
|
Szememre ki ád egy zöld levelet, |
kis pajzsot akár a babatenyér? |
Volt egykor zöld, a moha volt utolsó, |
minden gyökérlábú elmenekült. |
Kőből és korpából csak a kiutat |
áhítom, de kőfal kelet és nyugat, |
dél pedig árvíz, daganata csönd. |
|
Északra, László, vasbordás, magas, |
duruzsol éles pléh-zsalukon át, |
lépcsők neked a rések s meglehet: |
úgy meggyalúlnak, torzsád se marad. |
Miliméterenként vagyok boldogabb, |
vagyok rojtosabb is. Mit hagytam el? |
Frontális feszületté átfordulva |
alátekintek, ó mennyi zsizsik! |
|
De itt, a tűnődés mögött muzsika, |
mi lenne, ha tűz – s már fujják is a rések, |
elérte a láng a képzeletet, |
engem is, nagyudvarú ünnep vagyok, |
s foltosodom sötéten jövőmhöz – |
agyő, ti fényes rekeszek ott lent, |
pernye-bohócként integet személyem, |
s illetlenül: feketén havazok. |
|
|
Puskapor és mákszem
térdeplő haj s delelő fohász |
|
Éneket a zsarnok futásáról |
írni kell, írni, hatalmasat |
gyalázatát nehogy feledje |
|
Dávid hite a mákszemekben |
betű-kék vetésben lüktetek |
szirom-özön feltör, nem rémíti |
|
|
Párbaj
Dunában szél, szememben vér |
árnyékodon állva: itt vagyok. |
én inkább kardot csókolok, |
szűz hangon ordítok magamra |
árnyékodon állva: Babylon |
két lábon forgó őrült hófuvás |
nagy éjszakámban ítéletfehér |
asszony, halál hadüzenete. |
|
jég-tükrös, gyutacs-gyöngysoros |
de nagy parázna, bömbölni-való |
tavaszra tél, a tüzemre mohó |
légy már a Dunán hab-tutaj, |
|
Árnyékodon állva itt vagyok, |
elfehéredve el is hullhatok, |
szűz hangon ordítok magamra: |
|
|
Fenyegetések
Susogásodat hallom, Heródiás |
őt, a buta szűzet, irgalmatlant, |
aki tálcára óhajtja fejem, |
aki szoknyául veszi farára |
őt látom, őt, aki cápabőrrel |
s nem érzi át micsoda gyász |
pár nélkül töltenem az éjt. |
|
Ne siess képzelet, még csak dél van, |
törpék az árnyak, történhet más is, |
még mozdulatlan delel a kard, |
s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla, |
port se borzol árnya, és fönt a fekély |
lüktet csupán, mert érctükre nincs, |
mert alagsorba csukatta a tükröt, |
idilli – de újra sásözön rajtam, |
susogásod újra eloltja a fényt, |
és lányodat látom, Heródiás. |
|
Sarkamból is arkangyal lángol, |
mert megmértem én s megitéltem: |
mert rácsot ugyan belevelez, |
de rácsot soha nem harap el, |
s mert minden nyugtalanoknak |
fejet ajándékba nem adunk, |
levágatod? égi orbita várja, |
oltottmész-köpenyét leveti a törzs, |
rendíti e döglött földet a váll, |
halálunk vásárfia soha nem lesz, |
soha ablakba-tehető halál. |
|
Susogásodat hallom, Heródiás. |
|
|
A nagy atlanti homályban
forogjon csak a szerelmes Város, |
hozzá havon át, sivatagon át |
ne szűnjetek meg utak, ti utak, |
most vissza, hol dérré ijedt a hajam, |
a só-evés őrjítő távlatával |
most vissza, egy fintor a búcsuzás, |
mosolyom repedez, akár a lakk |
pofacsontján a mozdonynak, rugók, |
megindult áttételek, csuklók fölött |
már kezd a fogam is csikorogni |
s fájdul szerelmes fejem, agyő, |
most vissza a sorsba, Katalaunum |
véres teknője iránt, hol örökké |
dagasztódik a keserű kenyér |
barbárok mohóságának – de én |
elfordítom a képet fonákra, |
napkeleti képzeletbe, a Tisza |
rohadó-almás partjáig s tovább |
hol gyémánt-éggel az örök Attila |
patkolja önmagát, én pedig sírva |
bámulom csak a vőlegény-hollót |
mert indul a francia liliomért |
s látom: a rémület ökrötök száját |
szétnyitja mint a balta a tököt |
s madame Albisetti teje megered |
megelőzve a foganást, látom |
kengyelnek tép föl hidat a harag |
és vadruca-ajkú négerlányok |
hápognak felém s a Notre Dame, |
mert farát a katonaszakácsok |
nyűvik röhögve, én pedig sírok, |
mert a nagy atlanti homálynál |
nagyobb sötét a Várost elérte – |
széthasad szerelmes fejem, elég – |
jobb lett volna ha nem kezdem el, |
jobb lett volna ágyról se tudnom, |
mezítlen karddal elhevernem, |
jobb lett volna már akkor, a síkon, |
hol a kerekek is így kattognak: |
Katalaunum, csak Katalaunum – |
szikrával tele szájjal most vissza. |
|
Ordas mondja
Hóval a holdig én örvénylek |
|
sugár-cérnával gyors a körmöm |
éggel a földet egybe-öltöm |
|
tudok éhezni, jól torozni |
csillagokkal is táborozni |
|
csillagokkal is táborozni |
|
hóval a holdig én örvénylek |
|
előttetek e csillag robban |
|
|
Anteusz
Tölgy és csillag közt pólyámban |
vert már a kékség hadarója. |
Héjamból már kihántva sokszor |
hajdina gyöngyeként mezítlen |
pendülök följebb a hengerek |
törvényeiből. Tűz, víz puhítna, |
főzne kásává: Ess ide, gyöngy! |
Lehullok én, de más irányban, |
leszakadok, de nem oda, soha. |
|
Örvendezhetnék, micsoda delej |
térít el tőlük, de csak fájok. |
|
s páncélok emléke, csömöröm |
az erőszak holnapja is, vérem |
nem örök, hát örvendezésre |
nincs ingerem a délutánban. |
|
Örvendezzen a Harczok Ura, |
hetvenhét lenyúzott bőrömet |
űrbeli porral aki kitömte. |
vegye le az Úr és mosolyogjon, |
orra higanyát szíva agyára |
dünnyögjön az Úr és csak nézze: |
tengelye körében miképpen |
forog egy iszonyú szobor-tárlat, |
hetvenhét körpályán alakom |
régi vér kemény flitterében, |
s higgye csak: ott forog lényegem. |
|
Hadd térdeljek a délutánban, |
hátamon e cirkuszt viselve, |
anyám kertjében húr-soványan, |
rázkódva a láztól megint. |
|
Édesanyám, a kertedben újra |
szőlődet csipegetem. Élek. |
|
|
Föltámadt piros csizma
Petőfi Sándor születésnapjára
Lélekzendítő asszonylábon |
föltámadt piros csizma kísért |
|
orra vasának újhold a minta |
úgy szikrázik egyetemes télben |
hogy tébolyog itt legalul |
ahol mi fekszünk behavazva |
sebzetten, csonkán éktelenül |
|
üres a bölcső, a harctér teljes: |
balsors-csinálta babákkal néma |
|
s föltámadt piros csizma a síkon |
szívünk dombjának dúvadja már |
végzet-igézte agyunkon táncol |
sarkantyúzza a dögöket is |
mit akar, mit akar, azt akarja |
szeresse ez a nagy havú ország |
|
föltámadt piros csizma kísért |
aki hordja ki az a barna? |
könyökölj fel a hóban és látod |
nem Júlia a síkon, de más |
a Géniusz keresi Sándort, sarka |
rúgja a tölgyet, dől róla a dér |
s ahol a dárdák és lángok állnak |
medvebundás győzők kezében |
világos vérrel meging a pohár |
|
föltámadt piros csizma a síkon |
eszelős látomás volna csak? |
|
hát nem szebb az ujjászületés |
hó-alatti kárhozatunknál? |
|
lélekzem a télben, fohászkodom |
föltámadt piros csizma, csak zaklass |
te irgalmatlan édes, te fényes |
csikorogd széjjel a szívünk havát! |
|
|
Versben bujdosó
Versben bujdosó haramia vagy, |
fohászból, gondból, rádszabott sorsból |
hirhedett erdőt meg iszalagos |
bozótot teremtesz magad köré, |
vele fekete éjt, hol fehér |
inged is rebegő selyemlidérc, |
alkohol szélverte lángja csak, |
versben bujdosó haramia vagy, |
szemed, a szemed is tünedező, |
levelek rése ahogy tágul, |
ahogy szűkül, de mindig másutt, |
szüntelen célzó, de célozhatatlan, |
kintről ordasi tűz s fegyelem, |
belül piros őzike-csillag – |
belül véredtől, véred vasától |
hártyáid azúr ablakai közt |
káprázatos világ a vemhed |
s vétked, mert ott ragyog igazi nap, |
versben bujdosó haramia vagy, |
megáldott szakállas anyaság, |
partizán-anyaság, lomb-koronás, |
hogy az éterben cirkáló öklök |
ünnepén eleven dob ne lehess, |
hogy léted értelmét el ne vetéld |
a halál dögönyöző bábáitól |
és csipesz-kezek nehogy kiszedjék |
érzékeid tündéri villámait |
s kötözzék csokorba tükör elé, |
megfagyna minden, ha lélegező |
ingedbe kő-cölöp öltözne föl, |
koszorúzd lombbal és tartsd meg magad, |
versben bujdosó haramia vagy, |
az vagy: mert égi és földi körök |
lángolnak s hamuként lehull a madár, |
mert gyászban megtébolyodva forog |
aki a kereket hozta világra |
és sír a propelleres juharfa-mag, |
mi lett a róla-vett ős-ideából, |
s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők |
nyílnak: a halál margarétái |
s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva |
ha manna és puskapor keveredik, |
mert fénykaszáknak fordítva hátat |
megrémült kisded az anyai kaput |
üti ököllel, s döbbenetükben |
futnának a fehérje-láncolatok |
óriás hegygerinc-csordái vissza |
elbújni a bátor, pici ős-sejtbe, |
vissza a fölgyujtott holdak alatt – |
versben bujdosó haramia vagy, |
moha-csizma rajtad és hangya-telep |
és izzasz a nyugtalanság mérgeitől |
és ítélsz a hűség tövisei közt |
és holtig a hűségtől nem menekülsz, |
versben bujdosó haramia vagy, |
kesztyűdet: ötujjú liliomodat |
kidobod a szimatoló ebek elé, |
vallatják, szivárog belőle a vér. |
|
|