A vasárnap gyönyöre
| Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik |
| hat napukat s magukat is, te szabad hetedik. |
| Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki |
| nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani. |
| Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit, |
| hova a korom, mint lepke petézte csillagait. |
| Hozunk neked kalimpáló szívet és lehűlt vesét, |
| magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgű epét. |
| Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát, |
| mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát. |
| Jövünk, hogy ideglázunkat nyugalmad eloltaná, |
| szép hideg párnákat nyujtasz félőrült fejek alá. |
| Te vagy a legjobb szerelmi-kerítő, fényeseszű, |
| te vagy a táncoltató és csókoltató hegedű. |
| Cél is vagy, legközelebb vagy: sziget, hol mesebeli |
| zajjal csengnek a drága gyönyörök üzemei… |
| Surlódik hozzád az éj, a szuszogó azúrhajó, |
| s micsoda fény támad, milyen rubintos ribillió! |
| A hajnal piros pallói lehajlanak – de mi baj? |
| Partra csak hallgatag vének lépnek, a dal, a zsivaj |
| alszik az izmosak szívén, kábultan akárcsak ők: |
| nyújtják az álmot a vassal, egekkel verekedők. |
| Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká, |
| gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá, |
| búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott, |
| fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot, |
| kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan, |
| gőzölgő rántottlevesbe esnek majd illatosan. |
| Szivárvány sajog a lenge párán s a szívre borul, |
| fölkelni, mosdani késztet, dúdolok gyanútlanul. |
| Arcomat hab kerekíti, sétál a borotvakés, |
| példázza, hogy vékonyít meg néha a kínszenvedés. |
| Ó, azt a furcsa borotvát beléd ne nyissa a sors: |
| keskenyre sápadsz, bozóttá retten a borosta-tors. |
| Öreg cipőim a hajnalcsillagot elorozták, – |
| fonálon nylonharisnyák, csillámló két kicsi zsák, |
| lengenek, szép napot lopnak szép talpak alá megint, |
| vasaltan, gyöngyházszemekkel kacsingat feléd az ing. |
| Tiszta ing: tiszta világod, kívánni kell e gyönyört, |
| rimánkodj érte, ha drága mosolyod ága letört. |
| Tükrök, a kedves hiúknak picikét hazudjatok, |
| mondhassák magukra halkan: szép vagyok, boldog vagyok. |
| Arca ha elfanyarodna, ó mi is lenne vele! |
| Vigadjon a nő, a karvaly-barna, rigó-fekete, |
| a szőke, ki a hidrogén varázsát hordja haján, |
| a vörös, kit megálmodott régen a vén Tizián. |
| Bámulom üvegen át, ha áhitat, vasakarat |
| nyűgözi őket a búgó villanybúra alatt, |
| kereng a trópusi hőség hajuknak hullámain, |
| köröttük jégfehér tükrök, sugaras alpesi szín. |
| Kábulok én a leányért, aki a hó idején |
| déli szünetben a falhoz kiáll, hogy verje a fény; |
| húnyt szemmel, hogy lebarnuljon jegeces égbolt alatt |
| sugarakat bűvöl csókra, ibolyántúliakat… |
| Vasárnap, színarany kéz, a nyirthajú kis kölyköket |
| mint cukorborsót a héjból, ágyukból kipörgeted, |
| szabadon gurulnak, buknak, fejüket összeütik, |
| még ákombákomok ők is, mint füzetben betüik. |
| Méhrajok zsongnak, harangok dalosan bongnak nekem, |
| hangos szél árama húzza bolyongni képzeletem. |
| Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők, |
| titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők. |
| Nevetek zenél a számon: Víd, Nagyalásony, Doba, |
| Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba. |
| Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai, |
| félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani. |
| Bennetek kölesmag voltam, vagytok most oly picikék, |
| könnycseppet csikar az emlék, ázik az egész vidék. |
| Éveket ébresztő szóval emlékek harangja zeng, |
| itt a fiú aki voltam, ümmögő tavon mereng. |
| Nem akar gyerek maradni, nem akar meghalni sem, |
| fönn ragyog álma a nyárfán, színezüst leveleken. |
| Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt |
| vasárnap, a bombák vérbe verik a sugaradat, |
| hajában megőrült lepkék remegnek, arcát csalán |
| marja, mint eszét az élet, úgy fekszik féloldalán. |
| Ej, lópokrócot terítek hallgatag egek alatt, |
| virágok veszedelmének tárom ki bajaimat. |
| Ti bimbós pünkösdirózsák, bukjatok rám kegyesen, |
| tömör kis bombák, virággá robbanjatok szivemen. |
| Járják be teljes valómat új színek, új sugarak, |
| borzalmak és bonyodalmak freskói vakuljanak, |
| rettegés-alkotta ábrák, hemzsegők lelkem falán, |
| tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán, |
| Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek |
| melyek a kíntól életre-halálra biccentenek. |
| S vérrögös föld, koromégbolt, hol a halálfej delel, |
| tenger és levegőégés képei tűnjenek el. |
| Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok? |
| Várhatok, – nem tépik széjjel tündéri pillanatok. |
| Rázkódtat sok gyönyörűség, mégse ad szabadulást, |
| csak erőt, hogy daccal hordjak irdatlan aláztatást. |
| Lezuhansz e lópokrócra, birkózol velem Remény, |
| gyopárszemű angyal, látod, nem vagyok olcsó legény, |
| markollak és megforgatlak leveles zöldág gyanánt, |
| Jákob se verte így földhöz hajdan az Úr angyalát. |
| Mégis, ne sírjál, ne hagyj el, gázolnom kell ami rút, |
| súgjad, hogy ahol én járok, nem értelmetlen az út. |
| Bolondul küzdök a szépért, látnom kell, nap tündököl, |
| zöldarany moraj az erdő, fényes szél lombbal pöröl, |
| kis fülén harmatfüggővel inog a nyurga virág, |
| reszketnek szirmok, erek, mint szerelmes lányporcikák. |
| Harsog a létezés: nem nem! Nem akar lenni halott. |
| Brummog a darázs és elbúg, nyújtja a pillanatot. |
| Mélység, magasság elrejtett csecseit smaragd fejek |
| szívják: a cseresnye, meggy, hogy pirosan pihegjenek. |
| Rikolt az aranymáringó hangzatos vasárnapot, |
| és lekeféli apánk a pelyvaporos kalapot, |
| elballag világot látni: kékezüst rozs-óceánt, |
| rézvörös répát, sereggé zendülő kukoricát. |
| Igázva vak szerelemtől jár-kel a vetésleső, |
| százszor is csalódott, mégis máig is hű szerető, |
| bükkönyvirág a kalapnál, még ez is tetszik neki, |
| tűzpiros fűzfavesszővel bakancsát pöccintgeti. |
| Ó, mennyi bendő feszül ma dobbá, az igásbarom |
| makogva habzsol a fűben hat nap után szabadon, |
| éhen mereng a homokdomb gyomra: a dögtemető, |
| már csak sugárral, akácfavirággal töltekező. |
| Szép a mező, mert igyekszik jókedvet éleszteni, |
| most elalélnak a kínok, csapások emlékei. |
| Sürgönydrót álmodva cirpel, nem süvít rajta a hír |
| se a parancs, ma a postáskisasszony levelet ír: |
| Gyere, mert meghalok érted – s szivéig üt a csoda: |
| vállára hátulról csókkal borul a várt katona. |
| Nézd, a biciklik új iramszarvasok, sárgák, lilák, |
| lánnyal suhog a völgybe a szapora tűzü diák, |
| motorok zúgnak el, egymást előző meteorok, |
| zsí, zsú, a hasított űrben asszonyi üstök lobog. |
| Erdőbe: zöld éjszakába eltűnni tündéri jó, |
| ikergömbjével a vadmeggy elpirult fülre való. |
| Nemcsak a lélek, a vér is viharra szomjuhozó, |
| szél támad szilaj és forró, szárakat hajtogató, |
| mintha a rózsa, sikoltó liliom egymásba csap, |
| áldott vagy szerelem útja, szerelem ágya, te nap. |
| Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött, |
| görbedők egyenesednek fölséges színed előtt. |
| Gyermek az anyakötényen: szérüdön úgy enyeleg |
| aki hordott zsákot, akit rázott a traktornyereg. |
| Égre néz a bányász, ráncok sütnek a szeme körül, |
| ámul a fekete gépész, fejénél rigó fütyül. |
| Aki a síró talicskát tolta egy országon át, |
| itthon a kubikos, nézi, becézi aranyosát. |
| Felizzik a kovács kedve, a postás száz emelet |
| fáradtságát, haj, ledönti, jóízzel föl-fölnevet. |
| Varrólány szíve begyógyul gyönyörök fényeitől, |
| szívforma rongyvánkosokban villog a sok pici tőr. |
| Árvák a műhelyek, próba-babán a fércelt kabát |
| félkarral őrzi a jajt, a teremtés pillanatát. |
| Vad erejétől elzárva dermed a kék dinamó, |
| hajtószíj lankad, erőtlen hallgat a transzmisszió. |
| Nem sürget senki és semmi, alszik az esztergapad, |
| fogán a hámozott fémből szivárványfényű szalag. |
| Vas-satuk makacs pofája tátva van, tenger a csend, |
| reszelők halként alusznak, pikkelyük föl-földereng. |
| Sörgyárban lázálmot zsongva érik a habzó ital, |
| szegen a paripák hámja csillámlik holdjaival, |
| jászolhoz dülve a komlóillatú csodalovak |
| zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak. |
| Káprázat képei lengnek, látom, a vérzáporos |
| vágóhidakon fehérben angyalok sétálnak most, |
| hintenek jázminvirágot, – játszik a szívem, fiaz |
| fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz: |
| búskomor bikát a tagló nem szédít, nem szégyenít, |
| lovacska rezgő fején a csillagot nem zúzza szét. |
| Véres a hat nap, de lásd, a késélen szállt sikolyok |
| s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod. |
| Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újraszüless, |
| azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess. |
| Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért, |
| s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért! |
| Áldozat mindig te voltál, te haltál, emberiség, |
| s műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég. |
| Égzengés? Vad büfögés az, így él a fejed fölött, |
| kire a szüntelen ünnep törvénye öröködött. |
| Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájuakét – |
| éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét. |
| Ó, igen, apró szűk nekem, szívemnek nem otthona, |
| vasárnap: vetélt sziporka, elképzelt csillag pora. |
| Elképzelt gyönyörű csillag, szívesen ott mulatnék, |
| vígságnak nincs ott határa, – ó miért nem a miénk! |
| Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd, |
| ne zúgjak jeremiádot, se psalmus hungaricust. |
| Te vagy a cél, ott az élet oszthatlan egysége áll, |
| daraboló bárdok mellől szám csak azért kiabál. |
| Érette sistereg bennem ábránd és szentséges dűh, |
| sóhajos szomorúságom temploma érte ledűl. |
| Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató, |
| örömed bár a pokolból vájd ki, mert útravaló, |
| szíverősítő, a véres stafétát így bírni csak, |
| nélküle úgy becsukódsz, mint pattant gerincü bicsak. |
| Rajta, csak rajta, te is tarts lakomát, vigadozz hát, |
| húnyt szemmel hátratekerd a pihegő galamb nyakát, |
| hasítsd a halat, a pénzét fütyülő szelekbe vesd, |
| nevetve főzd a rezedaillatú lóhúslevest, |
| párold a fejhúst, reszeld a tormát, s ha nem találsz mást, |
| szedd le az égből, süsd meg a karmazsin vércsetojást. |
| Csíkos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda: |
| választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya. |
| Tudjad, hogy csak magad ölhetsz fájdalmat, örökölt bút, |
| bűntelen csak te torolhatsz, tépd a kalácsot, a húst, |
| eheted, nincs rajta átok, nincs italodban, igyál, |
| villanyozd lelked az élet leborult árnyainál! |
| Vasárnap van ma, vasárnap, örjöngő szultán a nap, |
| kardja a földet repeszti, palánkot széthasogat. |
| Dühétől bújni kell, kínos verejték-sarccal gyötör, |
| jó volna fetrengeni hóban, úgy hajt a hőség-csömör. |
| Vízpartra mezítlenednek szépséggel hízott csipők, |
| öltenek hideg-zöld szoknyát, hullámos táncbavivőt. |
| Hűs lombok alja, mint barlang tátogat, úgy csalogat, |
| éled a zöld kocsma árnya, nyitják a rézcsapokat, |
| sör habzik, koccannak korsók súlyosan és hidegen, |
| fejeken kalapok, sapkák ferdülnek édesdeden. |
| Jeges a fagylalt, a sátra mint külön égbolt lebeg, |
| tölcsérek egymásba-rakva, magasra építve meg, |
| mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg, – |
| végül is nem épül újra, fújnak a hideg szelek. |
| Hóharmat-verte arénán szügyönszúrt bika a nyár; |
| levelek ivódnak vérrel, száll a fehér bikanyál. |
| Vérpiros gyöngyeit rázva reszket a galagonya, |
| s ne hidd, hogy eljött a lángok parazsas alkonyata. |
| Fejüket most ütik össze ingerült hímszarvasok, |
| bőgnek, a gőz terebélye viharzó lombként lobog. |
| Bukó nap tűzvésze festi városok ablakait, |
| vasárnap, iramod lázít, valami szépért vadít. |
| Százezrek az uccák hosszán tolongnak, nagy a zsivaj, |
| vonulnak a vágynak, erőnek elrejtett zászlaival. |
| S hangos a vurstli, ott olcsón kapható bolond öröm, |
| álmodva repülünk végig ezen a földi körön, |
| s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait, |
| kezünkben a vörhenyes tollú sípkakas jót kukorít, |
| papiros-trombita harsog, – cinóber-orru lovak |
| hintázva viszik a kéjjel ügető asszonyokat… |
| Forog a föld az idővel, éggel, mint csillagkerék, |
| már ez nem játék, zúgással tölti az ember fejét. |
| Jönnek a megbolondító illatok, sziszeg a bor, |
| szíveket sebesre horzsol sok lebukott meteor. |
| Kivirágzik az ösztön, az elmúlás rettenete |
| kénytelen dáridót rendez, ülj le a közepibe! |
| Sóhajts és súgjad: ti cingár hegedűk, sirassatok, |
| örömem kidübögjétek, ti igen mafla dobok! |
| S hegedűk sírnak, dübögnek dobok, mert kell a muri, |
| késztetnek fölágaskodni muzsikád sarkantyui. |
| Látsz te a mámoron át is mindenik égtáj iránt. |
| kívánod lábad alá az elnököt, császárt, királyt, |
| rafinált sorsod, mely karmát, szárnyait ereszti rád |
| s fölemel, hogy lezúdítson, mint griff az áldozatát. |
| Poharat ürítesz, csengetsz, kell ez a szesz, ez a láz, |
| így ered meg a te nyelved s hogy zokog, hogy magyaráz! |
| Ujjaid egekbe nyílnak: igazad őrtornyai, |
| bárcsak a holnap se látná horgadni, leomlani! |
| Éneklem újra és újra sokaknak szép örömét, |
| most az övék e csillag-ekékkel szántott sötét. |
| Susog az ábránd vetése, ércesre ért a kalász, |
| vágják, az aratódal most különös gyöngykacagás. |
| Különös kábelen ím, a temető telefonál, |
| üzennek akiket immár bölcsebbé tett a halál: |
| szálat se hagyj a gyönyörből vágatlan, bánhatod ám, |
| úgy mulass elárvult lányom, kisfiam, kisunokám! |
| Nagyobb lesz a szomj, az éhség, bolondabb lesz a zene, |
| zeng vele versenyt a drága halottak üzenete. |
| Fény-erő, pezsgető áram hajtja a táncolni-vitt |
| izmok rugóit, a csontok eleven csapágyait. |
| Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is |
| tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is. |
| Jégmezőt szikraeső ver, kárhozat, üdvözülés |
| között a mezsgye is éghet, mérni most nem tud az ész. |
| Éjszaka: űrbeli élet, törvénye rejtve buzog, |
| testek: a kéj gyűrüjében forgódó szaturnuszok… |
| Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát! |
| Árvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt! |
| Hűlt kövek, hólepte tarló, idegen szélmuzsika, |
| hófüggöny táncol – és alszik mélyen az emberfia. |
| Akár az elme, az ég is világosodni akar, |
| kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar. |
| Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér. |
| Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél. |
|
|