Ajándék

1967–1973

 

 

 

 

Ajándék

Nem igaz, hogy nem lehet bátor
édes beszédre szám, ha miattad
oly áhitat bársonya súrol
hogy sértetten az északi csillag
elfordul fejemtől csikorogva –
és íme, ha én vagyok én, ha vérem,
ha leheletem újra enyém,
ágbogas gímként, karácsonyian,
megindul hozzád az ének.
Ajánlom lármátlan iramát
kitárt kapuidnak, ajánlom
a káprázatot, mert a havakba
lezuhanó nap láz-bábjaival
telepillogom ága-bogát –
tőrt, se revolvert nem kötök rá,
lerontottam régen dühöm címerét,
csak jó emlékből koholt cicomát
küldök, ajánlom nyaram inait,
remek ölelésre a sugallatot,
nagyfejü rózsán egy puli haját –
ajánlom neked földrengéses
arcom egy megmenekült mosolyát.

 

 

 

Torlódások

Olvasztja a jégszobrot magából,
fekszik fejjel a Dunának, sorsnak,
ropog sótól az ember meg az ágya.
Jönnek a lárma liliomával
jégöklök, de a zajláson át is
rikolt neki asszony-hangon a páva.
Haja a halál szagának fészke,
vízszintben elúszna csontja, mégis
rikolt neki páva-hangon az asszony.
Tél, tavasz, halál és asszony harcban.
Férfi vezényel, mit akar zsoldnak?
Szívgödrömbe pelyhet páva szakasszon.
Zárt szememnek karikája ámul:
Hímezve zölddel zajláson át is
átcsörtet hozzám az asszony, az asszony.

 

 

 

Művem a Tavasz

Gondoltál-e a tömör virág-szobrokra,
az akarat műveire, márgavörös hegyoldalak
izzó alakjaira, almavirág-mózeseire
kökényfák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső
léda-ölére ahogy renget ady-hajú árnyat!
Gondoltál-e a verőeres tavaszi nászra
mikor beborított engem a világ hava
s torlódó paplanon árvult el erős kezem!
Gondoltál-e a tömör virágszobrokra
mikor hóemberhez féltékenyen adtalak férjhez,
s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzos
csókákat koszorúslánynak lakodalmadba,
hol fuvóka szélben hóesés a te fátylad
s bánat-süteménnyel, ólomnehéz bánat-borral
torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben!
Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz
vízszintesen kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át,
tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön,
szétdurrant szívű tölgyeken, szilánkon, kormon,
át csipkebokron hol jégbohóc a lángoló isten,
kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt,
halottak házain át, pléh-tepsik tél-sikolyában
egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt –
Ki látta az éjben e vérizzadó tusakodást?
Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek,
ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek!
Jégcsillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt,
uszálya havába mint hulla az édeni kékség,
s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet,
végzet-lassan a szörnyet dögkertig fejem elnyomta.
Virág, nem is voltál, nem nyíltál, vérem a tanú,
én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz,
legyen vígasz, ha érte jövendő napjaim is
előre megtizedelve, hát megtalált kedves, gyere,
a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet
kinyitja egyetlen csókom, virul a teljes világ,
ahol csak erek beszélnek s boldogul minden vércsepp,
ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma,
álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé,
hallgatag tükre fölé a tömör virágszobroknak,
ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör,
zajtalan fejreáll előtted, mókáz a boldog tavasz,
te is fordítva látszol, szoknyácska, benne combok,
itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul
s tükréből tűzzel igéz domború gyönyörüség!

 

 

 

Két sörényes

Kívül kerekek, láncok, tűzcsövek, sebek, trombiták,
tébolyda – lángolnak gyűrük, tajtékosak, nyergek, igák.
Belül maradék éden, világa világosságnak,
levelei szívalakúak, örökké hallelujáznak,
adnak eleven koronát sörényes két mese-lényre,
nyílt szívü lányra s hóból-parázsból alkotott ménre –
élnek s nem ég el aszályban ér, se levélkorona,
élnek, de árnyékuk nincs és egymást se födik el soha,
torlódhat a két sörényes, de a mellkas, de az ágyék
tömör narancsa kibukkan, úntalanul új ajándék,
alázat, kevélység, fintor ebben a fénykörben nem honos,
nem a félelem, nem a kín, itt az öröm az ostoros,
teljesség, panasztalan, nem görög se nem latin:
kolonctalan lélek táncol az álmok magaslatain.
Valamikor éltem-e így? Mindegy, ma csöndben leülve
egyetlen levél alá is – menekülnék ide belülre!
Kívül a vérnek vásárai, halálfej-homlokzatú
malmok, megadás, nem-megadás, tűzvész, hamu.

 

 

 

Testvérek fehérben

Vasajtómon átüt
méhek muzsikája
s tudom: nappal volna
vasajtómon át is
hallom: mézet pergetsz
tálba, virágosba
elküldöd a tálat
bika homlokával
rengő anyaföldön
földrengés tudatja
most jön édességed
Lászlónak a méz jön
de ők elém adják
sár- s tövis-kondérban
torz vércse-fészekben
ahány csöpp a mézed
annyi csöpp a vérem
vér mindenik percem
mind pirosra válik
amit Fehér Anna
művel érdekemben
ahány aranytallért
termésül kicsépelsz
mentésemre zsákolsz
annyi sebet rajtam
ütnek porkolábok
pokoli zsebrákok
sebem ahány perdül
tallér annyi pendül
az is kincstárukba
vagyok zengő kincs-fa
ostortól virágzom
termek zúzva, rúgva
zsarolt jóság vagy te
bárányzó föld, égbolt
gyalázott fehérség
s fehér vagy, fehéren
terjeszd a világra
hajam fehérségét
terjeszd tisztaságnak
átoknak, halálnak
s mentségnek fehéren
hogy tavaszra lássunk
mikor fent ülünk már
a mennyei székben

 

 

 

Viola rajzai

Úgy láthatok Violára
hogyha nézek írott képre.
Kitálalva itt a hattyú
feketére sütött vére.
Föltekinte csokros fára,
ahány asszony, annyi szoknya,
cifra zsivány függesztette
hogy lábukkal harangozna.
Hó nem lehet egymagában,
kormot fujnak rá a kürtök,
csípők, hajak farsangjára
hág a csonka gyász-csütörtök.
Viola a bibliásom,
tábor indul, mennyi lábnyom,
göndör főkön űl Jehova,
ring mint ruganyos diványon.
Tart a menet mindörökké,
megtüzdelve tőrrel, érccel,
fegyverek közt érvelünk mi
az Énekek Énekével.
Higgyük-e hogy itt a hajnal,
ha jön fölnyitott erekkel?
S fölfordul az üveghintó
nagy kokárda-kerekekkel?
Nyulfület a holdvilágba,
bölényt a megbontott ágyba,
drámát agyvelőnkre hímez
Viola kezének árnya.

 

 

 

Napozó nagyasszonyunk

Akit e lándzsa-sor körbe fog:
imád arborétumi pompát,
légző-gyökerű növényeket,
oregoni cédrust, a pampák
ezüstművein haja cicáz,
húsát ha a sugárba tolja,
körötte nyitva a tűzliliom,
kitárva szálas ebei torka –
külvárosi csalán-csokorral
köszöntenéd te, édes párom,
pír-hólyaggá avatnád hamar,
hogy mint a léggömb tovaszálljon,
lovagi kézzel én becézném
jól elidőzve a formán,
én e nagyasszonyt őrült hőben
tajtékká szétlovagolnám.

 

 

 

Gábriel

Világos nappal viola
cirmolja mackó-pofámat.
Jön a tündér s nem hoz gyönyört,
csak vékonyka nyálat.
Gyönyört ha nem ád,
okot ád hogy utáljam.
Ingatom árva medve-fejem
s mennydörög a májam.
Úristenem, fujj az égből
ágyékomra dérből fátyolt.
Gyönyört ha nem ád:
megszületése is kár volt.
Lovam szeme véres oltárt,
sarkantyúm szitkot sugároz.
Gyönyört ha nem ád:
elrobogok szilaj banyámhoz.

 

 

 

Szépasszonyok mondókái Gábrielre

„Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné”

„Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre”

„Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt”

Tanúvallomások 1614-ből

 

Gábriel
Gábriel
Gábriel
árnyékodért selyemingem
ázik el
ágy havasán fejedelmem
húrjaimon hegedősöm
göndörödősöm
haramia-hősöm
nyári vörös
agyagomban
lábnyomodat
őrzöm
látni akarlak
sürgetem a sarkad
tüzet rakok ropogósat
fölteszem a lukasit
rácsapom a kupasit
lábosban a lábnyomodat
főzöm
nyergelj s nyargalj
paripát sarkalj
tűz ahogy a nád-mezőn
átropog a háztetőn
gyere piros angyal
Gábriel
Gábriel
Gábriel
nehogy engem csereberélj
bárkivel
gyöngyszem-szép mesternődet
kuka hajadonra
gyönyörödet gondra
suta baba
buta baba
dib-dáb
dib-dáb
nem érti a cifrát
törj be angyal az akolba
inkább
de te ide nyargalsz
ha mondom
nyárdelelő tündöklet
a boltom
így adok
úgy adok
jól tartalak jóval
nem gyüszüvel mérikélek
de ló-zabolóval
nyalánkságra
nyiss a számba
itt a mézelt óbor
pörkölt dió szentegyháza
hasadékos
dombor
minden kis csucsorban
égetett cukor van
édességem
édességed
én akit megigézek
bármit akart is
bárhova tart is
úgy megtorpan
úgy ide fordul
alattunk a fekete föld
megcsikordul
Gábriel
Gábriel
Gábriel
szivárványos úton ide
átivelj
hét verőér erejével
ágyam havasára
mélyföldi nyüves dögtől
mazsolás kalácsra
száz nyíllövés távolán
át a hegyek táborán
zászlókon tömlöcökön
harangokon bödönökön
át a pénzes örömökön
nyolc boldogságon
golgotavirágon
árvácskán basa-rózsán
hangyán morzsán
csipkefa csipkéin
szűzeknek micskéin
mókusokon át
ordasokon át
ország aszályán
át a világ ragályán
róka-büdös gyámokon
át özvegyi fátylakon
sisakokon kalapokon
verebeken át
ebeken is át
könyveken patikákon
kígyókon koponyákon
palavesszőn palatáblán
szerkezeten
ábrán
át a bölcseségen
mint a sav a fémen
kovakövön pata zaja
a fülemig érjen
hajszálam a gyertya-lángon
úgy elég a távol
nyög a lovad
jön a lovad
nyakaszakadtából

 

 

 

Kórus

 
Ó, szállj le ide, sólyom,
 
ó, szállj le ide, sólyom,
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom!
csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom!
 
Te sólyom, aranycsőrű,
 
te sólyom, aranycsőrű,
 
te sárga, sárga, sárarany körmű,
 
te sárga, sárga, sárarany körmű!
 
Hasítsd fel selyemingem,
 
hasítsd fel selyemingem,
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,
csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem!
 
Ha élek, veled éljek,
 
ha élek, veled éljek,
 
ha égek, égek, égjek el érted,
 
ha égek, égek, égjek el érted!

 

 

 

Én is drága, te is drága

Én is drága, te is drága,
Egyetlen fa két virága.
Minek nézünk mégis másra,
Én is drága, te is drága?
Nem egymásra, mindig másra,
Én is drága, te is drága.

 

 

 

Táncbeli tánc-szók

A Bartók-táncegyüttes használatára

 

I

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rámugatnak égiek és földiek
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennék majd, égetőn ha kellenék
Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt
Szivárvánnyal írtam be a levegőt
Átváltozott gyászfekete szalagra
Hétrét kéne görnyedeznem alatta
Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet
Majd meggyógyít, aki szívből megszeret
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Hadd mulatok, mikor sírnom illenék
 

II

Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék
Ne is akarj menedéket
Amíg benned zeng a lélek
Most rúgjon a sarkad szikrát
Égesd el a világ piszkát
Aki bírja, kipirosul
Még a csúf is kicsinosul
Forgasd ide, oda is
Lángoljon a szoknya is
Elköltözni csúnya volna
Deszka közé csomagolva
Mert mibennünk zeng a lélek
Minket illet ez az élet
 

III

Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban
Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig
Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig
 

IV

Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk
Hol a csókok nem csimbókok
Nem hálóznak be a pókok
Aki minket meggyaláz
Fárassza el azt a frász
Jó habosra hajtsa meg
Talonnak se tartsa meg
Aki minket meggyaláz
Gyötörje meg azt a láz
Pokol legyen lakhelye
Égjen el a tüdeje
 

V

Én is nyitok arany torkot
Mint a rigó, úgy rikoltok
Csapkodom a nyári zöldet
Átnyilalok eget, földet
Én is akit megtalálok
Pántolok rá aranypántot
Úgy szeretem, úgy szorítom
Én sohase szomorítom

 

 

 

Virág, virágom

Virág virágom
féreg-bilincsben
fegyencként rimánkodsz
világ aljából
feltörsz virágom
nyújtózva ha rázkódsz
akard s világolsz
térben időben
s himnusz üt ki számon
virág virágom,
szirom-sörényes
égi oroszlánom

 

 

 

A repülő árnyéka

Nagy hangszer, négy-motorú,
emelkedik s vagy a zsákmánya.
Árnyéka, kereszt jele
marad nekem, ráég az ágyra.
Meghalt a dorombolás,
már fáj a szívfelőli oldal,
de te repülsz, csak repülsz
ujjad hegyén piros cukorral.
Könyöklök márványlapon,
téged az Isten, ő se ér el.
Emléked eszem s mit ér?
Tömöm a torkom hóeséssel.
Minden éj feketedő
eszmével a márványba írva.
Kell, hogy jöjjön a mosoly,
kő-jegyzetemet fölborítsa.
Kell, hogy a Vénusz felől
közelíts landolva az ágyra.
Kell, hogy a kereszt helyén
kitárt kézzel te légy az ábra.

 

 

 

Észak felől

Észak felől a lepkék bitója
már a fatörzs, töredék szárnyaké
fakó kis göncük lóg, üres a váz
ezt a mesekönyvet kiolvasta
az idő, oda a hímpor és olaj
Majd aranyórám kerekeivel
megöl, mielőtt betelt volna
a Mérték, ami itt bennem áhít
s fejedről a kezem időelőtt
lefordul, döglött mackó a mélybe
s majd villám helyett markol homokot
Pedig álmomban föltartott kézzel
indultam üres madárfészkekért
fordítva földre ágynak: feküdjünk
ruganyos kupolákon, de Észak
fuj már, és tűnt évek szálkáiról
fönnakadt barna hajam idesír
Rámnyithatja fejszeél a tölgy
szekrényéből a lángot ingemül
szád tüze nélkül hűlök halálra
legkisebb ujjad értelme nélkül
elhal a sors is, hab-szoborrá lett
bölcsek fecsegnek hideg vizeken

 

 

 

Asszony szeme

Országra illő horgolt fátylat
feketét, nem torlaszol szeme elé
nem ég benne szégyen, gyász, se bomlás
csak egy megpattant erecske, a vágta
emlékműve, vérpillangó a gömbön
vér, amit eltakarni illetlenség
vérfolt, a domború szemfehérrel
fordul ahogy a tekintet húzza
s remeg a tűnődés tengelyén
mi van ma? másnapja részeg vérnek
de ez a szem tombol nyugalmában
asszony szeme, szerető asszony szeme
árnyékok barna istállójából
kiragyogó bábolnai szem

 

 

 

Inkarnáció ezüstben

Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk
elmozdítja csak s dől a hó
zihálhat havat is két szerető
fölszabadulva az égre forgunk
imádat szárnyas malmai, íme
ezüstben az árulás városa
ez a fény-rózsás agydaganat
fülel már az űrbe és minden
hópelyhet kihallgat, összeadja
köbméterekké a hulló havat
FIGYELEM, FIGYELEM
FIGYELMEZTETJÜK A SZERETŐKET
NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL
CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN
JELENÜNKTŐL IDEGEN, FIGYELEM
Tekints le az érdekek zónáira
ülnek ott hatalmas páncél-mackók
hasukban az apró szabvány-zacskók
mindben kereken harminc ezüst
íjászaim, az eskű, az eskű
ne hagyjuk abba, havat, szelet
északi süvítést a világ
ablakainak, a sötét
lelkiismeret hártyáinak
hajrá, az idegek havazzanak
tombolj, te sörényes velem
zúdítva zenét, a szkíta nyilak
ércnyelvét az éter síkjairól
hol testvér a húrral a köröm, a szem
és hűen szolgál a nyereg, sisak
de a dűh: nyargaló fejedelem
barbár és tiszta, akár a hó
íme, a leszakadó ezüst-zene
a páncélszekrénybe nem zárható
vérre se váltható vad havazás
FIGYELEM, FIGYELEM
FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT
JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA
HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN
ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK
HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN
VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL
FIGYELEM, FIGYELEM
Itt maradunk magas hazánkban
a havazás fehér szivében
hallatlan örvény-kerékben
itt nem horpad be a halánték
határainknak vérnyoma nincs
ide kergültünk kénytelenül
ezt megalkottuk eszményien
itt hahotázunk a vérünk
tábortüzénél, itt lerogyunk
ezüst-arcunk fájt már a csókra
ezüst-kezünk cédrus-pohárra
kikalapált alakunk fájt már
lenvirág-ingért, s ideje jött
ideje a hömbölyödésnek
égő cukor és pörkölt dió
aromájának, ideje jött
húsunk mákvirág-barlangjában
a barbár íj-feszülésnek
ríkatóan forró havazásnak
FIGYELEM, FIGYELEM
FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT
NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT
SZKÍTA LELETEINKBŐL
KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ
ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT
EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK
A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL
FŐVÁROSUNK FELETT MAGASAN
HALÁLBIZTOS HOGY ŐK ZENGENEK
MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ
AKI LEHOZZA ŐKET A FÖLDRE
MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ
FIGYELEM, FIGYELEM
FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

 

 

 

Hegyi beszéd

Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfiólra
pedig ülünk a bazalthegyen
Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérci selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül
Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény
Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget
műveld a csodát, ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink
ablakainkig fejét emelve
hallgat a nyüvek világa, ó

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]