A vasárnap gyönyöre

1955

 

 

 

 

A vasárnap gyönyöre

Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik
hat napukat s magukat is, te szabad hetedik.
Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki
nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani.
Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit,
hova a korom, mint lepke petézte csillagait.
Hozunk neked kalimpáló szívet és lehűlt vesét,
magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgű epét.
Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát,
mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát.
Jövünk, hogy ideglázunkat nyugalmad eloltaná,
szép hideg párnákat nyujtasz félőrült fejek alá.
Te vagy a legjobb szerelmi-kerítő, fényeseszű,
te vagy a táncoltató és csókoltató hegedű.
Cél is vagy, legközelebb vagy: sziget, hol mesebeli
zajjal csengnek a drága gyönyörök üzemei…
Surlódik hozzád az éj, a szuszogó azúrhajó,
s micsoda fény támad, milyen rubintos ribillió!
A hajnal piros pallói lehajlanak – de mi baj?
Partra csak hallgatag vének lépnek, a dal, a zsivaj
alszik az izmosak szívén, kábultan akárcsak ők:
nyújtják az álmot a vassal, egekkel verekedők.
Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká,
gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá,
búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott,
fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot,
kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan,
gőzölgő rántottlevesbe esnek majd illatosan.
Szivárvány sajog a lenge párán s a szívre borul,
fölkelni, mosdani késztet, dúdolok gyanútlanul.
Arcomat hab kerekíti, sétál a borotvakés,
példázza, hogy vékonyít meg néha a kínszenvedés.
Ó, azt a furcsa borotvát beléd ne nyissa a sors:
keskenyre sápadsz, bozóttá retten a borosta-tors.
Öreg cipőim a hajnalcsillagot elorozták, –
fonálon nylonharisnyák, csillámló két kicsi zsák,
lengenek, szép napot lopnak szép talpak alá megint,
vasaltan, gyöngyházszemekkel kacsingat feléd az ing.
Tiszta ing: tiszta világod, kívánni kell e gyönyört,
rimánkodj érte, ha drága mosolyod ága letört.
Tükrök, a kedves hiúknak picikét hazudjatok,
mondhassák magukra halkan: szép vagyok, boldog vagyok.
Arca ha elfanyarodna, ó mi is lenne vele!
Vigadjon a nő, a karvaly-barna, rigó-fekete,
a szőke, ki a hidrogén varázsát hordja haján,
a vörös, kit megálmodott régen a vén Tizián.
Bámulom üvegen át, ha áhitat, vasakarat
nyűgözi őket a búgó villanybúra alatt,
kereng a trópusi hőség hajuknak hullámain,
köröttük jégfehér tükrök, sugaras alpesi szín.
Kábulok én a leányért, aki a hó idején
déli szünetben a falhoz kiáll, hogy verje a fény;
húnyt szemmel, hogy lebarnuljon jegeces égbolt alatt
sugarakat bűvöl csókra, ibolyántúliakat…
Vasárnap, színarany kéz, a nyirthajú kis kölyköket
mint cukorborsót a héjból, ágyukból kipörgeted,
szabadon gurulnak, buknak, fejüket összeütik,
még ákombákomok ők is, mint füzetben betüik.
Méhrajok zsongnak, harangok dalosan bongnak nekem,
hangos szél árama húzza bolyongni képzeletem.
Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők,
titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők.
Nevetek zenél a számon: Víd, Nagyalásony, Doba,
Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba.
Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai,
félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani.
Bennetek kölesmag voltam, vagytok most oly picikék,
könnycseppet csikar az emlék, ázik az egész vidék.
Éveket ébresztő szóval emlékek harangja zeng,
itt a fiú aki voltam, ümmögő tavon mereng.
Nem akar gyerek maradni, nem akar meghalni sem,
fönn ragyog álma a nyárfán, színezüst leveleken.
Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt
vasárnap, a bombák vérbe verik a sugaradat,
hajában megőrült lepkék remegnek, arcát csalán
marja, mint eszét az élet, úgy fekszik féloldalán.
Ej, lópokrócot terítek hallgatag egek alatt,
virágok veszedelmének tárom ki bajaimat.
Ti bimbós pünkösdirózsák, bukjatok rám kegyesen,
tömör kis bombák, virággá robbanjatok szivemen.
Járják be teljes valómat új színek, új sugarak,
borzalmak és bonyodalmak freskói vakuljanak,
rettegés-alkotta ábrák, hemzsegők lelkem falán,
tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán,
Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek
melyek a kíntól életre-halálra biccentenek.
S vérrögös föld, koromégbolt, hol a halálfej delel,
tenger és levegőégés képei tűnjenek el.
Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok?
Várhatok, – nem tépik széjjel tündéri pillanatok.
Rázkódtat sok gyönyörűség, mégse ad szabadulást,
csak erőt, hogy daccal hordjak irdatlan aláztatást.
Lezuhansz e lópokrócra, birkózol velem Remény,
gyopárszemű angyal, látod, nem vagyok olcsó legény,
markollak és megforgatlak leveles zöldág gyanánt,
Jákob se verte így földhöz hajdan az Úr angyalát.
Mégis, ne sírjál, ne hagyj el, gázolnom kell ami rút,
súgjad, hogy ahol én járok, nem értelmetlen az út.
Bolondul küzdök a szépért, látnom kell, nap tündököl,
zöldarany moraj az erdő, fényes szél lombbal pöröl,
kis fülén harmatfüggővel inog a nyurga virág,
reszketnek szirmok, erek, mint szerelmes lányporcikák.
Harsog a létezés: nem nem! Nem akar lenni halott.
Brummog a darázs és elbúg, nyújtja a pillanatot.
Mélység, magasság elrejtett csecseit smaragd fejek
szívják: a cseresnye, meggy, hogy pirosan pihegjenek.
Rikolt az aranymáringó hangzatos vasárnapot,
és lekeféli apánk a pelyvaporos kalapot,
elballag világot látni: kékezüst rozs-óceánt,
rézvörös répát, sereggé zendülő kukoricát.
Igázva vak szerelemtől jár-kel a vetésleső,
százszor is csalódott, mégis máig is hű szerető,
bükkönyvirág a kalapnál, még ez is tetszik neki,
tűzpiros fűzfavesszővel bakancsát pöccintgeti.
Ó, mennyi bendő feszül ma dobbá, az igásbarom
makogva habzsol a fűben hat nap után szabadon,
éhen mereng a homokdomb gyomra: a dögtemető,
már csak sugárral, akácfavirággal töltekező.
Szép a mező, mert igyekszik jókedvet éleszteni,
most elalélnak a kínok, csapások emlékei.
Sürgönydrót álmodva cirpel, nem süvít rajta a hír
se a parancs, ma a postáskisasszony levelet ír:
Gyere, mert meghalok érted – s szivéig üt a csoda:
vállára hátulról csókkal borul a várt katona.
Nézd, a biciklik új iramszarvasok, sárgák, lilák,
lánnyal suhog a völgybe a szapora tűzü diák,
motorok zúgnak el, egymást előző meteorok,
zsí, zsú, a hasított űrben asszonyi üstök lobog.
Erdőbe: zöld éjszakába eltűnni tündéri jó,
ikergömbjével a vadmeggy elpirult fülre való.
Nemcsak a lélek, a vér is viharra szomjuhozó,
szél támad szilaj és forró, szárakat hajtogató,
mintha a rózsa, sikoltó liliom egymásba csap,
áldott vagy szerelem útja, szerelem ágya, te nap.
Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött,
görbedők egyenesednek fölséges színed előtt.
Gyermek az anyakötényen: szérüdön úgy enyeleg
aki hordott zsákot, akit rázott a traktornyereg.
Égre néz a bányász, ráncok sütnek a szeme körül,
ámul a fekete gépész, fejénél rigó fütyül.
Aki a síró talicskát tolta egy országon át,
itthon a kubikos, nézi, becézi aranyosát.
Felizzik a kovács kedve, a postás száz emelet
fáradtságát, haj, ledönti, jóízzel föl-fölnevet.
Varrólány szíve begyógyul gyönyörök fényeitől,
szívforma rongyvánkosokban villog a sok pici tőr.
Árvák a műhelyek, próba-babán a fércelt kabát
félkarral őrzi a jajt, a teremtés pillanatát.
Vad erejétől elzárva dermed a kék dinamó,
hajtószíj lankad, erőtlen hallgat a transzmisszió.
Nem sürget senki és semmi, alszik az esztergapad,
fogán a hámozott fémből szivárványfényű szalag.
Vas-satuk makacs pofája tátva van, tenger a csend,
reszelők halként alusznak, pikkelyük föl-földereng.
Sörgyárban lázálmot zsongva érik a habzó ital,
szegen a paripák hámja csillámlik holdjaival,
jászolhoz dülve a komlóillatú csodalovak
zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak.
Káprázat képei lengnek, látom, a vérzáporos
vágóhidakon fehérben angyalok sétálnak most,
hintenek jázminvirágot, – játszik a szívem, fiaz
fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz:
búskomor bikát a tagló nem szédít, nem szégyenít,
lovacska rezgő fején a csillagot nem zúzza szét.
Véres a hat nap, de lásd, a késélen szállt sikolyok
s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod.
Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újraszüless,
azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess.
Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért,
s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért!
Áldozat mindig te voltál, te haltál, emberiség,
s műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég.
Égzengés? Vad büfögés az, így él a fejed fölött,
kire a szüntelen ünnep törvénye öröködött.
Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájuakét –
éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét.
Ó, igen, apró szűk nekem, szívemnek nem otthona,
vasárnap: vetélt sziporka, elképzelt csillag pora.
Elképzelt gyönyörű csillag, szívesen ott mulatnék,
vígságnak nincs ott határa, – ó miért nem a miénk!
Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd,
ne zúgjak jeremiádot, se psalmus hungaricust.
Te vagy a cél, ott az élet oszthatlan egysége áll,
daraboló bárdok mellől szám csak azért kiabál.
Érette sistereg bennem ábránd és szentséges dűh,
sóhajos szomorúságom temploma érte ledűl.
Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató,
örömed bár a pokolból vájd ki, mert útravaló,
szíverősítő, a véres stafétát így bírni csak,
nélküle úgy becsukódsz, mint pattant gerincü bicsak.
Rajta, csak rajta, te is tarts lakomát, vigadozz hát,
húnyt szemmel hátratekerd a pihegő galamb nyakát,
hasítsd a halat, a pénzét fütyülő szelekbe vesd,
nevetve főzd a rezedaillatú lóhúslevest,
párold a fejhúst, reszeld a tormát, s ha nem találsz mást,
szedd le az égből, süsd meg a karmazsin vércsetojást.
Csíkos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda:
választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya.
Tudjad, hogy csak magad ölhetsz fájdalmat, örökölt bút,
bűntelen csak te torolhatsz, tépd a kalácsot, a húst,
eheted, nincs rajta átok, nincs italodban, igyál,
villanyozd lelked az élet leborult árnyainál!
Vasárnap van ma, vasárnap, örjöngő szultán a nap,
kardja a földet repeszti, palánkot széthasogat.
Dühétől bújni kell, kínos verejték-sarccal gyötör,
jó volna fetrengeni hóban, úgy hajt a hőség-csömör.
Vízpartra mezítlenednek szépséggel hízott csipők,
öltenek hideg-zöld szoknyát, hullámos táncbavivőt.
Hűs lombok alja, mint barlang tátogat, úgy csalogat,
éled a zöld kocsma árnya, nyitják a rézcsapokat,
sör habzik, koccannak korsók súlyosan és hidegen,
fejeken kalapok, sapkák ferdülnek édesdeden.
Jeges a fagylalt, a sátra mint külön égbolt lebeg,
tölcsérek egymásba-rakva, magasra építve meg,
mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg, –
végül is nem épül újra, fújnak a hideg szelek.
Hóharmat-verte arénán szügyönszúrt bika a nyár;
levelek ivódnak vérrel, száll a fehér bikanyál.
Vérpiros gyöngyeit rázva reszket a galagonya,
s ne hidd, hogy eljött a lángok parazsas alkonyata.
Fejüket most ütik össze ingerült hímszarvasok,
bőgnek, a gőz terebélye viharzó lombként lobog.
Bukó nap tűzvésze festi városok ablakait,
vasárnap, iramod lázít, valami szépért vadít.
Százezrek az uccák hosszán tolongnak, nagy a zsivaj,
vonulnak a vágynak, erőnek elrejtett zászlaival.
S hangos a vurstli, ott olcsón kapható bolond öröm,
álmodva repülünk végig ezen a földi körön,
s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait,
kezünkben a vörhenyes tollú sípkakas jót kukorít,
papiros-trombita harsog, – cinóber-orru lovak
hintázva viszik a kéjjel ügető asszonyokat…
Forog a föld az idővel, éggel, mint csillagkerék,
már ez nem játék, zúgással tölti az ember fejét.
Jönnek a megbolondító illatok, sziszeg a bor,
szíveket sebesre horzsol sok lebukott meteor.
Kivirágzik az ösztön, az elmúlás rettenete
kénytelen dáridót rendez, ülj le a közepibe!
Sóhajts és súgjad: ti cingár hegedűk, sirassatok,
örömem kidübögjétek, ti igen mafla dobok!
S hegedűk sírnak, dübögnek dobok, mert kell a muri,
késztetnek fölágaskodni muzsikád sarkantyui.
Látsz te a mámoron át is mindenik égtáj iránt.
kívánod lábad alá az elnököt, császárt, királyt,
rafinált sorsod, mely karmát, szárnyait ereszti rád
s fölemel, hogy lezúdítson, mint griff az áldozatát.
Poharat ürítesz, csengetsz, kell ez a szesz, ez a láz,
így ered meg a te nyelved s hogy zokog, hogy magyaráz!
Ujjaid egekbe nyílnak: igazad őrtornyai,
bárcsak a holnap se látná horgadni, leomlani!
Éneklem újra és újra sokaknak szép örömét,
most az övék e csillag-ekékkel szántott sötét.
Susog az ábránd vetése, ércesre ért a kalász,
vágják, az aratódal most különös gyöngykacagás.
Különös kábelen ím, a temető telefonál,
üzennek akiket immár bölcsebbé tett a halál:
szálat se hagyj a gyönyörből vágatlan, bánhatod ám,
úgy mulass elárvult lányom, kisfiam, kisunokám!
Nagyobb lesz a szomj, az éhség, bolondabb lesz a zene,
zeng vele versenyt a drága halottak üzenete.
Fény-erő, pezsgető áram hajtja a táncolni-vitt
izmok rugóit, a csontok eleven csapágyait.
Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is
tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is.
Jégmezőt szikraeső ver, kárhozat, üdvözülés
között a mezsgye is éghet, mérni most nem tud az ész.
Éjszaka: űrbeli élet, törvénye rejtve buzog,
testek: a kéj gyűrüjében forgódó szaturnuszok…
Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát!
Árvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt!
Hűlt kövek, hólepte tarló, idegen szélmuzsika,
hófüggöny táncol – és alszik mélyen az emberfia.
Akár az elme, az ég is világosodni akar,
kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar.
Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér.
Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]