Tűz volt a te neved
Tűz volt a te neved, tűz volt, |
szemérmedet fűbe tiportad, |
|
Bűn volt a te neved, bűn volt, |
szerelmed hervasztó kamra, |
|
Gyász lett a te neved, gyász lett, |
föllángoltak sárgán a fák. |
|
|
Hamupipőkékhez
Nehéz teknőkkel beborított |
Hamupipőkék, álljatok fel, |
arcotokról a szél a kormot |
fujja el fényes énekével. |
|
Könnyű ruhába öltözzetek, |
fejetek fölött leng az ágon, |
cicitek babát harmatozzon, |
Hamupipőkék, azt kivánom. |
|
Szabad hajatok úgy suhogjon |
vállaitokra mint a zápor. |
Irigy nagysága: mostohátok, |
bámuljon csipkefátyolából. |
|
|
Égre néztünk akaratlanul
Égre néztünk akaratlanul, |
ezüstnyárfát, hogy legyen vályu, |
itató a szomjas becce-szájnak, |
kenyértésztának, ha szakajtásra vár, |
a menyasszonynak pedig kicsi teknő, |
hogy majd fürdesse maszatos kis majmát. |
|
Nem fáradtam el, csak meghuzódtam, |
a többiek is szótlan hazamentek, |
a csizmájukra ráragadt a sár – |
Itt a padon hadd feküdjek el, |
hadd nézzem a nagy padlásgerendát, |
ezüstnyárfa, bárdolt ezüstnyárfa, |
ilyen nyögetett minket is a réten. |
Szitálj anyám lisztet, süss pogácsát, |
szitálj egy kis álmot is szememre, |
nehogy a kutya megnyalja a számat, |
míg alszom, a kutyát ne ereszd be. |
|
|
Itt még az isten is nyomorúlt
Alig vártam, hogy itthon lehessek. |
A krumplileves segített rajtam. |
Nem vártunk, gyerek! – anyám így szólott |
s vászonkötényét megigazgatta. |
Fáradtság, éhség alighogy eltűnt, |
munkába álltam, fogtam a villát, |
poros füveket szórtam szekérről, |
inkább lucernát dobáltam volna, |
de azt az égi tűz elharapta. |
|
Láncról a vödör zuhant a kutba, |
vasmacskával a vödröt kifogtam, |
keréksín alá fa-éket vertem, |
nehogy a hőség perdítse porba, |
megöntöztem a dohánypalántát, |
gondok lombjára hadd fujjunk füstöt. |
S míg másba kezdtem, szóltam magamra: |
hiába vágyod, nem lelsz nyugalmat, |
szükség van itt a kézre, körömre, |
itt még az Isten is nyomorúlt! |
|
|
Zuhatag
A meggyfa meghajol boldogan |
a torony égbe tör zordonan |
kereszttel hősködő Ararát, |
a paraszt homloka csörgedez |
áldásért kiáltott Istenhez |
tavasz van földben és növényben |
gyárakban vígak a motorok |
harmatos palánta mosolyog |
gyártsatok ekéket vasasok |
parasztok adjatok kenyeret |
tavaszi haragunk lobbosodj |
harsogd a dalunkat mérgesen |
tavaszi szerelmünk lombosodj |
lepd el a kerteket szélesen |
tudatunk erősödj csontosodj |
bennünk az új élet veleje |
tudásunk gyarapodj bokrosodj |
legyünk az új élet teteje! |
|
Májusfák
Hajnalban állnak már vitézül, |
|
szallagot ingat a szellő. |
|
|
danolhatsz, fütyülhetsz békén, |
rögökön kapavas ne csengjen, |
|
gyáron se füstöl a kémény. |
|
|
s nem ragyog fű között töltény, |
|
Pernyévé égett a papiros, |
májusfát magasat állítunk, |
|
szegfűink szabadon nyílnak. |
|
Májusfák suhogják magasan |
|
az ember szabadult kedvét, |
tövükben a táncot ne járják |
|
sarkantyús csizmáju medvék. |
|
|
Dunántúli béke
A türelmetlen paraszt keze |
az ég tartályát megcsapolta, |
fürdik minden, remeg a domb, |
mintha a föld melle volna. |
|
Régi huszár az ó-lábu híd, |
szilaj csikó toporzékol alatta, |
habos szája a levelet bekapja. |
|
nézik az eget ferdén tartott fejjel, |
kenegetik magukat kenettel. |
|
Rozsok, búzák hanyatt dőltek, |
nehéz felhő meghasalta őket, |
szálanként is mind fölállnak, |
ahogy illik illedelmes lánynak. |
|
aranybölcsők lesznek, rengetőznek, |
|
|
Katonalovak
Háború volt, halálos télben |
rühes lovak közt dülöngéltem. |
Katonalovak voltak, árvák, |
a poklok útjait bejárták. |
|
Táncoltak nyihogva a bálban: |
Megsüketedve jöttek onnan |
esőben, fülledt nappalokban. |
|
Lettek a ragálytól pompásak, |
sebektől vasderesre váltak. |
Jászlunkhoz beálltak zihálva, |
széna volt ingereik álma. |
|
Etettem őket, megitattam, |
ne haljanak meg énmiattam. |
Más hasznosat nem is tehettem, |
néha fejüknél megpihentem. |
|
keselyűket s csontokat láttam, |
s létem szikráját, ahogy este |
|
A hold amikor égre táncolt, |
bőrükre selyemszőrt varázsolt. |
Álmomban kihajtottam őket, |
jártuk a szeles, zöld mezőket. |
|
|
Hazafelé hajnalban
Gőzösöm trüsszögve elszaladt, |
látom még: a sok kis csillagot |
szórja a gyöpre, de engemet |
füstjébe csavarva itt hagyott. |
|
Más világba léptem s komolyan, |
fényes fű uszítja talpamat. |
Nem lehetek hajnali vonat, |
de fölsípolom a falvakat. |
|
Üdvözlöm a magas tengerit, |
zöldzománcos kardja mosolyog, |
rámragyognak sárga hímporos |
|
Már világosodik hirtelen, |
tekintetem vígan kapkodom, |
fecskeként a gazdag földeket |
bársony-szárnnyal végig csapkodom. |
|
Még otthon telítik gyomrukat |
rokkant térdű lovak, tehenek, |
s itt vasállat tűnik szemembe, |
|
Ruganyos nyeregben ember ül, |
úgy vontat gémnyakú ekéket, |
vérig sérti a talajt, amit |
századokon át csak becéztek. |
|
Majd munkába állok magam is, |
világ, én kimondom álmaid, |
ajkam a vas-nehéz szavaktól |
feszüljön, dübögjön, mint a híd. |
|
|
Dombon
Botom a gyenge földbe leszúrtam |
Szederfákra horgos szelek úsznak |
S göndör felleg-csorda tolong |
Engemet e dombra szelek húztak |
Most ébred a télből a táj |
Itt még hó fodrozza a sáncot |
Kis kökényfa mímeli a táncot |
Érzi a tavasz megérkezett |
Mint a kisgyerekeknek a bálban |
Rozoga kocsik harmonikálnak |
Megépülnek az öblös magtárak |
Pirulva ha itt lesz a nyár |
Szemeim a születő csodának |
Nem hiába hasogatták ősszel |
A vetés izgul haragot zöldel |
A vetés megnő érik arannyá |
Lesz a halál ellen kenyér. |
|
Télvégi mozaik
Hócsorda torkát déli sugár |
késelte, gyorsan dagad az ár, |
|
indul habosan lejtő iránt, |
ugrat farsangos öreg cigányt. |
|
Barackfa ágát nyomja a hold, |
bagoly kinyitja szemét, rikolt. |
|
Szelek pengetnek léckapukat, |
vörhenyes rókát kutya ugat. |
|
Újszülött csikó szalmán zihál, |
szivárvány-burkot rugdos, feláll. |
|
Hívja, vezeti anyás delej, |
bársonyorrára spriccel a tej. |
|
csipkés menyasszony irul-pirul. |
|
füstpáva röpdös, lila begyű. |
|
Násznépre mámor száll, a fehér |
asszony szívére férfi-tenyér. |
|
Síp, dob, hegedű, mulassatok, |
zúgnak teremtő sugallatok. |
|
|
Virágzó rozson
Virágzó rozson a szél habot vert, |
Hallgató fülemre harmat cseppent |
s megcsendült a világ bennem. |
|
Óriás szövőgyár volt az égbolt, |
sürgő orsó minden csillag. |
Sokáig tünődni időm nem volt, |
köszöntött a jázminillat. |
|
Messziről szállt, meglepte az ingem, |
Magamban én annyi embert vittem, |
mint égbolton a csillagok. |
|
|
Egy kék lepke meg egy sárga
Egy kék lepke, meg egy sárga, |
|
Szép a lepke, ezüst nyárfa, |
|
|
Gereblyéző lányok
Elkorhad minden mezsgyecövek, |
egyetlen szőnyeg az egész rét, |
húsz leány húzza a gereblyét. |
|
Sarjuillatban serénykednek, |
mert lepke most minden pillanat, |
megrakott szekerek ringanak. |
|
Húsz leány selymes rétet fésül, |
zengik a szabadság énekét, |
nézd, a szemükben ott az ország, |
mint fűszál harmatán teljes ég. |
|
|
Dunai átkelés
A tág partok közt nagy folyam |
hömpölyög Budapest felől, |
testvér vizek közt elvegyül. |
|
a tulsó partra komp visz át: |
|
Zúg a motor, a víz habos, |
kompot, vonatot tart magán, |
már messze van az én hazám. |
|
|
Dal
Őszi vihar tört a völgybe, |
szállt a lomb, mint puskaszóval |
|
megborzongott, rettegett, |
|
Lomb és virág leborultak, |
szóltam: rád is vihar készül, |
|
|
Vadászok
Tágulj ki naggyá reggeli égbolt, |
felhő, ma ne járj a tájon, |
vadászok szeme hadd lásson tisztán, |
fegyverük jobban találjon. |
|
Csendesen csúsznak a szánok, halkan |
Nézik a tájat, arról susognak, |
|
S arról, hogy máskor mások vadásztak, |
hogy a cső elé fülénél fogva |
vezessünk őzet, vadnyulat. |
|
Leszállnak némán, karjukon fegyver, |
dajkálják, mint a gyermeket, |
olyan a csönd, hogy kitörni készül |
|
Szomorú csata lesz, nyuszira |
figyel a fényes puskacső, |
amikor dörren, szív beledöbben, |
|
Lucerna nékik nem fakad többé, |
menekvés nincs már semerre. |
Sírnak szegények, száll piheszőrük, |
gyűrűzve esnek bukfencre. |
|
Tavalyi fűnek selyme mit rejthet! |
Aranyos farka úszik az égen, |
gyorsabb a puska, rádörren. |
|
Zuhan a fehér akácfa-ágra, |
zuzmara porzik, permetez. |
Azt hitted álom? Itt van előtted, |
Erzsike, szorítsd szivedhez! |
|
|
Tánc a téren
Mérges télben megfagy a vizesés, |
Porzó hóban szalagos násznép, |
|
Pópa nézi, nézi a menetet, |
mert az új asszony áldása nélkül |
|
Jönnek a komák vörös kakassal, |
járják dobra, harmonikára, |
|
Meghátrálnak, neki-nekifutnak, |
lehelet kavarog, leng felettük |
|
|
Öregasszonyok
a láb- és szárnytövekről, |
picinyke piros gyöngyszem, |
|
nem szól a szó se másról, |
|
a szárnynak helyet enged, |
pihetoll száll a szélben, |
|
hallgatnak, úgy ügyelnek, |
|
hogy meghalni ne kelljen. |
|
|
Ballada
Szüleimben már a halál érik. |
Mért születtek, mért halnak, nem kérdik. |
Ők a vetést féltik fagytól, tűztől, |
golyótól a sok fiatal mellet – |
Némán is az életről perelnek |
s nem hallják meg, ha a halál kürtöl. |
|
Ó, halál, te örök telhetetlen, |
gyűlöletes, mégis győzhetetlen, |
engem mindíg zaklató fehérség! |
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, |
ellenséged vagyok rendületlen, |
embereknek kell ez a merészség. |
|
|
Tenger
Violás égbolt borul a tájra, |
hullámok villognak alóla, |
hangot hoznak a végtelenségből |
zúdúlnak egymásba-karolva. |
|
Balcsiknál zordan mormol a tenger, |
szüntelen reszket a rózsafa. |
Szép ez a tenger, vad szeretettel |
mintha a lelkemhez szólana! |
|
Tenger, te lelkem habos testvére, |
két szemem ragyogva megcsodált, |
de én még ifjan szabad hajóval |
|
Én még sokáig akarok élni, |
Zabolát vetni lehet a vízre, |
de énrám, de énrám sohasem. |
|
|
Tengerről fuj a szél
Tengerről fuj a szél, mámoros a nyárfa, |
inogva a palotát paskolja. |
Ó, ezt a palotát buja királynő |
rakatta a habfehér partfokra. |
|
Mária királynőt ikon is mutatja: |
lámpás hintón, mint szellő tovaszáll, |
de Mária mintha babakocsin ülne, |
nagyobbra van festve a lovaknál. |
|
Most hadd fessek én is: Vizesést csináltat, |
sír a nép s ő kacag az aszályra, |
zuhog a vizesés, párától ittasul |
Mária lelke, égszínü palástja. |
|
Méregzöld fa alá török szeretőjét |
vonszolja, lecsücsül az asztalhoz. |
A párnát elkésve hozzák alája, |
mérgében kövérke könnyet harmatoz. |
|
De hússal jóllakva rózsákat szaglászni, |
jól tudom én is: mennyei édes. |
Már rózsának látja a karmazsin turbánt, |
s hajlik, lehajlik az ozmán fejéhez. |
|
Mária, legfeljebb ábrándos lovászod |
lehettem volna, ha akkor itt élek. |
Akiket leköptél, kertedben tanyáznak, |
ország és jókedv örökre övék lett! |
|
|
Levél a plovdivi vásárról
Éj volt, mikor a városba értem, |
én is mint mások a pázsit-szélen |
padra dőltem, hogy elszenderedjem, |
zászlónk ott lengett éppen felettem, |
néztem, csak néztem, jó ám barátom |
egymásra lelni túl a határon! |
Reggelre dúsan harmatos lettem, |
ébredt a város, tarka seregben |
jött már a vidék csodalátásra, |
repülőgépek zúgva, cikázva |
messzi vidékről népeket hoztak, |
taposókat a plovdivi pornak, |
otelló-szemű fekete lányok |
pezsgő olajban sütöttek fánkot, |
de szívemet az igazi vásár |
ajzotta-húzta s nem izgatott már |
ó-mívű utca, mecset és klastrom: |
lesz idő őket végig kongatnom, |
Marica-parton reggeli fényben |
hatalmas torony izzott fehéren, |
csúcsán a zászló csattogó selyme |
hívta a népet mind közelebbre, |
sodródtam gyorsan, mint gally az árban, |
óriás gépek vártak karámban, |
csikók nem nyíttak, bikák nem bőgtek, |
mindenütt gép, mely kíméli őket |
s az embert védi, megóvja immár, |
plovdivi vásár, hatalmas kincstár, |
s mennyi csodáló, hidd el barátom, |
én meg nem tudtam, mit kell csodálnom: |
gépet, vagy embert, oly szépek voltak, |
ábrándos fénnyel összeragyogtak. |
|
Repülő
Simábban száll égfelé, mint |
|
Sudár fák, mint gyér fűszálak |
|
aztán újra délre szállok, |
|
Nincs erő, mely irányomat |
szívem, mint a csillagmotor |
|
|
Ősz van újra
Ősz van újra, lehervad a környék, |
fenn a dombháton sövények zöldjét |
De szöllő és körte édesebbek, |
állatok hízva vérmesednek, |
|
a rétet jóllakva tapossák. |
|
Megmérhetetlen verejték elfolyt, |
ez a nyár mégis gyönyörűszép volt, |
|
gyümölcsöt nevelő szerelem. |
Sürög az ember nekigyürkőzve, |
kincseit hordja pincébe, csűrbe, |
|
s mosolya ragyog e kincseken. |
|
Majd altató fény szitál az égbül, |
erdő és mező pihenni készül, |
Én nem alhatom át ifjuságom, |
deres és havas lenne az álom, |
|
a halál az alvót szereti. |
|
|
A csengő
Kék kövű, meggyfás országúton |
az oldalak közt cukorrépa, |
rezes csengő a ló nyakán. |
|
Onnan jönnek, hol napot villant |
hol harcot a kéz közösen vív, |
mert megszakadna egymaga. |
|
A szekérzörgés lassan elhal, |
csak csengő szól a ló nyakán, |
s ez fülembe zeng mindig, mintha |
|
|
Sóhegyek tövében
Sóhegyek tövében, dörgő tengerparton |
jár az én kedvesem tengerzöld ruhában. |
Iszonyú távol, de szerelme varázsol, |
kényszerít, hogy mindig magam előtt lássam. |
|
Magam előtt látom színesen, fényesen, |
de csak délibábom, álomi tűzvendég, |
buknék már ölébe, hadd lenne, hadd lenne |
mai sóvárgásom földerengő emlék. |
|
|
Tengeritörők
tűzpiros hajnali fényben. |
|
sürgönydrót sürgeti őket. |
|
elvérzik tömzsi kis teste. |
|
csattogat sárga seregben. |
egyszerre húsz tő is reccsen. |
|
|
Hullócsillag
Ott egy csillag alig mozdult |
|
Fényét veszti, csak a vakság |
|
Megfáradt, vagy önfejű volt? |
Lehulltával nincs hiány a |
|
Hazám, de sok csillag adja |
Velük mindig fényt lobogni |
|
tündökölnél tovább, de én |
|
|
Álom a diófa alatt
Jólesik megnyugodnom így ősz elején |
itt, a dülőútmenti diófa tövén. |
Tíz öles terebélye úgy borul reám, |
mintha volna a házam, volna palotám. |
|
Körben sárgul a táj, de zöld e palota, |
ég az ablaka, széltől surrog zsaluja. |
Fönn a madarak lakják vígan, idelenn |
fáradt mezei ember fekhet hűsiben. |
|
Kék darázs dong, a lombot csapja úntalan, |
árva muzsikus, mégis nagy varázsa van. |
Emlékeztet a nyárra, mély álomba nyom, |
én most az aratókról ébren álmodom. |
|
Július vad tüzében áldott volt e fa, |
ebédet hordó vének félkézkosara |
asztallá bomlott itt a hűs tető alatt, |
s édes volt a kiszáradt szájnak a falat. |
|
Seregben, hadseregben itt ült a fél falu, |
kisajgó térdeik közt pattant oldalú |
zománcos bögre, benne félig hűlt leves, |
meghegedt arany foltja, mint pénz, kerekes. |
|
Fönn, a leveles ágról kaszák, fegyverek |
függtek, hogy ne bántsák a mászó gyermeket. |
Biciklik törzsnek döntve, szarvukon kabát, |
vesszőkocsikban síró, tejszagú babák. |
|
Morgást hallok és drága lüktető derűt, |
szerelmes társak szíve amint összeüt, |
s a vaskanál amint a bögre mélyire |
zökken, mondván, hogy immár más is jöhetne. |
|
Fáradt a férfinép, de nyugta tovaszáll, |
üllőjét üti földbe, kaszát kalapál. |
Mint népfelkelők hajdan, két csata között, |
szótlanok, csak a fényes penge cseng, pönög. |
|
Ó, az a kasza sok-sok zsellérderekat |
roppantott meg a lobbos magyar ég alatt! |
Mégis dicső volt néha, nagy hírt hirdetett, |
sarabolt életrontó úri fejeket. |
|
Hallom a vezér hangját: – Menjünk emberek! |
Mennek, aranytengerbe tűnik a sereg, |
s mire fölkel a hold, a tenger tűnik el: |
kévébe kötve fekszik hullámezrivel. |
|
Suhog a dió lombja, fejem fölvetem: |
hol a nyári kép, hol van kaszás seregem? |
Vetik a magot újra, újabb aratás |
jöttét sürgeti már a sok nyári kaszás. |
|
De az már legyen más, a pendülő kaszát |
rozsda börzsönye fesse, mint ősszel a sást, |
embert már ne kínozzon, tapló s kovakő |
mellé parancsolja a száguldó idő. |
|
|
|