A Zöld Angyal

1965

 

 

 

 

A Zöld Angyal

Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok,
nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei,
zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem,
megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel,
jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal,
szügyük a palánkon betör az elárvult jászol elé,
óriás zöld bikákkal döfeti a falakat, hullik
laskásan a mész, a malter, az Angyal vihog,
röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet,
violát, rózsát eszik a konda, az Angyal röhög,
pirinyó zöld seregei, talpasak és kacsosak,
bevesznek minden zugot, mert a vízözönelőtti
fölszerelést lerakta eléjük fehéren
apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga!
Tompítja már eleven vakota az éleket,
ragyogó nyeleket bársonymarkában korhaszt a moha,
gomba-kupicákkal zöldarany bár-pult az iga,
hajdan ikerablaka a kínnak, tinószemek
dudorodtak ki rajta légykoszorúsan, ámen,
és ámen az eke tükrére, tüskés boronára,
bongó vaskarikákat gyűrünek húz ujjára a romlás,
és lerohad kereke agyáig a földbe a szekér,
s a dögtemetőből, harmatban járva hasig,
patákat gyüjt a kutya a küllők elé –
összeáll a fura fogat, fele valóság, fele álom,
zöld árnyak bókolása, paripás mozdulatok,
holdfény-ostorral kezében ott ül a dérfejű ember,
hintázva egyhelyben vágtat, borosan, fogatlanul
vigad e zöld lakodalomban: ihaha!
gebéi helyett nyeríti: nyihaha, a Krisztustokat!
s nem veszi észre, hogy ingét megeszi a harmat
s bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom,
nem hiszi el, hogy repülő sózza a mezőket,
a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot,
csak hajt galoppban őrjöngve, rajongva a gőzök
smaragd lobogói között hajlongva, hajrá, apám!
üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan,
de villany-koronás fejemet hirtelen eloltja a bánat,
s mert e romlásba nem avatkozik erős kezem:
a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot
a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el!
Már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel,
zöld hiuság, buja hit, levelenként előbbre
tolakvó bizonyosság – hátrálna tőle a tükör,
a rámába tűzött fácántollat iszonyat rezgeti
madarász-lelkem címere leszédül onnan hamar,
s a kíntól recsegő feszület már álma a puha mohának,
már csupa-zöld reflex a fal, a nyers és vad levegő
hidrogén magjai dörögve, akár a startpisztolyok,
indítják szakadatlan a nyirkot, a mindent puhító
nedveket előre, zöld agyvelők sugallata
sejtláncolatok millióit feszíti haragosra
s betör a lüktetés a házba, a robusztus
növényi szabadság idevezényli gyökereit,
gyökeret a fundamentumba, a falba, a döngölt agyagba
dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai
özönlenek a sókért, a mészért, vasért,
kivonják a tartóerőket a négyszögekből,
rombusszá rogynak keretei ablakaidnak, anyám,
sírj a huzatban, repedjenek arccsontjaid,
ablakot becsukni nem lehet, anyám, soha,
sírnak veled nimfái a mésznek, meszelő-vonta
sáv-ingben siratják a száritó derűt, diadalt,
sír veled a menyasszony a képen, hajdani fátyol-torony,
zöld fejü apró üstökösök betörik szemeit,
hasítják szűzen virrasztó arcát, mosolyát,
hozzád vénítik, anyám, zsugorítják,
adnak neki kínon-túli távlatot immár,
ki voltál: én is feledem, mi leszel: mutatja a kép –
zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem!
Jön a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul,
pedig már lecsillapodva borozok, bilincsügyeimre
fújom a kósza füstöt, e nyomorúlt időt is
tünődöm aranykorrá, égszínű ablakomat már
pergetett méz veri, akár a májusi zápor,
s jön a Zöld Angyal, ideviharzik, levegőm is
megzöldül mint a rézlemez, meghasad s hallom
a vadság mell-dohogását, a legősibb önzés
kozmoszi dörgéseit, rámcsap a vadság szaga,
a csírázásé, avaré, zöld rohamé, a nagyormú
diadal szaga elönt, mert itt a Zöld Angyal, zöld martalóc
s primitív maskara egyben, röhögtet, búsultat is,
bazári szarkafészek-süvege, üres szemüveg-kerete,
szemodvában a kancsalul forgó rovarok
kör-körös zafir-izzása, a durva szederinda-sörény,
a városon áthúzott parlag-palást, a taplótarajos váll,
hónalja fűseprüje, fagyöngy-csecse, pufók bokor-fara,
borostyán-ingén a legyezővé lett madárka-szárny,
a bundás bagolyökrendék s csillaga egy korhadt lókantárnak,
a fej bevert cicák csontja, a névtelen babák haja,
a kórságok csont-emléke, a hulló akácfavirággá
lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér,
a var meg a genny, itt a gombaként kibukkanó
combcsontok gömbje, s a csatárláncra iszonyú példa:
indakuszaság, hol íme, levélrések a hurrázó szájak
s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos
díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés,
csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ
beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok
puhítnak a nagy vallomásra, már nyers gyökerek
börtönében a test, már gyomrom egy kosár gyökér,
csupa görcs, már zöld epét, zöld bort izzad a bőröm,
s hirtelen kiüt a borosta, karmosan, nagy-hajasan
én vagyok immár a töretni-való atya,
mert igazán most érzem ízét a földnek,
igazán a harmat hatalmát, a fű-gyökerek
fúróit elegáns ruhámon át a velőmben,
szétfeszített állkapcsomban tuskóstul, koronástul
a felnőtt akácfát: fenn suhogó zöld versemet,
de ez már nem a tiétek, ezt méginkább nem értitek,
ez már a záporoké, a csillagoké, a Zöld Angyalé,
aki orcátlanul eljött, példákkal fölcicomázva,
leverni arany tünődést, megrontani jelenemet!
Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,
lelkem csordái a kitárt csontkapun át
a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,
zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,
menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok,
a pokoli lombzengésbe bukjatok le eleven képek:
nyeríts te legelői arabs kanca, azúrhajú rubintszemű,
aki a játszó gyereket átugorva átvitted fejem fölött
hasad érrendszerét, a tubarózsánál jobb illatú
feszes kis tőgyedet, istenasszonyként szállj legelől,
a levegőben utat hasítva, megszentelve édes tejeddel,
te fényes mesebeli pár, kihánylak, szőke hajaddal,
koronásan, aranying-lobogással parabolát írj a
borulatos égre, selyemcérnán, sivító húron
magad után húzd a legyőzött gonoszok tumultusát,
fekete banyákat, kohó-torkú sárkányokat, sátánt,
vérkorpás malmokat, gyilkosokat, gyerek-evő disznót,
távozz csoda-időm tolla, te varázslatos,
te bánatomkor számra olyan mosolyt csiklandozó,
hogy előttem a nagy hegy széjjelrepedt szörnyű grimasszal,
jaj, hogy a gyászra szivárványt fölemelni nincs már erőd,
koloncod lesz a harmat, pezsegnek rajtad a férgek,
rege se lesz rajtatok, regőseim, láncos csapat,
agancsos bikával, sokgyertyás oltárral, csodamívü ritmikával
csörtess vissza, zúzd magad össze, királyokat perzselő lángod
örökre kioltom, pusztuljatok belőlem ünnepeim,
kalácsosak, abroszosak, húsvétok zászlósak, harangosak,
őrülten tüzes pünkösdök, megváltós boldog indulatok,
templomot pofozó düheim, piros ingeim elússzatok,
ifjúság hattyúi Dosztojevszkij sötét hajával
borzongva szálljatok vissza, mint villanydrót-ütötte ludak
zuhanjatok a zöldbe, szerelmeim ott zavarodjatok össze,
ti fehér ruhásak, Mária lovai a körmenetben,
kiket liliommal, szalag-gyeplővel hajt a szobor,
ti géppisztolyos katonalányok, akiket anyám teknőjében
fürdettem a világháború szennyétől szerelemre,
páncélozott melltartót levetve teknőben repüljetek
vissza az akácosba, kifújlak te nagy rózsa-szoknya
virág virága: cigánylány, combjaid már a tüske között,
hangya-udvarú emlék-szemeddel ne nézz már a levél mögül,
már mindent hazaadtam – ez volt az emlék halála,
vándor, ha ott jársz elefántfül-méretű lapuk között
bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén,
megrágott napfény-függönyben, ha nem félsz s képzeleted ha bírja
lásd meg a rothadó mesét, a mitoszt, húszévem gyönyörű
alakjait hasonfekve, avarba furakvó arccal,
tárt szárnyakkal, karokkal, lásd meg a földbe szúrt orrú
aranycipőt, az eljegyzett kezet, az elmúlt időket,
már síppal, dobbal, csillagdörejjel nem lehet őket fölkelteni,
nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha!
Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék,
de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek,
vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett
fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll,
még nem sikerült néki, pillanatig még szabad vagyok,
s jaj fénylek, mert fényes veszedelem virraszt fejemnél,
mint a legvégső hajnalt e sugár-virágot úgy viselem,
arcvonás nem mozdul el, bár tudom, a villámló bárdot
hányszor rughatta vissza Hunyadi László nyaka,
de két sujtás közé képzelt életem ezért szeretlek,
etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk,
hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk
ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét,
letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket
üdvözölni is tudjuk, tovább, a húsevő tüzeken át,
a csipkék fegyházán, öntöttvas-melleken át,
az alkohol szentjein s disznain át, a játék révültjein,
a pálya szaturnusz-karéján, hol a fáslis telivér
hordágyon nyöszörög, s a húllt-lelkeket úgy söprik össze,
tovább, de mint a lágy szél, a vérző gerincű hidakon,
csonthártya-érzékeny szomorúakon, gyászolókon át
s megőrült asszonyokon, akik a megbontott ágyról
idegen hajakat csípnek föl a mennydörgésben,
tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken,
a zsákmányvitézek bástyáit rúgva, súrolva kicsit a prémet,
hogy rémülne smirglivé rajtuk, hogy virradatig
viselnék a láng-inget, amit én kaptam hozományul,
tovább az otthonok morzsalékán, az árva kerteken át,
hol a kipirult cseresznyefákról vénemberek esnek az éjbe,
tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban,
a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is
beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt
műértő termeken, a szentséges tanácskozások
fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén,
tovább a kert gyanánt öntözött betonon át,
a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén,
tovább e jelen-világon, villámló karokon át,
tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább,
hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló,
hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza,
s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]