Seb a cédruson
ELÁRVULVA HÁNYSZOR ELÁRULVA |
A SZELLEM SZERELEM VÉR S HÚS |
TE LIBÁNUSFA LIBANONI CÉDRUS |
EMBERARCÚ SZENTSÉGEDET ÉRZEM |
BÁRÁNYHÚS PIROSA JAJGAT BENNE |
BIKAHÚS VÖRÖSE SZAKADOZIK BENNE |
SASCSŐR ÉS MENNYKŐ VÉRESÜL EGYBE |
CSUPA VÉRÁROK S CSUPA HÁNTÁS |
CSUPA LÁZ A SEBED CSUPA FÁZÁS |
PIRAMISFAL TÉGLAVÖRÖS LEJTŐ |
MÉRTANÁBAN GYÖTRŐDIK A MÁJUS |
LIBANONI CÉDRUSFA LIBÁNUS |
LIBÁNUSFA LIBANONI CÉDRUS |
JÓB SEBE RAJTAD ISTÁRÉ ÉS EKHNATONÉ |
JÉZUS SEBE S PROMETHEUSÉ SPARTACUSÉ |
JOHANNA SZŰZÉ DÓZSA ÜSZÖK-KIRÁLYFIÉ |
JAJ CSOKONAI KRÁTER-SEBE EDIT PIAFÉ |
JAJ PETŐFI DÁRDA-SEBE VAN GOGH SEBE |
JAJ MAJAKOVSZKIJ RUSZKI MEDVE-SEBE |
JAJ AZ ATTILA MÁVAG-JEGYŰ ÁRVA SEBE |
JAJ RADNÓTI GOLYÓ-FÜSTÖS TARKÓ-SEBE |
JAJ DYLAN THOMAS TÖVISES SZEME-SEBE |
JAJ A KERÚB KONDOR ORKÁNHUZATÚ SEBE |
JAJ KIKKEL A FÖLD S AZ ŰR LESZ TELE |
JAJ A JELTELENEK ÖRÖKÖSEN IZZÓ SEBE |
VILÁG SEBE RAJTAD LIBÁNUS |
ELTÖRÖLNI NEM TÁMAD MÁGUS |
VILLÁMOLVA VÉSŐ HA KIVÁGJA |
ÓRIÁSABB SEB LESZ A HIÁNYA |
|
|
Bartók
Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, |
az irgalmatlan tiszta szeretőt – |
Úgy szeresd: magadat el ne vétsd. |
|
Nevében ha lucsog a dínom-dánom: |
már világgá ment egy fűszálon |
s vért izzad az óceán partjain. |
|
Itélkező, ki nem alszik, s nem altat, |
kimeríthetetlen kényes alkat, |
igézi a Tündért, a jövőt. |
|
Érte tücsökhangból niagarát |
sűrít, a napraforgó spiráljain |
a napkoronáig felküzdi magát. |
|
Ó, hány remek mén dühe benne! |
Diadala mégis a fegyelme, |
nem csitul mégse, virrasztani hív – |
|
Lüktet éjszakámban tündöklete – |
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te, |
mikor nyughatsz meg végleg a szivemben! |
|
|
Hölderlin vascipői
Fölszívni a téboly tápsóit, Virág, |
fölszívni virág-koponyádba erőnek, |
elindulni az Etnára, Virág, |
a hamuhoz, ahol már nem a kard |
ragyogása szép, de a példaadás, |
ugrani fejjel a kráterbe, Virág: |
megható nagy sors – már tapsolnak is |
látván a tündércipőket a mélyből |
kifújva, lávától naggyá szeretve, |
csigasorok emelik tár-szekérre, |
négy bölcs: tübingeni négyesfogat |
húzza megizzadva, mert lépegetni |
vulkántól vassá szeretett cipődben |
ki tudna? Csak a szellemed, Virág. |
|
Furcsa vitézi versezet
Hová az Isten se lát: Csökölben írtad s Hedrehelyen. Írtad éjente is lázban s hideglelésben, hold és tüdő míg tombolt s hófuvatok bálna-recésen átfeküdték a tartományt. Nem messze tőled, a barna makkosok árnyán, rokonaid ültek a tűznél, tükröst faragva remekké, míg a félvad kondák szuszogtak betakaródzva, csak az agyarak bujtak elő, akár a vaskos csírák. Burkolózva köpenyedbe, éjjel ha ki kellett lépned: urinád aranyával szíveket írtál a hóba, vitézien. Mert feledni nem bírtál, noha tudtad: farsangi szalagos fánkot már nem süt neked Lilla soha. Bagoly is ijesztgetett ablakodnál, de te csak írtál vitézien. Míg sötétkék szemed ernyőit parázsra nyitottad, elgondoltad: kár volna még mondani adieu-t, mert egyetlen az élet, nem mint a farsang, ami évente visszarobog pántlikásan. A Lillátlan élet, a Lillátlan halál ellen kellett a versezet pajzsnak.
Tél, tél, a télben cifra szánkák, havat rugó paripák, szép szerszámok, rézpergők s kakasharangok. Ahol a nemzet vonul német paróka alatt, sok színnel kivirágzik a hó, de nem neked. Nem ülhetsz fel a forró dámák közé, még a nevettető szerep se lehet a tiéd. Hol a te drága prémes bundád, bársonysüveged, aranyos kardod? Álorcás szegény, te, kinek versléptei érnek annyit, mint a helikoni birtok, mint a májusi eső, mint Bécs városa, hol Mozart zenél. Csak az örök szárnyasló irgalmas most is, fölvesz gyöngygerincére, s te vagy a hatalmas. Szelíden fellengérző. Szelíden a rab szellemet föloldod, fölmongolfírozod. Vitézi csoda az is, hogy a meghajszolt diák, kinek a hold jegyzi tüdejét, egy tarka léghajót lebegtet Somogy felett.
Mandulaszemű diák, lekukucskálsz magasodból s megpillantod a hölgy-kebleken a hamis „patyolat darabot”, a domboritót, ott is ahol nincs rá szükség. Hasonló szánkamenetben Báthori Gábor vizsgáztatja így a dámák fülét. Vérpadra hurcoltak volna ilyesmiért. Sebet így is kaptál eleget, rádsütötték, hogy bárdolatlan vagy. Hiába a rokokó-csecsebecsék, véred a tánctermi tükrökön is átüt. Tudom, te se hitted, hogy a rizsporos hajzat, meg a barna szöghaj alól azonosan néznek a szemek. Látásoddal az ő szemük nem cimborál. Néztél szeretettel a puttonyosra, meg a somogyi zsiványra is, néztek ők bitorlóan és öldökölve. Mit ért hát a lótás-futás a mecénásért, te nemtetsző, te lámpás fejű? Álmod beírtad a Dorottya testamentumába: öröklöd a lencseni ingatlant, s minden bankót, hogy abból halálig elverselhess, „Beocián Parnass hegyeit emelhess”. De a rózsafelhő alatt megifjodik az aggszűz olyan szépre, hogy azonnal megkéri a kiszemelt uracska. Az örökségnek fuccs! – hogy az álomi tájon is megcsaljanak.
Lángoló fülemüléket látok, menekülnek az égő rózsalugasból. Mit kivánhat a szájbavert költő? Egy sárfészket a Hortobágyból, túrást, ahol a disznók fürödnek. Házhelynek, füveskertnek vénségére. Coki! Már csontjaid sincsenek Vitéz Mihály. De kinyílnak bennünk sebeid s ezeket szavaiddal balzsamozzuk. S tudjuk: kellett erre a barbár földre a te mértéked, kellett, hogy beereszd az isteneket a hajduk meg a szolgálólányok közé is. És kellett, hogy Lilla helyett a legszebb nőt imádjad: Európát.
|
A föltámadás szomorúsága
Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.
Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába férgek, petéznének isten-üstökébe. Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ők: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe – púderpamacsnak. Kérlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig vonszolt vala vizes-lajtot, és vala szomorú próbamén, ami jelenti, hogy csupán a csiklandozásra jogosult. Ám az ő lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a kiváltságos ellenfelet megtépázva, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadaték neki a legfőbb rang, viselhette a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim.
Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből. Mondják, villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudjuk, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe-tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, szakad a virág azóta is. Dobálják barbárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!
A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolók, idő múltával mindig mások, megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csíger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménsége: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.
Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.
|
Lorca
kaszabolt fejek ti dicsők |
hol a szalagok közt tovább |
zsugorodnak zsoldos-pofák |
hol a tépett haj s hó-zene |
|
Szindbád
Krúdy Gyula emlékének
Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.
S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült útálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs.
Kinek van igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?
Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.
Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek.
Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.
|
Egry ragyogása
Már nem a tó és nem a tenger |
nem a hullám, nem a villám |
|
aki jön a végtelen vízről |
hó jelenése, vért se köhög már |
nem zihál, semmi erőfeszítés |
|
kiköt s a párában asztal várja |
kenyér és hal meg bor s körülötte |
mind aki rajongja olyan ívben |
akár a szivárvány arca előtt |
|
SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK |
JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT |
|
S elevez tőlünk a szent és barbár |
zendül a tó és zeng a tenger |
föltámad a hullám, a villám |
megölnék egymást az elemek |
de ő feltartja kezét, csönd lesz |
|
rend lesz, de marad a feszesség |
|
siratja az elherdált világot |
|
|
Végakarata: tűz
Ferenczy Béni halálára
Égbolt se billen, föld se hasadoz, |
nem inognak a kristályok szimmetriái, |
és keringnek rendben a vas |
a betörhetetlen magok körül, |
s nincs jele szomorúságnak |
porban se lángban, csak rajtam, |
de ti nyertetek, ujjongjatok |
hiszen végülis hozzátok pártolt, |
s már törvényetektől irgalmatlan: |
előtte tűz és mögötte jég, |
előtte tűz és kezében rózsával |
mert álma, végakarata: tűz, |
s nem a leonardói piros palást, |
felragyogó villám-kehely, |
hol a tisztaság véglegesen |
magára talál és emléktelenné |
a hideg titánium-szög meg a csont, |
és jaj nekünk: kék szemeit |
kereshetjük már holtunkiglan, |
nem süt ránk semmi szeretet, |
és a nefelejcs se adja vissza |
melegedni nincs hely, siratjuk – |
siratjuk magunkat, mert megvert |
alkotunk magunknak halált, |
hánytorgót, légszomjasat, |
kibírhatatlanul irgalmatlant – |
a szerelmes életen át, az emberevő |
vagy a rohadás zápora alá, |
a múlhatatlanság szerkezetébe, |
új lehetőség, valószerűség |
ahol a Mester kezei dörögnek – |
egyetlen bizonyos: az emberi árvaság, |
|
Búcsú Tamási Árontól
kitűzted minden tavasszal, |
csillag-telep ver gyökeret. |
|
anyád hamva lesz lepedőd. |
|
törvényes fényed az átkot. |
Trónra-törő herceg, mi lettél? |
|
mind csupa gyászlevél immár, |
|
Kárvallás lesz minden évszak, |
hasztalan a szilaj szüret, |
megerjedt záport szürcsöl |
|
Valld be: a gyönyör csalatás, |
nem múlik el soha a gond, |
|
Sírodra, tudom, hívsz majd |
csupa-dér magányos ordast, |
golyó-verte szüggyel szétdúl |
szivárványt, mesét, idillt, |
|
illőn felgyöngyöz könnyel, |
az anyaföld fagyát bevérzi, |
s felvonítja égig a kínt, |
amit nem lehet kimondani! |
|
|
Az Országház kapujában, 1946
Péter és Julcsa a lépcsők legtetején, |
háttal a kapunak harangszavú délben, |
seregek a fényben, százezer fő meg szekér, |
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk: |
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben |
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt, |
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától |
megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében |
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára: |
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk, |
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán |
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is |
távlata por, mert áthullhat minden a rostán. |
De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk. |
|
A Mindenség mutogatója
Elmúlt-e már a fekete zászlós tél? A külsőségek, ezek a megidézett tanúk megnyugtatnak-e végre? Tömörödnek a fák, féregtelen virág-válluk igyekszik elfalazni tőlem egy arcot és tragédiát. Elémlökve a park, akár egy tálca, beültetve tarka kupicákkal s fölszáll a nagy tavaszi alkohol.
És íme, a pillanat kulcsvirága megnyitja kapuját a mennynek, mint a középkori önámitás. Ott bent, ott fent a legmagasabb falakon szárnyas inasai közt Kondor mester, óceán-erővel ontja a formát, a színt. Hát mirevaló a gyász! Nem hagyta abba, de isteniga- zából működik tovább. Teheti, mert Dürer, Bosch és Blake úr a mennyei zsűri. Miképpen a mennyben, a földön is így kellett volna légyen. Újra lezökkenek a földre. Szemem elé perdül egy fotó: elárvult műterem, csak a festőállvány, föltéve rá egy kalap.
Társalkodva az emlék-emberrel, aki hol angyal-, hol démonarcot ölt, itt sétálok a zöldben. Miért látogat meg ennyiszer? Bizonyára, tudat alatt hívom, mert hiányzik. Itt van, de még nem a televényszagú ingben, a moha-kesztyűt még nem húzta föl. Ki mondja, kicsoda mondhatja, hogy halott vezet itt elevent? Ilyenkor, ha velem van, másképpen látok. Hatalmának természetét elemezném, hogy tudjam a százszorszépet csavarta-e meg ujja, vagy szemem iriszén igazított? Mert olyan kondori ma a világ.
Úgy vezet, úgy vonz a mindenség tárlatában, hogy arcomba néz, ügyel a két arc kapcsolatára, bár lépte szerint a tarkóját, csuklyásizmát kellene látnom. Csak vezess, hű vezetőm, szigorú mutogatóm, te vérző kerúb a bolygók alatt. Szemközt fekete szőnyegként jönnek a hangyák az urán-mezőkről, és a füst drótkötegei karikáznak felettünk. Jaj, lesz-e erőnk összevarrni a kettéhasított falevelet is? Erőnk lesz-e, hogy a sivárodó szíveken szétdúljuk az aszály sárga szivattyúit? Ez itt a Júdásfa, már teljesen kivirágzott. Ez itt a manipulált fülemüle. S bizony már alkonyul. Már denevérgirlandok alatt bál van, combok és drapériák, hasonlókat karcoltál a rézbe.
Emlékszem, festettél keresztfát, kifűzött cipő a tövében, kalap az előtérben, az anyaföldön. Az a kalap is mintha a tiéd volna. Felelj, te vagy-e az a király, akit felszögeztek? Kondorias furcsa a válasz: Nemcsak. Mondd, van-e létezésünkben összegző pillanat, mikor már a legfőbb érték nem az ember? Válasz: Megesik. És tudod-e, micsoda ajándékot hagytál az ország nyakára? Csönd. Mert ő felhúzván térdét és vállát, mint egy betáplált szerkezet: elszáll. És én nem mondtam neki soha: Te drága, te drága. Ezt ismételd a végtelenségig, visszhang, óh, Tihanynak rijjadó leánya!
|
Temetés után
Örömzöld fa alá sírhatnékom |
velem jön akár a szédület |
akár a temetés fáklyafüstje |
örömzöld fa alá poharamig |
terepszemlére jön a halál |
antracit-villámú kamerával |
|
Nem hívtam, ki küldte ide önt? |
|
Nem akarom hogy megörökítse |
leszögezze egyetlen csattanás |
a pohárhoz láncolt főt, hogy legyen |
fekete-fehér, sziklai szürke |
fölmutatni-való ostoba érv |
elföldelésre s minden miértre |
|
Barátom gyászolom, tolakodó! |
|
Kínja számontartva nincs, a hosszú |
hóhérlásról hol a dokumentum? |
vérző bútorzatával a lélek |
csillagát őrzi-e album? dehogy |
oknak okozat iktatva: a szesz |
lángangyalai viszik a koporsót |
|
De az orcátlanság nem pirul el! |
|
Nem rózsával, tökéletes rémmel |
nézni szembe, ez itt az örökség |
ez a kincs tőle, a földbe vakult |
széjjelmart rézkarckirálytól, a gyász |
ragyogtat érte: tengert a redők |
Magam vagyok már, ez is világos |
|
Kérem, ne zavarja poharamat! |
|
|
Első özvegységem
Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik
nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért. |
A karácsonyfás ember
Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.
Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.
|
Betűk gyászőrsége
Itt nyugszik a Hármas Honvéd Gyalogezred |
|
A Sasorrú temetése
Vár a sokadalom égve a könnyre: |
konda, csupa lángból, a kíváncsiság |
sarkallja karikás szemeim alá, |
ments meg, Uram, a röfögő tüzektől – |
|
Dúlnak koszorút, a selyemszalagon |
kibetűzve meggyötrik nevemet, |
sörte-pajzsuk nem enged, hogy a halál |
országát járjam a Megboldogúlttal, |
gyalázzák gyászomat, ments meg, Uram, |
sóvár szemeiktől, rögök között |
kvarcogó fogaiktól, ments meg, Uram, |
ragyogó könnyemtől, Uram, a halál |
műsorából töröld a sírást, nehogy |
moslékuk legyen a bánat, erősíts, |
ne szédüljek sárga gerincek közé, |
ne dőljön el a kő, ami bennem |
megrémült játékaim átváltozása, |
tenger és csillag sonkolya: bazalt – |
legyek emlékmű sasorrú Atyánknak, |
aki most indul eltűnt lovaihoz |
elszántan az éjbe, fehér-feketében, |
viharlámpa nélkül, mesebelien – |
karma beakadjon örök sörényekbe, |
édenében forró zabla-karikák |
már fényeskedjenek néki örökre, |
feledje, hogy fenti zöldjein aszály, |
hogy jászlai: rókák futóárkai, |
kölkeiről hírt már ne kapjon soha, |
és ne tudja, hogy igazán s végleg |
most vert meg engem, amikor szelíd, |
most büntetett meg s föloldani nem tud – |
|
halhatatlan szikla feszít legbelül |
ereim cédrusai közt komorodva. |
|
|
|