Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik
nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért. |