A forró szél imádata
Margitnak
A forró szél imádata
Szél, te véremre támadó forró szél, |
nőstényoroszlán sóhaja, délövi |
lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás, |
nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály, |
ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd, |
visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör, |
lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly, |
selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet |
riszáló, csonthártyáimon játszó vonó, |
téged micsoda csillag vezényelt énellenem, |
hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts, |
hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda |
haragos csillag parancsa hangod, hogy irgalom nincs, |
és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem, |
ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet! |
Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan, |
cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz, |
íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong, |
óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál – |
tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet |
sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelem, csók |
vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom, |
ártatlanságom báránya, szűz versem, aranyhajam, |
pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata |
s középen bolond fejem is, mert neked énekelek |
örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú |
te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány! |
|
Állj le, vagy lassúlj, kincseimet akarom látni! |
Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom, |
szám erejével kibontom, szimatolom idegesen – |
kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim. |
Vérem és szemem emléke, mesebeli fény |
s gyötretés udvara, ott él a kicsi király, |
a világ közepén, a meggyfa tetején, s fujja a szél, |
a szenvedély zöld piros tornyában élő harang – |
én vagyok az a harang, szerelem s riadalom |
bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát – |
nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál |
arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról |
nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda, |
a kolomp-kalapálók, réz-üsttel rémlők álma sugárzik, |
szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben, |
hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük, |
ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban |
csuszkálnak a göndör babák – ó, van-e isten! |
Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek, |
búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát, |
pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten, |
ferdén az itélet tornya, kifogott szamarai: |
patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában, |
de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán, |
hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap, |
ezer fogát cirógassa, fűre leomló |
haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig! |
Gyere ide, fekete lány! Föláll és fordul felém, |
kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül |
mint aranyírás a szentek avatott ajkairól |
fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam. |
Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél. |
Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim, |
letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás |
kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap! |
Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához, |
banyák s tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben. |
Megizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át |
lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek, |
meghalsz, te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok |
óriásira nőnek s dagadozva a magyar királyok |
rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is! |
Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon |
drága kékpikkelyü kígyó, kinyúlva borzong, |
országút fehér porában vonul a sörényes banda, |
dalodat bánatomra hullatja a forró szél. |
|
Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul, |
dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted, |
s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel, |
ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz, |
a kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva. |
Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál, |
egy talpas kis tükör miatt a halál, – azs a rohadt halál, |
ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál. |
Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő |
könnyeidet issza, e puszitól hajad lesz hamar, |
a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem, |
besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha. |
Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár, |
fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden |
s madárfészkek menyországa örvend a te fényes hajadnak. |
|
Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit, |
mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben, |
mikor sóhajtva kifakul minden torony, |
a vityiló kátránypapír-födele pörge levél, |
s kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel, |
a szél idején, mikor a zománc pattog |
fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc, |
a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is |
szívendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak |
föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói, |
ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban, |
s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál, |
mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja: |
sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász! |
|
A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom: |
a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél, |
az eszi a vérem, szárítja csontom, de irgalom nincs, |
nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag, |
íme, a forró levél: ha bátor vagy, várlak újra! – |
besötétített szobámban üzenete sárgán lángol, |
zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába: |
ég a homokbánya fölött a végső zöld korona, |
kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el, |
ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály |
s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva |
hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj! |
A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom: |
Igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza. |
|
Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez, |
kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg: |
kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vá- |
Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek, |
a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva, |
hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem. |
A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú, |
majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát, |
szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte, |
de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is |
átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt. |
Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába, |
fogaid villáma, táncoló sávos hajad, |
fullasztó gyönyöröm! Forró vagy, akár a szél! |
De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt, |
koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke, |
esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden, |
kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy, |
s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak. |
Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd |
s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse! |
|
Szél, te síromat vigyázó forró szél, |
te hű ebem – inkább hű ordasom, |
ki az a csillag, ki ide-ültet fölém, |
ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha? |
Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont, |
csak dús hajam s őrölhetetlen koronám! |
Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia, |
súgod – mormolod – süvíted: eljött a föltámadás! |
Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget |
megölöd s a földnek esel, te tüzes, |
te cigány szél, a dögöt is kikaparod, |
szél: szilaj angyal, a lelkedet fújod belém, |
rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kardragyogás, |
föl a zöldfüvü dombra, randevúra a nagy hold alá |
minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem, |
hogy minden hajnalban ámuljon el a világ, |
fekete foltokat látva a domboldalon: |
odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert! |
|
|
|