Kezedben a rózsa lefejezve

1954–1956

 

 

 

 

Csönd van

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,
fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.
Fölötte tépett rucapihe tétova repked
s piheg, ha ráakad egy bóbitára.
Távol a bazalt-hegy is süket-néma,
minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,
s letagadná, hogy kövein a bort danolászva
itta a jó katona, víg poéta.
Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,
hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.
Vadmadár éles riogása fölveri néha,
szárnyával megpofozza, de hiába.
Baktat a tehervonat, tűz a csokra,
mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,
s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,
tüntével fölépülnek még nagyobbra.
Szoborrá alkot ez a téli szemle,
menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.
Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,
tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.
Gyönyörködj s dalaid is megerednek,
álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,
lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:
álma a hóbarekedt szekereknek.

 

 

 

Tájkép magammal

Tengerbe bukott napvilágtól
 
búcsúzkodok, lépnék utána:
hideg tajtékon holtan táncol
 
szívem öröme, ifjusága.
Végső ez a stáció, végső,
 
ne lessetek, nagy vízhez értem,
eddig elértem –, világ-sértő
 
arcom ezt jelzi mészfehéren!
Legyek csak árva. Rám a mocsok
 
tündökölhet, hogy megigézzen,
ellene fürdök, itt pancsolok
 
rettegve a végzet vizében.
Visszaköpöm a halál ízét,
 
amit a habok dobálnak számba,
dolgom: el ne moccanjak innét,
 
legyek élet s halál határa.
Hátamnál dombok: néhány emlék
 
búbosodik, ennyi a kincsem,
még nem hűltek le, – mint kemencék
 
melegítik fázó gerincem.

 

 

 

Az örök hiány köszörűjén

József Attila 50. születésnapjára

 
 
Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
 
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.
 
Szép s veszedelmes igazságát
tudni kell egyre szerelmesebben,
 
tövéből sír a csillagokig
árván a megcsalt szerelem s szellem.
 
Jaj annak, aki gyönyörűt vár,
szabad levegőt őrülten áhít:
 
szétdobálta a vonatkerék,
akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.
 
Makacs fia a mosónőnek
nyurgán a semmi partjain állott
 
s amit ott vágyva fölfedezett:
magába ölte az újabb világot.
 
Cammog az idő, de a nemrég
halálba fekvő konok önkéntes
 
apánk lett s kíván több szerencsét
borzas kölykei önérzetéhez.
 
Azt üzeni hogy szeretni kell,
s bűvölő szája el sose halkul.
 
Szíved köré a szeretetért
ő a végtelent köti jutalmul.

 

 

 

Apám

Ujjától nőtt a zöld palánta,
derékhajlásért dohány a bére,
dohánylevélből koszorúját
ráfonhatja hideg fejére.
Görnyed a tűznél, hólé-marta,
vörös bakancsa kifűzve tágra,
fejénél táncos azúr-szálak
nullákat nyílnak, ez a virága.
Fölszáll a füst, de ő lehorgad,
vénül, hozzá a virtus is hűtlen,
régi vágyai gazdátlanul
galoppolnak a csillagos űrben.
Nem akar semmit, nem szól semmit.
Könnyezhetek a pogány apámon.
Levegő is csak úgy kell neki,
ha átszívhatja dohány-parázson.
Nem oxigén az: forró számum,
belső világát járja sikongva,
nikotin hullik szerveire:
sivatag sárga pora a lombra.
Nikotin-ember, sóhajt, füstöl,
így emésztődik esztendők óta
s hamvadva néz a néma földre,
erre az öblös hamutartóra.

 

 

 

Születésnapra

Játék és édes tej nem volt elég,
mohónak születtél, követelőnek –
így vagy a sorsodnak jó eleség,
fejed és szerveid elemésztődnek.
Hirdetted te is, hogy félni tilos,
ember vagy végre, de élsz dideregve,
mint hentes-kötények, csurompiros
fellegek szakadtak képzeletedre.
Nem látsz a tündöklő végtelenbe,
nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass,
kezedben a rózsa lefejezve,
tövises szára az, amit szorítasz.

 

 

 

Tündér-arcokkal dőzsölő

Tündér-arcokkal dőzsölő
mámorod messze szökött,
növekvő vér-csillag sustorog
fölemelt fejed fölött.
Lángol a magány, hiába
alkottad magad köré,
nyugodni egyetlen hely maradt,
az is a halottaké.
Üvöltsd a jósok porára:
a jövő nem fedezék –
sziklához csapni a keserű
poharat már nem elég.
Idd ki fenékig, mint aki
messziről most jött haza
s körötte puszta, csak szíve van
s újszülött gondolata.
Barbárok, vadak életét
emberként nem élheted,
Tejútnál hidegebb, ragyogóbb
kicsikart eszméleted.
Ez vált meg, így vagy te ember,
aki csak élni kiván,
akiből vezér, se kapitány
nem lesz és nem lesz zsivány.
Takaród, gunyád leszakad,
s hiába félted magad,
legendás izmaid elfogynak,
elrepül aranyhajad.
Gyarmatod nincs, hát önmagad
fogyaszd el, csontig föléld,
legyen a húsod a violás
villámmal erezett ég.
Dalolva szakadj meg, – dolgozz
biztosan s olyan hiún,
akár a haszonra lefogott,
zaklatott uránium.

 

 

 

Virágtalan fejem

Őszi nap, óriás krizantém,
 
halántékomat elhagytad,
 
elhajolsz árván nyugatnak,
ágaskodva köd-oroszlánok
 
szaglásznak, szét is szaggatnak.
Virágtalan fejemnek éles
 
fuvallat indul ostromra,
 
nincs már lomb, amit zúgatna,
avar se csördül: elhullt lélek,
 
nyirok itatta lankadtra.
A gyöngyöző pezsgés, az áldott
 
nedvek dagálya veszve már,
 
virágtrombitát oxidál,
horpaszt és rothaszt a november,
 
ez itt a halál, a halál.
Komor enyészet kémlel engem,
 
térképet szerkeszt, úgy ront rám,
 
betömi aranytrombitám,
s földig rombol – szíve ha volna,
 
érzem, most megszólítanám.

 

 

 

Virágok térdelnek

Virágok térdelnek, a dérrel
meggyötört kis-kedveseim,
 
egyenes én maradok itt,
én maradok a bajaimmal
 
ember, aki így is virít.
Szemeim előtt aranysárgán
mint az utolsó villamos,
 
elrohan sikoltva a nyár –
s már emlőd forró hegységére
 
fázva se vágyhatnék, anyám.
Téllel örvényes agyam csúcsán
mint a tiroli lavina,
 
támad egy irtó gondolat,
hallom a zúgást: meg kell adnod
 
csontodat, pompás húsodat.
Csúffá csak így tehet a sorsom,
szívem: a világ-zaklató
 
csak ott csúfol meg majd alul,
ha farsangol a kémiával,
 
s féreggé, fűvé boldogul.
Szerelemre, dalra erősnek
szült meg az Édes, jól van így:
 
pusztulok, de szép hogy vagyok.
Szívem nem tunyul, tündér-szépet
 
s rettenetest még mondhatok.
Veszélyes új mezőn én küzdök,
életem gondja az enyém,
 
s nem kérem senki könnyeit
fehér ingbe ha bebújtatnak
 
s elakadt karom tördelik.
Most még üthet a dér is, bírom,
hóbika is bömbölhet rám,
 
nem ront meg bú-baj, rágalom,
vérharmatos fejjel is izzó
 
égitestek közt álmodom.

 

 

 

Lássatok csodát

Rámjön a világ, uszítja
vérfoltos agarait,
a szép vadat, aki én vagyok,
nem védi meg a csalit.
Ugatás, kürtök réz-torka
megrontja virradatom,
inaimat húrként pengeti
hirtelen riadalom.
Ivadékaim szélednek,
egyedül maradok itt,
figyelem ahogy a pirkadat
s puskacső összekacsint.
Tarara, drumm – és elbukom.
Életem nem volt hamis.
Lássatok csodát: az életre
mosolygok nyúzottan is!

 

 

 

Elrontott szívem

Július hava, sujtó éjszaka,
habfelhők, megbontott ágyak úsznak,
széthömpölyög a violák szaga
s tovatűnt feketék, láng-hajúak
vetkőzve az időt rámhajolnak.
Vaserkélyemen verejtékezem,
áldott emlékek aggódnak értem,
bársonyfülecskék itt a mellemen
lapulnak mint a műszerek, érzem:
hallgatják rendetlen szívverésem.

 

 

 

Halállal élek, nem kenyérrel

Ríkattalak, lelked megaláztam,
remegek a bűnök lugasában.
Ólom a veriték, fáj a fejnek,
gömbjei a csontban gyökereznek.
Mentségem mint a homok, elszéledt,
én vagyok a bűnös, nem az élet.
Most jön el megváltó büntetésem,
mert én az örömet összetéptem,
elfújtam mint a selymet, de mintha
ide üszkösödne ajkaimra.
Rákóczi kis úrfi, vér bolondja,
Bodor Katalina hurcolója!
Köti a lóhoz a két kis lábat –
Pegazus-paripa téged rángat!
Nap keletétől nap nyugtáig
vérben az aranykoszorú ázik…
Futok magamtól és a magánytól,
a négy fehér fal kihányt magából.
Ődöng a lélek, a test kifárad,
a kávéházak siralomházak.
Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép,
félek, a szerelem meghalt végkép.
Káprázataim gyászos álmok,
gyász-szalagosak a pincérlányok.
Könyököm alatt nyekeg az asztal,
bűnös fejemnél két arany-angyal
égve tartja a villanykörtéket,
süt a fény, rámsüt, mint az itélet.
Ügyemet az élet megitéli,
most kezdek a virágoktól félni.
A hanyattfekvő kisdedek ökle
megüt, mennykő a méhed gyümölcse.
Márványra, hóra rettegve látok,
hattyúid szárnyai hóhérbárdok.
Lakásom tárva, szeles érchegység,
fekete bárányfelleg a vendég:
beleiszik a csorba pohárba,
lerogyik piros cipőd nyomába,
ez a gond, ez az én bodros társam,
ott hempereg a kibontott ágyban.
Rozsdával szeplős lett a borotva,
zápulnak a villany-búrák sorba,
és a vízcsapok sírvafakadnak,
nem maradok meg én se magamnak.
Ó, a szivárvány mennyei bálvány,
kaszabolhatom, megáll a lábán.
Jaj, a szerelem vér-elevenség,
elvérzik, nincs rá orvosi mentség!
Mi vidít, ha a világ telével
kell veszekednem vas-hidegével!
Nem lehet, nem lehet, hogy a végső
oltalom oly rideg mint a sírkő.
Löknél ki ujjal az emeletről,
zuhanni iszonyú a szivedből.
Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb,
te vagy a szenvedésben is hősebb.
Tied volt, most az enyém a dallam,
amit villamos sír a kanyarban.
Halállal élek, nem a kenyérrel,
fejbelőtt mének szédületével!

 

 

 

Kinek fáj, emberek

Csontkráterekkel a hold,
hófuvatokkal a föld
fény-förtelemben ragyog,
mindennél nagyobb
a csönd.
Ki old meg téged, dráma,
te fehér-fekete?
Megoldhatatlan a lét,
mint a jegenyék csupa-jég,
csupa-lánc lakzis menete.
Mozdulatlanná remekít
mindent a hideg,
betábláz a fagy üvege.
E leltárból nem menekül
se anyag, se alak.
Ordas csillagok virrasztanak.
Ki hozta ezt az időt,
hogy átfagy a pille bábja,
benne a nyár,
s hogy az ólban szörnyed lerágva
az egyetlen kecske gerince,
s feltűzve a tél szuronyára
a krumpli,
mit a föld ős-melegében
őrzött a pince!
Ki hozta ezt az időt,
hogy fenn függ a csontkráteres
holdon az utolsó bölcső,
benne a szerelem
csupa-könny, csupa-gyöngy kincse!
Ó, míg a lelkek és elmék
tanakodtak,
míg zsugorodtak,
a két pólus közé kiterpedt
szárnya e martalóc frontnak.
Kinek fáj, emberek,
ha az élet ér-fala átfagy
s dörrenve megreped?
Emberek, ki örül annak,
ha a végzet önnemző szavai
hirtelen megtorpannak,
s nem fut ki a végső mondat? –
A hó-mezőre, hol ír a halál,
ki teszi ki a szívét
nagy tüzes pontnak!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]