Gyöngyszoknya
Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal? |
Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal? |
Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben, |
s napod sötét felére fordul, akár egy érem. |
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán, |
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán. |
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket, |
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek. |
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll, |
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár. |
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha |
árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla! |
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva, |
kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba. |
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek, |
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek. |
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal |
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal. |
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek, |
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet. |
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan, |
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban. |
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor |
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor, |
hangjára ütést vár a csípő és belerándul – |
farkak – békéért esdő zászlók lobognak hátul… |
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad? |
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak. |
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön: |
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön. |
Megtöretett a földön, uralkodik az égben, |
hozza a jég verését bizánci erősségben. |
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra, |
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza. |
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra, |
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda. |
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya, |
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna. |
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl! |
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör. |
Ime, megállnak, fújva fejet leszegnek, |
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek. |
S nézd a gyönyörő cédát, ugrik, csördül a szoknya, |
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja. |
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte, |
vaknapot, holdat zordan csattogat össze, |
szájából zúgnak-zengnek minden húrok és kürtök, |
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök! |
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra |
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja. |
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble, |
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre. |
Ne mondhasd rá, hogy fösvény – mázsaszám rázza, szórja |
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra, |
zöld gabonára, az élet legközepébe! |
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége? |
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadnak. |
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak. |
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba |
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba. |
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya |
lángot fújni e pergő jégbelü zsákra. |
Él az atom korában, s mintha őskori dárda |
döfködné mellbe, – öklét tehetetlenül rágja. |
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja: |
az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa. |
|
Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve |
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne. |
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt, |
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült. |
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa |
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba. |
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva |
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba? |
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába |
vasgolyók esnek – a kínok nagy sokasága. |
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna, |
feszítő nehéz kíntól recseg, ropog a borda. |
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre: |
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre. |
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt – |
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít. |
Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek. |
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek. |
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre |
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke! |
Ott az élet, hol zsongás hallik és fürge lárma – |
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva! |
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját, |
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát. |
Január jégkarjába dermedt a szelíd környék, |
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét. |
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége – |
kész a körkép az ember dühére, keservére. |
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten, |
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben. |
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás? |
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás? |
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt, |
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött. |
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja: |
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa, |
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot, |
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott. |
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet, |
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet, |
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak… |
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak… |
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne |
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe. |
S ez volt a búza, – édes új kenyér, kalács, zsömle, |
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe. |
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek, |
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek! |
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába, |
fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja – |
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt, |
mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít. |
|
|
|