Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt-fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.

Már elrejtőzött a nyitnikék-madár, mikor kitántorogtak a tölgyasztaltól a részeg kapások, akik a tőkék tövét nyitogatták a tavasznak. Már szekéren ültek emeletesen, szemük ablaka pedig vörösen zengett az alkonyatban. Alkohol tombolt ablakukban, és őrjöngött vitézi fény: meghalni nem akaró nappaluké. Hátranéz a ló és látja a szemek lángoló városát maga fölött. És nemet int, nem indul el, bár az ostor sudara káromolva csapkod szeme közé, ahol üstöke táncol. Gótikabeli centuriók lettek a részeg kapások. Óriásan tépik a zsuppot a pincetetőről. Gyújtanak máglyát a kicsi hölgy hasa alá. Tűzzel vallatják, tűzzel húznák ki belőle az utat hazáig, a fehér szalagot, ami végig lenne írva nótával, hogy: megkapáltuk a szőlőnket három ízben is, meg hogy: keresem a télirevalót, babámnak a selyembugyira valót.

Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben. S megrázkódott, mert látott lángoló csillagot, ahogy fut le a hegyről s lerogyik az erdő éjszakájába. Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.

Játékaim akkor estek hanyatt az asztalon. Merevítették lábukat égre kedves kukoricaszár-barmaim. És akkor tettem le végleg a szívemnek feszített apró cirok-hegedűt. Mert jött elém anyám a viharlámpával, mintha hasából venné elő a világító, füst-hajú öcsköst. Eredj, te bátor, mondta. S mentem kétkézre fogva mellem előtt a bádoggal pántolt, üveg-pólyás meleg babát. Köldöke búbján a láng is göcögött, mintha Betlehembe mennénk. De én sejtettem a tragédia végtelenségét. Csaholó ebtorkok, temetők halálos fogai előtt ügettem el. Képen vágtak veresen a rókák zászlai a kavicsbányák várfokain. Két oldalt gyilkos ijjászok állták a sáncot a hidegben.

Oldalamban a nyilalás nyilaival értem el az erdőt. A részeg kapások már előbb oda buktak, már nyúzták a lovat a csillagfényben. Már gyújtogató szilajságuk ellobbant örökre, zsugorodott pernyévé mellkosarukban. Orcájuk is csupa korom. Korom-álarcban, mint fekete doktorok, végezik a műtétet görnyedezve. Kétoldalt húzzák az irhát, mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről. Hallatszik a hártyák ropogása. Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől. Térdelve szánalmasan kicsinyek, de árnyuk az ibolyasáncra vetődve mutatja: itt hatalmas kanördögök osztják a lapot, kártyázzák el életemet. Most kéne megölnöm édesapámat! Fohászkodtam, aki alig voltam nagyobb a lámpánál. Most illene leszúrnom, ahogy ő a disznót. Most. Előbb a sarkam a torkára, aztán a kés! Képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt. Nem adott vígaszt se föld, se ég. Az égen is a fölfordult szekeret láttam lángban. Fönt is azt a tejpatakot, ami alul az ibolyalevelet emelgeti, dőlve a boldogtalan anya tőgyéből. S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.

Összecsavarva a kisded csikóbőrt, apám a nyakamba adta fekete prémnek. Ő maga kataton csendben felöltözött a lószerszámba. Vette hátára a hámot, fejébe a kantárt. Maskarájában a bűntudat izzott oltári csillagszemekkel. Mögéje álltak a többiek a vértanú irhájával. Megindulva, ó-betűs szánkból csak a lehellet omlott. Némán is megindultunk Isten és a ló nevében. Csilingeltek a fémkarikák, csattok, lépésenként összeütődve. És csillámlottak tiszta ezüstfényt. De mi valamennyien kormosak voltunk, vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.

Csak a tündérek tornyait ismertem igazán. Mert mint a légzés, könnyű volt az én szárnyalásom. Lámpavirágkerekeim is magasan jártak, nem csikorogtak, mert hol voltál gond, te, ördögök ólma? De jött egy pirkadat, hozott rám olyan ingert, hogy a mesehólyagot belülről kiböktem s kiléptem valódi földre. Késem, parittyám, pásztorbotom lett s hamarosan méltó dühöm is, mert aszályban álltam. Sáskák, nyitott beretvák zengtek a legelőn, s borjaim nyálát, ártatlan vérét s könnyét fekete kosarukba vették a legyek. Csapkodtam a szárnyas férget, parittyám lőtte a napot. S midőn már a víz is eltűnt, csillagszóró sarkaimmal magasra másztam, fölvittem könnyemet a jegenye tetejébe. És megpillantottam a Várost, már képzeletem kereke ott járt, nagyokat zökkent. Ha a város csupa magasság, a sok-sok lépcsőn lovak és kerekek hogyan járnak? Egy rúmszagú, istenfejű marhahajcsár fölfelelt nekem az országútról: Menj oda csillagom, s megtudod!

Áldott s megpofozott vagyok az időben a város kezei által. Örökös harangszavában újraszületve rengtem a nyitott könyvben, bölcsőjében a megváltóknak. Fölemelve fejem a Várost láttam, lánglisztben a molnárokat, gőzölögve a kékfestőket. Láttam katonákat, papokat, vonultak az öntudat érceivel mindenféle cégéreken át. Lovaskapitányok sarkantyúit, ahogy karcolva az ablakot, vérzőre sértik a dámák üveglap lelkét. Álmomban a királyi vadászok lőttek szügyembe. És láttam az ajándék színjátékát, szekéren hanyattfekve a szarvast, ahogy hasított körme között kikericset nyújt egy magas ablakba, a legszebb nőnek. Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletükből.

Áldott vagyok az időben, mert fejemen átlépett a cigánylány, míg fekve a városszélen néztem a bárányfelhőt. Vagyok fuldokló most is, mert hársfa- és zárdaillaton át a vágóhíd szagát hozta ágyamba bátyám, a mészáros, akivel hálnom kellett. Nyúzott paripán alkonyatkor mindig ő jött, megnyúzva maga is. De hajnalra az ágyban kinőtt a bőre, hogy újra lehúzzák. Már csak a bábosok festett művei, a kalácslovasok hadakoztak értünk, mesebeli síkon. S míg ősszel az agyvérzéses hegyek felől közelített a bor karavánja a húshoz, földolgozott vérhez, összeállt bennem a mondat: Ez a világ megvénhedett. Szózatot intéztem a kirakat üvegénél a zsebórákhoz: Siessetek! Ujjam ösztökélte a toronyórákat: Siessetek! Hajamon mint a hajnal, bársony diáksapkám kivirult. Címerében a tölgyfa erővel zúgni kezdett. Régi diákok lelke, gályarabok izma megébredt e szimbólumban. Már hol vannak a velünk ballagó virágok? Elsápadva a lemondástól, négy út közül választottam a miénket, járok azon. S már köpenyem nem is porból, de hamuból, mennydörgő sziták alatt.

Bandánkba a szél vethette őt, valami halálosan titkos, fekete szél. Pedig akkor éjjel még a páros levelek se cirmolták egymást. De a tücskök riszáltak olyan erős gyémánt-zenét, hogy tündöklött a föld, hasonlóan a csillag-világhoz. Tündöklet, kettő – ejtettem ki gyermekien. Egyik az égé, másik a földé. Ragyogtam én is a magaslaton, mert áldottnak éreztem lényemet, boldog voltam. Édesség cirkált bennem, talán azért is, hogy virraszthatok. Pillantottam társaimra, akik már aludtak a bérci szénán. Arcuk a tenyerükben pásztormódra, sorjában feküdtek, de oldalukon, nehogy horkoljanak, s így megbántsák egymást. Mintha egyetlen anya szülte volna mindet, méghozzá ikreknek, ragyogtak ők is. Ragyogjatok csak, szuszogjatok csak, úgyis hamar tovább lovaglunk.

Lovaink állva bóbiskoltak, fejjel felém. Az én nyergesem köztük, a térdig fehér lábú remekmű. Homloka lámpájával, tömör szép testével, akár az oltár. Megvallhatom, a nyeregtakarója is oltárterítő. Betörtünk érte, nem a kápolnába, hanem a Mária-lányok szívébe. Ők varrták, fogyasztva nyálacskájukat, ők hímezték sólymosra, zöld levelesre. Ezüstben tüntető halat is öltöttek oda annyit, hogy ölükben sem fért volna el. Boldog és tiszta és hálás voltam abban a pillanatban. Most halok meg, mondtam. És elaludtam ülve. Álmomban többször nagyon erőlködtem, nyakcsigolyám is ropogott, fölnézni akartam, de a fejem, a fejem nyűgözve volt a térdeimhöz.

Álmomban hirtelen kinőtt a szakállam, és át a posztón gyökeret vert a térdkalácsomba. De hortyogott köztünk valaki, ez vette el álmom. Hortyogott valaki állati hártyáival, illetlenül a bérci szénán. Még az irhás-utcai rossz-lányok is gyönyörűen tudnak pihenni. Ez meg itt hanyatt. Orcája szénával eltakarva, ám a pocakja födetlen. Fátyolinge gyürekesen föltolódva, a köldöke pedig fekete kút. Ilyen lehet egy zsarnok, tűnődtem el, mert ódon réznyomatok, pontosan metszett ábrák is fölrémlettek bennem. Ilyen volt a leprától almásderes Heródes, a betlehemi gyermekgyilkos. De ez a köldök valósággal a tegnapesti muriból, a bábanövendékek báljából ismerősöm. Ott a tumultusban sürgölődött, iparkodott, még hozzám is ért. Micsoda ferde szél hozta ezt az alakot oda, éppen a jövendő gólya-nénik ünnepére? A sokszínü lámpionok alá, az örömbe, a termékenység illatába? Mikor már a szívek is dömöckölik egymást a pántlikák közt, ő, mint a gyáva eb, csak firkol-farkol, de a süteményt, azt megtámadja.

Micsoda fekete szél hozta közénk is, ide a magas tündökletbe? Mielőtt álmából fölcsiklandoznánk, talán vizsgáljuk végig. Pantalló, fekete, vasalva élesre, lakkcipő, de sáros, a sarkán pedig sarkantyú, akár a Krisztus-tövis, de fényes. Kicsit már beletűzve halántékába a földnek. Mi a csizmánk sarkán csak lepkének viseljük a réz taraját. Döbbenetemtől ébredett föl, megrázkódott, mosolygott, mint egy putto. Jó alvás esik ezen a szalmán, susogta. Ez pedig széna, feleltem én. Fölállt, mosolygott, ujjával jelezte, hogy pardon, ő most vizelni megy. Térdemre hajtván fejemet, vártam, hogy leüljön mellém s majd én megértetem vele a dolgokat. Dördülések sorozatban. Látom a füstben lerogyó lovakat, ő pedig az enyémen el, tébolyultan sarkantyúzza. Brummogó dögbogár hajnalunkban. Megtudtuk, hogy hamarosan a csillagvizsgálót vakította meg. Belelőtt a ló homlokánál szélesebb lencsékbe, a domború, a remekül csiszolt pupillákba. A többiről, úgyahogy, tudtok ti is. Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.

Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc – a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, – itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.

Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.

Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.

Asztalaim térdig fűben, ragyogóra dörgölt ökrök. Szív döng bennük és lökődik vér – érzik ezt vendégeim is, akik itt könyökölnek, nehézkedve a májszínű domborzatokra. Testvéreim ők: szobrászok, festők, muzsikusok. Mindegyik maskarában, páratlan tragédiahősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál. Pedig Hamlet királyfit figyeljük, agyveleje turbékolását, ez a tömör orgonavirág az életnek bókol éppen. Az már a múlté, hogy élhetetlen csak elvágódunk, és „markaink üres madárfészkek.” Ő már úgy süt palacsintát is, hogy az hármat fordulva csattan a cink-serpenyőbe. Hajzatát, amit oly hamar megöltek a magányosság fodrászai, most fölváltja zöld vetés, tömény, mint a karácsonyi búza a tálon. Zöld haját hallgatjuk s látjuk: emelgeti az aranykoronát. Egészségünkre! Feltűnnek az inakkal érces kézfejek, meg az értelmes ujjak is, ahogy a serleget lábikrájánál fogva emelik, akár egy kis hölgyet. Itt a tünemény és a zene is megfogható.

Íme, ez a táj az enyém, a miénk. Örökzöld bársonyból völgy, mohás és gyopár-pamatos. Olyan, hogy a kényes nyakak se törnek el rajta. Sőt, a megrepedt medencecsont is összeforr, mire végig szánkázza. A lejtő tövében lökhárítók a talpaknak, lágy mohamedvék. Lentről a magaslatig semmi zsúfoltság, pusztán az eleven bársony. Fényesíteni arcát a boldogság idehajtja, és itt feni tündökletét a fenség. De nem én beszélek, mert zárva a szám. Vér-fröcskölő ide nem jár, páncélos ha idetévedne, akár patkós, akár kerekes: kivetné magából ez a ruganyos táj, kökörcsin-tenyerek löknék pokolra. Kétoldalt határaink: a szemüveg-termő bokrok. Át a sokféle dioptrián lehet kukucskálni, fölmérni és lemérni, mi folyik itt. Ebben a bársony-édenben, örökéletben. Látni lehet ihletettségünk, téllel kacér játékunkat örökzöldben. Ismeretlen itt a vigyor, itt nincs vihogás. Leskelődjenek csak, vizsgáljanak csak, lássák meg a titkot: egyszerűen lesiklunk seggen, de olyan komolysággal, mintha ez volna a dolgunk. Látni lehet, látni, látni.

De miért cicázik hajam az Orionnál? Mert álló helyemből felszállok meredeken. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz s már ökleimben minden hajtóerő. De zajtalan szállok fölfelé, függőlegesen. A kézfejek minél tömörebbek, annál iramodóbban. Bugyrokat, ládikákat nem tűrhetek magamon. Rádiót se. A zászlót se tűröm, amivel az Isten Báránya tört fel a sírból pirkadatkor. Megérdemlem, hogy teljesen szabad legyek. Látom a földgolyót a ciklonok fátylain át is. Tekergetem nyakamat a látnivalókra. Látom a szökőárt, a cethalak fúvását. Látom az ikrák telepeit az óceánon. Látom az ökröt, kökörcsint, levesek piros-arany érmecskéit. Végtelen vasútakat látok s halpénzes partokat. De nem látom a világ-atlasz tilalomszínű kacskaringóit. Látom X. Y.-t, x-re nyitott nyugágyon szétvetve a lába. Fölfújt marhahólyagok közt olvas valami törvénykönyvet. Füle csigájába kéne súgnom a legfontosabbat. Meglazított kézfejjel ereszkedem a színe elé. Én tudok repülni, susogom. Ő vas-csöbör fejének minden hidegét rámloccsantja, és nemet int, nem hisz nekem. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz, így… De nem bírok fölemelkedni, inkább alacsonyodom. Így járt a sólyom is, mikor szóba állt az ólbeli baromfiakkal. Fáj az elvesztett éden, a gyászszalagok lobogva kinőnek belőlem. Ki vert meg ekkora érzékenységgel? Vonszolva magamat, anyámhoz kiáltozok: Szültél volna inkább egy márványkövet, egy márványkövet!

Ez a fehér ház majdnem templom. Belsejében a sokaság mind az én nemzetségem. Észre se veszik, hogy lélekzek köztük, hogy megérkeztem. Vagyok olyan árva, mint fönt az ablak, s benne a vértanú, csákós katonaarc. Az ős, akit immár másodszor lőttek fejbe. Homloka közepén a rubint repedésesen szétsugárzik. Itt már neki sincs becsülete. Ha nem vesznek is észre, én látom a lelkükben lappangó mohácsi vészt. Ezek már megrontják a bort, megrontják egymást, széthúznak az ikrek is. Ezek a sírkőállításban versengenek. Anyám pedig áll a sarokban, álláig ütő árvízben imád egy üres keresztfát. Még megeshet az is, hogy felszögezik tenyeremet szeretett rokonaim. A legszebb menyecske számszélénél húzza el serpenyőjét, ami csupa lárva, csupa báb. Kipattannak a lángon az apró pólyák, felszállnak lepkeként az unokák, ükunokák. Kerengő sárga kis halálok, s én kapdosok értük, hogy belefájdul a kezem is. Érpattanásos, véraláfutásos, mint ősz elején, mikor a német boxoló karját asztalra nyomtam egy keleti hotelben. De itt nem tudok győzni. Soha meggyőzni. A ragály szivárványában sütnek, főznek, spekulálnak. Fosztogatom vázamat a hústól, bele a képükbe, a szemük közé! Mert nincs Isten, hogy fölrázna álmunkból, amikor a legszörnyűbb következik.

Nyitott szemem az éjben. De én nem vagyok vadnyúl, aki őrszeme önmagának. A nyúl fia szüntelenül ott él, ahol született. Orrcimpáját virág csiklandja, hamarosan puskapor fintorítja. Bukfencre is ott lövik fészke közelében. Én elmegyek hét határon, hét világon túlra. De ha majd a holdban könyöklök, akkor is ereklyémre nézek. Nyitott szemem a holdban. Már vér a szemem, dér a sisakom, de csak nézem ereklyémet: ezt a ménzabolát. S mire a jégvirágok a pára kríziséből felnőnek előttem s hivalkodik reggelre a tél: ereklyémet leemelem az ablak bitójáról s megmelegítem számban. Megrázom fejemet, két orcámnál nagy a csilingelés. De az Aranykoszorú, a kitüntetések hallgathatnak örök sötétben. Hallgassanak. Nincs más ereklyém.

Hozhattam volna egy csipetet a legelői mohából. Ahol kiskoromban álmomból ijedtem rá a vérpados alkonyatra. Sírván barmaim rémületére, jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. És megtarthattam volna egy véres ballonkabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors. És nem hoztam szálat se a balkáni nő hajából.

Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitott szemem a télben. Akkor is így néztem s láttam: férfiak jönnek rudakkal, kötelekkel. Örök-ostoba inkvizíció. Rátörnek az eretnekre, a fekete ménre, a betöretlenre. Közben hány cigarettát sodrok s füstölök égre, tudja az ég. Ahol a füst jár kéken, a lófogak ott vicsorítnak, nem veszik be a zabolát. Anyánk sikongat. Kötelek szakadnak, ostobák esnek hanyatt. De akár a keljföljancsik, inogva újra merőlegesek s lóhúgytól, habtól csatakosan vonulnak tanácskozásra. Ezek eltörik derekadat, gyönyörűm. Ezek fejbe lőnek. Ezek hurkának töltik véredet, szívem. Add ide tenyerembe megsebzett szádat. Add a szemedet szememhöz. Ezt a vasat pedig a széna selymével becsavarom s te játszva beveszed. Enyém vagy már, nem az övék. Én a tiéd. Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz. Megnyílt a világ harsonásan, ló és lovasa szűz repülésben arányozza a tornyokat, magaslatokat. Hótól, tajtéktól vagyunk fehérek. Anyánk pedig beleőszül, hogy elvesztünk, elmentünk örökre. Riadalmas ablaka elé álljunk, gyengédség lovasszobra a hóesésben.

Ingereink a tavaszt hívják, jönnie kell. Már nyílik a százszorszép. Nyitott szemem a tavaszban. Ménemet fényesítem vőlegényévé kancácskáknak, özvegy kabláknak. Mert háború után az ember még a pacsirtát is ekébe fogná. Mert láttam én, miképpen vonul a törzsmének arkangyal-tábora hullámozva völgyön-hegyen nyugatra, a germánok vasfazekába – immár kiherélve, meggyalázva, ágyéktól bokáig vérharisnyásan. Csak a terebély gyümölcsfa, aki fölöttünk állt, ő mondhatná el, mit művelt époszi ménem a virágpor évadjában. Esztendő múlva a kiscsikók tábora táncolt lángján a tavaszi gyufavirágnak.

Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott. Nézem ereklyémet addig, addig, míg a jégtáblás Dunából ő veti föl a fejét szalagosan, s fölemelkedik szárnyaival. Csupa igazgyöngy a tollazata s már csapkodja ablakom. Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben.