Ki viszi át a szerelmet
| Lángot ki lehel deres ágra? |
| Ki feszül föl a szivárványra? |
| Lágy hantú mezővé a szikla- |
| S dúlt hiteknek kicsoda állít |
| káromkodásból katedrálist? |
| Létem ha végleg lemerűlt, |
| S ki viszi át fogában tartva |
| a Szerelmet a túlsó partra! |
|
Semmi fenség
| Lakkozva csicsásra émelyítőn |
| ez a gyászkocsi fényes reggel |
| itt vonul el az orrom előtt |
| át a zsivajon. Semmi fenség |
| közönyösen a kocsis dohányzik, |
| cammogva két fekete herélt ló |
| zabolájáról zöld habot ejt, |
| farából zöld labodát, baromi |
| templomnak, pultnak. Itt vonul el |
| ez a fekete kamera s fölvesz |
| minden elevent, megrakodik |
| rózsával, tökkel, gerincekkel, |
| úgy döcög tenger-sok inggel, rémlik: |
| mi már nem jutunk haza soha, |
| elkapott minket a jelenés, |
| tengelyére csavarva a távot |
| a temető meg a város között. |
|
A város címere
| Mert a méhek a húsra dongnak |
| s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: |
|
| Mert a rikító ponyvák alatt, |
| s mert a kofákra hallgat a sors is: |
|
| már a Balatonnak nagyon hiányzik, |
| fehér holtakért, holtak szagáért |
| bujdosó szerelmünk sose elég: |
|
| Mert a torony a galambot, |
| galamb a fészke kovás ganaját |
| s a csendtől megőrült harangok |
| bongni akarnak, noha lángban, |
| megolvadnak a fennkölt harangok, |
| bronz-dizentéria befolyja |
| a köveket, forró falakat – |
| s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: |
|
| nem akar keserű kenyér lenni, |
| újra meg újra vizzé válni, |
| hát majd hirtelen bevérzenek |
| a tejüzemek – s a telepeken |
| a deszkák nápolyiszelet-sorait, |
| mivel itt minden tiltakozik: |
|
| óriás fekete-bársony denevér, |
| duhogó lágy kupolák a szárnyai, |
| görkorcsolyáit előrerúgva |
| leszáll a városba, megvakulunk, |
| megvakul a naptár, a történelem, |
| szerelmeim, a hosszú sörény, |
| aranyfüggönye csípőtöknek |
| tördelve kezeimet álmélkodom: |
| hogy ti szűzek az ágyatokban |
| hideg fegyverrel feküsztök, soha: |
| hogy ti kölykek a tejfogatok |
| hirtelen kipotyog s iszonyatos |
| gyöngyvirág nyílik a kövezeten – |
| elkészül a város címere újra, |
| cirkalma lesz a füst és fohász, |
| mert eljön a fekete katona, |
|
|
Én fekszem itt
| Én fekszem itt a kihűlt földön: |
| eleven kincse még a nyárnak, |
| vétkek s rossz jelek rohamozva |
|
| Igazán s végleg téged várlak, |
| érdes tüllben gyere lassúdan, |
| horzsolj végig s hagyj itt örökre |
| izzó kikerics-koszorúban. |
|
|
Vadászok lépnek
| Nyúl, a kölyködet fénybe ontva |
| nem gondoltál a patronokra, |
|
| most meg fiastul sírsz a körben, |
| megőszültök, ha puska dörren, |
|
| fácánkakas, pityergő párod |
| fölött a fél-szárnyad kitárod – |
|
| bújok veletek bukva, lesve |
|
| Vadászok lépnek, lépnek, lépnek, |
|
| talpuk alatt ropog a dér. |
|
|
Te örök rühes
| Less csak a koncra, míg lehet |
| mocskít: mosogasd ingedet, |
|
| Áruld a szót, a férgeset, |
| kofaként kacsints, nevess, |
| amíg más lelkek fénylenek, |
|
|
A jövő vacogása
| Jaj, most szakadt ki százezer ablak, |
| függönyét mind a kőre kihányja. |
| Ételem, italom, árván hagylak, |
| itt a fekete vénák világa! |
|
| Nem bírja magát bekötni bábba, |
| vacog a jövendő, járhatsz bárhol, |
| pofára-hullt múzsák napos háta |
| beborúlt, nap helyett bárd világol! |
|
|
A vak remény
| Sarki hideget, sivatagi hőt |
| a vak remény szívemen össze-vet, |
| háborgóbban imádni nem lehet |
| halállal kacér hazát, szeretőt. |
|
Varjú-koszorú
| gyász-szalagok közt az Édes |
|
| Fél a fű, a vézna füst is |
|
|
Várom a havat
| energia, hol vagy remény! |
|
| hattyú, csőrében krónika, |
|
|
Karácsony, fekete glória
| Vér-illatos a karácsonyfa, |
|
| perzsel, mint új pokolkör, |
| forog a város lángrózsában, |
| csillagszóró ha fröcsköl. |
|
| gömbjeid – szemem fájva zendül |
|
|
Kitűnik származásom
| adnak, pólyát meg pántot. |
|
|
A falak négyszögében
| te csak az asztalra buktál, |
| s küllők, cserepek forgatagába |
| egy árva hajszálat se küldtél, |
|
| s már szégyellve szórod oldó |
| lilán dagadó tüdő-fákra – |
|
|
Ne hagyj a csontokon állnom
| Ne hagyj a csontokon állnom, |
|
Vérugató tündér
| Ó, aki csontra vesz fel inget, |
| jéggel veri meg szemeinket! |
|
| Fehér vagy mint a jég verése, |
| zuhansz vaságyra, jégfehérre. |
|
| Ráfekszik szívemre a sorsod, |
| csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod. |
|
| Véren, zuzmarán túl tavasz van, |
| lesz-e még nyár – kérdem magamban. |
|
| Aranyeső tündököl sárgán, |
| árva vagy, itt maradtam árván. |
|
| Mint pirkadatban őrült álom, |
| szél dobol gyulladt mellhártyádon. |
|
| Tüdődön láthatatlan térdek |
| rengetik bölcsőit a vésznek. |
|
| Favirág habzik s te letüntél, |
| világos vért ugat egy tündér. |
|
| Csak ez kellett, csak ez hiányzott, |
| csírázik itt az átok átkot. |
|
| Forgok arcomon új pecséttel: |
| új tehetetlenség dühével. |
|
| Nikotin ikrásodik számban, |
| a csikkek szétmásznak szobámban. |
|
| A szesz kék tüzein keresztül |
|
| Alkohol nincs ami ledöntsön, |
| valami szörnyűt tervez az ösztön! |
|
| Ó, aki csontra vesz fel inget, |
| jéggel veri meg szemeinket! |
|
| Kitárva fejednél az ablak, |
| nyitok ajtót a léghuzatnak. |
|
| Mintha a szél fujna egy holtra, |
| nem mozdulsz, csak a hajad fodra. |
|
| Tulipánt hozok, meg se látod, |
| álmod a morfium s virágod. |
|
| Lehet, hogy hozzád késve jöttem, |
| lehet, hogy el se köszönsz tőlem. |
|
| Csak elmész, elzengnek a szárnyak |
| s marad a vérhomály utánad. |
|
| Érted már félig megszakadtam, |
| tündérem, ne légy irgalmatlan. |
|
| A földi szerelmet ne vesd meg, |
| ne vidd a Semmibe a tested. |
|
| Hiszek s hitemet levagdalja |
| tündéri fintorod hatalma! |
|
| Csalogatlak sírva magamhoz, |
| te csak a halálhoz ragaszkodsz! |
|
| Nappalom éjjelem tiéd lett, |
| te csak a temetőt igéred! |
|
| Fényleni éretted akartam, |
| te az észt rombolod agyamban! |
|
| Szeretni tehozzád szegődtem, |
| te sírkövet faragsz belőlem! |
|
| Ó, aki csontra vesz fel inget, |
| jéggel veri meg szemeinket! |
|
|
|