Himnusz minden időben
Te szivárvány-szemöldökű, |
Dárdának gyémánt-köszörű, |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Festmények rejtett mosolya, |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Díjra korbácsolt versenyló, |
Csillag, dutyiba pillantó, |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Tengerek habján csörtető, |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Mindig reménnyel viselős, |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Jog hogyha van: az én jogom, |
Enyém itt minden hatalom, |
Fölveszem kardom, sisakom! |
|
Gyönyörűm, te segíts engem! |
|
Megdicsőül a vér s korom, |
Galambok búgnak vállamon, |
|
Gyönyörűm, ha segítsz engem! |
|
|
Tűz
te fűtsd be a mozdonyt halálra, |
hajszold, hogy fekete magánya |
ihlet, mindenség-gyökerű, |
virágozz a vérző madárban, |
égesd hogy a sorsot kimondja, |
nem a hamuvá izzó csontja, |
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra |
hűlve latoló józanságban, |
öltöztess tündér-pirosba, |
jéghegyek fölé piros bálba, |
|
Egyedül
ló-lábak, tüzek, trombiták, |
szalagok, buja tekervények, |
virulnak taknyos kis remények, |
a hóhérnak is nyit virág. |
|
nem vagy te test, csak képzelet, |
csontod a fény, húsod az álom, |
ó, halhatatlan rosszaságom! |
|
|
Álomi beszédem
Zöldellve ez a föld hatalmas |
meleg záporoktól szerencsés |
mintha nem történt volna semmi |
s nem is kellene egymást enni |
ha zöld hát akaratos élet |
gyümölcs a virágok távlata |
az árva ág se tud pihenni |
mintha nem történt volna semmi |
se csoda se halál se szégyen |
remény szopik a selymes fényben |
moha-labdává lett a téboly |
szívemnek bilincs-oldozás |
szól a fejemnek: feledj szépen |
szerveid siess rendbeszedni |
mintha nem történt volna semmi. |
|
Ábránd
Mint széttépett fehér madár |
mint széttépett fehér madár |
|
Szöktetés
Ahol ő fekszik: borzalom, |
hajgyűrüit már nyújtja a halál, |
dühöngnek alvó lábszárainál. |
|
Ez a részvétlen piszmogás, |
e tudós vakság, tündér, teveled: |
okom, hogy kórház s temető |
nyüves köréből megszöktesselek. |
|
Meggyógyítlak – majd a vér helyett |
fújsz trombitát is, piros cicomát, |
csiklandod álla alatt a halált! |
|
|
Liliom-dal
Télen sírtál te vékony liliom, |
Aranyfoltos pázsiton, liliom, |
|
Tünemények előtted játszanak: |
sárgarigó szárnya ha föllebeg, |
|
Alkonyatkor öldöklő angyalok |
Alkonyatkor bújj hozzám, liliom: |
|
|
Gyógyulj meg
Tücskök daltűje szétbomolt |
|
tárt kapum felszalagozva, |
|
hajfodor, ing lobogózzon! |
|
|
Amikor nincs kegyelem
szerelmem súlyos zászlaja |
|
illata fölszáll, fönn bolyong |
|
Kereng a nyárban köszörű, |
|
Ifjúság, szentség szétomol, |
|
|
Vállamon bárányos éggel
Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer |
leszüreteljen vész vagy fegyver. |
|
Ki így, ki úgy, földön vagy égen, |
mindent megtud rettenetében, |
|
amikor nincs már mi megóvná, |
rejtelmek válnak foghatóvá, |
|
nagy fény mennydörög s ama kürtöt |
sikárolják fölborzadt fürtök, |
|
nyakak, ha nem hajlottak másnak, |
megbicsaklanak a halálnak, |
|
tüdőre a hegy kősziklája, |
harckocsi ront harmonikára, |
|
tündérszemek, énekes nyelvek |
megfagynak, földben megerjednek, |
|
s rázkódhat a siratók háta, |
a Mindenség nem borul gyászba! |
|
Mi vagyok én, ha e planéta |
csak egy bevérzett margaréta! |
|
Így is ember, se bölcs, se büszke, |
égi, földi virágzás tükre, |
|
rügytől gyümölcs-rogyásig látó, |
enyészeten is átvilágló – |
|
csonthártya-dobja minden kínnak, |
vagyok a legkomolyabb csillag. |
|
Sorsom egy merengés kitárja, |
|
Én az ítélettel beteltem, |
akarom hogy ne is feledjem, |
|
tudjam hogy végülis kinyújtnak, |
igy vágtass, szív, az iszonyúnak. |
|
Vállamon a bárányos éggel, |
s a nemvalósuló reménnyel |
|
legyen a koloncom tömérdek! |
Kik elmúlnak: szörnyen szegények! |
|
|
Testőröm, déli sugaram
szegénynek szeretni-valót |
nem hagytam mást, csak magam. |
|
|
Kék hegyek hidege
Kék hegyek hidege ez az alkony, |
odvak, völgyek homállyal tömöttek, |
lelkem hallja, ahogy a kövekkel |
vasalt paták s kerekek pörölnek. |
|
Süvít a világba kitárt ablak, |
suhog az égbe a sudár nyárfa, |
zöld ruhájú kozmikus menyasszony, |
szélverte kondenzcsíkból a fátyla. |
|
Süt a mindenség, szemembe úsznak |
csillagok, vérdíjak, tünemények. |
Hullt világokkal felcicomázva |
állok, a megváltóm: csak az ének. |
|
|
Szárnyak zenéje
pirulnak tudatlan lázban, |
|
Tudom, hogy törvény szerint |
|
állkapcsát szörnyen kitárva |
nyeli a homokbánya a hőt. |
|
az ég, meg a méz arany-háza |
A gének találnak fészket. |
lerogyni nem szabad élve. |
forrón futnak a szijjak – |
Ez itt a szárnyak zenéje, |
|
|
Rokonaink arca
mész pattogzik, vicsorognak |
|
|
Virágok, veszélyek
Széllel, fűvel haragos napvilág, |
izgalmak szilaj nevelője, |
medve-álmom gyilkosa, gyere már, |
hadd öltözök fel ünneplőbe. |
|
Szívjak szerelem-fertős levegőt |
zajban, viharzó fényben állva – |
valami lázas zenebona kell |
s lezuhan szívem dérszakálla. |
|
Csak jókedvem fagyott el, nem a hit, |
még fordítom sorsomat jóra, |
kesely orcámon pirinyó sugár, |
|
Jőjj rám, te boldog rázkódás hamar! |
Ha élek, hát legszebben éljek. |
Gyönyörű, ha féktelen szól a szám: |
nyílnak a virágok, veszélyek. |
|
|
Asszony-fejű felleg
áhítozás nagy tüzü szeszre, |
az ég is szedres remegésben |
lángcirkuszt vár májusi naptól. |
Áldott nap, süss ki – levél tapsol, |
fölvisít a virágok szája, |
zöld levű szárak édes kínban, |
rostot feszít egy inger csigája. |
Kisüt a nap arany világa. |
Im, a teremtés álma dőzsöl, |
szerelem int a fatetőről, |
babonázó harangja bondul, |
besüt a szívbe, szédít, megráz |
mágneses viharnál vadabbul. |
Igazért, szépért űző május, |
kijelölsz annyi lehetetlent, |
Mohóság áldott ideje, május, |
törvényeden muszáj merengnem: |
Az a győztes, ki mindig éhes, |
éhem és szomjam ezeréves, |
nagy szenvedélyben fölvirágzó. |
Soha engem sors ne tarts jól – a |
jóllakottak dögvészes partján |
megfeketedik minden zászló, |
ott fertőzést lehel a rózsa. |
Nem gondolhatok a halálra. |
Selymek és hajfürtök zenéje, |
engedem, hogy lelkem kisértse |
izzadásra, dalra, gyönyörre. |
S mindig hiába győzve, belátom, |
új szükség minden aratásom. |
Mégis, emberi sors ez, s szép is. |
Megfogyva ifjuságban, húsban, |
rajongok, szép jelü május van. |
Erősödök a fénytől, a hangtól, |
fönn a kék hazában és bennem |
asszony-fejű felleg barangol. |
|
A versmondó
Egy varázslat emlékére
Zsána Nikolova ablaka tárva |
ingatag jegenyékre, eleven tüllök |
poklaira, fényre, pára-örvényre, |
de ő a tavasznak hátat fordít, |
hiába a tünemény, levegőt-kavaró |
sárga és fekete madarak csatája, |
csőrök vércseppje, tollak esése, |
mert ő a hegynek is hátat fordít, |
ezüst-erű magas homlokának, |
hóvíz-függönynek, miatta a medvék |
bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben |
és beborúlhat a zöld övezet, |
falait robbantva pillanatonként |
udvaros csillagokat röföghet a vadkan, |
ormánya feltúrt pici lila szoknyát: |
emelhet ibolyát a nappali holdba, |
mert ő a holdnak is hátat fordít, |
hátat fordít a végtelenségnek, |
csillag-bölcsőkkel forgó erőknek, |
más ritmust átverő űri királynak, |
az űr kigyulladt hulláinak, úszó |
üstökösöknek s nyüveiknek, a vad |
elemi részek zivatarának – |
mert a mi tragédiánk érdekesebb, |
mert a mi tragédiánk vérem és véred, |
lélek és lélek karambolához |
minden űrbeli katasztrófa törpe – |
ragyogva itt ember tündérkedik, |
s mennyei cirkuszokat semmibe siklat, |
háta síkjától tavasz és madarak, |
mámor-szakállú vadak, a világ |
tornyai letűnnek, csak ő létezik |
selyme éjjelében, mégse gyászban, |
költők öngyilkos tüzétől virúl, |
torkából megszüli nékem az angyalt, |
a végzetes szenvedély angyalát, íme |
ropog a test árva kis kápolnája, |
jön ama bizánci szárnyas kifelé, |
a fogak küszöbén ágaskodva |
növekedik szárnyasan, sörényesen, |
delelő ajándék, álma a vérnek |
betölti a lázzá vált levegőt, |
repeszti ketté, feje rámcéloz: |
gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam, |
hajsátra hatalmas éjszakám, |
külön világom, itt kuksolok |
a Hang teremtményei közt megigézve, |
térden a valóság hamujában |
hol sült béka a jelent jelentő |
aranyóra s palaréteg a májusos naptár, |
mert csak az igéző Hangot hallom, |
szélként a gondolat gondja borong |
s fényesedő láncok hullámain |
rebeg már az örök és sötét vitorla, |
itt országot-érő csípő mosolyog |
s forgat bolygókat maga körül, |
hóhérolt fejeket, balladák |
vörös labodáit koszorúban, |
hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök |
rándul a szivárvány helyébe, harcos |
hét-tükrű sisak az ég üvegét |
hogy utána a könnyek vonuljanak |
feltolakodva, hogy lent a sasok |
ekévé váljanak ráúnva a dögre, |
de a dühök azok nem csitulnak, |
de a zászlók, a zászlók nem békülnek, |
öltözik menyasszony-ruhába a kard, |
hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara- |
kastélyok közt is zöldel egy olajfa, |
idehordja a rongyos szabadság |
rubintjait: lószügy-nagy sebeit, |
mert ez a mítosz örök, a hit is örök, |
Lázár, aki sétál s rohadó ingét |
zöld erdővel tépeti magáról – |
de bárány-koponyás halmokon át |
elfeketülve jegenyék jönnek, |
siratóasszonyok, téged siratnak |
édes szabadság, érted lerogynak, |
s az esküszegő már nem virágzik, |
véres havakban nyüvi már hetedik |
lepedőjét, csak az átok virágzik, |
magam is cserepes számra veszem, |
átkozódni tanulok a Hangtól, |
éltető szerelem, érdekünkben |
kiáltok: aki egymástól eltép, |
tépje ki fekete pestis a lelkét! |
|
Esküszöm, hogy ő is örök
Esküszöm, hogy ő is örök, |
sose lesz a hemzsegő árnyé. |
Fejbúbján málnás kosarával |
alászáll rubint-koronával |
mereven akár egy királyné. |
|
Medveszagot ont már a hegy |
s az életet irtó körökből |
alkonyati láng-kereszt: sas függ, |
magas vizek fröcskölik gyöngyük, |
s lenn emberpár bőg a gyönyörtől. |
|
Örök visszhang s tűz az idő, |
balzsamszagu gőzt vet a gönce, |
lenn gyötri a rétet gerince, |
sarka fönn a meredek holdban. |
|
|
Szentségtörő Madonna
Csikót szül nekem, démoni |
|
Virrasztja lelkesen a vért |
s föláll a burok-palástos |
|
Im, fölvirágzott a Játék, |
a szent lelkek kongresszusa |
|
ebből már nem csikar fintort, |
csont-orsókra ezt a szivárványt |
nem csavarja soha a sírbolt. |
|
|
Dzsongolszka
Gőzölgő kosfej, balkáni bika-szív borral |
hold-udvarú tálcán vonul a vörös szalonba, |
a Fekete-tenger izomzata az ágyra, |
tömörül, tárul, s tépi, dobálja magáról |
szemérme igáit, mert északi láng a párja, |
mén-lelkü csillag, tilalomfákat letördelő, |
aki úgy halhatatlan, hogy ünnepe mindig halálos, |
nagy fehér gyászt, havazást von most is a földre, |
magát sirattatja hattyú-ezredével magasan, |
extázis az űrből, ó virrasztó havazás, |
beboríts mindent, a siető kerekek örökre |
ássák el magukat, pilóta, stewardess, reptér |
paplan alá ájulj, ne szűnj meg szárnyak csődje, |
állkapcsa a kereskedőknek rágjon hasztalan álmot |
távol az árvák vetéseitől e márvány-hotelben, |
ebben a hatalmas éjben csak a lift járjon úntalan |
eszményi utasával: egy árván is szóló gitárral |
zenélve Dzsongolszkának, veszejtő sötétségnek, |
rengjen mesésen, ha gyászából fölkel a csillag |
s szomjas a pohárra, ami kiihatatlan örökké! |
|
Tenger, pokoli tündöklésed
Tenger, pokoli tündöklésed |
sirályt és reményt megevett, |
halak robbantak, pikkelyük |
az égből hullva ragyogott, |
és lett a világ zajtalan, |
s én megvakulva álltam ott. |
|
|