A nap jegyese

1952–1954

 

 

 

 

Hóharmat mardos

Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.
Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rámjön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!

 

 

 

Bordal

Bakonyalján ma vakmerő vagyok,
múlatok nyögő tető alatt.
Köröttem futkos, forgódik a szélvész
s fujja égig a sűrü havat.
Villanyom oltja, megtépi a táj
idegzetét, a gyors telefont.
Fák terebélye ropog, mint a dúvad
fogán a csipkés gilice-csont.
Remeg az asztal, a borosüveg.
Poharam üres, – újra teli.
Nézem, a bordó otelló-bor tükre
arcomat hogyan reszketteti.
Ez lenne hát a jövőbeli kép,
arcom a megtört bús-keserű,
amikor már a nevetés kínos
remegés lesz, ha éri derű?
Megszaggatsz engem, te múló idő,
ellenző szívem hiába ég.
Ifju vagyok még s gyalázatom lenne,
ha már előre meghajlanék.
Ó, az ifjúság hatalom, erő,
vörös tüzekkel tart könnyeden!
Vigadok, amig szeretőt is szítva
minden bajomban ő van velem.
Érzem, ha elszáll, nem szégyen a könny,
igazán akkor kell majd a bor.
Tükrében mélyen csak a tüzet nézem,
ami én voltam valamikor.

 

 

 

Tűz-szivárvány

Mintha a tavasz jönne,
ébredek jó örömre,
ámulva körülnézek:
honnan szállsz, édes ének?
Fehér a fenyő tornya,
zuzmara szitál róla,
szárnyát kicsit kitárva
itt szól a víg madárka.
Madárka, víg madárka,
baljósan mord a Mátra,
mégis te szépen, bátran
zengesz a zuzmarában.
Én is már olyan dalra
sóvárgok: aki hallja,
ujjongva vele éljen,
zord időben se féljen.
Fejemmel dér-mezősen,
ha lennék elmenőben
s vágyam csak vágy maradna,
lúgkőnél jobban marna.
Én ellenségem könnyén
verssel is gyönyörködném,
mert konokságra késztet,
kezébe most is kést vett.
Lehet, bevégzi sorsom,
elvágja dalos torkom
s torkomból vérszivárvány
suhog fel, víg madárkám!
Ha dalban nem, csak vérben
fizetnék méltóképpen,
szívem egynéhány társa
dícsérne, talán szánna.
Véren s dicső sugáron
átütne sápadtságom,
nekem nem lenne mentség
halál és hősi szentség.
Élve, remélve több fényt,
hívjunk tavaszi örvényt
zuzmarás téli fákra,
s erre a nagyvilágra.
A legszebb dal felszálljon,
emberben vérré váljon,
legyen a szívek táján
örökös tűzszivárvány.

 

 

 

Traktoroslányok

Sudár jegenyék közt, mint az üstökös
farka, sugárban száguld a hó.
Gyémánt porából alpes magasul,
vastagszik egyre, bennerekedne
bármilyen motor s jó inu ló.
Szél szava lenne gyászinduló.
Február vége, itéletidő.
Élőket igen kedvetlenít.
Mégis a parton egy szép jelenés:
mintha hajlongna két deli rózsa,
lányok győzik a szél düheit,
teljes termetük verekedik.
Nem állnak, jönnek, az arcuk virít.
S mintha virágon lenne levél,
verdes a gallér, mint gally, ver a kéz.
Ó, ilyen páros szilaj-szép rózsát
hóba buktatni nem tud a tél!
Sírjon, ki róluk rosszat beszél.
Fölserkentek az ágyról korán
s útnak indultak nagy dacosan.
És mire ébred a sok aluvó,
gépüknél állnak, szerkezetek közt
ápoló ujjuk repes, suhan:
március lesz már hamarosan.
Fényesítik a gyújtófejeket
tükrösre, mint az almát tavaly.
Úgy cicomáznak, hogy tükrük acél,
s kék ruhájukra, holló-hajukba
illatot áraszt benzin, olaj,
vad muzsikájuk traktor-moraj.
Zsebükben jószagú hársfavirág,
szalonna, teába somlai bor.
Ebéd-időben a cingár fiúk
hozzájuk bújnak kormosan, – árván,
s ők anyáskodnak, mint amikor
kék cinegét óv rózsabokor…
Törtetnek hévvel, a nagymérgü szél
szemükbe sújt, mint éles sugár.
Mást nem is látnak, csak tűzkarikát.
Mégis a szívük tavaszt varázsol,
ég gyönyörének szárnyakat tár
s száll fuldokolva, mint a madár.
Járja az eget, a barna mezőt,
barázdát egy nap ezret fogat…
Pacsirta helyett a kikeletet
ők jelzik immár, ők, – nézem őket
s kívánok nékik szebb napokat
s szilaj szívükre csillagokat.

 

 

 

Bolyongó

Még magasabbra tartom a gyeplőt,
rebben a bundás lipicai kanca.
Rohanás fönn is, hamuszín felhőt
bakonyi szél hajt fedőnek a napra.
Távol a Somló fehér lesz újra,
hófátyolában elsápad egészen.
Én meg bolyongok, pedig elbújva
láng-liliom közt pirulhatna képem.
Azért futok, mert rettegnek tőlem,
mint vihart keltő garabonc-deáktól,
pedig a fejem érettük törtem
s vérüktől vérem el sohase pártol.
Röpíts, te állat, szinte már ríkat
szülőhelyemnek szótlan konoksága!
Nem tudja még, hogy megvetem mindazt,
aki méreggel készti jobb sorára.
Ó, mikor érünk arra a tájra,
hol zene zeng s a tűz pirosbort forral?
Mert az én szívem most igen árva,
már társalogna muzsikával, borral.

 

 

 

Esti képek

 

1

A földesúr síremléke
márvány, múltból bús jelkép.
Vörös, mint a béres vére,
fényes, mint a verejték.
Amott szolgák sora nyugszik,
vének, szakadt legények,
kisdedek, kiket torokgyik,
vagy az anyjuk fojtott meg.
Hányan haltak szolgaságtól,
vésztől ezer év alatt?
Felettük gyom s virág táncol,
e holtakról nincs adat.
Kínjukban kiköltött ének,
maradt énrám sok, temérdek,
s fáj ha őket dúdolom.
 

2

Szétszakadt a hó térképe,
sáncon az ibolya kél,
illatát a csillagfénybe
fújja az északi szél.
Még beheged éjszakára
a tó széle csipkésen,
hajnalban a madár lába
ha érinti, szétzizzen.
Szőlők alatt megrekedt a
dal, a kapás dülöngél,
körme közt a cigaretta,
tüzét fölszítja a szél.
Bagoly a szárnyát kinyújtja,
kóbor kutya hasas-nyulra
vadászik a mezőben.
 

3

Kertek alatt a tópartot
beretválja piros láng,
serceg, pattog az elaggott
fű, a tavalyi katáng.
Lángnyelveket tükröz a tó,
nád sír, havat rejtő sás,
lángcsóváit a tűzgyujtó
szórja, mint egy óriás.
Pernye helyén új növényzet
zsendül, de e tüzelő
emberben a régi érvet
mi gyújtja fel, mily erő!
Villám sujtása itt kevés,
az segít, ki erőben és
szívben egyként óriás.
 

4

Villog már a gyantaszagú
ládákban a sok tojás,
ketrec telik, három falu
csupa jérce-sikoltás.
Suhanc karját kosár húzza,
lányok ölén szárnyasok
rángnak, rácsapnak a blúzra,
pírban a mell fölsajog.
Most verejték esik latba,
piheg tünde mérlegen,
szívükön egy pillanatra
lehorgad a szerelem.
Aztán fölmagasul szépen,
földszag hömpölyög a szélben,
szikráznak a csillagok.
 

5

Áldott melle fehérel csak,
hegycsúcs téli éjjelen,
rajta kényes ikercsillag
a könnyező gyerekszem.
Itt ül ágyában az anya,
mellre fogva gyermekét,
kívül éles fém-éjszaka,
csillagmezők szerte-szét.
Szemébe látomás éget,
férje messze posztot áll,
mögötte cikázó élet,
előtte maszkos halál.
Hátrafelé nem fordulhat,
bálvány-testük bár kigyulladt,
sóhajtanak, nincs szavuk.
 

6

Ellobogott tíz évszázad,
de a korma itt maradt,
ó, falu, a száj elbágyad,
ha kimondja múltadat.
Urad elvette mézedet,
hagyott neked nyulsóskát,
dajkálhattad a hirhedett
betyárt: Savanyú Jóskát.
Most hogy sorsod megfordítsa
nyers idő jött, szelétől
kipirosul, aki bírja,
aki nem, az elkékül.
Emeld magasra a fejed,
szívd a tüdődre a szelet,
viseld, bírd ki, ha lehet.

 

 

 

Virágének

Emberek, mivé lettem!
Örömem elvesztettem.
Mikor mosolygok újra,
ki tudja, haj, ki tudja?
Se bokros Bakonyalja,
se Mátra kék havassa
énrajtam nem segíthet,
nem üdít ilyen szívet.
Testem is ágynak esve,
csúfol a csillag este.
Arcom nem illik fénybe,
gyámoltalanság képe.
Vas-fiú aki voltam,
ujjadtól elomoltam.
Mutatóujjad jégcsap,
gidaként bégetek csak.
Mindened én lehetnék,
bajom ha elkergetnéd.
Folyamodom hát hozzád,
fordítsd felém az orcád!

 

 

 

Korai készülődés

Nyers e március, éles, igen vitézkedik,
élőket serkent, engem megcsap a véremig.
Járni és munkálkodni többet ér bárminél,
kinek a vére nem forr, henye az, kár hogy él.
Fákon még nem pilléz a kikelt levélsereg,
de földtől szagosak már a fujkáló szelek.
Mezőn a fagyos hantok morzsává omlanak,
ma a földbe a gépek magvakat ontanak.
Zaját az ébredésnek fülelve hallgatom,
ingek suhognak, csattok pattannak szijjakon,
fésüt fog erős asszony, a virradatba néz,
de szép e hajnaltáji serény öltözködés!
Lármás a széles udvar, bika bőg, rí tehén,
ólak nyílnak sorra a szárnyasok szérüjén,
fakadó füvet csípni röbbögve száll, szalad
fehér baromfi-népség, nagytestű pulykahad.
Pulykák közt vérmes-büszkén sátoroz már a hím,
tollak surrognak gyöpnek feszített szárnyain,
feje kékül, mint kénláng, lépked kelet felé,
hogy azt a piros napot párjául ejtené.
Kosok szarvára tünde sugár csavarodik,
anyjától térdenállva a kisbárány szopik,
boldogan szemét húnyja, a farka meg cicáz,
melléje guggol s nézi a pipázó juhász.
Vályunál tülekednek rengve a gőbölök,
pedig páros vödörrel a kútkerék pörög,
sós darát faltak, isznak, a vízmerő hevül
s kiált: a Balatont is kiinnák medribül!
Fényesíti a kincsét néhány lovasfiú,
izzadt fejükön körben fényes gyöngykoszorú,
táncol a kényes kanca, rezgeti kis füleit,
s mikor a féltett véknyát kefe éri, nyerít.
Megvizesedem lovam, mint a vízimadár –
susog a brigadéros, de a keze csak jár:
fölkelt a vetés napja, tündököl erősen,
illő fényesen járni először mezőben.

 

 

 

Hajsza

Vadvízü síkra lóval kirepültem,
űzött a szívem, én a lovat űztem.
Hab-lepedői szakadtak a tájra,
maradék-hónak vélte, aki látta.
Szertevágtattam, – nem csitultam tőle,
nem leltem testet roppantó erőre.
Vadvizek tükrét játékszernek néztem,
rettentő kék ég nem adta meg nékem
szép Zsuzsim szédítő tekintetét…

 

 

 

Napfogyatkozás

Kapott a tüzes bolygó pecsétnek fehér holdat.
Tőle vakul és minden hűvös homályba borzadt.
De ő szabad lesz újra: zajtalan átkát vonják,
viszik a percek, mint a rideg ostyát a hangyák.
Rád, mint diadal-zászlót sugarat miért tűztem?
Hideg vagy, kényre fürdesz temérdek jajos tűzben.
Erővel foglak mellre, nézni nem tudok másra,
nem engedlek, bár lettél kedvem beborulása.
Érzem, ha erős törvény tőlem elvonna téged,
emléked lenne rajtam törölhetetlen bélyeg.

 

 

 

Tengerek ködében

Tengerek ködében jön a fecske, gólya,
déli szél fujja, segíti hazafelé.
Vakmerő pacsirta fölnyilall az égbe,
ó, ha a röptét kedvem is követhetné!
Ég s föld a forró áramokat érzi,
dombon, lapályon fényesen serken a fű,
a földet örömmel tiporja az állat,
csattognak a szárnyak, szállj meg te tiszta derű!

 

 

 

Fejemet lehajtom

Sajnálom nagyon a kedvest:
ropogtat éretlen egrest,
elmereng, s kicsi a vágya –
söntésből piros pogácsa.
Mindenre komolyan gondol,
véletlen férfi-mosolytól
megrántott kéveként rezdül,
rázkódik, könnye kiperdül.
Én ilyet sohase láttam:
szédeleg viharzó társam.
Szelíden föladom harcom,
fejemet mélyen lehajtom.

 

 

 

Aszály

Dal hamis húron pendülni ne merjen,
dühös az ember, barmok búslakodnak,
gyullad az élet, ég a sudárnyárfa
 
tömör-zöld tornya.
Átlátsz a fán, mint szitakötő szárnyán,
levél az ágon szivarrá sodródik,
szivarra váró bagós öregeknek
 
szörnyű ajándék.
Kövér csikókat jó ám simogatni,
tél derekán, de hol itt a kaszáló?
Réti madárnak sárga sarkantyúját
 
meglátni benne.
Güzü-egér is, nemhogy megdögölne,
szitává fúrja, furkálja a földet.
Tompora hízik, ül a napraforgón,
 
aranytányérban.
Kapás leányok, a harangszoknyások,
szavukat vesztve zuhannak a porba.
S fölkelnek újra veszedelem ellen
 
kongatva ringnak.
Alkonysugárnál férfiak seregben
kútakat mernek lázbeteg mezőkre,
s éjjel a csillag sír, mert nem lel tükröt
 
sehol a tájon.
Szép lesz a termés, – szól a tudósító.
Ó, de szeretném buktatni a földre,
kemény földünket hazudozó szája
 
hadd csókolgatná!
Rossz lesz a termés, szép csak ez a kűzdés,
nem a bőségért: a megmaradásért.
Szívét az ember dacosabban hordja
 
aszályos földön.
Aki az égő füvek szenvedését
érezni tudja, az lesz a hatalmas.
Ujjától majd a magasság megrendül,
 
zúdul a zápor.

 

 

 

Nyári ének

Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt,
 
csak elszunnyadt szépen.
Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha
 
megújul erőben.
Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem,
 
de föl nem ébresztem.
Fájna ám, ha álomba merevült arcát
 
rámvetné ijedten.
Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony,
 
az én boldogítóm.
Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet
 
én is lehalkítom.

 

 

 

Kovács

Homloka érchegy, haja deres erdő.
Orcája kardéllel megírt kép.
Csontját újmódi barbárok megtörték,
de nem a szívét, a szíve ép.
Erős volt hitben, igaz marad mindig,
szolgál a világért emberül.
Forgatja, szívja, égeti a nappal,
arca, ha álmodik, földerül.
Fecsegők cifra sallangját elfujja.
Pártot áll, szózata: vas-zene.
S tüzel, mert tudja, nagy baj lesz, ha újra
befagy az ábrándok tengere.

 

 

 

Ősszel

Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.
Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.
Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.
Termőnövényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szivem
most akar teremni, azért nem pihen.
Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelid szívem nem fél semmitől.

 

 

 

Májusi rózsa

Elvette tőlem a lángot,
szivénél gyermek érik,
járja a bánya-világot,
kormos a lába térdig.
Fürgén csak két szeme győz a
síkon, meredek dombon.
Nehézkességével ő a
földön lépkedő sólyom.
Éjjelek, nappalok jönnek,
jajgat s mosolyog, mintha
ölében lenne a földnek
minden öröme, kínja.
Sápadt az asszonyka, már a
gyermekért csatáz nyíltan,
megveti azt, aki szánja,
szóljatok hozzá vígan.
Kínjai tornyát sikítva
dönti, ha eljön az óra,
s akkor világra virít a
legszebb májusi rózsa.

 

 

 

Téli krónika

Fagyott a rétség odalent,
ropogott, mint a pergament,
csülkök alatt már nem süppedt,
kínált csak jeges füveket.
Azok a szegény állatok
fejet ingatva jártak ott,
fűbe nemigen haraptak,
inkább lesték a varjakat.
Faggyújuk apadt, szőrük nőtt,
vesztettek kedvet és erőt.
Ott az üszők csak keserű
búba estek, a jeges fű
hasukat megfájdította,
volt, aki borját eldobta.
Ez a télidő csahos volt,
vén kapitányként parancsolt.
Cingár szabóval kisólban
kecskét öletett titokban.
Csúffá tette a lányokat,
mert bizony nem a szájukat,
de az orrukat föstötte,
mint a bohócé, vörösre.
Parancsolt erős és vérmes
nőnek is: legyen szemérmes,
vastag rongyok és nagykendő
fedjék, mi szép és kelendő.
Zökögős utat ő csinált,
kínná tette az utazást
nehézkes nőnek, rendőrnek,
motoros jövő-menőknek.
Mint a kisgyerek, ablakot
irkált és igen mulatott,
jégvirágokkal üzente:
dönts fát ember, a tüzedre!
Sokan futottak erdőbe,
részüket vették belőle.
Sokakat értek lopáson,
bolond vagyok, ha csodálom.
Akartam akkor, mint a láng
lobogni minden táj iránt,
ajándékfaként tetszeni,
tűzterebéllyel lengeni
fázókhoz egyre közelebb –
s kódorogtam csak, mint az eb.

 

 

 

Fagyok jönnek

Fagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.
Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.
Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.
Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsipődön.

 

 

 

Csodamalac

Mese
Túl a kiszáradt viz-árkon
volt egy falu a világon.
Annak az alsó szegében
élt egy jóember szegényen.
Vagyona csak a családja:
asszony és három leányka.
Lányai egész nyáron át
kérték, vegyen egy malackát.
De annyi pénze sose volt,
hogy megvenné a malacot.
Szólott az ujját föltartva:
– Télen a malac megfagyna,
tél után jön a friss tavasz,
tavaszra lesz már kismalac –
Jött a télvégi olvadás,
akkor se volt a dolga más,
nappal malacért dolgozott,
éjjel malaccal álmodott.
Május borult a határra,
megszólalt minden madárka.
Fölébredtek az álmok is,
megszólaltak a lányok is:
– Eljött, apánk a friss tavasz,
hol van hát az a kismalac? –
A szegényember csak fülelt,
kérdő szavukra nem felelt,
tett, mintha nem is hallaná,
bökött a kalapja alá:
– Ejnye, ezek a madarak,
milyen kedvesen szólanak! –
Hallgatták őket, meglesték,
így a malacot feledték.
Este az ember elnyúlt a
padon, hogy szemét lehúnyja.
Akkor az ablak elé jött
telten a hold és besütött.
A szegényember azt nézte,
mereven nézte, igézte:
ó, ha változna malaccá,
kényét és kedvét megadná,
viszkető hátát vakarná,
éjjelre szűrbe takarná,
gyerekteknőbe fürdetné,
merőkanállal etetné,
lenne savócska, gyöngyhabos,
gyenge lucerna, harmatos.
Most jön, most jön a nagy csoda!
Ablaknak nyomva tompora,
micsoda ártány, mily kövér,
csak a sörtéje kincset ér!
Olyan az, mint az aranyfű,
hát még az aranypikkelyű
kunkori farka mit érhet?
Bizony, hogy egész megyéket!
Magát annyira riszálja,
beesik még a szobába.
Ablak törik, de nem lesz kár,
bárcsak belülre esne már!
A szegényember susogott,
várta a csodamalacot,
várta, de az a telehold
csalfán, kövéren elfarolt.
Hajnalban, mikor szétnézett,
nem hitt szegény a szemének.
Látott egy piciny malacot,
köcsögök között kutatott,
megitta mind a tejsavót,
feneketlen kis hasa volt.
Nyakán pántlika zöldszinű,
haragos, mint a völgyi fű.
Mégis az ember elfordult,
csodának nem hitt, elzordult.
A malac nem hagyta magát,
azonnal kétlábára állt,
jobb első lábát emelte
s kezdett a mézes beszédbe:
– A csodamalac én vagyok,
nekem csak enni adjatok
s lesz ám énrajtam szalonna,
mint a nagy égbolt, akkora,
nem éritek át vastagát,
mint a somlai vár falát.
Szép szavaimnak aki hisz,
több lesz a zsírja, mint a víz,
nem venné be a Balaton
medre, előre mondhatom.
Balatonparti fövenynél
töpörtyű több lesz, csak remélj.
Véreshurkámhoz oly töltő
kell, mint a vastag ágyucső.
Véreshurkám és kolbászom
átér az egész országon.
Általam lesztek boldogok,
a csodamalac én vagyok. –
Már a család is fölébredt,
a szegényember fölnézett:
– Csodamalac ez, mert beszél,
minden malacnál többet ér.
Álom, nem álom, nem bánom,
nekünkvalónak találom. –
S két keze máris kitárult:
– Kismalac, maradj minálunk! –
Hajlott a malac négylábra,
kezét is lábnak használta,
s öt szegény összefogódzva
körbetáncolta – forogta.
Pörgött az élő kerítés,
gyöngyszemként szállt a veríték.
Ápolták is a malackát,
kényét és kedvét megadták,
éjjelre szűrbe takarták,
viszkető hátát vakarták,
gyerekteknőbe fürdették,
merőkanállal etették,
volt neki savó, gyöngyhabos,
gyenge lucerna, harmatos.
De a hízást a malacka
elfelejtette, tagadta.
Eltölt egy fertály esztendő
s látták, hogy csak a hasa nő.
Mohó volt ez a kisdisznó,
megevett mindent, ami jó,
járta a konyhát visítva,
gyerekek tejét kiitta,
megette mind a kenyeret,
minden ehetőt megevett.
Ríva az ember azt mondta:
– Kisdisznó, hol a szalonna?
Nem öllek meg, a farodba
rugok, repülj a pokolba! –
Állt a kisdisznó kétlábra,
kulcsolta csülkét imára:
– Hazudtam, döfjön le a kés,
ilyen legyen a büntetés,
ne az ördögök tépjenek,
egyenek meg a gyerekek! –
Szólott és hajlott négylábra,
és a jóember megszánta.
Vigasztalásul azt mondta:
– Ne félj, nem ruglak pokolra,
tomporod sovány, hegyeske,
mint a fokhagyma gerezdje! –
Az a kisdisznó vidáman
röhögött immár magában,
rázta a száraz röhögés:
– Nem lesz az ölés megölés,
szátoknak nem jut jó falat,
magam eszem meg magamat!
Bendőm megmarad, négy lábam
helyett visz majd az étvágyam,
világ még olyat nem látott,
megeszem én a világot!
A szegényember bú-baja
mint a családja szapora;
nem fogy ki, inkább sokasul,
búja a bajtól fiasul.
Hallgassátok meg, mi történt!
Azt a kisdisznót megölték.
Várták a szegény gyerekek,
hogy a disznóból egyenek,
de igen kevés húsa volt,
csak a kerekes hasa volt.
Jó apjuk akkor azt mondta:
Gondoljunk dolgos napokra,
aratásra, mert olyankor
jólesik ám a disznótor!
Közel van az, már kivárjuk,
most egy gömböcöt csináljunk! –
Azzal az ingét felgyűrte,
gyömte a húst a gömböcbe.
Parányi hús ott nem maradt,
de a gömböc csak nem dagadt,
nem tellett meg a fele sem,
löbögött csaknem üresen.
Föl is vitték a padlásra,
hogy a füst szépen megjárja,
hogy a füst szépen megfösse
külsejét barnás-vörösre.
Fönn a szelemengerendán
kócmadzaggal a derekán
függött a gömböc, füst járta,
huzatos szellő himbálta.
Eljött a nyár, a drága nyár,
sárgába nyílt a zöld határ,
szellő a fénnyel egybekelt,
aranytengeren habot vert,
búzalevél is aranysás:
kezdődhet már az aratás!
Pirkadás előtt, jó korán
fölkelt a család szaporán.
Jó apjuk akkor így szólott:
– Ma tartjuk meg a disznótort,
megtartjuk aranyhatárban,
zöld levelek közt vidáman. –
Ránézett feleségére,
ő meg legkisebb kincsére:
– Hozd a gömböcöt kislányom,
én is már igen kivánom!
Megy a pici a padlásra,
gömböc a száját eltátja:
– Éheztem eddig eleget,
bekaplak én most tégedet! –
Azt mondja: – Hamm – és bekapja.
Anya a lányát várhatja,
odalett pöttöm leánya,
szól a középső leányra:
– Eredj, segítsd a pöttömöt,
nem éri el a gömböcöt! –
Szalad a lány a padlásra,
gömböc a száját eltátja,
azt mondja: – Hamm – és bekapja.
Anya a lányát várhatja,
odalett mindkét leánya.
Szól a nagyobbik leányra:
– Eridj, mert fut a drága nap,
tán a gömböccel játszanak! –
Fut a leány a padlásra,
gömböc a száját eltátja,
azt mondja: – Hamm – és bekapja.
Anya a lányát várhatja,
odalett három leánya.
Akkor azt mondja magába,
legjobb lesz ha ő maga megy:
megtudták, hol az aszalt meggy,
azt rágicsálják, úgylehet,
rosszabbak, mint a verebek!
Alig ér föl a padlásra,
gömböc a száját eltátja,
azt mondja: – Hamm – és bekapja.
Nem jött vissza a jó anya,
három lányával odalett.
Szólt a jóember: – Mi lehet?
Biztos valami baleset!
Megy a padlásra szaladva,
a gömböc őt is bekapja.
Nem bírta már a kócmadzag,
öt ember alatt leszakadt.
Indult a gömböc görögve,
padlás deszkáin dörögve,
grádics fokain legurult,
azután dúlva megindult.
Nem volt előle menekvés,
reccsent a vesszőkerítés,
kiszabadult a világba,
országút fehér porába.
Kerékként forgó csoda volt,
látott egy csapat aratót,
bugyrosan mentek aratni.
Jó volna őket bekapni!
Fordult felleget kavarva,
s mindannyit egyre bekapta.
Messze az úton ballagott
két alak, setét alakok.
Gyászos asszonyok, úgylehet,
fogják a szoknyaszéleket.
Egészen térdig fölhúzzák,
nehogy fehérre porozzák.
Hátulról látni, kövérek,
hajrá, jók lesznek ebédnek!
Rohan, megtorpan, mi lőtte?
Papok sétáltak előtte.
Belenyilallt a gondolat:
– Megrontanák a gyomromat!
S lehet, a papszáj szopna be,
egye meg őket a fene! –
Hirtelen megiramodott,
beporozta a két papot,
nem kapta be az átkozott.
Nagy rohanásban, nagy hőben
izzadt a gömböc erősen.
Úti por s szemét sokféle
ragadt a ronda bőrére.
Akkor látta, hogy szembe jő
véle egy szürke porfelhő.
Benne pántlikás lobogó,
villogó kürtök, zeneszó.
Rezesbandával huszárok
jönnek, cifra a ruhájok.
Kipödrött bajszú daliák,
alattuk gyihos paripák.
Mint az ölyü a verebet,
megcélozta a sereget,
eltátva magát nekiment
s eltűnt az egész regiment.
Feszült a gömböc, megtágult,
szűk lett a széles országut.
Oldalvást volt egy birkarét,
nagyot lökődve arra tért.
Rét közepén egy juhfalka,
juhász a löttyöt kavarta.
Süvített, fújt a döglabda
s mindannyit egyre bekapta.
Aztán egy széles tóhoz ért,
túl a tavon is újra rét.
Ezer ökörbül nagy gulyát
látott delelni odaát.
Zubban a víz a dömhectől,
kicsap, az égig fölfröcsköl.
Rettentő mérges forgása
mélyről a békát fölhányja.
Békásodnak a fellegek,
lent meg rínak az emberek.
Áttör a széles tóvizen,
lódul a partra hirtelen,
magáról sarat fröcskölve
rátámad ezer ökörre.
Bőgnek az ökrök – hiába:
mindannyit egyre bevágja.
Nézte, hol van még jó falat,
pedig az égig földagadt,
földrenyomta a jegenyét,
mint a kerék a rét füvét,
madarak útját elfogta,
s mint a fenőkő, forogva
köszörülte a kék eget.
Vásott az ég és szenvedett,
pillanatonként szikrázott,
vetett egy csillag-világot.
S belül a gyihos paripák,
kipödrött bajszú daliák,
aratók sűrü csapatja,
juhászostól a juhfalka,
a nagy gulya, a kis család
várták sírva a kínhalált.
Mikor az ökör-gulyára
ment a gömböc, hogy bevágja,
a kis gulyás épp ebédre
leült egy fűzfa tövébe.
Csillagos kését markolta,
előtte dinnye, jókora.
Egyszercsak érzett földrengést,
s látott nagy csillagröpködést,
ezres gulyáját nem lelte,
förtelmet látott helyette.
Forgott a földön, égig ért…
Fogta a kis gulyás a kést:
– Béledet ontom – úgylehet,
te etted meg az ökröket! –
Utánaszalad, s beérve
kerül a dömhec elébe.
Azután ugrik oldalvást,
kirepíti az oldalát.
Ezer öl hosszan repíti,
késivel földre teríti.
Kijöttek mind a bentvalók,
a kis család, az aratók,
jöttek a nyalka huszárok,
paripásan, és utánok
juhászostul a juhfalka,
s bőgve az ökrök csapatja.
Megtelt a rét, az állatok
s emberek vígan álltak ott.
Nagy örömükben reszkettek,
szabad levegőt vehettek!
Szólt a jóember: – Kisgulyás,
nem telik tőlem áldomás,
de amit adok, elfogadd,
adom nagyobbik lányomat:
te vettél ki a pokolbul,
ebbül a ronda bugyorbul,
vedd a leányt és boldogulj! –
Fölkiáltott a kisgulyás:
– Együtt lesz lagzi, áldomás! –
Vigadtak, jaj de sürögtek,
ökröket nyárson sütöttek,
három éjjel és három nap
még az ebek is bort ittak.

 

 

 

Bolgár-tánc

Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék,
lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem.
Nyomomba ködösült hónapokon átvág
s Bojánna táncát láttatja újra velem.
Boros asztalunktól kirepül a gyepre,
mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív,
ritmust ő parancsol zeneszerszámokba,
s ropja erővel, mint aki csatára szít.
Alattunk ássák a hóharmatos völgyet,
barnul a füvön trák sisak, római csont,
Bojánna víg asszony oda-oda pillant,
perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt.
Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre,
hegyeknél följebb tartja a barna fejét,
mintha már szállna, a megemésztő földtől
derekát félti s vertezüst karperecét?
Bojánna nem félhet, ő maga az élet,
parázslik benne szépség és minden erő.
Bojánnát öröknek varázsolja tánca,
tánca e gyors, e viharrá kerekedő.
Bojánna iszonyú történelmet táncol,
szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél,
fölszáll a vérgőz a Balkán havasára,
Bojánna járja, ő jatagántól se fél.
Vérrel befröcskölt arabs paripáknak
fújását hallom, Bojánnát dűh emeli,
Oszmán pasából a párát kitapossa,
rúgja, a csengős topán is vérrel teli.
Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak,
pattognak, porrá törődnek talpa alatt,
Bojánna nem nyughat, viharosat perdül,
rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt.
Táncolva felrobog évezredes éjből,
ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén:
zsinórra felfűzött szultánok s királyok
sínylik e táncot, tátognak most is felém…
Bojánna így járta, vihar volt a tánca,
harcra, szabadságba vitte a képzeletet.
Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta,
suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett.
Művének vérszinű zengő magasából
mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt,
énvelem kocintott, merengő fiúval,
s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.

 

 

 

Most gyenge vagyok

Hajamat itt zilálja szél,
a városvégi, a kültelki.
A szív itt nagy reményben él
s ha kell, hát vakmerő tud lenni.
Tudom, bár nem nagy örömöm,
kenyér hogyan jut itt a szájig.
Hogy lenne ehhez is közöm,
elkínozott a sors idáig.
Micsoda fertőn vágtam én
keresztül, amig eddig értem!
Emelt a legvégső remény,
mikor már megcsuklott a térdem.
Egy lángszín lepke itt sajog
s piheg, mert elpilledt a szárnya.
Most gyenge vagyok, hallgatok, –
dohog a gyár, zokog a hársfa.

 

 

 

Szeretők

Halántékuknál óra: fémvirág,
ketyegve hullik mérges harmata.
Csillaghullásos most az éjszaka,
az ég suhog, mint óriási ág.
Ha már az ember kisded nem lehet,
mint föld a ködben forog, hánytorog,
a percek verik, mint meteorok
a tengert, mint a Krisztust a szögek.
Ha már a férfi gond füvén legel,
csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
Az asszony vár és vágyakban delel.
És ingecskéje lágyan fönnakad
a csípején, már nem tudsz ártani
idő, halál, már alvó lábai
megébredtek és világítanak.

 

 

 

Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.
Illatos földeken súlyos a kéve.
Dícsérni termést magasról zuhan a fény,
zümmög a táj és az idő zenéje.
Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,
dallammá vált most az idő futása.
Két fülem sírást hallani sose akar,
csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.
Illat és fény és éltető nagy muzsika!
Mindennél mohóbban issza az ember.
Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,
s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.
Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen
beértek, köröttem kórusba állnak.
Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,
s tüneményt vesztve a szív belesápad.
Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:
miért hogy mosolyom tagadom tőle?
Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,
sohasem emeltem kék levegőbe.
Akár a tenger, mormol a nagyobb család.
Napommal, éjemmel követel engem.
Nem elég már a múltbeli zivatarát
ezerszer átélve magamba vennem.
Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,
rajtam vér s áldomás pírját ütötte,
érzékeimnek nem elég megosztanom,
életem értelme így semmi lenne.
Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.
S szívem a holnapok dalát megsejti.
Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs
vastagszik fejére, el sose ejti.
Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.
Nekem a jelenkor nem puha fészek.
Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat
súgnak a sejtek, tengerek, ércek.
Gondok kórusát nem lehet leinteni.
Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.
Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,
mint a madárpelyhet orrán a dúvad…
Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.
Elpereg számból az ifjúság méze.
Mégis a drága szerelem nem hamvad el,
csupán komorabb lesz új csillagképe.
Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,
megnő, talán élni játék lesz néki:
zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt
régelmult apjának karját megérzi.

 

 

 

Anyakép

Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam.
Még ölelt volna, még láttam,
 
karját emelte.
De a köd, november kölyke,
borult az anyai ölbe,
 
édes helyemre.
Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem,
szülőm és elhagyott földem
 
egy anyakép lett.
Hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
 
álomi fények.
Tornyok közt hordtam e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
 
újabb időket.
Nem ért még akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
 
esténkint főmet.
Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
 
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
 
törvények, álmok.
Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
 
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
 
végre megérné!
Dűh perdít szememből könnyet,
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
 
örvényét érzem
s bíztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
 
orbánc a szégyen.
S szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék,
süvíti bennem az emlék
 
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dúlt anyaképem,
 
szolgálni győzzem.
Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
 
féreg ne nyessen!
Vadság itt ne nőjjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
 
vitéz lehessen.
Tudjam, hogy sohasem jár a
tisztesség csillaga árván
s nem vész az idő homályán,
 
hanem világit,
s élünk alatta a képpel,
amit én éltetek vérrel
 
megszakadásig.

 

 

 

Dérütött réten

Állok a rozsdás, dérütött réten,
gyermekidőmet visszaidézem.
Harmatban, zöldben, íme, itt látom
szívetszorító kis ballagásom.
Valaha voltam magam dajkája,
nem fogódzhattam én az anyámba.
Könnyemen át is el-eltünődtem
s örömem villant már a mezőben.
Dérütött rétre megjött a férfi,
nem tud már sírni, soha békélni.
Dalát ő adta nyargaló szélnek,
magát az ádáz hullámverésnek.

 

 

 

Tél

Jégfoggal nem csikorgat fülembe január.
Csak hó szakad s kurtábbat röppen a vadmadár.
Csak a fa ága roppan, új hóval lombosult
mázsásra, míg a földek légzése elszorult.
Ziháló mellem hallom, ahogy itt ballagok
utamon s elémállnak buktatók, torlaszok.
Fejemre csüng az ég – a fényes nap hol lehet?
Felhőket szabdal érte a szabad képzelet.
Távol vonat fut s mintha közelben dübögne,
mintha a helység lenne a világ közepe,
káromkodással, füttyel a levegő tele,
ropogva, csikorogva indul a hóeke.
Húzzák taglóval, bárddal eljegyzett gőbölök,
hasuk leér a hóba, kövérek, mint a tök.
Forró a faggyú rajtuk, a hó ott olvad el,
hó-csillagok közt láncuk lépésre csilingel…
Hócsomó dől az. ágról, amott a lúdcsapat
szárnnyal veri a tócsa vizébe fúlt havat.
S fönn a fellegek sűrű csomóját dúlja már
gyémánt beggyel a nap, az égbeli szép gunár.
Dörgés üt rám a Ságról, hogy hőkölök bele:
tán az erkölcsért örjöng Berzsenyi szelleme?
Vagy a sziklatömb robban, a befúrt dinamit
dobja a levegőbe visszhangzó dalait?
Bukfencre lőni őzet, iramló vadnyulat
de könnyű most, a pozsgás vadász ma jól mulat.
Gyűlnek csapatba már a vidéki puskások,
s jönnek a hajtók, hoznak botot és husángot.
Hajtóknak égi kedvet seprü-pálinka ad,
hadd verjék föl a berket, úgy ugrik ki a vad.
Zajog a vadásznépség, – néma a hivatal:
emberi kérdésekből áll ott a ravatal.
Szánnal repülnek, öröm nézni a lovakat:
nyakuk, mint sarló hajlik, a szemük villogat.
Dísz ilyenkor az ostor, bőrükhöz nem is ér,
nem ostor hajtja őket, hanem a sűrü vér.
Kakas-harangok, s apró rézcsörgők szólanak,
hívnak sötét bozótok, síkos domboldalak.
Menjetek, víg vadászok, nem tartok veletek,
nehéz tollammal én a zsákmányra itt lesek.
Én amit látok, hallok: boldogság, baj, panasz,
drágább mint rókaprém, vagy tűzbegyü fajdkakas.
Csípőtökről a foglyok csahos kis szijjakon
lógnak, én amit leltem, szívemen hordozom.

 

 

 

A fekete fiúk

Kívül a városon fékszárat megeresztve
hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.
Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,
mécsük a kocsi alól holdként kisajog.
Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp
állnak az ülés mögött fekete fiúk.
Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,
nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.
Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon,
s törvény már nincs felettük, csak örök setét.
Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,
vág bár a jégeső, akár a sörét.
Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit
sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás.
Őket is várja a szép lovak palotája,
új slágert fülükbe a huzat dudorász.
Ahol a salétrom kristállyá merevedik,
s orrukat dühös illat szúrja mint a tű,
lány oda nem libeg s család már nem áll össze,
ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.
Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország,
onnan is lecsúsznak és ez szomorú.
Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé
ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

 

 

 

Farsangi ének

Italom a tiszta ég, erősít
 
jobban, mint az alkohol.
Jég hasad már és csatorna retten,
 
benne kormos víz dobol.
Dolgos kéz az ablakot mossa
 
s törli gyorsan, micsoda
zene, mintha durcáskodna bőgő
 
és riogna oboa!
Verőfényes tócsák tükre szélén
 
táncba kezd a diáklány,
fias anyák sugárban és sárban
 
járnak, szájuk halovány.
Felettük a nappali hold úszik,
 
fánktészta az, nyersfehér.
Sistergő ég süsse bár pirosra,
 
ember abból sose kér.
Táncol a fény, néha eltünődik
 
kátránytetőn, hó levén,
azúr-ezüst autóbuszok hátán,
 
lómészárszék üvegén.
Nincs itt álarc, nem tűri az élet.
 
– tűnődöm és ballagok –
Azt csak a víg őrültek s hazúgok
 
hordják, ők a maszkosok.
Hiába a mosoly, varázsillat,
 
én a büdös szívüket
megérzem és hamis igéjükre
 
az én fülem csak süket.
Ebben a nagy zenebonás fényben
 
vas-reménybe öltözöm,
kisértések ellen a hatalmas
 
naphoz szívemet kötöm.

 

 

 

Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,
 
húzott az álom.
Mást kerestem s mellém te álltál,
kardél mellett felnőtt virágszál,
 
sebzett virágom.
Húszévem elveszett, s érzem,
 
te lész a vígasz.
Mord kültelken, hol a füst szárnyal,
szádról szóló harmonikáddal
 
föl-fölvidítasz.
Engem a szépség, a vígság
 
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak
 
kócból a mézet.
Köröttem kúsza az élet,
 
kúsza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a haláloságyig
 
belédfogódzom.

 

 

 

Súgott szavakkal

Elhagyta üvegcsarnokát,
duhog a sebesvonat,
teremt a füstből kerteket,
ejti a tűzbokrokat.
Bádog zeng, csap sír, konganak
tartályok, lehűlt egek –
ne hallgasd ezt a zeneszót,
napkelet megfenyeget.
Füstkertjeiden ne tünődj,
napkelet megfenyeget,
ne ásíts annyit – tárd ki már
csikorgó műhelyedet!
Cifrán esztergált vágyaid
esettek, oly ostobák,
mint kuglipályán eltalált,
rakásradöntött babák.
Hozzád szalad a nyurga nő,
a csókja kenyeret ér.
Súgott szavakkal hajladoz
s mint inge, olyan fehér!

 

 

 

Te csak pihenj szépen

 
Sok drága gyógyszer, jó asszonyi öl
 
nem zár el téged csömörök elől –
s más tájra vonja testedet a lélek;
hű paripája a csont-bőr-szekérnek.
 
Nyugtat e völgy, e bölcső-óriás,
 
mozdulatlanság, mégis ringatás,
édesség torka, – akik idebújnak –
múlásukat sem hiszik iszonyúnak.
 
Ha megáll szíved, az ég sugara
 
melléd lefekszik, nem ragyog soha,
sirató nőd lesz a kipirult somfa,
madár-koporsód föllebeg suhogva.
 
Sebzett ősember zöld levél alatt
 
így feküdt hajdan, veszni így akart.
Rádkényszerített ábránd miatt szégyen
nem téged illet, te csak pihenj szépen.

 

 

 

A héja és a sármány

Héja a sármányt öli az égen,
 
levegő-örvényben forog a toll,
széjjel a vérgyöngy bokorra koppan,
rejtőző retten, hallom: kidobban
 
szíve a megütött levél alól.
Marad a szárny és marad a fehér
 
csipke-mell, megroppant picike vár.
Sírhat az özvegy: vissza sosem jön,
szélben porlad e törvényes földön –
 
Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár.

 

 

 

Világos éjjel

Világos éjjel habfehéren
köd-ménesek úsznak a réten,
 
sörényük röpköd.
Dér jön, dér jön – így hegedülnek
 
didergő tücskök.
Tüzes levelek elpönögnek,
alszik anyja mellett a gyermek,
 
kezében alma.
Csillag süt a végtelen ürből
 
házra, kazalra.
Ebek vonítnak, leponyvázott
cséplőgépek mint elefántok
 
állnak idétlen,
ponyva-fülük harmatot ejtve
 
csattog a szélben.
Kiket az idő képen vágott:
parasztok, borzas ércbányászok
 
tömény szeszt isznak,
porban forognak, valamennyi
 
mennydörgő csillag.
Dicsekedve világba áradt
szaga a leveles dohánynak,
 
rongynak és bornak –
Sír az égi madár, a holdas
 
tavak jajongnak.

 

 

 

Elsuhogott

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó is délre,
sárgul az árva diófa
 
zöld terebélye.
Lengnek a levelek, fáznak,
színarany rigószárnyak –
elzúgnak ők is a szélben
 
puszta határnak.

 

 

 

Emlék

Fenőkövekről, ím, a félbevágott
kaszák vasa a télre fölragyog.
Fehér anyám s a fésült szűzleányok
asztalhoz állnak, késes angyalok.
A hószín vászon ferdén általkötve
vakít a vállukon, a szív felett,
s odaszorítják hallgatag mellükre
a jégszilánkos káposztafejet.
Pihegnek, minthacsak lehúztak volna
az űrből egy-egy bolygót, hogy nekünk
bajt s bánatot már többé ne jósolna,
hogy apríttassék meg s együnk, együnk.
A kés tarol, zokog a muzsikája,
fodrokban hull a réteges ezüst.
A súlyos gömb a torzsáig levágva,
kazlát cicázva rezgeti kezünk.
Anyám ölébe nem vesz, ing-mögé-zárt
melléből nem ad tejet, gyöngyöset,
hát habzsolom a durva ezüstszénát,
a gyomrot hűtő jeges görcsöket.
Nekem nem árt, csikóhajúra nyírva
csak bókolok, mint dévaj kiscsikó.
Besír az ablakon a dermedt szilfa:
fiú, fiú, neked ott benn, de jó! –
Viharban érett, csak a jóra, szépre
emlékezik a férfi, s így dalol.
Most asztalánál virraszt és föléje
anyátlan éj hajol.

 

 

 

Halálig tiszta

Nagy Lajos emlékének

 
Csöndet parancsoltak rád is a kínok,
s jelesek sorába lefeküdtél.
Becsaptál bennünket: érzem, a sírod
nekem a nehezebb, aki fönt él.
Többé nem ijeszt a jégfehér-színű
klinika s a magány már sose bánt.
Eldajkál már téged, te kisded-szívü,
e föld, e holtunkban kedves anyánk.
Bizony, az érzékek: az ötös szentség
jegyében vetettél igaz betűt.
Hallottad döngeni törtetők lelkét
dobokon, hogy a fül megsiketült.
Tudtad, az atléta-termet, a szív is
elromlik idővel s jön a halál.
Miért hát a kincsek, minek a hír is!
Halálig árva és tiszta valál.
Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,
nekünk is bajos, mert visszük igád,
vért amig bírnak pumpálni a szívek
s nem jegesednek az artériák.
Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.
Ne tudj már sírni a virág alatt.
Emléked gyönyörű birtokunk s védi
vashűség, álkulcsra néma lakat.
LÁTOMÁS
Irástudókat hajt s megitél késsel
az idő és nagy a kaszabolás.
Tégedet nem ér el, – hátratett kézzel,
kigombolt lódenban előtte jársz.

 

 

 

Zuzmara

Micsoda sóhaj dermedt rá a
tetőcserépre, ecetfára,
csillére, dúcra, drótkötélre,
vaslándzsás villakerítésre?
Fölsóhajtott a pince, kamra,
az ember és az ember barma,
mert szólt a tél, hogy visszalábol
a karmos észak csillagáról.
Zuzmara minden, vaslap-szürke
egek alatt e sóhaj-csipke.
A delelő nap skarlátmázas,
de árva, mint az üres lábas.
Piros tűzvésze sok virágnak
kioltva már, csak szárak állnak.
Rongyos papír-zsák beborítja
a rózsafákat, térdig sipka.
Ej, barbár ritmus kell a télnek,
lábdobogások, szisszenések –
már próbáljuk a hozzáméltó
zenét, már szól a tüdő-sípszó.
Tejecske sír a csarnokokban,
remeg a szív az asszonyokban,
kupicák között nagy a csöngés,
kisüsti szagot ont a söntés.
Az új aszfalton hanyatt fekszik
az útcsináló, úgy melegszik,
fujja a párát eltünődve,
emlékezik az anyaölre.
Vígság, sípjaid befulladnak,
az út, a szuroksötét szallag
nyarat gyászol e zúz-csokorban –
a szívem iszonyúat dobban.

 

 

 

Zugló

Rózsafa, körmödet vesd el,
mert amit óvna, nem él.
Ércesen hűvös a reggel,
készül fejünkre a tél.
Már a nagy lúgköves űrben
tündököl, majd leomol,
s forgunk a mérges ezüstben,
érzed-e, rózsabokor?
Lárma. Megizgul az élet,
árvul a vágy meg a csók.
Szíveken ördögi kések
járnak: a percmutatók.
Összefogódzik az ember
s párja a hűvös anyag,
s kénytelen vak szerelemben
szűkölve átizzanak.
Veriték hullik, – a hó is.
Béke, vagy öncsalatás?
Eshetne liszt is meg só is –
hallik a nősusogás.
Pillogva nézek a hóra,
átkozott-szép ez a tél.
Álom, te lárva-anyóka
már ne hazudj, ne mesélj!
Jöjjön a szén s a borocska,
végül is ezt akarom.
Kedvemet semmi ne rontsa –
Hó esik hallgatagon.

 

 

 

Játék karácsonykor

Bárd az ég is, meg-megvillan,
 
lelkeket irtana.
Hamuszürke vatelinban
 
jajgat a kisbaba.
Csöpp ujjal az arany-lázas
 
tornyokra rámutat.
Anyja előtt bezárták az
 
urak a kapukat,
 
döndödi dön
 
döndödi dön.
Gyenge arcát üti-veri
 
a havas zivatar,
ha a telet kiheveri
 
mit akar, mit akar!
A kis istent mi megszánjuk
 
emberek, állatok,
kályhácskája lesz a szájunk,
 
szedjétek lábatok,
 
döndödi dön
 
döndödi dön.
Könnye van csak a mamának,
 
az csorog tej helyett.
Soványkodó babájának
 
tejecskét fejjetek.
Hallgassuk, a csuda üveg
 
harmatot hogy csobog,
szívet nyomni kell a süveg,
 
megszakad, úgy dobog,
 
döndödi dön
 
döndödi dön.
Vércsöpp fut a jeges égre,
 
bíbor-gyöngy, mit jelent?
Ül Heródes gyihos ménre,
 
gyilkolni védtelent.
Fodros nyerge vastag tajték,
 
kígyó a kengyele,
beledöbben a sok hajlék,
 
ádáz had jár vele,
 
döndödi dön
 
döndödi dön.
Megmenekül, úgy remélem
 
a fiú, a fiú,
kívánjuk, hogy sose féljen,
 
ne legyen szomorú.
Vígadjunk, hogy enni tud a
 
rongyosok új fia, –
kerekedjék, mint a duda,
 
orcája dundira,
 
döndödi dön
 
döndödi dön.

 

 

 

Víg esztendőkre szomjas

1954. szilveszter
Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,
leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.
Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.
Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.
Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.
Barátok örök csókban, magányosan a spicli,
döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!
Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,
bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák
s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.
Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.
Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította, – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.
Lágy halántékot adtam korai dérverésre,
én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.
Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:
hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.

 

 

 

Kiáltás

Csigahajú nő, te vitéz,
rajtad a pír elalélt,
nincs titok, szived is dobolja
életem döbbenetét!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]