Seb a cédruson

Összegyűjtött versek

Galambcsőrök

1944–1945

Holtak felkelőben

Márvány az ég alja,

nincs repedés rajta,

az én erős szívem

csak meg ne hasadna!

A csillagok égnek,

ablakon benéznek,

vak szemei vannak

a szelíd reménynek.

A Hold égre lábol,

fellegekbe gázol,

fénye lúgkő, gyilkol

rózsákat orcámról.

Holtak felkelőben,

lengnek lepedősen,

virágról virágra

lépnek vakmerően.

Mindegyik csontvázon

fehérített vászon,

az élőn csak rongy lóg,

bárkivel komázzon.

Ebek mérgelődnek,

porban tépelődnek,

aki bírja, marja,

azt mondják a vének.

Bikák felbömbölnek,

lánccal csörömpölnek,

szabad-e zokogni

egy szegény kölyöknek?

Arcát holdfény marja,

fáj a feje-alja,

holtak fojtanák meg,

ha sírva fakadna.

Az én szívem

Az én szívem játszik,

ingemen átlátszik,

másik szívvel tündérkedik

hajnalhasadásig.

Születtem, felnőttem

durva gaz-erdőben,

virág vagyok, attól félek:

csalán lesz belőlem.

Szaporodik évem

fényben, égdörgésben,

ecetért kell elcserélni

minden édességem.

Adjon az isten

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra

hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne düljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet –

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgyis, ha

nem kérem.

Üstökös tündököl

Márciusi fények,

havazó zegernye,

éles bőjti szelek,

mit zúgtok fejembe!

Megőrült a világ,

tajtékos a szája

s valahol vér csörög

fűre, ibolyára.

Pirosra dagadnak

zöld vesszőn a bimbók,

korhadt fán véresre

megérnek a ringlók.

Üstökös tündököl,

hallik suhogása,

vérhörpölő fejét

hajtja vértócsákra.

Pirosodik Húsvét

Tél veszíti ingét,

pirosodik Húsvét,

hamarosan hazamegyek,

boldog leszek ismét.

Kötél meg nem köthet,

szél vissza nem lökhet,

aki velem összeveszik:

porba höntöröghet.

Nagycsütörtök: átok,

szeget kalapáltok,

Isten ellen készülődtök

ácsok és kovácsok.

Nagypéntek: habos vér,

működik a hóhér,

Jézus meghal bűnösökért,

jószagú ringyókért.

Feketednek felhők,

bőjtölnek a bendők,

harangnyelvek megbénulnak,

szólnak fakereplők.

Nagyszombat sugároz

a feltámadáshoz,

selyem-zászlók akadoznak

bimbózó faághoz.

Alkonyatkor festek

piros tojást, kéket,

borozgatva megköszönünk

égi üdvösséget.

Tél veszíti ingét,

pirosodik Húsvét,

hamarosan hazamegyek,

boldog leszek ismét.

Itthon vagyok

Csípős szélben jöttem,

bolond idő volt,

a Somló-hegy ködben

hóval villogott.

Zúgott szálas erdő

ibolyák fölött,

vadvizekben felhő,

bibic fürödött.

Lenyargaltunk gyorsan

domboldalakon,

átdobogtunk lassan

deszka-hidakon.

Állt a láthatárra

kék csákós torony,

kertünk alatt nyárfa

nyújtózott nagyon.

Láttam a ház vedlett

mész-pikkelyeit,

sár-udvara tetszett,

régen jártam itt.

Megláttam anyámat,

kormot seprüzött,

elrepült a bánat

szeles fák fölött.

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,

anyádat elásták, de te nem tudtad,

lefeküdtem melléd, simogattalak,

sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,

puha volt a füled, mint a kisnyulé,

nyakadon a csengő piros szalagon,

de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,

szívedet hallgattam, alig dobogott,

tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,

tollpihén a lelked alig remegett,

sirattalak téged, bársony-kiscsikó,

nem kellett már neked a dudlis üveg,

inkább földhöz verted halántékodat,

tejfoggal haraptad piros nyelvedet,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

bőrödet lehúzták, szárítják napon,

sírodat megásták a meggyfák alá,

gyönge a te csontod, mint a babáké,

a hajnali harmat széjjel őröli,

bőrödből csinálnak fekete sipkát,

drága bőrtarisznyát borosüvegnek,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

a gyenge lucernát nyulak csipkedik,

ott ficánkolsz te a csillagok között,

onnan megrugdosod az én szivemet,

minden reményünket befödi a hó,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Zápor után

Piros tükör a háztető,

aranyfüst égre lebegő,

zöld vesszőkön esőszemek

csimpaszkodva merengenek.

A sudár fán csörgő szarka

tüske-fészkét igazgatja,

kiskutya a füvet eszi,

kifordulnak kis fülei.

Fölfujódva kukorékol,

a vén kakas toporzékol,

cifra lába nyirfa ága,

feje tulipán virága.

Öreganyám

Öreganyám úgy botorkál

mint árnyék a fényben,

hajladozik, térdig érő

bot van a kezében.

Szoknyájával földet borzol

és nagy a por arra,

ahol mozog, mint itthagyott

régi élet farka.

Imakönyvét puha orra

egész nap csak nyomja,

alkonyatkor csireg-csörög

rezes olvasója.

Kormos macska ül ölében,

doromboló társa,

púposak ők mind a ketten,

két bolhakaszárnya.

A balszerencse paripája

ránknyerít, közénk települ,

elmenekülnek a virágok

és a lányszalag elrepül.

Arany kis libáim zsibongtak

s mindannyi holtra szédült már,

fehér anyjuk csavargó céda,

csattogó fürdője a sár.

A sovány disznó fészek-alja

tojást a pofájába kap,

csámcsogását örökké hallom,

sörtés álláról csüng a hab.

Lezuhan a tűzfal a szélben,

anyámat öldösi a kár,

félálmomban anyámnak vállán

csipog egy vérpiros madár.

Emlékezés régi viharra

Nyár volt, július, fehéren forrott a por,

lépegettem bánatos állatok mögött,

savanyú almák dudorították zsebeim,

szívemben nem éreztem semmi örömöt.

Míg a rétre elértünk, apró talpaim

porban sültek, fejemet nyomta a meleg,

álltak a lombok, valamit vártak talán,

mint fülek hallgatóztak fényes levelek.

Legyek bizsegtek barmaim szeme körül,

potyogtak a kis borjak drága könnyei,

vért szívtak, vörösödtek éhes bögölyök,

elhervadtak a tehenek rózsás tőgyei.

A lósóska levelét sodorta a hő

sárga tölcsérré, a rét haldokolt,

ezer fűszálat szopott ezer fénysugár,

vizes-árok füstölgött, virág jajgatott.

Akkor a világ beborúlt, jött a vihar,

kapkodta ingem, szakított leveleket,

óriás nyárfa keresztet akart vetni,

rádördült az égbolt, s karja leesett.

Vihar lökdöste, sodorta barmaimat,

visszaterelni őket orrukhoz vertem botot,

szegények bőgtek, szájuk tele volt sárral,

hátuk a félelemtől felpúposodott.

Akkor a világ kiderült, néztek a felhők után,

fényben ziháltak, szívták a jó levegőt,

sárga esőlé csurgott farkuk bojtjain,

hasuk alatt a sok fű tündökölve nőtt.

Örömükben birkóztak, csattogtak szarvaik,

meghasogatták egymást, vérük fűre dűlt.

Ázott ingben körülöttük táncoltam én,

mosolyogtam, zengettem nádi hegedűt.

Május hava

Május hava, de szomorú,

Bakonyból fújnak vad szelek,

zsákokkal befödött hasú

tehenet rétre vezetek.

Már abrakot, szénát se kap,

de kell a tej, sokan vagyunk,

tej nélkül nem teljes a nap,

rózsánk beborul, nincs dalunk.

Hideg van, fázna két kezem,

de nem akarom, szép a dac,

ha világra jött, hát ne legyen

az ember kényes kiskukac.

Mohó a szegény kis tehén,

majd záporoz meleg teje,

hajlongva azt figyelem én,

rózsaszín tőgye dagad-e?

Harmat-szemekkel égbe lát

a rét, a fű ágaskodik,

a lányok itt fölrántanák

a féltett szoknyát szívükig.

Távol egy torony didereg,

itt én őrködök hidegen,

fölrepül bárányfellegek

gyapjára kék leheletem.

Pünkösdi hajnal

Lángszalagos aranykerék

a hajnali égen,

én fölfelé vágyakoztam

s csak lent lehet élnem.

Föllebeg vérpettyes vércse,

soha nem rak fészket,

gyönge madárt lehóhérol,

nevel kis vércséket.

Vércsét látok, mégse vágyok

dühök csillagára,

homlokomra holdat karcolt

a gilice lába.

Pünkösd jeles napja eljött,

ne lázadozz nyelvem,

bűnösöknek szót se szólok,

nem értenek engem.

Piros a pünkösdi rózsa

s nehéz mint a szívem,

lehull a pünkösdi rózsa,

hitem elveszítem.

Könyörgés

Ha feküdni megyek

fekete éjfélkor,

ne harapjon belém

fekete komondor.

Csahos pulikutyák

ne ugassanak meg,

vacogó strázsának

ne mutassanak meg.

Ne figyelje senki

fehéredő mellem,

ne pörögjön másnap

nevem tüzes nyelven.

Álljanak nyugodtan

a nyesett akácok,

ne forduljon elém

büdös bürkű árok.

Ha édesen alszom

széna-heverőmön,

nagy pocakos pókok

ne marják föl bőröm.

Ha már nincsen semmim

ezen a világon,

bagoly huhogása

ne verje föl álmom.

Bánat és gyalázat

Engem nem ringat ringató,

de csöndes leszek nemsokára,

nem üt lelkembe fecske szárnya,

holttal tele van ez a tó.

Halott nékem az anya-öl,

az én szemeim ólomgombok,

fejemben megfagytak a gondok,

halvány az is, mi tündököl.

Engem nem sirat sirató,

haldoklik isten harsonása,

egy láb alatt vagyok bogárka,

dallam gyaláz és kurta szó:

Sarkantyúra most pendülj,

duhajságra most zendülj,

gyöngyharmatot rabolj most,

szemeidet azzal mosd,

csillagos ég nem őriz,

elvisz piszkos esőviz.

Félelmes alkonyat

Napnyugaton az ég csupa vér,

piros tenger hegytetőig ér,

köröttem az élet csupa por,

marhacsordát portenger sodor.

Nem dalol a földön senkisem,

gyászpántlika leng a sziveken,

aranytorkom porral van teli,

szivemet a bánat elnyeli.

Kút nyöszörög, valaki itat,

leány zokog gyászlevél miatt,

szól a harang, még nem vitték el,

nekem a félelemről énekel.

A meggyfa alatt

Kerted végében roskadozva

egy pírhólyagos meggyfa áll,

aljában térdel teéretted

szent László, szép aranykirály.

A hajló meggyfán megkötözve

egy fehér angyal reng, röpös,

meggyet szakítok, elpattantom,

attól lesz ajkad vérvörös.

Gallyat török: rubinkoszorú

ott remeg homlokod körül,

a meggyfa táncol és az angyal

megszabadulva elröpül.

Dél

Hűvös a pajta,

áldás arany temploma,

áthevült mellünk

morgolódó orgona.

Szellős magasban

csivogó veréb-fiók,

falhoz támasztott

kereket szövi a pók.

Harmatos őszig

pajta az én palotám,

itt írok verset,

pihegek munka után.

Mezőn nagy meleg volt,

parázzsá izzott a rög,

megsült alatta

hegedűlve a tücsök.

Csörgő korsónknak

vize véletlen kidőlt,

kedvünket gyorsan

beitta a nyári föld.

Kapánk fokától

szikrákat rugott a hant,

fehér toronyban

végre szólt a nagy harang.

Még visszanéztünk,

kék darazsak szálltak ott,

tüzesedett porban

jöttünk mint az állatok.

Hűvös a pajta,

áldás arany temploma,

áthevült mellünk

morgolódó orgona.

Felhő, felhő

Felhő, felhő, ússzál hozzánk,

szeretlek nagyon,

hátunkról a port lemossad,

mosd el sok bajom.

Tenyeremen vastag kéreg,

égi könnyre vár,

puhítsd, hogy magot ehessen

róla a madár.

Hozzád felbőgnek az ökrök,

csikó rádnyerít,

zöldre varázsold a rétek

gyulladt selymeit.

Érted furulyál a sárga

kukoricaszár,

hosszú nyakát nyújtogatja

sok fehér gunár.

Mosd meg csendesen a vékony

virágszál fejét,

ködöld be a kék bazalthegy

forró tetejét.

Felhő, felhő, gyászt ne hozzál,

attól roskadunk,

villámaid alúdjanak,

szikrázók vagyunk.

Elmentek tejfogaim

Lángol a hajnali szél,

röpdös a rózsalevél,

tüzes a szilvafaág,

ó, csupa tűz a világ.

Nagy tüzes oltár az ég,

hallgatok égi misét,

feljön a tűzfejű pap,

úsznak aranysugarak.

Arcul vert engem a kín,

elmentek tejfogaim,

a Naphoz könyörgök én,

áldjon meg engem a fény.

Ne legyek boldogtalan,

fényekben ússzon hajam,

harmatok ragyogjanak,

fejemre szakadjanak.

A szomorú ökrök

Soványak és nagyon szomorúak,

égig érő magasságot húznak,

csurgó nyáluk színezüst szakáll.

Botorkálnak ércesedett lábbal,

igájukra vésett tulipánnal,

láng-oroszlán hátukon a Nyár.

Por virága hajlik patáikra,

lengő farkuk aranybojtos inga,

méri, méri a fülledt időt.

Muzsikát az óriás raboknak

csak az apró láncszemek csacsognak,

s lázadásra nem gondolnak ők.

Önmagukba néznek szomorúan,

kék szemüknél vastag koszorúban

feketéllnek hemzsegő legyek.

Nem bömbölnek liliom-üszőkre,

bendőjükben a víz dübörögve

ringatózik, mint a tengerek.

Legelőre cammognak vasárnap,

szarkaláb és ménta között járnak,

alkonyatkor szájuk trombita:

elbúsít, – a lomb rezeg a fán,

csillag pattog s hétfő hajnalán

nyakukra csúszik újra az iga.

A gyöngykakas felrikoltoz

a felkelő csillagokhoz,

malac visít mintha ölnék,

csupa lárma ez a környék.

Jászol előtt holdas lovak

türrögetnek, dobbantanak,

gondolkodva a tehenek

kérődzeni lefekszenek.

Dől a holdfény lobogósan

mint lángliszt a gőzmalomban,

minden csillag csipkés-kerék,

tündököl a végtelenség.

A fűszál is elszunnyad már,

csörömpölve jár a zsandár,

csupa szijj a válla, álla,

fölszagol a holdvilágba.

Fehér lovam

Fehér lovam jól galoppol,

fehérebb lesz a haboktól,

bundás felhőt rúg a porból,

ugat minket por-komondor.

Híd előttem: fadobogó,

horkanva át robog a ló,

víz rezeg: békabujtató,

sás remeg: récealtató.

Kék homályban ezüstnyárfák,

felragyogó ezüstmáglyák,

hajladozva sustorogják:

így rohannak, akik árvák.

Bombázókról kondenz-fátyol

úszik, északig világol,

édes lovam, égre lábolj,

vágtassunk ki a világból!

Nem apad el az Isten tehene

Dagad a répa, magos kender ázik,

csillog a szántás,

kerek akác lengő zöld esernyő,

hidak szája vékonyan csicsergő,

meghígul a világ mint a rántás.

Alkonyatra a csöbör teli,

s nem apad el az Isten tehene,

fehér szent Péter nem akkor feji,

amikor ide eső kellene.

Ez a vidék az égtől csömört kap,

napsömörös volt, most lucskos állig,

megutálta a bűnös játékot,

pörlekedve az égtől elválik.

Ezüst lapály

1

Ezüst lapály, ezüst lapály,

ünnepélyesen ver a déli fény,

az árokparton vadcsalán,

vörös lepke remeg tetején.

Balzsam itt nől beteg testre,

farkaslapu a rossz sebre,

tbc-seknek békarokka,

mégis az égig

ágaskodik a kórság bokra.

2

Furkós bottal vitéz kölykek

vakondok várához gyűlnek,

körbe ülnek, énekelnek,

ütik a fekete földet:

„Hat ludam zabszalmában,

hetedike asztagjában,

hat ludam zabban.”

Ha megúnják, békát nyúznak,

piócákat nyársra húznak,

egérsonkát megfüstölnek,

nyittanak boltot a húsnak.

A nagyobbak duhajabbak,

káromkodnak, mint a zápor,

piros lánnyal szépen bánnak,

tovatűnnek, mint a kámfor.

Ezüst lapály, ezüst lapály,

este kék árnyak befödnek,

pici hasak, fehér ostyák

holdvilágban tündökölnek.

Őszi jajgatás

Már nem rezeg a rezgőnyárfa,

de állva is robog a lombja,

madárka riad, sír a dongó,

a szél az ősznek vad bolondja,

barna hajamat széjjel bontja

és csipkedi mezítlen bőröm,

válok lilára, mint a zsálya,

a mérgelődő szívre ősz jön,

már nem rezeg a rezgőnyárfa.

Kikericsek közt bánat-boglya,

fehér aggastyán rakta össze,

hogy a tehenét havas télen

a förgeteg ne lökje földre,

majd áll a boglya ködöt öltve,

a vadludak felette szállnak,

a dér megsózza karácsonyra,

s finom lesz Jézus csacsijának,

kikericsek közt bánat-boglya.

Bukik tüzes nap kék hegyekre,

fácánkakas pihéje repdes,

és jajgat a kukoricaszár:

arany-gyerekkel hajló vemhes,

a porban tömött zsákkal terhes

menyecske aprózgatva lépdel,

urát elvitték napkeletre,

az élet le van öntve vérrel,

bukik tüzes nap kék hegyekre.

Káromkodások szárnya csattog,

botlott egy ember vén gebéje,

korbács hiába pattog rajta,

csak szőre repül csillagfénybe,

én, az isten sörényes ménje,

megbotlom égi kék szántáson,

az Isten énrám korbácsot fog,

most kezdődik el kínzatásom,

káromkodások szárnya csattog.

Őszi tarlón

Tarló kamillája,

szarkaláb virága

gyorsan elvirít,

az élet megőszül

a világ megőrül,

ember összecsődül,

érzem jeleit.

Őszi tarlón fekszem,

átböködik testem

aranyszuronyok,

szunyog lopja vérem,

száll vele az égben,

ezer vadászgépben

a vérem ragyog.

Már itt kuksolok

Már itt kuksolok, borzasodik lelkem,

fogam vacog, bundára gondolok,

a négy hideg fal engem ne szeressen,

a tavasznak elszántan hódolok,

már itt kuksolok, a fény itt keressen,

ha addig szét nem rágnak a molyok.

Rohad a kertben lepkevirág, torma,

égi könnyektől kis krumpli-halom,

pirosan lázas a kis meggyfa lombja,

napraforgó: fejetlen hatalom,

a zsoltárokat ecetfa mormolja,

ecetfa az én szimbólumom.

Pápa, Pápa, te pokol tornáca,

ajtóidon lakkos lakatok,

utálattal nézek sok pofára,

ha itt maradok, kínhalált halok,

hallgatok a szív sugallatára,

batyut kötök, hazabaktatok.

Pápa, 1944.

Magába roskad minden

Magába roskad minden, lesüllyed az ég,

bábozódik a város, drága selyemhernyó,

álomban élni szép, a valóból elég,

tovább ringatózni hideg világban nem jó.

Kövezett kanálisban sötét víz hömpölyög,

a pörge dinnyehéjjak elrohadnak partján,

a sustorgó esőben ficánkol rossz kölyök,

október lila csókja foltosodik arcán.

Döcög a vizes utcán rakott szeneskocsi,

a vén kocsis fején fekete zsákból csuklya,

lovai csüdig vízben lépnek: locsi, plocsi,

hajuk esősugárban mintha földre hullna.

Fehér tejeskannával szalad egy lány s piheg,

szép fejü szeretője ő a szomoruságnak,

a haját felgyöngyözték ólmos esőszemek –

egyetlen szalmazsákon hárman éjszakáznak.

Húsz év körüli diák áll a kapu alatt,

csak ámul, bámul, mintha kőből szobor volna,

még tegnap zöld mezőben dagasztott kék sarat,

szája most összeforradt s világért se szólna.

Elfogynak a fák

Elfogynak a fák a parton

éjszakánként lassan, lassan,

amikor az Isten szeme

jéggé fagy a kék magasban.

Ilyenkor az éhes fűrész

nem énekel, mert nem szabad.

Ilyenkor az éhes ember

nem nyöszörög, bár megszakad.

Fáért nem kár, lesz helyette,

hisz tavasz jön, új ültetés,

de a nyomor parancsol itt,

melle csupa kitüntetés.

A tuskókon Isten keze

kalácskát formál a holdból

az éhező kisdedeknek,

de csak holdból, de csak holdból.

Lánglakodalom

Az égbolt sikolt: rátokszakadok,

a föld meginog: széthasadozok,

jajgat a kő is: közelítenek

csikorgó csontu páncélistenek.

Az asszony szája lázzal cserepes,

ölbeli gyerek didiket keres,

rívó leányok, megritkult család

lesik topogva a nap hajnalát.

Egy pillanatra béke lett,

orosz katona kér aludt-tejet.

Most vastüdejü gonosz angyalok

szárnyától az ég sajog, ragyog,

borulj a földre, ne less repülőt,

zúdít a földre foszforos esőt.

Barát-e, ellenség-e ő?

Ki bűne ez a mennyegző?

Ripeg-ropog a lánglakodalom

a háztetőkön, sárga kazlakon.

A lángok ujja égre esküdött,

most kulcsolódik két házsor fölött!

Az utcán én vagyok csak vakmerő,

a férfiakkal tele a mező,

ott óbégatnak hogy: idesanyám!

Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

s a lécketrecben ég a kiscsikó,

jászol tüzébe vicsorít a ló,

lángok közé a tehén borjazik,

szénfeketére ökrök sülnek itt –

Lángok közül te árva vakmerő,

mi menthető volt, az se menthető.

Pacsirta lebeg

Piros csikó a fürge szél,

borjak vonszolnak vasekét,

tükör a kék eke-acél,

ragyog az ég, ragyog az ég.

Gyöngy a pacsirta éneke,

szép a barázda-pirkadás,

puskaropogás rút zene,

kaszával szép az aratás.

Pacsirta lebeg, lezuhan,

veszíti édes énekét,

paripa lenne boldogan,

húzná a nehéz vasekét.

Húsz évet betöltve

Országút porával

érkeztem a házhoz,

ordasan leültem

anyám asztalához.

Fehér országúton

csak a szedret ettem,

magas déli fényben

attól émelyegtem.

Most fekszem a fűben,

diákságnak vége,

ettem, ittam, élek

nem tudom mivégre.

Közel a szivemhez

magas csalán-erdők,

csípős tornyaikkal

felhőkig törekvők.

Kellene virulni,

de még csak busúlok,

az én idegeim

kifárasztott húrok.

Hagyjál Uramisten

pihenni füvekben,

legyek fekvő gyertya,

még ne gyújts meg engem.

Húsz évet betöltve

írtam negyvenötben,

még a vadcseresnye

piroslott fölöttem.

Háború után

Ablak alól a padot is

haragos tűz kapta szájba,

megdarálta, de ez nem baj,

leülünk a hamujába.

Pici lángok pillogatnak

menyországi kék pipákon,

én a platnin szárogattam

mérges levelesdohányom.

Fehér kutyám széjjel nyargal,

vének paripának nézik,

szellő izgat falevelet,

szívemet gondok igézik.

Torony felett ezüst félhold

hirdeti a pogányságot,

döglött lovak farka lobog,

felhők lengnek: üres zsákok.

Éjfélkor

Kút lánca csördült,

húztam a vödröt,

beton-öböl zengett,

káva nyöszörgött.

Leánytól jöttem,

csupa csók voltam,

síma víztükörre

inni hajoltam.

Ajkam a vízen

pirosan feltűnt,

tüzesített sarló,

sustorgott, elhűlt.

Égen vak angyal

botolva lépett,

ellökte a holdat,

koromsötét lett.

Márta és Mária

Márta szorgalmas

nap-tépő ordas,

Mária lehajló

homloka holdas.

Márta ha zsákol,

mázsákkal táncol,

Mária felizgul

nádsusogástól.

Márta szelíden

simítja ingem,

Mária ököllel

üti a szívem.

Nyárfák

Ezüstvitézek tündökölnek,

bókolnak árnyak: vaslovak,

a nyárfák lovas katonák,

zúgva dologba hajtanak.

Mi forgolódunk, pattogunk

akár a pattanóbogár,

a mi testünknek ez a völgy

pokolban lengő drótkosár.

Nagy bögölyök széjjel dongnak,

szívnak, vérünket viszik el,

káromkodunk az égre fel,

de az istenke nem felel.

Ezüstvitézek tündökölnek,

szédülök, rámnyargal e had,

széjjel tiporják fejemet

kitüzesedett vaslovak.

Vasárnap este

Vasárnap este, borzasak a fák,

hajlik nagy esőre az ég,

ma este súlyosan hajolok rád,

számon csodaszép muzsika-beszéd.

Angyalom, a fejedet ne rázd,

gyöngy a nyakadon, szétpereg,

megrázkódik az ég, de ne lásd,

leütő gyöngyei ménkövek.

Oda, hol ágyad van, elvezess,

égszakadásban megszeress,

utána a világ kiderül,

Dávid király a holdban

édesen hegedül.

Alkonyat, virradat

Felleg úszik: sajgó hattyú,

napnyugat: vörös koporsó,

eljön a hold: síró asszony,

haja világra leomló.

Csavarodok holdsugárba,

állok tornyas kék sisakban,

nap születik forró ágyon,

meghalok a virradatban.

Tulipánfejű kakasok

Lelkemből kelve világra,

dalaim tollasodjatok,

táncoljatok, ti sarkantyús,

tulipánfejű kakasok.

Ágaskodjatok vállamon,

hívjatok új hajnalt nekem

kukorékolva köznapon,

pirossal nyomott ünnepen.

Ne cibáljátok hajamat,

hogyha a búbaj rámesett.

Fölfuvalkodva vörösen

védjétek meg a szivemet.

Csönd

Táncol a csönd fehér tarlón,

trombitája égszin virág,

hatalmától megnémulnak

nádasok és bölömbikák.

Táncol a csönd háztetőkön,

fáradtaknak jó az álom,

ablak alatt, kertek alatt

csukott szájjal danolászom.

Táncol a csönd, bejár minden

gödröket és szegleteket,

harmat esik, szívem fázik,

hajt a bánat leveleket.

Borzasodik fehér kutyám,

felettünk a bánat fája,

szemeinkben bolond hűség,

hallgatunk a nagyvilágba.

Forró vasárnap

Vasárnap, forró délután,

elcsügged virág és leány.

Toronyban harang tüzesül,

fűszál pattogva földre sül.

Vizet nyelvelni vályura

ágaskodik fehér kutya.

A kígyófejü gyöngyjércék

szárnyukat leeresztették.

Pihennék, de csak ájulok,

zöld levél alatt sárgulok.

Forró nap halálra itél,

életbe emel esti szél.

Vihar

Égre dob deszka-kaput,

zöld ággal hozzánk befut,

villámozva ragyog szőre,

nyargal megáldott mezőre.

A sok kéve égre zúg:

felröbbentett aranylúd,

sírok értük, mint a leány

háborodott libák után.

Vihar multán nincs erőm

robotolni dúlt mezőn,

bomlott kévét nem kötözök,

inkább gyászba felöltözök.

Galambcsőrök csettennek

párizsi almafán,

délre úszik gyöngyfelleg,

madaram, vársz-e rám?

Megyek hozzád kis tubám,

sugárverő délután,

ha nem látlak,

szélben szárad

kútkávája gyenge szádnak.

Inget nem veszek,

pőrén így megyek,

barázdaparton

illegek, billegek.

Sárga tarló kiterül,

szikrás nyári lepedő,

árpa-kepe összedül,

kéve közé hengerül

két megijedt szerető.

Karikáznak az ördögök

Karikáznak az ördögök,

az úton fölrepül a por,

sivít a szél, a fa alá

bújna csibeként a bokor.

Én e házból kiszaladnék,

mert bánt engem a rongyfüggöny,

véres a vázában a víz,

jajgat a zsálya, vadbükköny.

Pattogatják a bánatok

a házunk meszelt homlokát,

én nem bírom, ha anyám sír,

este, ha kibontja haját.

Az ördögökkel elmegyek,

leszek én garabonciás,

sárkánylovam haja vihar,

a hasa hajnalpirkadás.

Kéve-dobáló

A kévék, a sárga kévék

aranypalástú csődörök,

tőlem rugtatnak égfelé,

megizzadok, a por beföd.

A kévék, a sárga kévék

szelíden sorba fekszenek,

estére az asztag ormán

csillagot fogtok, emberek.

Ó, súlyos az istenáldás,

meghabosodunk, reszketünk,

ájultan roskadunk ágyra,

mint a vas-hordó zeng fejünk.

Temetés

Méhek, darazsak

koszorúkat dongnak,

lábak és lábak

pázsitot tipornak.

Éneklő torkok

dagadnak ingnyakban,

gyöngyházgomb röppen,

koporsóra pattan.

Gyászbóbitás pap

szentelt vizet fröcsköl,

szállj le koporsó,

ropogj a rögöktől.

Rokonok törlik

szemüket pirosra,

s asztalhoz ülnek

húsos-boros torra.

Meghalt a Vénség,

sírban kurázsija,

bicska és irhaszag:

egy darab Ázsia.

Pihenj vad-élet

búcsút ceruzám int,

virul fölötted

viola és jácint.

Kopár parton

Kopár parton ültünk csókosan,

csókosan és igen kócosan.

Égben úszott egy borzas öreg,

kék szemein sötét szemüveg.

Isten volt ő, hegytetőre ült,

szorított állához hegedűt.

Húrja pattant, villámtünemény

cifrálkodott, kinevettem én.

Zápor-palástja zengve ránkszakadt,

s mi csókolóztunk a zápor alatt.

Árokparton járok mindíg

Árokparton járok mindíg,

billegőhöz csak ez illik.

Fáról sárga pénzek hullnak,

susognak szegény fiúnak.

Bolond bánat nem lök félre,

sárkánynak sem esek térdre,

jóságomban hatalom van,

háború a két karomban.

Tejjel táplál a jó remény,

mesebeli rózsa-tehén,

szőlőszemet csipegetek,

ujjaim közt csillag remeg.

Tollam vásik

Tollam vásik,

tintám elfogy,

a hitem alászáll,

anyám rongya

engem gyászol

piros hodvilágnál.

Nagy keresztfa

nehézsége

sajog vállaimban,

de zuhogva

mint a zápor,

én még sose sírtam.

Rothadt zsupp alatt

Heteken át könnyezi az ég

az új világ véres köldökét,

mossa, szapulja, szappanozza,

de soha, soha nem napozza.

Nehéz esőben asztag feketül,

szalmája gyengül, rogyik, öregül,

kalásza az égben kicsirázik,

zöld hajába verébcsapat ül.

Éji szállásom széna magasa,

ide mászok fel minden éjszaka,

tapogok vaksin, ha nagy a sötét,

takaró helyett néha vashorog

akad a kezembe, érzem hidegét.

Bagoly szavától nem riadok már,

karomban ropogó derekú halál,

póklakodalomban násznagy én vagyok,

ezüst bokrétám puha pókfonál.

Dél van, a harang szava ebéd-nóta,

két kis ökör bőg: a Busa, Sörös,

kakaslevessel ma nem állunk szóba,

fehér leves lesz, nem aranykörös,

lobogunk mégis, mint az üstökös.

Ríkató, nevettető

Vasat jégdarabbal

hevítünk,

csöbör alá selymet

kerítünk.

Vizek hegytetőre

felzúgnak,

nap tündököl koncos

hazúgnak.

Bajszos embert kötünk

pólyába,

rálövünk az áldott

gólyára.

„Kutágason ordít

a szamár,

sudárnyárfán szundít

a betyár.

Medve cérnát rángat,

hehehe,

drótkötelet dühös

cinege.”

Az angyal és a kutyák

1944–1946

Vasban vagyok

Vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

Rácsikorgok jó anyámra,

miért ontott napvilágra.

Kellene elszállni innen,

s nincs isten hogy megsegítsen.

Sárga szalmán könyökölök,

nagy zöld bogár körül-dönög.

Vagyok vassá csinált angyal,

elsüllyedek, ez a nagy baj.

Értetlenül bámul reám

boldogságos kis Máriám.

Hiába ég szája-húsa,

más az ábránd majálisa.

Csak pihegek, pillogatok,

a csillagok szép szabadok.

Udvarukba azok hívnak,

legyek nagyhatalmú csillag.

S vasban vagyok, vasban vagyok,

vasban csöngenek a dalok.

Nap hanyatlik

Nap hanyatlik,

nagy tüzes golyó,

csillag pattog,

égi tűzbogyó.

Kövér gallyon

harmatos levél,

gyöngyöket ver

nyakunkba a szél.

Fáradtságunk,

bajunk tovaszállt,

átragyogjuk

a nyáréjszakát.

Életem a cigánykártyán

Cigány Kati szíve aranyóra,

pergő nyelve babona-motólla.

Fiatalúr, Mária segélje:

a sárga ház, mit mutat a kártya,

lesz magának pokoltüzes kályha,

fogságból jön édes cimborája,

biceg, mint a meglőtt bikaszarvas,

inog-binog, mint a gyertya lángja,

gyászkoporsó, mit mutat a kártya,

cimboráját viszi másvilágra,

de áll a szerencse, áll az öröm,

nagy pénznek van magához eránya,

Pesten sétál, mint egy uriember,

kivasalva hét váltóruhája,

de a gonosz, kit mutat a kártya,

háta mögött a kardot kirántja,

de áll a szerencse, áll az öröm,

habarodik aranyhaju lányba,

szerelem áll szíve erányába,

piciny baba, törvénytelen alma,

itt nevet, itt nevet, lássa –

de áll a szerencse, áll az öröm,

végülis jót mond a kártya.

Örömem áll, mint a sudárnyárfa,

letördeli sok fekete kánya.

Kemény számat angyal zabolázza

Kemény számat angyal zabolázza,

torkom sajog a Somló borára,

lógó hajam szomorúfüz ága,

rossz bakancsom kavicsokat ríkat,

lázasodva nézek a világba,

sárga rétre, hol isten bólingat.

Homloka alatt a bazalthegynek,

izzanak a szőlők, édesednek,

a forró must jó lesz a szivemnek,

akkor jön el az én forradalmam,

varjak hadat hiába üzennek,

deres füvek lángolnak alattam.

Agyara nőtt a vadkannak

Agyara nőtt a vadkannak,

villog holdvilágba.

Nincs fegyverem, csak a szívem,

istennek céltábla.

Jó az isten, talán jó az,

ha vasakkal átver,

nyilaitól nem üvöltök,

vagyok erős ember.

Tiszta vagyok, életemet

jó anyám tilolta,

aranylámpáját én viszem,

sose lesz kioltva.

Gilice

Nap feketedik szélfujta égen,

mintha vak varju ülne rá,

de hopp, a kék hegyen kis pincében

must habosodik szilajjá.

Ilyenkor a fiú gondol szépre,

vére sokasul, fölnevet:

gilice, gilice, ma estére

csók pirosítja csőrödet!

Vér és must

Holdatlan vaspor-szürke ég,

must pezseg és az édes vér,

agyamra szesz fúj, fölkaplak,

levegőben a kis talpak.

Jaj, de gyönge a derekam,

nem bírlak tartani magasan,

elzuhanok,

elolvasztalak,

csillag vagyok.

Hátat fordít a kőfeszület,

csikorognak a szögletkövek,

meginog a lomb –

Félsz-e?

Én félek.

A lélek beleborzong.

Nem kérem én, hogy megbocsáss,

Jézus adja a bűnbocsánatot –

Ajakas virág, örvendezz,

én viselek bánatot.

Csillagrugó éjszakában

Homlokodon fehér kötés,

blúzod alatt szívröpködés.

Omló hajad üstökfénnyel

kavarodik az enyémmel.

Csókom dobog ajkaidon,

mint a paripa a hidon.

Szeder-ágak árnyékában,

csillagrugó éjszakában.

Szeder-ágon sárga levél,

holnapra a földre alél.

Értsd meg, értsd meg, kis Mária:

minden élet halál fia…

Hajnal előtt elkísérlek,

ablakodon besegítlek.

Csillagrugó éjszakában

vetve szénából az ágyam.

Csavarodok lópokrócba,

jön az álom: égi rózsa.

Fönn a szénán a mennyország,

megjelenik a te orcád.

Tücsök húzza gyönyörűen,

szív dobog a hegedűben.

Kis egerek a sípjukat

fujják rózsás kisujjukat.

Riadozva fölébredek:

rámharsog az őszi hideg.

Hajnali kenyér

Mosakodok, állok versnek

hideg hajnal-fényben,

csókok helyett csak keservek

vannak ébredésben.

Szúrt sebeim nyíladoznak:

vörös-barna szájak,

őszirózsák illatoznak,

szelek muzsikálnak.

Ahogy meglát három állat,

torka reám zendül,

párát fújva trombitálnak,

búsítnak veszettül.

Rezgő szénát dobok nekik:

egyetek szegénykék,

míg a hasatok megtelik,

én is reggeliznék.

Tán öklömet is lenyelem,

ha ehetek végre,

paprikával szórt kenyerem:

hajnal vörössége.

Hadifogoly

Rejtelmesen készít az ősz

apró deret,

piros derekú őszirózsa

attól remeg.

Öreg hordóban must bizsereg,

habokat vet,

ősz hozza vissza az elfutott

örömöket.

Poros lábát a hadifogoly

fűben törölte meg,

varjak tipegnek háta mögött,

kövér sereg.

Nem ismerik meg a leányok,

mint a lélek lebeg,

szája csók helyett bort követel,

szemei fölzengenek.

A bánat hajnala

A csillagoknál voltam őrszem

s boroztam fényes éjszakán.

Mint hideg pohár cseng a hajnal,

kihűlt szerszámok néznek rám.

Szívemet látom őszi kertben,

tartja egy szép hajas-baba,

fekete szallagok susognak,

eljött a bánat hajnala.

Zöld koromat jég tördelte

Zöld koromat

jég tördelte,

szegény fejem,

vak életem

lehanyatlik

térdeidre.

Csapatosak

már a varjak,

csapatosan

add a csókot

hogy meghalni

ne akarjak.

Köd-konda támadt

rétemre,

virágaimat

megette.

Már csak a betű

virágzik,

eredő könnytől

elázik.

Puszta világra

jön a tél,

árvaságomra

nincs födél.

Őszi mérgelődés

Pulyka az ősz, sugár-tolla

mérgesen széjjel áll,

cibálja a kendőt, amit

magadra csavartál.

Én, rikoltó pulykakakas,

robogok körötted,

mérgesedem, elkékülök,

szárnyaim letörnek.

Ó, fekete gyapjútorony,

hol van a tulipán?

Rálelnék, ha ruháidat

bontanám, rontanám.

Térdeidnél jegesedő

könnyeim elvetem;

gyöngybástyáid magasodnak,

villognak ellenem.

Októberi napló

Ha a telehold föllebeg,

leomol földre a levél.

Cimborák, erős gyerekek,

a lány tőletek elalél.

A rizling és a muskotály

zavaros még, de így a jó,

megtisztul velünk, ha leszáll

a földre fényesen a hó.

Kikericsek, szép lilák,

picike szűzmáriák.

Lelke van a nádasoknak,

a vadludak fölsuhognak.

Ég ragyog, hidegre vált,

gyöngyházgombot, gyöngyöt gyárt,

rongyos ingem felgombozva,

csupa gyöngy a hajad fodra.

Déli madarak most búcsúznak,

meghízva vágnak égi utnak,

idegen országból fiúk jönnek,

botladoznak, vézna-nyakúak.

Mire anyjukhoz hazaérnek,

igen porosak, alig élnek,

mindenki kérdezgeti őket,

csak susogni tudnak szegények.

Egyiknek így remeg a szája:

Lajcsi, amikor leült a sárba,

elosztottuk holmiját – üngit

hazahoztam, itt van a zsákba.

Zsebemben este összekoccant

a pohár meg a kés,

már éjfél felé szemeidben

szép volt a lángverés.

Hajnalra széttépve a lelkem:

egyetlen szép ruhám,

reggel didergek: ó bűnbánat

szentsége, szállj le rám!

Dér angyalai szálldogálnak

a földre kék grádicsokon,

oltott rózsák arca elbágyad,

retteg a sok paradicsom.

Gyümölcsökre kések ragyognak,

rézüstből jószagú a gőz,

a naspolyafák ingadoznak,

borpincék illata erős.

Szelem a mérges dohányt délben:

apámat hadd szédítené,

új bor csillaga ég szemében,

enyémben új szerelemé.

Szemeimet nyitotta a hajnal,

most a csönd is erős muzsika,

levél remeg egy dundi harmattal:

földi a bölcső, égi a baba.

Vaslábosban ella-krumpli gőzöl,

körbeüljük az asztalt éhesen,

ujjaim közt, krumpli, levetkőzöl,

aranytested süti a tenyerem.

Bársony-cica szivemnél dorombol,

a tegnapesti lány kísértete,

félre nézek, szám csak ennyit mormol:

ruhája, haja koromfekete.

Boromat kiiszom, robogok

a versben: verses öltözetben,

menekülök az élet elől

életbe, mindíg sebesebben.

Határaimról visszahőköl

feje a kis verekedőknek,

mert itt a harcok súlyosabbak,

a csillagok is dermesztőbbek.

Október ága vállaimra

palástot levélből terít,

harangok zúgnak álmaimba,

nyelvükkel szívemet verik.

Októberben pirosra váltam,

litániázok, jaj sokat,

ajkad szentséges harmatában

fürdetek bűnös csókokat.

Előttem irka, fehér napló,

írom lapjára Máriát,

de nem őt, aki glóriában

szoptatja pőre kisfiát.

Az én Máriám arany-édes,

bazaltkövön ért szőlőfürt,

az én Máriám őszi fényben

ködöt rettentő gyöngyházkürt.

Mária kukorica-halmon

csücsül, megrezeg vad haja,

pillogat reám, dajkás karján

kukoricacső a kisbaba.

Fogaim közt fekete szipka

Fogaim közt fekete szipka,

pára jön rajta, nem a füst,

a fejem búbján fakó sipka,

csokra ökörnyál, színezüst,

merengek hervadt árokparton,

az őszi nap szivemre süt.

Ökrök szántáson habosodnak,

szemükben állandó világ,

orruk a gőztől csupa harmat,

lógó szederjes húsvirág,

fülük se cseng a csattanástól,

ha a szíjjostor odavág.

A szemem, szívem velük búsul,

látni szépet is kellene,

varjú az ágon károg rútul,

a táj piros és fekete,

elmúlt a nyár, jön tolakodva

a köd a völgyből fölfele.

Parlagon éhes marhacsorda

rágja a torzsák ormosát,

kölyök a sárga tököt csórja,

tökfejet csinál, ostobát,

halottak estjén száz töklámpa

rádvicsorítja fogsorát.

Kupacba gyűjtve van a perje:

gaz-király, irgalmatlan úr,

szivókáit a tűz perzselje,

égjen el óhatatlanul,

tüzek virulnak őszi estben,

a hóharmat fejemre hull.

Szívem örökös ételed

Szívem örökös ételed,

pünkösdirózsás életed.

Eső, hóharmat ránkszakadt,

gőzölgünk vörös fák alatt.

Az égi gyöngy hideg, rideg,

hajról bokáig lecsereg.

Minket az ősz hiába ver,

hevünket nem hűtheti el.

Lehetünk térdig sárosak,

tüzesen vagyunk párosak.

Este van, csirreg a fogoly

Este van, csirreg a fogoly,

trónusom: kihült hangyaboly,

a báb és dajka szendereg,

elbujt a pezsegő sereg.

Este van, ősz van, szívemen

fölvirradnak a vak sebek.

Itt kuporodok ormótlan,

huszévesen is rongyosan,

aládúcolom államat,

fogam között a káromlás

ne kapjon hangos szárnyakat.

Valaki viszi vígságom,

bajoktól vagyok búskomor,

láncoltattam az ég alá,

a világ mérges hangyaboly,

percei rajtam nyüzsögnek –

Este van, csirreg a fogoly.

A szerelem halála

Fejem az égben: koszorús harangod,

kondítom a felső csillagoknál,

csillagok között farsangolna rangod,

szerelmet ha velem gyakorolnál.

Szerelem halálát kondítom – s te hallgass,

ágyba feküdj, heveréssz emlékkel,

jó voltál, de jobb a bor: hatalmas,

jó Isten is a sarokba térdel.

Széllel sodort

levelek,

elsodródok

veletek.

Deres mezőn

szent egek,

kibékülnék

veletek.

Nem tüzesít

szerelem,

ami elmúlt

feledem.

Délnek elszállt

mosolyom,

gyászosakat

álmodom.

Fehér mezőn

kék egek

szétbárdoltok

engemet.

Négy őszi levél

Levegőben

Az égre fölemeltelek,

szállni tanultál kedvesem,

levegő édes vándora,

kisangyal, hol a szerelem?

Nem is repülsz, de kergetett

menyasszonyságod tova száll,

becsavarja a fejedet,

ökörnyál, őszi pókfonál.

Földön

Nyújtózz el szépen, drágaság,

az őszi fűben pihegve,

itt lész fehér, ha jön a dér,

üt a körmödre, ínyedre.

A szíved mellett térdelek,

szomorún földiszítelek,

borítnak vörös bélyegek,

csók helyett meggyfalevelek.

Vízben

Fejed lökődik, hajadat

emelgeti az áradat,

mint holdsarló kihűlt a szád,

szemedből pezsgő gyöngy fakad.

Bánlak nagyon, de nem sirok,

a vizet nem is kavarom,

talán még most is szeretlek,

a partra horgad haragom.

Karomban

Levert a mindenség szele,

mint őszi fának harmatát,

megtudtad, hogy a két karom

köre az egyetlen hazád.

Halottak estjén gyertya közt

magad a bűntől eloldod,

rámjössz, rugdossa szívemet

pünkösdirózsa-bocskorod.

Krizantém

Fehér vagy, mint a habcsomó,

nehéz vagy, mint a bánat,

sokasodnak a csattogó,

vicsorgó őszi árnyak.

Krizantém, havas zivatar

készül s a föld lesz ágyad,

isten haragja betakar

és vége a világnak.

Bánatot váltunk

Bánatot váltunk szerelemre,

apadj le szívem ijedelme,

ne esedezz holdatlan estért,

világossággal jön, ki megtért.

Akit oly sokszor megdaloltál

viharból jövő liliomszál,

piros liliom, nem fehérlő,

letörni nem tudta a ménkő.

Tekintetemtől megszelídül,

szívzuhogástól földre szédül,

szemeit ájultan behúnyja,

szeretni kell újra, meg újra.

Ebek a magyarok

Ebek a magyarok,

ebek, ebek, ebek,

hűségtől ugatnak,

bajtól nyüszítenek.

Kócos komondorok,

nagy posza agarak,

pici pulik egymás

szivének ugranak.

Ha majd bundájukat

pörkölik istenek,

akkor meghuzódva

újra nyüszítenek.

Meszelő gyászmenyecskék

Szoknyájuk fekete harang

őszi szélben,

ordítanak a házfalak

hófehéren.

Mért meszelnek, gyászmenyecskék,

mire várnak?

Holt katonák csontján szelek

tamburáznak.

Uruk helyett hóbika jön

hamarabban,

homlokától falról a mész

mind lepattan.

Átokkal meszelt orcátok

fehér szív lett,

rakjatok rá pirosítót –

mindíg többet!

Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom,

gyémánt fénnyel szememet sütötte:

láttam egy angyalt fönn a dombon

tüskés akácosban megkötözve.

Átlátszó volt az angyal torka,

benne a lélek föl és alá járt,

sárga kutyák két lábra állva

nyaggatták, csomóban tépték tollát.

Korán ébredtem, fájt a szívem,

éreztem, valóság volt az álom,

angyaltollat keresni mentem,

hó ragyogott az egész világon.

Szánom-bánom

Szánom-bánom, hogy eláztattalak,

kövekkel vízbe lenyomattalak

a bogarak és brekuszok közé,

csókolgatom a téli árnyakat.

Édesem voltál, azért ettelek,

sok volt a jóból: elvetettelek,

szívem gebed most érted, itt a tél,

kopár kezeim feléd kéklenek.

Jelenj meg már, te nyárba-öltözött,

meredek mellel hópihék között,

alád terítem zászlós nevemet,

a térdeidre csengőket kötök.

Kísértés

Varjat vártam, hogy szárnya közt

hozza a hóförgeteget,

de jött a csókos tűzmadár,

megcsípett, szárnnyal verdesett.

Kigyúltam, lobogtak a fák,

a rét, a sárga nád, a sás.

Hívott a Vörhenyes Hajú

s már harsogott a suttogás.

De levágtam a tűzmadár

fejét, a tűz is hamvadott,

és akkor megeredt a hó,

verte a lázas ablakot.

Legyek már egyszer hófehér,

akár a téli domb sivár,

oltár koptassa térdeit,

ki tőlem szerelmet kiván.

Jég alatt alvó vérfolt

Szerelem, díszem te voltál,

nyáréjjel fölénk hajoltál,

alád feküdtünk, hasaltunk,

kigyúlt a zöld fű alattunk.

Látta ő is, ki érettünk

szögekkel feszíttetett:

kőkereszten a kő-Jézus

boldogan ránknevetett.

S jaj nekem, jaj nekem,

kínszenvedés vagy szerelem,

leomolsz a téllel,

szétbárdolod a szívem,

rásózol dérrel.

Ó, jajgattató szerelem,

alázatos lettem igen,

zászlóddal, aki kérkedik

végülis elpityeredik.

Pünkösdi piros asztalnál

édesen mért boroztattál,

mért hoztad a tóparti lányt,

húsz esztendőmnek aranyát!

Miatta égig érő baj van,

összekötözve ég a sarkam,

dob és hegedű elrohad,

úszik a cimbalom,

hajamat marokra fogva

fejemen csüng a fájdalom.

Szerelem, jaj te szerelem,

dadogást hoztál, tébolyt,

életem, telivér életem:

jég alatt alvó vérfolt.

Ne rázd fejedet, Busa

Ne rázd fejedet, Busa, te bolond,

hisz nincs nyakadon harang, se kolomp,

csak lánc riszálja holdas fejedet,

szarvaid alatt horzsol sebeket.

Arany szalmán térdepelj le inkább,

míg nem verem bordádra a villát,

szemed kerekre ejtsen könnyeket,

mert menyországod régen elveszett.

Arra gondolj: elfogyott a széna,

s tavasszal majd, botolva, alélva,

boronáljuk a rét zöld haját

s gazdád a szélben elsírja magát.

Borzasan

Csini-csin, csin-csere-rere,

szólnak a kékfejű széncinkék.

Cseréljünk: szív-csere-bere,

cinkeszívvel én is víg lennék.

Tél van, a télnek gyomra van,

s én borzasabb vagyok nálatok.

Ti összebújtok boldogan,

a kazal aranyos házatok.

Utolsó

Fiukat hívtam, nem jöttek,

a lányok hátra maradtak,

késeket fogtam, megböktek,

szép-érzéseim halottak.

Isten a könnyben elcsöpög,

elhágy engemet vakmerőn,

lázas burokban hömpölyög

világgá tárult hómezőn.

Üvegkoporsóban

A dombok hóvilágos háttal

nyökögnek hideg ég alatt,

egy nagy madár sötéten szárnyal,

szélfújta kormos ing-cafat.

Egy hentes-kéz tüdőmbe markol,

szívemet nyomja, fulladok –

ó, vadludak a nádasokból

rebbenjetek föl, sírjatok!

Világban: üvegkoporsóban

borzongok, hideg bort iszom,

gondolkodok a messzi hóban

elveszett barátaimon.

Nem tudok értük dáridózni,

borommal elfogyott a fény,

előttem üres bádog-dózni,

se dohány nincs már, se remény.

Ó, csodálatos jégvirág

Ó, csodálatos jégvirág,

táncolva megdermedt leány,

fátyolos, csipke-kombinés,

napvilágomnak ablakán.

Csillag-kripta a két szeme,

kialudtak a csillagok,

lángudvarukba éjjelre

meghíva nem ballaghatok.

Ó, csodálatos jégvirág,

mi lesz így velem s teveled?

Ha rádlehelek: tovatűnsz,

ha megbűvölsz: megdermedek.

Anyám ül, mint egy óriás

Anyám ül, mint egy óriás,

gúzsba kötözve tart ölén,

ott rúgkapálok, pántlikás,

ütköző-szarvú kis bölény.

Bontsd a bogot, mert meghalok,

szeretnék élni szabadon,

a lányok vörös angyalok,

öklelném őket friss havon!

Január királya

Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,

sátrat ver a szél a domb aljába,

elcsüggedve lefekszik újra,

zengő kezeit rakja tüdejére,

ablakverő tenyerét becsukja.

Csönd lesz, hideg lesz nemsokára,

ajkamról egy sóhaj lebeg,

pára hül dérré, dideregnek

ezüstcsillagos kökényszemek.

Havas erdőből jön halálosan,

nagy vadkanja az Úristennek,

jégagyara sérti a holdat,

mázsás heréi összerengnek.

Jön a vadkan, január királya,

a fagyhalált nemzi a világba,

nincsen erőnk leteperni,

bicska sincs, hogy vadságát kivágja,

rajtunk nem segít senki.

Tündér a tűzben

Barna rengetegben,

fényes ezüsthajszál,

jaj, megijesztettél,

majdnem megríkattál.

Fényes ezüsthajszál,

elárultál engem,

ragyogod világgá:

gond között hempergem.

Most kitépve hajlongsz,

elégetlek máglyán,

göndörödő táncot

jársz a gyufa lángján.

Tűzre vetett tündér,

kék füstben repülsz el,

s visszajössz fejemre

ezüst förgeteggel.

Hiába égetném

hajam lángra hajtva,

csak a pernye volna

kondorodó barna.

Szentpáli vers

Ezüstpatkót lovamra

aranyszöggel veretek,

fejeteken átfutok

mint a porverő szelek.

Hajam aranysarlója

tündököl fültövemen,

dárdával, kötelekkel

én az Urat leverem.

Tusakodok Istennel

dühösen s nem okosan,

orcáimon tűzrózsa,

lehervad hamarosan.

Sugár sujt le lovamról,

nyúzva cifra-szép ruhám,

az Úrnak szánt kötelek

csavarodnak énreám.

Az égszínü bőrnyereg

tűzön feketedve ráng,

sustorogva penderül,

mint lángban a mákvirág.

Uramisten, mi lesz itt!

Kapok ballagó sarút,

holló-lovam rámszagol,

rámröhög egy iszonyút.

Téli látomás

Beteg vagyok, már holnap meghalok,

ellöktek engem tüzes angyalok,

terítettek fagyra, veszendőbe,

lélektelen nagy kopár mezőre.

Száll egy madár, szénfekete kánya,

felémragyog csapkolódó szárnya,

előre rúgja lábát, ideszáll,

körültipegve bátran megcsodál.

Ugye, a szemem szép csecse-becse,

a dögmadárnak tükrös csemege?

Azt várod, hogy élve fölkinálom,

mint cseresznyét fehér porcelánon.

Amíg élek, te légy alázatos,

koromszárnyakkal rám ne sátorozz,

amíg élek, hadd bolyongjon álmom

hazámon és a fekete lányon.

Zene az istállóban

Középen áll egy meszelt oszlop,

nékem hófehér keresztfa,

megfeszítve én függök rajta,

onnan figyelek hallgatva.

Két pici ökör egymást nyalja,

a fejük liliom-harang,

fölfújt szivárvány-glóriában

párjához krúg a hímgalamb.

Kopár fal mellett bundásodva

játszik a gyihos méncsikó,

sárga zabszalmát rágcsál, mégis:

iker-labdája dagadó.

Galambtoll suttog, dübörögnek

bendők, a láncok csengenek,

ez itt a zene, szomorító

zene ittrekedt szivemnek.

Aranypénz-térdű szerető

Aranypénz-térdű szerető,

muzsikás, lángsisakos,

te táplálsz engem egyedül,

bú-baj ha belémtapos.

Ősszel édesült szerelem,

mint a bor télre kiforr,

lélekben erős ragyogás,

mint a pohárban a bor.

Világra kedvem te szülted,

tipródva bajaimon,

nélküled szemetet eszem,

rozsdás vizeket iszom.

Zsoltár

Égi fénynek örökös lakója,

arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.

Irgalomért hozzád menekedve,

rádcsapódok én, fekete lepke.

Mindentudó, tudod mi a vétek:

csíráztatta a te teremtésed.

Tündökletes vagy a Szentirásban,

tündökletes vagyok borivásban.

Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,

céltalanul sose dáridóztam.

Drága szíved nincs megbabonázva,

az én szívem kiugrik a lányra.

Bordó bőr-öv csípejéhez csattol,

dicsőséged erősödik attól.

Te a csillagvilágot átléped,

én magamtól s jövendőmtől félek.

Család s világ engem kitagadnak,

légy irgalmas, fogadj el fiadnak!

Az ördög hárfái

Ne szomoríts, ne nyomoríts,

hajsátorral el ne boríts,

erős várat förgeteggel:

életemet ne foglald el.

Lángokat lehelsz a télbe,

selyemben kiállsz a szélbe,

havas melled ormosodik,

szemem érte kormosodik.

Becsületed romló pénz lett,

s gyönyörű vagy, mint az ének,

testünk az ördög hárfája,

ejhaj, pengessen halálra!

Keletkeznek bőjti szelek

Keletkeznek bőjti szelek,

ráfújnak a porra,

bömbölnek, mint a haldokló

Jézuskrisztus torka.

Birkózásra te oktattál,

vágtalak a földhöz,

add nekem a földi ruhát,

égi fénybe öltözz.

Porpalástom vérrel hímes,

füleimben lárma,

lázasodva pillogatok

a böjti világba.

Kürtök szólnak, égbe hágol,

paripád szivárvány,

én a földi nyomaidban

lépegetek árván.

Csodafiu-szarvas

Tavasz kerekedik,

bimbó tüzesedik,

jázminfával fényes

agancs verekedik,

csodafiu-szarvas

nekitülekedik,

nekitülekedik.

Jázminfa virágát

lerágom hajnalra,

inaimmal ugrok

nyárdelelő napba,

pörkölődök, vékonyodok,

maradok magamra,

maradok magamra.

Vadászok meglőnek,

golyó a szügyemben,

Balatonban a sok víz,

mind az én könnyem,

sírva sírok, sírva sírok,

ha sietek lemaradok,

csodafiu-szarvas

hiába vagyok,

hiába vagyok.

Deresen, havasan

eljön a karácsony,

csodafiu-szarvas

föláll az oltáron,

szép agancsa gyúlva gyullad:

gyertya tizenhárom,

gyertya tizenhárom.

Évszakok

Várok a Tavaszra,

labda a melle,

tulipán a nyelve,

bimbózó zöld vesszővel

hajszol szerelembe.

Meghajszol a Nyár is,

tüzes-pálcás ispán,

virradatok hídján

csak röhög a szegények

tajtékvető kínján.

Ősz mama köhöget,

hóharmatba réved,

száll a duhaj ének,

eltörik a mustos pohár,

leszünk mi is vének.

Szájából a Télnek

ragyog nikkel-fogsor,

beszéde szijj-ostor,

levizsgáztat koplalásból,

szigorú professzor.

Bíztam a tavaszban

én fagyos szegény,

s míg fölmagasodtam

kést dobott belém.

Vérpermet elsikló

szürke ég alatt,

letűnt az erő és

le a pirkadat.

Rozsvetés hullámzik,

én se nyughatom,

hánykódok ájultan

ezüst habokon.

Család

Anyám kertben sirdogál,

tépi a gazgyökeret,

palántákat menteget,

engem ő már nem gyomlál.

Apám napot tapogat,

megfürödne a borban,

mint a kulacs a tóban,

füstöl, sóhajt nagyokat.

Van egy kotlónk, szédelgő,

nagymama fészekben ül,

imázva elszenderül,

jajunkat kikölti ő.

Szekerünk leáll szegény,

a két leány kerékfék,

követelnek kelengyét,

ránkröhög a vőlegény.

Kisöcsém legtöbbet ér,

ott ficánkol a palánk

tetején akár a láng,

s vénekkel bölcsen beszél.

Én a begyes kan galamb

utolsónak maradtam,

nem mondhatom szavakban

mért vagyok én rossz galamb.

Májusi napló

Illat hullámzik, mint a tenger,

szédít, ölébe fölvesz engem,

lezárt szemeim gyenge harmatok,

vörös izmaim selyem-szallagok.

Fölvirágzó rozsvetés felett

ábránd láza veri szívemet,

nem is tudom, hogy mit akarok,

bánatos, meg boldog is vagyok.

Sárga palástban kérte az esőt

papunk, mert sárgán égett a határ,

tömjénnel füstölt istene előtt,

báránynak adjon bársony legelőt,

messziről néztem pogányosan már,

könnyemtől a búza égre nőtt.

Én nem hajszolok lovat habosra

zöld mezőben, dülő-utakon,

anyámat hajtom, nem pihen soha,

édesanyámhoz lettem mostoha,

éjjel-nappal szívét csapkodom,

vagyok felette isten ostora.

Irul-pirul a vadcseresznyefa,

fekete ménem nyihog alatta,

zabolátlanul habfelhő rohan,

áll a kis kanca alázatosan.

Ha itt a hajnal s jön az alkonyat,

fekete ménem fedez új lovat,

kiscsikó-magot vettetek vele

a pirosodó cseresnyék alatt.

Sikítanék, de nem tudok,

elfutnék innét, nem futok,

májusban képem halványul,

májusban hitem elájul.

Hajlik előttem derekad,

felszallagozva leng hajad,

májusban te vagy májusfám,

kivirágozott Máriám!

Az ég gyöngyháza

szépen elpirul,

tüzes pompája

esti ködbe fúl.

Hajlik vállamra

kék gabonaszál,

angyal-vezette

leány rámtalál.

Kötök fű-gyürűt

a kisujjadra,

gyűrüdön a kő

május harmata.

Az életet ti nem ismeritek,

a keserűt, a szemetet,

mi engem illet, kimerítitek,

verejtékeztek aranytál felett.

Ifjuságomra jött a lángverés,

ropognak évek, mint a nádfedél,

a jobbkezemben megtermett a kés,

hegye a szívemig elér.

A hegytetőt villámok bokra

benőtte, az cicázik ott,

a hegytetőn az árvalányhaj

talán villámmá változott.

Zápor suhog, lebontunk szépen

nyakunkról hurkos kötelet,

a mezőn szabad már fütyölni,

a zápor megkegyelmezett.

Megyek a rétre pásztorkodni,

hivatásomnak élek én,

az éhségtől felpúposodva

rámnéz egy árva kis tehén.

Boldogan legel tehenem,

könnyezve nézem mint harap,

süt bennünket a sárga nap,

töviskoszorú fejemen.

A szabadságot éltetem,

e réten is csak rab vagyok,

e vidék nekem zöld vacok,

mérgesen megtüskésedem.

Pírban és porban

reszket napnyugat,

lenyugszik gyorsan

gond és gondolat.

Hideg harmattá

hűlt a veriték,

megszomjaztak rá

a csillag-csibék.

A nagy Vörös-domb

kérődző ökör,

kelő telehold

fején tündököl.

Balkezemben

tartok lépesmézet,

jobbkezemben

szívgyilkoló mérget.

Ajkaimat

nyomja asszony csókja,

szöghajamat

gyalázat csákója.

Inget gyűrve ingoványos réten

helyettem rendet majd más hengerítsen,

kölykének leljen szép játékokat,

kisnyulat meg zöld tojásokat,

boldogságot nektek adjon Isten,

elégek én, enyém a kárhozat.

Tünődő ember lelke: írás,

az írás vége mindig sírás.

Ha az életnek nem lesz vége,

nem lesz itt soha rend, se béke.

Sajnálom

Sajnálom én a derekát,

mikor hajol a gaz között,

köténye súgja sóhaját,

poros kapája füstölög.

Szegény hiába vág s cibál,

sorsunk bírája ránkköpött,

a hant kemény, a föld szikár,

akár az ég a táj fölött.

A nyárfa árnya törpe már,

ezüst-tükör a sok levél,

alélva száll a nagy madár,

a szárnya-vége földet ér.

Az én szerelmem nem nevet,

a szájaszéle pormeder,

előtte mérges gaz mered,

haján a részeg nap hever.

Elzengett a zápor

Elzengett a zápor,

csatorna cseveg,

felgyöngyözött ágon

madár pityereg.

Napnyugati lángnál

kertem gőzt nevel,

egy arany virágszál

vízben térdepel.

Fönn vizes a csillag,

lenn a fű, moha,

hemperegni hívlak,

de hova, hova?

Temető vagy

Rosszaságod kőhöz

vágta fejemet,

lelked nádasában

füttyöm elveszett.

Napjaimat nyelted,

aranypénzeket,

csókot, ifjuságot

ajkad eltemet.

Szemeid örökké

fenn tündöklenek,

fogaid villognak,

fehér sírkövek.

Te sem vagy fehérebb

Érzem halántékom

kék ütőerének

ugrálását, belső

dörgését a vérnek.

Kint levél se csattan,

a világ elhallgat,

vadmadár a szívem,

valakiért jajgat.

Bolygó szemeimmel

keseredek érted,

ideszívlak hozzám,

gyújtva megidézlek.

Én lélekzek benned,

élsz bennem, te bátor,

vagyunk mi egymásnak

fölvirágzott sátor.

Te sem vagy fehérebb,

te sem vagy ártatlan,

édes elszánásban

nem vagyok páratlan.

Szerelem, arannyal

befújt hársfa-teknő,

rengess minket, födj be

tüzes bárányfelhő!

Poklok tinója

Négykézláb mászó gyerekek

eszik a port, a szemetet,

tejeskukorica, édes tej helyett,

malomkeréken hintázik a nap,

tüzesen megfészkesedett,

a küllők sírva elpenegnek,

sülnek a kövek,

habbal pezsegve valahol

ringnak-rengenek,

lefröcsölik a partokat

kövér tengerek.

Kéz kaszapengét ne csengess,

ne köszörülj már,

a fűszálak semmibe tűntek

sok aranysudár,

parázs-pofáját itt hordozza

poklok tinója: a Nyár,

hörcsög szívünk a jó reményt

raktároztad bár,

megdöglesz most éhen-szomjan,

halál megdarál,

jajgatunk, mert hátunk se tud

habosodni már,

szép gerincek összeborulnak,

csörömpölnek, mint a sárga

kukoricaszár.

Májusfák

1947–1952

Tűz volt a te neved

Tűz volt a te neved, tűz volt,

mellemen átvilágolt,

szemérmedet fűbe tiportad,

gyehenás csikó a hámot.

Bűn volt a te neved, bűn volt,

csípőd a csapda,

szerelmed hervasztó kamra,

ingatag szíved lakatja.

Gyász lett a te neved, gyász lett,

belefeketült a diák,

elárvult, amikor égig

föllángoltak sárgán a fák.

Hamupipőkékhez

Nehéz teknőkkel beborított

Hamupipőkék, álljatok fel,

arcotokról a szél a kormot

fujja el fényes énekével.

Könnyű ruhába öltözzetek,

fejetek fölött leng az ágon,

cicitek babát harmatozzon,

Hamupipőkék, azt kivánom.

Szabad hajatok úgy suhogjon

vállaitokra mint a zápor.

Irigy nagysága: mostohátok,

bámuljon csipkefátyolából.

Figyelmeztetés

Ne mocskold a vizet

gunarunk, gunarunk,

ott iszik a Busa,

csontsovány szarvasunk.

Kutya, ne légy hozzá

haragos, haragos,

ha a vizet issza,

lábához ne kapdoss.

Ne fuss el előle

almafa, almafa,

törzsed ha dörzsöli

viszkető homloka.

Szelek, aludjatok,

ha lépked, ha lépked,

fején szalag nincsen,

nehogy ellökjétek.

Égre néztünk akaratlanul

Égre néztünk akaratlanul,

mikor emeltük a dögnehéz

ezüstnyárfát, hogy legyen vályu,

itató a szomjas becce-szájnak,

szülőágy a feldomborodó

kenyértésztának, ha szakajtásra vár,

a menyasszonynak pedig kicsi teknő,

hogy majd fürdesse maszatos kis majmát.

Nem fáradtam el, csak meghuzódtam,

a többiek is szótlan hazamentek,

a csizmájukra ráragadt a sár –

Itt a padon hadd feküdjek el,

hadd nézzem a nagy padlásgerendát,

ezüstnyárfa, bárdolt ezüstnyárfa,

ilyen nyögetett minket is a réten.

Szitálj anyám lisztet, süss pogácsát,

szitálj egy kis álmot is szememre,

nehogy a kutya megnyalja a számat,

míg alszom, a kutyát ne ereszd be.

Itt még az isten is nyomorúlt

Alig vártam, hogy itthon lehessek.

A krumplileves segített rajtam.

Nem vártunk, gyerek! – anyám így szólott

s vászonkötényét megigazgatta.

Fáradtság, éhség alighogy eltűnt,

munkába álltam, fogtam a villát,

poros füveket szórtam szekérről,

inkább lucernát dobáltam volna,

de azt az égi tűz elharapta.

Láncról a vödör zuhant a kutba,

vasmacskával a vödröt kifogtam,

keréksín alá fa-éket vertem,

nehogy a hőség perdítse porba,

megöntöztem a dohánypalántát,

gondok lombjára hadd fujjunk füstöt.

S míg másba kezdtem, szóltam magamra:

hiába vágyod, nem lelsz nyugalmat,

szükség van itt a kézre, körömre,

itt még az Isten is nyomorúlt!

Tavaszi dal

Pártom te kardos

angyalom

öledben én sem

alhatom

tüzes csikódat

ellopom

kényesek kertjét

tipratom.

Nem kötöztök le

gazdagok

foszló aranyos

madzagok

szegények fejét

emelem

ballagj utánam

szerelem.

Oly undok ma a

búsulás

mint sötét csuha-

hurcolás

és oly szép ma az

öröm mint

leányokon a

piros ing.

Zuhatag

A meggyfa meghajol boldogan

leheli termékeny illatát

a torony égbe tör zordonan

kereszttel hősködő Ararát,

a paraszt homloka csörgedez

előtte ropog a faeke

áldásért kiáltott Istenhez

elapadt csutorás tehene

tavasz van földben és növényben

gyárakban vígak a motorok

fiatal asszonyok ölében

harmatos palánta mosolyog

gyártsatok ekéket vasasok

parasztok adjatok kenyeret

uraim féltsétek magatok

ostoros zivatar fenyeget

tavaszi haragunk lobbosodj

harsogd a dalunkat mérgesen

tavaszi szerelmünk lombosodj

lepd el a kerteket szélesen

tudatunk erősödj csontosodj

bennünk az új élet veleje

tudásunk gyarapodj bokrosodj

legyünk az új élet teteje!

Májusfák

Hajnalban állnak már vitézül,

szökik az égről a felhő,

haragos fejükön vigyázva

szallagot ingat a szellő.

Ünnepi ruhádat vedd elő,

danolhatsz, fütyülhetsz békén,

rögökön kapavas ne csengjen,

gyáron se füstöl a kémény.

Mióta a mezők nyugodtak

s nem ragyog fű között töltény,

azóta viruló ünnep ez,

minekünk eleven törvény.

Pernyévé égett a papiros,

amire tilalmat írtak,

májusfát magasat állítunk,

szegfűink szabadon nyílnak.

Májusfák suhogják magasan

az ember szabadult kedvét,

tövükben a táncot ne járják

sarkantyús csizmáju medvék.

Dunántúli béke

A türelmetlen paraszt keze

az ég tartályát megcsapolta,

fürdik minden, remeg a domb,

mintha a föld melle volna.

Régi huszár az ó-lábu híd,

szilaj csikó toporzékol alatta,

sodró fara van a víznek.

habos szája a levelet bekapja.

Szép az idő, szeretik

a fehér ludak, figyelik

nézik az eget ferdén tartott fejjel,

tollukon lepereg a víz,

kenegetik magukat kenettel.

Rozsok, búzák hanyatt dőltek,

nehéz felhő meghasalta őket,

szálanként is mind fölállnak,

megigazítják magukat,

ahogy illik illedelmes lánynak.

Nem hiába virágoznak,

aranybölcsők lesznek, rengetőznek,

mutogatják fűnek, fának

a pólyákat feszegető

piros csecsemőket.

Katonalovak

Háború volt, halálos télben

rühes lovak közt dülöngéltem.

Katonalovak voltak, árvák,

a poklok útjait bejárták.

Táncoltak nyihogva a bálban:

a légnyomások udvarában.

Megsüketedve jöttek onnan

esőben, fülledt nappalokban.

Lettek a ragálytól pompásak,

sebektől vasderesre váltak.

Jászlunkhoz beálltak zihálva,

széna volt ingereik álma.

Etettem őket, megitattam,

ne haljanak meg énmiattam.

Más hasznosat nem is tehettem,

néha fejüknél megpihentem.

Néha a szemük világában

keselyűket s csontokat láttam,

s létem szikráját, ahogy este

fekete véres hó belepte.

A hold amikor égre táncolt,

bőrükre selyemszőrt varázsolt.

Álmomban kihajtottam őket,

jártuk a szeles, zöld mezőket.

Hazafelé hajnalban

Gőzösöm trüsszögve elszaladt,

látom még: a sok kis csillagot

szórja a gyöpre, de engemet

füstjébe csavarva itt hagyott.

Más világba léptem s komolyan,

fényes fű uszítja talpamat.

Nem lehetek hajnali vonat,

de fölsípolom a falvakat.

Üdvözlöm a magas tengerit,

zöldzománcos kardja mosolyog,

rámragyognak sárga hímporos

címeréből édes harmatok.

Már világosodik hirtelen,

tekintetem vígan kapkodom,

fecskeként a gazdag földeket

bársony-szárnnyal végig csapkodom.

Még otthon telítik gyomrukat

rokkant térdű lovak, tehenek,

s itt vasállat tűnik szemembe,

olajos forgóval közeleg.

Ruganyos nyeregben ember ül,

úgy vontat gémnyakú ekéket,

vérig sérti a talajt, amit

századokon át csak becéztek.

Majd munkába állok magam is,

világ, én kimondom álmaid,

ajkam a vas-nehéz szavaktól

feszüljön, dübögjön, mint a híd.

Egy csillag halála

Egy csillag halálba fut

világok a farka alatt

égbeli pávakakas

tördeli a holdsugarat

zuhanását csak ez a szív

hallotta jaj csillagok

élek gyönyörűn a halál

ragyogó fia vagyok

Dombon

Botom a gyenge földbe leszúrtam

Állomásom most ez a domb

Szederfákra horgos szelek úsznak

S göndör felleg-csorda tolong

Engemet e dombra szelek húztak

Most ébred a télből a táj

Itt még hó fodrozza a sáncot

Ide bujt a fehér király

Kis kökényfa mímeli a táncot

Érzi a tavasz megérkezett

Mint a kisgyerekeknek a bálban

Válla csak a válla rezeg

Rozoga kocsik harmonikálnak

A tégla nehéz rakomány

Megépülnek az öblös magtárak

Pirulva ha itt lesz a nyár

Szemeim a születő csodának

Nyílnak enyém e vidék

Nem hiába hasogatták ősszel

A földet az éles ekék

A vetés izgul haragot zöldel

Tüzérezredekkel felér

A vetés megnő érik arannyá

Lesz a halál ellen kenyér.

Télvégi mozaik

Hócsorda torkát déli sugár

késelte, gyorsan dagad az ár,

indul habosan lejtő iránt,

ugrat farsangos öreg cigányt.

Barackfa ágát nyomja a hold,

bagoly kinyitja szemét, rikolt.

Szelek pengetnek léckapukat,

vörhenyes rókát kutya ugat.

Újszülött csikó szalmán zihál,

szivárvány-burkot rugdos, feláll.

Hívja, vezeti anyás delej,

bársonyorrára spriccel a tej.

Kivilágított ablakon túl

csipkés menyasszony irul-pirul.

Elsiratja a síp, hegedű,

füstpáva röpdös, lila begyű.

Násznépre mámor száll, a fehér

asszony szívére férfi-tenyér.

Síp, dob, hegedű, mulassatok,

zúgnak teremtő sugallatok.

Virágzó rozson

Virágzó rozson a szél habot vert,

én a szélén lehevertem.

Hallgató fülemre harmat cseppent

s megcsendült a világ bennem.

Óriás szövőgyár volt az égbolt,

sürgő orsó minden csillag.

Sokáig tünődni időm nem volt,

köszöntött a jázminillat.

Messziről szállt, meglepte az ingem,

iparkodásra biztatott.

Magamban én annyi embert vittem,

mint égbolton a csillagok.

Egy kék lepke meg egy sárga

Egy kék lepke, meg egy sárga,

hőségben játszanak,

ezüstösen zúg a nyárfa,

testemnek árnyat ad.

Sárga tarlón árpakéve,

göndörke pára száll,

életünk arannyá érve,

ez a nyár: aranytál.

Szép a lepke, ezüst nyárfa,

árpának aranya,

derekad és lábad szára

mintha rám hajlana.

Örvendezek, pedig rögtön

indulok, izzadok,

elejtek a nyári földön

sok tüzes csillagot.

Gereblyéző lányok

Elkorhad minden mezsgyecövek,

egyetlen szőnyeg az egész rét,

aranysugárban énekelve

húsz leány húzza a gereblyét.

Sarjuillatban serénykednek,

mert lepke most minden pillanat,

eső elől a puha réten

megrakott szekerek ringanak.

Húsz leány selymes rétet fésül,

zengik a szabadság énekét,

nézd, a szemükben ott az ország,

mint fűszál harmatán teljes ég.

Dunai átkelés

A tág partok közt nagy folyam

hömpölyög Budapest felől,

várja a tenger boldogan,

testvér vizek közt elvegyül.

Az ég temérdek csillagát

füröszti már a kék Duna,

a tulsó partra komp visz át:

óriás acél-vadruca.

Zúg a motor, a víz habos,

kompot, vonatot tart magán,

hiába nézek vissza most,

már messze van az én hazám.

Bulgária

Kékbe borult este

csöndes szelek járnak,

csókolják az ágon

csüngő birsalmákat.

Buzgó forráskúthoz

bivalyok ballagnak,

összetülekednek,

mind inni akarnak.

Padokon parasztok,

kétfelől a térdek,

mivel szűk az utca:

csaknem összeérnek.

Dal

Őszi vihar tört a völgybe,

szaggatta a gallyakat,

szállt a lomb, mint puskaszóval

szétriasztott madarak.

Kínjában a lomha erdő

megborzongott, rettegett,

és mi mégis boldogságról

dudolgattunk éneket.

Lomb és virág leborultak,

szemem tüze fölcsapott,

szóltam: rád is vihar készül,

iszonyú lesz, ha hagyod.

Vadászok

Tágulj ki naggyá reggeli égbolt,

felhő, ma ne járj a tájon,

vadászok szeme hadd lásson tisztán,

fegyverük jobban találjon.

Csendesen csúsznak a szánok, halkan

süpped hóba a lópata.

Nézik a tájat, arról susognak,

milyen a nyulak sóhaja.

S arról, hogy máskor mások vadásztak,

s követelték a jó urak,

hogy a cső elé fülénél fogva

vezessünk őzet, vadnyulat.

Leszállnak némán, karjukon fegyver,

dajkálják, mint a gyermeket,

olyan a csönd, hogy kitörni készül

ropogós ólomförgeteg.

Szomorú csata lesz, nyuszira

figyel a fényes puskacső,

amikor dörren, szív beledöbben,

a sörét seprő jégeső.

Lucerna nékik nem fakad többé,

menekvés nincs már semerre.

Sírnak szegények, száll piheszőrük,

gyűrűzve esnek bukfencre.

Tavalyi fűnek selyme mit rejthet!

Ihol, a fácán felröppen!

Aranyos farka úszik az égen,

gyorsabb a puska, rádörren.

Zuhan a fehér akácfa-ágra,

zuzmara porzik, permetez.

Azt hitted álom? Itt van előtted,

Erzsike, szorítsd szivedhez!

Tánc a téren

Mérges télben megfagy a vizesés,

mégis tüzes az élet.

Porzó hóban szalagos násznép,

elől az új pár lépked.

Pópa nézi, nézi a menetet,

kékül akár a pulyka,

mert az új asszony áldása nélkül

indult el a boldog útra.

Jönnek a komák vörös kakassal,

áll zene-banda a téren,

járják dobra, harmonikára,

csillag reszket az égen.

Meghátrálnak, neki-nekifutnak,

lobog a selyemkendő,

lehelet kavarog, leng felettük

lángokkal ittas felhő.

Öregasszonyok

Neszező lúdcsapatból,

hófehér tollú hadból

kilencet kiszemeltek,

megtépni ölbe vettek.

A nyughatatlan ujjak

repesnek, el-elbújnak,

vedlik a toll a mellről,

a láb- és szárnytövekről,

néha a vér kiserken.

picinyke piros gyöngyszem,

de éppen elégséges

az emlékébresztéshez.

Nem kél az emlék másról,

nem szól a szó se másról,

csak minden virradatkor

megcibált szöghajakról,

a fájdalomról, vérről,

elrepült kendőcskéről,

százludas asszonyságról,

pásztorlány búbajáról.

Megáll az ujj rezegve,

mintha csak emlékezne,

a szorító kar ernyed,

a szárnynak helyet enged,

kicsap a szárny fehéren,

pihetoll száll a szélben,

fuvóka szélben elvész,

akár a régi emlék.

Kezük igazul újra,

megindulnak az ujjak,

gyűlik a toll a zsákba,

piheg a puhasága,

hallgatnak, úgy ügyelnek,

lehelni alig mernek,

pehely se vesszen kárba,

legyen belőle párna,

párna a menyasszonynak,

pólya a pólyásoknak,

vánkosa mindazoknak,

kik mindig fáradoznak,

nyugtató okos fejnek,

ha elcsigázva szenved,

hogy túl az édes álmon,

okosat kitaláljon,

csodát a világrendben,

hogy meghalni ne kelljen.

Ballada

Szüleimben már a halál érik.

Mért születtek, mért halnak, nem kérdik.

Ők a vetést féltik fagytól, tűztől,

golyótól a sok fiatal mellet –

Némán is az életről perelnek

s nem hallják meg, ha a halál kürtöl.

Ó, halál, te örök telhetetlen,

gyűlöletes, mégis győzhetetlen,

engem mindíg zaklató fehérség!

Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,

ellenséged vagyok rendületlen,

embereknek kell ez a merészség.

Tenger

Violás égbolt borul a tájra,

hullámok villognak alóla,

hangot hoznak a végtelenségből

zúdúlnak egymásba-karolva.

Balcsiknál zordan mormol a tenger,

szüntelen reszket a rózsafa.

Szép ez a tenger, vad szeretettel

mintha a lelkemhez szólana!

Tenger, te lelkem habos testvére,

két szemem ragyogva megcsodált,

de én még ifjan szabad hajóval

akarom járni az óceánt.

Én még sokáig akarok élni,

szállani előre sebesen.

Zabolát vetni lehet a vízre,

de énrám, de énrám sohasem.

Tengerről fuj a szél

Tengerről fuj a szél, mámoros a nyárfa,

inogva a palotát paskolja.

Ó, ezt a palotát buja királynő

rakatta a habfehér partfokra.

Mária királynőt ikon is mutatja:

lámpás hintón, mint szellő tovaszáll,

de Mária mintha babakocsin ülne,

nagyobbra van festve a lovaknál.

Most hadd fessek én is: Vizesést csináltat,

sír a nép s ő kacag az aszályra,

zuhog a vizesés, párától ittasul

Mária lelke, égszínü palástja.

Méregzöld fa alá török szeretőjét

vonszolja, lecsücsül az asztalhoz.

A párnát elkésve hozzák alája,

mérgében kövérke könnyet harmatoz.

De hússal jóllakva rózsákat szaglászni,

jól tudom én is: mennyei édes.

Már rózsának látja a karmazsin turbánt,

s hajlik, lehajlik az ozmán fejéhez.

Mária, legfeljebb ábrándos lovászod

lehettem volna, ha akkor itt élek.

Akiket leköptél, kertedben tanyáznak,

ország és jókedv örökre övék lett!

Levél a plovdivi vásárról

Éj volt, mikor a városba értem,

én is mint mások a pázsit-szélen

padra dőltem, hogy elszenderedjem,

zászlónk ott lengett éppen felettem,

néztem, csak néztem, jó ám barátom

egymásra lelni túl a határon!

Reggelre dúsan harmatos lettem,

ébredt a város, tarka seregben

jött már a vidék csodalátásra,

repülőgépek zúgva, cikázva

messzi vidékről népeket hoztak,

taposókat a plovdivi pornak,

otelló-szemű fekete lányok

pezsgő olajban sütöttek fánkot,

de szívemet az igazi vásár

ajzotta-húzta s nem izgatott már

ó-mívű utca, mecset és klastrom:

lesz idő őket végig kongatnom,

Marica-parton reggeli fényben

hatalmas torony izzott fehéren,

csúcsán a zászló csattogó selyme

hívta a népet mind közelebbre,

sodródtam gyorsan, mint gally az árban,

óriás gépek vártak karámban,

csikók nem nyíttak, bikák nem bőgtek,

mindenütt gép, mely kíméli őket

s az embert védi, megóvja immár,

plovdivi vásár, hatalmas kincstár,

s mennyi csodáló, hidd el barátom,

én meg nem tudtam, mit kell csodálnom:

gépet, vagy embert, oly szépek voltak,

ábrándos fénnyel összeragyogtak.

Repülő

Simábban száll égfelé, mint

bármilyen madár.

Sóhajtottam – s óriássá

nyílt a láthatár.

Sudár fák, mint gyér fűszálak

bukkannak elő,

apró minden, tenyerembe

fér a dombtető.

Repülök és mosolyom a

földre elvetem.

Magasság? E szép iramot

jobban kedvelem.

Megyek haza, szabadságom

csak egynehány nap,

aztán újra délre szállok,

mint a madarak,

aztán újra visszajövök

s itthon maradok,

ez a föld az én éltetőm,

én itt dobogok!

Nincs erő, mely irányomat

eltérítené,

szívem, mint a csillagmotor

húz hazafelé.

Ősz van újra

Ősz van újra, lehervad a környék,

fenn a dombháton sövények zöldjét

elönti halálos pirosság.

De szöllő és körte édesebbek,

állatok hízva vérmesednek,

a rétet jóllakva tapossák.

Megmérhetetlen verejték elfolyt,

ez a nyár mégis gyönyörűszép volt,

gyümölcsöt nevelő szerelem.

Sürög az ember nekigyürkőzve,

kincseit hordja pincébe, csűrbe,

s mosolya ragyog e kincseken.

Majd altató fény szitál az égbül,

erdő és mező pihenni készül,

suhogó ruháját leveti.

Én nem alhatom át ifjuságom,

deres és havas lenne az álom,

a halál az alvót szereti.

A csengő

Kék kövű, meggyfás országúton

döcög a szekér-karaván,

az oldalak közt cukorrépa,

rezes csengő a ló nyakán.

Onnan jönnek, hol napot villant

a piros házak ablaka,

hol harcot a kéz közösen vív,

mert megszakadna egymaga.

A szekérzörgés lassan elhal,

csak csengő szól a ló nyakán,

s ez fülembe zeng mindig, mintha

az ő szívüket hallanám.

Sóhegyek tövében

Sóhegyek tövében, dörgő tengerparton

jár az én kedvesem tengerzöld ruhában.

Iszonyú távol, de szerelme varázsol,

kényszerít, hogy mindig magam előtt lássam.

Magam előtt látom színesen, fényesen,

de csak délibábom, álomi tűzvendég,

buknék már ölébe, hadd lenne, hadd lenne

mai sóvárgásom földerengő emlék.

Tengeritörők

Izzik a sárga

tengeri-tábla

tűzpiros hajnali fényben.

Jön a szél, jár-kel,

ijesztő zajt ver

a rendek rengetegében.

Jönnek a lányok,

jól szaporáznak,

fujkálnak párafelhőket.

Szélverte parton,

cimbalomhangon

sürgönydrót sürgeti őket.

Kezükben vessző-

kosárban szöllő,

kenyérrel ebédre lenne –

hintázik, fordul,

bő leve csordul,

elvérzik tömzsi kis teste.

Levelek ezre,

ezerszer ezre

csattogat sárga seregben.

Megjön a lányhad,

nagyobb zaj támad,

egyszerre húsz tő is reccsen.

Húsz tőnek drága

aranybabája

vesszőkosárba hanyatlik.

Fönn jeges szárnyak,

vadludak szállnak,

vad riogásuk lehallik.

Hullócsillag

Tündököl a csillagtábor,

nézem, hosszan nézem.

Ott egy csillag alig mozdult

s máris eltünőben.

Fényét veszti, csak a vakság

lehet a sajátja.

Testét is a zengő kékség

semmivé sikálja.

Megfáradt, vagy önfejű volt?

Pusztul mindenképpen.

Lehulltával nincs hiány a

csillagok rendjében.

Hazám, de sok csillag adja

múlhatatlan fényed!

Velük mindig fényt lobogni

kívánok teérted.

Ha én téged elhagynálak

keserves harcokban,

tündökölnél tovább, de én

vesznék nyomorúltan.

Álom a diófa alatt

Jólesik megnyugodnom így ősz elején

itt, a dülőútmenti diófa tövén.

Tíz öles terebélye úgy borul reám,

mintha volna a házam, volna palotám.

Körben sárgul a táj, de zöld e palota,

ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.

Fönn a madarak lakják vígan, idelenn

fáradt mezei ember fekhet hűsiben.

Kék darázs dong, a lombot csapja úntalan,

árva muzsikus, mégis nagy varázsa van.

Emlékeztet a nyárra, mély álomba nyom,

én most az aratókról ébren álmodom.

Július vad tüzében áldott volt e fa,

ebédet hordó vének félkézkosara

asztallá bomlott itt a hűs tető alatt,

s édes volt a kiszáradt szájnak a falat.

Seregben, hadseregben itt ült a fél falu,

kisajgó térdeik közt pattant oldalú

zománcos bögre, benne félig hűlt leves,

meghegedt arany foltja, mint pénz, kerekes.

Fönn, a leveles ágról kaszák, fegyverek

függtek, hogy ne bántsák a mászó gyermeket.

Biciklik törzsnek döntve, szarvukon kabát,

vesszőkocsikban síró, tejszagú babák.

Morgást hallok és drága lüktető derűt,

szerelmes társak szíve amint összeüt,

s a vaskanál amint a bögre mélyire

zökken, mondván, hogy immár más is jöhetne.

Fáradt a férfinép, de nyugta tovaszáll,

üllőjét üti földbe, kaszát kalapál.

Mint népfelkelők hajdan, két csata között,

szótlanok, csak a fényes penge cseng, pönög.

Ó, az a kasza sok-sok zsellérderekat

roppantott meg a lobbos magyar ég alatt!

Mégis dicső volt néha, nagy hírt hirdetett,

sarabolt életrontó úri fejeket.

Hallom a vezér hangját: – Menjünk emberek!

Mennek, aranytengerbe tűnik a sereg,

s mire fölkel a hold, a tenger tűnik el:

kévébe kötve fekszik hullámezrivel.

Suhog a dió lombja, fejem fölvetem:

hol a nyári kép, hol van kaszás seregem?

Vetik a magot újra, újabb aratás

jöttét sürgeti már a sok nyári kaszás.

De az már legyen más, a pendülő kaszát

rozsda börzsönye fesse, mint ősszel a sást,

embert már ne kínozzon, tapló s kovakő

mellé parancsolja a száguldó idő.

A nap jegyese

1952–1954

Hóharmat mardos

Hóharmat mardos, levél emésztődik,

ideje jött a zablátlan erőknek,

völgyek emlőin rettenetes kölykek,

vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

Dalos madárnak ég nem nyílik többé,

mérgesebb lett a fellegek futása,

rámjön a tél, ó, mért kellett elhagynom

szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!

Bordal

Bakonyalján ma vakmerő vagyok,

múlatok nyögő tető alatt.

Köröttem futkos, forgódik a szélvész

s fujja égig a sűrü havat.

Villanyom oltja, megtépi a táj

idegzetét, a gyors telefont.

Fák terebélye ropog, mint a dúvad

fogán a csipkés gilice-csont.

Remeg az asztal, a borosüveg.

Poharam üres, – újra teli.

Nézem, a bordó otelló-bor tükre

arcomat hogyan reszketteti.

Ez lenne hát a jövőbeli kép,

arcom a megtört bús-keserű,

amikor már a nevetés kínos

remegés lesz, ha éri derű?

Megszaggatsz engem, te múló idő,

ellenző szívem hiába ég.

Ifju vagyok még s gyalázatom lenne,

ha már előre meghajlanék.

Ó, az ifjúság hatalom, erő,

vörös tüzekkel tart könnyeden!

Vigadok, amig szeretőt is szítva

minden bajomban ő van velem.

Érzem, ha elszáll, nem szégyen a könny,

igazán akkor kell majd a bor.

Tükrében mélyen csak a tüzet nézem,

ami én voltam valamikor.

Tűz-szivárvány

Mintha a tavasz jönne,

ébredek jó örömre,

ámulva körülnézek:

honnan szállsz, édes ének?

Fehér a fenyő tornya,

zuzmara szitál róla,

szárnyát kicsit kitárva

itt szól a víg madárka.

Madárka, víg madárka,

baljósan mord a Mátra,

mégis te szépen, bátran

zengesz a zuzmarában.

Én is már olyan dalra

sóvárgok: aki hallja,

ujjongva vele éljen,

zord időben se féljen.

Fejemmel dér-mezősen,

ha lennék elmenőben

s vágyam csak vágy maradna,

lúgkőnél jobban marna.

Én ellenségem könnyén

verssel is gyönyörködném,

mert konokságra késztet,

kezébe most is kést vett.

Lehet, bevégzi sorsom,

elvágja dalos torkom

s torkomból vérszivárvány

suhog fel, víg madárkám!

Ha dalban nem, csak vérben

fizetnék méltóképpen,

szívem egynéhány társa

dícsérne, talán szánna.

Véren s dicső sugáron

átütne sápadtságom,

nekem nem lenne mentség

halál és hősi szentség.

Élve, remélve több fényt,

hívjunk tavaszi örvényt

zuzmarás téli fákra,

s erre a nagyvilágra.

A legszebb dal felszálljon,

emberben vérré váljon,

legyen a szívek táján

örökös tűzszivárvány.

Traktoroslányok

Sudár jegenyék közt, mint az üstökös

farka, sugárban száguld a hó.

Gyémánt porából alpes magasul,

vastagszik egyre, bennerekedne

bármilyen motor s jó inu ló.

Szél szava lenne gyászinduló.

Február vége, itéletidő.

Élőket igen kedvetlenít.

Mégis a parton egy szép jelenés:

mintha hajlongna két deli rózsa,

lányok győzik a szél düheit,

teljes termetük verekedik.

Nem állnak, jönnek, az arcuk virít.

S mintha virágon lenne levél,

verdes a gallér, mint gally, ver a kéz.

Ó, ilyen páros szilaj-szép rózsát

hóba buktatni nem tud a tél!

Sírjon, ki róluk rosszat beszél.

Fölserkentek az ágyról korán

s útnak indultak nagy dacosan.

És mire ébred a sok aluvó,

gépüknél állnak, szerkezetek közt

ápoló ujjuk repes, suhan:

március lesz már hamarosan.

Fényesítik a gyújtófejeket

tükrösre, mint az almát tavaly.

Úgy cicomáznak, hogy tükrük acél,

s kék ruhájukra, holló-hajukba

illatot áraszt benzin, olaj,

vad muzsikájuk traktor-moraj.

Zsebükben jószagú hársfavirág,

szalonna, teába somlai bor.

Ebéd-időben a cingár fiúk

hozzájuk bújnak kormosan, – árván,

s ők anyáskodnak, mint amikor

kék cinegét óv rózsabokor…

Törtetnek hévvel, a nagymérgü szél

szemükbe sújt, mint éles sugár.

Mást nem is látnak, csak tűzkarikát.

Mégis a szívük tavaszt varázsol,

ég gyönyörének szárnyakat tár

s száll fuldokolva, mint a madár.

Járja az eget, a barna mezőt,

barázdát egy nap ezret fogat…

Pacsirta helyett a kikeletet

ők jelzik immár, ők, – nézem őket

s kívánok nékik szebb napokat

s szilaj szívükre csillagokat.

Bolyongó

Még magasabbra tartom a gyeplőt,

rebben a bundás lipicai kanca.

Rohanás fönn is, hamuszín felhőt

bakonyi szél hajt fedőnek a napra.

Távol a Somló fehér lesz újra,

hófátyolában elsápad egészen.

Én meg bolyongok, pedig elbújva

láng-liliom közt pirulhatna képem.

Azért futok, mert rettegnek tőlem,

mint vihart keltő garabonc-deáktól,

pedig a fejem érettük törtem

s vérüktől vérem el sohase pártol.

Röpíts, te állat, szinte már ríkat

szülőhelyemnek szótlan konoksága!

Nem tudja még, hogy megvetem mindazt,

aki méreggel készti jobb sorára.

Ó, mikor érünk arra a tájra,

hol zene zeng s a tűz pirosbort forral?

Mert az én szívem most igen árva,

már társalogna muzsikával, borral.

Esti képek

1

A földesúr síremléke

márvány, múltból bús jelkép.

Vörös, mint a béres vére,

fényes, mint a verejték.

Amott szolgák sora nyugszik,

vének, szakadt legények,

kisdedek, kiket torokgyik,

vagy az anyjuk fojtott meg.

Hányan haltak szolgaságtól,

vésztől ezer év alatt?

Felettük gyom s virág táncol,

e holtakról nincs adat.

Kínjukban kiköltött ének,

maradt énrám sok, temérdek,

s fáj ha őket dúdolom.

2

Szétszakadt a hó térképe,

sáncon az ibolya kél,

illatát a csillagfénybe

fújja az északi szél.

Még beheged éjszakára

a tó széle csipkésen,

hajnalban a madár lába

ha érinti, szétzizzen.

Szőlők alatt megrekedt a

dal, a kapás dülöngél,

körme közt a cigaretta,

tüzét fölszítja a szél.

Bagoly a szárnyát kinyújtja,

kóbor kutya hasas-nyulra

vadászik a mezőben.

3

Kertek alatt a tópartot

beretválja piros láng,

serceg, pattog az elaggott

fű, a tavalyi katáng.

Lángnyelveket tükröz a tó,

nád sír, havat rejtő sás,

lángcsóváit a tűzgyujtó

szórja, mint egy óriás.

Pernye helyén új növényzet

zsendül, de e tüzelő

emberben a régi érvet

mi gyújtja fel, mily erő!

Villám sujtása itt kevés,

az segít, ki erőben és

szívben egyként óriás.

4

Villog már a gyantaszagú

ládákban a sok tojás,

ketrec telik, három falu

csupa jérce-sikoltás.

Suhanc karját kosár húzza,

lányok ölén szárnyasok

rángnak, rácsapnak a blúzra,

pírban a mell fölsajog.

Most verejték esik latba,

piheg tünde mérlegen,

szívükön egy pillanatra

lehorgad a szerelem.

Aztán fölmagasul szépen,

földszag hömpölyög a szélben,

szikráznak a csillagok.

5

Áldott melle fehérel csak,

hegycsúcs téli éjjelen,

rajta kényes ikercsillag

a könnyező gyerekszem.

Itt ül ágyában az anya,

mellre fogva gyermekét,

kívül éles fém-éjszaka,

csillagmezők szerte-szét.

Szemébe látomás éget,

férje messze posztot áll,

mögötte cikázó élet,

előtte maszkos halál.

Hátrafelé nem fordulhat,

bálvány-testük bár kigyulladt,

sóhajtanak, nincs szavuk.

6

Ellobogott tíz évszázad,

de a korma itt maradt,

ó, falu, a száj elbágyad,

ha kimondja múltadat.

Urad elvette mézedet,

hagyott neked nyulsóskát,

dajkálhattad a hirhedett

betyárt: Savanyú Jóskát.

Most hogy sorsod megfordítsa

nyers idő jött, szelétől

kipirosul, aki bírja,

aki nem, az elkékül.

Emeld magasra a fejed,

szívd a tüdődre a szelet,

viseld, bírd ki, ha lehet.

Virágének

Emberek, mivé lettem!

Örömem elvesztettem.

Mikor mosolygok újra,

ki tudja, haj, ki tudja?

Se bokros Bakonyalja,

se Mátra kék havassa

énrajtam nem segíthet,

nem üdít ilyen szívet.

Testem is ágynak esve,

csúfol a csillag este.

Arcom nem illik fénybe,

gyámoltalanság képe.

Vas-fiú aki voltam,

ujjadtól elomoltam.

Mutatóujjad jégcsap,

gidaként bégetek csak.

Mindened én lehetnék,

bajom ha elkergetnéd.

Folyamodom hát hozzád,

fordítsd felém az orcád!

Korai készülődés

Nyers e március, éles, igen vitézkedik,

élőket serkent, engem megcsap a véremig.

Járni és munkálkodni többet ér bárminél,

kinek a vére nem forr, henye az, kár hogy él.

Fákon még nem pilléz a kikelt levélsereg,

de földtől szagosak már a fujkáló szelek.

Mezőn a fagyos hantok morzsává omlanak,

ma a földbe a gépek magvakat ontanak.

Zaját az ébredésnek fülelve hallgatom,

ingek suhognak, csattok pattannak szijjakon,

fésüt fog erős asszony, a virradatba néz,

de szép e hajnaltáji serény öltözködés!

Lármás a széles udvar, bika bőg, rí tehén,

ólak nyílnak sorra a szárnyasok szérüjén,

fakadó füvet csípni röbbögve száll, szalad

fehér baromfi-népség, nagytestű pulykahad.

Pulykák közt vérmes-büszkén sátoroz már a hím,

tollak surrognak gyöpnek feszített szárnyain,

feje kékül, mint kénláng, lépked kelet felé,

hogy azt a piros napot párjául ejtené.

Kosok szarvára tünde sugár csavarodik,

anyjától térdenállva a kisbárány szopik,

boldogan szemét húnyja, a farka meg cicáz,

melléje guggol s nézi a pipázó juhász.

Vályunál tülekednek rengve a gőbölök,

pedig páros vödörrel a kútkerék pörög,

sós darát faltak, isznak, a vízmerő hevül

s kiált: a Balatont is kiinnák medribül!

Fényesíti a kincsét néhány lovasfiú,

izzadt fejükön körben fényes gyöngykoszorú,

táncol a kényes kanca, rezgeti kis füleit,

s mikor a féltett véknyát kefe éri, nyerít.

Megvizesedem lovam, mint a vízimadár –

susog a brigadéros, de a keze csak jár:

fölkelt a vetés napja, tündököl erősen,

illő fényesen járni először mezőben.

Hajsza

Vadvízü síkra lóval kirepültem,

űzött a szívem, én a lovat űztem.

Hab-lepedői szakadtak a tájra,

maradék-hónak vélte, aki látta.

Szertevágtattam, – nem csitultam tőle,

nem leltem testet roppantó erőre.

Vadvizek tükrét játékszernek néztem,

rettentő kék ég nem adta meg nékem

szép Zsuzsim szédítő tekintetét…

Napfogyatkozás

Kapott a tüzes bolygó pecsétnek fehér holdat.

Tőle vakul és minden hűvös homályba borzadt.

De ő szabad lesz újra: zajtalan átkát vonják,

viszik a percek, mint a rideg ostyát a hangyák.

Rád, mint diadal-zászlót sugarat miért tűztem?

Hideg vagy, kényre fürdesz temérdek jajos tűzben.

Erővel foglak mellre, nézni nem tudok másra,

nem engedlek, bár lettél kedvem beborulása.

Érzem, ha erős törvény tőlem elvonna téged,

emléked lenne rajtam törölhetetlen bélyeg.

Tengerek ködében

Tengerek ködében jön a fecske, gólya,

déli szél fujja, segíti hazafelé.

Vakmerő pacsirta fölnyilall az égbe,

ó, ha a röptét kedvem is követhetné!

Ég s föld a forró áramokat érzi,

dombon, lapályon fényesen serken a fű,

a földet örömmel tiporja az állat,

csattognak a szárnyak, szállj meg te tiszta derű!

Fejemet lehajtom

Sajnálom nagyon a kedvest:

ropogtat éretlen egrest,

elmereng, s kicsi a vágya –

söntésből piros pogácsa.

Mindenre komolyan gondol,

véletlen férfi-mosolytól

megrántott kéveként rezdül,

rázkódik, könnye kiperdül.

Én ilyet sohase láttam:

szédeleg viharzó társam.

Szelíden föladom harcom,

fejemet mélyen lehajtom.

Aszály

Dal hamis húron pendülni ne merjen,

dühös az ember, barmok búslakodnak,

gyullad az élet, ég a sudárnyárfa

tömör-zöld tornya.

Átlátsz a fán, mint szitakötő szárnyán,

levél az ágon szivarrá sodródik,

szivarra váró bagós öregeknek

szörnyű ajándék.

Kövér csikókat jó ám simogatni,

tél derekán, de hol itt a kaszáló?

Réti madárnak sárga sarkantyúját

meglátni benne.

Güzü-egér is, nemhogy megdögölne,

szitává fúrja, furkálja a földet.

Tompora hízik, ül a napraforgón,

aranytányérban.

Kapás leányok, a harangszoknyások,

szavukat vesztve zuhannak a porba.

S fölkelnek újra veszedelem ellen

kongatva ringnak.

Alkonysugárnál férfiak seregben

kútakat mernek lázbeteg mezőkre,

s éjjel a csillag sír, mert nem lel tükröt

sehol a tájon.

Szép lesz a termés, – szól a tudósító.

Ó, de szeretném buktatni a földre,

kemény földünket hazudozó szája

hadd csókolgatná!

Rossz lesz a termés, szép csak ez a kűzdés,

nem a bőségért: a megmaradásért.

Szívét az ember dacosabban hordja

aszályos földön.

Aki az égő füvek szenvedését

érezni tudja, az lesz a hatalmas.

Ujjától majd a magasság megrendül,

zúdul a zápor.

Nyári ének

Vígan jött meg, szóval se mondta, hogy fáradt,

csak elszunnyadt szépen.

Végignézem: gyönyörű, gyönyörűbb lesz, ha

megújul erőben.

Parázs-szívem nem nyugszik, égeti mellem,

de föl nem ébresztem.

Fájna ám, ha álomba merevült arcát

rámvetné ijedten.

Békülj szellő, alszik az elfáradt asszony,

az én boldogítóm.

Légy te szellő szerényebb, lélegzetemet

én is lehalkítom.

Kovács

Homloka érchegy, haja deres erdő.

Orcája kardéllel megírt kép.

Csontját újmódi barbárok megtörték,

de nem a szívét, a szíve ép.

Erős volt hitben, igaz marad mindig,

szolgál a világért emberül.

Forgatja, szívja, égeti a nappal,

arca, ha álmodik, földerül.

Fecsegők cifra sallangját elfujja.

Pártot áll, szózata: vas-zene.

S tüzel, mert tudja, nagy baj lesz, ha újra

befagy az ábrándok tengere.

Ősszel

Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!

Állok a kökényes halom tetején.

Cigarettám füstje vékony lobogás,

merengek, míg végig sajog a parázs.

Vörös erdőkön át idekéklenek

sötéten a vaskos rendeki hegyek.

S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:

égi fényt az égre szór a Balaton.

Két szemem bogára mégis itt időz

közel a mezőben, korán jött az ősz.

Embernek, madárnak ami drága volt:

levelenként földre pilléz már a lomb.

Termőnövényeknek sorsa már betölt,

nedvek elapadnak, elpihen a föld,

lesüllyed az ég is, de az én szivem

most akar teremni, azért nem pihen.

Serényedem egyre, így vagyok erős,

csak gyümölcsözésben lehetek én hős,

olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,

az én szelid szívem nem fél semmitől.

Májusi rózsa

Elvette tőlem a lángot,

szivénél gyermek érik,

járja a bánya-világot,

kormos a lába térdig.

Fürgén csak két szeme győz a

síkon, meredek dombon.

Nehézkességével ő a

földön lépkedő sólyom.

Éjjelek, nappalok jönnek,

jajgat s mosolyog, mintha

ölében lenne a földnek

minden öröme, kínja.

Sápadt az asszonyka, már a

gyermekért csatáz nyíltan,

megveti azt, aki szánja,

szóljatok hozzá vígan.

Kínjai tornyát sikítva

dönti, ha eljön az óra,

s akkor világra virít a

legszebb májusi rózsa.

Téli krónika

Fagyott a rétség odalent,

ropogott, mint a pergament,

csülkök alatt már nem süppedt,

kínált csak jeges füveket.

Azok a szegény állatok

fejet ingatva jártak ott,

fűbe nemigen haraptak,

inkább lesték a varjakat.

Faggyújuk apadt, szőrük nőtt,

vesztettek kedvet és erőt.

Ott az üszők csak keserű

búba estek, a jeges fű

hasukat megfájdította,

volt, aki borját eldobta.

Ez a télidő csahos volt,

vén kapitányként parancsolt.

Cingár szabóval kisólban

kecskét öletett titokban.

Csúffá tette a lányokat,

mert bizony nem a szájukat,

de az orrukat föstötte,

mint a bohócé, vörösre.

Parancsolt erős és vérmes

nőnek is: legyen szemérmes,

vastag rongyok és nagykendő

fedjék, mi szép és kelendő.

Zökögős utat ő csinált,

kínná tette az utazást

nehézkes nőnek, rendőrnek,

motoros jövő-menőknek.

Mint a kisgyerek, ablakot

irkált és igen mulatott,

jégvirágokkal üzente:

dönts fát ember, a tüzedre!

Sokan futottak erdőbe,

részüket vették belőle.

Sokakat értek lopáson,

bolond vagyok, ha csodálom.

Akartam akkor, mint a láng

lobogni minden táj iránt,

ajándékfaként tetszeni,

tűzterebéllyel lengeni

fázókhoz egyre közelebb –

s kódorogtam csak, mint az eb.

Fagyok jönnek

Fagyok jönnek sorban,

fehér dühű gárda,

mint a perec roppan

az esendők válla.

Nélküled hol laknék?

– megborzong a lélek –

Hajnaltüzes hajlék

a te közelséged.

Szemem elől vedd el

a tél-hideg tányért,

etess szerelemmel,

hogy ne legyek árnyék.

Szerelmünk tűztornyát

engedd betetőznöm –

kapcsold ki a szoknyát

az aranycsipődön.

Csodamalac

Mese

Túl a kiszáradt viz-árkon

volt egy falu a világon.

Annak az alsó szegében

élt egy jóember szegényen.

Vagyona csak a családja:

asszony és három leányka.

Lányai egész nyáron át

kérték, vegyen egy malackát.

De annyi pénze sose volt,

hogy megvenné a malacot.

Szólott az ujját föltartva:

– Télen a malac megfagyna,

tél után jön a friss tavasz,

tavaszra lesz már kismalac –

Jött a télvégi olvadás,

akkor se volt a dolga más,

nappal malacért dolgozott,

éjjel malaccal álmodott.

Május borult a határra,

megszólalt minden madárka.

Fölébredtek az álmok is,

megszólaltak a lányok is:

– Eljött, apánk a friss tavasz,

hol van hát az a kismalac? –

A szegényember csak fülelt,

kérdő szavukra nem felelt,

tett, mintha nem is hallaná,

bökött a kalapja alá:

– Ejnye, ezek a madarak,

milyen kedvesen szólanak! –

Hallgatták őket, meglesték,

így a malacot feledték.

Este az ember elnyúlt a

padon, hogy szemét lehúnyja.

Akkor az ablak elé jött

telten a hold és besütött.

A szegényember azt nézte,

mereven nézte, igézte:

ó, ha változna malaccá,

kényét és kedvét megadná,

viszkető hátát vakarná,

éjjelre szűrbe takarná,

gyerekteknőbe fürdetné,

merőkanállal etetné,

lenne savócska, gyöngyhabos,

gyenge lucerna, harmatos.

Most jön, most jön a nagy csoda!

Ablaknak nyomva tompora,

micsoda ártány, mily kövér,

csak a sörtéje kincset ér!

Olyan az, mint az aranyfű,

hát még az aranypikkelyű

kunkori farka mit érhet?

Bizony, hogy egész megyéket!

Magát annyira riszálja,

beesik még a szobába.

Ablak törik, de nem lesz kár,

bárcsak belülre esne már!

A szegényember susogott,

várta a csodamalacot,

várta, de az a telehold

csalfán, kövéren elfarolt.

Hajnalban, mikor szétnézett,

nem hitt szegény a szemének.

Látott egy piciny malacot,

köcsögök között kutatott,

megitta mind a tejsavót,

feneketlen kis hasa volt.

Nyakán pántlika zöldszinű,

haragos, mint a völgyi fű.

Mégis az ember elfordult,

csodának nem hitt, elzordult.

A malac nem hagyta magát,

azonnal kétlábára állt,

jobb első lábát emelte

s kezdett a mézes beszédbe:

– A csodamalac én vagyok,

nekem csak enni adjatok

s lesz ám énrajtam szalonna,

mint a nagy égbolt, akkora,

nem éritek át vastagát,

mint a somlai vár falát.

Szép szavaimnak aki hisz,

több lesz a zsírja, mint a víz,

nem venné be a Balaton

medre, előre mondhatom.

Balatonparti fövenynél

töpörtyű több lesz, csak remélj.

Véreshurkámhoz oly töltő

kell, mint a vastag ágyucső.

Véreshurkám és kolbászom

átér az egész országon.

Általam lesztek boldogok,

a csodamalac én vagyok. –

Már a család is fölébredt,

a szegényember fölnézett:

– Csodamalac ez, mert beszél,

minden malacnál többet ér.

Álom, nem álom, nem bánom,

nekünkvalónak találom. –

S két keze máris kitárult:

– Kismalac, maradj minálunk! –

Hajlott a malac négylábra,

kezét is lábnak használta,

s öt szegény összefogódzva

körbetáncolta – forogta.

Pörgött az élő kerítés,

gyöngyszemként szállt a veríték.

Ápolták is a malackát,

kényét és kedvét megadták,

éjjelre szűrbe takarták,

viszkető hátát vakarták,

gyerekteknőbe fürdették,

merőkanállal etették,

volt neki savó, gyöngyhabos,

gyenge lucerna, harmatos.

De a hízást a malacka

elfelejtette, tagadta.

Eltölt egy fertály esztendő

s látták, hogy csak a hasa nő.

Mohó volt ez a kisdisznó,

megevett mindent, ami jó,

járta a konyhát visítva,

gyerekek tejét kiitta,

megette mind a kenyeret,

minden ehetőt megevett.

Ríva az ember azt mondta:

– Kisdisznó, hol a szalonna?

Nem öllek meg, a farodba

rugok, repülj a pokolba! –

Állt a kisdisznó kétlábra,

kulcsolta csülkét imára:

– Hazudtam, döfjön le a kés,

ilyen legyen a büntetés,

ne az ördögök tépjenek,

egyenek meg a gyerekek! –

Szólott és hajlott négylábra,

és a jóember megszánta.

Vigasztalásul azt mondta:

– Ne félj, nem ruglak pokolra,

tomporod sovány, hegyeske,

mint a fokhagyma gerezdje! –

Az a kisdisznó vidáman

röhögött immár magában,

rázta a száraz röhögés:

– Nem lesz az ölés megölés,

szátoknak nem jut jó falat,

magam eszem meg magamat!

Bendőm megmarad, négy lábam

helyett visz majd az étvágyam,

világ még olyat nem látott,

megeszem én a világot!

A szegényember bú-baja

mint a családja szapora;

nem fogy ki, inkább sokasul,

búja a bajtól fiasul.

Hallgassátok meg, mi történt!

Azt a kisdisznót megölték.

Várták a szegény gyerekek,

hogy a disznóból egyenek,

de igen kevés húsa volt,

csak a kerekes hasa volt.

Jó apjuk akkor azt mondta:

Gondoljunk dolgos napokra,

aratásra, mert olyankor

jólesik ám a disznótor!

Közel van az, már kivárjuk,

most egy gömböcöt csináljunk! –

Azzal az ingét felgyűrte,

gyömte a húst a gömböcbe.

Parányi hús ott nem maradt,

de a gömböc csak nem dagadt,

nem tellett meg a fele sem,

löbögött csaknem üresen.

Föl is vitték a padlásra,

hogy a füst szépen megjárja,

hogy a füst szépen megfösse

külsejét barnás-vörösre.

Fönn a szelemengerendán

kócmadzaggal a derekán

függött a gömböc, füst járta,

huzatos szellő himbálta.

Eljött a nyár, a drága nyár,

sárgába nyílt a zöld határ,

szellő a fénnyel egybekelt,

aranytengeren habot vert,

búzalevél is aranysás:

kezdődhet már az aratás!

Pirkadás előtt, jó korán

fölkelt a család szaporán.

Jó apjuk akkor így szólott:

– Ma tartjuk meg a disznótort,

megtartjuk aranyhatárban,

zöld levelek közt vidáman. –

Ránézett feleségére,

ő meg legkisebb kincsére:

– Hozd a gömböcöt kislányom,

én is már igen kivánom!

Megy a pici a padlásra,

gömböc a száját eltátja:

– Éheztem eddig eleget,

bekaplak én most tégedet! –

Azt mondja: – Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett pöttöm leánya,

szól a középső leányra:

– Eredj, segítsd a pöttömöt,

nem éri el a gömböcöt! –

Szalad a lány a padlásra,

gömböc a száját eltátja,

azt mondja: – Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett mindkét leánya.

Szól a nagyobbik leányra:

– Eridj, mert fut a drága nap,

tán a gömböccel játszanak! –

Fut a leány a padlásra,

gömböc a száját eltátja,

azt mondja: – Hamm – és bekapja.

Anya a lányát várhatja,

odalett három leánya.

Akkor azt mondja magába,

legjobb lesz ha ő maga megy:

megtudták, hol az aszalt meggy,

azt rágicsálják, úgylehet,

rosszabbak, mint a verebek!

Alig ér föl a padlásra,

gömböc a száját eltátja,

azt mondja: – Hamm – és bekapja.

Nem jött vissza a jó anya,

három lányával odalett.

Szólt a jóember: – Mi lehet?

Biztos valami baleset!

Megy a padlásra szaladva,

a gömböc őt is bekapja.

Nem bírta már a kócmadzag,

öt ember alatt leszakadt.

Indult a gömböc görögve,

padlás deszkáin dörögve,

grádics fokain legurult,

azután dúlva megindult.

Nem volt előle menekvés,

reccsent a vesszőkerítés,

kiszabadult a világba,

országút fehér porába.

Kerékként forgó csoda volt,

látott egy csapat aratót,

bugyrosan mentek aratni.

Jó volna őket bekapni!

Fordult felleget kavarva,

s mindannyit egyre bekapta.

Messze az úton ballagott

két alak, setét alakok.

Gyászos asszonyok, úgylehet,

fogják a szoknyaszéleket.

Egészen térdig fölhúzzák,

nehogy fehérre porozzák.

Hátulról látni, kövérek,

hajrá, jók lesznek ebédnek!

Rohan, megtorpan, mi lőtte?

Papok sétáltak előtte.

Belenyilallt a gondolat:

– Megrontanák a gyomromat!

S lehet, a papszáj szopna be,

egye meg őket a fene! –

Hirtelen megiramodott,

beporozta a két papot,

nem kapta be az átkozott.

Nagy rohanásban, nagy hőben

izzadt a gömböc erősen.

Úti por s szemét sokféle

ragadt a ronda bőrére.

Akkor látta, hogy szembe jő

véle egy szürke porfelhő.

Benne pántlikás lobogó,

villogó kürtök, zeneszó.

Rezesbandával huszárok

jönnek, cifra a ruhájok.

Kipödrött bajszú daliák,

alattuk gyihos paripák.

Mint az ölyü a verebet,

megcélozta a sereget,

eltátva magát nekiment

s eltűnt az egész regiment.

Feszült a gömböc, megtágult,

szűk lett a széles országut.

Oldalvást volt egy birkarét,

nagyot lökődve arra tért.

Rét közepén egy juhfalka,

juhász a löttyöt kavarta.

Süvített, fújt a döglabda

s mindannyit egyre bekapta.

Aztán egy széles tóhoz ért,

túl a tavon is újra rét.

Ezer ökörbül nagy gulyát

látott delelni odaát.

Zubban a víz a dömhectől,

kicsap, az égig fölfröcsköl.

Rettentő mérges forgása

mélyről a békát fölhányja.

Békásodnak a fellegek,

lent meg rínak az emberek.

Áttör a széles tóvizen,

lódul a partra hirtelen,

magáról sarat fröcskölve

rátámad ezer ökörre.

Bőgnek az ökrök – hiába:

mindannyit egyre bevágja.

Nézte, hol van még jó falat,

pedig az égig földagadt,

földrenyomta a jegenyét,

mint a kerék a rét füvét,

madarak útját elfogta,

s mint a fenőkő, forogva

köszörülte a kék eget.

Vásott az ég és szenvedett,

pillanatonként szikrázott,

vetett egy csillag-világot.

S belül a gyihos paripák,

kipödrött bajszú daliák,

aratók sűrü csapatja,

juhászostól a juhfalka,

a nagy gulya, a kis család

várták sírva a kínhalált.

Mikor az ökör-gulyára

ment a gömböc, hogy bevágja,

a kis gulyás épp ebédre

leült egy fűzfa tövébe.

Csillagos kését markolta,

előtte dinnye, jókora.

Egyszercsak érzett földrengést,

s látott nagy csillagröpködést,

ezres gulyáját nem lelte,

förtelmet látott helyette.

Forgott a földön, égig ért…

Fogta a kis gulyás a kést:

– Béledet ontom – úgylehet,

te etted meg az ökröket! –

Utánaszalad, s beérve

kerül a dömhec elébe.

Azután ugrik oldalvást,

kirepíti az oldalát.

Ezer öl hosszan repíti,

késivel földre teríti.

Kijöttek mind a bentvalók,

a kis család, az aratók,

jöttek a nyalka huszárok,

paripásan, és utánok

juhászostul a juhfalka,

s bőgve az ökrök csapatja.

Megtelt a rét, az állatok

s emberek vígan álltak ott.

Nagy örömükben reszkettek,

szabad levegőt vehettek!

Szólt a jóember: – Kisgulyás,

nem telik tőlem áldomás,

de amit adok, elfogadd,

adom nagyobbik lányomat:

te vettél ki a pokolbul,

ebbül a ronda bugyorbul,

vedd a leányt és boldogulj! –

Fölkiáltott a kisgulyás:

– Együtt lesz lagzi, áldomás! –

Vigadtak, jaj de sürögtek,

ökröket nyárson sütöttek,

három éjjel és három nap

még az ebek is bort ittak.

Bolgár-tánc

Mikor már nyugodnék, szívencsap az emlék,

lángszárnyú szép nap, sohase feledhetem.

Nyomomba ködösült hónapokon átvág

s Bojánna táncát láttatja újra velem.

Boros asztalunktól kirepül a gyepre,

mindünknek vágyát érzi e gyönyörű szív,

ritmust ő parancsol zeneszerszámokba,

s ropja erővel, mint aki csatára szít.

Alattunk ássák a hóharmatos völgyet,

barnul a füvön trák sisak, római csont,

Bojánna víg asszony oda-oda pillant,

perdül a táncba s szilajon föl-fölrikolt.

Gyűlöli a völgyet, magasodik egyre,

hegyeknél följebb tartja a barna fejét,

mintha már szállna, a megemésztő földtől

derekát félti s vertezüst karperecét?

Bojánna nem félhet, ő maga az élet,

parázslik benne szépség és minden erő.

Bojánnát öröknek varázsolja tánca,

tánca e gyors, e viharrá kerekedő.

Bojánna iszonyú történelmet táncol,

szakadnak szívek, mint ősszel a meggyfalevél,

fölszáll a vérgőz a Balkán havasára,

Bojánna járja, ő jatagántól se fél.

Vérrel befröcskölt arabs paripáknak

fújását hallom, Bojánnát dűh emeli,

Oszmán pasából a párát kitapossa,

rúgja, a csengős topán is vérrel teli.

Nagyurak csontjai, mint az aszu-ágak,

pattognak, porrá törődnek talpa alatt,

Bojánna nem nyughat, viharosat perdül,

rikolt s a gyilkos germánnak magva szakadt.

Táncolva felrobog évezredes éjből,

ó-pénzek rajban sírnak a nyaka körén:

zsinórra felfűzött szultánok s királyok

sínylik e táncot, tátognak most is felém…

Bojánna így járta, vihar volt a tánca,

harcra, szabadságba vitte a képzeletet.

Öve is tüzes volt, mikor lecsatolta,

suhogtatta szélbe s fényesen fölnevetett.

Művének vérszinű zengő magasából

mint nap az égről, Bojánna pírral leszállt,

énvelem kocintott, merengő fiúval,

s ittam az új bort: a zavaros deli boránt.

Most gyenge vagyok

Hajamat itt zilálja szél,

a városvégi, a kültelki.

A szív itt nagy reményben él

s ha kell, hát vakmerő tud lenni.

Tudom, bár nem nagy örömöm,

kenyér hogyan jut itt a szájig.

Hogy lenne ehhez is közöm,

elkínozott a sors idáig.

Micsoda fertőn vágtam én

keresztül, amig eddig értem!

Emelt a legvégső remény,

mikor már megcsuklott a térdem.

Egy lángszín lepke itt sajog

s piheg, mert elpilledt a szárnya.

Most gyenge vagyok, hallgatok, –

dohog a gyár, zokog a hársfa.

Szeretők

Halántékuknál óra: fémvirág,

ketyegve hullik mérges harmata.

Csillaghullásos most az éjszaka,

az ég suhog, mint óriási ág.

Ha már az ember kisded nem lehet,

mint föld a ködben forog, hánytorog,

a percek verik, mint meteorok

a tengert, mint a Krisztust a szögek.

Ha már a férfi gond füvén legel,

csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?

Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?

Az asszony vár és vágyakban delel.

És ingecskéje lágyan fönnakad

a csípején, már nem tudsz ártani

idő, halál, már alvó lábai

megébredtek és világítanak.

Rapszódia

Hófehér ingben állok a nyár közepén.

Illatos földeken súlyos a kéve.

Dícsérni termést magasról zuhan a fény,

zümmög a táj és az idő zenéje.

Ó, gyönyörűen húzza az ős zenekar,

dallammá vált most az idő futása.

Két fülem sírást hallani sose akar,

csak azt, ha ezüstben zokog a nyárfa.

Illat és fény és éltető nagy muzsika!

Mindennél mohóbban issza az ember.

Igy lesz részeg e küszködő bolygó fia,

s gyönyöre kurta, de fölsírni nem mer.

Igy vagyok én, a gondjaim fénysebesen

beértek, köröttem kórusba állnak.

Orkánt legyőző húrokon szólnak nekem,

s tüneményt vesztve a szív belesápad.

Közöttük búg a hitvesi hű szerelem:

miért hogy mosolyom tagadom tőle?

Mintha a fű közt sírna az egy gyerekem,

sohasem emeltem kék levegőbe.

Akár a tenger, mormol a nagyobb család.

Napommal, éjemmel követel engem.

Nem elég már a múltbeli zivatarát

ezerszer átélve magamba vennem.

Jelenkorát is, mely mint a szűz abroszon,

rajtam vér s áldomás pírját ütötte,

érzékeimnek nem elég megosztanom,

életem értelme így semmi lenne.

Vágyak térképét olvasom – ez a parancs.

S szívem a holnapok dalát megsejti.

Vágy-tagadónak átok és szégyen-agancs

vastagszik fejére, el sose ejti.

Visznek a percek, zablátlan, erős fogat.

Nekem a jelenkor nem puha fészek.

Más lesz az élet, fejünkbe új titkokat

súgnak a sejtek, tengerek, ércek.

Gondok kórusát nem lehet leinteni.

Zúgjon, csak búgjon, az erők vajúdnak.

Nehezül szívem, vaksors már nem viheti,

mint a madárpelyhet orrán a dúvad…

Érzem, ott fenn a férfikor napja delel.

Elpereg számból az ifjúság méze.

Mégis a drága szerelem nem hamvad el,

csupán komorabb lesz új csillagképe.

Szülöttünk, hogyha sírásba meg nem szakad,

megnő, talán élni játék lesz néki:

zengő szférákba nyúlva, a hóna alatt

régelmult apjának karját megérzi.

Anyakép

Könny nélkül váltam el tőle,

sóhajtva nézett utánam.

Még ölelt volna, még láttam,

karját emelte.

De a köd, november kölyke,

borult az anyai ölbe,

édes helyemre.

Jó volt már visszasajognom

oda, hol erővel töltem,

szülőm és elhagyott földem

egy anyakép lett.

Hevesen vettem magamba,

emelték fönséges rangra

álomi fények.

Tornyok közt hordtam e képet,

Marseillaise-t daloltam néki,

érette tanultam élni

újabb időket.

Nem ért még akkor borotva,

fájdalom nem hasogatta

esténkint főmet.

Nagy lett a súlya e képnek,

naponként nőtt szakadatlan,

mihelyt én hozzáavattam

hazát, világot.

S hordtam, hogy lehessek boldog,

suhogtak bennem a sorsok,

törvények, álmok.

Éltetett parázsló szándék,

hogy mindazt, amiből lettem,

amit én magamba vettem,

újítsam széppé.

Érte a reszketés járt át:

ó, ha a harmóniáját

végre megérné!

Dűh perdít szememből könnyet,

én tehetetlenül élek,

számtalan sóhajos lélek

örvényét érzem

s bíztatót zümmögnöm dalban

nehéz már, amikor rajtam

orbánc a szégyen.

S szándékom eltemetője

puska előtt se lehetnék,

süvíti bennem az emlék

mire szegődtem.

Értelem, te segíts nékem,

hordhassam dúlt anyaképem,

szolgálni győzzem.

Értelem, nemcsak magamban,

hanem a nagy sokaságban

kivirágzásodat lássam,

féreg ne nyessen!

Vadság itt ne nőjjön úrrá,

nehogy, ki szülőjét rúgná,

vitéz lehessen.

Tudjam, hogy sohasem jár a

tisztesség csillaga árván

s nem vész az idő homályán,

hanem világit,

s élünk alatta a képpel,

amit én éltetek vérrel

megszakadásig.

Dérütött réten

Állok a rozsdás, dérütött réten,

gyermekidőmet visszaidézem.

Harmatban, zöldben, íme, itt látom

szívetszorító kis ballagásom.

Valaha voltam magam dajkája,

nem fogódzhattam én az anyámba.

Könnyemen át is el-eltünődtem

s örömem villant már a mezőben.

Dérütött rétre megjött a férfi,

nem tud már sírni, soha békélni.

Dalát ő adta nyargaló szélnek,

magát az ádáz hullámverésnek.

Tél

Jégfoggal nem csikorgat fülembe január.

Csak hó szakad s kurtábbat röppen a vadmadár.

Csak a fa ága roppan, új hóval lombosult

mázsásra, míg a földek légzése elszorult.

Ziháló mellem hallom, ahogy itt ballagok

utamon s elémállnak buktatók, torlaszok.

Fejemre csüng az ég – a fényes nap hol lehet?

Felhőket szabdal érte a szabad képzelet.

Távol vonat fut s mintha közelben dübögne,

mintha a helység lenne a világ közepe,

káromkodással, füttyel a levegő tele,

ropogva, csikorogva indul a hóeke.

Húzzák taglóval, bárddal eljegyzett gőbölök,

hasuk leér a hóba, kövérek, mint a tök.

Forró a faggyú rajtuk, a hó ott olvad el,

hó-csillagok közt láncuk lépésre csilingel…

Hócsomó dől az. ágról, amott a lúdcsapat

szárnnyal veri a tócsa vizébe fúlt havat.

S fönn a fellegek sűrű csomóját dúlja már

gyémánt beggyel a nap, az égbeli szép gunár.

Dörgés üt rám a Ságról, hogy hőkölök bele:

tán az erkölcsért örjöng Berzsenyi szelleme?

Vagy a sziklatömb robban, a befúrt dinamit

dobja a levegőbe visszhangzó dalait?

Bukfencre lőni őzet, iramló vadnyulat

de könnyű most, a pozsgás vadász ma jól mulat.

Gyűlnek csapatba már a vidéki puskások,

s jönnek a hajtók, hoznak botot és husángot.

Hajtóknak égi kedvet seprü-pálinka ad,

hadd verjék föl a berket, úgy ugrik ki a vad.

Zajog a vadásznépség, – néma a hivatal:

emberi kérdésekből áll ott a ravatal.

Szánnal repülnek, öröm nézni a lovakat:

nyakuk, mint sarló hajlik, a szemük villogat.

Dísz ilyenkor az ostor, bőrükhöz nem is ér,

nem ostor hajtja őket, hanem a sűrü vér.

Kakas-harangok, s apró rézcsörgők szólanak,

hívnak sötét bozótok, síkos domboldalak.

Menjetek, víg vadászok, nem tartok veletek,

nehéz tollammal én a zsákmányra itt lesek.

Én amit látok, hallok: boldogság, baj, panasz,

drágább mint rókaprém, vagy tűzbegyü fajdkakas.

Csípőtökről a foglyok csahos kis szijjakon

lógnak, én amit leltem, szívemen hordozom.

A fekete fiúk

Kívül a városon fékszárat megeresztve

hujjogva hajtanak a szeneskocsisok.

Kőbül a patavas rúgja a csillagokat,

mécsük a kocsi alól holdként kisajog.

Futnak a fogatok s vaskosan mint a cölöp

állnak az ülés mögött fekete fiúk.

Fujják a rumszagot, hangszáluk nótát nem ad,

nézik, hogy sziporkákat vet a kocsiút.

Bódultan azt hiszik, szállnak a csillagokon,

s törvény már nincs felettük, csak örök setét.

Arcuk is elzsibbadt, fájdalmat nem éreznek,

vág bár a jégeső, akár a sörét.

Pára száll, hab szakad, hívja a muraközit

sáfrányszin istállóba abrak, nyugovás.

Őket is várja a szép lovak palotája,

új slágert fülükbe a huzat dudorász.

Ahol a salétrom kristállyá merevedik,

s orrukat dühös illat szúrja mint a tű,

lány oda nem libeg s család már nem áll össze,

ott csak a vágyakozás lehet gyönyörű.

Drága volt nékik a szeszködös gyönyör-ország,

onnan is lecsúsznak és ez szomorú.

Verekedj értük, hogy verdeső szívük fölé

ellobbant nappalokból ne jusson hamu!

Farsangi ének

Italom a tiszta ég, erősít

jobban, mint az alkohol.

Jég hasad már és csatorna retten,

benne kormos víz dobol.

Dolgos kéz az ablakot mossa

s törli gyorsan, micsoda

zene, mintha durcáskodna bőgő

és riogna oboa!

Verőfényes tócsák tükre szélén

táncba kezd a diáklány,

fias anyák sugárban és sárban

járnak, szájuk halovány.

Felettük a nappali hold úszik,

fánktészta az, nyersfehér.

Sistergő ég süsse bár pirosra,

ember abból sose kér.

Táncol a fény, néha eltünődik

kátránytetőn, hó levén,

azúr-ezüst autóbuszok hátán,

lómészárszék üvegén.

Nincs itt álarc, nem tűri az élet.

– tűnődöm és ballagok –

Azt csak a víg őrültek s hazúgok

hordják, ők a maszkosok.

Hiába a mosoly, varázsillat,

én a büdös szívüket

megérzem és hamis igéjükre

az én fülem csak süket.

Ebben a nagy zenebonás fényben

vas-reménybe öltözöm,

kisértések ellen a hatalmas

naphoz szívemet kötöm.

Jártam én koromban, hóban

Jártam én koromban, hóban,

húzott az álom.

Mást kerestem s mellém te álltál,

kardél mellett felnőtt virágszál,

sebzett virágom.

Húszévem elveszett, s érzem,

te lész a vígasz.

Mord kültelken, hol a füst szárnyal,

szádról szóló harmonikáddal

föl-fölvidítasz.

Engem a szépség, a vígság

csodásan éltet.

Érte égek, hogy megmaradjak,

bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak

kócból a mézet.

Köröttem kúsza az élet,

kúsza a sorsom.

Vértezz hittel, hűséggel állig,

akkor én a haláloságyig

belédfogódzom.

Súgott szavakkal

Elhagyta üvegcsarnokát,

duhog a sebesvonat,

teremt a füstből kerteket,

ejti a tűzbokrokat.

Bádog zeng, csap sír, konganak

tartályok, lehűlt egek –

ne hallgasd ezt a zeneszót,

napkelet megfenyeget.

Füstkertjeiden ne tünődj,

napkelet megfenyeget,

ne ásíts annyit – tárd ki már

csikorgó műhelyedet!

Cifrán esztergált vágyaid

esettek, oly ostobák,

mint kuglipályán eltalált,

rakásradöntött babák.

Hozzád szalad a nyurga nő,

a csókja kenyeret ér.

Súgott szavakkal hajladoz

s mint inge, olyan fehér!

Te csak pihenj szépen

Sok drága gyógyszer, jó asszonyi öl

nem zár el téged csömörök elől –

s más tájra vonja testedet a lélek;

hű paripája a csont-bőr-szekérnek.

Nyugtat e völgy, e bölcső-óriás,

mozdulatlanság, mégis ringatás,

édesség torka, – akik idebújnak –

múlásukat sem hiszik iszonyúnak.

Ha megáll szíved, az ég sugara

melléd lefekszik, nem ragyog soha,

sirató nőd lesz a kipirult somfa,

madár-koporsód föllebeg suhogva.

Sebzett ősember zöld levél alatt

így feküdt hajdan, veszni így akart.

Rádkényszerített ábránd miatt szégyen

nem téged illet, te csak pihenj szépen.

A héja és a sármány

Héja a sármányt öli az égen,

levegő-örvényben forog a toll,

széjjel a vérgyöngy bokorra koppan,

rejtőző retten, hallom: kidobban

szíve a megütött levél alól.

Marad a szárny és marad a fehér

csipke-mell, megroppant picike vár.

Sírhat az özvegy: vissza sosem jön,

szélben porlad e törvényes földön –

Már nyomorúltabb egy hanggal a nyár.

Világos éjjel

Világos éjjel habfehéren

köd-ménesek úsznak a réten,

sörényük röpköd.

Dér jön, dér jön – így hegedülnek

didergő tücskök.

Tüzes levelek elpönögnek,

alszik anyja mellett a gyermek,

kezében alma.

Csillag süt a végtelen ürből

házra, kazalra.

Ebek vonítnak, leponyvázott

cséplőgépek mint elefántok

állnak idétlen,

ponyva-fülük harmatot ejtve

csattog a szélben.

Kiket az idő képen vágott:

parasztok, borzas ércbányászok

tömény szeszt isznak,

porban forognak, valamennyi

mennydörgő csillag.

Dicsekedve világba áradt

szaga a leveles dohánynak,

rongynak és bornak –

Sír az égi madár, a holdas

tavak jajongnak.

Elsuhogott

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó is délre,

sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Lengnek a levelek, fáznak,

színarany rigószárnyak –

elzúgnak ők is a szélben

puszta határnak.

Emlék

Fenőkövekről, ím, a félbevágott

kaszák vasa a télre fölragyog.

Fehér anyám s a fésült szűzleányok

asztalhoz állnak, késes angyalok.

A hószín vászon ferdén általkötve

vakít a vállukon, a szív felett,

s odaszorítják hallgatag mellükre

a jégszilánkos káposztafejet.

Pihegnek, minthacsak lehúztak volna

az űrből egy-egy bolygót, hogy nekünk

bajt s bánatot már többé ne jósolna,

hogy apríttassék meg s együnk, együnk.

A kés tarol, zokog a muzsikája,

fodrokban hull a réteges ezüst.

A súlyos gömb a torzsáig levágva,

kazlát cicázva rezgeti kezünk.

Anyám ölébe nem vesz, ing-mögé-zárt

melléből nem ad tejet, gyöngyöset,

hát habzsolom a durva ezüstszénát,

a gyomrot hűtő jeges görcsöket.

Nekem nem árt, csikóhajúra nyírva

csak bókolok, mint dévaj kiscsikó.

Besír az ablakon a dermedt szilfa:

fiú, fiú, neked ott benn, de jó! –

Viharban érett, csak a jóra, szépre

emlékezik a férfi, s így dalol.

Most asztalánál virraszt és föléje

anyátlan éj hajol.

Halálig tiszta

Nagy Lajos emlékének

Csöndet parancsoltak rád is a kínok,

s jelesek sorába lefeküdtél.

Becsaptál bennünket: érzem, a sírod

nekem a nehezebb, aki fönt él.

Többé nem ijeszt a jégfehér-színű

klinika s a magány már sose bánt.

Eldajkál már téged, te kisded-szívü,

e föld, e holtunkban kedves anyánk.

Bizony, az érzékek: az ötös szentség

jegyében vetettél igaz betűt.

Hallottad döngeni törtetők lelkét

dobokon, hogy a fül megsiketült.

Tudtad, az atléta-termet, a szív is

elromlik idővel s jön a halál.

Miért hát a kincsek, minek a hír is!

Halálig árva és tiszta valál.

Ez volt a te sorsod. Növendékeknek,

nekünk is bajos, mert visszük igád,

vért amig bírnak pumpálni a szívek

s nem jegesednek az artériák.

Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni.

Ne tudj már sírni a virág alatt.

Emléked gyönyörű birtokunk s védi

vashűség, álkulcsra néma lakat.

LÁTOMÁS

Irástudókat hajt s megitél késsel

az idő és nagy a kaszabolás.

Tégedet nem ér el, – hátratett kézzel,

kigombolt lódenban előtte jársz.

Zuzmara

Micsoda sóhaj dermedt rá a

tetőcserépre, ecetfára,

csillére, dúcra, drótkötélre,

vaslándzsás villakerítésre?

Fölsóhajtott a pince, kamra,

az ember és az ember barma,

mert szólt a tél, hogy visszalábol

a karmos észak csillagáról.

Zuzmara minden, vaslap-szürke

egek alatt e sóhaj-csipke.

A delelő nap skarlátmázas,

de árva, mint az üres lábas.

Piros tűzvésze sok virágnak

kioltva már, csak szárak állnak.

Rongyos papír-zsák beborítja

a rózsafákat, térdig sipka.

Ej, barbár ritmus kell a télnek,

lábdobogások, szisszenések –

már próbáljuk a hozzáméltó

zenét, már szól a tüdő-sípszó.

Tejecske sír a csarnokokban,

remeg a szív az asszonyokban,

kupicák között nagy a csöngés,

kisüsti szagot ont a söntés.

Az új aszfalton hanyatt fekszik

az útcsináló, úgy melegszik,

fujja a párát eltünődve,

emlékezik az anyaölre.

Vígság, sípjaid befulladnak,

az út, a szuroksötét szallag

nyarat gyászol e zúz-csokorban –

a szívem iszonyúat dobban.

Zugló

Rózsafa, körmödet vesd el,

mert amit óvna, nem él.

Ércesen hűvös a reggel,

készül fejünkre a tél.

Már a nagy lúgköves űrben

tündököl, majd leomol,

s forgunk a mérges ezüstben,

érzed-e, rózsabokor?

Lárma. Megizgul az élet,

árvul a vágy meg a csók.

Szíveken ördögi kések

járnak: a percmutatók.

Összefogódzik az ember

s párja a hűvös anyag,

s kénytelen vak szerelemben

szűkölve átizzanak.

Veriték hullik, – a hó is.

Béke, vagy öncsalatás?

Eshetne liszt is meg só is –

hallik a nősusogás.

Pillogva nézek a hóra,

átkozott-szép ez a tél.

Álom, te lárva-anyóka

már ne hazudj, ne mesélj!

Jöjjön a szén s a borocska,

végül is ezt akarom.

Kedvemet semmi ne rontsa –

Hó esik hallgatagon.

Játék karácsonykor

Bárd az ég is, meg-megvillan,

lelkeket irtana.

Hamuszürke vatelinban

jajgat a kisbaba.

Csöpp ujjal az arany-lázas

tornyokra rámutat.

Anyja előtt bezárták az

urak a kapukat,

döndödi dön

döndödi dön.

Gyenge arcát üti-veri

a havas zivatar,

ha a telet kiheveri

mit akar, mit akar!

A kis istent mi megszánjuk

emberek, állatok,

kályhácskája lesz a szájunk,

szedjétek lábatok,

döndödi dön

döndödi dön.

Könnye van csak a mamának,

az csorog tej helyett.

Soványkodó babájának

tejecskét fejjetek.

Hallgassuk, a csuda üveg

harmatot hogy csobog,

szívet nyomni kell a süveg,

megszakad, úgy dobog,

döndödi dön

döndödi dön.

Vércsöpp fut a jeges égre,

bíbor-gyöngy, mit jelent?

Ül Heródes gyihos ménre,

gyilkolni védtelent.

Fodros nyerge vastag tajték,

kígyó a kengyele,

beledöbben a sok hajlék,

ádáz had jár vele,

döndödi dön

döndödi dön.

Megmenekül, úgy remélem

a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen,

ne legyen szomorú.

Vígadjunk, hogy enni tud a

rongyosok új fia, –

kerekedjék, mint a duda,

orcája dundira,

döndödi dön

döndödi dön.

Víg esztendőkre szomjas

1954. szilveszter

Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,

leng az űrbeli szélben, fehéren felizzik már.

Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,

borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.

Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,

nem járja át az elme soha e tornyas vermet.

Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,

csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.

Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,

tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.

Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,

fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.

Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,

pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.

Barátok örök csókban, magányosan a spicli,

döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!

Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,

bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.

Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák

s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.

Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,

csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!

Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek

ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.

Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,

ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,

égette, szorította, – végül is be kell lássam:

nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.

Lágy halántékot adtam korai dérverésre,

én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,

bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,

szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.

Hegedűk, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,

víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,

ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:

hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.

Kiáltás

Csigahajú nő, te vitéz,

rajtad a pír elalélt,

nincs titok, szived is dobolja

életem döbbenetét!

Gyöngyszoknya

1953

Gyöngyszoknya

Miért laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal?

Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal?

Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben,

s napod sötét felére fordul, akár egy érem.

Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,

rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.

Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,

bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.

Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,

füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.

Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha

árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla!

Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,

kéktüzü csillag omlik síró ezüsthabokba.

Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,

fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.

Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal

jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.

Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,

tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.

Széles tejútat írva zihálnak mindahányan,

nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.

Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor

mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,

hangjára ütést vár a csípő és belerándul –

farkak – békéért esdő zászlók lobognak hátul…

Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?

Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.

Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:

átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.

Megtöretett a földön, uralkodik az égben,

hozza a jég verését bizánci erősségben.

Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,

termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.

Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,

éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.

Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,

tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.

Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!

Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.

Ime, megállnak, fújva fejet leszegnek,

bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek.

S nézd a gyönyörő cédát, ugrik, csördül a szoknya,

most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.

Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,

vaknapot, holdat zordan csattogat össze,

szájából zúgnak-zengnek minden húrok és kürtök,

tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!

Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra

forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.

Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,

kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.

Ne mondhasd rá, hogy fösvény – mázsaszám rázza, szórja

fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,

zöld gabonára, az élet legközepébe!

A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?

Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadnak.

zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.

Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba

becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.

Ellene ember mit tud? Nincs tudománya

lángot fújni e pergő jégbelü zsákra.

Él az atom korában, s mintha őskori dárda

döfködné mellbe, – öklét tehetetlenül rágja.

Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:

az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.

Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve

búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.

Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,

odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.

Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa

tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.

Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva

önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?

Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába

vasgolyók esnek – a kínok nagy sokasága.

Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,

feszítő nehéz kíntól recseg, ropog a borda.

Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:

gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.

Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt –

méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.

Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.

Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.

Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre

kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!

Ott az élet, hol zsongás hallik és fürge lárma –

szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!

Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,

a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.

Január jégkarjába dermedt a szelíd környék,

áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.

Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége –

kész a körkép az ember dühére, keservére.

Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,

mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.

Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?

Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?

Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,

jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.

Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:

sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,

hangya meg hanyattfekve ölel jégszínü bábot,

gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.

Megdöbben, inal tőle, átvág tengerit, rétet,

barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,

fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak…

itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak…

Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne

piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.

S ez volt a búza, – édes új kenyér, kalács, zsömle,

szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.

S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,

ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!

Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,

fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja –

s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,

mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít.

Havon delelő szivárvány

1954

Havon delelő szivárvány

Ó, havas erdő némasága,

szél se járja,

oly igen árva,

csak egy magányos

vörösbegy szálldos

ágról-ágra.

Pereg a hópor,

gyenge-reptü

szárnyatolla

két pici seprü

takarít, csak takarít,

söpri az éhség csillagait,

piros kis őrült,

bűvöl-bájol,

hideg vesszőkön,

akár a szívem

jajgatva táncol,

szép napot vár,

végtelenségig

fehéredve

ámul a tél, a halál:

micsoda madár,

micsoda madár!

A csönd szigetén

születik a fény,

a csönd szigetén

erdészek néma házában

ődöngök én.

Erdészek néma házában

bika-agancsok, fegyverek

sokat beszélő árnyán

s a rettenet virágán

elrévedek.

Nincs menekvés,

neked igazán nincs menekvés –

susogom a kemény leckét,

s elmosolyodni magamban

mégis szeretnék.

Most, ha üldöz is az álom,

veszendő sorsú örömem

hiszem, hogy megtalálom.

Az lesz a bíbor öltönyöm

s akár egy vérmes gárdatiszt,

örömbe felöltözöm.

Forralok bort a fagy ellen,

fűtöm a bádogkályhát

és ha nem alhatom,

hajnalig hallgatom

parazsa pattogását –

farkasordító éjben

tüzes dobom lesz, úgy kihevül

s verem a ritmust vaspálcával

istentelenül.

Szép erdészlány, Viola,

vad tünemény,

bánatok eltaposója,

mosdani kiszalad a hóba –

nincs ruha rajta,

tűnő lehelet a fátyla,

azt hiszi senkise látja.

Látom én, hála a sorsnak,

pajkos viharát

én látom csak,

lábai,

karjai

ablakom előtt

villámolnak.

Ragyog a háta,

rezeg a válla,

gyöngysor-gerince

lehorgad,

tompora lázvert

arca a holdnak.

Viola a lángok bokra,

parazsak eleven szobra,

gázol a hó-szaharába,

szórja a havat magára,

testét sikálja,

térdig,

derékig,

mellehegyéig,

hol a májbarna

bimbaja fénylik,

férfitürelmet szétollózó

szemöldökéig.

Izzik a bőre,

hócsillagok robbannak az érces

zöld levegőbe,

gőz gomolyog,

benne, mint fekete örvény

sűrű sörénye forog.

Rózsa-cimpája kitágul,

trüszköl,

toporog,

táncol –:

ozmán csikó, deli-szép,

kit a forró szél szült,

de rajta a

napsisakú padisa

kengyele még sose zendült.

Fagy-farkasok jönnek,

gyémánt-falka

űzve az éhség dühétől

Viola-vérre,

Viola-húsra,

tündöklő szőrrel a légben úszva

s végük van, semmivé fogynak,

döglődve

farukra

lerogynak,

csönd-pofával

a szilaj Violára

visszavakognak.

Tudom, a tonnás hófelhők

lomhán, vagy viharozva

majd ideérnek,

és minden beborul,

a rengeteg elkomorul,

elroppannak a tündércsontu

fények.

Lepedősen súgva-búgva

vagy mint a kisiklott

vagonok sója,

sziszegve dől az új hó

a régi hóra.

Temeti mindörökre

nyomait a lánynak,

aki mezítlen

fürdött a fényes hidegben,

januári fehér habokban,

aki ugy ugrált, hogy majdnem

zokogtam…

Vallom, hogy a lelkem

hó-szaharája

sokszor lesz dúlva,

széllel szántva,

sok vihar kell még,

de a taréjos hótorlaszokban

nem fullad meg az emlék:

itt a mezítlen talpak

nyomai megmaradnak,

hevülnek örökre,

hóbuckán,

hóhegyen át is,

akár a hőforrások

feltörnek gőzölögve

s hajtanak ezüstvirágot

vihar múltán a baljós

csöndbe.

Csengők, rázkódó szán-csengők,

kerek aranyajkak,

nehéz a nyelvem,

szédítsetek zenébe engem, –

jó lovak, robogó lábuak,

nehéz a szívem,

ragadjatok messzire innen.

Suhanckoromat megidézni,

paripák, így akarom,

így akarom,

pataverte hópor hulljon,

beborítson e téli

alkonyaton.

Havas ágakon varjak,

vasnehéz fekete bimbók

ringnak,

rettenve kinyílnak,

mind idenéz:

én repülök a szánon

tizenhatévesen,

virágvitéz.

Tüzes a két kis pejló,

lábukat nem is látom,

párosak, mint a spanyolmeggy

a kétágú száron.

Át a fehér határon

szélben virulva, úszva,

két lovam pufók ballon,

jobbkarom csaknem kihúzza.

Nyakamon, e gyenge vállon

s hónom alján

megbújva, belémfogódzva

négy-öt leány,

sír valahány!

Vad gyönyör s félelem útján,

kilóméterek hosszán

mint szalagok,

úsznak mögöttem az éles

lánysikolyok.

Ó, a lenyugvó napba

sírva, sikoltva

belegaloppolni szép volna,

izzik, mint a pokolkemence

szája,

lángpaplanokkal a gyenge

szíveket várja.

Nyargaltatnak a lányok,

a lányok,

suhancvéremmel izzó

csodára várok,

harcra, aminek én lehetek

áldozatja,

vágyok valami pokolpiros

kárhozatra.

Ifjúságom, süvítő

szárnyam,

lepattant, kisarjadt újra,

deres szívem a szárnyalást

nem únja,

soha nem únja –

s ha meghalok végre,

akarok temetkezni az égbe:

bolyongjon velem örökre

koporsóm: a fényes lövedék,

sír felé ne vonjanak engem

a gyászlovak,

azok a bánatos feketék.

Vadászok, vadölők,

lesben térdepelők,

belétek guggolt a gyász:

lüktet a vaddisznós erdő,

imbolyog benne felrózsázva

a Pestis,

a piros vadász.

Koldusok, szerencsétlenek,

már csak az égre lessetek:

csörtetnek ott a jég-sörtés,

jégcsap-agyarú fellegek.

Sörét és golyó szét-vacoghat,

fegyver a szegen lóghat:

nyögi a vadkan

a láthatatlan

bacilus-triliókat…

Jaj, ti habosan-szép kanok,

bölcs batu-kánok,

tüzes dárdások,

aranytengerit habzsoltatok,

most meg havat zabáltok.

Jaj nektek, ragállyal pezsgő

barbárok,

falkák, családok,

hogyha fölálltok: elbuktok,

vörös döglabdák, gurultok,

s havat, csak havat zabáltok…

Hűtitek a lángot virágzó

tüdőt, a parazsas májat,

hűtitek a lázzal iramló

vérfolyócskákat,

hártya-egeket, a belső

tűzvészes tájat…

Hű rabok: szolgálnak még a

reflexek,

idegbozótok,

mint a ciklonos dzsungel

reszketnek.

S lehet: az ösztön álmodik

holdvilágról,

holdfényben csörömpölő

kukoricásról,

tökről: az aranytálról,

makkról: az ős mannáról,

s zöld susogásról –

Tudom: nem sokat késnek,

a télben feltündökölnek

a megváltó kések,

suhogó vérpántlikák közt

rugdalóznak a csöndes

elitéltek.

Nyihogva a vér illatától

a bundás lovacskák

majd összevonják

mindannyit egy halomba,

holt vadak így vonulnak,

nagy piros X-eket túrnak

fák közt a hóba.

Máglya e vadakból lobban,

mint az én nyomorult eleimből

kolerás századokban.

Ropogva, durrogva mind, mind

szűzi hamuvá égnek,

mert ők a szérum csillagának

zónáján kívül éltek.

Ó, havas erdő, márvány-kerítés,

iszonyatos ól, –

itt szelídségre a halál oktat,

a halál hizlal vaddisznókat,

gazdaként fölédhajol!

Romjain a napvilágnak

a tündér éj megépül,

gyémánt-ablakok

gyémánt-csigákon

szállnak alá az égből.

Éj lesz, különös-fényes,

a formák megmaradnak,

eljön világos derűje

a fagynak.

Ember és állat,

mint mákszem, oly csöppre

huzózkodnának össze,

hogy magukat mentsék –

csak a tél szélesíti

óriásra a medrét.

Tengerében a télnek

a letarolt hegyhátak

jégpikkelyesek, vastag

hó-szalonnásak,

mintha egy halálra-fáradt

bálnacsorda

dermedt volna a hullámokba,

fejük búbján a víz sugára

kifújva megfagyott –

csillámos ággal kinyílva

így áll egy-egy írmagnak meghagyott

juharfa, bánatos nyírfa.

S csillagok nyüzsögnek,

dongják a zuzmarás fákat,

óriás méhek az óriás

rezedákat.

Benzinszagot ontva gépkocsi

herreg dühösen,

s útjára a reflektorfénynek

szarvasbika téved,

iramodik, halál a hátán,

mintha a sorsomat látnám –

kitörni nem tud oldalt,

agancsa közt mint hajasbabát

nem ringatja többé

a holdat.

Mélyen a házak

gyémánthalmazzá összeálltak,

fáznak.

Néhol az udvaron

mint egy vörös cimbalom,

kitéve a trancsér,

nem csattog, nem szól,

csak a jeges vérrózsái

susognak a torról,

húsról és borról.

A lelkek, a lelkek

alusznak elalélva,

gerincek, tagok, tetőgerendák

roppannak néha.

Kihűlt a kis hegyi mozdony,

alatta olaj, salak,

erőltetett térdű lovacskák

bólintanak

meg sóhajtanak.

Én, mint a kisgyerek,

aki halálosan a szépért

jajgat és didereg,

kiálltam a télbe,

a faggyal kötekedésre,

s szemem alján a kéklő

völgyben

gyöngyök torlódnak, gyöngyök:

megdermed a könnyem.

Ó, én az ég alatt állva

múlhatatlan fényeket látva

az idő roppant szemealjára

odafagyok mint egy könnycsepp

törhetetlen gyönggyé,

viselhet az idő örökké,

bennem az öröm és bánat

az időé.

Amíg a rejtelem

ibolya-máza

ráfagy e jégszerkezetű

tájra, világra,

lélek, ó lélek,

hajolj a hit parazsára.

Míg a te csontpalotádat

hideg rázza,

lélek, ó lélek

feledni, mulatni mesével

tilalmas néked.

Gondolj a holdra,

szédítő asszony-pilóta,

mosolyával a részeget

elbuktatja a hóra,

illatos kamilla-szérün

alszik el a nóta.

Ilyenkor éhes a lélek,

vadra hasonlít, vadra,

ha nem vigyáz, a hóbarejtett

csapda bekapja.

Azúr csillagon ülve,

lélek, ó lélek,

tanuja nem lehetnél

a télnek,

nyergelve azúr csillagot

nem is hinnéd:

borzasan a gyenge hangok

hullnak, mint a kékfejü

cinkék.

Itt élsz ujjongva, sírva,

csillaggá ötvöződöl,

és a halál se fúj el

e földi körből.

Körötted a fegyveres század,

jeges erdő csattog, csörömpöl.

Pillanatra egy vízió,

véres délibáb zaklat:

vértóba a harci mámor

szárnyai leszakadtak,

vesztesek serege jajgat –

ki a diadalmas?

Csak a sírás a hatalmas.

Dolgod a fegyelem,

katonáénál szigorúbb,

szentebb és iszonyúbb –

lélek, ó lélek,

kellenek e bajos földre

újra a dantei léptek,

melyek poklot és mennyet

és mindent lemérnek.

Ha szétzüllött a csillagok

égi kertje

s fuvalkodnak a kakasok

elveresedve,

akkor az emberek talpraállnak,

kihűlnek az ágyak,

lehűlnek az elmék

s forgó köszörűn sikoltva,

kova-szagu csillagot ontva

élesednek a fejszék.

Térdig hóban,

szívükig fagyban

jönnek a fadöntők, jönnek,

füstölnek, fujják a párát

s megdöbbentve a némaságot

fel-felköhögnek.

Öklük a szívükön,

hónuk alatt a fejsze,

az edzés színeit játszva

hajol a fűrész a vállra,

viszik e vicsorgó szivárványt

a hegy havasába.

Férfiak, emberek,

akik a mélyből felbukkantok,

szakállas bronzfejek,

ti vagytok a felségesek,

mint hívőnek a felmutatott

aranylázas,

aranysugárral körszakállas

oltáristenség,

hódoltattok, hódolni méltón

nektek szeretnék…

Bong most az ég hidegen,

jégcsapok csengetyűznek,

s fönn az erdőn a szálfák

robogva egymásra dűlnek.

Száz füle van a völgynek,

meghallja, meghallja,

asszonyok futnak éhesen

töredék ágra, lepattant

gallyakra.

Futnak az édes asszonyok,

akár a szarvasok,

térdelve, törtetve,

térdüket érces hóparázs

horzsolja véres-tüzesre,

s akiben mint az igazgyöngy

remeg az új pici:

gyöngyház-hasát a kismama

hófuváson is átviszi.

Asszonyok: anyái a tűznek,

a vérnek,

asszonyok: arany-piros bárkák

megrakva visszatérnek,

hattyu-begyesen, vizesen

a halál-habokat szántják –

hogy este a horgas aszu-ág

hegedűljön,

hogy az otthon, mint a nagyvilág,

ki ne hűljön,

hogy az ember az életét

újra kezdje,

ha szétzüllött a csillagok

égi kertje.

A vasárnap gyönyöre

1955

A vasárnap gyönyöre

Sokan imádnak, vasárnap, zihálva belédvetik

hat napukat s magukat is, te szabad hetedik.

Csődülünk hozzád seregben jó csudadoktor, aki

nem rendel, nem vizsgál, mégis szépen tud gyógyítani.

Sóhajt érted a tüdő, a fulladó rózsacsalit,

hova a korom, mint lepke petézte csillagait.

Hozunk neked kalimpáló szívet és lehűlt vesét,

magasvérnyomást, nyilalást, izgága mérgű epét.

Rettents nyavalyát, űzd el a bacilus-haramiát,

mama-arccal szervezz makacs szervek közt harmóniát.

Jövünk, hogy ideglázunkat nyugalmad eloltaná,

szép hideg párnákat nyujtasz félőrült fejek alá.

Te vagy a legjobb szerelmi-kerítő, fényeseszű,

te vagy a táncoltató és csókoltató hegedű.

Cél is vagy, legközelebb vagy: sziget, hol mesebeli

zajjal csengnek a drága gyönyörök üzemei…

Surlódik hozzád az éj, a szuszogó azúrhajó,

s micsoda fény támad, milyen rubintos ribillió!

A hajnal piros pallói lehajlanak – de mi baj?

Partra csak hallgatag vének lépnek, a dal, a zsivaj

alszik az izmosak szívén, kábultan akárcsak ők:

nyújtják az álmot a vassal, egekkel verekedők.

Tipegnek apró nagymamák, éljenek igen soká,

gondot susognak, gyújtják a lángot a lábos alá,

búbosodik a tejecske, hopp-hopp, csaknem kifutott,

fölforr a barna maláta, pezsegtet aranyhabot,

kis kenyérkockák a zsírban táncolnak jajpirosan,

gőzölgő rántottlevesbe esnek majd illatosan.

Szivárvány sajog a lenge párán s a szívre borul,

fölkelni, mosdani késztet, dúdolok gyanútlanul.

Arcomat hab kerekíti, sétál a borotvakés,

példázza, hogy vékonyít meg néha a kínszenvedés.

Ó, azt a furcsa borotvát beléd ne nyissa a sors:

keskenyre sápadsz, bozóttá retten a borosta-tors.

Öreg cipőim a hajnalcsillagot elorozták, –

fonálon nylonharisnyák, csillámló két kicsi zsák,

lengenek, szép napot lopnak szép talpak alá megint,

vasaltan, gyöngyházszemekkel kacsingat feléd az ing.

Tiszta ing: tiszta világod, kívánni kell e gyönyört,

rimánkodj érte, ha drága mosolyod ága letört.

Tükrök, a kedves hiúknak picikét hazudjatok,

mondhassák magukra halkan: szép vagyok, boldog vagyok.

Arca ha elfanyarodna, ó mi is lenne vele!

Vigadjon a nő, a karvaly-barna, rigó-fekete,

a szőke, ki a hidrogén varázsát hordja haján,

a vörös, kit megálmodott régen a vén Tizián.

Bámulom üvegen át, ha áhitat, vasakarat

nyűgözi őket a búgó villanybúra alatt,

kereng a trópusi hőség hajuknak hullámain,

köröttük jégfehér tükrök, sugaras alpesi szín.

Kábulok én a leányért, aki a hó idején

déli szünetben a falhoz kiáll, hogy verje a fény;

húnyt szemmel, hogy lebarnuljon jegeces égbolt alatt

sugarakat bűvöl csókra, ibolyántúliakat…

Vasárnap, színarany kéz, a nyirthajú kis kölyköket

mint cukorborsót a héjból, ágyukból kipörgeted,

szabadon gurulnak, buknak, fejüket összeütik,

még ákombákomok ők is, mint füzetben betüik.

Méhrajok zsongnak, harangok dalosan bongnak nekem,

hangos szél árama húzza bolyongni képzeletem.

Falvaim, sárgák, fehérek, országút porát lesők,

titeket látlak, ti vésznek tetőkkel süvegelők.

Nevetek zenél a számon: Víd, Nagyalásony, Doba,

Egeralja, Káld és Berzseny, Kispirit, Csögle, Boba.

Mindenség voltatok egykor, vagytok most csillámai,

félelmes nagy ez az élet, félelmes bevallani.

Bennetek kölesmag voltam, vagytok most oly picikék,

könnycseppet csikar az emlék, ázik az egész vidék.

Éveket ébresztő szóval emlékek harangja zeng,

itt a fiú aki voltam, ümmögő tavon mereng.

Nem akar gyerek maradni, nem akar meghalni sem,

fönn ragyog álma a nyárfán, színezüst leveleken.

Itt a diák, aki voltam, repedő egek alatt

vasárnap, a bombák vérbe verik a sugaradat,

hajában megőrült lepkék remegnek, arcát csalán

marja, mint eszét az élet, úgy fekszik féloldalán.

Ej, lópokrócot terítek hallgatag egek alatt,

virágok veszedelmének tárom ki bajaimat.

Ti bimbós pünkösdirózsák, bukjatok rám kegyesen,

tömör kis bombák, virággá robbanjatok szivemen.

Járják be teljes valómat új színek, új sugarak,

borzalmak és bonyodalmak freskói vakuljanak,

rettegés-alkotta ábrák, hemzsegők lelkem falán,

tűnjenek Nérók és pápák, hódító hold, jatagán,

Haynau jégpupillái, tű az ujjakban, fejek

melyek a kíntól életre-halálra biccentenek.

S vérrögös föld, koromégbolt, hol a halálfej delel,

tenger és levegőégés képei tűnjenek el.

Mi vagyok én, hogy viseljem, amitől elborzadok?

Várhatok, – nem tépik széjjel tündéri pillanatok.

Rázkódtat sok gyönyörűség, mégse ad szabadulást,

csak erőt, hogy daccal hordjak irdatlan aláztatást.

Lezuhansz e lópokrócra, birkózol velem Remény,

gyopárszemű angyal, látod, nem vagyok olcsó legény,

markollak és megforgatlak leveles zöldág gyanánt,

Jákob se verte így földhöz hajdan az Úr angyalát.

Mégis, ne sírjál, ne hagyj el, gázolnom kell ami rút,

súgjad, hogy ahol én járok, nem értelmetlen az út.

Bolondul küzdök a szépért, látnom kell, nap tündököl,

zöldarany moraj az erdő, fényes szél lombbal pöröl,

kis fülén harmatfüggővel inog a nyurga virág,

reszketnek szirmok, erek, mint szerelmes lányporcikák.

Harsog a létezés: nem nem! Nem akar lenni halott.

Brummog a darázs és elbúg, nyújtja a pillanatot.

Mélység, magasság elrejtett csecseit smaragd fejek

szívják: a cseresnye, meggy, hogy pirosan pihegjenek.

Rikolt az aranymáringó hangzatos vasárnapot,

és lekeféli apánk a pelyvaporos kalapot,

elballag világot látni: kékezüst rozs-óceánt,

rézvörös répát, sereggé zendülő kukoricát.

Igázva vak szerelemtől jár-kel a vetésleső,

százszor is csalódott, mégis máig is hű szerető,

bükkönyvirág a kalapnál, még ez is tetszik neki,

tűzpiros fűzfavesszővel bakancsát pöccintgeti.

Ó, mennyi bendő feszül ma dobbá, az igásbarom

makogva habzsol a fűben hat nap után szabadon,

éhen mereng a homokdomb gyomra: a dögtemető,

már csak sugárral, akácfavirággal töltekező.

Szép a mező, mert igyekszik jókedvet éleszteni,

most elalélnak a kínok, csapások emlékei.

Sürgönydrót álmodva cirpel, nem süvít rajta a hír

se a parancs, ma a postáskisasszony levelet ír:

Gyere, mert meghalok érted – s szivéig üt a csoda:

vállára hátulról csókkal borul a várt katona.

Nézd, a biciklik új iramszarvasok, sárgák, lilák,

lánnyal suhog a völgybe a szapora tűzü diák,

motorok zúgnak el, egymást előző meteorok,

zsí, zsú, a hasított űrben asszonyi üstök lobog.

Erdőbe: zöld éjszakába eltűnni tündéri jó,

ikergömbjével a vadmeggy elpirult fülre való.

Nemcsak a lélek, a vér is viharra szomjuhozó,

szél támad szilaj és forró, szárakat hajtogató,

mintha a rózsa, sikoltó liliom egymásba csap,

áldott vagy szerelem útja, szerelem ágya, te nap.

Vasárnap, itt vagy és tudjuk, fáradtak ünnepe jött,

görbedők egyenesednek fölséges színed előtt.

Gyermek az anyakötényen: szérüdön úgy enyeleg

aki hordott zsákot, akit rázott a traktornyereg.

Égre néz a bányász, ráncok sütnek a szeme körül,

ámul a fekete gépész, fejénél rigó fütyül.

Aki a síró talicskát tolta egy országon át,

itthon a kubikos, nézi, becézi aranyosát.

Felizzik a kovács kedve, a postás száz emelet

fáradtságát, haj, ledönti, jóízzel föl-fölnevet.

Varrólány szíve begyógyul gyönyörök fényeitől,

szívforma rongyvánkosokban villog a sok pici tőr.

Árvák a műhelyek, próba-babán a fércelt kabát

félkarral őrzi a jajt, a teremtés pillanatát.

Vad erejétől elzárva dermed a kék dinamó,

hajtószíj lankad, erőtlen hallgat a transzmisszió.

Nem sürget senki és semmi, alszik az esztergapad,

fogán a hámozott fémből szivárványfényű szalag.

Vas-satuk makacs pofája tátva van, tenger a csend,

reszelők halként alusznak, pikkelyük föl-földereng.

Sörgyárban lázálmot zsongva érik a habzó ital,

szegen a paripák hámja csillámlik holdjaival,

jászolhoz dülve a komlóillatú csodalovak

zuhanó harangpatával boldogan dobbantanak.

Káprázat képei lengnek, látom, a vérzáporos

vágóhidakon fehérben angyalok sétálnak most,

hintenek jázminvirágot, – játszik a szívem, fiaz

fura-lehetetlent abból, ami most való-igaz:

búskomor bikát a tagló nem szédít, nem szégyenít,

lovacska rezgő fején a csillagot nem zúzza szét.

Véres a hat nap, de lásd, a késélen szállt sikolyok

s parabolái a vérnek újítják meg mosolyod.

Gyilkolod magadat is, hogy holtodból újraszüless,

azért vagy főnix-madár, hogy vasárnap ihass-ehess.

Ó mennyiszer meg kell halni egy pici vasárnapért,

s hányszor a távoli szépért, amit egy eszme kimért!

Áldozat mindig te voltál, te haltál, emberiség,

s műhely, gyönyörű műhely nem lett a föld meg az ég.

Égzengés? Vad büfögés az, így él a fejed fölött,

kire a szüntelen ünnep törvénye öröködött.

Én nem a bitangok kedvét, förtelmes szájuakét –

éneklem újra és újra sokaknak csepp örömét.

Ó, igen, apró szűk nekem, szívemnek nem otthona,

vasárnap: vetélt sziporka, elképzelt csillag pora.

Elképzelt gyönyörű csillag, szívesen ott mulatnék,

vígságnak nincs ott határa, – ó miért nem a miénk!

Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd,

ne zúgjak jeremiádot, se psalmus hungaricust.

Te vagy a cél, ott az élet oszthatlan egysége áll,

daraboló bárdok mellől szám csak azért kiabál.

Érette sistereg bennem ábránd és szentséges dűh,

sóhajos szomorúságom temploma érte ledűl.

Voltam én szelíd s muszáj, hogy legyek már bujtogató,

örömed bár a pokolból vájd ki, mert útravaló,

szíverősítő, a véres stafétát így bírni csak,

nélküle úgy becsukódsz, mint pattant gerincü bicsak.

Rajta, csak rajta, te is tarts lakomát, vigadozz hát,

húnyt szemmel hátratekerd a pihegő galamb nyakát,

hasítsd a halat, a pénzét fütyülő szelekbe vesd,

nevetve főzd a rezedaillatú lóhúslevest,

párold a fejhúst, reszeld a tormát, s ha nem találsz mást,

szedd le az égből, süsd meg a karmazsin vércsetojást.

Csíkos abrosznál, vagy füvön eszel, de úgy ülj oda:

választott nagyhatalom vagy, rádsüt az űr mosolya.

Tudjad, hogy csak magad ölhetsz fájdalmat, örökölt bút,

bűntelen csak te torolhatsz, tépd a kalácsot, a húst,

eheted, nincs rajta átok, nincs italodban, igyál,

villanyozd lelked az élet leborult árnyainál!

Vasárnap van ma, vasárnap, örjöngő szultán a nap,

kardja a földet repeszti, palánkot széthasogat.

Dühétől bújni kell, kínos verejték-sarccal gyötör,

jó volna fetrengeni hóban, úgy hajt a hőség-csömör.

Vízpartra mezítlenednek szépséggel hízott csipők,

öltenek hideg-zöld szoknyát, hullámos táncbavivőt.

Hűs lombok alja, mint barlang tátogat, úgy csalogat,

éled a zöld kocsma árnya, nyitják a rézcsapokat,

sör habzik, koccannak korsók súlyosan és hidegen,

fejeken kalapok, sapkák ferdülnek édesdeden.

Jeges a fagylalt, a sátra mint külön égbolt lebeg,

tölcsérek egymásba-rakva, magasra építve meg,

mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg, –

végül is nem épül újra, fújnak a hideg szelek.

Hóharmat-verte arénán szügyönszúrt bika a nyár;

levelek ivódnak vérrel, száll a fehér bikanyál.

Vérpiros gyöngyeit rázva reszket a galagonya,

s ne hidd, hogy eljött a lángok parazsas alkonyata.

Fejüket most ütik össze ingerült hímszarvasok,

bőgnek, a gőz terebélye viharzó lombként lobog.

Bukó nap tűzvésze festi városok ablakait,

vasárnap, iramod lázít, valami szépért vadít.

Százezrek az uccák hosszán tolongnak, nagy a zsivaj,

vonulnak a vágynak, erőnek elrejtett zászlaival.

S hangos a vurstli, ott olcsón kapható bolond öröm,

álmodva repülünk végig ezen a földi körön,

s jaj nekünk, mi bitoroljuk fiaink játékait,

kezünkben a vörhenyes tollú sípkakas jót kukorít,

papiros-trombita harsog, – cinóber-orru lovak

hintázva viszik a kéjjel ügető asszonyokat…

Forog a föld az idővel, éggel, mint csillagkerék,

már ez nem játék, zúgással tölti az ember fejét.

Jönnek a megbolondító illatok, sziszeg a bor,

szíveket sebesre horzsol sok lebukott meteor.

Kivirágzik az ösztön, az elmúlás rettenete

kénytelen dáridót rendez, ülj le a közepibe!

Sóhajts és súgjad: ti cingár hegedűk, sirassatok,

örömem kidübögjétek, ti igen mafla dobok!

S hegedűk sírnak, dübögnek dobok, mert kell a muri,

késztetnek fölágaskodni muzsikád sarkantyui.

Látsz te a mámoron át is mindenik égtáj iránt.

kívánod lábad alá az elnököt, császárt, királyt,

rafinált sorsod, mely karmát, szárnyait ereszti rád

s fölemel, hogy lezúdítson, mint griff az áldozatát.

Poharat ürítesz, csengetsz, kell ez a szesz, ez a láz,

így ered meg a te nyelved s hogy zokog, hogy magyaráz!

Ujjaid egekbe nyílnak: igazad őrtornyai,

bárcsak a holnap se látná horgadni, leomlani!

Éneklem újra és újra sokaknak szép örömét,

most az övék e csillag-ekékkel szántott sötét.

Susog az ábránd vetése, ércesre ért a kalász,

vágják, az aratódal most különös gyöngykacagás.

Különös kábelen ím, a temető telefonál,

üzennek akiket immár bölcsebbé tett a halál:

szálat se hagyj a gyönyörből vágatlan, bánhatod ám,

úgy mulass elárvult lányom, kisfiam, kisunokám!

Nagyobb lesz a szomj, az éhség, bolondabb lesz a zene,

zeng vele versenyt a drága halottak üzenete.

Fény-erő, pezsgető áram hajtja a táncolni-vitt

izmok rugóit, a csontok eleven csapágyait.

Lávába kóstol, aki ma csókol, és ő maga is

tűz lesz, de tarajos tűz lesz elsusogott szava is.

Jégmezőt szikraeső ver, kárhozat, üdvözülés

között a mezsgye is éghet, mérni most nem tud az ész.

Éjszaka: űrbeli élet, törvénye rejtve buzog,

testek: a kéj gyűrüjében forgódó szaturnuszok…

Csillagvoltunknak vége jön, vége van, jóéjszakát!

Árvul a szív, a vasárnap virága, ó hova szállt!

Hűlt kövek, hólepte tarló, idegen szélmuzsika,

hófüggöny táncol – és alszik mélyen az emberfia.

Akár az elme, az ég is világosodni akar,

kibukkant mellen a hajnal elfehéredik hamar.

Volt egy világ, csupa pír volt, lángolt, most minden fehér.

Ébredj meg, ébredj meg, édes, reggel van, itt van a tél.

Kezedben a rózsa lefejezve

1954–1956

Csönd van

Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja,

fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred.

Fölötte tépett rucapihe tétova repked

s piheg, ha ráakad egy bóbitára.

Távol a bazalt-hegy is süket-néma,

minthacsak mára hűlt volna le benne a láva,

s letagadná, hogy kövein a bort danolászva

itta a jó katona, víg poéta.

Ráfeszült hidegen a csönd a tájra,

hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva.

Vadmadár éles riogása fölveri néha,

szárnyával megpofozza, de hiába.

Baktat a tehervonat, tűz a csokra,

mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek,

s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek,

tüntével fölépülnek még nagyobbra.

Szoborrá alkot ez a téli szemle,

menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények.

Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked,

tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme.

Gyönyörködj s dalaid is megerednek,

álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből,

lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl:

álma a hóbarekedt szekereknek.

Tájkép magammal

Tengerbe bukott napvilágtól

búcsúzkodok, lépnék utána:

hideg tajtékon holtan táncol

szívem öröme, ifjusága.

Végső ez a stáció, végső,

ne lessetek, nagy vízhez értem,

eddig elértem –, világ-sértő

arcom ezt jelzi mészfehéren!

Legyek csak árva. Rám a mocsok

tündökölhet, hogy megigézzen,

ellene fürdök, itt pancsolok

rettegve a végzet vizében.

Visszaköpöm a halál ízét,

amit a habok dobálnak számba,

dolgom: el ne moccanjak innét,

legyek élet s halál határa.

Hátamnál dombok: néhány emlék

búbosodik, ennyi a kincsem,

még nem hűltek le, – mint kemencék

melegítik fázó gerincem.

Az örök hiány köszörűjén

József Attila 50. születésnapjára

Az örök hiány köszörűjén

tündökletesre élezett pengét

csókolják meg a hűségesek.

Műben az embert megünnepeljék.

Szép s veszedelmes igazságát

tudni kell egyre szerelmesebben,

tövéből sír a csillagokig

árván a megcsalt szerelem s szellem.

Jaj annak, aki gyönyörűt vár,

szabad levegőt őrülten áhít:

szétdobálta a vonatkerék,

akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.

Makacs fia a mosónőnek

nyurgán a semmi partjain állott

s amit ott vágyva fölfedezett:

magába ölte az újabb világot.

Cammog az idő, de a nemrég

halálba fekvő konok önkéntes

apánk lett s kíván több szerencsét

borzas kölykei önérzetéhez.

Azt üzeni hogy szeretni kell,

s bűvölő szája el sose halkul.

Szíved köré a szeretetért

ő a végtelent köti jutalmul.

Apám

Ujjától nőtt a zöld palánta,

derékhajlásért dohány a bére,

dohánylevélből koszorúját

ráfonhatja hideg fejére.

Görnyed a tűznél, hólé-marta,

vörös bakancsa kifűzve tágra,

fejénél táncos azúr-szálak

nullákat nyílnak, ez a virága.

Fölszáll a füst, de ő lehorgad,

vénül, hozzá a virtus is hűtlen,

régi vágyai gazdátlanul

galoppolnak a csillagos űrben.

Nem akar semmit, nem szól semmit.

Könnyezhetek a pogány apámon.

Levegő is csak úgy kell neki,

ha átszívhatja dohány-parázson.

Nem oxigén az: forró számum,

belső világát járja sikongva,

nikotin hullik szerveire:

sivatag sárga pora a lombra.

Nikotin-ember, sóhajt, füstöl,

így emésztődik esztendők óta

s hamvadva néz a néma földre,

erre az öblös hamutartóra.

Születésnapra

Játék és édes tej nem volt elég,

mohónak születtél, követelőnek –

így vagy a sorsodnak jó eleség,

fejed és szerveid elemésztődnek.

Hirdetted te is, hogy félni tilos,

ember vagy végre, de élsz dideregve,

mint hentes-kötények, csurompiros

fellegek szakadtak képzeletedre.

Nem látsz a tündöklő végtelenbe,

nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass,

kezedben a rózsa lefejezve,

tövises szára az, amit szorítasz.

Tündér-arcokkal dőzsölő

mámorod messze szökött,

növekvő vér-csillag sustorog

fölemelt fejed fölött.

Lángol a magány, hiába

alkottad magad köré,

nyugodni egyetlen hely maradt,

az is a halottaké.

Üvöltsd a jósok porára:

a jövő nem fedezék –

sziklához csapni a keserű

poharat már nem elég.

Idd ki fenékig, mint aki

messziről most jött haza

s körötte puszta, csak szíve van

s újszülött gondolata.

Barbárok, vadak életét

emberként nem élheted,

Tejútnál hidegebb, ragyogóbb

kicsikart eszméleted.

Ez vált meg, így vagy te ember,

aki csak élni kiván,

akiből vezér, se kapitány

nem lesz és nem lesz zsivány.

Takaród, gunyád leszakad,

s hiába félted magad,

legendás izmaid elfogynak,

elrepül aranyhajad.

Gyarmatod nincs, hát önmagad

fogyaszd el, csontig föléld,

legyen a húsod a violás

villámmal erezett ég.

Dalolva szakadj meg, – dolgozz

biztosan s olyan hiún,

akár a haszonra lefogott,

zaklatott uránium.

Virágtalan fejem

Őszi nap, óriás krizantém,

halántékomat elhagytad,

elhajolsz árván nyugatnak,

ágaskodva köd-oroszlánok

szaglásznak, szét is szaggatnak.

Virágtalan fejemnek éles

fuvallat indul ostromra,

nincs már lomb, amit zúgatna,

avar se csördül: elhullt lélek,

nyirok itatta lankadtra.

A gyöngyöző pezsgés, az áldott

nedvek dagálya veszve már,

virágtrombitát oxidál,

horpaszt és rothaszt a november,

ez itt a halál, a halál.

Komor enyészet kémlel engem,

térképet szerkeszt, úgy ront rám,

betömi aranytrombitám,

s földig rombol – szíve ha volna,

érzem, most megszólítanám.

Virágok térdelnek

Virágok térdelnek, a dérrel

meggyötört kis-kedveseim,

egyenes én maradok itt,

én maradok a bajaimmal

ember, aki így is virít.

Szemeim előtt aranysárgán

mint az utolsó villamos,

elrohan sikoltva a nyár –

s már emlőd forró hegységére

fázva se vágyhatnék, anyám.

Téllel örvényes agyam csúcsán

mint a tiroli lavina,

támad egy irtó gondolat,

hallom a zúgást: meg kell adnod

csontodat, pompás húsodat.

Csúffá csak így tehet a sorsom,

szívem: a világ-zaklató

csak ott csúfol meg majd alul,

ha farsangol a kémiával,

s féreggé, fűvé boldogul.

Szerelemre, dalra erősnek

szült meg az Édes, jól van így:

pusztulok, de szép hogy vagyok.

Szívem nem tunyul, tündér-szépet

s rettenetest még mondhatok.

Veszélyes új mezőn én küzdök,

életem gondja az enyém,

s nem kérem senki könnyeit

fehér ingbe ha bebújtatnak

s elakadt karom tördelik.

Most még üthet a dér is, bírom,

hóbika is bömbölhet rám,

nem ront meg bú-baj, rágalom,

vérharmatos fejjel is izzó

égitestek közt álmodom.

Lássatok csodát

Rámjön a világ, uszítja

vérfoltos agarait,

a szép vadat, aki én vagyok,

nem védi meg a csalit.

Ugatás, kürtök réz-torka

megrontja virradatom,

inaimat húrként pengeti

hirtelen riadalom.

Ivadékaim szélednek,

egyedül maradok itt,

figyelem ahogy a pirkadat

s puskacső összekacsint.

Tarara, drumm – és elbukom.

Életem nem volt hamis.

Lássatok csodát: az életre

mosolygok nyúzottan is!

Elrontott szívem

Július hava, sujtó éjszaka,

habfelhők, megbontott ágyak úsznak,

széthömpölyög a violák szaga

s tovatűnt feketék, láng-hajúak

vetkőzve az időt rámhajolnak.

Vaserkélyemen verejtékezem,

áldott emlékek aggódnak értem,

bársonyfülecskék itt a mellemen

lapulnak mint a műszerek, érzem:

hallgatják rendetlen szívverésem.

Halállal élek, nem kenyérrel

Ríkattalak, lelked megaláztam,

remegek a bűnök lugasában.

Ólom a veriték, fáj a fejnek,

gömbjei a csontban gyökereznek.

Mentségem mint a homok, elszéledt,

én vagyok a bűnös, nem az élet.

Most jön el megváltó büntetésem,

mert én az örömet összetéptem,

elfújtam mint a selymet, de mintha

ide üszkösödne ajkaimra.

Rákóczi kis úrfi, vér bolondja,

Bodor Katalina hurcolója!

Köti a lóhoz a két kis lábat –

Pegazus-paripa téged rángat!

Nap keletétől nap nyugtáig

vérben az aranykoszorú ázik…

Futok magamtól és a magánytól,

a négy fehér fal kihányt magából.

Ődöng a lélek, a test kifárad,

a kávéházak siralomházak.

Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép,

félek, a szerelem meghalt végkép.

Káprázataim gyászos álmok,

gyász-szalagosak a pincérlányok.

Könyököm alatt nyekeg az asztal,

bűnös fejemnél két arany-angyal

égve tartja a villanykörtéket,

süt a fény, rámsüt, mint az itélet.

Ügyemet az élet megitéli,

most kezdek a virágoktól félni.

A hanyattfekvő kisdedek ökle

megüt, mennykő a méhed gyümölcse.

Márványra, hóra rettegve látok,

hattyúid szárnyai hóhérbárdok.

Lakásom tárva, szeles érchegység,

fekete bárányfelleg a vendég:

beleiszik a csorba pohárba,

lerogyik piros cipőd nyomába,

ez a gond, ez az én bodros társam,

ott hempereg a kibontott ágyban.

Rozsdával szeplős lett a borotva,

zápulnak a villany-búrák sorba,

és a vízcsapok sírvafakadnak,

nem maradok meg én se magamnak.

Ó, a szivárvány mennyei bálvány,

kaszabolhatom, megáll a lábán.

Jaj, a szerelem vér-elevenség,

elvérzik, nincs rá orvosi mentség!

Mi vidít, ha a világ telével

kell veszekednem vas-hidegével!

Nem lehet, nem lehet, hogy a végső

oltalom oly rideg mint a sírkő.

Löknél ki ujjal az emeletről,

zuhanni iszonyú a szivedből.

Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb,

te vagy a szenvedésben is hősebb.

Tied volt, most az enyém a dallam,

amit villamos sír a kanyarban.

Halállal élek, nem a kenyérrel,

fejbelőtt mének szédületével!

Kinek fáj, emberek

Csontkráterekkel a hold,

hófuvatokkal a föld

fény-förtelemben ragyog,

mindennél nagyobb

a csönd.

Ki old meg téged, dráma,

te fehér-fekete?

Megoldhatatlan a lét,

mint a jegenyék csupa-jég,

csupa-lánc lakzis menete.

Mozdulatlanná remekít

mindent a hideg,

betábláz a fagy üvege.

E leltárból nem menekül

se anyag, se alak.

Ordas csillagok virrasztanak.

Ki hozta ezt az időt,

hogy átfagy a pille bábja,

benne a nyár,

s hogy az ólban szörnyed lerágva

az egyetlen kecske gerince,

s feltűzve a tél szuronyára

a krumpli,

mit a föld ős-melegében

őrzött a pince!

Ki hozta ezt az időt,

hogy fenn függ a csontkráteres

holdon az utolsó bölcső,

benne a szerelem

csupa-könny, csupa-gyöngy kincse!

Ó, míg a lelkek és elmék

tanakodtak,

míg zsugorodtak,

a két pólus közé kiterpedt

szárnya e martalóc frontnak.

Kinek fáj, emberek,

ha az élet ér-fala átfagy

s dörrenve megreped?

Emberek, ki örül annak,

ha a végzet önnemző szavai

hirtelen megtorpannak,

s nem fut ki a végső mondat? –

A hó-mezőre, hol ír a halál,

ki teszi ki a szívét

nagy tüzes pontnak!

Romantika nyolc versben

1955

Viola-homály

Kis cigányom lobogtass kendőt,

fejed körül hajnali felhőt,

ne less a világra,

seregei az enyészetnek

a nagy műszakra most öltöztek

viola-homályba.

Téged a fények bujdosása

ne keserítsen,

engem a táncod segítsen,

omlás ellen babonás körrel

most bekerítsen.

Kettőnk sorsa:

titkokat őrző súlyos rózsa,

cipeltük vállon,

megvékonyodtunk, édes párom,

rokonunk lett a szikla éle,

szakadék pereme,

szüreti hegyen, szökevények,

mulassunk, itt az ideje!

Sír a sas

Életem, amit elhagyott,

mintha most újra elérné,

most lényegül a valóság

emlékezéssé.

De a deres évek sűrüje

nem altat, nem andalít,

robogó szívem szimatolja

önmaga ős nyomait.

Megnyílt a hegyen a homály,

sír a sas, bogár muzsikál,

borpince ütődött képe,

kápolna isten-fehérsége

rámkiabál.

Sugarak déli zuhanása,

kukoricaszárak lázadása

letördelt kincseikért,

lankában a mocorgó csorda,

pásztorgyerekek ringye-rongya

s minden, ami sorsomat fonta

itt van, a szívemig ért.

Ó, miért is kellett kiválnod,

e földből messzire kilátnod!

Bajod a világ, mondhatod.

Hova igazítod léptedet,

ha sorsok, kényszerképzetek,

ha dögvész-szárnyú istenek

zsúfolják híres otthonod!

Ami áldott nevelőd nemrég,

félig már az is idegenség,

vendég vagy itt s elitélt,

félálom kell, hogy kinyujtózz

vigaszért, játékokért.

A vérbükkök és a hold

Látod-e, a vérbükkök

dőzsölő régi urak,

vastagok, vas-nyakuak,

vér-arany-ruhájuak,

bársony-gubancok,

guta-lila arcok,

részegen rengenek,

bongnak a serlegek,

jaj, nagy a lárma:

lány kell a lakomába,

urak udvarába!

Bánatos

kiskatonák

lovagolnak

lóhalálban érte,

nádon, éren,

ezüst-szekéren

hozzák a tüzes arcot

uraknak ölébe:

a piros telihold

válik fehérre,

dér-koszorúsan

furakodik égbe.

Kékeres halántéka

havas rét, haláltiszta,

tüze sose lobban,

jaj, a szerelem

gyújthatatlan

jégkazal a holdban.

Tűzciterák

Vadak idege rezzen,

gímek bőgnek,

zokognak a karcsú

selyem-gubó-ajkú

ünőknek,

akik habozva

lesnek a holdba

ó, alig bírnak megállni,

inognak szélben a testek,

kikericsek összenevetnek,

október óriás

ibolyái.

Csipkefák pengenek,

piros-arany hangszerek,

citerák, tűzciterák –

mézzel gyöngyözött faodvak,

bombardon-kürtök bufognak,

skarlátvörösen zúgva,

szél ölén kitárúlva

sombokrok harmonikáinak,

magasan ágak hegedülnek,

süvítnek a vadak örömére,

ünnep van, ünnep.

Deres majális

Vadmeggy virágzik álmomban.

Hol a sör, a bor meg a szóda?

Dobol a szívem majálist –

varjak jönnek a hívó szóra.

Borzong a szagos meggylevél,

nehéz ökörvér-színnel alvad,

elpityergi magát az ég,

táncolnak a fűben a varjak.

Hát a víg fiúk hol vannak?

Logarléccel az első számol,

csúcsos nullái ujszülött

fejek, rínak rácsozott ágyból.

Sisakban, vörös kocsival

szirénázva robog a másik,

hajón zsákol a harmadik,

hallom ropogó csigolyáit.

Láger-hidegben lebegett

a negyedik, ott lett halála,

hóba temették, letörött

füleit úgy dobták utána.

Hol van a régi majális?

Társak, mit látok szemeimmel!

Fehérek leszünk mint a csont,

poharunk más kézben csilingel.

Bakony

Hold remeg babonásan,

fátyolát rezgeti,

rézlombos rengetegen

úsznak a fürtjei.

Édesem, hallod-e,

leesik a vadalma

hóharmatot esdeni

puha-selyem avarra.

Illata, illata

világgá kerekedik,

göndörödik csillagokra,

tengerre heveredik.

Ez az erdő régieknek

édes szabadság,

rengetege tömlöc ellen

lélegző vadság!

Én a Bakonyt eltemettem

s itt van a kisértet,

megveri az idegeket,

ereimben éget,

itt benn a mellben

hirtelenül mint a drága

tündérek vára,

tornyosodik életem

nosztalgiája.

Ballada

Únom a rabkenyeret,

urat és agarat,

leveles ágnak

lehajtom nyakamat.

Szarvasok birodalma

suhogó palotám,

fülemile tojása

itató kupicám!

Puskások sebesítnek,

harmadnap fölkelek,

húsvéti harangjaim:

asszonyok, zengjetek!

Asszonyok, sirassatok,

járjatok szótlanul,

szerencse a szívemen

kipirkad, elborul.

Deres füvön paripázok,

ázok, fázok,

istennel se parolázok,

cimborákkal cimborálok,

jaj nekem, jaj,

csillagos a kocsma-ablak,

nagy a csönd odakint,

kilenc pisztoly betekint,

jaj nekem, jaj,

szeretőm a tüzes páva

rikoltoz értem,

kocsmaföldről fehér tálba

fölszedi a vérem.

Zordabb szerelem

Ó, csillagos ég!

Verméből az ember kiénekel –

ahogy a zordabb szerelmet,

az eget is úgy fedezi fel.

Ez az ég nem a régi,

mást mond nekem a millió

fényrózsa – e nyúzott földhöz

megszűnt a dekoráció.

Ez a csillagos ég

félelmesíti a gondolatot:

gyatra itt minden, elhagyatott,

rend van ott, zajtalan egység,

lenn büszke a fejetlenség,

lenn ami volna végtelen,

megeszik a mezsgyék.

Hitem, szigorú elveim

hirdeti fénnyel az ég,

terveim rám letüzelnek,

hogy e mákszem szívet a szép

lehetetlentől elijesszék –

de nekem

a föld még verem

s lesz is míg beiszapolhat

vér s veriték,

addig a félelmes ég: menedék.

Csodák csodája

1956

Csodák csodája

Mennydörgő napfény-ruhában,

hogy a dárdákat elsöpörje,

zárókövemet eltörölje

síromhoz angyal nem jön,

csönd van az égen, földön,

homály van szikla-szobámban.

Mi lesz, ha így maradok?

Szemeim ragyogjatok,

kezeim dörögjetek,

induljatok meg lábak!

Én fordítom a követ félre,

csodák csodája:

kiülök a sír peremére.

Íme, az ember fia föltámadt,

én vagyok, nem árnyék, nem is látszat.

Dohányzok, magamon eltünődöm,

ver a szív, kipirkadt minden körmöm.

Pest s Buda tornyait megérintem:

ó, ha ti is ragyognátok értem!

Ne játsszon itt az élet hunyósdit,

most húzom fel az idő rugóit.

Jöjjön el, jöjj el, hajnal, te hajnal,

tűzzel a kihült egekre nyargalj!

Füleim a lárma trombitáit

akarják, ajkam kenyeret áhít

s halat és bort és csókot, mert élek,

holtak közt testem ne keressétek.

Üres a sírom, ott csak a gyolcsok

feküsznek, rajtuk vad-piros foltok:

diplomái a Megcsalatottnak,

rikítanak tanúságot a kornak.

A bámulóknak hirdetik nyíltan,

hogy a kínt, a halált is kibírtam,

hogy az enyészet ágai bennem

susogtak, s dacból fölemelkedtem.

Hej, ti sugarak, havat csoboltok,

ezüst-erekkel ragyogtok, dombok.

Beszakadt a tél feje, széjjel omlott,

a Dunán szörnyű halánték-csontok

úsznak, libegnek lefelé délnek,

ütődnek dühvel a hidpillérnek.

Itt sodródnak a télre virított

orgonák: gyenge virág-mártírok.

S gólyák suhannak fagyosan délnek:

vértanúi a nagy merészségnek!

Déli árammal érkeznek újak.

Hiszem: a gondok, bajok elúsznak.

Fekete zászlók a nyers habokban,

csillagod, bánat, nagy darabokban!

Elrobog, ami rút, ami régi,

hinni tudok én, próbálok élni.

Tél világolt az én fejemben

s jaj én sok mindent elfeledtem.

Föltámadva is árván csavargok:

csődüljetek a szívemhez, dolgok!

Selymes bábját kirágta a lepke,

ide szállt le szög-helyes kezembe.

Tora piheg, itt remeg a szárnya,

itt az első berzsenyes virága.

Igaz tulipánra szállj, te pille,

vigyázz, hogy sose légy megfeszítve.

Engem a jóság fuvalma lendít,

nem akarok megbántani senkit.

Esedezek fényt a levelekre,

boldogságot minden elevenre.

Bujkál bennem csodálatos dallam,

dúdolok magamnak, jó kedvem van.

Állatnak is jó a füvön járni,

táncolnak a zsokék paripái.

Májszínűek, szürkék, arany-sárgák,

nyerítve a vidéket bejárják.

Rakják halkan lég-repesztő lábuk,

meg-megzendül nikkel-zabolájuk.

Szélben, fényben susognak a szijjak,

tarka dresszek lepkeként virítnak.

Rámsüt a tükör, az autóablak:

rámugrálnak kölykei a napnak.

Szaporodása most van a vérnek,

piros ivadékok gőgicsélnek.

Csipkefa bimbaja lázzal pompás,

gyermek karján tüzesül az oltás.

Turbékolnak orgonavirágok,

fuvalkodó lila-begyü álmok.

Fenn tipródnak a ropogó fényben,

veszélyes szerelem krúgat értem.

Sok tünde mozdulat most kisért meg,

lábak, lábak, a lelkembe léptek!

Festett fürtök, árnyékotok rajtam,

most hagyott el engem a nyugalmam.

Éget a szerelem, ostoroznak

záporok, levelek, megpofoznak.

Lebegek betöltve tündökléssel,

s mit bánom nappal van-e, vagy éjjel.

S hullathatja rózsáit a bőröm,

konokan az élethez kötődöm,

fájdalmasan ragaszkodok hozzá,

átkozott, ki tőlem elorozná.

Éloi lamma sabaktáni! –

sóhajtoztam akkor az égig

bajosan s hiába.

Égiek, földiek,

többé ne csaljatok meg engem,

csillagok sose hagyjatok cserben.

Sok ecetet ittam,

sok volt nekem a kín,

a látvány, hogy ebeknek száján

csüngnek a rongyaim.

Nem akarok már emlékezni,

emlékeimtől elvérezni –

Feledni minél hamarabb!

Úgy lehetek csak szabadabb.

S holnap már fehér ruhában,

szerelmem, tengerre szállok,

ne remegj és ne siránkozz:

megtanulni a fényes zugást

megyek a Niagarához.

Rege a tűzről és jácintról

1956

Rege a tűzről és jácintról

Nyári arannyal, gyönggyel, vérrel

jajgatnak a szekerek, jönnek döcögve,

hanyatt dülnek a dérverte szérün,

küllők vicsorognak a csillag-körökre.

Fejjel lefelé vadnyulak lógnak,

puha fülük lekókad, vér cseppen olykor,

– anyaföld, édes, most keserű vagy, –

szálka foguk kilátszik, orrukon fintor.

Édes szüleim, nektek már ősz van.

Ősz van, a tapsikoló örömök holtak,

kötött bokával, földmorzsás orral,

akár a vércseppentő vadnyulak: lógnak.

Érzékeitek, jaj, sokat tudnak:

hószaga van a szélnek, jön a tél rátok,

fehér hegyláncot felhők idéznek,

halálcsipkésen úsznak a látomások,

ezüstpalástok, rojtok ragyognak,

ezüstpapírból angyalka-fejes-szárnyak –

édes szüleim, vissza se néztek:

Nekimentek némán a zászlós halálnak!

Várjatok, ne fussanak azok a lábak!

Borzongok én a harangbongástól,

gyászpántlikáknak susogásától, sírtól,

a szívtől, ha a bomláshoz pártol.

Holt szivetekkel nem tudok társalogni

s lesz kukaságom hűtlenség, vétek,

sivár s halálos térképét a hiánynak

új kontinenssel ne növeljétek!

Tudom én: életetek bánat, alázat,

másért lökődik fényre a magzat –

vénségetekre vigadnotok kell, aztán

jöhet a végzet és behavazhat.

Szél fúj, a zengő ablakok alatt árnyak:

hanyatlanak a megvert virágok,

zarándokok a csillagok fényporában:

bajosan sok-sok vadliba gágog –

várjatok, ne fussanak azok a lábak,

sütkérezzetek koholt mesében,

vadludak s dörgő csillagok nagy siralmát

csak magam értsem.

Ne rejtőzz, ne rejtőzz

apám a berekben,

jövök ide énekeddel,

torkodból vettem,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Berek-éjjeledből

bujj ki pogány-fajta,

itt süt a nap, ide gyere

bánataim atyja,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Új királyka nem vagyok,

nem szent-öklű István,

aki téged halas vizzel

keresztelni kíván,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Nem dagasztja rétedet

dög rajnai csődör:

töke harang, haja bontva

piros vérözönből,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Nem indulok ellened

kalodával, karddal,

vaskobakos lovagokkal,

papos zivatarral,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Nem akarok, nem akarok

nyúzni pogány-irhát,

nem tömök orrodba tömjént,

köldöködbe mirhát,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Fejteni a márványkövet

hóka fehér fejjel,

haskérgeddel fölemelni

szentegyházat nem kell,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Fiad van itt, a nagyobbik,

májad mitől reszket?

Csak a csikó-lovam szárnya

csapkodja a berket,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Érted nyihog, érted figyel

mezítlen fejével,

táncol érted, pázsitodra

tajtékosan térdel,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Egyedül van iszonyúan

aki itt ül rajta,

tenyeremben szívem sajog:

fejedelmi alma,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Árdeli hold az én mellem,

a homlokom új nap,

űzött vesém két üstökös,

a fogam csillagzat,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Ne akard, hogy ríjjak

mint fia-oroszlán,

ó, a havas fejedet

fordítsd hozzám,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Makacs szivemet az élet

a tiedhez kösse,

mert a halál csak a csontot

egyezteti össze,

haj rege rege rege,

haj rege rajta!

Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos?

Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos?

A csípő, amit az Isonzó nem tudott elragadni?

A hajdani férfi eltűnt, maradtak romhalmai.

Mert pillantott az idő, a vadkevély test megtöretett,

biztonságát az idő zúzta, dinamit a bazaltkövet.

S jaj a szelídség puha galambszárnyát megkapta végül,

alatta olyan telket, hol a végzet is szépen megépül.

Mit kell megérnem! Karomnak te kisded lettél papa,

mint unokád, mint annak a kaucsuk játékbaba.

Ó, te behorpadt arcú, kinek megmerevül mosolya!

Mikor ásítasz, recseg a fej, a kicsike csontpalota.

Oka lehetek én is! Talán akkor omlott le minden,

mikor lefogtam sujtó öklöd erővel, mégis szelíden.

Most fáj nekem, hogy a tél a szájába veszi ujjaid,

szuroksötétre rágja, lilára a körmök holdjait,

fáj nekem, ha az ujjak ügyetlenek már a gombhoz,

fáj, ha az elme úgy hiszi: kötöz, pedig oldoz.

Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál,

vesd le a vénséges álcát, állj elém kegyetlen oltár,

te, akit aranyoz folyton az asszony esedezése,

akitől a gyermek fél, de ha nem volnál jobban félne.

Markomból üsd ki a bicskát, suhogtass nyírfagalyat,

nehogy az apját megölje, idomítsd rossz fiadat.

Rágd a számba, hogy nálunk törvény a hűség, a jóság,

hogy aki a sátrát eladja, megveszi koporsóját.

Nekem most ő kell, aki voltál: vesét szorító bíró,

sohase fuvolás dajka, de mindig nyugtalanító,

aki a legszebb örömét könny nélkül eltemeti,

mert földrengést hoz a szíve, ha engedi rendíteni.

Tömör vasoszlop, tartod a mennyet, ne csukódjon a földre,

szádat feszíti valami dúc, hogy csókra ne álljon össze,

de kölyökmancsomat megfogod, rámfut az áram szilajon,

vagyok ér-szállal izzó fénytest, fényudvarom a bizalom.

Férfi-orcádat mutasd meg, a nyár gyehenáján rekkenőt,

havas erdőben karodat, a farönköt megemelőt,

ott pillogok a tűznél, sasok lesnek rám jajgatva,

hozd el a kocsmás éjszakát, horkold szagát a hajnalba,

hadd lebegjen a lelkem a szétszórt gúnyán, a csizmákon,

melyek mint öreg lófejek árván remegnek egymáson,

hozd el a másnapot megtöltve bús vezekléssel,

akkor mindenki gyászol, mindenki csöndben ebédel,

a téli estekbe mormolj betyár-legendás álmokat,

kápolnafehér lányaidban muzsikáljon az ámulat.

Okos a te bicskád, sípot gyárt eleven ágból,

furulyát bodzafából, nyári hegedűt a nádból,

tanulok tőled, te ezermester, ó, mennyi szakmát,

bábosok vagyunk, kötelet verünk, kötjük a kaskát,

bárddal szólunk a fának, árral cipőnek, lókantárnak,

foltot a lukas kannára kezeink zengőn kalapálnak,

ne sírjon, anyám ne sírjon, faragok neki játszva

szilből fakanalat: aranylibalábat fazekába,

e rongyos Pannóniában kertészek mi vagyunk, tudod-e?

Ojtunk rózsát pirosat, nehezebbet mint Krisztus feje,

párizsi almát a vadba, – körmünkön szent a villám,

barackot ád a kökényfa, ha kinyitom gyöngyház-bicskám.

Jaj, most meg kaszával vágjuk haldokló tehenedet,

szarvát üti a földbe, kínjában a tőgy megeredt,

viszi a téli hajnal, úszik a légben hanyatt,

fűkörme, csülke a csillagrögökön meg-megakad,

világgá nő e hulla, farka, mint a Tejút, habos,

létünket húzza, föl is rikoltasz: irtózatos!

Barmok bolondja, bálványozója, csak velük játszol,

nagy deres gyermek, ledőlsz eléjük, bölcsőd a jászol,

fejedet a ló állkapcsa csintalankodva bekapja:

almán a csecsemő szája, ártatlan játszik rajta.

Lopakodj előttem, számtól a babot is vedd el:

lovaid ne ragadjanak sárba a csöpp szekereddel,

mert neked igen édesek, álmodban a lovak istenek,

a törzsnevek a lovak csillag-térképén nyerítenek,

ahogy a csillagász fölmutat: Orion, Mezartim, Szíriusz,

tudod te, milyen a Gidrán, Furizó, Arabs, Nóniusz,

nézd: fejemen a piros csákó, csődörrel jár a fiú,

lógok a gyihos állat nyakában, két karom vaskoszorú,

táncol a fekete sárkány, neki a táj kicsi sátor,

ó, ez a tündérkertes, ordító Báthori Gábor,

buja arkangyal, rubin-buzogányos, vinnyog az égre,

ágaskodik, a tüzes hús-oltárt szorítja térde,

lefordul picit nyerítve s tova lép, sörénye lobban,

szérüjén a kéjnek hever a tajték nagy darabokban,

s fehér ingem rongyos, véres, halálomért, mondd, ki fizet?

Mondod: igyunk rá, szép az áldomás, fogjunk kezet,

mutatod: tank-roncsok, lókoponyák ormai ragyognak itt,

s szép lesz, ha a napra hetven udvarból csikó nyerít.

Igyunk, mert hóbortod megigéz: füvekhez nyűgözöd szívem,

mert ott kuksolok én sírva tulipán-börtöneidben.

Igyunk, mert ezüstös a rozs, mert vándorol az illat,

mert hóharmat hulltán a meggylevél halálra pirkadt.

Igyunk a Húszévesre, kit az irtózat még alig árnyal,

még sóhajom lehelet-gyenge, mint kövön az árvalányhaj.

Igyunk csak, ittasodjunk, pöszén beszéljünk, mint a gyermek,

bajodra a mámor fái rákelepelnek, gyöngyöt vetnek.

Igyunk csak, ittasodjunk, valami hív engem, érzem,

veled maradok, mégis mondod: elment az én kis vitézem.

Fogsorod alá, anyám, az évek

aknácskáikat sunyin beásták,

omoltak szádban a márványbástyák,

csavarták hajadat csuklóikra,

gyöngyház-forgóid forgatták kínra

az évek, mama, az évek

az ég tornyában himbáltak téged,

kihallgatták a szívverésed,

elmerítettek a csend vizében,

kihallgatták a szívverésed,

páva-álmodra fegyverük dörrent,

sikolyod volt ruganyos ágyuk,

zsoldjuk a könnyed,

édesanyám, ne nézz utánuk!

Fájdalmas asszony, fájdalmak orma,

málnás hegyoldal, itt vagy kifosztva,

összetaposva.

Tagjaidat már hóharmat szívja,

aranylankáid barnával, kékkel,

vasfeketével vannak beírva.

Ó te ki voltál, jaj te mi lettél?

Mért is születtél

te Árva,

te isten kislánya!

Tisztább vagy te a pilléző hónál,

koldusabb annál, ki mérget kortyol

s lilán a halál szelében kószál!

Mindent megadtál, nincs számadásod,

vallásod és az iszonyú isten

meakulpára s vad könyörgésre

ne kényszerítsen.

Tartozol te a Mélynek,

rengeteg éhes elemének!

S a harcnak nem lesz vége:

ébreszt a törvény új létezésre,

te Halhatatlan,

zsendülsz és pendülsz ezer alakban,

veled a kín is halhatatlan.

Jácint vagy? Csülkök vernek.

Csipkefa? Lángok dőzsölnek benned.

Ablak vagy, anyám? Biztos bezúznak.

Hát ne siess,

ne kerekedj útnak!

Elkapom a szoknyád, visszahúzlak,

visszarántlak.

Még a trombiták aranycsordái

bársonyban méláznak.

Nem hív semmi,

nem küld senki.

Csücsülj szelíden s én mint álmomban:

hiszem, van erőm varázsoláshoz.

A versem érted kiáltoz.

Okádok sziklát, a trombitákat

lapítom: puffadt aranyhüllőket.

Halálangyalok fuvalkodhatnak:

dühös kutya a pehely-dunyhákat,

szívem széttépi őket.

Hallgassatok ide, dolgok, növények,

baj-szövevények, jaj-vetemények.

Hallgassatok ide bolond plakátok,

végzések, idézések:

kisszéken itt ül,

az ég alatt aláztatásba gúzzsadt

az én anyám: Vas Erzsébet.

Bántani tilos, mert elmegy,

elszáll zengve,

ahogy menyecske-sörénye a csendbe.

Serénység, vad kötelesség,

virradatkor mennydörgő ostor,

anyámat ne riaszd:

harmatban rohadj el sudarastól.

Üres vödrök, hordók, bödönök,

kongó vagonok,

ne ordítsatok a mamára,

gurulva távozzatok.

Elég volt,

a robot elég volt,

verejtékéből tömörödve,

akár a jég-fényes alpesek,

sóhegyek ragyognak körülötte.

Ó, te szomorú, idehallgass!

Kék-eres bokádhoz leborúltam,

sírok helyetted, háborgok érted,

megfeszülök érted haragomban!

Akarom: ne zokogj,

akarom: sugarasodj,

mosolyoddal, mint arany-csipesszel

fiad a porból egy csillagra tedd fel,

te, anyám, te,

minden varázslók döbbenete,

örömöd engem elhoppol

iszonyatból, árnyakból,

de a jajod, a jajod, a jajod

meggyilkol!

Jaj, a lagzinak vége, megtörték menyasszony-arcom,

siklatják szívemet szánon, két görbe kardon.

Jaj, az országút dombok farára csavarodott

menyasszonyi fátyol, sírástól csonttá fagyott.

Jaj, csupa zuzmara-oltár ez a világ,

jegenye-gyertyák ormán varjú-fekete láng.

Jaj, hova lettetek pirkadatszínű lányszalagok?

Nád-ostornyélen, paripák hajában sivítatok.

Jaj, engem korán eladtál, én anyám, én istenem,

vaskígyó a kontyom, beszakad alatta kislányfejem.

Jaj, amikor megszoptattak, mérget adtak volna,

fürdetéskor dobtak volna tüzes lobogóba.

Jaj, amikor elringattak a rezgő bölcsőben,

rengettek volna engem a mélységes földben.

Jaj, a menyasszonytáncra bánatom virradatán

nem jöttél ki a katonasírból, fejbelőtt édesapám.

Jaj, a pirosfejü gyufa-baba játszani igenis jó,

szaloncukor aranya az inge, kisujjam kis vasaló.

Jaj, most meg ordító gyerekeket csinálnak énnekem,

istenem, lehet-e nyugalmas nappalom, éjjelem?

Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom?

Rázkódó csengők esedezzetek: irgalom, irgalom!

Szól a csengő, csontházában zihál a ló-tüdő, hallod-e még?

A pata-verte havat, a párát, a habot látod-e még?

Érzed-e, kihűl a tégla, dermed a te rózsás talpad,

násznagyok szivarhamuja borítja elcsempült ajkad.

Sugár-szobába: vígságba ajtót nem nyitnak megelőzve,

toloncolnak, toloncolnak téged fullasztó levegőbe,

szívednek tű a hideg tekintet, eszi vihar a fészked,

héja, héja, héja hallgatja gilicepihegésed.

Vérkörödből kitörtem, aranytálat öleltem én: a napot.

S tudd meg: az éles bába-olló nem nyírta el a kapcsolatot.

Riadalmadhoz kötve vagyok, veled rázkódok és vivódom,

jaj nekem, táplálsz te engem elrejtett köldökzsinóron,

süvít közöttünk, kontinensek közt óceánalatti kábel,

minket egymástól iszonyú olló: csak a halál vág el.

Hitted-e, mikor vérszirmos ágyán a Boldogasszonynak

ketten feküdtünk már s a fájdalmak elódalogtak,

hitted-e, hogy a fiút, akit szorít a pántos pólya

a mindenség szorítja majd s a sorsod is eldalolja?

Mama, ugye szép, hogy a szívecske, meg a kisököl ikrek,

így növekednek, s nem az ökölnek, vitéze lettem a szívnek.

Jó ha van bennem, teáltalad van, véreddel adtad, Édes,

gonoszságaim irtottad csókkal, felséges száju Édes.

Léleknek, testnek orvosa, anyám, tündéri doktor,

bort cseppentettél fájó fülbe, a világ csendült meg akkor.

Emlékszel? Éles tavaszi szél fúj, hízik, dagad a víz,

s jaj, mint a tüskés futórózsa, csapkod a difteritisz,

ablaküveget karmol, anyám, a lelked is reszket,

ragasztani kell a házra rikító piros keresztet.

Angyal-hulla: hó van a kertben, elássák suhogó fények,

fogait nem: a hóvirágok karéjban nevetgélnek.

Csodákat ád az ablak, csillag-halakat zabálva

úszik a virradatban a léghajó, dörgő bálna.

Ó, a mi ablakunkon észak vetülő pírja

úgy sajog, mint másnak a vérnarancs selyempapírja.

Villanydúc: gyertyatartó, én a mezítlen angyal

karolom s az áram-zugást fülelem áhitattal.

Veszett kutya a vetésben, – jön a hír kódorogva,

s egyszerre pezsgő dűh-hab az orgonák szagos bokra.

Emlékezz csikófiadra, ott függ a jászol

kötelén, szájában fűvel kéken harákol.

Vércsefészek az égben, fölmászok, ággal vesződök,

s pirinyó kölyköd vérszeplősre verik a csőrök.

Játszok: kis püspökök a kifordított pipacsvirágok,

glória, glória, megeszem őket s pirosat hányok.

Játszok: torkomra fut a fillér, orromba döf a lúdtoll,

játszok: a halnyelü kiskés véremben lubickol.

Csikókon, bikákon cikáztat engem a virtus,

játékból korábban izzadom a vért mint Krisztus.

Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége,

most is csak játszok, s látod, könnyel fizetek érte.

Ó, a herceg-kurvához vonul a flóra seregestül,

délről a pálmák kiszakadnak és jönnek gyökerestül,

kazalban a rózsák, lelküket sírják fiolákba,

kuncogására aranyalmává ikrásul álma,

zuhannak aranyfácánok, vérbojtos csőrrel kimúlnak,

miatta döglik a párduc, kígyók kinyúlnak!

Szépséged hiába, irígyen hiába repednek

a márvány-vénuszok, ha mozdul derekad, melled,

piócás mocsárban térdig mosod mélán a kendert,

töröd és tilolod éjjel, mint akit az isten megvert.

Hiába a sóhaj, kamatra nem elég, oda vér kell,

bódulatodban bankárok ütnek esernyőnyéllel,

fehérmellényben Aponyialbert, ártányfar-képe löttyedt,

óraláncára köti a három pityergő kölyket,

s a banyák, e büdös babukák, akik a buktát,

fánkot, csibecombot a vánkosuk alá dugják,

rajtad vihognak, tátogva körülcsoszognak,

tüzes dárda a nyelve a kis gonoszoknak!

Téged a zsarnokság, ármány szüntelen ijesztenek,

neked a sárga árvácskák is rettentő tigrisfejek!

Ó, a rémület örök hazád lett, abból kilépned

aranypecsétes vízum, anyám, nem adatott meg néked,

mert nem elég, nem elég, hogy a bánat beárnyékol,

őrli békédet csillagok malma, molnár a téboly.

Kerubok, szeráfok, zendülő angyalbrigádok,

Máriánál is tisztábbat, szebbet mért nem imádtok?

Mért nem óvjátok anyámat? Karddal, tőrrel,

sikongva, mint a vívók víjjatok a piszkos erőkkel!

Nem, nem! A mennyei karhatalom süket és vak lett,

fegyverek, hárfák oda már, a legenda levedlett,

korhadt tollseprü-szárnyat rágnak a molyok lárvái,

édesanyám, az égbeliektől mit lehet várni!

Se az ég, se a föld kardokat érted nem terem,

pedig te vagy a szépség, te vagy a munka, értelem!

Tűzhelytől ki a mezőre, vissza, el, vissza, el,

füledbe a létezés jajgat, anyjának ő követel,

nélküled a csíra lehervad, kobakos nem lesz a mák,

a káposztafejek lazák, mint a baba-koponyák,

fogát a tengeri nélküled sohase mutatja meg,

napvilágban a napraforgók nélküled vakszemüek.

Lámpával tojásokat röntgenezel: fiasak-e?

Itatod ajkaddal, hogyha lankad a pici csibe,

sírsz ha meghal, sírsz ha a süldőt az orbánc öli,

ha a barackfa abortál, ha az ég szétdöncöli

jéggel a tündéri búzát s a tengerit morzsolja el,

sírsz és egy kicsit meghalsz: a halálhoz édesedel.

Jársz a temetőbe, jó barátnőid a sírkövek,

nem bántanak ők, ott szellők és méhek zöngenek,

sírtól nem félsz, ott pihensz a boldogság béklyóiban,

de élni, remélni, kell viaskodni, te boldogtalan!

Az édesekért, csak az édesekért nem bűvöl meg a halál,

melled havában hízzanak, pirosodjanak mint a koráll,

rágják le mirtuszkoszorúd levelét s a viasz-csecseket,

mártír: neveled szépre, akiket méhed a világra vet.

Tudom én: a te ösztönöd szentebb a precíziós

műszernél, – vész ellen hirtelen cselekvő jós:

lerántasz engem a fűbe a fütyülő golyók elől,

röpköd a forgács, a nyárfa kék-ezüst vére ömöl,

szavannáján a riadalomnak, akár az anya-kenguru

lényeddel figyelsz, kötényedben fülel a legkisebb fiú.

Tudom én: a te idegeidet végtelen évezredek

pengetik és ha te félsz, az ős-sejt is veled rezeg.

Tudom én: a te gondod végtelen, dicsőség néked, anyám,

holnapok tejút-ágya te, dicsőség néked anyám,

verduni katona-temető: csupa tőr a te szíved, anyám,

viharaimban csoda-szivárvány, dicsőség néked, anyám,

iszonyú erőmnek bázisa, dicsőség néked, anyám,

légy velem a bánat idején, hogy meg ne lágyuljak, anyám,

igazság gyanánt szemétdombot sohase öleljek, anyám.

Ha a halálban megelőzlek, ne sirass engem, anyám,

de élni akarok, élni! – a te dicsőségedre, anyám.

Vérugató tündér

1956 – 1965

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Semmi fenség

Lakkozva csicsásra émelyítőn

ez a gyászkocsi fényes reggel

itt vonul el az orrom előtt

üvegfalaival átlátszóan

át a zsivajon. Semmi fenség

közönyösen a kocsis dohányzik,

cammogva két fekete herélt ló

zabolájáról zöld habot ejt,

farából zöld labodát, baromi

üdvözlet a parolázóknak,

templomnak, pultnak. Itt vonul el

üvegfalaival átlátszóan

ez a fekete kamera s fölvesz

minden elevent, megrakodik

rózsával, tökkel, gerincekkel,

úgy döcög tenger-sok inggel, rémlik:

mi már nem jutunk haza soha,

elkapott minket a jelenés,

tengelyére csavarva a távot

a temető meg a város között.

A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak

s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:

eljön a fekete katona.

Mert a rikító ponyvák alatt,

patinás kupolák alatt is

kan-kofa támadt annyi,

hogy röhög a föld

s mert a kofákra hallgat a sors is:

eljön a fekete katona.

Mert a fekete vitorla

már a Balatonnak nagyon hiányzik,

s hegyek és fenyvesek

fehér holtakért, holtak szagáért

süvöltve zsolozsmáznak,

mert e megőrlő Bakonynak

bujdosó szerelmünk sose elég:

eljön a fekete katona.

Mert a torony a galambot,

galamb a fészke kovás ganaját

elúnta, megutálta

s a csendtől megőrült harangok

bongni akarnak, noha lángban,

hát majd viaszvirágként

megolvadnak a fennkölt harangok,

bronz-dizentéria befolyja

a köveket, forró falakat –

s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:

eljön a fekete katona.

Mert a vagonok lisztje

nem akar keserű kenyér lenni,

hát majd fekete sebeket

hoz a vonat,

mert a tej nem akar

újra meg újra vizzé válni,

hát majd hirtelen bevérzenek

a tejüzemek – s a telepeken

a deszkák nápolyiszelet-sorait,

a pala-lapokat, csöveket

porrá töri az égi kerék,

mivel itt minden tiltakozik:

eljön a fekete katona.

Eljön a fekete katona,

óriás fekete-bársony denevér,

duhogó lágy kupolák a szárnyai,

szőrgatyás lábain óriás

görkorcsolyáit előrerúgva

leszáll a városba, megvakulunk,

megvakul a naptár, a történelem,

szerelmeim, a hosszú sörény,

aranyfüggönye csípőtöknek

pernyévé zsugorodik,

s poklok tudója magam is

tördelve kezeimet álmélkodom:

nem hittem volna soha,

nem hittem volna soha:

hogy ti szűzek az ágyatokban

hideg fegyverrel feküsztök, soha:

hogy ti kölykek a tejfogatok

hirtelen kipotyog s iszonyatos

gyöngyvirág nyílik a kövezeten –

végzetes vízszintesekkel

elkészül a város címere újra,

cirkalma lesz a füst és fohász,

mert eljön a fekete katona,

eljön a fekete katona.

Én fekszem itt

Én fekszem itt a kihűlt földön:

eleven kincse még a nyárnak,

vétkek s rossz jelek rohamozva

édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak,

érdes tüllben gyere lassúdan,

horzsolj végig s hagyj itt örökre

izzó kikerics-koszorúban.

Vadászok lépnek

Nyúl, a kölyködet fénybe ontva

nem gondoltál a patronokra,

most meg fiastul sírsz a körben,

megőszültök, ha puska dörren,

fácánkakas, pityergő párod

fölött a fél-szárnyad kitárod –

bújok veletek bukva, lesve

a tébolyító kökényesbe!

Vadászok lépnek, lépnek, lépnek,

villogásuk az égig ér,

orrukon gőzök lobogói,

talpuk alatt ropog a dér.

Te örök rühes

Less csak a koncra, míg lehet

s ahol a vér s a penész

mocskít: mosogasd ingedet,

soha a szemembe ne nézz!

Áruld a szót, a férgeset,

kofaként kacsints, nevess,

amíg más lelkek fénylenek,

vakaródz, te örök rühes!

A jövő vacogása

Jaj, most szakadt ki százezer ablak,

függönyét mind a kőre kihányja.

Ételem, italom, árván hagylak,

itt a fekete vénák világa!

Nem bírja magát bekötni bábba,

vacog a jövendő, járhatsz bárhol,

pofára-hullt múzsák napos háta

beborúlt, nap helyett bárd világol!

A vak remény

Sarki hideget, sivatagi hőt

a vak remény szívemen össze-vet,

háborgóbban imádni nem lehet

halállal kacér hazát, szeretőt.

Varjú-koszorú

Sortüzek döreje szédít,

szív szakad és vakolat,

gyász-szalagok közt az Édes

már megint sírvafakadt.

Fél a fű, a vézna füst is

ijedten legöndörül,

félelem dobog a házban,

a tájban körös-körül.

Fekete bársony-koloncok

örvényét veti az ég,

varjú-koszorú fölöttem,

rajtam hideg veriték.

Várom a havat

Hó essen, olcsó öröm,

vér-emlékű szememre hó,

könnyítsen csömörömön.

Hol vagy te tündökletes

energia, hol vagy remény!

Az ész hiába keres.

Üldöz egy üszök-sötét

hattyú, csőrében krónika,

hozza a holtak nevét.

Szívemtől hessegetem,

rekeszd el hazúg hóesés,

éltető hiedelem!

Karácsony, fekete glória

Léleknek nem hozol békét

ó busa isteni angyal!

Vér-illatos a karácsonyfa,

– glória –

aggatva iszonyattal.

Foszforos tüzek emléke

perzsel, mint új pokolkör,

forog a város lángrózsában,

– glória –

csillagszóró ha fröcsköl.

Csillagig növő halálfa,

ragyognak vér-zománcos

gömbjeid – szemem fájva zendül

– glória –

a holtak homlokához!

Kitűnik származásom

A vértanúk vajúdva,

magukból dögönyözve

uszítnak élni újra.

Húsukból erjedt lángot,

kéklő lidérc-kelengyét

adnak, pólyát meg pántot.

Ad életet a nemlét,

nevel, mint egyetlenjét,

erős csont-almamáter.

S kitűnik származásom,

e láthatatlan kráter

fölött ha fölvirágzom.

A falak négyszögében

Meghalni se tudtál,

te csak az asztalra buktál,

beborultál,

torkolat-tüzek, láncok,

sikoly-címeres lányok,

üszöktől cirmos virágok,

komor vagányok,

s küllők, cserepek forgatagába

egy árva hajszálat se küldtél,

csak beleőszültél,

csak beleőrültél.

Szabályos télben

itt állsz egyedül ébren

a falak négyszögében

ágyudörejként

visszhangzó köhögésben,

lélekben is fázva,

késekkel koronázva,

bú-bajba csavarodva,

s már szégyellve szórod oldó

igéid a sorsra,

mintha már vétek volna

ha a tavaszra gondolsz,

orgonákra,

lilán dagadó tüdő-fákra –

jaj neked aki voltál

tüzes királyka:

itt legbelül

félszegen, illetlenül

lehelsz a jégvirágra,

hogy kiláss a világba!

Ne hagyj a csontokon állnom

Ne hagyj a csontokon állnom,

te ragadj vállon,

vonszolj szobádba,

engem keresztfát

fektess az ágyra,

el innen, el

fénybe,

mesébe,

forralt borhoz,

térdemről csupa-dér

csokrokat oldozz,

nyakamról koszorút,

gyászszalagos hámot,

roskaszd le rólam

fekete zászló-ruhámat,

húzz-vonj szobádba

holtak madarától,

ezüstbetű-hemzsegésből,

jég-gyöngy-szaharából,

átváltoztass,

életre mozgass,

idomíts a létezéshez,

törhetetlen értelméhez,

szádban a mézhez,

piros almádhoz,

küszöbödön rikogatva,

romboltatást, romlást

kiátkozz,

láng, te szerelmes,

fűtsd át a lelkem,

tündér,

segíts kitelelnem!

Vérugató tündér

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Fehér vagy mint a jég verése,

zuhansz vaságyra, jégfehérre.

Ráfekszik szívemre a sorsod,

csak fáj, csak fáj, ahogy te mondod.

Véren, zuzmarán túl tavasz van,

lesz-e még nyár – kérdem magamban.

Aranyeső tündököl sárgán,

árva vagy, itt maradtam árván.

Mint pirkadatban őrült álom,

szél dobol gyulladt mellhártyádon.

Tüdődön láthatatlan térdek

rengetik bölcsőit a vésznek.

Favirág habzik s te letüntél,

világos vért ugat egy tündér.

Csak ez kellett, csak ez hiányzott,

csírázik itt az átok átkot.

Forgok arcomon új pecséttel:

új tehetetlenség dühével.

Nikotin ikrásodik számban,

a csikkek szétmásznak szobámban.

A szesz kék tüzein keresztül

idegeim lármája zendül.

Alkohol nincs ami ledöntsön,

valami szörnyűt tervez az ösztön!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Kitárva fejednél az ablak,

nyitok ajtót a léghuzatnak.

Mintha a szél fujna egy holtra,

nem mozdulsz, csak a hajad fodra.

Tulipánt hozok, meg se látod,

álmod a morfium s virágod.

Lehet, hogy hozzád késve jöttem,

lehet, hogy el se köszönsz tőlem.

Csak elmész, elzengnek a szárnyak

s marad a vérhomály utánad.

Érted már félig megszakadtam,

tündérem, ne légy irgalmatlan.

A földi szerelmet ne vesd meg,

ne vidd a Semmibe a tested.

Hiszek s hitemet levagdalja

tündéri fintorod hatalma!

Csalogatlak sírva magamhoz,

te csak a halálhoz ragaszkodsz!

Nappalom éjjelem tiéd lett,

te csak a temetőt igéred!

Fényleni éretted akartam,

te az észt rombolod agyamban!

Szeretni tehozzád szegődtem,

te sírkövet faragsz belőlem!

Ó, aki csontra vesz fel inget,

jéggel veri meg szemeinket!

Himnusz minden időben

1956–1965

Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,

Napvilág lánya, lángölű,

Dárdának gyémánt-köszörű,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,

Sugarak déli lantosa,

Legelső márvány-palota,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,

Festmények rejtett mosolya,

Templomon arany-kupola,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,

Lázadásokban lobogó,

Csillag, dutyiba pillantó,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,

Hazátlanoknak otthona,

Mézes bor, édes babona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,

Nyomorúságnak táncosa,

Szilveszter-éji harsona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,

Sok-fejű kölyket elvető,

Tengerek habján csörtető,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,

Mindig reménnyel viselős,

Bájokkal isteni erős,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,

Vánkosra velem hajoló,

Varjakat döggé daloló,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,

Ha a pimaszság rámdönög,

Önmagammal ha kűzködök,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,

Enyém itt minden hatalom,

Fölveszem kardom, sisakom!

Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,

Megdicsőül a vér s korom,

Galambok búgnak vállamon,

Gyönyörűm, ha segítsz engem!

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Egyedül

Jaj április, te április,

ló-lábak, tüzek, trombiták,

szalagok, buja tekervények,

virulnak taknyos kis remények,

a hóhérnak is nyit virág.

Jaj április, te április,

szívemen ez a marok hó,

mintha csöngetne valaki,

nyitom – üres a folyosó,

megcsaltad lélegzetemet,

nem vagy te test, csak képzelet,

csontod a fény, húsod az álom,

ó, halhatatlan rosszaságom!

Álomi beszédem

Zöldellve ez a föld hatalmas

meleg záporoktól szerencsés

mintha nem történt volna semmi

s nem is kellene egymást enni

szemed is óceán-derengés

nem igaz a fűzek bánata

ha zöld hát akaratos élet

gyümölcs a virágok távlata

az árva ág se tud pihenni

mintha nem történt volna semmi

se csoda se halál se szégyen

remény szopik a selymes fényben

millió arca buborékol

semmi katonás villogás

a végzet fűvel koronás

moha-labdává lett a téboly

hallgatom álomi beszédem

szívemnek bilincs-oldozás

szól a fejemnek: feledj szépen

szerveid siess rendbeszedni

mintha nem történt volna semmi.

Ábránd

Mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó

ragadozóm idesüvíts

te özvegységet oldozó

hóhérkodásnak gyönyörű

vadja te énrám légy mohó

mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó.

Szöktetés

Ahol ő fekszik: borzalom,

hajgyűrüit már nyújtja a halál,

oroszlánborzas napjaim

dühöngnek alvó lábszárainál.

Ez a részvétlen piszmogás,

e tudós vakság, tündér, teveled:

okom, hogy kórház s temető

nyüves köréből megszöktesselek.

Meggyógyítlak – majd a vér helyett

fújsz trombitát is, piros cicomát,

kivirágzol drága bohóc –

csiklandod álla alatt a halált!

Liliom-dal

Télen sírtál te vékony liliom,

torkodig felért a hó.

Aranyfoltos pázsiton, liliom,

hajladozni ugye jó!

Tünemények előtted játszanak:

fény s levelek sűrüi,

sárgarigó szárnya ha föllebeg,

delelő nap átsüti.

Alkonyatkor öldöklő angyalok

táncolnak a tűzfalon.

Alkonyatkor bújj hozzám, liliom:

vállam árnya: oltalom.

Gyógyulj meg

Tücskök daltűje szétbomolt

kedvedet bűvölje egybe,

lássalak újra villogó

selyemben kitüzesedve.

Zöld alkonyatba fülelek,

tárt kapum felszalagozva,

megérkezésed boromat,

ágyamat bearanyozza.

Ahogy paripák lábai

átzúgnak rónán, bozóton,

oly dobogással közelíts,

hajfodor, ing lobogózzon!

Cinóber fényben

földek pirulnak,

rózsákat villog

fara a nyúlnak,

ablakok kigyúlnak.

Sombokor táncol,

csillaggal gombos,

kezed a nappal

kínjától oldoz,

asztalomra bort hoz.

Amikor nincs kegyelem

Feküdtél sujtó fény alá:

a virág térdedre dől,

szerelmem súlyos zászlaja

tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek

homályán, itt ülök én,

varasodnak a zöld lapok,

repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.

Lenyesett rózsa zihál,

illata fölszáll, fönn bolyong

új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,

hol kezed integetett.

Ágyadra szakadt óriás

lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,

szívemből szikraesés.

Feküdtél sujtó fény alá,

keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,

gyere be, birkózz velem.

Fönségesebb az ölelés,

amikor nincs kegyelem.

Vállamon bárányos éggel

Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer

leszüreteljen vész vagy fegyver.

Ki így, ki úgy, földön vagy égen,

mindent megtud rettenetében,

amikor nincs már mi megóvná,

rejtelmek válnak foghatóvá,

nagy fény mennydörög s ama kürtöt

sikárolják fölborzadt fürtök,

nyakak, ha nem hajlottak másnak,

megbicsaklanak a halálnak,

tüdőre a hegy kősziklája,

harckocsi ront harmonikára,

tündérszemek, énekes nyelvek

megfagynak, földben megerjednek,

s rázkódhat a siratók háta,

a Mindenség nem borul gyászba!

Mi vagyok én, ha e planéta

csak egy bevérzett margaréta!

Így is ember, se bölcs, se büszke,

égi, földi virágzás tükre,

rügytől gyümölcs-rogyásig látó,

enyészeten is átvilágló –

csonthártya-dobja minden kínnak,

vagyok a legkomolyabb csillag.

Sorsom egy merengés kitárja,

iktatja az elme magába.

Én az ítélettel beteltem,

akarom hogy ne is feledjem,

tudjam hogy végülis kinyújtnak,

igy vágtass, szív, az iszonyúnak.

Vállamon a bárányos éggel,

s a nemvalósuló reménnyel

legyen a koloncom tömérdek!

Kik elmúlnak: szörnyen szegények!

Testőröm, déli sugaram

Babéros érc-bálványait

szétdarabolta szavam,

szegénynek szeretni-valót

nem hagytam mást, csak magam.

Testőröm, déli sugaram,

akkor is mellettem áll,

ha az ég puffadt tüdeje

kireped s hamut zihál.

Kék hegyek hidege

Kék hegyek hidege ez az alkony,

odvak, völgyek homállyal tömöttek,

lelkem hallja, ahogy a kövekkel

vasalt paták s kerekek pörölnek.

Süvít a világba kitárt ablak,

suhog az égbe a sudár nyárfa,

zöld ruhájú kozmikus menyasszony,

szélverte kondenzcsíkból a fátyla.

Süt a mindenség, szemembe úsznak

csillagok, vérdíjak, tünemények.

Hullt világokkal felcicomázva

állok, a megváltóm: csak az ének.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,

érnek a teremtmények.

Ősz fele fordult arccal

pirulnak tudatlan lázban,

még nyár van.

Idesodródtam,

aranyba, hőbe,

ide az áldott mezőbe.

Semmi bajom,

csak más a tekintetem,

s néha a szívem fölé

téved kezem.

Nem érdekes.

Tüzes a föld, levegő,

éden s pokol az ingem.

Idegeimben

zeneszó jár.

Tudom, hogy törvény szerint

betölti sorsát minden.

Gyötrelmes és gyönyörű

ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,

dicsőség-sugarat hány

özönnel a nap,

szurony-él minden irány,

madár is belevakul.

De alul

állkapcsát szörnyen kitárva

nyeli a homokbánya a hőt.

Nyelve: a csillámos út

szélesedik,

tüzesen a fűre tolúlt.

Eperfa bódul,

szemereg barna vére,

elvarasul.

Árva fa, árva bokor

ön-árnyékába bújna,

gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,

nincs kegyelem.

Fény zaklatja a földet,

szűköl a táj,

de terem.

Rozs, búza, árpa,

levágva megindul,

kukorica izgul,

sajog a tarló virága,

millió méh fuvaroz,

az ég, meg a méz arany-háza

zajos.

Almafa piros koloncot

nevel, a szilvafa kéket,

páncélosodnak a magvak,

ha nedvek apadnak.

A gének találnak fészket.

Megőrzi magát az élet.

Ropogás, bongás,

küllők kerepelése –

nem a lemondás érik,

lerogyni nem szabad élve.

Gép tüzesül,

forrón futnak a szijjak –

a ló homlokán eresen

lüktet a csillag.

Szakad az ember veséje,

de az űrt álma belengi,

muszáj dicsőnek lenni,

nincs kegyelem.

Ez itt a szárnyak zenéje,

ne feledd.

Soha nem feledem.

Rokonaink arca

Hófoltos földeken

szédelgő lelkek,

árvák, szegények,

újra kiteleltek,

izgalommal hirtelenül

iszonyún betelnek.

Szélcsend, szívdobogás,

hajuk alig mozdul,

kiköszörült szárnnyal

hír köröz orvul,

verőfényben irgalmatlan

toronyóra bondul.

Nem látod őket,

ők vesédbe látnak,

karjukon bárány, balta,

süt a nap, de fáznak,

mész pattogzik, vicsorognak

csontfehér házak.

Vicsorít vágó-

hídra a kanca.

Égen és földön

rokonaink arca,

holtak és elevenek

néznek a tavaszra.

Arcukat gyötrelem

széjjel ne szedje,

mikor a földek

forradnak egybe,

ha a csillag foga között

őrlődik a mesgye!

Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,

izgalmak szilaj nevelője,

medve-álmom gyilkosa, gyere már,

hadd öltözök fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt

zajban, viharzó fényben állva –

valami lázas zenebona kell

s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,

még fordítom sorsomat jóra,

kesely orcámon pirinyó sugár,

nekem viharkeltő ciróka.

Jőjj rám, te boldog rázkódás hamar!

Ha élek, hát legszebben éljek.

Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:

nyílnak a virágok, veszélyek.

Asszony-fejű felleg

Fölébredésem, didergésem

áhítozás nagy tüzü szeszre,

az ég is szedres remegésben

lángcirkuszt vár májusi naptól.

Áldott nap, süss ki – levél tapsol,

fölvisít a virágok szája,

zöld levű szárak édes kínban,

évgyűrükön át szakadásig

rostot feszít egy inger csigája.

Kisüt a nap arany világa.

Im, a teremtés álma dőzsöl,

szerelem int a fatetőről,

babonázó harangja bondul,

besüt a szívbe, szédít, megráz

mágneses viharnál vadabbul.

Igazért, szépért űző május,

az emberfia gyönyöréül

kijelölsz annyi lehetetlent,

hogy a képe belefehérül.

Mohóság áldott ideje, május,

törvényeden muszáj merengnem:

Az a győztes, ki mindig éhes,

éhem és szomjam ezeréves,

nagy szenvedélyben fölvirágzó.

Soha engem sors ne tarts jól – a

jóllakottak dögvészes partján

megfeketedik minden zászló,

ott fertőzést lehel a rózsa.

Nem gondolhatok a halálra.

Selymek és hajfürtök zenéje,

fülemüleszó, viráglárma,

engedem, hogy lelkem kisértse

izzadásra, dalra, gyönyörre.

S mindig hiába győzve, belátom,

új szükség minden aratásom.

Mégis, emberi sors ez, s szép is.

Megfogyva ifjuságban, húsban,

rajongok, szép jelü május van.

Erősödök a fénytől, a hangtól,

fönn a kék hazában és bennem

olajfavirágtól szagosan

asszony-fejű felleg barangol.

A versmondó

Egy varázslat emlékére

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!

Esküszöm, hogy ő is örök

Esküszöm, hogy ő is örök,

sose lesz a hemzsegő árnyé.

Fejbúbján málnás kosarával

alászáll rubint-koronával

mereven akár egy királyné.

Medveszagot ont már a hegy

s az életet irtó körökből

alkonyati láng-kereszt: sas függ,

magas vizek fröcskölik gyöngyük,

s lenn emberpár bőg a gyönyörtől.

Örök visszhang s tűz az idő,

a nő arca ég ragyogóan,

balzsamszagu gőzt vet a gönce,

lenn gyötri a rétet gerince,

sarka fönn a meredek holdban.

Szentségtörő Madonna

Csikót szül nekem, démoni

bársonyt a zöldbe,

nyihogó csillag-robogást

a fű-özönbe.

Virrasztja lelkesen a vért

szeme meleg lámpáinál,

s föláll a burok-palástos

négy lábu kicsi király.

Míg fogak satuját tűri

kánaáni duzzadt kebel,

nagy haja éjszakájában

fejhangon fölénekel.

A szentségtörő madonna

háttere arany vihar,

illog és villog a lepkék

lemezes táncaival.

Duruzsol mirígy-telepe,

tejjé hol vér alakul,

pokolpiros érrendszere

tündököl példátlanul.

Im, fölvirágzott a Játék,

él is örökké,

a szent lelkek kongresszusa

ítélheti tündéri döggé.

A kínpadot szülő világ

ebből már nem csikar fintort,

csont-orsókra ezt a szivárványt

nem csavarja soha a sírbolt.

Dzsongolszka

Gőzölgő kosfej, balkáni bika-szív borral

hold-udvarú tálcán vonul a vörös szalonba,

a Fekete-tenger izomzata az ágyra,

tömörül, tárul, s tépi, dobálja magáról

szemérme igáit, mert északi láng a párja,

mén-lelkü csillag, tilalomfákat letördelő,

aki úgy halhatatlan, hogy ünnepe mindig halálos,

nagy fehér gyászt, havazást von most is a földre,

magát sirattatja hattyú-ezredével magasan,

extázis az űrből, ó virrasztó havazás,

beboríts mindent, a siető kerekek örökre

ássák el magukat, pilóta, stewardess, reptér

paplan alá ájulj, ne szűnj meg szárnyak csődje,

állkapcsa a kereskedőknek rágjon hasztalan álmot

távol az árvák vetéseitől e márvány-hotelben,

ebben a hatalmas éjben csak a lift járjon úntalan

eszményi utasával: egy árván is szóló gitárral

zenélve Dzsongolszkának, veszejtő sötétségnek,

rengjen mesésen, ha gyászából fölkel a csillag

s szomjas a pohárra, ami kiihatatlan örökké!

Tenger, pokoli tündöklésed

hasogatta a hegyeket,

a jegenyéket lekaszálta,

sirályt és reményt megevett,

halak robbantak, pikkelyük

az égből hullva ragyogott,

és lett a világ zajtalan,

s én megvakulva álltam ott.

Búcsúzik a lovacska

1963

Búcsúzik a lovacska

Jaj, a hó

gyönyörűen kavarog a hó

Vascső-karámban hó fátyolának

bókolok

bundásan, sárszeplős arccal

bennem nyihog, tipródva nyög

ménese a halálnak

horpasztott hasam: iszony

hó itt az oltalom, hó

te, havacska jó vagy nagyon

bársony-ajkam érted jár-kel

pata-pártámon, sár tetején

vascső-karámból fehér szügyem világol

ki látja meg?

zenélő fehér sörényem

ordast meghatna, embert soha

gazdátlanul itt üt a téboly

zabolám sirathatom

nyerítek a havazó égbe

félelmesen felröhögök

orrcimpámra a szellő mit ültet?

szédítő vérillatot

csimpaszkodó piros szirmot

a halál kisangyalát

Fölszántott égi parlagok

sürgetik halálomat

égen és földön

az ítélet betűit vetik elém

hideg a törvény ablaka

hiába leheli tüdőm

sok pára-bárányom dér-koloncként

ott függ a párkányokon

soha nem old el végzetemtől

szerelmem, irtózatom

emlék, se ábránd

óvásra szívem ereje kevés

a törvény kemény

e pörben

aludtvér-kokárda a szám

Fejemet szöggel televeritek

viselek vádkoronát

én, a kínok királya

kivigyorgom félelmetek

féregnek engem címeztetek

csillagok férgei, ti

fogaimtól féltek, mohók

féltitek a rétet, reményt

minden klorofilt

az élet leveles pilléreit

porontyaitok haját

magvatok sudaras fonalait

minden gyököt

ami véretek pírjában él

Riadalmatok engem

nagyra nevelt föl: pukkadozok

olyan esztelen vízió lettem

nem hittem volna soha

fiú-arcomból irtó

apokalipszis-pofát

bűvöltetek, arany mosolyomból

kolerás rongycafatot

láttok a magasban:

repegetik inaim a zöld levegőt

sarló-nyakam lesarabol minden

csillagba tartó fohászt

fogaim sárga bércein

laskaként ropog a nyári ég

bóbiskolva is hollókat

pillogat rátok szemem

délibábotok térdemen

zajtalan tündérkedik

dobbantok és alkonyi sáv lesz

a patám alatt

Mit képzeltek még rólam?

szaporítom nektek a nyomort

dörgölődznek dög nagy kancák

rugaszkodó heréim elé

nem hűti le hágó gerincemet

sark-övi fagy

ó, ahány csillag, annyi csikófej

nyeríti tele az űrt

már nem is életet: zászlót zabálok

nem marad torzsája sem

világosságot, eszmét emésztek

abba vakul bele az ég

s csak az ország abrosza világol

akár az aszály –

fölhazudtatok engem az égre

de ha volnék oly dobogó

valódi hatalom, úgy is:

irigységtek rontana le

lelketek sárga vihara

húsomat bomlasztaná

forgatná mélyre, akár

a szélvész a templomtetőt

Szomorúságra szorítva immár

nem etet senki, nem itat

porban kattogó csont vagyok, így igaz

már csak a lázam ragyog

Jaj, a ti édességtek,

jaj, a ti tenyeretek simasága,

szívetek történelmi udvara:

bekötöttetek engem oda

lényemet édesre kurvította

dödögéstek cukros zenéje

zokoghatott hazám, világom

a fű, a víz meg a szél

arcotok mágneses napom lett

mámorító dobotok a holdam

vakmerő lelketek rámült

meglovagolta gerincem a láng

szájtépő zabolátok

rogyasztotta tomporom a földre

röpitett üstökösök útján

sarkatok érctaraja

fényévek távola

inaimtól jajgat legyőzve

rohanók istene vagyok

ékes, eleven idol

barbárok csillaga

vértavak habverője a lábam

iramodó sóhaj, nyíl sziszegése

fésüli rémült sörényem

s kövéren kereng faromnál

mese és dögkeselyű

Anyatej muzsikál s tenger

füleimben örökös lárma

vadak dadogása

pergése a csere-bere gyöngynek

harangok szakadnak

tőrrel hasogatott selymek sikoltnak

ordibál a zsarnok

jajveszékel a gúzsbakötött

téli dala fogvacogás

tavasza a titkok susogása

hallom: a tücskös nyárban

gyújtózsinór kúszik a puskaporra

zászló sóhajt az égig

sírbontó ebek csaholnak

nyakamon a rablott

vekkeróra csüngve ketyeg

Templomok homorú boltozatán

kifakul a freskó

él az én lila szemem

dudorodó almájára írva

palástom a hab

ha az ég ágyékát erezi a villám

mint ágbogas vérfa

vértanuk hátát a homályban

élet-irtó hideg ragyog

megfagy a rezesbanda állva

üvegerdő térdel szügyig érő hóra

ó, mennyi dzsidás

rokokóvá a csatagőz dermed

fölvágott hasam az éden

furakvó férgeim ti vagytok

szívjátok édes nedveimet, hőmet

gyilkolva egymást engem is öltök

újrateremt mindig az érdek

villámoljon tovább a küllő

fehér mező szántatlan ne sírjon

vetés virítson, aranyasztag gyomrát

koncolhassa újra a tűz

Füstben, üszökben

szépségem a zsarnok nosztalgiája

selyemszalag-gyeplőn ágaskodó himnusz

én oldom fel érgörcseit

s poklát suhogó havam csitítja

rémálmai ha gyötrik

ábrándja eleven dárdám

hölgyeire ha májust nyerítek

búgnak, duzzognak

fátyolba-csavarodva a földet

hengerezik és követelőzve

ököllel a földet ütik

Királyok, hercegek, grófok

rózsateste nagy darabokban

lerohad rólam

glóriátok patkó a patámon

ezüstözött, pelikános

miseruha hátamon a csótár

új győztesek térdei közt

járom a táncot profánul

a remény makogásával

ágyúk szavazata közben járom

vér fölött is tréfás tavaszban

zenitig vont szemöldökök

íveiben a táncot

a számba ütött gyöngytyúk-tojások

nyers aranyóráit lenyelem

vedelem a bort is palackból

járom

a repülők jelenéseitől

nem esem térdre

forgódó tankok röhögve

csóválják cső-nyakukat e tánctól

járom

az ég alá kicipelt dunyhák

tollzivatarában

kastély tövén hol závárzatával

ragyog mint a szentség

a burzsuj-fohásztól szalagos

davaj-gitár

Mámor vagy orromnak hajdina virága

nyár szaga, mézes dombhát

de rozmaring-erdőn át is

a prémes dúvadat megérzem

jószagú asszonysörényben

a vérbuborékos Krisztust

május függönyein át

szagát az ecetté rontott mustnak

patyolaton címerét a gennynek

az undor lobogójával

ti üttök engemet orrba

az égig hiába ágaskodok

Szomjamra tiszta vizet

éhemre tiszta eledelt

ha adtok

megköszönöm szépen:

csigázzatok ronggyá az időben

de szutykost kiköpök

véres edényt a világból kilökök

nem kell

bánom is én ha sorvaszt e mánia

s elhagy az élet íze

ártatlanok sírkövén

kiütő vérsó

fűszerem nem volt soha

Simogatás és korbács

emlékei járnak idegeimre

szellő meg szélvész

fegyverdörejjel repedésig

megtelik csontom

kardokkal izmom

jön a ragály

göthömben ugrál a csillag

irhám füvét irtja a rüh

és rámrakja kék köveit

fáj a beléütött bélyeg

oklevelek betűi szúrnak

rajokban a nyári pimaszok

pirosra dagadnak rajtam

idegesen állom

de csiszár-kezek közt megőrülök

Nem szivárványra, de énrám

csatoltatok nyerget és hámot

szivárvány értetek nem vérzik

tajték nem üti ki

hasam alá tüzet ki gyújt?

a hűség szentségét ki töri föl?

Jaj, a ti édességtek,

jaj, a ti tenyeretek símasága

Sírodba tűnj, tünemény

acélsziréna visítja rám

tetőn és tornyon

a világ minden taraján

sziréna szól

szirének, drága sziréneim

nem hagyják abba, vadak

szúrnak és fúrnak

dobhártyáimon drótjaikat

áthúzva belémzenélik

legnagyobb döbbenetem:

mert idomom, szervezetem

mérnöki ábra már

hasznosra torzult vetületemből

csoda jött a világra, csoda

fém-gyomor, benzint, áramot

atomot evő és bontó gyomor

az űr selyem-szénáján élő

napelem-zabáló gyomor

fém-tüdő, fáradhatatlan

átnyerít világokat

fém-csövek a beleim, ereim

forgóm és csuklóm a csapágy

violaszín zsírban

ütemre lökődnek combcsontjaim

szálltok lemásolt

mesebeli szárnyaimon

ki tudja hová

Én ember akartam lenni

az lesz hirtelen a gép

titeket másol,

hasznosabbra torzít

a csodák csodájaként

elrabolva agyatokat, szíveteket

ezerszer mohóbb

micsoda ruganyos, micsoda halk

csak duruzsol s ketyeg

elfujja a lámpavilágot

kioltja a virágzó cseresznyefát

szemet vet a majálisra

szikla lett a zene

a tánc és ital

szívja magához a zászlókat

bárányfelhőket, összekavar

telet és nyarat a fejetekben

hasznost meg haszontalant

ketyeg a tengerben, sivatagban

ketyeg a csillagokon

és ti vigyázzban, tehetetlen álltok

íme, az igézetes,

íme a bénító himnusz

a földön mindenki vigyázzba állt

és esznek a tetvek

jönnek nagy gomolyogban a lég

piranhái: szárnyas bogarak

billió fog és karom

fölkapva a sudár férfit

elemésztik hirtelenül

dara lesz a csupa-csipke nő

és porrá eszik a jövőt

bábként viszik a pólyásbabát

sikolyánál is előbb hal el

Ó, én háborodott lelkem

ítéletes rút szemeim

siralomházi próféta vagyok

ne féljetek

rámköpni szabad

Vascső-karámból nyihogás

fenyegetés is hiábavaló

ha a kerékreszerelt mészárosok

pléh-szárnyaikat összeütik

s már darabolnák életemet így:

itt a bőr, itt a hús, itt a csont

ne hagyj el engem erőm

nehogy orraessek idő előtt

befutom a zöld mezőket

margaréták, verjetek sziven

jó az nekem

nyárfák virág-cicái

hátamon, sörényemen

édes kis karmaitokkal

kapaszkodjatok jól, mert futunk

szememnél nem a bárdok suhognak

óriás lepkék, lángpirosak

sárgák lilák

ereim országát üdvözli

minden levél

nedv-özön a vérem örömét

a tücskök gyémántzenéje tüzem

s zenévé töreti magát

a sugár meg a szél

a térdeimen

kiterülve a víz dörejére

szárnyam és hajam is pihenni tud

s míg ballagva szelíden járok

a két hegy közt kifeszült sas

becsukja szárnyait

s lehajtott fejemet követi gyalog

pillantásomtól a gyilkos beléndek

megretten s méreg helyett

szívesen termelne cukrot –

meglep az éjszaka, opált ködöl

álmodni, hallgatni

belépek a virágzó jázmin közé

virágpor, fessed aranycsizmává

e boldog fejet

Jaj, a hó

feketedve kavarog a hó

még a fogaimat is

megőrlitek!

A Zöld Angyal

1965

A Zöld Angyal

Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok,

nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei,

zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem,

megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel,

jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal,

szügyük a palánkon betör az elárvult jászol elé,

óriás zöld bikákkal döfeti a falakat, hullik

laskásan a mész, a malter, az Angyal vihog,

röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet,

violát, rózsát eszik a konda, az Angyal röhög,

pirinyó zöld seregei, talpasak és kacsosak,

bevesznek minden zugot, mert a vízözönelőtti

fölszerelést lerakta eléjük fehéren

apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga!

Tompítja már eleven vakota az éleket,

ragyogó nyeleket bársonymarkában korhaszt a moha,

gomba-kupicákkal zöldarany bár-pult az iga,

hajdan ikerablaka a kínnak, tinószemek

dudorodtak ki rajta légykoszorúsan, ámen,

és ámen az eke tükrére, tüskés boronára,

bongó vaskarikákat gyűrünek húz ujjára a romlás,

és lerohad kereke agyáig a földbe a szekér,

s a dögtemetőből, harmatban járva hasig,

patákat gyüjt a kutya a küllők elé –

összeáll a fura fogat, fele valóság, fele álom,

zöld árnyak bókolása, paripás mozdulatok,

holdfény-ostorral kezében ott ül a dérfejű ember,

hintázva egyhelyben vágtat, borosan, fogatlanul

vigad e zöld lakodalomban: ihaha!

gebéi helyett nyeríti: nyihaha, a Krisztustokat!

s nem veszi észre, hogy ingét megeszi a harmat

s bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom,

nem hiszi el, hogy repülő sózza a mezőket,

a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot,

csak hajt galoppban őrjöngve, rajongva a gőzök

smaragd lobogói között hajlongva, hajrá, apám!

üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan,

de villany-koronás fejemet hirtelen eloltja a bánat,

s mert e romlásba nem avatkozik erős kezem:

a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot

a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el!

Már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel,

zöld hiuság, buja hit, levelenként előbbre

tolakvó bizonyosság – hátrálna tőle a tükör,

a rámába tűzött fácántollat iszonyat rezgeti

madarász-lelkem címere leszédül onnan hamar,

s a kíntól recsegő feszület már álma a puha mohának,

már csupa-zöld reflex a fal, a nyers és vad levegő

hidrogén magjai dörögve, akár a startpisztolyok,

indítják szakadatlan a nyirkot, a mindent puhító

nedveket előre, zöld agyvelők sugallata

sejtláncolatok millióit feszíti haragosra

s betör a lüktetés a házba, a robusztus

növényi szabadság idevezényli gyökereit,

gyökeret a fundamentumba, a falba, a döngölt agyagba

dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai

özönlenek a sókért, a mészért, vasért,

kivonják a tartóerőket a négyszögekből,

rombusszá rogynak keretei ablakaidnak, anyám,

sírj a huzatban, repedjenek arccsontjaid,

ablakot becsukni nem lehet, anyám, soha,

sírnak veled nimfái a mésznek, meszelő-vonta

sáv-ingben siratják a száritó derűt, diadalt,

sír veled a menyasszony a képen, hajdani fátyol-torony,

zöld fejü apró üstökösök betörik szemeit,

hasítják szűzen virrasztó arcát, mosolyát,

hozzád vénítik, anyám, zsugorítják,

adnak neki kínon-túli távlatot immár,

ki voltál: én is feledem, mi leszel: mutatja a kép –

zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem!

Jön a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul,

pedig már lecsillapodva borozok, bilincsügyeimre

fújom a kósza füstöt, e nyomorúlt időt is

tünődöm aranykorrá, égszínű ablakomat már

pergetett méz veri, akár a májusi zápor,

s jön a Zöld Angyal, ideviharzik, levegőm is

megzöldül mint a rézlemez, meghasad s hallom

a vadság mell-dohogását, a legősibb önzés

kozmoszi dörgéseit, rámcsap a vadság szaga,

a csírázásé, avaré, zöld rohamé, a nagyormú

diadal szaga elönt, mert itt a Zöld Angyal, zöld martalóc

s primitív maskara egyben, röhögtet, búsultat is,

bazári szarkafészek-süvege, üres szemüveg-kerete,

szemodvában a kancsalul forgó rovarok

kör-körös zafir-izzása, a durva szederinda-sörény,

a városon áthúzott parlag-palást, a taplótarajos váll,

hónalja fűseprüje, fagyöngy-csecse, pufók bokor-fara,

borostyán-ingén a legyezővé lett madárka-szárny,

a bundás bagolyökrendék s csillaga egy korhadt lókantárnak,

a fej bevert cicák csontja, a névtelen babák haja,

a kórságok csont-emléke, a hulló akácfavirággá

lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér,

a var meg a genny, itt a gombaként kibukkanó

combcsontok gömbje, s a csatárláncra iszonyú példa:

indakuszaság, hol íme, levélrések a hurrázó szájak

s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos

díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés,

csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ

beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok

puhítnak a nagy vallomásra, már nyers gyökerek

börtönében a test, már gyomrom egy kosár gyökér,

csupa görcs, már zöld epét, zöld bort izzad a bőröm,

s hirtelen kiüt a borosta, karmosan, nagy-hajasan

én vagyok immár a töretni-való atya,

mert igazán most érzem ízét a földnek,

igazán a harmat hatalmát, a fű-gyökerek

fúróit elegáns ruhámon át a velőmben,

szétfeszített állkapcsomban tuskóstul, koronástul

a felnőtt akácfát: fenn suhogó zöld versemet,

de ez már nem a tiétek, ezt méginkább nem értitek,

ez már a záporoké, a csillagoké, a Zöld Angyalé,

aki orcátlanul eljött, példákkal fölcicomázva,

leverni arany tünődést, megrontani jelenemet!

Végeladás, nincs maradástok, emlékeim,

lelkem csordái a kitárt csontkapun át

a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda,

zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek,

menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok,

a pokoli lombzengésbe bukjatok le eleven képek:

nyeríts te legelői arabs kanca, azúrhajú rubintszemű,

aki a játszó gyereket átugorva átvitted fejem fölött

hasad érrendszerét, a tubarózsánál jobb illatú

feszes kis tőgyedet, istenasszonyként szállj legelől,

a levegőben utat hasítva, megszentelve édes tejeddel,

te fényes mesebeli pár, kihánylak, szőke hajaddal,

koronásan, aranying-lobogással parabolát írj a

borulatos égre, selyemcérnán, sivító húron

magad után húzd a legyőzött gonoszok tumultusát,

fekete banyákat, kohó-torkú sárkányokat, sátánt,

vérkorpás malmokat, gyilkosokat, gyerek-evő disznót,

távozz csoda-időm tolla, te varázslatos,

te bánatomkor számra olyan mosolyt csiklandozó,

hogy előttem a nagy hegy széjjelrepedt szörnyű grimasszal,

jaj, hogy a gyászra szivárványt fölemelni nincs már erőd,

koloncod lesz a harmat, pezsegnek rajtad a férgek,

rege se lesz rajtatok, regőseim, láncos csapat,

agancsos bikával, sokgyertyás oltárral, csodamívü ritmikával

csörtess vissza, zúzd magad össze, királyokat perzselő lángod

örökre kioltom, pusztuljatok belőlem ünnepeim,

kalácsosak, abroszosak, húsvétok zászlósak, harangosak,

őrülten tüzes pünkösdök, megváltós boldog indulatok,

templomot pofozó düheim, piros ingeim elússzatok,

ifjúság hattyúi Dosztojevszkij sötét hajával

borzongva szálljatok vissza, mint villanydrót-ütötte ludak

zuhanjatok a zöldbe, szerelmeim ott zavarodjatok össze,

ti fehér ruhásak, Mária lovai a körmenetben,

kiket liliommal, szalag-gyeplővel hajt a szobor,

ti géppisztolyos katonalányok, akiket anyám teknőjében

fürdettem a világháború szennyétől szerelemre,

páncélozott melltartót levetve teknőben repüljetek

vissza az akácosba, kifújlak te nagy rózsa-szoknya

virág virága: cigánylány, combjaid már a tüske között,

hangya-udvarú emlék-szemeddel ne nézz már a levél mögül,

már mindent hazaadtam – ez volt az emlék halála,

vándor, ha ott jársz elefántfül-méretű lapuk között

bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén,

megrágott napfény-függönyben, ha nem félsz s képzeleted ha bírja

lásd meg a rothadó mesét, a mitoszt, húszévem gyönyörű

alakjait hasonfekve, avarba furakvó arccal,

tárt szárnyakkal, karokkal, lásd meg a földbe szúrt orrú

aranycipőt, az eljegyzett kezet, az elmúlt időket,

már síppal, dobbal, csillagdörejjel nem lehet őket fölkelteni,

nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha!

Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék,

de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek,

vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett

fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll,

még nem sikerült néki, pillanatig még szabad vagyok,

s jaj fénylek, mert fényes veszedelem virraszt fejemnél,

mint a legvégső hajnalt e sugár-virágot úgy viselem,

arcvonás nem mozdul el, bár tudom, a villámló bárdot

hányszor rughatta vissza Hunyadi László nyaka,

de két sujtás közé képzelt életem ezért szeretlek,

etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk,

hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk

ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét,

letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket

üdvözölni is tudjuk, tovább, a húsevő tüzeken át,

a csipkék fegyházán, öntöttvas-melleken át,

az alkohol szentjein s disznain át, a játék révültjein,

a pálya szaturnusz-karéján, hol a fáslis telivér

hordágyon nyöszörög, s a húllt-lelkeket úgy söprik össze,

tovább, de mint a lágy szél, a vérző gerincű hidakon,

csonthártya-érzékeny szomorúakon, gyászolókon át

s megőrült asszonyokon, akik a megbontott ágyról

idegen hajakat csípnek föl a mennydörgésben,

tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken,

a zsákmányvitézek bástyáit rúgva, súrolva kicsit a prémet,

hogy rémülne smirglivé rajtuk, hogy virradatig

viselnék a láng-inget, amit én kaptam hozományul,

tovább az otthonok morzsalékán, az árva kerteken át,

hol a kipirult cseresznyefákról vénemberek esnek az éjbe,

tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban,

a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is

beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt

műértő termeken, a szentséges tanácskozások

fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén,

tovább a kert gyanánt öntözött betonon át,

a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén,

tovább e jelen-világon, villámló karokon át,

tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább,

hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló,

hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza,

s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél!

Szerelmem, csonttörő élet

1956–1965

Tenyered éle előtt

Éjjel

tenyered éle előtt

megnyílnak a falak

kiscipődet nem sebzi út

krokodil-éhű salak

talpad alatt fű, fa, virág

éjkupola

égi moha

a harmat golyóscsapágyain

gördülsz tova

te levegőt járó alak

uszályod a láz

te szellőt hasító profil

szimatolsz engem

vadat a vadász

május trágárzöld sátrait

döncölik értem lábaid

s már ott se találsz

hát a város alá

a pokolra leszállsz

hol flitteres, csokros huhogók

kicsikarják amire mohók

ahogy a zeneszót a vonók

hol zeng a csalás

rádröhög a nagy vigalom

bíbor-falon árny-babilon

pokolbeli nász

csontjaidig sugárzanak

a csömörrel telt poharak

köztük csak egy leborítva

valaki cseppig kiitta

s már ott se találsz

de tovább

tébolyoghatsz virradatig

míg a látvány megadatik

ama csipkés bástyafokon

a test fura báb

mint akinek oda a bőre

virradati vörösen pőre

hogy lássad nemcsak te vagy árva

elcsigázva néz a Dunába

te csak állsz

nagy hajnali szélben a parton

gyökeret vert májusfa-asszony

felszalagoz tetőtől talpig

a gyász

Én és a fájdalom

Jön a fájdalom fölfelé

hogy a sípcsont reped meg tőle,

földemé, anyaföldemé,

tolul sisaknak fejtetőmre,

megingat, barbár vállamon

rezegtet selyem-szárnyakat,

zúzik a fog, sírnék nagyon –

s értelme nincs, nem is szabad.

Szerelmem, csonttörő élet

Csillagdobáló szemeink

iszonyúan beszakadtak.

Szelíden s dologtalanul

susogunk puszta falaknak.

Túlságosan is jók vagyunk:

félünk a végső hazától,

végetnemérő homálytól,

ahol csak a nyüvek laknak.

Zaklatott, zsúfolt fejünknél

váza áll, virágszál bókol,

tündéri bibe-csipesszel

gyötrelmek mélyire csókol.

Most orvosodnak, virágnak,

vallhatsz haramia, költő,

s te is, ki rózsákra lőttél

pisztolyoddal passzióból!

Kint űztük egymást, most íme,

itt vagyunk, szögezve ágyra,

nyüszítő, nyavalyás népség,

betegek köztársasága.

Morajod, bizonytalanság,

megnő, ha borulunk lázba

s fölrémlik szál fehér ingben

rossz testünk meghurcolása.

Vattabálák, szörnyű csipkék

teléből mikor megyünk ki?

Micsoda végzés parancsol

feküdni, mindig feküdni?

Büntetés, vagy próba újra?

Merénylő csillagú késsel,

nagy lámpák bűvöletével

kutatok, magamat dúlva.

S hiába. Vaskérdőjellel

besütve dobog a szívem.

S dobogunk, elhagyott élet,

álmodott fénymezeidben,

tücsköktől feketén izzó

dombokon, mennyei lázban,

szoknyazivatarban s bú-bajt

pukkasztó hadakozásban.

Ne rettegjétek, barátok,

hány vörös vérsejtem ég el,

itassatok bikavérrel,

testben tán pirkadni láttok.

Itt belül vad havazások

függönyén délibáb táncol:

játékod, csonttörő élet:

bolondulok érted: hiányzol.

Vonítások

Kísérleti kutyák rámvonítnak

reménytelenül, éjjel, nappal.

Ellátnak gyehenna-beli jajjal.

Nem sikolt így kerék a sínen

s kenetlenül egy brigád kordé!

Alul a pulik mint a purdé

kisteknőbe hanyatt lekötve

virradnak a kínra,

vérük kapuja sarkig kinyitva,

szítva pokollá velejük láza,

morognak a teáskanálra,

marcangolják a gumicuclit,

habot vicsorgó babák lettek

ölén a fehér nővéreknek.

Minek ez? kifúltan kérve kérdem.

Sugaras hang ropog: Érdekében!

Érdekemben.

Hát én kiért és miért gyötrődök?

Akár az ebek miért vonítok?

Elfordul az élet, magamra hagyva

dagadnak káprázataim nagyra.

Gyászbóbitával, bársonypofával

fekete lovak rám lehajolnak,

látnának holtnak,

hülye heréltek, tömjén-aromában

ércesült hajatok nem lesz a sátram,

bársonyszügyetek viaszpecsétes

vánkosára államat nem ejtem

hagyjatok el engem!

Pehelyből bomló aranymuzsikával

jöjjön el a morfium ünnepélye,

szívemet a jajból fölsegélje!

Visznek ezer-voltos havasi naphoz,

dagályt vöröshold ád majd a vérnek

csenghettek nikkel-csipeszek, s ti kések:

Szállt a nővérke melle tenyerembe,

kábulat harsog,

hiszem: egy boldog földgolyót tartok.

Dögszagból szivárvány alatt jöttem,

jobb lesz itt a földön, mint a földben,

bár a combomban oly szakadék van,

átnyilalhat rajta a fecske!

Csillag ne lásson engem az őrült

vonítások udvarába vetve.

Magaslatok hóhéra, villám,

ne üss a virágot föltartó kézre,

minden az éneklő embert becézze!

Húsvéti legenda

Hölgyek, ti búsak, ti csacsi szűzek, feketében!

Gyászotok fölösleges, kár siratni a tüzes Fiút.

Az a rút, az a téli-alma-illatu gúnya

rátok nem illik, vegyetek föl tarka ruhát,

mert szeretőtök föléled, borotvát fog dér-szakállára,

öt ujjára ragyogó boxernek húzza a napot,

kelettől nyugatig s vissza, keresztül-kasul a földön

rablóbandáit a télnek szétveri sugarasan,

a domb tövébe úgy ül, a fűzről, a barka-fáról

színarany zsinór-virágok remegnek szeme elé:

kikapcsolt harisnya-tartók, – értetek van a csoda,

hölgyek, ti búsak, ti csacsi szűzek, feketében!

Jaj, szerelem

Skarlát dühöm nem tartott meg

s kibuktam a körből,

zuhanásom visszhangja még

szíveden dörömböl.

Jaj, szerelem, szén-szivárvány,

őrlöm, felajánlom,

fesd vele a szemöldököd

ívét, édes párom.

Legyen a te létezésed

csengőket virágzó,

s virágzik, mit rám kitűztél:

a koponyás zászló.

Kívül nap süt

Kívül nap süt, ágak kigyúlnak,

égre meresztett gyűrűs ujjak,

most esküsznek életre, gyümölcsre,

hó hull,

virágpor zúdul,

őrült szélben keveredik össze.

Nem olvasztok neked havat,

hogy abba mosd barna hajad,

nem hajolsz le szivárványos gőzbe.

Nyakadat se borotválom,

attól félek, hogy levágom:

Jaj nekem,

jaj nekünk,

belehalunk, mert nem szeretünk,

elvérzik örökre minden álom,

örökké fenn bolyong nagy magányod

s elvetemült fekete árvaságom.

Szerelem emléke

Szerelem emléke, viráglámpa

tabáni tulipánfa

világíts belső éjszakánkba

mert szívünk megvakult

beborult, elvadult

kitörve édes vonzalomból

átkozott csillagként csak rombol

tördeli párját

szeretőjére halált gondol

viráglámpa

tabáni tulipánfa

ragyogd be szívünk éjszakáját!

Fölforgatott lombon

Fölforgatott lombon levél-fonákon

röpködő tükrökön szerelem ragyog holtan

ott látom minden karambolban

égen földön érc-tányéron csillag-pofákon

akarom ússzon mesében aranypénz-köpő halakkal

már ne sirassam vissza ne fájjon

szívek halálos dulakodása éjjel nappal

hajak zengése szemek és fogak csatája

vaspálca-szavak párbaja nyílt sisakkal

dühöm oroszlánként ne álljon soha lábra

béke-jégmezőben ereklyék fonák világa

üstökös vértócsa-arca zabola kihűlve

agyaram is gyöngybetű lett szelidség betűje

betömetett kürtben örökre-elitélt lárma

személyemnek csak árnya – minden ami történt rámvall

rég eltüntem innen egyetlen ingem havával

Irtsák ki a délibábot

Menyasszonyunk hófuvás, behoztuk a kocsmaajtón,

lakkcipős ördögi násznép mi vagyunk, mi vagyunk,

fejünkbúbján tarajosak, kárhozattál sugarasak –

szemetekbe így sütünk be, igaz-e, igaz-e?

Ránk ferdén ne nézzetek, mi csak tiltott mirtuszt eszünk,

arcunk azért ilyen éles, lehetne csillag is.

Bácsi, maga idevaló, de a süveg mesebeli,

ha a rónára kiteszi: igazi hegyorom.

Bácsi, maga ezeréves, csöpp mint apám, csupa sisak,

egészségre a kupicát hajtsa föl, hajtsa föl.

Keresztünket nem hoztuk be, künn a falhoz támasztottuk,

röpködtünk vele az égen, csoda hogy itt vagyunk.

Im, az alkony kékre mérgül, kigyulladt egy alkoholgyár,

halastó a mennybe szökik, szikrázva párosul,

irtsák ki a délibábot, izzik billió halikra,

bálna nem kell, szál narancsfa játéknak megteszi.

Ablakunkba bika bámul, kérődzik a szája halált,

homlokában piros rózsa, bárd nyoma, szakadék.

Tata, húzza be a függönyt, ragyogjatok hű cigányok,

cimbalomverőn a pólyát, ím a vér átüti.

Szemünk tava a te tükröd, napkeleti betoncsárda,

tüzes kályhád Koca Juli, cimbalom, hegedű!

Pityergő bársony emlék

Pityergő bársony emlék,

csoda és gyász.

Ahol az árny dorombol,

ezüst kőrisfa mormol,

ül a kis özvegy vénség,

asszony-kanász.

Ültében mintha dajkálna

ikreket az árva:

bajlódik fájó térdeivel,

villámló babáival.

Kínjától mért nem csattan az ostor!

Az a kürt mért nem rivall!

Szépséges tél jár eszében,

el akar menni egészen

a halálba,

az álomi bálba.

Rőzsetűz sok piros csipkét

tűzzön ki néki a falon,

hó essen akkor,

de hallgatagon.

A fekete költő

Kis Ferenc halálára

Jaj annak aki a szörnyűt nem bírja kimondani,

aki nem bír sikoltani: sikátoron át a szél!

Így jár, akit leinthet a megfontolás,

fonák humanizmus: ne gyilkoljon a dal!

Jaj, mert nagyon szerettél, így lettél szájzárlatos

daltalan dalos, a csillagnak is fekete görcs.

Láttalak fulladozni, mint aki agonizál,

izzadni gyémántokat kigombolt fehér ingben,

átlátszó torkodban láttam, higanyként jár a dal

s nem bír kitörni a dal, mert fogaid összezárod.

S kivántam neked időleges tébolyt, hogy az majd felold,

álmodod magadat fekete sasnak s rikoltva

tollaid ércével a holdat véresre hasogatod,

hogy aki rab voltál, uralkodj végre, szeles magasból

árnyékold be szívünket s a földet mint szárnyas király!

Mert voltál hajdanán vaspálcás mesterlegény,

világgá menni merész, aki kigyúlni tud,

aki arkangyal-kézzel kuszálja a szőke Germániát

s rubensi húshengereknek feketén izzó legenda.

Mert költő voltál, aki rég a fejét is betörette,

szegények terülj-asztalkája ne legyen csalárd mese.

Ó, aki csontrazubált láncot utáltál s hideg éneket,

szörnyű hogy nem birtál elégni, csak megkeseredtél,

nem lettél üszök a daltól, megfulladtál a daltól, barátom!

Micsoda madár

Ha játszik, a napot a csőrébe kapja.

Ha repül, kigyullad a felhő alatta,

de elpusztul, mert kotlóként borul a földre,

megeszik a férgek, megzápul a föld is örökre!

A hűtlenség napja

Elképzelt hazámhoz hűtlen leszek,

hűtlen a bánat nő-csillagához,

hűtlen a téboly útjához e nyárban.

Erkélyem vas-kosarába

tűzze ki sárga porzászlait a szél,

mert puszta hely immár,

ott nem tipródik baba se virág,

se gyullasztó ábránd,

eltűntem onnan magam is,

hűséges őrszem,

ki árván s félelmesen tudtam figyelni.

Nem talál meg házamban senki,

se ellenség, se barát,

de vadászó szemük föllelheti

sas-körmöm nyomát a vasárnapi újságokon,

asztalomon az éneket

s nagy tálban a tünődés hamuját.

Kitaláltam a boldog hazát,

s nehogy e szent napon orkán bántsa,

félretette képzeletem.

Én pedig porban, légy-döngésben

plakátok édes mosolyában

csak állok a söntés szentjei közt,

félvállra akasztott kabáttal,

két kézre fogott pohárral.

Dél

Rámjöttek virágaid

sebnek,

égek szerelmem,

millió fölösleg fogaddal

utamat beültetted,

csontig leeszed cipőmet,

hiába kérlek,

kínommal a delet felhúroztad

s pengeted akár a végzet,

de én elérlek,

erőm az elnemért szerelem,

füstölhet a teljes világ velem,

válhatnak talppá a térdek,

de én elérlek,

de hajad sebemre leszáll,

bekötsz vele, fekszem selyemben

s félve oldoz el a halál

szerelmem, jaj szerelmem!

Csontváry

Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi

vörös szemgolyó a kételyek fölött,

világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,

ágyúzzák lentről a köznapi méretek,

kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,

mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,

temérdek sugár-erő, transzformált őrület,

kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,

egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára

fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!

Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött

teahalomra buktatja el a halál –

északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt,

hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul,

rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik,

máig is oroszlánok vesződnek izmaival!

Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség,

hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs.

Átörökítve magát a világ velő-kötegébe,

lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen,

agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama,

új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar,

tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben,

fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat.

Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester,

sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél,

keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba,

Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály.

Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,

törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.

Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,

termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.

Bartók és a ragadozók

Nem az erdő, nem a levegő meg a víz remek királyai, nem ezek a vadak ólálkodnak és őrjöngnek a szívünk körül. Hajunkat oroszlánsörénnyel elkeverni veszélytelenebb, mint megértően pillantanunk az emberségéből kivetkőzött lényre. A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik. E fordított orfeuszi helyzetben az édes muzsika csak azt jelentené, hogy velük parolázol. Már a fiatal Bartók azt mondja: Nem! Se álerkölcs, se álművészet. A szívdöglesztő álarcokat zenéje acélujjaival tépi le. Mert emberi fenség: eleve idegen tőle a marakodás. Új ritmikájú Sárkányölő – mondanám, de ez a szimbólum föltételezi a programos harcot. Bartók öntörvényű konok csillag. Nem készül semmiféle leszámolásra, nem keresi a gátló és gonosz hatalmakat, de találkozik velük, de gyémántfejjel beléjük ütközik mindig. Így süvít a pályán végzetesen, de mint művész, diadallal. Élete volt keserű is, csömörös is. Menekült volna a grönlandi cethalakhoz, a Tűzföld ércein bőgő vadak közé. Mégis azt mondja: Nem! Az ember nem adhatja meg magát. Se a hatalmas bánatnak, se bármilyen „dögvész-országnak”. Az ember szerelmével és férfias haraggal ment a halálba. A ragadozók pedig a sírig követték. Elhengerített kövénél megsebezve a zenétől vinnyognak és átkozódnak ma is, és nem bírnak szabadulni tőle soha. Nekik Bartók az elkerülhetetlen sorscsapás. Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.

József Attila!

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,

rombolva magad szüntelen télben,

építve dalra dalt,

s kifúlva

kigyúlva,

ésszel mérhető pontokon is túlra

tudatod mért nyilalt?

Hiszen te tudtad:

dögbugyor a vége e pokoli útnak,

ott a hit is kihalt,

hiszen te tudtad:

álmaid orra buktak,

magad örökre kicsuktad,

járhatod a téboly havát,

s árván, idétlen,

emberségre, hű szerelemre étlen

villámló tálból eszed a halált.

Tudtad, tudom én is:

a nagy: te vagy,

s te, a Mindenség summáslegénye,

részt se kaptál, pedig az egészre

futotta érdemed.

Érdemes volt-e ázni, fázni,

csak a jövő kövén csírázni,

vérszagú szörnyekkel vitázni,

ha ráment életed!

Csak szólhatnál, hogy érdemes!

Mert csontom, vérem belerémül,

végzetedhez ha én állítok végül

józan zárómérleget.

Törd fel a törvényt, ne latold!

A porból vedd fel kajla kalapod,

vértanú vállad,

s a kifordult nyakcsigolyákat

rendbeszedve

két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel

nézz a szemembe,

hogy rendülne bele

a mohó, emléknélküli tenyészet,

az egek mirígy-rendszere

s e megváltatlan földi lét.

József Attila!

te add nekem a reményt,

mert nélküle

romlott a napvilág,

a vér eves,

bár a fogad vicsorog,

bár a nyakad csikorog,

bólints, hogy érdemes,

cáfold meg halálos logikád,

te glóriás,

te kíntól bélyeges!

Képzeletemre bízzál édes munkát,

mert immár úgy szorgoskodik,

hogy a sarkamtól torkomig

forraszt rám forró hamubundát,

rádióaktív iszonyt –

félek, hogy minden rejtelmet kibont

s végül már semmi se fáj.

Hogy el ne jussak soha ama síkra:

elém te állj.

Segíts, hogy az emberárulók szutykát

erővel győzze a szív,

szép szóval a száj!

Álmok játéka

Fogóddz a holdba kéz, dobolj erem,

az áradat a bordát betöri,

a váll bércére fellöki jegét –

Álomnak is rossz, jó ha feledem,

már majdnem elfogadtam ördögi

morgásait a sors zenéjeként.

Hát itt a tavasz, látom, elhiszem,

koronás fejjel itt ragyog e páva,

zöldje kitárul, hímes aranylángja

átsüt a vizen.

Tornyaim gyászát, mezeim hideg

tajték-ingeit ő pezsgeti szét,

kidülledt ereimnek doktora,

katatontébolyokkal incseleg,

tolla a kuka szájról a penészt

lecsiklandozza, édes borona.

Eléd az ég ereszti ablakát,

magadat bálra kis nő, piperézd,

nagy tél a bánat, bútora a hó,

de nap süt, a dombhát aranyplakát,

piros vesszőkön remény a beszéd,

hirdeti, hogy a világ lakható,

hogy jó évszak jött, zöld sátrat emel

szobátlan szeretőknek – őt imádom,

havakon átvezérlő páva-lángom,

nem veszítem el.

Tálal a Lélek

Bukdosva fellegek bandáin át

érzem, a szemed ide-lát,

lepke kis kezed az ablakot veri belül

ne tovább,

s a szív már nem menekül,

leszédül hozzád és megrészegül,

benyitva a jószagú gőzbe

torkomra is rátekerőzve

szivárvány lobban,

búcsú van itt, vagy szüret?

Kordéra-való a mese, halomban

a kis-lángosok, arany tündérfülek,

étel, ital,

tálal a Lélek s tölt a pohárba,

szakadjon le rosszaságom szárnya,

a sötét,

szél dobálja hét határon túlra

s vele a fekete vért,

ravatalon végleg megborzongva

égjenek el

nevedért!

Vendégek jövetele

Nem csöngetnek, se csók, se bók,

csak jönnek a látogatók.

Nem ajtón, nem ablakon,

úgy lépnek be a falon

szótalan rajban, agresszíven,

rangtalan mind és mind mezítlen.

Fény a törzsüket függve tartja,

szivárványosan húsuk tarka:

kék mint a meteor-szaltó,

földgömbön a kék Aral-tó,

és zöld mint Április, olyan

akár a síkos nyersolaj,

piros mint ünnep és a szégyen,

mint Dózsa a tűz ketrecében,

sárga mint árvalányhaj sátra,

apokalipszis-lóhúgy-sárga!

Ismerősek évezred óta,

szerelmesek egy lobogóba,

emlékeimben ismerősek,

megölve is szörnyen erősek,

megnyúzva is őrjítő szépek,

elvérezve is lüktetések!

Rendetlenségem reggele!

Vendégekkel a ház tele!

Nem dohányoznak, nem esznek,

némán is ebnek neveznek.

Szememet farkas-szemeik

bűvölik, el se engedik,

míg eszméletem el nem zordul,

fogam csillagot nem csikordul

s nem úszik tűzvész hajamig,

irhám hevére jég, amíg

vassá nem érnek meg a körmök

s újra ordasként nem üvöltök!

Ha döng a föld

Már tudtam én, ha döng a föld:

szívemhez anyám közelít,

oda emel, hol felkereng

tej és akácméz illata,

a gyolcs sikongó kapuit

sarkig kitárja, mosolyog,

s rámszabadítván kútjait

a Mindenségben altat el.

S láttam később: a dögnehéz

zsákot mint pólyát úgy viszi,

és csípején forognak el

sötét öntöttvas éjszakák,

cukorrépából télidőn

gyémántos kazlat ő gyalul,

ő sétál fehéringesen

a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:

a Csodálatos Anya ő,

szivárványkörben ott rezeg

örökzöld tölgyfa-koronán,

dob-táras acélfegyverek

hiába veszik célba őt,

mert a golyókat vértelen

elnyeli mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,

növendék fia vagyok én,

törvényt és könyvet hord elém

gyöngy-tüzü állkapcsai közt,

s hátára forraszt, úgy röpít

az égi kökényfák alatt,

hogy a tövisnek hajamat

csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,

te félelmemnek fókusza,

gyönyör és tőr itt számosabb

mint a barbárok síkjain,

mezítlen itt sikoltozok

sípcsontjaid közt, gótika,

Le Corbusier, inaim

beton-küllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,

túl alkonyom vérpadjain,

az örök halál falait

anyám sörénye átveri,

s tudom: ha újra döng a föld,

szívemhez anyám közelít,

s akár ha tengert hallanék:

a Mindenség nekem beszél.

A forró szél imádata

1963

Margitnak

A forró szél imádata

Szél, te véremre támadó forró szél,

nőstényoroszlán sóhaja, délövi

lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,

nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály,

ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,

visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör,

lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,

selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet

riszáló, csonthártyáimon játszó vonó,

téged micsoda csillag vezényelt énellenem,

hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,

hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda

haragos csillag parancsa hangod, hogy irgalom nincs,

és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem,

ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!

Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,

cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,

íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,

óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál –

tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet

sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelem, csók

vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,

ártatlanságom báránya, szűz versem, aranyhajam,

pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata

s középen bolond fejem is, mert neked énekelek

örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú

te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!

Állj le, vagy lassúlj, kincseimet akarom látni!

Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,

szám erejével kibontom, szimatolom idegesen –

kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim.

Vérem és szemem emléke, mesebeli fény

s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,

a világ közepén, a meggyfa tetején, s fujja a szél,

a szenvedély zöld piros tornyában élő harang –

én vagyok az a harang, szerelem s riadalom

bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát –

nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál

arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról

nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,

a kolomp-kalapálók, réz-üsttel rémlők álma sugárzik,

szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,

hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,

ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban

csuszkálnak a göndör babák – ó, van-e isten!

Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,

búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,

pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,

ferdén az itélet tornya, kifogott szamarai:

patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,

de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,

hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,

ezer fogát cirógassa, fűre leomló

haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!

Gyere ide, fekete lány! Föláll és fordul felém,

kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül

mint aranyírás a szentek avatott ajkairól

fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.

Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.

Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,

letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás

kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!

Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,

banyák s tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.

Megizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át

lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,

meghalsz, te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok

óriásira nőnek s dagadozva a magyar királyok

rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is!

Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon

drága kékpikkelyü kígyó, kinyúlva borzong,

országút fehér porában vonul a sörényes banda,

dalodat bánatomra hullatja a forró szél.

Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,

dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,

s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,

ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,

a kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.

Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál,

egy talpas kis tükör miatt a halál, – azs a rohadt halál,

ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.

Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő

könnyeidet issza, e puszitól hajad lesz hamar,

a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,

besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.

Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,

fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden

s madárfészkek menyországa örvend a te fényes hajadnak.

Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit,

mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,

mikor sóhajtva kifakul minden torony,

a vityiló kátránypapír-födele pörge levél,

s kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,

a szél idején, mikor a zománc pattog

fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,

a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is

szívendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak

föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói,

ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,

s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,

mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja:

sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!

A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom:

a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,

az eszi a vérem, szárítja csontom, de irgalom nincs,

nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,

íme, a forró levél: ha bátor vagy, várlak újra! –

besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,

zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába:

ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,

kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,

ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály

s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva

hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj!

A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom:

Igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.

Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,

kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg:

kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vá-

Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,

a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,

hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.

A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,

majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,

szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte,

de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is

átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.

Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,

fogaid villáma, táncoló sávos hajad,

fullasztó gyönyöröm! Forró vagy, akár a szél!

De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,

koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,

esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,

kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy,

s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.

Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd

s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!

Szél, te síromat vigyázó forró szél,

te hű ebem – inkább hű ordasom,

ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,

ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?

Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,

csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!

Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,

súgod – mormolod – süvíted: eljött a föltámadás!

Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget

megölöd s a földnek esel, te tüzes,

te cigány szél, a dögöt is kikaparod,

szél: szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,

rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kardragyogás,

föl a zöldfüvü dombra, randevúra a nagy hold alá

minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,

hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,

fekete foltokat látva a domboldalon:

odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert!

Menyegző

1964

Menyegző

Arccal a tengernek itt állunk párban,

kürtszóban, ünnepi arany riadóban,

síp-sikolyban, a dobhang döbbenetében,

lábdobogásban ijedten, a tengert utánzó

táncosok lendülete fenyegeti hátunk,

mert a tengernek bemutattak minket,

vegye tudomásul, itt állunk párban,

a kőfokon, itt, a végtelenségbe bevágó

szárazföld csőrehegyén két emberi csillag,

összeesküdve örökre a jóra, igazra,

gyönyörűségre, a legszilajabb álmon is túl

a rendre, hogy általunk jönne világra,

vegye tudomásul a tenger, a szüntelen ostrom:

okosak a vének, ruganyos a vének tanácsa,

megengedik: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD,

márványlap-arcélükből rettenetes kódex

tűzvirágot lepréselni mért is tömörödne,

tekintetükkel, zuzmara-üstökösökkel

mért is ütnék porba a szív delelését,

mért is úszna égre eltaknyult isten-szakálluk

csíra-ölő árnyával, fekete szalaggal

becsavarni e pázsitos bolygót – félre ijedtség,

mi vagyunk a fenség, koronánk örökös láng,

csillagsor-pályák, babonátlan lámpái az észnek

a fölismerések spirál-tornyai a végtelenségig,

ó, nem a doktrinák drágakövéből áll koronánk,

koszorúnk se mirtusz: a koponya ér-fonata,

a nagyvilág kék halántékán ugyanaz a pulzus,

ugyanaz a dübögés a pacsirta búbja körül,

mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a tej meg a méz,

kozmikus küldetés ősatyák kőtáblái ellen,

törni törekké, akár a laskát, ez a mi csatánk,

békesség vagyunk, az újrateremtés indulata,

a képzelet kivirágzása kánoni kopárság ellen,

herétlenek ellen, mert ingereink hérosziak,

mert csillagok lázítnak minket a legnagyobb nászra,

hogy virágpor-cirmos arcunk elijessze az örök halált,

hogy szerelmünk eszményi szagától a május teljes legyen,

lepattant gombjainktól tücskös és jánosbogaras az éj,

szerelmünk harmatától erős a smaragd mező,

hogy ménjeink selyemhajóval ott siklassák az öregeket:

ráncot, csontot, hogy áztassa ifjuságunk varázslata,

ó, nekünk igazi násznagy a tenger, a tenger,

viola távolból nászajándékokat hömpölygető,

babapólyákat, csipkés patyolat-hengereket,

hogy méltassa a térben mérhetetlen sóvárgásunkat,

s a törvényt, amit immár a tiltakozók is

tisztelni kénytelenek, mert megtépi őket a só,

megsebzi őket a fény, hát valami történik mégis,

örvendjen a tenger, itt állunk párban virulva

a kova-fokon itt, a világ kirakatában

krétafehér szakállak rendeletére,

kéz a kézben, várva a ceremónia végét,

viseljük a jelképek ünnepi gyötrelmeit,

a hátunkra tűzött haragzöld selymet, amint

hullámzik, akár a reménnyel tömény mező,

s tűri a gyöngyzáport koponyánk, a búza, a rizs

rubin és opál kopogását, a sámáni igézetet,

ezerévek igéit, szivárványos babona-záport:

LEGYETEK TERMÉKENYEK, LEGYETEK TERMÉKENYEK,

vetik ránk réztálakból a lignit-barna kezek,

kezek a hátunk mögött, gótbetű-görcsös kezek,

sárgák meg zöldek, epeszakítók, heroin-fehér kezek,

szűzmell-gyaluló, here-aszályos, halálfejgyűrüs kezek,

kezek oltári gyertyasorként nyílt ujjuak

s kezek egy-ujjuak: revolvertáska-kezek,

savakkal, sorsokkal bánó, balzsamozásra váró kezek,

kezek a hátunk mögött, kezek a koccintások

villámaiban, az új párért emelt kezek,

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, itt állunk párban szelíden

arccal a tengernek, s kezek a hátunk mögött,

kezek a zene aranyóljaiból kieresztik

a vérengző dallamokat, ragadozó ritmusokat,

s mozdulatlanokat marni párducok jönnek, sasok,

de nekünk állni kell királyian, kéz a kézben,

összeforradt kézzel, összekapcsolt vérköreinkben,

ér-glóriában, gyöngyvirágillatú mátkaruhában,

arccal a tengernek s mosolyogni a gigászi mókát

a habból perdített tünemény baba-pólyákat,

nézni az albatrosz-párok fáradhatatlan röptét,

de állni a körtáncosok szélverésében, akár a szobor,

várni, amikor dobszóra dobognak a lábak

s rengetik az anyaföld tűzeres agyvelejét

fekete sevrócipők, és drága mazsolaszínü

topánok, lakkcsizmák, fogsorokkal sarkantyúsak,

vérszekfű-tarajuk át-üt a föld sóhaján, a poron,

s rúgva a port a szegények disznóbőr-bocskorai,

sörtésen, torzonborzan, mint kicsi szörnyetegek

ugrálnak kergén a zsírtalan remete-sarukkal,

akasztottember-színü szederlila bilgerlikkel,

csukaorr-cipőkkel, gyászszalag-cuggú cipőkkel

és összevegyűlnek a condrák, a fátyolruhák,

a folthátán-foltok, mint párzó éjjeli lepkék,

a püspökpalásttal, a bíborpuha érsekköpennyel,

s fegyencek csíkjai gyűrűzve mint a giliszták

hajnaluk piramisát nyalják: a hóhéri csuklyát,

s csokorként dobálják a vézna balerinákat

nagy lihegések magasra a girlandoknak,

az ünnep galandférgeinek, és ropják zenére

a kopottá kikefélt gúnyák a diplomata-frakkok

ollói közt is, rajongva, mert ők is hivatalosak

és összevegyűlnek a tüllök, a törpe zsokék

lótajtékillatú selyemgatyái, a prémek

dúvadhordái, a bárányok irháival,

zihál azúr-dresszben a tizenegy aranyérmes,

tolongnak a díjazott gárdák, az elégedettek,

a dicsőségféltők, lóugrás-táncban a sakkmesterek,

szívmellényben az ultivitézek zihálnak,

forognak tisztviselőcskék, ráncuk elől-hátul mosoly,

titkárnők, új délibábok rezegnek a talaj fölött

kávépárában, a drága dohányfüst csipkéiben,

dögvész-uszályban a miss Európák és Amerikák,

company-vezérek karjain, aranyos ringlispilen,

forgó aranyfán pávaként ülnek magasan,

a porban toporgó, fejüket forgató tyúkok fölött,

szédelgő, árva kis csajok fölött, és teljes az ünnep,

s rebbennek gyűrűs galambok, felropognak a díszsortüzek,

üdvözölnek kalapok, csákók, s nem ülnek vissza a fejre,

kard-élek villannak, ezüstlenek rozmaringszálak,

szép delfinkendők és veronika-kendők lobognak,

fölúsznak a zászlók az égre s fölúsznak a zászlók fölé

fölúsznak az elaggott, krétafehér istenszakállak,

s szózat hallatszik steril, a jégszférák sugallata:

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,

arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,

bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek

kameráikkal a propeller-fejű fotósok

lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,

nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,

csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,

kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,

kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,

motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,

s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk

röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,

TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,

óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk

arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,

s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,

de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,

mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel

a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló

virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,

a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,

az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj,

s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött,

hol márvánnyá lettek a leabroszolt jégtorlaszok,

asztalok az éjben, fehérek, hosszúak mint a vasút,

s rózsát nevetnek a tálak, többet mint a Rózsák Völgye,

hogy a föltálalt étel fölizgassa a mirigyeket,

levesek aranytócsáit hörpölje hamis glóriasor,

a sok cicoma, cirkuszi bokréta, álarc-kobak,

dagadnak sáfrányos gőzben, faggyúban tündöklenek,

hústörkölyösek, becukrozódnak, beittasodnak itt a fejek,

a parafafejek, a gyémántfejek, a dísztök-fejek,

a gumifejek, a fölfujható mosolyuak,

a mumusfejek, az ijedt fejek, a szerénykedők,

fejek a pironkodók, fejek a finnyás és mohó fejek,

hánykódnak a krémben, lángolnak az alkohol üdveiben,

fejek vérdíjasok, fejek árvák és örökké rezgő fejek,

fejek a migrén szentségtartói, sugarasak,

fejek az irigység csikorgó sóderfészkei, fejek,

fejek a rágalom remekbefaragott szószékei,

a szélkakas-fejek, a harckocsikupola-fejek,

a galambdúc-fejek, a bábeli torony-fejek,

regebeli családfán rezgők: a fejvárosok,

dobogó démon-fejek, a sarabolatlan sárkányfejek,

fejek a hátunk mögött, és terelik, pörgetik őket

isteneik a vének: az örvényszakállú fejek,

ÉLJEN A LAKODALOM, ÉLJEN A LAKO, A LAKODALOM

zene a hátunk mögött, az örök zenebanda zenél,

zúg a hegedűkből a fűrészelt fenyves, a nagydobokon

csökönyös szamarak bőrét örökké a bunkók ütik,

de csak a tébolyt cifrázza a húr, meg a bongó öböl,

csengetyűk lázzsibogása, a réztorok s rózsafa-gége,

ÉLJEN A LALALA LAKODA LAKODA LAKODALOM

höbögik megdagadt nyelvek, de örökké bort ad a fűrt,

örökké születik a bárány, de kés-fényben vérzik örökké,

lángol a konyha és izzadnak a kukták szüntelenül,

megzabálódik a hús és tengerbe söprődik a csont,

a tengerbe okádik, ürül meg vizel a lakodalom,

s újra a LALALA LALALA LAKODALOM,

emeli borunkat s töri kenyerünket a lakodalom,

jussunkat emészti, nyoszolyánkon bagzik a lakodalom,

a szégyentelen, a görnyedező, a görcsben rugózó,

virággyertyáinkat dönti le könyöke és lúgjaival

gyalázza a földet, gyilkolja a gyökeret a lakodalom,

fodor a fodron, figura a figurán tülekedik,

kocsi kocsi hátán üzekedik és összefarol

és összeragadnak mind a világmárkák, akár a bogár,

ó éj, a romlás nászéjszakája, ó lakodalom,

a sátán feketemiséje, te rút, és izzik az éjben

a körmök gyöngyháza, a varasult rosszseb parázsa,

a kármin, a fekete lakk, a kőrisbogárzöld zománc,

topáz a hervadt ujjon, szuvas ínyen a porcelánfogsor,

korhadt pilléren platina-híd, és izzanak a pudvák, odvak,

a sorvadt mohák, tapló-füleken a rémcinke-függők,

bagoly-fejű lények kezén a lapokká préselt ganéj,

nagy aranybetük izzanak, s cizellált bronzlevelek,

a meddőség szíkjei, sivatagi láz-sömörök,

rókagödör-arcok, s pórusok, hol a lódarazsak a bérlők,

izzanak a vőfélyek csapzott keselyű-frizurái,

nyűves pálcái, a koszorúslányok, a nászasszonyok,

megromolva velejükig izzanak hajzatuk gyökeréig mind,

zilált pántlikáik a lepörgetett magnó-tekercsek,

lóbéllel felkoszorúzva komornái mind a halálnak,

s mi arccal a tengernek itt állunk párban megmerevítve,

izzanak a poharak, húrok, izzik a tánc, az anyaföld,

izzik a lakodalom, izzik ez a forgatag ünnep,

örvényel az égre, lesuppan a földre süvítve,

húzza neki a zenekar, s kurrog, rikogat, ropja:

SUPRA AGGNŐ, SZÖKJ FEL KABLA, TIPORJ A MAGRA!

TE VAGY A TÁNCOS, RIHERUHA-RÁNCOS, ROPJAD RÁNC!

HA MEGVOLT AZ ESKÜVŐJE, LESZÁRADHAT A TÜDŐJE, HÚZD!

EZ A KÖSZVÉNY HA MEGÁZIK, MINT A KAKAS BUBITÁZIK, BILLENTYŰ!

TYŰ, TYŰ, TYŰ! TUBARÓZSÁN TETŰ MÁSZIK, VASKESZTYŰ!

HÉ, AZ AGGCSONT MEGELLETT, A CSIKAJA DERES LETT, HÚZD!

IDENÉZZ A CSILLAGÁRA, NE A MENYASSZONY FARÁRA, HÚZD!

FEHÉR BÁRÁNY, FEHÉR KOS, EZ A LAGZI HUZAMOS, HÚZD!

VETKŐZIK A MÁTKAPÁR, KOPÁR LETT A MÁTKAPÁR, KÁR!

MAJD NEM LÁTSZIK AZ A CSONT, RÁTÖMKÖDJÜK A BETONT, HÚZD!

BEOMOLHAT BUDAVÁRA, HALLGASS CSAK A HADNAGYÁRA, HIPP!

KRIPTABELŰ VARJÚ TÁNCOL, SZÁJÁBAN A HÚS, A FÁTYOL, HUSS!

IKULÁS, PIKULÁS, TÁNCOL EZER MIKULÁS, HOPP!

EZER HORDÓ BOROM VAN, MIND AZ EZER CSAPON VAN, TÖLTS!

NE IJEDJ MEG A POHÁRTÓL, TE SZELLEMI EXKAVÁTOR, EX!

ISZIK IGY MÁS IS, GÉGE SE VÁSIK, MEGMARAD A STEX!

TYUHAHÉ, RÓKAPRÉM, MÁS IS KURVA NEMCSAK ÉN, HÚZD!

BÁRCSAK EZ AZ ÉJSZAKA MINDÖRÖKKÉ TARTANA, HÚZD!

s mi felszalagozva és megkoszorúzva a dörgő időben,

arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!

Seb a cédruson

1967–1973

Seb a cédruson

Bartók

Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt,

az irgalmatlan tiszta szeretőt –

Úgy szeresd: magadat el ne vétsd.

Nevében ha lucsog a dínom-dánom:

már világgá ment egy fűszálon

s vért izzad az óceán partjain.

Itélkező, ki nem alszik, s nem altat,

kimeríthetetlen kényes alkat,

igézi a Tündért, a jövőt.

Érte tücsökhangból niagarát

sűrít, a napraforgó spiráljain

a napkoronáig felküzdi magát.

Ó, hány remek mén dühe benne!

Diadala mégis a fegyelme,

nem csitul mégse, virrasztani hív –

Lüktet éjszakámban tündöklete –

Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,

mikor nyughatsz meg végleg a szivemben!

Hölderlin vascipői

Fölszívni a téboly tápsóit, Virág,

fölszívni virág-koponyádba erőnek,

elindulni az Etnára, Virág,

a hamuhoz, ahol már nem a kard

ragyogása szép, de a példaadás,

ugrani fejjel a kráterbe, Virág:

megható nagy sors – már tapsolnak is

látván a tündércipőket a mélyből

kifújva, lávától naggyá szeretve,

csigasorok emelik tár-szekérre,

négy bölcs: tübingeni négyesfogat

húzza megizzadva, mert lépegetni

vulkántól vassá szeretett cipődben

ki tudna? Csak a szellemed, Virág.

Furcsa vitézi versezet

Hová az Isten se lát: Csökölben írtad s Hedrehelyen. Írtad éjente is lázban s hideglelésben, hold és tüdő míg tombolt s hófuvatok bálna-recésen átfeküdték a tartományt. Nem messze tőled, a barna makkosok árnyán, rokonaid ültek a tűznél, tükröst faragva remekké, míg a félvad kondák szuszogtak betakaródzva, csak az agyarak bujtak elő, akár a vaskos csírák. Burkolózva köpenyedbe, éjjel ha ki kellett lépned: urinád aranyával szíveket írtál a hóba, vitézien. Mert feledni nem bírtál, noha tudtad: farsangi szalagos fánkot már nem süt neked Lilla soha. Bagoly is ijesztgetett ablakodnál, de te csak írtál vitézien. Míg sötétkék szemed ernyőit parázsra nyitottad, elgondoltad: kár volna még mondani adieu-t, mert egyetlen az élet, nem mint a farsang, ami évente visszarobog pántlikásan. A Lillátlan élet, a Lillátlan halál ellen kellett a versezet pajzsnak.

Tél, tél, a télben cifra szánkák, havat rugó paripák, szép szerszámok, rézpergők s kakasharangok. Ahol a nemzet vonul német paróka alatt, sok színnel kivirágzik a hó, de nem neked. Nem ülhetsz fel a forró dámák közé, még a nevettető szerep se lehet a tiéd. Hol a te drága prémes bundád, bársonysüveged, aranyos kardod? Álorcás szegény, te, kinek versléptei érnek annyit, mint a helikoni birtok, mint a májusi eső, mint Bécs városa, hol Mozart zenél. Csak az örök szárnyasló irgalmas most is, fölvesz gyöngygerincére, s te vagy a hatalmas. Szelíden fellengérző. Szelíden a rab szellemet föloldod, fölmongolfírozod. Vitézi csoda az is, hogy a meghajszolt diák, kinek a hold jegyzi tüdejét, egy tarka léghajót lebegtet Somogy felett.

Mandulaszemű diák, lekukucskálsz magasodból s megpillantod a hölgy-kebleken a hamis „patyolat darabot”, a domboritót, ott is ahol nincs rá szükség. Hasonló szánkamenetben Báthori Gábor vizsgáztatja így a dámák fülét. Vérpadra hurcoltak volna ilyesmiért. Sebet így is kaptál eleget, rádsütötték, hogy bárdolatlan vagy. Hiába a rokokó-csecsebecsék, véred a tánctermi tükrökön is átüt. Tudom, te se hitted, hogy a rizsporos hajzat, meg a barna szöghaj alól azonosan néznek a szemek. Látásoddal az ő szemük nem cimborál. Néztél szeretettel a puttonyosra, meg a somogyi zsiványra is, néztek ők bitorlóan és öldökölve. Mit ért hát a lótás-futás a mecénásért, te nemtetsző, te lámpás fejű? Álmod beírtad a Dorottya testamentumába: öröklöd a lencseni ingatlant, s minden bankót, hogy abból halálig elverselhess, „Beocián Parnass hegyeit emelhess”. De a rózsafelhő alatt megifjodik az aggszűz olyan szépre, hogy azonnal megkéri a kiszemelt uracska. Az örökségnek fuccs! – hogy az álomi tájon is megcsaljanak.

Lángoló fülemüléket látok, menekülnek az égő rózsalugasból. Mit kivánhat a szájbavert költő? Egy sárfészket a Hortobágyból, túrást, ahol a disznók fürödnek. Házhelynek, füveskertnek vénségére. Coki! Már csontjaid sincsenek Vitéz Mihály. De kinyílnak bennünk sebeid s ezeket szavaiddal balzsamozzuk. S tudjuk: kellett erre a barbár földre a te mértéked, kellett, hogy beereszd az isteneket a hajduk meg a szolgálólányok közé is. És kellett, hogy Lilla helyett a legszebb nőt imádjad: Európát.

A föltámadás szomorúsága

Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.

Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván? Különben beköltöznének a hajába férgek, petéznének isten-üstökébe. Mondják, ez a kín a lueszé. És odanézzetek: sebeit viseli mandzsettagombnak! És persze, garázda mutatványos. Ők: esztétikus szemfényvesztők, csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe – púderpamacsnak. Kérlekalássan, ez a poéta, ez egy hamisítatlan vidékfi. Igen, a rezgőnyárfát nem téveszti össze a diófával. Ez a cigány Ady Endre cifrálkodik! Uraim, Godolphin Arabian sallangosan is a telivér mének királya. Pedig vonszolt vala vizes-lajtot, és vala szomorú próbamén, ami jelenti, hogy csupán a csiklandozásra jogosult. Ám az ő lelke ezt nem tűrheté, pördítvén lovászokat félre, a kiváltságos ellenfelet megtépázva, vérben és tajtékban felküzdé magát fekete koronának a Szerelemben. És akkor megadaték neki a legfőbb rang, viselhette a legékesebb szerszámokat. Kár, hogy a művészetben a silányságot szaporítják, uraim.

Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet. A költői vakmerőségnek nincs köze máig sem a divathoz. De bizonyos, hogy kiszemelik az ősök az utódokat. Rámutatott a gyémántos franciára a templomépítő Dante, rá az iszákos Edgar Poe is. Lát Ady Endre kéklángú ujjakat feléje nyúlni a hazai sötétből, idegen éjből. Láthat X. Y. Z. is, de utód nem lesz belőlük, mert hamis a káprázatuk: így épülnek templomok almáspitéből. Mondják, villogtatva a magukét. Kérdik, mért nem hág egy fokkal magasabbra, a csillag-bánatú Apollinaire-höz. Tudjuk, ez a meglőtt szürrealista fej nemcsak a sebészi pólyától magasodik, akár egy havas. A Magas Tátrában tébolyog Ady Endre régen, vele a Föltámadás szomorúsága. Nézi szöghelyes tenyerét, belenéz a Csorba tóba, mint később a csorba tükörbe, görbe-tükrökbe, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!

A virágdobálókat szeressük-e? Hullt a virág, szakad a virág azóta is. Dobálják barbárok, igazi szeretők, sznobok. Lehajol néha a költő, megtisztel egy-két szálat, feltűzi lidérces kalapjába. Aki annyira kívánta a hódolatot, bolyongó szelleme csömört kap inkább. Lelkekbe néz, mint hajdan a Csorba tóba, és nem ismer magára: Föltámadtam, jaj, föltámadtam!

A darabolókat, a koncolókat megvessük-e? Ezek a belsőséget marcangolók, idő múltával mindig mások, megjelennek szólván: Nekem az epéje a kedves, nekem a csíger-imádó gyomra, nekem istenes lelke, nekem az istentelen, nekem a fekete ménsége: mímelem, nekem vérszínű orátorsága: fölveszem. Költők, esztéták s egyebek, én a szentséges testet megtartom töretlenül.

Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.

Lorca

Álmodom a csodák korát

hol a halál se halál

kaszabolt fejek ti dicsők

véres hó suhog alá

hol a szalagok közt tovább

dalol a metszett torok

zsugorodnak zsoldos-pofák

rogynak a ló-tomporok

hol a tépett haj s hó-zene

seregre tébolyt hozó

tábortüzek fulladnak el

s nem tud elállni a hó

királyi arc attól bomol

fekélye minden pehely

hol naiv álom teljesül

bűnös a bűnért felel

Szindbád

Krúdy Gyula emlékének

Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.

S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült útálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen! Férfiasabb válasz nincs.

Kinek van igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.

Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekvésnek.

Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.

Egry ragyogása

Már nem a tó és nem a tenger

nem a világ boltozata

nem a hullám, nem a villám

betölti szemem a férfi

aki jön a végtelen vízről

csónakkal, vászonruhában

hó jelenése, vért se köhög már

nem zihál, semmi erőfeszítés

két evezője vadliba-toll

kiköt s a párában asztal várja

kenyér és hal meg bor s körülötte

mind aki rajongja olyan ívben

akár a szivárvány arca előtt

SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK

JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT

S elevez tőlünk a szent és barbár

két evezője vadliba-toll

zendül a tó és zeng a tenger

föltámad a hullám, a villám

reped a világ boltozata

megölnék egymást az elemek

alakok elvérzenének

de ő feltartja kezét, csönd lesz

patyolatot ád a sebekre

rend lesz, de marad a feszesség

a vízé, az égé, hegyeké

homlokok tektóniája

kőművese a világosságnak

siratja az elherdált világot

s fölépíti káprázatában

Végakarata: tűz

Ferenczy Béni halálára

Égbolt se billen, föld se hasadoz,

nem inognak a kristályok szimmetriái,

az iszonyún száguldozó

fény se lesz inaszakadt

és keringnek rendben a vas

legbelső tündérei

a betörhetetlen magok körül,

a végtelen lényeg körül

s nincs jele szomorúságnak

porban se lángban, csak rajtam,

de ti nyertetek, ujjongjatok

idegen erők,

hiszen végülis hozzátok pártolt,

átváltozott Ő, a Szelíd,

s már törvényetektől irgalmatlan:

előtte tűz és mögötte jég,

a jégesőt veti belénk,

előtte tűz és kezében rózsával

megindul a tűznek,

megy vakmerő-fönségesen,

mert álma, végakarata: tűz,

bűvöli már a tűz

s nem a leonardói piros palást,

de a tűz, ama dördülő,

felragyogó villám-kehely,

hol a tisztaság véglegesen

magára talál és emléktelenné

hamvad el a kín,

a hideg titánium-szög meg a csont,

és jaj nekünk: kék szemeit

kereshetjük már holtunkiglan,

ásványi kékből, égből

nem süt ránk semmi szeretet,

és a nefelejcs se adja vissza

Béni szemeit soha,

az a kör széjjelrobbant,

melegedni nincs hely, siratjuk –

siratjuk magunkat, mert megvert

végzete varázslatával,

s nagy művön izzadunk,

alkotunk magunknak halált,

hánytorgót, légszomjasat,

kibírhatatlanul irgalmatlant –

előre, fiúk,

a szerelmes életen át, az emberevő

lángoroszlánok közé

vagy a rohadás zápora alá,

beilleszkedni bátran

a múlhatatlanság szerkezetébe,

új lehetőség, valószerűség

túl a fekete zászlón,

ahol a Mester kezei dörögnek –

itt most minden homály,

egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,

fiúk, előre!

Búcsú Tamási Árontól

Te, aki a gyöngyvirágot

kitűzted minden tavasszal,

mellkasodba őrlő fényű

csillag-telep ver gyökeret.

Te, akinek magasra hágni

anyatej adott erőt,

fekvő fekete fenség,

anyád hamva lesz lepedőd.

Őrülten hitted: feloldja

törvényes fényed az átkot.

Trónra-törő herceg, mi lettél?

Megtépett álom-király!

Páva-palástod vállamon,

glóriás poharad enyém,

mind csupa gyászlevél immár,

torok-maró keserüség.

Kárvallás lesz minden évszak,

hasztalan a szilaj szüret,

megerjedt záport szürcsöl

kövesedő táltos-fogad.

Sírodon gigász-délibáb

– teremtett tündéreid

meresztik a teleholdig

méz-csepegő melleiket –

Valld be: a gyönyör csalatás,

nem múlik el soha a gond,

rághatod a megoldásért

kezed fejét ítéletig.

Sírodra, tudom, hívsz majd

csupa-dér magányos ordast,

golyó-verte szüggyel szétdúl

szivárványt, mesét, idillt,

illőn felgyöngyöz könnyel,

az anyaföld fagyát bevérzi,

s felvonítja égig a kínt,

amit nem lehet kimondani!

Az Országház kapujában, 1946

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,

háttal a kapunak harangszavú délben,

seregek a fényben, százezer fő meg szekér,

aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:

mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben

megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,

látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától

megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében

s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:

AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,

visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán

s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is

távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

A Mindenség mutogatója

Elmúlt-e már a fekete zászlós tél? A külsőségek, ezek a megidézett tanúk megnyugtatnak-e végre? Tömörödnek a fák, féregtelen virág-válluk igyekszik elfalazni tőlem egy arcot és tragédiát. Elémlökve a park, akár egy tálca, beültetve tarka kupicákkal s fölszáll a nagy tavaszi alkohol.

És íme, a pillanat kulcsvirága megnyitja kapuját a mennynek, mint a középkori önámitás. Ott bent, ott fent a legmagasabb falakon szárnyas inasai közt Kondor mester, óceán-erővel ontja a formát, a színt. Hát mirevaló a gyász! Nem hagyta abba, de isteniga- zából működik tovább. Teheti, mert Dürer, Bosch és Blake úr a mennyei zsűri. Miképpen a mennyben, a földön is így kellett volna légyen. Újra lezökkenek a földre. Szemem elé perdül egy fotó: elárvult műterem, csak a festőállvány, föltéve rá egy kalap.

Társalkodva az emlék-emberrel, aki hol angyal-, hol démonarcot ölt, itt sétálok a zöldben. Miért látogat meg ennyiszer? Bizonyára, tudat alatt hívom, mert hiányzik. Itt van, de még nem a televényszagú ingben, a moha-kesztyűt még nem húzta föl. Ki mondja, kicsoda mondhatja, hogy halott vezet itt elevent? Ilyenkor, ha velem van, másképpen látok. Hatalmának természetét elemezném, hogy tudjam a százszorszépet csavarta-e meg ujja, vagy szemem iriszén igazított? Mert olyan kondori ma a világ.

Úgy vezet, úgy vonz a mindenség tárlatában, hogy arcomba néz, ügyel a két arc kapcsolatára, bár lépte szerint a tarkóját, csuklyásizmát kellene látnom. Csak vezess, hű vezetőm, szigorú mutogatóm, te vérző kerúb a bolygók alatt. Szemközt fekete szőnyegként jönnek a hangyák az urán-mezőkről, és a füst drótkötegei karikáznak felettünk. Jaj, lesz-e erőnk összevarrni a kettéhasított falevelet is? Erőnk lesz-e, hogy a sivárodó szíveken szétdúljuk az aszály sárga szivattyúit? Ez itt a Júdásfa, már teljesen kivirágzott. Ez itt a manipulált fülemüle. S bizony már alkonyul. Már denevérgirlandok alatt bál van, combok és drapériák, hasonlókat karcoltál a rézbe.

Emlékszem, festettél keresztfát, kifűzött cipő a tövében, kalap az előtérben, az anyaföldön. Az a kalap is mintha a tiéd volna. Felelj, te vagy-e az a király, akit felszögeztek? Kondorias furcsa a válasz: Nemcsak. Mondd, van-e létezésünkben összegző pillanat, mikor már a legfőbb érték nem az ember? Válasz: Megesik. És tudod-e, micsoda ajándékot hagytál az ország nyakára? Csönd. Mert ő felhúzván térdét és vállát, mint egy betáplált szerkezet: elszáll. És én nem mondtam neki soha: Te drága, te drága. Ezt ismételd a végtelenségig, visszhang, óh, Tihanynak rijjadó leánya!

Temetés után

Örömzöld fa alá sírhatnékom

velem jön akár a szédület

akár a temetés fáklyafüstje

örömzöld fa alá poharamig

terepszemlére jön a halál

antracit-villámú kamerával

Nem hívtam, ki küldte ide önt?

Nem akarom hogy megörökítse

leszögezze egyetlen csattanás

a pohárhoz láncolt főt, hogy legyen

fekete-fehér, sziklai szürke

fölmutatni-való ostoba érv

elföldelésre s minden miértre

Barátom gyászolom, tolakodó!

Kínja számontartva nincs, a hosszú

hóhérlásról hol a dokumentum?

vérző bútorzatával a lélek

csillagát őrzi-e album? dehogy

oknak okozat iktatva: a szesz

lángangyalai viszik a koporsót

De az orcátlanság nem pirul el!

Nem rózsával, tökéletes rémmel

nézni szembe, ez itt az örökség

ez a kincs tőle, a földbe vakult

széjjelmart rézkarckirálytól, a gyász

ragyogtat érte: tengert a redők

Magam vagyok már, ez is világos

Kérem, ne zavarja poharamat!

Első özvegységem

Húzzák a harangokat Piroskáért. Én a cseresznyefa tetején megözvegyülve magamat rángattatom a széllel. Szólnak a harangok Piroskáért. Messziről, ahol az utak erednek, porfelhőben közelít a gyász. Lejtőjén lefelé robognak a vas-rokonok, nagy vasalt kocsik tolják maguk előtt a csacsi-méretű lovacskákat. Émelyegve az állomásról jön pesti szobalány, három. Tántorognak a szalagos liliom-kerékkel. Ó, kedvesem, ó, kedvesem! Óbégatnak testvérükért, a kicsiért, aki szép ruhát se hordott, úgy lett árnyék. Én itt a fa tetején, mit tudhatok a tüdővészről? Mert a felhőből kihajol egy nagy professzor, pálcával üti a levelet s füleimet. Hát orvos vagyok-e én? Tudok annyit, hogy kifőzte tüdődet a láz fakóra. Elsorvasztotta. És a tüdőről térkép, Magyarország jut eszembe. Tudom, hogy két kis melled között ezüstláncként patakzott a víz örökké. Tányérodat a holdból vették elő, oda tolták vissza. Külön tányér, külön kanál. De én a számmal etettelek, lehúnyva szemeimet. S kölcsön kért hegedűvel muzsikáltam neked a napon. S mert nem hitted a halált, a te mókád százszorta jobb volt a kalácsnál. Apai kalapban, te kis komikus! Most megfagyasztották mosolyodat. Rávésik nevedet a keresztfára. Rádöltik nővéreid a fehér selymet, kifestenek pesti rúzzsal babamenyasszonynak. Majd kimeszelik a házat is utánad. Volt Piroska, nincs Piroska! Megözvegyülve, a fa tetején magamat rángattatom a széllel. Harang vagyok. Midőn az ég és föld meg fognak indulni. Szól a gyászének, szólnak a harangok Piroskáért.

A karácsonyfás ember

Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.

Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.

Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.

Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.

Betűk gyászőrsége

Itt nyugszik a Hármas Honvéd Gyalogezred

A Sasorrú temetése

Vár a sokadalom égve a könnyre:

konda, csupa lángból, a kíváncsiság

sarkallja karikás szemeim alá,

ments meg, Uram, a röfögő tüzektől –

Dúlnak koszorút, a selyemszalagon

kibetűzve meggyötrik nevemet,

sörte-pajzsuk nem enged, hogy a halál

országát járjam a Megboldogúlttal,

gyalázzák gyászomat, ments meg, Uram,

sóvár szemeiktől, rögök között

kvarcogó fogaiktól, ments meg, Uram,

ragyogó könnyemtől, Uram, a halál

műsorából töröld a sírást, nehogy

moslékuk legyen a bánat, erősíts,

ne szédüljek sárga gerincek közé,

ne dőljön el a kő, ami bennem

megrémült játékaim átváltozása,

tenger és csillag sonkolya: bazalt –

legyek emlékmű sasorrú Atyánknak,

aki most indul eltűnt lovaihoz

elszántan az éjbe, fehér-feketében,

viharlámpa nélkül, mesebelien –

karma beakadjon örök sörényekbe,

édenében forró zabla-karikák

már fényeskedjenek néki örökre,

feledje, hogy fenti zöldjein aszály,

hogy jászlai: rókák futóárkai,

kölkeiről hírt már ne kapjon soha,

és ne tudja, hogy igazán s végleg

most vert meg engem, amikor szelíd,

most büntetett meg s föloldani nem tud –

halhatatlan szikla feszít legbelül

ereim cédrusai közt komorodva.

Madárijesztő

Apánk lobog a dombon

pedig eltemettük

ím ahol a nap süt

apánk lobog a dombon

avítt hacuka rajta

az a rojtos foltos

gombja csigaház csak

derék-öve csak szalma

de melle kosarában

zsebe éjjelében

lepkegubó-patron

ott rejtve aranyláng van

hát jónapot atyuska

de csak zúg a dombon

őrként hadonászik

tilt rátörni a jussra

egy rögeszme bohóca

ami nincs vigyázza

játssza csak a gazdát

e büszke bice-bóca

a szárnyak özönére

seregély-rohamra

ágyu helyett lepke-

gubót sütöget mérge

de lepke-ütegével

öli hahotámat

szégyenemet vérként

az égre löki széjjel

már búsulom e cirkuszt

hamu dől hajamra

mellemre kitűzök

egy vér-pepita cirkot

a nyár is lezabáltan

nyikorog a szélben

furcsa aratás van

az én fejem a zsákban

apánk lobog a dombon

pedig eltemettük

rongyai dühével

apánk lobog a dombon

Medvezsoltár

1967–1973

Arcomról minden csillagot

lesöprök, legyek az ember fia.

Kék-szalag, láng-arany medália,

rongy vagy fekete fogamon.

Méz, marod torkom, mint a rák,

kiköplek, te dalosok gyilkosa.

Nem érdekel a megváltás soha,

míg rám süt: a többi dögöl.

Nehogy elmúljon hit s harag,

kínzókamráid, világ, vállalom.

Erdőtűz harsonázik hátamon,

tengerből szájba ver a só.

Valakit köröznek

Ülve a hajó orrán, hol a májusi zöld ág

feltűzve reszket, szalagosan borzong,

fehér ruhámban árván, kicsit báván

rágyujtok, a lángot ejtem a Dunába,

szemem is árulkodva viselkedik, szűkül

akár a bűnözőké, gyilkosan rándul ráncba,

most, amikor vizslat valaki alattomban

s markába zárt fotóhoz méreget, kórust hallok:

fehér liliomszál, ugorj a Dunába,

de én megbűvölve ülök, már nem fehérben:

szalagok árnyában csíkos fegyencruhában.

Záróra, fejlövés

Bronznő a rendezetlen téren,

szélfútta hó a köldökében,

alkoholisták mint hamis borhoz

ragaszkodnak a havas szoborhoz:

nőhöz, anyához, édes hazához,

toprongyból s lángból mind cicomát hoz,

mind fejlövéses, tudata vérzik,

estükben is a szobrot becézik,

de az csak áll az időben tétlen,

szélfútta hó a köldökében.

Egy fényképre

Hurkát hömbölyítő

arcod mosolya

búcsúzik örökké

nem megy el soha

Halál az őrangyalra

Tükörnél is pőrébb tarkót

mennykő, zsivány szél nem kaphatott,

nem óvtad meg angyal – nem óvtál

se zöld mezőben, se kockakövön.

Ismerlek, brillantinos vásári kép

gőzéből krumplinak, forralt tejnek,

gyerek-hajnalomból, konyha faláról,

te üveg alatt szoknya meg lúdszárny,

te ünnepi orca, mögém szegülő,

se nőstény, se kan, de piperkőc igen,

vérem lakkjától ragyogóbb, de íme:

siralomházad az én hahotám.

Te lágy virágmozdony, az árulás

rózsáit már nem pöfögöd agyam mögé,

vér-világosban rongytorony te,

hályog, nem őrszem, nem fedezet,

nem nyitott szárny, de tömlő-kereszt,

koloncom a halál élein,

jelkép, amibe mázas beszéd,

álhűség tömörül, örök mosoly

s tűzbe-megyek-érted-fogadkozás,

romlottság képe, te vagy az, te:

bizalmam zsoldjából hurkásodó

pipogya égi barom,

prerafaelita dög,

hódolj a képzelet nyűveinek.

Harangok, harangok, harangok!

Hiszek az ellenségben.

Harag

Mének és jegenyék vágóhídja,

vad jelen, vad jövő hajtószíja,

forgószél-kosara porból fonva,

szép hajas fejekkel megrakodva,

tetézve mennyi lenyesett kézzel –

itt a legigazibb gárda vész el –

roncsolsz te engem is torz sietség,

megsértődik bennem minden szentség,

sörényem a földről égre förmed,

eskü-tevő ujjam ég fölötted.

Farsangi tükör-dal

telehold szitálj hamut

minden út pokolra fut

palotába vérem vezetve

csillárba pohárba

palotába vérem vezetve

minden út pokolra fut

telehold szitálj hamut

Lehetőségek

Nyílhat a virág

Jöhet a féreg

Kés

Kívántalak kezembe, kés,

már akkor, már tejfogaim

hullásakor kerestelek,

s hold alatt és tudat alatt

álmodva a fülemüle

fészkében is rádleltem, kés.

Már akkor kinyitottalak,

játék ezüst-istene, kés:

hajnalomból zöld síp visít

és cincog cirok-hegedű

és táncol faragott halál –

Titkaid már ismerem, kés:

olyan vagy te, amilyen a kéz!

Beoltva vadócok tövét

lobbantasz almafavirág-

mennyeket és villámlasz oda,

hol fehérre rohad a vér –

de hánytorgó hajak alól,

éj-terjesztő köpenyek alól

orvul hátba tűzve rezegsz,

orgyilkosok címere, kés.

Kié vagy te – mindenkié,

s nem derül ki: ki volt az a kéz,

és hajnal se lesz, míg nyitott

madárszájú sebek dala

átüt a gyönyörön is, kés.

Kívántalak kezembe, kés,

már nem tudlak elejteni,

szívem fölé vonzod kezem,

virág helyett, Késem – kés.

Íme, a kéz

Íme, a kéz, akiben bíztam

bárdolva oszlopnak törzsököt

nem csüggedt el, de véges-végig

harsogta a zsinór pirosát

s tiszta formára, forgácsokra

úgy jött el az est is, hogy az ég

aljából a karmazsin sávot

lefaragta bárddal ez a kéz

Kezem, akiben kedvem tellett

egy bomlott rózsa eljegyezte

vetkőzve szirmát asztalomra

akár egy tünemény – ing, bugyi

fodor-halma inger a kéznek

markold a göncöt, markolom s jaj

rózsa a csuklót kifordítja

villámmal a kézfej megtelik

Játszik előttem drámát, izzik

tébolyodott bábu-királyfi

szájában a rózsa rongyait

fogva tartja egy görcs retesze

izzad az ököl, bomlana már

ere kidülled s míg a rózsa

titkos értelmén töpreng fájva:

tegnapi kéz, köszörült fémsas

fennragyog a mese oszlopán

Én vacogok már

Én vacogok már minden ormon

riadalmasan szép a sorsom

szebb mint a tiétek pingált akolban

alomban

Gyümölcsoltó

Beteg zsiványként kinyitott késsel

fekszem éjjel nappal s ki tudja

hány lepedő vásik el alattam

amíg a kökényfa nekem is

kivirágzik menyasszony-alakban

Oltani akarok, nem gyilkolni

halálfej-eszmék ellen kinyitva

testvér vagyok a késsel a lázban

csillagom virraszt a penge csúcsán

pulzusom vérrel ver a gyöngyházban

játszanék s a verejték elönt

Játszottam valaha méhdöngésben

kölyöklélekkel harangzúgásban

egy anyag volt a sugár s a késem

kökényfa-menyasszony mellé álltam

akarod-e ezt a tisztességes

asszonyt, akarom, legyen a társam

Hóban az eskű, eljött a csönd

volt a menyegző, most pedig tor van

kökényfa-menyasszony emlékére

iszom, és arra is, aki voltam

tündérkednek most virágarcok

villámcsapások mélyen a borban

Feljössz menyasszony, feltornyosodsz

meszelt falak közt inogtat lázam

megmarkolnám a virágözönt

s nehezebb nálam a lánc az ágyban

oltanék s a verejték elönt.

Játék, idea édesen egy volt

csillagok kölyke amikor voltam:

eszme nyargalt meg, hogy a menyasszonyt

idegen rüggyel játszva beoltsam

virág-rezgésben műtét, a nikkel

játéka drága kökény-erekkel

s máris ölében fogja a pólyát

föltartott öklű ringló-gyerekkel

fölglóriázva családom látom

szólván: jónapot, család, családom

Nehéz az éjszaka, lázak, lázak

látszanak a macskák oroszlánnak

üstökösökre ezek vadásznak

ördögei a tetőnek, dombnak

tenger erejével dorombolnak

Ezerkilencszáz-hatvankilencben

írtam e verset Gyümölcsoltókor

érezve, hogy az üvegpohárban

ágyamon lánchoz koccan az óbor

mikor kökényfa-menyasszonyt vártam

s ribancként húzott rengeteg láncszem

tisztának a tisztát őrizzük meg

oltalmazzuk az időben, ámen

Aranyalmafám

Bízom egyetlen pirkadatban,

bizalmam immár irthatatlan:

aranyalmafámhoz elérek.

Nem késlekedve s nem korábban

vér-gömbjeim az aortákban

mint az aranyalmák megérnek.

Szöcskék a harangon

Itt ugrálnak a bronz-sebeken

itt szöszögik apró igéik

s tolakszik a fű, a fű, a fű

tömören a harang szivéig.

Csoda-hajszolók

Szivárgó vérük cementjébe

gyalázva harmadszor is,

figyelik ádázabb légkörüket,

zöld ág sehol.

Nem kelnek föl, de miért?

Magasan, egy sziklakövön

lángolva a Gímszarvas áll,

tetőtől talpig leég.

A bomlás üzenete

Üvegesedni villámverte kő gyanánt

nem érdemes, legyél, ha lehet, párna.

Őrülten átnyúlni idegen körökbe, kár,

megtiport körmödet esküre nyújtsd fel: soha.

Pörölni, háborodottan dörögni: soha.

Döngicsélj, a glóriád is lépesméz lesz.

Ideged kibékül, ellentét megédesül,

sündisznó-kínok fészke nem lesz a gyomrod.

Netán, ha titkolt szégyene volnál hazádnak:

epe helyett selyemfátylat okádva fia lehetsz.

Július nagy láng

Július nagy láng, világ aranya –

születésemkor mennykő és ragya,

érzi anyám: lüktet a pólya,

s két villám közt mint mézes-bubát

illeszt engem mesebeli lóra –

Megszenvedve már annyi csudát:

jutok-e a Tündér udvarába?

Júliusból csak a zuzmarába.

Medvezsoltár

Füst-menyasszonnyal, könnyel,

hóhéros csönddel, homállyal,

nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival

házasítva már és esketve mérgeim küllőire,

férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,

bőjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül

teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,

lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,

hogy végképp lebontsa magát,

hogy szőr-csuhés rossz farom is

aknára ülne örömmel hattyú-begyü párna helyett,

hát szép piros Nap, gyere hozzám a dér meg a jég

gyarmatain át, gyere el bevérzett szemeim elé,

egyetlen skarlát fenség, nyílt arcú látogató,

aki hozhat hitet, akit fogadok fehér virággal,

beleim liliomával, kiehült lelkem dobjaival,

füleim csengésivel, a fog, a köröm és a kő

konkrét csikorgásával ünnepet kínból csiholva.

Nem ismersz rám és nem ismerek én se magamra,

állkapcsomnál is erősebb hatalom összeszorít,

éremmé verne, irgalmatlan arcmását marná belém,

pengjek holt-ridegen, ha láthatatlan satuja kiköp,

de amíg ráspolya, sav-dörzsölő bársonya rajtam,

végső ihletettségem véremből egy cseppet kivesz,

kigyújtva emeli föl, s e kőszobát kifestő pírban

megteremti őt, aki voltam, akiben kedvem lelem:

nyavalyák ellen mintát, istenkét, mindenhatót,

rokonát földnek, víznek, fű, fa, virág rokonát,

csillagzó csontú, görgeteg izomzatú medvefiút,

fürtöset, sok-fogú nevetőset, fényes ribizke-szeműt,

aki örvend hogy él, aki göcögő szájjal elkap

áprilisi záport s virágportól trüsszög nagy babaként,

aki sárga selyem útját húzza gyanútlanul völgyön, hegyen,

s nem zokog csillagkép-testvéreihez, akik űri

ringlispilen ülnek mindig s kezükben örök nyalóka,

mert világnagy eperfán trónol, tűnődik, ott szüretel

édeni cukrot és vérének izét nem ismeri még,

mert neki intelem s rémlés mind csak üres árnyék,

s csak árnyat öltöztet minden fekete prófécia.

Ó téli szép piros Nap, ölelek most olyan nyarat,

ami nincs, ami mancsom közt leszúrt legenda csak,

rászolgáltam, kellett nagyon ellentétek haragos násza,

üssön torkomba dér, gyönyörömre iszonyú kontra,

kellett egy odvas világban mézre vadásznom, hogy végül

szakítsak epét, hogy méreg legyen minden pillanatom,

fejére bádog-manóknak horpasztó barackot adnom

kellett, hogy ketyegésükben gázoljak harmatom tűntén,

fű helyett beretváikban, kiszitált sivatagon,

kellett az ínség-idő, hogy dühöm gyümölcse beérjen,

kopasz tetőn, isten fején lábnyomommal őszi havat

kihímezni kellett nagyon meddőség szemfödelének,

átok-virágnak hogy kutyái megnyissák oldalamat,

hogy vörös selyem utamat húzzam szimatuk előtt,

puskapor-ábránd előtt vadrózsás hét hegyen túlra,

s mert nem akartam kitömve lenni szalmacsutakkal,

ülni magas polcon papírkoronásan, csikó-zsír

aranya előtt és korai barkák között, hát kellett,

végül is kellett puskákat eltörnöm, puskásokat,

hogy itt lakjanak bennem, belül űzzenek szüntelenül.

Déjjana, déjjana – farsang, farsang,

behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,

álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,

de én bezárom magamat, és minden kísértést

hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,

mese-szín, mese-beszéd – a tengerkék kőlapokon

akik inognak: holdudvarú álom a fejük körül,

önmaguk gyertyái, gyertya-bálos temetőt idéz

fénykörük: a fejlevágható, szív-kiszakítható álom,

bár elosztásra tömény-édességet vagdal a bárd

és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,

de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,

déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,

csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,

déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,

ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,

jégvirág-függönyeim nehogy meginogjatok, félek,

csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,

és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –

ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom

beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,

gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:

jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,

egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet

s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!

Ajándék

1967–1973

Ajándék

Nem igaz, hogy nem lehet bátor

édes beszédre szám, ha miattad

oly áhitat bársonya súrol

hogy sértetten az északi csillag

elfordul fejemtől csikorogva –

és íme, ha én vagyok én, ha vérem,

ha leheletem újra enyém,

ágbogas gímként, karácsonyian,

megindul hozzád az ének.

Ajánlom lármátlan iramát

kitárt kapuidnak, ajánlom

a káprázatot, mert a havakba

lezuhanó nap láz-bábjaival

telepillogom ága-bogát –

tőrt, se revolvert nem kötök rá,

lerontottam régen dühöm címerét,

csak jó emlékből koholt cicomát

küldök, ajánlom nyaram inait,

remek ölelésre a sugallatot,

nagyfejü rózsán egy puli haját –

ajánlom neked földrengéses

arcom egy megmenekült mosolyát.

Torlódások

Olvasztja a jégszobrot magából,

fekszik fejjel a Dunának, sorsnak,

ropog sótól az ember meg az ágya.

Jönnek a lárma liliomával

jégöklök, de a zajláson át is

rikolt neki asszony-hangon a páva.

Haja a halál szagának fészke,

vízszintben elúszna csontja, mégis

rikolt neki páva-hangon az asszony.

Tél, tavasz, halál és asszony harcban.

Férfi vezényel, mit akar zsoldnak?

Szívgödrömbe pelyhet páva szakasszon.

Zárt szememnek karikája ámul:

Hímezve zölddel zajláson át is

átcsörtet hozzám az asszony, az asszony.

Művem a Tavasz

Gondoltál-e a tömör virág-szobrokra,

az akarat műveire, márgavörös hegyoldalak

izzó alakjaira, almavirág-mózeseire

kökényfák habzó méneseire, a duzzadt aranyeső

léda-ölére ahogy renget ady-hajú árnyat!

Gondoltál-e a verőeres tavaszi nászra

mikor beborított engem a világ hava

s torlódó paplanon árvult el erős kezem!

Gondoltál-e a tömör virágszobrokra

mikor hóemberhez féltékenyen adtalak férjhez,

s násznagynak hívtál érces varjakat, zúzos

csókákat koszorúslánynak lakodalmadba,

hol fuvóka szélben hóesés a te fátylad

s bánat-süteménnyel, ólomnehéz bánat-borral

torkodig eltelsz elhagyott szerelmem a télben!

Nem jött el hozzám, én indultam el a Virághoz

vízszintesen kúszva-úszva hóba zuhant zászlaimon át,

tuskóvá dermedt sasokon: tegnapi lelkesítőkön,

szétdurrant szívű tölgyeken, szilánkon, kormon,

át csipkebokron hol jégbohóc a lángoló isten,

kúsztam a vérrel-fölpumpált nagy hold alatt,

halottak házain át, pléh-tepsik tél-sikolyában

egyenest ama síkon az elképzelt Virág iránt –

Ki látta az éjben e vérizzadó tusakodást?

Mikor a krónikások hasukig sipkában ültek,

ki látta homlokom harcát üstökösével a télnek!

Jégcsillag-fejébe az élet rózsája fagyasztva volt,

uszálya havába mint hulla az édeni kékség,

s míg vívta belőlem mesebeli habomat, epémet,

végzet-lassan a szörnyet dögkertig fejem elnyomta.

Virág, nem is voltál, nem nyíltál, vérem a tanú,

én alkottalak téged, az én művem ez a tavasz,

legyen vígasz, ha érte jövendő napjaim is

előre megtizedelve, hát megtalált kedves, gyere,

a zimankó görcséből feloldozlak, ökleidet

kinyitja egyetlen csókom, virul a teljes világ,

ahol csak erek beszélnek s boldogul minden vércsepp,

ahol riadalom nincs, de bölcső a szerelem álma,

álljunk ki az arany szélcsendbe a nagy víz fölé,

hallgatag tükre fölé a tömör virágszobroknak,

ahol szétsugarazva megkettőzi magát a gyönyör,

zajtalan fejreáll előtted, mókáz a boldog tavasz,

te is fordítva látszol, szoknyácska, benne combok,

itt magasság, mélység nekem töretlen azonosul

s tükréből tűzzel igéz domború gyönyörüség!

Két sörényes

Kívül kerekek, láncok, tűzcsövek, sebek, trombiták,

tébolyda – lángolnak gyűrük, tajtékosak, nyergek, igák.

Belül maradék éden, világa világosságnak,

levelei szívalakúak, örökké hallelujáznak,

adnak eleven koronát sörényes két mese-lényre,

nyílt szívü lányra s hóból-parázsból alkotott ménre –

élnek s nem ég el aszályban ér, se levélkorona,

élnek, de árnyékuk nincs és egymást se födik el soha,

torlódhat a két sörényes, de a mellkas, de az ágyék

tömör narancsa kibukkan, úntalanul új ajándék,

alázat, kevélység, fintor ebben a fénykörben nem honos,

nem a félelem, nem a kín, itt az öröm az ostoros,

teljesség, panasztalan, nem görög se nem latin:

kolonctalan lélek táncol az álmok magaslatain.

Valamikor éltem-e így? Mindegy, ma csöndben leülve

egyetlen levél alá is – menekülnék ide belülre!

Kívül a vérnek vásárai, halálfej-homlokzatú

malmok, megadás, nem-megadás, tűzvész, hamu.

Testvérek fehérben

Vasajtómon átüt

méhek muzsikája

s tudom: nappal volna

vasajtómon át is

hallom: mézet pergetsz

tálba, virágosba

elküldöd a tálat

bika homlokával

rengő anyaföldön

földrengés tudatja

most jön édességed

Lászlónak a méz jön

de ők elém adják

sár- s tövis-kondérban

torz vércse-fészekben

ahány csöpp a mézed

annyi csöpp a vérem

vér mindenik percem

mind pirosra válik

amit Fehér Anna

művel érdekemben

ahány aranytallért

termésül kicsépelsz

mentésemre zsákolsz

annyi sebet rajtam

ütnek porkolábok

pokoli zsebrákok

sebem ahány perdül

tallér annyi pendül

az is kincstárukba

vagyok zengő kincs-fa

ostortól virágzom

termek zúzva, rúgva

zsarolt jóság vagy te

bárányzó föld, égbolt

gyalázott fehérség

s fehér vagy, fehéren

terjeszd a világra

hajam fehérségét

terjeszd tisztaságnak

átoknak, halálnak

s mentségnek fehéren

hogy tavaszra lássunk

mikor fent ülünk már

a mennyei székben

Viola rajzai

Úgy láthatok Violára

hogyha nézek írott képre.

Kitálalva itt a hattyú

feketére sütött vére.

Föltekinte csokros fára,

ahány asszony, annyi szoknya,

cifra zsivány függesztette

hogy lábukkal harangozna.

Hó nem lehet egymagában,

kormot fujnak rá a kürtök,

csípők, hajak farsangjára

hág a csonka gyász-csütörtök.

Viola a bibliásom,

tábor indul, mennyi lábnyom,

göndör főkön űl Jehova,

ring mint ruganyos diványon.

Tart a menet mindörökké,

megtüzdelve tőrrel, érccel,

fegyverek közt érvelünk mi

az Énekek Énekével.

Higgyük-e hogy itt a hajnal,

ha jön fölnyitott erekkel?

S fölfordul az üveghintó

nagy kokárda-kerekekkel?

Nyulfület a holdvilágba,

bölényt a megbontott ágyba,

drámát agyvelőnkre hímez

Viola kezének árnya.

Napozó nagyasszonyunk

Akit e lándzsa-sor körbe fog:

imád arborétumi pompát,

légző-gyökerű növényeket,

oregoni cédrust, a pampák

ezüstművein haja cicáz,

húsát ha a sugárba tolja,

körötte nyitva a tűzliliom,

kitárva szálas ebei torka –

külvárosi csalán-csokorral

köszöntenéd te, édes párom,

pír-hólyaggá avatnád hamar,

hogy mint a léggömb tovaszálljon,

lovagi kézzel én becézném

jól elidőzve a formán,

én e nagyasszonyt őrült hőben

tajtékká szétlovagolnám.

Gábriel

Világos nappal viola

cirmolja mackó-pofámat.

Jön a tündér s nem hoz gyönyört,

csak vékonyka nyálat.

Gyönyört ha nem ád,

okot ád hogy utáljam.

Ingatom árva medve-fejem

s mennydörög a májam.

Úristenem, fujj az égből

ágyékomra dérből fátyolt.

Gyönyört ha nem ád:

megszületése is kár volt.

Lovam szeme véres oltárt,

sarkantyúm szitkot sugároz.

Gyönyört ha nem ád:

elrobogok szilaj banyámhoz.

Szépasszonyok mondókái Gábrielre

„Szájából hallottam Báthori Gábornak: Én vagyok az Báthori Gábor, utánam mindjárást Dengeleghiné”

„Hallottam, hogy az asszony Dengeleghiné szeméremtestét kökény levével mosogatta gonosz végre”

„Hallottam, egy csuprot tartott Imrefiné, melyet forgatván azt mondotta: Gábor, Gábor, Gábor, s úgy kellett jönni az szegény fejedelemnek, hogy csaknem nyaka szakadt”

Tanúvallomások 1614-ből

Gábriel

árnyékodért selyemingem

ázik el

ágy havasán fejedelmem

húrjaimon hegedősöm

göndörödősöm

haramia-hősöm

nyári vörös

agyagomban

lábnyomodat

őrzöm

látni akarlak

sürgetem a sarkad

tüzet rakok ropogósat

fölteszem a lukasit

rácsapom a kupasit

lábosban a lábnyomodat

főzöm

nyergelj s nyargalj

paripát sarkalj

tűz ahogy a nád-mezőn

átropog a háztetőn

gyere piros angyal

Gábriel

nehogy engem csereberélj

bárkivel

gyöngyszem-szép mesternődet

kuka hajadonra

gyönyörödet gondra

suta baba

buta baba

dib-dáb

nem érti a cifrát

törj be angyal az akolba

inkább

de te ide nyargalsz

ha mondom

nyárdelelő tündöklet

a boltom

így adok

úgy adok

jól tartalak jóval

nem gyüszüvel mérikélek

de ló-zabolóval

nyalánkságra

nyiss a számba

itt a mézelt óbor

pörkölt dió szentegyháza

hasadékos

dombor

minden kis csucsorban

égetett cukor van

édességem

édességed

én akit megigézek

bármit akart is

bárhova tart is

úgy megtorpan

úgy ide fordul

alattunk a fekete föld

megcsikordul

Gábriel

szivárványos úton ide

átivelj

hét verőér erejével

ágyam havasára

mélyföldi nyüves dögtől

mazsolás kalácsra

száz nyíllövés távolán

át a hegyek táborán

zászlókon tömlöcökön

harangokon bödönökön

át a pénzes örömökön

nyolc boldogságon

golgotavirágon

árvácskán basa-rózsán

hangyán morzsán

csipkefa csipkéin

szűzeknek micskéin

mókusokon át

ordasokon át

ország aszályán

át a világ ragályán

róka-büdös gyámokon

át özvegyi fátylakon

sisakokon kalapokon

verebeken át

ebeken is át

könyveken patikákon

kígyókon koponyákon

palavesszőn palatáblán

szerkezeten

ábrán

át a bölcseségen

mint a sav a fémen

kovakövön pata zaja

a fülemig érjen

hajszálam a gyertya-lángon

úgy elég a távol

nyög a lovad

jön a lovad

nyakaszakadtából

Kórus

Ó, szállj le ide, sólyom,

ó, szállj le ide, sólyom,

csak szállj le, szállj le, szállj le, ha mondom!

Te sólyom, aranycsőrű,

te sólyom, aranycsőrű,

te sárga, sárga, sárarany körmű,

te sárga, sárga, sárarany körmű!

Hasítsd fel selyemingem,

hasítsd fel selyemingem,

csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem,

csak tárd ki, tárd ki, tárd ki a szívem!

Ha élek, veled éljek,

ha élek, veled éljek,

ha égek, égek, égjek el érted,

ha égek, égek, égjek el érted!

Én is drága, te is drága

Én is drága, te is drága,

Egyetlen fa két virága.

Minek nézünk mégis másra,

Én is drága, te is drága?

Nem egymásra, mindig másra,

Én is drága, te is drága.

Táncbeli tánc-szók

A Bartók-táncegyüttes használatára

I

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek

Rámugatnak égiek és földiek

Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég

Jó lennék majd, égetőn ha kellenék

Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt

Szivárvánnyal írtam be a levegőt

Átváltozott gyászfekete szalagra

Hétrét kéne görnyedeznem alatta

Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet

Majd meggyógyít, aki szívből megszeret

Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég

Hadd mulatok, mikor sírnom illenék

II

Kutya a föld, eb az ég

Sehol semmi menedék

Ne is akarj menedéket

Amíg benned zeng a lélek

Most rúgjon a sarkad szikrát

Égesd el a világ piszkát

Aki bírja, kipirosul

Még a csúf is kicsinosul

Forgasd ide, oda is

Lángoljon a szoknya is

Elköltözni csúnya volna

Deszka közé csomagolva

Mert mibennünk zeng a lélek

Minket illet ez az élet

III

Ez a világ ellobban

Ölelj engem mégjobban

Hajamtól a sarkamig

Hajnalig, de hajnalig

Nem hajnalig, örökig

Szakadatlan örömig

IV

Oda menjünk, ahol kellünk

Ahol nekünk öröm lennünk

Hol a csókok nem csimbókok

Nem hálóznak be a pókok

Aki minket meggyaláz

Fárassza el azt a frász

Jó habosra hajtsa meg

Talonnak se tartsa meg

Aki minket meggyaláz

Gyötörje meg azt a láz

Pokol legyen lakhelye

Égjen el a tüdeje

V

Én is nyitok arany torkot

Mint a rigó, úgy rikoltok

Csapkodom a nyári zöldet

Átnyilalok eget, földet

Én is akit megtalálok

Pántolok rá aranypántot

Úgy szeretem, úgy szorítom

Én sohase szomorítom

Virág, virágom

Virág virágom

féreg-bilincsben

fegyencként rimánkodsz

világ aljából

feltörsz virágom

nyújtózva ha rázkódsz

akard s világolsz

térben időben

s himnusz üt ki számon

virág virágom,

szirom-sörényes

égi oroszlánom

A repülő árnyéka

Nagy hangszer, négy-motorú,

emelkedik s vagy a zsákmánya.

Árnyéka, kereszt jele

marad nekem, ráég az ágyra.

Meghalt a dorombolás,

már fáj a szívfelőli oldal,

de te repülsz, csak repülsz

ujjad hegyén piros cukorral.

Könyöklök márványlapon,

téged az Isten, ő se ér el.

Emléked eszem s mit ér?

Tömöm a torkom hóeséssel.

Minden éj feketedő

eszmével a márványba írva.

Kell, hogy jöjjön a mosoly,

kő-jegyzetemet fölborítsa.

Kell, hogy a Vénusz felől

közelíts landolva az ágyra.

Kell, hogy a kereszt helyén

kitárt kézzel te légy az ábra.

Észak felől

Észak felől a lepkék bitója

már a fatörzs, töredék szárnyaké

fakó kis göncük lóg, üres a váz

ezt a mesekönyvet kiolvasta

az idő, oda a hímpor és olaj

Majd aranyórám kerekeivel

megöl, mielőtt betelt volna

a Mérték, ami itt bennem áhít

s fejedről a kezem időelőtt

lefordul, döglött mackó a mélybe

s majd villám helyett markol homokot

Pedig álmomban föltartott kézzel

indultam üres madárfészkekért

fordítva földre ágynak: feküdjünk

ruganyos kupolákon, de Észak

fuj már, és tűnt évek szálkáiról

fönnakadt barna hajam idesír

Rámnyithatja fejszeél a tölgy

szekrényéből a lángot ingemül

szád tüze nélkül hűlök halálra

legkisebb ujjad értelme nélkül

elhal a sors is, hab-szoborrá lett

bölcsek fecsegnek hideg vizeken

Asszony szeme

Országra illő horgolt fátylat

feketét, nem torlaszol szeme elé

nem ég benne szégyen, gyász, se bomlás

csak egy megpattant erecske, a vágta

emlékműve, vérpillangó a gömbön

vér, amit eltakarni illetlenség

vérfolt, a domború szemfehérrel

fordul ahogy a tekintet húzza

s remeg a tűnődés tengelyén

mi van ma? másnapja részeg vérnek

de ez a szem tombol nyugalmában

asszony szeme, szerető asszony szeme

árnyékok barna istállójából

kiragyogó bábolnai szem

Inkarnáció ezüstben

Ezüst-maszkunkat ezüst-kezünk

elmozdítja csak s dől a hó

zihálhat havat is két szerető

fölszabadulva az égre forgunk

imádat szárnyas malmai, íme

ezüstben az árulás városa

ez a fény-rózsás agydaganat

fülel már az űrbe és minden

hópelyhet kihallgat, összeadja

köbméterekké a hulló havat

FIGYELEM, FIGYELEM

FIGYELMEZTETJÜK A SZERETŐKET

NE MÓKÁZZANAK JELKÉPEIKKEL

CSINTALANSÁGUK HASZONTALAN

JELENÜNKTŐL IDEGEN, FIGYELEM

Tekints le az érdekek zónáira

ülnek ott hatalmas páncél-mackók

hasukban az apró szabvány-zacskók

mindben kereken harminc ezüst

íjászaim, az eskű, az eskű

ne hagyjuk abba, havat, szelet

északi süvítést a világ

ablakainak, a sötét

lelkiismeret hártyáinak

hajrá, az idegek havazzanak

tombolj, te sörényes velem

zúdítva zenét, a szkíta nyilak

ércnyelvét az éter síkjairól

hol testvér a húrral a köröm, a szem

és hűen szolgál a nyereg, sisak

de a dűh: nyargaló fejedelem

barbár és tiszta, akár a hó

íme, a leszakadó ezüst-zene

a páncélszekrénybe nem zárható

vérre se váltható vad havazás

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

JELENTKEZZENEK HÓMUNKÁRA

HARCRA A HÓ BIKÁI ELLEN

ELÁLLJÁK MÁR AZ UTAT, FOROGNAK

HIDAKON BÖMBÖLNEK, TEREKEN

VAKÍTJÁK A SZEMET IS, KARAMBOL

FIGYELEM, FIGYELEM

Itt maradunk magas hazánkban

a havazás fehér szivében

hallatlan örvény-kerékben

itt nem horpad be a halánték

határainknak vérnyoma nincs

ide kergültünk kénytelenül

ezt megalkottuk eszményien

itt hahotázunk a vérünk

tábortüzénél, itt lerogyunk

ezüst-arcunk fájt már a csókra

ezüst-kezünk cédrus-pohárra

kikalapált alakunk fájt már

lenvirág-ingért, s ideje jött

ideje a hömbölyödésnek

égő cukor és pörkölt dió

aromájának, ideje jött

húsunk mákvirág-barlangjában

a barbár íj-feszülésnek

ríkatóan forró havazásnak

FIGYELEM, FIGYELEM

FELHÍVJUK A LAKOSOK FIGYELMÉT

NEMZETI KINCSNEK NEVEZETT

SZKÍTA LELETEINKBŐL

KÉT ALAK, EGY FÉRFI, EGY NŐ

ELTŰNT MÁR A HAVAZÁS ELŐTT

EZÜST AZ ARCUK, EZÜST A KEZÜK

A HÓVIHAR MOZGÓ CENTRUMÁBÓL

FŐVÁROSUNK FELETT MAGASAN

HALÁLBIZTOS HOGY ŐK ZENGENEK

MAGAS A JUTALOM IS, AZÉ LESZ

AKI LEHOZZA ŐKET A FÖLDRE

MEGKÖTÖZVE, FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

FIGYELEM, FIGYELEM

FEGYVER IS HASZNÁLHATÓ

Hegyi beszéd

Műveld a csodát, ne magyarázd

sehova kacsázik minden út

jobban tudjuk a jövőt a múltnál

válasszuk a villám jelenét

különben tyúktetű-borzalom

fut föl a lábadon agyadig

hajad gyökeréig, mintha párban

láncolva lennénk baromfiólra

pedig ülünk a bazalthegyen

Tündökölve egymással szemközt

fohászkodunk immár magunkhoz

legfőbb valónkhoz jó viharért

ingerel eleven bérci selyem

igézetében arany nullává

züllik a mese és eltántorog

ébred a tomporod harmatokban

s bika-labdámat árvalányhaj

markolja hogy zengek belül

Látod, ilyen az énekbeli

ama hegytetőn lengedező

árvalányhaj, még nyersen ezüst

de úsztatva megoltott mészben

sárga roncs-fátyol: halálbohóc

tövében a hegynek minden tükrön

ő bókol arcok drámáihoz

s tudok a mészről is igazat

hallom a sorsban zúgni a

kalcium-hidroxid himnuszát

láncon megveszett komondorok

szentséges merénylők, fölforgatók

hazátlan szeretők tetemére

lerogyik csillagaival

s látom én szobrát is a mésznek

deszka-ágyából fölmagasul

fölszított szomját mert nem oltják

elrepül, mennydörgő vőlegény

Ne félj te a sorstól, én se félek

mélyek a mi kútjaink s mennyi

ér tölti fel újra, a villám

állhat beléjük s nem lesz aszály

csodában élünk: az édes nyálat

fűszálak ablakká húzzák körénk

s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól

gúnyánkat megtermi ránk a fény

jussunk a szegények leleménye

s lesz a babáknak télre cipő

köti már a függőcinke a fán

visítva a jövőből itt ugrálnak

lábukon, kezükön kis puha gömb

cinkefészek-bocskor – boxkesztyű dönget

műveld a csodát, ne magyarázd

s fönt a hegyen, e zöld koponyán

itt kattog arany medencecsontod

s remegnek édes ablakaink

ablakainkig fejét emelve

hallgat a nyüvek világa, ó

Képversek és betűképek

1973

Cégér

Kereszt az első szerelemre

Emberpár

Húsvét

Jolinda

Hordószónok I.

Hordószónok II.

Az oszlopos

Kés II.

Szárny és piramis

Kondor Béla emlékének

Isten lovai

1967–1973

Vértanú arabs kanca

Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt-fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.

Már elrejtőzött a nyitnikék-madár, mikor kitántorogtak a tölgyasztaltól a részeg kapások, akik a tőkék tövét nyitogatták a tavasznak. Már szekéren ültek emeletesen, szemük ablaka pedig vörösen zengett az alkonyatban. Alkohol tombolt ablakukban, és őrjöngött vitézi fény: meghalni nem akaró nappaluké. Hátranéz a ló és látja a szemek lángoló városát maga fölött. És nemet int, nem indul el, bár az ostor sudara káromolva csapkod szeme közé, ahol üstöke táncol. Gótikabeli centuriók lettek a részeg kapások. Óriásan tépik a zsuppot a pincetetőről. Gyújtanak máglyát a kicsi hölgy hasa alá. Tűzzel vallatják, tűzzel húznák ki belőle az utat hazáig, a fehér szalagot, ami végig lenne írva nótával, hogy: megkapáltuk a szőlőnket három ízben is, meg hogy: keresem a télirevalót, babámnak a selyembugyira valót.

Állt anyám az ajtónál igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben. S megrázkódott, mert látott lángoló csillagot, ahogy fut le a hegyről s lerogyik az erdő éjszakájába. Az a csillag: a szélben lángoló lovacska volt a kigyúlt szekérrel.

Játékaim akkor estek hanyatt az asztalon. Merevítették lábukat égre kedves kukoricaszár-barmaim. És akkor tettem le végleg a szívemnek feszített apró cirok-hegedűt. Mert jött elém anyám a viharlámpával, mintha hasából venné elő a világító, füst-hajú öcsköst. Eredj, te bátor, mondta. S mentem kétkézre fogva mellem előtt a bádoggal pántolt, üveg-pólyás meleg babát. Köldöke búbján a láng is göcögött, mintha Betlehembe mennénk. De én sejtettem a tragédia végtelenségét. Csaholó ebtorkok, temetők halálos fogai előtt ügettem el. Képen vágtak veresen a rókák zászlai a kavicsbányák várfokain. Két oldalt gyilkos ijjászok állták a sáncot a hidegben.

Oldalamban a nyilalás nyilaival értem el az erdőt. A részeg kapások már előbb oda buktak, már nyúzták a lovat a csillagfényben. Már gyújtogató szilajságuk ellobbant örökre, zsugorodott pernyévé mellkosarukban. Orcájuk is csupa korom. Korom-álarcban, mint fekete doktorok, végezik a műtétet görnyedezve. Kétoldalt húzzák az irhát, mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről. Hallatszik a hártyák ropogása. Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől. Térdelve szánalmasan kicsinyek, de árnyuk az ibolyasáncra vetődve mutatja: itt hatalmas kanördögök osztják a lapot, kártyázzák el életemet. Most kéne megölnöm édesapámat! Fohászkodtam, aki alig voltam nagyobb a lámpánál. Most illene leszúrnom, ahogy ő a disznót. Most. Előbb a sarkam a torkára, aztán a kés! Képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt. Nem adott vígaszt se föld, se ég. Az égen is a fölfordult szekeret láttam lángban. Fönt is azt a tejpatakot, ami alul az ibolyalevelet emelgeti, dőlve a boldogtalan anya tőgyéből. S tudtam már: a világ képeiben mi vagyunk, és a mi vétkünk is ott, s nem lehet kitörölni onnan soha.

Összecsavarva a kisded csikóbőrt, apám a nyakamba adta fekete prémnek. Ő maga kataton csendben felöltözött a lószerszámba. Vette hátára a hámot, fejébe a kantárt. Maskarájában a bűntudat izzott oltári csillagszemekkel. Mögéje álltak a többiek a vértanú irhájával. Megindulva, ó-betűs szánkból csak a lehellet omlott. Némán is megindultunk Isten és a ló nevében. Csilingeltek a fémkarikák, csattok, lépésenként összeütődve. És csillámlottak tiszta ezüstfényt. De mi valamennyien kormosak voltunk, vonultunk vezekelve. És nincs vége, nem lehet vége az útnak: vonulunk az idők végezetéig az éjszakában. Legelől én a viharlámpával, embermagasságú fagyban.

A város idézése

Csak a tündérek tornyait ismertem igazán. Mert mint a légzés, könnyű volt az én szárnyalásom. Lámpavirágkerekeim is magasan jártak, nem csikorogtak, mert hol voltál gond, te, ördögök ólma? De jött egy pirkadat, hozott rám olyan ingert, hogy a mesehólyagot belülről kiböktem s kiléptem valódi földre. Késem, parittyám, pásztorbotom lett s hamarosan méltó dühöm is, mert aszályban álltam. Sáskák, nyitott beretvák zengtek a legelőn, s borjaim nyálát, ártatlan vérét s könnyét fekete kosarukba vették a legyek. Csapkodtam a szárnyas férget, parittyám lőtte a napot. S midőn már a víz is eltűnt, csillagszóró sarkaimmal magasra másztam, fölvittem könnyemet a jegenye tetejébe. És megpillantottam a Várost, már képzeletem kereke ott járt, nagyokat zökkent. Ha a város csupa magasság, a sok-sok lépcsőn lovak és kerekek hogyan járnak? Egy rúmszagú, istenfejű marhahajcsár fölfelelt nekem az országútról: Menj oda csillagom, s megtudod!

Áldott s megpofozott vagyok az időben a város kezei által. Örökös harangszavában újraszületve rengtem a nyitott könyvben, bölcsőjében a megváltóknak. Fölemelve fejem a Várost láttam, lánglisztben a molnárokat, gőzölögve a kékfestőket. Láttam katonákat, papokat, vonultak az öntudat érceivel mindenféle cégéreken át. Lovaskapitányok sarkantyúit, ahogy karcolva az ablakot, vérzőre sértik a dámák üveglap lelkét. Álmomban a királyi vadászok lőttek szügyembe. És láttam az ajándék színjátékát, szekéren hanyattfekve a szarvast, ahogy hasított körme között kikericset nyújt egy magas ablakba, a legszebb nőnek. Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletükből.

Áldott vagyok az időben, mert fejemen átlépett a cigánylány, míg fekve a városszélen néztem a bárányfelhőt. Vagyok fuldokló most is, mert hársfa- és zárdaillaton át a vágóhíd szagát hozta ágyamba bátyám, a mészáros, akivel hálnom kellett. Nyúzott paripán alkonyatkor mindig ő jött, megnyúzva maga is. De hajnalra az ágyban kinőtt a bőre, hogy újra lehúzzák. Már csak a bábosok festett művei, a kalácslovasok hadakoztak értünk, mesebeli síkon. S míg ősszel az agyvérzéses hegyek felől közelített a bor karavánja a húshoz, földolgozott vérhez, összeállt bennem a mondat: Ez a világ megvénhedett. Szózatot intéztem a kirakat üvegénél a zsebórákhoz: Siessetek! Ujjam ösztökélte a toronyórákat: Siessetek! Hajamon mint a hajnal, bársony diáksapkám kivirult. Címerében a tölgyfa erővel zúgni kezdett. Régi diákok lelke, gályarabok izma megébredt e szimbólumban. Már hol vannak a velünk ballagó virágok? Elsápadva a lemondástól, négy út közül választottam a miénket, járok azon. S már köpenyem nem is porból, de hamuból, mennydörgő sziták alatt.

Ragyogtam én is

Bandánkba a szél vethette őt, valami halálosan titkos, fekete szél. Pedig akkor éjjel még a páros levelek se cirmolták egymást. De a tücskök riszáltak olyan erős gyémánt-zenét, hogy tündöklött a föld, hasonlóan a csillag-világhoz. Tündöklet, kettő – ejtettem ki gyermekien. Egyik az égé, másik a földé. Ragyogtam én is a magaslaton, mert áldottnak éreztem lényemet, boldog voltam. Édesség cirkált bennem, talán azért is, hogy virraszthatok. Pillantottam társaimra, akik már aludtak a bérci szénán. Arcuk a tenyerükben pásztormódra, sorjában feküdtek, de oldalukon, nehogy horkoljanak, s így megbántsák egymást. Mintha egyetlen anya szülte volna mindet, méghozzá ikreknek, ragyogtak ők is. Ragyogjatok csak, szuszogjatok csak, úgyis hamar tovább lovaglunk.

Lovaink állva bóbiskoltak, fejjel felém. Az én nyergesem köztük, a térdig fehér lábú remekmű. Homloka lámpájával, tömör szép testével, akár az oltár. Megvallhatom, a nyeregtakarója is oltárterítő. Betörtünk érte, nem a kápolnába, hanem a Mária-lányok szívébe. Ők varrták, fogyasztva nyálacskájukat, ők hímezték sólymosra, zöld levelesre. Ezüstben tüntető halat is öltöttek oda annyit, hogy ölükben sem fért volna el. Boldog és tiszta és hálás voltam abban a pillanatban. Most halok meg, mondtam. És elaludtam ülve. Álmomban többször nagyon erőlködtem, nyakcsigolyám is ropogott, fölnézni akartam, de a fejem, a fejem nyűgözve volt a térdeimhöz.

Álmomban hirtelen kinőtt a szakállam, és át a posztón gyökeret vert a térdkalácsomba. De hortyogott köztünk valaki, ez vette el álmom. Hortyogott valaki állati hártyáival, illetlenül a bérci szénán. Még az irhás-utcai rossz-lányok is gyönyörűen tudnak pihenni. Ez meg itt hanyatt. Orcája szénával eltakarva, ám a pocakja födetlen. Fátyolinge gyürekesen föltolódva, a köldöke pedig fekete kút. Ilyen lehet egy zsarnok, tűnődtem el, mert ódon réznyomatok, pontosan metszett ábrák is fölrémlettek bennem. Ilyen volt a leprától almásderes Heródes, a betlehemi gyermekgyilkos. De ez a köldök valósággal a tegnapesti muriból, a bábanövendékek báljából ismerősöm. Ott a tumultusban sürgölődött, iparkodott, még hozzám is ért. Micsoda ferde szél hozta ezt az alakot oda, éppen a jövendő gólya-nénik ünnepére? A sokszínü lámpionok alá, az örömbe, a termékenység illatába? Mikor már a szívek is dömöckölik egymást a pántlikák közt, ő, mint a gyáva eb, csak firkol-farkol, de a süteményt, azt megtámadja.

Micsoda fekete szél hozta közénk is, ide a magas tündökletbe? Mielőtt álmából fölcsiklandoznánk, talán vizsgáljuk végig. Pantalló, fekete, vasalva élesre, lakkcipő, de sáros, a sarkán pedig sarkantyú, akár a Krisztus-tövis, de fényes. Kicsit már beletűzve halántékába a földnek. Mi a csizmánk sarkán csak lepkének viseljük a réz taraját. Döbbenetemtől ébredett föl, megrázkódott, mosolygott, mint egy putto. Jó alvás esik ezen a szalmán, susogta. Ez pedig széna, feleltem én. Fölállt, mosolygott, ujjával jelezte, hogy pardon, ő most vizelni megy. Térdemre hajtván fejemet, vártam, hogy leüljön mellém s majd én megértetem vele a dolgokat. Dördülések sorozatban. Látom a füstben lerogyó lovakat, ő pedig az enyémen el, tébolyultan sarkantyúzza. Brummogó dögbogár hajnalunkban. Megtudtuk, hogy hamarosan a csillagvizsgálót vakította meg. Belelőtt a ló homlokánál szélesebb lencsékbe, a domború, a remekül csiszolt pupillákba. A többiről, úgyahogy, tudtok ti is. Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.

Artista, havazó tartományban

Emlék

Fohásza mire kiszakad, már szétfröccsen törzsén a lánc – a gúzs, amit naponta rákapcsol az orcátlan kenyér. Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak. S ki látta, hogy erei fölkéklenek, mint a villámfa, mikor az Isten háta mögött fölrobbantja a lehetetlent? Nem cirkuszban, de iskolában, hol kőszén- és tej- és kislányszag ivódott már a falakba, hol valódi világot oktat a zsebórafejű tanító, – itt műveli ő a csodát. A dobogón, hol szamárfüle nőtt már a megváltóknak s korteseiknek, most halványan az artista hallgat. Óceánok a falon, kontinensekkel fűzve láncra, ábécé meg az ember anatómiája, ezek a díszletei. De az ábrákon is örök lánctépő útját látja, gémeskúttól a tengerszemig, pólusokon és csillagkörökben. Bicikliznek bikább fiúk a körvidéken. Állától a halántékig apró vörös rézgyűrűk lerakva, ilyen a szakálla. Két szeme mély, elgyengül, aki beletekint, fárasztó csillag. Szemközt, a padokból dagad a sokaság, s fehér tömeg őrjöng az ablak alatt: a kívülre zárt havazás. Fohászkodik újra, akarata műhelye kitárul, jajgat a nyers-vas, kezeszárára lankad patkóalakban. És pironkodik a kovács, aki a kohó pokol-szívéhez folyamodik örökösen. Egy igen avas pátriárka rákehöl a fiatalokra: Tanuljatok! De bíztatni ezeket fölösleges. Már holnap vassal verik lilára a muszkli-malacot karjaikon, már holnap láncok feszülnek, láncnak rugaszkodik a harmat is.

Kardot, kardot, és kardot látok. Kard ált a dobogón három, öntöttvasból a talpuk. Mögöttük vézna asszony, a világ kicsi-ilonája fehérben. A mécsvirág világít így, ha föllép a homály színpadára. Rátör a két fárasztó csillag, máris aléltatja szoborrá. Fektetni lehet a kardok hegyére. Tarkója, dereka, sarka is kardon. Mintha ravatali gyertyák csúcsán nyugodna egy megboldogult. Micsoda hatalmas gömb a hasa! De nincs ott nyugalom, a függve fehérlő redők inognak. Selyem és haskéreg alatt valakit éltet a vére. Bába meg sírásó összetekint a gondolatban. S míg szivárvány meg szemfödél csatázik, eltünedeznek a kardok, marad csak egy: a tarkót tartja. Pillére mégis mindennek: így is vízszintben a test, a csodák csodája. Sarka, gerince alatt is tengerüresség, ott kaszál botjával a pap, a detronizált varázsló, de csak a leomló hajnál kondul meg a fém. Antikrisztus, mondja a férfire, Antikrisztus. Ő pedig fölemeli a nőt, fehér keresztjét, kiszalad vele a hóesésbe. Taps, a hóesés tapsol.

Hóbagoly képében csak én látok be a kerekes házba. Botticelli Vénusza lavórban áll. Mellét, keserves földgömb-hasát a veritéktől ura mosogatja meghajolva. Hívja őket kis asztal, keskeny ágy. Hermelin helyett hócsomók huppannak födelükre a szederfáról. Álmuk se különös, csak cukorrépa reszelve, s a henteskampóról önmaguk báránysága. De nappaluk csodálatosság. Mert reggel befogja magát a férfi lónak, elébe a kerekes házacskának. A mozdulatlan házak ámulják idegen rokonukat. Míg belül a földgömbhasu asszony cirógatja a mai napra rendelt láncot, a fehér ruhát a mai tetsz-halálhoz: északra tart a férfi. Közelít az éghez a magaslaton. Asszonyt vonó tiszta szamuráj, igazi király, az isten lova. A telhetetlenek pedig néznek utánuk éhesen az új csodára. S látnak jeleket: a patkó vérző anagrammáit s két piros keréknyomot végtelenségig húzva a korai hóban.

Álmaim, verő-erekkel

Asztalaim térdig fűben, ragyogóra dörgölt ökrök. Szív döng bennük és lökődik vér – érzik ezt vendégeim is, akik itt könyökölnek, nehézkedve a májszínű domborzatokra. Testvéreim ők: szobrászok, festők, muzsikusok. Mindegyik maskarában, páratlan tragédiahősök, és nagy a szótlanság, vélnéd, ez a halál. Pedig Hamlet királyfit figyeljük, agyveleje turbékolását, ez a tömör orgonavirág az életnek bókol éppen. Az már a múlté, hogy élhetetlen csak elvágódunk, és „markaink üres madárfészkek.” Ő már úgy süt palacsintát is, hogy az hármat fordulva csattan a cink-serpenyőbe. Hajzatát, amit oly hamar megöltek a magányosság fodrászai, most fölváltja zöld vetés, tömény, mint a karácsonyi búza a tálon. Zöld haját hallgatjuk s látjuk: emelgeti az aranykoronát. Egészségünkre! Feltűnnek az inakkal érces kézfejek, meg az értelmes ujjak is, ahogy a serleget lábikrájánál fogva emelik, akár egy kis hölgyet. Itt a tünemény és a zene is megfogható.

Íme, ez a táj az enyém, a miénk. Örökzöld bársonyból völgy, mohás és gyopár-pamatos. Olyan, hogy a kényes nyakak se törnek el rajta. Sőt, a megrepedt medencecsont is összeforr, mire végig szánkázza. A lejtő tövében lökhárítók a talpaknak, lágy mohamedvék. Lentről a magaslatig semmi zsúfoltság, pusztán az eleven bársony. Fényesíteni arcát a boldogság idehajtja, és itt feni tündökletét a fenség. De nem én beszélek, mert zárva a szám. Vér-fröcskölő ide nem jár, páncélos ha idetévedne, akár patkós, akár kerekes: kivetné magából ez a ruganyos táj, kökörcsin-tenyerek löknék pokolra. Kétoldalt határaink: a szemüveg-termő bokrok. Át a sokféle dioptrián lehet kukucskálni, fölmérni és lemérni, mi folyik itt. Ebben a bársony-édenben, örökéletben. Látni lehet ihletettségünk, téllel kacér játékunkat örökzöldben. Ismeretlen itt a vigyor, itt nincs vihogás. Leskelődjenek csak, vizsgáljanak csak, lássák meg a titkot: egyszerűen lesiklunk seggen, de olyan komolysággal, mintha ez volna a dolgunk. Látni lehet, látni, látni.

De miért cicázik hajam az Orionnál? Mert álló helyemből felszállok meredeken. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz s már ökleimben minden hajtóerő. De zajtalan szállok fölfelé, függőlegesen. A kézfejek minél tömörebbek, annál iramodóbban. Bugyrokat, ládikákat nem tűrhetek magamon. Rádiót se. A zászlót se tűröm, amivel az Isten Báránya tört fel a sírból pirkadatkor. Megérdemlem, hogy teljesen szabad legyek. Látom a földgolyót a ciklonok fátylain át is. Tekergetem nyakamat a látnivalókra. Látom a szökőárt, a cethalak fúvását. Látom az ikrák telepeit az óceánon. Látom az ökröt, kökörcsint, levesek piros-arany érmecskéit. Végtelen vasútakat látok s halpénzes partokat. De nem látom a világ-atlasz tilalomszínű kacskaringóit. Látom X. Y.-t, x-re nyitott nyugágyon szétvetve a lába. Fölfújt marhahólyagok közt olvas valami törvénykönyvet. Füle csigájába kéne súgnom a legfontosabbat. Meglazított kézfejjel ereszkedem a színe elé. Én tudok repülni, susogom. Ő vas-csöbör fejének minden hidegét rámloccsantja, és nemet int, nem hisz nekem. Csak a könyökömet szorítom oldalamhoz, így… De nem bírok fölemelkedni, inkább alacsonyodom. Így járt a sólyom is, mikor szóba állt az ólbeli baromfiakkal. Fáj az elvesztett éden, a gyászszalagok lobogva kinőnek belőlem. Ki vert meg ekkora érzékenységgel? Vonszolva magamat, anyámhoz kiáltozok: Szültél volna inkább egy márványkövet, egy márványkövet!

Ez a fehér ház majdnem templom. Belsejében a sokaság mind az én nemzetségem. Észre se veszik, hogy lélekzek köztük, hogy megérkeztem. Vagyok olyan árva, mint fönt az ablak, s benne a vértanú, csákós katonaarc. Az ős, akit immár másodszor lőttek fejbe. Homloka közepén a rubint repedésesen szétsugárzik. Itt már neki sincs becsülete. Ha nem vesznek is észre, én látom a lelkükben lappangó mohácsi vészt. Ezek már megrontják a bort, megrontják egymást, széthúznak az ikrek is. Ezek a sírkőállításban versengenek. Anyám pedig áll a sarokban, álláig ütő árvízben imád egy üres keresztfát. Még megeshet az is, hogy felszögezik tenyeremet szeretett rokonaim. A legszebb menyecske számszélénél húzza el serpenyőjét, ami csupa lárva, csupa báb. Kipattannak a lángon az apró pólyák, felszállnak lepkeként az unokák, ükunokák. Kerengő sárga kis halálok, s én kapdosok értük, hogy belefájdul a kezem is. Érpattanásos, véraláfutásos, mint ősz elején, mikor a német boxoló karját asztalra nyomtam egy keleti hotelben. De itt nem tudok győzni. Soha meggyőzni. A ragály szivárványában sütnek, főznek, spekulálnak. Fosztogatom vázamat a hústól, bele a képükbe, a szemük közé! Mert nincs Isten, hogy fölrázna álmunkból, amikor a legszörnyűbb következik.

Ereklye

Nyitott szemem az éjben. De én nem vagyok vadnyúl, aki őrszeme önmagának. A nyúl fia szüntelenül ott él, ahol született. Orrcimpáját virág csiklandja, hamarosan puskapor fintorítja. Bukfencre is ott lövik fészke közelében. Én elmegyek hét határon, hét világon túlra. De ha majd a holdban könyöklök, akkor is ereklyémre nézek. Nyitott szemem a holdban. Már vér a szemem, dér a sisakom, de csak nézem ereklyémet: ezt a ménzabolát. S mire a jégvirágok a pára kríziséből felnőnek előttem s hivalkodik reggelre a tél: ereklyémet leemelem az ablak bitójáról s megmelegítem számban. Megrázom fejemet, két orcámnál nagy a csilingelés. De az Aranykoszorú, a kitüntetések hallgathatnak örök sötétben. Hallgassanak. Nincs más ereklyém.

Hozhattam volna egy csipetet a legelői mohából. Ahol kiskoromban álmomból ijedtem rá a vérpados alkonyatra. Sírván barmaim rémületére, jutott eszembe először, hogy nekem is meg kell halnom. És megtarthattam volna egy véres ballonkabátot. Harmincegy golyó ütötte át, de csak bőrét csípték a fiúnak, bizonyítva: létezik csoda is. Figyelmeztetve: nem véletlenül maradsz élve, még sokat akar tőled a sors. És nem hoztam szálat se a balkáni nő hajából.

Nézem ereklyémet az ablak bitóján. Nyitott szemem a télben. Akkor is így néztem s láttam: férfiak jönnek rudakkal, kötelekkel. Örök-ostoba inkvizíció. Rátörnek az eretnekre, a fekete ménre, a betöretlenre. Közben hány cigarettát sodrok s füstölök égre, tudja az ég. Ahol a füst jár kéken, a lófogak ott vicsorítnak, nem veszik be a zabolát. Anyánk sikongat. Kötelek szakadnak, ostobák esnek hanyatt. De akár a keljföljancsik, inogva újra merőlegesek s lóhúgytól, habtól csatakosan vonulnak tanácskozásra. Ezek eltörik derekadat, gyönyörűm. Ezek fejbe lőnek. Ezek hurkának töltik véredet, szívem. Add ide tenyerembe megsebzett szádat. Add a szemedet szememhöz. Ezt a vasat pedig a széna selymével becsavarom s te játszva beveszed. Enyém vagy már, nem az övék. Én a tiéd. Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz. Megnyílt a világ harsonásan, ló és lovasa szűz repülésben arányozza a tornyokat, magaslatokat. Hótól, tajtéktól vagyunk fehérek. Anyánk pedig beleőszül, hogy elvesztünk, elmentünk örökre. Riadalmas ablaka elé álljunk, gyengédség lovasszobra a hóesésben.

Ingereink a tavaszt hívják, jönnie kell. Már nyílik a százszorszép. Nyitott szemem a tavaszban. Ménemet fényesítem vőlegényévé kancácskáknak, özvegy kabláknak. Mert háború után az ember még a pacsirtát is ekébe fogná. Mert láttam én, miképpen vonul a törzsmének arkangyal-tábora hullámozva völgyön-hegyen nyugatra, a germánok vasfazekába – immár kiherélve, meggyalázva, ágyéktól bokáig vérharisnyásan. Csak a terebély gyümölcsfa, aki fölöttünk állt, ő mondhatná el, mit művelt époszi ménem a virágpor évadjában. Esztendő múlva a kiscsikók tábora táncolt lángján a tavaszi gyufavirágnak.

Hullván a naptár levele, nem födheti el ifjúságom. Lovam se halt meg igazán, csak átváltozott. Nézem ereklyémet addig, addig, míg a jégtáblás Dunából ő veti föl a fejét szalagosan, s fölemelkedik szárnyaival. Csupa igazgyöngy a tollazata s már csapkodja ablakom. Hív egy tiszta vágtára, kerek repülésre megint. Már a kupolákon dobolunk s a romlás pokoli kobakjain. Aztán ennek is vége. Elcsitulunk. Nyitott szemem az éjben.

Versben bujdosó

1967–1973

Új évszak jön

Új évszak jön, betűk vetése,

vesztése húsnak, forróságnak.

Vetkőzném inkább életemet

vadaknak valódi mezőben

vagy az ágyban sörényeseknek.

Mert hova jutottam – sehova,

színtelen seholba, semmibe,

halálosan puszta papírhoz.

Tegnapok vérpad-édességű

csöndje megrendül, más lesz a kín:

hátba löksz, teremtés, terrorizálsz,

ó, te szivárvány-szoknyás mozdony,

görgetsz lassúdan magad előtt

s bennem a bárányarcú világ

megszületik újra, s csak tudnám:

a Tejút amino-savai

mit akarnak, milyen új kölkök

lépnek ki a tenger bölcsőiből!

Jövendőnk háza

Jövendőnk háza a tartály, sugárzó,

hírvevő övezet, kabinokban

végezzük tárgyilagosan, még mindig

humanizmus tején a gyermek,

szennykéreg vastagodó és bura-hiány,

a tervrajz szerint is, ime, az ember:

méreg a hajzatában, zöld erdő érzi,

a játék komolyra fordult. Legördül.

Vakuló gömbök

Mi lesz az űrbeliek sorsa

mi loccsan szét a szűz világba

mintha a csillagok szemében

máris a kötőhártya fájna

fáj a Vénusz ágyéka álma

dögfolt alatt fordul homályba

odáig én se lássak – csókolj

kipusztult szemek éjszakája

Galambleves

Méregzöld lécek századával

körbe álmodják házukat,

rózsára vágynak, de előbb

cölöpöt kell ültetni, ásnak,

gödröt ásnak, sír lesz belőle,

egy-füst-alatt a galambász

macskának is készül, vaslapát

labdázik a nappal, de alul

meglapít egy eleven gömböt,

alul éj van a vas-tükörben,

mélyül a gödör, gazdaságos:

megtömik tövét a cölöpnek

macskával, földdel, már csak ők

ölik a tubát, kitálalva,

diadal, öklükre süt a dél,

fölturbékolnak porcelán-

tányérok sorba mint a téboly,

de süket a lelkük s vak is,

dél van s nem inog meg a fény,

dél van, de kibújik a földből

farka a cicának s meg-megüti

a cölöp tövét, fekete inga.

Az a kör, az a mérhetetlen

mért lett vadaskert, vasgyűrü?

Agancsom tükör fényszórók

figyelik s kényük szerint

kiteregetik árnyam

Kis kör, nagy veszély – hány vadász

sétál itt sárgacsizmásan?

lehetetlen, hogy élek még

megsütötték a véremet

s katlan hamuja a csontom

De ha nem élek, mi vagyok?

kisértet, igézet, álom

vesztett százszorszép koszorút

hófuvatban kutatok mégis

erei a Mérhetetlennek

működtetik absztrakcióm

Drótháló-zenit ha a réten

legelek rá habzó kaput

kiszökik, értetek visszajár

havatolvasztó oldalam

patakzó tavaszodásom

Tipegő liliomok

Mutáló libák

tarlók liliomai

húgocskáim

buta buricák

dombon lebegve lángban

szónokolhatok nektek

csillagokról

vad-hattyúi sorsról

felhőként fodros mozin

ámuldoztok ferde nyakkal

álmodtok hónotok alá

csillag helyett

vacak ridikült

liliom-gyalogosok

inogtok lábujjhegyen

mintha már sarkatok volna

a képzelt

a kicsi magasság

amott esik a hó

átszimatolnak a nyárba

hópihék mögül a kofák

s kitárják szálkás kapuikat:

micsoda liliomok

tipegő liliomok

Délsziget nincs

Fázott a lélek is, húztunk délnek,

akár a fecskék, ha elvillannak,

nikkel-palackunk tükör-kútja

forralt bort a kékülés ellen

lökött még torkunkba, de szemközt

lokomotívok jégcsaposan

zakatoltak délről, nem hihettük,

hogy álnok a holnap délszigete,

élcelődtünk vacogva, micsoda

mozdonyok, micsoda pálinka-főző

lehetne belőlük, mennyi vörösréz-

cső és karika, de végül is:

láttuk a pálmákat jég-bilincsben,

férfiak vénasszony-kendőt kötve

védték a fülüket, s a költők

madarai: az albatroszok

bakancsosan bóklásztak elénk –

és megfordult a lelkünk, csak vissza,

vissza az északi kard-élekbe,

ahol immár természetes a tél.

Krónika-töredék

Ilyen időről soha

nem csikorogtak atyák

a holnap kölkeinek

ilyen időről magam

vérhólyag-ajkú diák

dadoghatnék de kinek

Anyám és a madarak

Kezetlen bábák a tavasz gyöngyén,

anyánk földjén, hol annyi a pólya:

bókoltok varjak, ti, vasorruak,

rojtos toll-bugyogósak, büdösek.

Sors-küldte kapások minden renden,

apró, cukorédes csírák sorát

csőrrel kiszeditek, gyenge gyökök,

gyöngy-halántékok, íme, malomban.

Madarakkal küzdök – írja anyám.

Örvényetekben látom, sötétlő

agresszióban pirkadat óta,

forgolódik, jajgat, vérző kereszt.

Madarak, országot járó malmok,

mész-csőből ácsoltak, velőtlenek,

égszinkék gyomruak, gyors emésztők,

szívre és emlékre rondítatok.

Rikoltók, csiripelők, füttyögetők,

reped a virágos tál, mert hiába

érik a cseresznye, elvérzik a fán,

sebbel se tüntet, semmi ajándék.

Hamis tudattal állnak csak a fák,

mind azt hiszi, zöld még, pedig fehér.

Mész-guanóval tetőtől talpig

lepedős rémek a napvilágban.

Rózsa-vitéznek Rózsadombra

Rózsafa, platán, juhar-levelet,

mindent, ami halálra pirkadt

örvényébe fölkap aggodalmam

s akár a kemény szél, ott forog

s befonja mormolva házadat,

hol az ajtót magadra zártad

s gyertyák bábeli nyelvelése

alatt bakanótát fujsz az ágyon,

te éneklő ravatal, redőid

remegnek nagy pulzusodtól s tudom:

kezed megdagad lelógatva

s gyűrűdnek homálya van a gondtól.

Jó volna sírni, sírni, sírni.

Fejedben prímás a kín, vonója

elvonja a hajnalt, megőszült

Balzsam kutyád szivedet nyalja

s hiába. Hát hol a megoldás?

Világos van, de kékül a szám,

illetlen a remény hirdetése,

nem üzenem, hogy lesz még ünnep,

de tudjad, hogy halálra pirkadt

lombokkal, akár a kemény szél,

házadba mormol aggodalmam.

Egzakt aszály

Szép zöld porond füvén

én meg a kard miért

álmodtunk meseien,

irtható rém-tüzeket

fölébredve is miért

hittem hogy a rém

húsvéti kártya csupán

nyulas üzenet

papír-bandáin miért

sárga hártyáin miért

hahotáztam hülyeként

gurulva ütvén gyepet

íme, hahotás arcom

rém repesztette meg

kigyulladt pázsitra, íme

rászögezett

hittem, de miért

hittem a vér erejét

mén-tombolását a kvarc

koronái felett

más agyak üzenetét

miért vettem be, miért

hittem el mások hitét

útálom hitemet

íme, az egzakt aszály

hite sincs, mégis örök

itt meg csupa zsoltár a száj

szép tavasz jövel, jövel

aszu-ágon aszály-huszár

a pödrött levél zörög

hol vannak a hű lovasok

emlékük is por nyüvi el

bölcső, de benne homok

már a sípcsontomra döcög

űrlap jön, orcámra száll

kérdőjel nyűveivel

céda, ki mennyben delel

pepita képernyő-rombusz

zenitben örök abortusz

ád fokozatban halált

íme, tavaszi halálom

rámsugározva is látom

dolgozik rajtam a bárány

aki hóhérnak állt

e foggal-kedélyes ármány

akár a hó harap át

s meríti le farkas-vérbe

mű-havát mű-csillagát

üstökösként sárga sürgönyt

úsztat a szervetlen térbe

szöveg: AZ UTOLSÓ VÉRZŐ

ALAKNAK IS VÉGE

de él a szuper-anyag él a

szilikát kvarc dolomit

karszt és riolit rodonit

rekord-kőzet sivár moréna

Rossz álom, február 17

Város, ahol annyi a lángész

négykézláb ingó rossz kanok

dicsőségüket csikorogva

eszik a véres korpát, nőik is

kövön kecelnek, pántlika, kalap,

fejnél magasabban a far s pucér,

szakadéka nyüvesen vigyorog

s kivívja szűz arcom ájulatát.

Szememre ki ád egy zöld levelet,

kis pajzsot akár a babatenyér?

Volt egykor zöld, a moha volt utolsó,

minden gyökérlábú elmenekült.

Kőből és korpából csak a kiutat

áhítom, de kőfal kelet és nyugat,

dél pedig árvíz, daganata csönd.

Északra, László, vasbordás, magas,

duruzsol éles pléh-zsalukon át,

lépcsők neked a rések s meglehet:

úgy meggyalúlnak, torzsád se marad.

Miliméterenként vagyok boldogabb,

vagyok rojtosabb is. Mit hagytam el?

Frontális feszületté átfordulva

alátekintek, ó mennyi zsizsik!

De itt, a tűnődés mögött muzsika,

mi lenne, ha tűz – s már fujják is a rések,

elérte a láng a képzeletet,

engem is, nagyudvarú ünnep vagyok,

s foltosodom sötéten jövőmhöz –

agyő, ti fényes rekeszek ott lent,

pernye-bohócként integet személyem,

s illetlenül: feketén havazok.

Puskapor és mákszem

Puskapor közül mákszemet

válogatok megégett ujjal

hamupipőkés kategória

térdeplő haj s delelő fohász

Éneket a zsarnok futásáról

írni kell, írni, hatalmasat

gyalázatát nehogy feledje

nehogy reménye legyen

Dávid hite a mákszemekben

betű-kék vetésben lüktetek

szirom-özön feltör, nem rémíti

szétdurrogó fekete ostor

Párbaj

Dunában szél, szememben vér

rázza a csillagot,

árnyékodon állva: itt vagyok.

Én nem hátrálhatok.

Hívhatnak hőkölt fejek,

féreg-koszorús elevenek,

gyalázatban is boldogok,

én inkább kardot csókolok,

rajta, csak rajta,

szűz hangon ordítok magamra

árnyékodon állva: Babylon

te sem vagy más:

két lábon forgó őrült hófuvás

nagy éjszakámban ítéletfehér

asszony, halál hadüzenete.

Ó, gyullasztó hideg,

végzet, világos képletű,

jég-tükrös, gyutacs-gyöngysoros

orkán, de kislány-énekű,

de nagy parázna, bömbölni-való

tavaszra tél, a tüzemre mohó

tündöklő ártalom,

légy már a Dunán hab-tutaj,

omlásodért fohászkodom.

Árnyékodon állva itt vagyok,

elfehéredve el is hullhatok,

de kisarjadva

feljövök fényesen,

leszek örökké fiatalka,

szűz hangon ordítok magamra:

rajta, csak rajta!

Fenyegetések

Susogásodat hallom, Heródiás

és lányodat látom,

őt, a buta szűzet, irgalmatlant,

aki tálcára óhajtja fejem,

aki szoknyául veszi farára

selyemvérű alkonyatom,

őt látom, őt, aki cápabőrrel

orcáira dörzsöl rózsát

s nem érzi át micsoda gyász

pár nélkül töltenem az éjt.

Ne siess képzelet, még csak dél van,

törpék az árnyak, történhet más is,

még mozdulatlan delel a kard,

s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,

port se borzol árnya, és fönt a fekély

lüktet csupán, mert érctükre nincs,

mert alagsorba csukatta a tükröt,

idilli – de újra sásözön rajtam,

susogásod újra eloltja a fényt,

és lányodat látom, Heródiás.

Sarkamból is arkangyal lángol,

tejetlen csecseibe rúg,

haragom virul a vasakon,

haragom és nem a remény,

mert megmértem én s megitéltem:

megváltáshoz igen kevés,

mert rácsot ugyan belevelez,

de rácsot soha nem harap el,

s mert minden nyugtalanoknak

szégyene a szelíd halál,

megadás, meggondolatlan,

bájjal noha bearanyoz –

fejet ajándékba nem adunk,

levágatod? égi orbita várja,

oltottmész-köpenyét leveti a törzs,

rendíti e döglött földet a váll,

halálunk vásárfia soha nem lesz,

soha ablakba-tehető halál.

Susogásodat hallom, Heródiás.

A nagy atlanti homályban

forogjon csak a szerelmes Város,

hozzá havon át, sivatagon át

ne szűnjetek meg utak, ti utak,

most vissza, hol dérré ijedt a hajam,

a só-evés őrjítő távlatával

most vissza, egy fintor a búcsuzás,

mosolyom repedez, akár a lakk

pofacsontján a mozdonynak, rugók,

megindult áttételek, csuklók fölött

már kezd a fogam is csikorogni

s fájdul szerelmes fejem, agyő,

most vissza a sorsba, Katalaunum

véres teknője iránt, hol örökké

dagasztódik a keserű kenyér

barbárok mohóságának – de én

elfordítom a képet fonákra,

napkeleti képzeletbe, a Tisza

rohadó-almás partjáig s tovább

hol gyémánt-éggel az örök Attila

patkolja önmagát, én pedig sírva

bámulom csak a vőlegény-hollót

mert indul a francia liliomért

s látom: a rémület ökrötök száját

szétnyitja mint a balta a tököt

s madame Albisetti teje megered

megelőzve a foganást, látom

kengyelnek tép föl hidat a harag

és vadruca-ajkú négerlányok

hápognak felém s a Notre Dame,

mert farát a katonaszakácsok

nyűvik röhögve, én pedig sírok,

mert a nagy atlanti homálynál

nagyobb sötét a Várost elérte –

széthasad szerelmes fejem, elég –

jobb lett volna ha nem kezdem el,

jobb lett volna ágyról se tudnom,

mezítlen karddal elhevernem,

jobb lett volna már akkor, a síkon,

hol a kerekek is így kattognak:

Katalaunum, csak Katalaunum –

szikrával tele szájjal most vissza.

Ordas mondja

Hóval a holdig én örvénylek

lavinát hajtok elibétek

sugár-cérnával gyors a körmöm

éggel a földet egybe-öltöm

tudok éhezni, jól torozni

csillagokkal is táborozni

soha árvákat összehozni

hóval a holdig én örvénylek

lavinát hajtok elibétek

előttetek e csillag robban

én ordítok a sarkatokban

Anteusz

Tölgy és csillag közt pólyámban

vert már a kékség hadarója.

Héjamból már kihántva sokszor

hajdina gyöngyeként mezítlen

pendülök följebb a hengerek

törvényeiből. Tűz, víz puhítna,

főzne kásává: Ess ide, gyöngy!

Lehullok én, de más irányban,

leszakadok, de nem oda, soha.

Örvendezhetnék, micsoda delej

térít el tőlük, de csak fájok.

Csömöröm sárgaréz-riadók

s páncélok emléke, csömöröm

az erőszak holnapja is, vérem

nem örök, hát örvendezésre

nincs ingerem a délutánban.

Örvendezzen a Harczok Ura,

hetvenhét lenyúzott bőrömet

űrbeli porral aki kitömte.

Vaskalapját a délutánban

vegye le az Úr és mosolyogjon,

orra higanyát szíva agyára

dünnyögjön az Úr és csak nézze:

tengelye körében miképpen

forog egy iszonyú szobor-tárlat,

hetvenhét körpályán alakom

régi vér kemény flitterében,

s higgye csak: ott forog lényegem.

Hadd térdeljek a délutánban,

hátamon e cirkuszt viselve,

anyám kertjében húr-soványan,

rázkódva a láztól megint.

Édesanyám, a kertedben újra

szőlődet csipegetem. Élek.

Föltámadt piros csizma

Petőfi Sándor születésnapjára

Lélekzendítő asszonylábon

sólyomideg-varrottasan

föltámadt piros csizma kísért

megostorozott délibáb

orra vasának újhold a minta

szögeinek csillagmező

úgy szikrázik egyetemes télben

hogy tébolyog itt legalul

ahol mi fekszünk behavazva

sebzetten, csonkán éktelenül

üres a bölcső, a harctér teljes:

balsors-csinálta babákkal néma

s föltámadt piros csizma a síkon

szívünk dombjának dúvadja már

végzet-igézte agyunkon táncol

sarkantyúzza a dögöket is

mit akar, mit akar, azt akarja

szeresse ez a nagy havú ország

kövesse holt és eleven

föltámadt piros csizma kísért

aki hordja ki az a barna?

könyökölj fel a hóban és látod

nem Júlia a síkon, de más

a Géniusz keresi Sándort, sarka

rúgja a tölgyet, dől róla a dér

s ahol a dárdák és lángok állnak

medvebundás győzők kezében

világos vérrel meging a pohár

föltámadt piros csizma a síkon

eszelős látomás volna csak?

hát nem szebb az ujjászületés

hó-alatti kárhozatunknál?

lélekzem a télben, fohászkodom

föltámadt piros csizma, csak zaklass

te irgalmatlan édes, te fényes

csikorogd széjjel a szívünk havát!

Versben bujdosó

Versben bujdosó haramia vagy,

fohászból, gondból, rádszabott sorsból

hirhedett erdőt meg iszalagos

bozótot teremtesz magad köré,

vele fekete éjt, hol fehér

inged is rebegő selyemlidérc,

alkohol szélverte lángja csak,

versben bujdosó haramia vagy,

szemed, a szemed is tünedező,

levelek rése ahogy tágul,

ahogy szűkül, de mindig másutt,

szüntelen célzó, de célozhatatlan,

kintről ordasi tűz s fegyelem,

belül piros őzike-csillag –

belül véredtől, véred vasától

hártyáid azúr ablakai közt

káprázatos világ a vemhed

s vétked, mert ott ragyog igazi nap,

versben bujdosó haramia vagy,

megáldott szakállas anyaság,

partizán-anyaság, lomb-koronás,

hogy az éterben cirkáló öklök

ünnepén eleven dob ne lehess,

hogy léted értelmét el ne vetéld

a halál dögönyöző bábáitól

és csipesz-kezek nehogy kiszedjék

érzékeid tündéri villámait

s kötözzék csokorba tükör elé,

megfagyna minden, ha lélegező

ingedbe kő-cölöp öltözne föl,

koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,

versben bujdosó haramia vagy,

az vagy: mert égi és földi körök

lángolnak s hamuként lehull a madár,

mert gyászban megtébolyodva forog

aki a kereket hozta világra

és sír a propelleres juharfa-mag,

mi lett a róla-vett ős-ideából,

s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők

nyílnak: a halál margarétái

s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva

ha manna és puskapor keveredik,

mert fénykaszáknak fordítva hátat

megrémült kisded az anyai kaput

üti ököllel, s döbbenetükben

futnának a fehérje-láncolatok

óriás hegygerinc-csordái vissza

elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,

vissza a fölgyujtott holdak alatt –

versben bujdosó haramia vagy,

moha-csizma rajtad és hangya-telep

és izzasz a nyugtalanság mérgeitől

és ítélsz a hűség tövisei közt

és holtig a hűségtől nem menekülsz,

versben bujdosó haramia vagy,

kesztyűdet: ötujjú liliomodat

kidobod a szimatoló ebek elé,

vallatják, szivárog belőle a vér.

Ég és föld

Oratórium

1968

Ég és föld

Oratórium

HANG

És látta az atya tolakvó könnyein át

a határtalant, és látta a tél paripáit

ahogy ezrével a dombokon hirtelen görcsben

térdre hull mind, és nyakak, fehér parabolák

tűződnek a magaslatokba hogy immár a gőz

lobogjon sörényként rajtuk, hogy bomoljanak

hogy jégcsont és irha pezsegjen, ezüst vizek

lezuhogva a völgybe az arany tüzekkel

kirobbantsák a zöldnek igátlan extázisát,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a bürök fergeteg-fátylát, a cica-füvek

vad rugózását, látta, hogy a földarabolt

tavalyi rönk is kihajt, s a verem-kupolát

fölemeli csíráival egyetlen árva krumpli,

és látta az atya tolakvó könnyein át

a kiirthatatlan akác ivadékai közt

ahogy rozsda-tócsává egy vaskarika vérzik –

és akkor mennydörgető fiai jöttek újra,

csíkokat húzva és megfertőzve a kéket,

kócolódó koszorút ontva a szivárvány

kihűlt helyébe, körözve, hangrobbanások

sorozatával rombolva a házat tovább –

az atya pedig tenyerébe fogta fejét,

nehogy elrepedjen, pántolta boldogtalanul.

FIÚK

Jóreggelt jó atya, jóreggelt édesapánk,

jöttünk ide újra, tisztelgünk neked jelekkel,

fejed fölött a gépek visító liliomát

kitűzzük az égre és úntalan látnivalót

varázsolunk vén szemeidnek, ujjongjanak,

emelkedj ki végre bibliai sötétségedből,

éjjeléből a földnek, börtönéből a zöldnek,

emeld föl arcodat hozzánk az új ragyogásba,

rohamozóit a végtelenségnek figyeld rajongva,

jó reggelt jó atya, jó reggelt édesapánk!

ATYA

Hát itt vagytok újra, ádáz kölkei a földnek,

megéreztem előre, a gyomromat előbb

kavartátok föl mint az eget és fuldokoltam,

tudván: a levegőt is elcsavarjátok számtól,

száguldó zsiványok, ti köszörült kard-szárnyuak,

ti bivalybőr-sapkások, ti gömb-fejüek,

ti üveg-ököl-szeműek, ti orcátlanok –

úgy is hogy illetlenek, úgy is hogy nem emlékszem

csak bölcsőbeli vonásotokra és nincs hajatok,

csak az a csecsemő-fürt, amit kicsi kévébe

kötöttünk hajdan, cérnán függ a tükör fölött,

szívem fölött is, ha indultok, máris meginog.

FIÚK

Jó atya, jók a te radarjaid, de nagyon

egyéniek, a személytelen jelzőrendszer

bárhol, bármikor, bárkinek szolgálni bír,

parancsszóra a legravaszabb csillagot is

megmarkolja akár a pók és kiszívja rejtelmeit,

köpi az eredményt, piros meg arany betüket.

ATYA

Piros meg arany betüket a sírkoszorú

szalagjaira, ha ugyan lesz temetéstek,

mert ahol jártok, ott csak szétdurranni lehet,

fölfujt varangyok, ti, rücsök- és vérlabodák,

akik a csillagot káderezik, csak azért

hogy a tündöklést is igába fogják, mert végleg

elrontottak mindent a földön, – gyalázat,

ilyen kevélységet Isten se látott soha –

számítsátok ki: meddig türelmes az Isten!

FIÚK

De isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni.

ATYA

Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr!

FIÚK

Akkor a te istened szüntelenül hátrál

akár egy király, ha országát elcsípdesik,

elfogy a köd, a lehetetlen, a titok hazája,

már óhajunkra a villám fátyollá lassul,

cirógatjuk vele magunkat, sziklát puhítunk,

és fecske-pehelyből a pirinyó rubin férget

fölnagyítjuk vér-mindenséggé, holdak, napok

lángolnak ott is és cirkálnak üstökösök,

bizonyítva azt, hogy kicsi és nagy relatív.

ATYA

Bizonyítva azt, hogy véremből híztatok nagyra,

hogy tetvet nagyítani kár, és bizonyítva,

hogy jobb ha a mennykő marad az Isten kezében.

FIÚK

És ő, akit hajmeresztő riadalmadból

alkottál magadnak, az isten visszaminősül,

kezében kócostorával kecskét legeltet,

akárcsak te, és dörmögtök a múltról, de mi –

ATYA

De ti megistenültök és ezüst palástban

röpdöstök az égen, míg rajtam rohad az ing.

FIÚK

De mi csillagzó fejünkkel utat hasítunk

át a homályon, át a butaságon, babonán,

és nem hajolunk meg moha-szemü bálványok előtt,

csak a ragyogó tények előtt, csak a tudás

bűvölhet minket, de úgy, hogy magasba emel –

ATYA

Úgy emel, hogy haskérgem reped ki újra meg újra.

FIÚK

De az érzelmek elragadó tenyészete

nem bomol ki bennünk, bimbait irtjuk faggyal,

illata a lelki virágnak gyilkol akár a gáz,

és irgalmatlan az irgalom kamilla-szeme,

az ibolya-szerénység: halál, és kerékbe tör

a mártírság margarétás szeme-fehérje,

mert józanságé a jövő, a fegyelemé.

ATYA

Vaspapok vagytok, rozsda a ti virágotok!

FIÚK

Mert a műszerfal gombjai se százszorszépek

és az ütközők pofája se bodzavirág.

ATYA

Gyűlöltök ti minden virágot, boldogtalanok,

szerettétek pedig hajdan, az istállóba

ágyatok fölé is virágból vontatok sátrat,

függtek a hajlított ágról akácvirágok,

rágtátok édes csecseiket éhes fogakkal,

kötöttetek tubarózsa-bocskort, fiaim,

virágot léptetek szegényen is mint a mesében,

és vizsgakor a pálcákat fölvirágozva

álltatok a térképhez, mutattatok Betlehemre,

meg az irtózatos óceánokra virággal,

virágkoszorúval anyátokat tetőtől talpig

befontátok, akár a májusfát, de vége,

rontás van rajtatok, nem ismertek apát, anyát,

és nincs már hazátok, csak az égbeli Bábel,

és nincs kapocs köztünk, a különbség: föld és ég.

FIÚK

Ég és föld, atyuska, ég és föld!

ATYA

Lerongyolódtam a földön a remény nevében,

sebződtem éktelenre értetek: a megváltásért,

s marad a kín, mert gyötretőnek álltok ti is!

FIÚK

Mi a mindenség törvénye szerint cselekedünk,

tusakodsz a mindenséggel.

ATYA

A hűtlenekkel

kik megfutottak s leköpdösik tűzhelyüket.

FIÚK

Ó, báránya a földnek, távozzon tőled a kín!

ATYA

Asztalához anyátok is hiába hívott,

hasztalanul sóhajtozott, fellegek jöttek.

FIÚK

Köldökünkön azbeszt-pecsét van, megváltoztak

a kapcsolatok, atyuska, a kapcsolatok.

ATYA

Csak fellegek jöttek, vigyorgó ördögpofák,

forogtak torz figurák, préselődtek egybe,

paráznán fölpúposodtak, összeragadva

vonszolták egymást, eb-menyasszonyt eb-vőlegény,

esküvői fátylukat s beleik fodrozatát

vették a szájukba anyátok szeme előtt,

és jöttek fiai helyett martalóc bandák,

oroszlán-fejüek, trombitarézzel ragyogók,

pokoli vadászok doboltak a feje fölött,

lődöztek a szíve iránt, ha várta fiait,

és löktetek szeme elé köd-templomokat,

krokodilus-püspököket, téboly-világot,

sebbel rakott bölcsőt, rossz jövőt, szörny-unokát.

FIÚK

Szörnyű a vének látomása, tébolyodás,

összehabar mindent.

ATYA

Megöltétek anyátokat,

lelketlen kölkök, küldtetek rá olyan telet,

hogy szíve repedt meg, szíve, diófa a fagytól,

a doktor ha fölbontotta volna, a doktor,

kimutatta volna, a szíve repedt meg.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

érdemes volt-e ezeket világra hoznod,

hát érdemes volt-e életet adnod nekik,

a latrok hadnagyainak, ha a halált

úszitják ránk, és érdemes volt-e etetnünk,

ha a levegőt is elveszik tőlünk, ruháznunk,

ha rongyunkat rontják, foltjait feszegetik,

érdemes volt-e tanítani őket beszédre,

szép beszédre, ha gorillaként visszamakognak,

érdemes volt-e szoptatnod őket, ha földdel,

ha férgeivel szívatnak meg idő előtt!

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj te igen árva asszony,

már akkor mért nem lökted őket a fagyra,

batyuba kötve mért nem adtad ordas fogára,

édes jó társam, a zöld fejü karonülőket,

mért nem verted földhöz őket, akár a tököt,

tököt a disznónak, de te jó anya voltál,

öltél volna értük és íme, megöltek ők.

FIÚK

Jaj, kár a mamáért, kár érte, kár!

ATYA

Jaj, te szegényem, jaj ott a kicsi házban

temetői mátka vagy, fátylad a sok kis gyökér,

tudom, odavársz engem a csont-menyegzőre,

homokevésre, pohártalan zápor-italra,

jaj, már sötétbe, magamért is öltözök gyászba,

jaj, van-e nyugtod házadban, örök hazádban,

édes jó társam, tudom én, bántanak ott is,

rengetik sírhalmodat, fejfádat repegetik

röpködő kölkeid, pörgetik virágaidat,

ezek a temetőt is fölfujják a holdig,

a hold udvarába dúlják a csontokat is,

jaj nekünk, nincs pihenésünk földön, se földben,

irgalom nincs nekünk, nem jó se élet, se halál,

hazugság a vígasz is.

FIÚK

Kár a mamáért, kár,

kár, hogy nem érte meg a holnapot, kár érte, kár!

HANG

És csönd lett újra és látta az atya rebegni

ujjai közt a kitépett meszes hajat,

és látta az atya tolakvó könnyein át

ahogy a hullt favirágból fehér kerekek,

nagy teleholdak tömörülnek fái tövében

s merülnek el, míg fönt kerekülnek zöld csecsemők,

és látta a bolond fecskét ahogy úntalanul

tömi a pöttöm aranyszájú puttonyokat,

és látott hiszékenységet: özvegy sárgarigót

ahogy ablaktükörben randevúzik sárga lánggal

s csókolja a semmit, és látott az atya magában

megbántott szívet bicegni ropogó ér-mankókon

epéje tócsáiban, akár egy leköpött koldus,

és belsejét kifordítva látta a láthatáron

mérgesen égni, látta önmaga alkonyatát,

s a gyászöltözetet, a virággal bélelt gödröt,

úgy ült a pillanatban, almafatörzsnek dőlve,

fejénél fölfeszítve szűzfehér gödölye-bőr,

angyali irhácska, díszlet a tragédiához,

tarkót becézni jó, de feje az őrült atyának

megrendült a csöndben az újabb rohamtól,

mert akkor mennydörgető fiai jöttek megint.

FIÚK

Jóestét, jó atya, jóestét édesapánk,

cserebogárillatu estét, akolszagu estét,

lapulevél-ízü kecsketejes estét,

csillagokra nyelvetöltő mécs-bohócos estét,

csigabiga-kanyarokat, béka-dinamikát,

denevér-aviatikát az édesapának,

történelem-előtti atyánknak, ős-tatánknak,

akit, íme, örvendezve szórakoztatnak

vérszerinti vendégei.

ATYA

Hívatlanok,

és csúfok, akik megcsúfolják alkonyatom!

FIÚK

Akik az alkonyat vértavain szűzen úsznak

s aggatnak az égre báltermi girlandokat,

és megtáncoltatják szemedet hogy könnye kihullik,

hogy élhess erőben, akár a hegyek, a Ság

meg a Somló.

ATYA

Ti fölkoncoltok hegyeket is,

hentesei az örök dolgoknak, és hiába

húzkodtok gyolcsot az égen, átüti a vér.

FIÚK

Kellene vígadnod végre, hogy utódaid

fölszálltak az aklok mocskából, az osztozkodás

fertőiből, lélekferdítő kuporiság

tébolyából, a hitvallás cirkuszaiból,

föl, – föl az űrbeli ércek és fények közé,

a szeplőtlen anyaghoz, hol tiszta lesz a lét,

leszünk a mindenség bűntelen pásztorai,

ott nem lesz ragály, nem kergül meg ember, se nyáj

ott sugár-tej s láng-arany bundák viharzanak,

tükrüknek a te irtó óceánod is kicsi,

s már nem jövünk vissza, nem jövünk vissza soha

mételyes rétre, mesgyekővel egymás fejét

beszakítani nem jövünk vissza soha.

ATYA

Jobb lesz a földnek is.

FIÚK

Nem jövünk vissza oda,

ahol megőszül a haj, ahol húz a nehézség.

ATYA

A föld szabadul meg hűtlen koloncaitól.

FIÚK

Bátor, ki fölrepül!

ATYA

Gyáva, mivel elmenekül

törvényeiből a földnek, véremet gyalázza.

FIÚK

Te véred hajt minket, s a zsarnok dezoxiribo-

nukleinsavak is hozzád hasonlítanak,

de rossz sorsodnak folytatása nincs, hát vigadj,

tombolj a sírig, egy porszemed se kell örökül.

ATYA

Kitagadva vagytok régen, sajnos csak a szívből,

más értékem jóval előbb kárba ment rátok,

eszem is elment, haldoklok már, sírni tudok csak.

FIÚK

Nyakát a hattyúdalnak csavard ki, füttyöt akarnak

a te fiaid!

ATYA

Nem fiaim, dögmadaraim!

FIÚK

Zöld levélen sípolj, zengess nádihegedűt,

csókolja a hold karaját sarkadon a patkó,

nyírhatatlan bakszakállad fujja át a szél!

ATYA

Sípnak való csontjaimat fujja át a szél!

FIÚK

Atya, ne tagadd meg szádtól a tort, ne tagadd,

ha délibábod, a nálad is vénebb, kihúnyt.

ATYA

Szétcsigáztátok előttem, és látom az égen,

látom a röpködő keresztekre fölfeszítve,

vékony ezüstnyála, golgota-pírja megőrjít,

s kavarom a semmit, megfogódznom nincs már mibe.

FIÚK

Fogóddz a borosüvegbe, a sörösüvegbe,

felelned nincs már miért, neked mindent szabad.

ATYA

Nekem szabad immár innom a hitvány levekből,

szabad a parázna pancsoktól kapnom csömört,

nekem a sört is büdös hordóból méretitek,

ahová a kígyó döglött, lóhugyat inkább innék,

de már az sincs, de szalagosan nyerítező

üveg-acél kurváitok sárlanak olajt,

jó illat, jó íz nincs, lehűtött condra a hús,

olvad erőtlenné, de a nyű frissen mulat,

kenyeret patkány-prémeset löktök, mulass, tata!

FIÚK

Ó, te liliom-szájú atya, ölj gödölyét,

de öltözz tiszta fehérbe.

ATYA

Öltem gödölyét,

gyönyörű gödölyét öltem, a neve is szép volt,

Remény, Reménynek neveztem – hogy vagy Remény,

megyünk legelészni, Remény, a zöldbe, a harmat

függői közé, ott vadibolya-levelet nyírhatsz,

nyulsóskát meg csibehúrt nyírhatol ollócskáddal,

selymed ékesedjen, dagadjanak lánybimbaid,

ó, dédelget a lelkem, lesegetlek áhitattal,

kápolnai zászlókon is hópehely-arcod látom,

ó, a Szűzzel tévesztlek össze könnyeimen át,

könyörület ha van még, azt a te jóságod adja,

növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

FIÚK

Növekedj nagyra, támaszom csak te vagy, Remény!

ATYA

De ti belepofáztok ügyembe, ráordítva

a kedves tavaszi táncra, a gödölye-örömre,

szilánkos telet okádtok a gyönge virágra,

üvegököl-szemmel a világot megveritek,

szérümre lenéztetek s vak lett a gödölye, vak!

FIÚK

Vak lett a gödölye, ó vak remény, vak, vak, vak.

ATYA

Vakogtok sírbontó ebek a koncra, de én

annyiszor zúzódtam s jajdultam el kéken, lilán,

ahányszor a gödölye nekiment a falnak, fának,

neki a fejsze fokának és hordta fején

a játék vér-csillagát akár egy árva kislány,

aki ha táncol, megütik – nem bírtam elviselni,

nyakára a szalag mellé odatettem a kést.

FIÚK

Odalett a remény, meghalt a vaksi remény!

ATYA

Jaj, gida, gidácska, bocsáss meg szalagos árva

a késnek, a megszánó kéznek, öreg fejemnek,

de ártatlan véred jelölje meg őket örökre,

üvegálarcon át arcukat szeplővel üsd,

ne rakhassanak fészket a csillagok bizalmába.

FIÚK

Jaj, már igazán nem ismerünk szegény apánkra.

ATYA

Minek a zöld és minek a föld már, ha te nem élsz,

helyedbe jöjjön aszály, villámló sárga botokkal

zúzzon meg zöldet, hajnali-függős zöld füleket,

jöjjenek a sáskák, ne legyen a fának árnya,

csak a berregő szárnynak, potrohok hengerének,

csak a hemzsegésnek, hogy kölkeim röptit ne lássam,

ide a szakállamra, szélfújta fakó hajamra,

ide ingemre, őröljék meg inaimat,

csontjaimat is, csak jöjjenek a csörömpölő

zöldszárnyú malmok, ha élnem nincs már miért,

Remény, ha nem élsz már, társam az üldöztetésben.

FIÚK

Sírjon az ég, sirasson embert, ne gödölyét!

ATYA

Kislány vagy nekem, kékszalagos, fehérharisnyás,

lakkcipős pici szűz, aki a léceken is

örömömre végig sétált, aki hónom alatt

puha orral csiklandozott és nevettetett,

aki ríkat most engem, jaj nekem, hova lettél,

jaj nekem, jaj az asztalnak, amire feküdtél,

jaj a késnek, ami fölbontott kegyetlenül,

jaj, eperillatu húsod, jaj mária-kék

mellhártyáid, babszem veséid, jaj, a szived,

jaj, mind olyan gyerekes, gyerekhúst ki enne meg,

jaj, elföldeltelek gyorsan. Öltem gödölyét –

FIÚK

Atya, szép ma az est, és gyönyörű lesz az éj.

ATYA

Gyönyörű gödölyét öltem, téged, kit vakká tettek,

aki reményem voltál s fogadtalak kislányommá,

most hozzád vakulok, bekerít lassan a sötét,

de látlak selyem tűz, látlak a feketeségben,

ebben a korom estben én görnyedek csak a földön,

forgó fekete gömbön, jajgatva két sír között,

jaj, a harmadikba, enyémbe, elindulok!

FIÚK

Gyönyörű lesz az éj, elhallgat a kín meg a föld.

ATYA

Hangomtól, ti hűtlenek, nem menekültök soha!

FIÚK

Fúródsz a mélybe, zúdulunk mi messze az űrbe!

ATYA

Rámgondoltok, ha ropogtok a vihar szivében!

FIÚK

Sírból beszélsz, te, a sírból, a sírból beszélsz!

ATYA

A föld beszél itt, mert a föld az én torkom, a föld!

FIÚK

Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát,

neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!

Így írlak versbe

1973–1977

Verseim verse

KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT

EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON

SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK

LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK

ANYA-ODUJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK

TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ

TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA

ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN

A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG

HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA

FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT

HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT

HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG

TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK?

VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM

VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ

MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG

Didergő ezüstfiú

Ha jutsz ama korba

didergő ezüstfiú

te nem leszel tisztább

tisztesebb se jobb

zsugorodva húsban

zsugori leszel mohó

s mint öreganyád

egy tányér meggylevesért

megostoroznád a világot

Hogy eljövendő ne legyen

ami írva van ellene

szedd a jószert a mérget

nyugodtan ezüstfiú

a rossz álomtól se félj

hemperegj ágyadon bátran

mint hölggyel mint mentőangyallal

a fénylő a szivárványos

irgalmas katasztrófával

Elhúllt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés

még romlatlan madár a májam

gyöngy még bennem az elrendelés

hogy a bolondok útját járjam

amíg a vérem kereke jár

a szél amíg számat csiszolja

lesz a veszett ügynek bolondja

békákkal tüzdelt kalap alatt

lesz a májusért fölkelt beszéd

ha napozik a bírói szék

s négy lába négy szál százszorszépen

s hollók ha babarózsák szemét

kiszedik szólva hogy jómadár

egy se marad étlen se tétlen

ha tüntetve hogy éljen a rák

harsog a köpenyhad fehéren

fölzokog a vers feketében

kidadogja ki van veszélyben

ha naparanyból annyi karát

vész el a fények vesztőhelyén

ha nyög a remény ha a zászló

a veszejtők lábain kapca

vonszolódik titkon a sárig

s tulipánfák tornyát legázló

rühes apokalipszis-kanca

rablónak ha szivárványt sárlik

lesz a veszett ügynek bolondja

világra a gondot kibontja

lesz idő ami sose felejt

mert kéz is lesz hogy írjon röhejt

s kínt az országos panaszkönyvbe –

száll csuklómra csillagok örve

kiszakad a fohász az árva

hogy egy bolond százat csinálna

a száz pedig milliomot

A jó vitéz vesztesége

Szűzen a szűz uton elballagva

átlépve haránt a hadi utat

hol paripalábak porzászlósan

füstölögnek végig – elbujdosva

szent ordasokhoz a kócsagnyakak

liliomkertjébe – ez volt a jó

s volt méltó hogy jussolt sírdombokkal

háltál a Hold alatt fű-lepedőn

a város kövei közt lópokrócon

állat- és istenszaguan amíg

az édes nyálnak nem jött aszálya

amíg a rang csupán komondori

ha nagy darab máj löketik vala

a földre csavart fejü bikáért

nehogy étlen vessz de a királyi

ámulat fölemel hópénz-ezüst

majd zsold aranyban csak a fekélyhez

kapcsol és ámen: lelked lukad ki

átesik rajta szűz út örökség

ahány csillag annyi átdöfött pólya

föltekintesz a jegenyemagas

gyászos nőkre de égi magasok

harmatoznak néked s csak bárányfelhők

fohászát s nem a szitkokat hallod

hétfőre ha megvirradnak az ágyak

Kérés, nem teljesítve

Csigolyámra ömlő hajamat

fordítsátok félre vagy föntre,

nehogy visszarúgja a bárdot.

Én tisztelem a tiszta csapást –

De ki hallott ilyet, ki látott?

A bárdot megetetik hajjal

s gyalázzák a nyakát sokáig.

Balassi Bálint lázbeszéde

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,

hites uraságok csipkegallérban, csuhában,

kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,

dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.

De ti bejöttök sátorom száján szalag gyanánt,

utatok sötétül Bécsig, hol jó hír a gyászhír.

Hány sértett fenség marka eresztett szemfedőnek,

csipeszes inkviziciónak, ti dogma-dongók!

Dögbanyák, az ágyú nem lök oly mérges tojást

amilyent farotok csöve pököd eleven húsra,

homlokom kínja nektek oszmán nyalánkság, vissza,

ragadjatok Belzebúbra, ki világra kúrt!

Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó

s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors –

Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom

innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem.

Csontvázdiák, te, halál, tiéd a rózsás kalap,

kobakodra húzd és ámulj amig én a világot

vetkezem, a májust, bár fülemüleszóval bélelt,

margarét-gombos rétet levetek s zöld mezőt.

Delfin-szökésü ló torokig habzó kalász közt

már semmi, az Óceán habzata semmi, a Nap

férfiseb-láza, a mátka-ezüst haskéregü Hold

s töredék aranyaim: csillagok, elszórt semmi.

Lengyel szép Zsuzsánna, citera et cetera,

s kitől fürdő forr fel, a Hölgy és mókusa, semmi,

doboz-tömlöcben gyűrüm, hontalan voltom semmi,

hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!

Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át

gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla

kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán,

valakihez pirosa áttör időn s ködön.

Ördög már veletek, oltottmész-ruhám dörög,

zsinórzata villám, nem esem hanyatt se orrlag,

angyalaim karolnak égbe, s majd krónika csácsog:

címere hárfa – hungarus volt, istentelen.

Zsoltár, egyetlen

Úristen, hozzád kiáltok, te szoknyás, te Rodostóban

búsan kitalált Kedves Néni, magamat eléd terítem,

de szegfűsen habzó ajakról hallatlant hallasz, Uram:

segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek!

Szoktass a szutyokhoz, Uram, ezt valljam háznak, hazának,

pajzsom és csillagom, nagy havasom immár szemét legyen,

szemét a mérlegem nyelve, barátságom pecsétje szemét.

Uram, írtsd ki belőlem örökre a csömört meg az émelyt,

hogy a nyájas kézfogás szemetét kezecském tartsa rajongva

s rám ügyelő mennykő térítse el szárnyas tenyeremet,

szappannal ha kezet fogni őrűlten óhajtok, Uram!

Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról

Nap süti a vaskezeket, mégis fáznak,

sorsvonaluk fagytól sirámos, de álmuk

édesebb a méznél is, jönnek elébük

morse-jelek, szaggatott aranyvonalak,

s göbök, a vasujjnak betűzni valók,

jelentik: az áztatóban minden rendben,

rostolódnak szeretők, lesz elég zsinór,

kenderkötél, kötőfék meg pányva, ponyva,

majmaidnak tágas cirkuszi tető.

Tűnődhet valaki bár az Oceánum

partján, csillagok palotája kövén,

sujtásos, zengő mellkosarába gyűrhet

ragyogást, ragyoghat sok perlő ajak,

sebtől is ékkövesen mind ide tér

a Vaksi Mamához, ki küldte világgá,

magát ajándéknak nevezi bolondul

s lefordul a gyöngykosaracska a lápba –

magyarul ez nagy-nagy emberáztató,

Árgyílusnak poshadt zöldpaplanos ágy.

Már eleget ríttunk, rándulj mosolyunk,

véres szemünk, lószemünk dudorodj égre,

lásd meg: az álmodott aranykupolák

magasabbra álmodva már, s nem a lápból,

fentről sütnek hajdani kardcsókolók,

citerások, májusi nagy szeretők.

Sorsuk, holtuk soha se lesz megtorpantó

a támadó tündökleteknek, a hívő

tébolyultaknak, mert szellő a halál,

ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek

Vallvadír

Álmodon álmodva kopogatok,

zuhatag a sarkamban:

lándzsák, sáskák –

tudod, ki vagyok?

Személyemben én a megbukatott,

a cidribe hajszolt, de még se halott

mesekirályság.

Vékony üvegcsizmám csupa pír,

ma is eleven,

s mint málnaszin láng

egy üvegszilánk

a tőr övemen.

Beláthatod homlok- s mellüregem,

hol esküdve hajnalköröket ír

a vadrózsavér, szerelem,

világos őrületem.

A bőrömön ország süt át,

vagyok átlátható,

a lépcsőházban is elfogható,

a május májusaként a saját

kukádhoz is megköthető –

ilyen vagyok, itt makogok,

álmodon álmodva kopogatok,

fogadj be te Rejteztető,

legalább a kis kamarád

aranyába, az illatos árnyba,

jó lesz a polcok legalja,

a meggyesüveg jobbja vagy balja,

de jobb ha te fátyolba pátyolsz,

pólyába pántolsz.

Legyen vállalható

aki átlátható,

legyen fölfogható

aki elfogható,

legyen elrejthető

aki megköthető,

legyen ámori báb-csecsemő,

mert vagyok eltörhető is,

májusian szétfröccsenő.

Így írlak versbe

Ingeden a csipke tejfogait

ahogy becézi kisujjad, ahogy

sastollal a mosolyt orrod alá

idézed mesébeillőn, ahogy

mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy

állva a világ siratófalán

még a kőbabát is dajkálgatod,

így írlak versbe, maradj te remek,

a mulandóság kezére csapok,

ne tapogasson téged, – se halál

se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.

A zöld sátor elégiája

Voltam én boldog is,

csontomig boldog ama völgyben:

az ártatlan Farkastorokban,

de ordasos korban boldog,

aki csodaütötten remél,

mert ingem riadalom jelképeként

legyűrve a bokor alá,

mert öltözöm az erdő meg a nap

zöldarany reflexeibe olyanná,

ki az üszök-hozó bandák szivét is

átdöföli nyári szemével.

Ama völgyben, a Farkastorokban,

nem voltam veszendő, kiírtható

a világ jegyei közül, se magányos,

mert mátkám a nomád isten édeslánya,

zengés, de lánctalan, levélkoszorús,

kinek nászajándékul küldi a sas

a legszebb tollát, hogy utálja a port.

Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű,

nikotinos ujjacskák emelkedése

őrjítően üres zenitre a korból,

s koholva a jövőt, a mesét:

leveles ágból kettőnknek sátrat

én hajlítok majdani pátriárka,

az ősmama keze pedig vízben lappang,

rákok a fölesküdt ujjacskákon

csüngnek alá mohosan, konokan,

satuba fogják a rózsát, holdat,

de fazékbeli sírásuk jobban fájdít,

érezd a helyükbe magunkat

ahogy centuriók főznek veresre

s körmünk csikorog egy kondér falán.

De hála, a szerelem zöld sátorba

csókolózni fektet, s a magunk tüze

kínlat a gyönyörre hallatlanul,

étlen is a kreol csúcsokat hágom,

napfoltos hátamból zápor ered meg,

vadezüst cimbalom kívül, belül,

míg nyála kiszárad cukros szádnak,

s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve

hattyúi keresztcsontunkra aléltan,

szép ál-halálban – de így is látom:

fölszállsz a zöld ágak ívein át,

légrepesztő lábaid énekelnek

s szivárványbugyorban hátacskádon

átmented a harmadik évezredbe

a porontyot, a csillagszeműt.

Most mennyezetem, mennyem, napom is mész,

most mészből pattintott leveleknek,

álomból fölrepedt szemhéjaknak

randevúját kell megérnem, idő.

Itt feküszik hanyatt acélrugókon

halványságom, de nem ez vagyok én,

ez a test nem enyém, valahol távol

egy zöld porondra igazi valómat

leszögezted, idő, elrekesztetted,

elsikkasztottad s még rácsok közt se

mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő.

Idővel paloták, házak, erős várak –

búgom a virágzó sort, de idővel

erős fog, hajzat és tűz is romolnak,

a mén tömör labdája, a gének, a vér,

s nem érkezik címre az ér postaútján

a küldemény, vagy föl se adatik,

szűz csomagként salakba fordul a só,

magnézium, foszfor s téved az óceán

éjszakájába virágoskertnek, idő.

Már nincs szavam értük és nem pityergem

magamhoz az ibolyántúliakat.

A tűzközpontokkal pepita űrben

sugárutak, lángkerekek, más-más távlat

varázsa se vonz, mert én sehová

nem óhajtok eljutni, istenhöz se.

A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként

személyem ellöki. Miért legyek én

fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk?

Végemben a kezdet? Ez jó mondóka,

mert megfordítva is rossz, ó mylord,

a laurus cilinder, mely ezt költötte,

pont ilyen magas és mély és kerek.

Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg,

mert mész a mennyezetem, mennyem s napom,

s még zöldjét veszejtő fülem nem elég

fakó, a mész-lomb zenéje még bántja,

szívem se elég fakó, a várhatóval

a megbékülést még utálja, s hiába

pazarlom a vért a számon is át,

még nem vagyok fehérrel teljes fehér.

De mint véznát, kit erőszakosan

etetnek, te úgy fogsz le engem, idő,

te megetetsz mésszel rogyásig, idő,

és megpattantod a zöld susogás

íveit bennem s töröd mozsárban:

se emlék, se én. De idővel, idő,

te is kifordulsz, kidöglesz, idő,

kipusztít a semmi – én érzem a semmit

és sajnállak, idő, mert benned élek,

édesen éneklek, hallod-e idő?

Ez a zöld sátor elégiája.

Számadás egy pillanatról

Fényszóró aranyszemedtől sávos a múlt s már búsúlsz:

egy pillanat veszve, s vele én, a rejtelem rajtam.

Hasogasd csak az árnyat, de ha egy bárányfelhő

mögül ordasi szőrzet lóg ki, nem én vagyok.

Se bárány, se latrok hadnagya nem vagyok,

se a részegek ormán ravatal, horkoló,

kire havasi nők a szegfűt viszik s már fölforr

virágzón mint egy kondér tej. Bár volnék helyében.

De hol vagyok én? A megkeresésben segítenélek,

nyujtom ami közeli gond és dűh vagy esély.

Tán ama pillanatban szépkorom kengyelei

fölibém lengnek, harangoznak föltámadásra,

s lehet: egy réten a bűneim boglyáit vissza-

vezénylem fűnek, zöldnek s már újra kaszálhatok.

Lehet, hogy valami rémmel nézek farkasszemet,

lehet, hogy valaki őrült csörget rám telefont,

lehet, hogy a verstől búcsúzom el, tán jobb

ha a fekete tölgyből gombokat esztergálok,

leszel térdtől torokig ékes. Lehet, hogy tervezek

nyalókát a nyalnokoknak, méltóan zord reszelőt,

csak cukrítom kicsikét. S tán a vértanúság

a gondom ama pillanatban: egy péklapátra

kuporodok, pékurak, lökjetek a kemencébe,

ha áldozat kell, hogy a jókenyér megszülessen.

S meglehet, éppen félre visz a reflex, hamus,

csikk-férges tálam ráborul a vállfán merengő

menyegzői ingre. Vagy éppen mosómedve-lényem

pacsál. De meglehet, sárga tészta-levélt sodrok,

jelesen vágom, mint hadak idején a dohányt,

mert ökörhús-koloncos levest én zúzmara-Krúdy

igen óhajtok már, hogy szégyellje magát a világ!

És lehet: egy ó-görög oszlopka mellett állok,

vagyis egy vésetten-hollos hó-szoknya tövén,

leér a földig, pici saru-orra csak sejtés,

a taxira várunk, beszáll, marad a hűlt köre,

benne két őszi levél, mit véltem saruinak,

ezeket dűhvel, bottal kacsásra beforditom,

csámpítom chaplinivé kifelé, elhagyom,

szállok mesébe a megcsalatottak dalával,

de egy vigaszom van még: legyen az repedt sarkú,

belőle a tündért kihámozom én. Hát íme,

álomi pillanat: ördögbőr-álruhámban,

a rókaszagu rút koronavirág-kertbe

jutok egy varangy-hölgyhöz, mit tegyek, cirógatom

a száját királyka-madárka-tollal, nevet,

remegtetem édesen, ebihal-függője gyöngy már,

göcögtetem tündérré teljesen. Ez tetszik-e?

Másra már nem emlékszem. Hát vegyed ami illik

ama pillanathoz, s ha e számadás csapodár:

folyamodj Galaxisunkhoz, mert onnan ha jő

meteor, az harmatos, aminósavakat hoz,

élő, zöld csillag ég ott, s lényei a zöldikék:

figyelnek. Van köztük egy, aki fogantatásom

óta hekusom. Ő mindentudóan beszámol,

mit cselekedtem, gondoltam-éreztem akkor,

a pillanatban, a szentséges-ékes időben,

midőn veled szembe, a nagy víztől ostorozottan,

a vágy piros extázisában feljött a Telehold.

Az erdéli asszony keze

Balassi helyett is tajtékozva

Koszorút sírra, poharat

síriglan a keserű szájra.

Balomon sírdomb, Uramisten,

jobbomon asszonyka – haláli

társaság a lombsárgulásban.

Uram, aki szolgálsz e torban,

rám, kit megfertőzött a gyász,

rám, kit idehívtál temetni,

nem sujt-e hantot ez a kéz?

La mort est l’amour – duruzsol

egy tűz, ime halántékomnál

fehér kezeszára a gyertya,

a lángnyelv a kicsi tenyér.

Uram, igazítsd meg e nyelvet.

L’amour est mort – Uram, így se

reménység, de végzet-halandzsa.

Tán ha imázok Balassiként,

illessen mint szép ereklyével –

de kacér, de a holdtávolból

babrál csak a költő szivén,

s nem a gombján, nem ahol fáj,

az úristenit, mert nem az úttól,

nem lovaglástól dagadoz a hab!

Kék láng, aranyudvaru kéz,

erezete kék, s e tenyérben

írva mennyi gyászmenet útja,

gyémánt-füzek, édes házsongárdi

temetőm, a parcella-sor!

L’amour est mort – csak duruzsol

a kék tüzü kéz, Uramisten,

köpj e remekműre nevemben,

levegői lebegő szajha

ez a kéz, a cián-uszályú

üstökösök vezénylője,

magvetője mákszem nyüveknek!

L’amour est mort – mint sokaság

porladok már én is alatta.

D. asszonynak, Délre

Láttam a tengerzöld ruhát, a föltámadást,

maradék húsom sápadt, bár a sorsban, magamban

volt kaland sok, ami S kanyar meg Ú szakadék.

Emlékezni nem kockázat, de mikor, de kinek?

Különös, hogy mindig tél volt, hópapos, hótemplomos,

hógengszteres vagy meredeken halk havazás

ha láttam magát, de a hópehely sötét felén,

remek cimervirág, tünemény, idegek cirkusza volt,

bevérző gond hogy vadászfegyver gondol ránk, csak télen

soha szirom-árnyban, tejhabos, bari-térdeltető

időben, ó Asszonyom-asszony ez nem különös?

Maga északra is átjárt belém havával,

fegyverfüst-fátyolos fejjel bezuhant a vér

kapuján, s nekem gyászolnom illett, megszenvedtem.

Már megszolgáltam hogy lássam a tengerzöld ruhát,

e húsos föltámadást. Micsoda valószerütlen,

hogy ott és akkor, véletlen, de törvényerőre

emelve. Kicsoda által? Én térképpel máskor

katonásan mint D. pontot hiába kerestem.

Kitűntethet egy D. kacagással, dukál ez annak

ki fordítva fog térképet s járja a jobbot balul.

De kisült, hogy segédlet nélkül is meglelhető,

ahogy legutóbb, csak állni kell sötét fal előtt

mint akit sortűzre itéltek egy más városban,

s gondolni erővel, halálraszántan magára,

s már látom a tengerzöld ruhát, a föltámadást.

Elém jön a napban, átsüti a ruhát a nap.

„Jónapot Asszonyom-asszony, ma föltámadás van?

Tudja-e hogy bűntudat, hallatlan aggodalom

idézte elém a fűre? Maga életre szánva?

Érzi-e hogy átsüti a nap, hogy átláthatóan

kiszolgáltatott árva? Teljes-e ma is reménnyel

a zöld selyem éjben feszesen alvó medence?

Ölében a hajgyűrüs domb csak álomba révedt?

Hol az ébresztgetője? A csintalan tűz hová tűnt?

Megölte a megfontolás? Csupa ökonómia minden?

Az édesvizen meg a sóson a Diesel-motoros magáé?

Az a cápa-kék, cápa-orcájú siklik-e Dosztojevszkij

szőrmók fejével, vagy csak enyémmel a hűtlenségben?

Igaz-e, hogy odavan szegfűszagos déli támaszpontunk,

asszony-bázisunk D.? Bevallható-e a fogyatkozás,

harcászatilag is? Csak huhogjunk, mint sóvár király?

Emlékszik-e még a havakra, fehér gitárra,

a télben kanyarokra, a versre, silány konyakban

a szappan-aromára? Kíváncsi vagyok nagyon?

Ezt a létbeli mennybemenést maga nem únja?

Már a dühei helyett csak a kerámiás

kemence izzik? Az éden csak bóvli-gyümölcs?

Csillag-szériákra gondol-e még, ha korongot forgat?

Vagy úgy boldog, ha számosabb porladó csuprot

kapkod ki a kemence száján? Bekávéztatni

a világot akarja? Sejti-e mért vagyok sápadt?

Főkönyvében, a titokzatosban, jegyezve van-e,

véremből a csuprokba máznak mennyit rabolt?

Maga duplán üdvözült ugye?” Ha volt volna idő

a kérdések töviseivel tán bekalickázom

sziszegve egy zöld mehanában, hűvös ivóban,

hol kovásztalant sütnek parázson, figyeltem volna

finom ércű kezét a poháron, kisujja körmét,

hol hajdan egy holdfordulásos vércsöpp virult,

öle kelyhéből bibi, ami nem baba-jel,

de gyász és ünnep is, katicabogár, ami elszáll,

s megjön a gyönyör. Most figyeltem volna tépőfogát is,

régi-e, vadonat új-e, de azt is, milyen árny

lovagol szívén a kapitány-nemzette lánynak,

magának Asszonyom-asszony, ki mégse akárki

a képemet meszelő sorsban. De nem volt idő:

A tenger küszöbe fölé egy új monumentum

készül, ami új ura terve, oda sietett

betonozás angyalaként. De örvend-e a tenger,

s küszöbe a tengernek? Borzongva is mondtam volna:

Menyegzői csontom, a vázam didereg ott,

betont majd öntsenek rá is. De nem volt idő.

Boritékban ha csak dadogást küldök, bocsánat,

egyebekért is bocsánat, a halálraszánt

erőszakos megidézésért, a kérdésekért,

az itéletért is bocsánat, beteltem örökre:

Láttam a tengerzöld ruhát, a húsos föltámadást,

a napban állt, eltűnt, rámégett fekete árnya.

Bagolyasszonyka

Balladáink közt a Bagolyasszonyka rejtelem,

vele még nem foglalkozott senki.

Szakértők megjegyzése.

Hajnalig, hajnalig

a te fátyolhordozó röptöd

meghajszolja a vért,

a vérképző gyöngyoszlopot

hátamban megostorozod

liliomos perceimért.

Te eljössz, ha temeti magát

a Nap, ha a lángváros-alkony

tornyasan a hamuba lóg,

ha erkélyemen holdfiuként

lesem én hogy emelje fejét

e rejtelmes, férges

létbe a Hold.

Rikoltasz Bagolyasszonyka,

fátyolt a szélcsendbe hozva,

lágyan mohogva –

s a fegyveres ész elalél,

már a rácsozat vaskengyelében

futórózsa: vér-rózsaember

támadozik balladaképpen,

s lovagoltatja a szél.

Cérnaüzemben a cérna piros

akár a vér, a Nyulak Szigete

szivében a színarany képen

királyi leány kezében

tűz a liliomszál,

tűz a lábán a szandál

vagyis a saru –

búsulja csalánruha, dézsa hamu,

de örvendi piktor Samu király

aki Krúdyval már a halál

jegeire lép s a Dunát

csáklyázza lassúdan át,

mennek a májusi Mókus-közbe,

hol végre csak a csipke a torlasz.

Te lámpavilágot kioltasz

ha rikoltasz,

de kigyújtod a vér tömegét,

a vér csuda fővárosát,

a vérnek a milliomodszor

köbreemelt lámpasorát,

a vér-kocsik annyi sokát,

az utak sugarát,

ha te rikoltasz,

a vér-villanyújság forog,

a vér onnan vér-hírt leolvas,

öröm-utat, vérnász-karambolt,

ha te rikoltasz,

vér olvas vér-hírt a Holdról,

aki fakócska arany volt,

ragállyal ma kifestve tombol –

ha rámkuvikolsz te: a Holdban

majális van, májusi tor van,

a Nyugalom Tengere is

szeretőzik, de tébolyodottan,

a dér piros gyűrüin át

artézia-gőzös ezüstje

az égre kiloccsan.

Athene noctua, te,

amíg kuvikolsz, kuvikolgatsz,

költőt a tudatalatti

kérgekben úgy kubikoltatsz,

hogy ásója is fájva vásik,

hogy ő a taliga-rivás is,

de vérfonala ezreivel

odanyűgözve hanghoz, magadhoz,

titokzatos kis-kosaradhoz,

hol a választ nem érheti el:

mi az amit halmozva halmoz

s magában tovataligál –

az élet-e avagy halál?

De hajnalig, hajnalig,

te fátylas Bagolyasszonyka

ütögeted hátam rajongva –

Dániát meg a konzerv-holdat,

még Hamletet is, a fagyottat

te fölgyujtanád,

de csak én esem szárnyad közé,

föléd meg alád,

te kénsárga földgömb-szemű,

te fehér selyem szem-keretű,

te sercegő cica-fejű,

te jázminnal ékes hasú,

te vérrel is jó illatú,

te lágyékban sötét mohás,

te fátyol-sötét mohogás,

te hátamon ostrom –

de hajnalig, hajnalig

hova tűnik a hús,

hova ágy, hova ház?

A csont marad meg, csak a váz

s a vázon az ostor.

Milyen éj van

Sok hold vagy sok fehérmáj,

vagy a vadászok tányérai

ragyognak az ormon? Kérdőjelek:

férgek, csavaros lilák, az aljban!

De kár hogy a kíváncsiaknak

megadatik a válasz ilyenkor.

Mert ajkas kis hírnökök rémlőn

gurulnak alá, mert gyűrüket,

jegygyűrüket, vetél ma a kéj –

ezek elmondják, milyen éj van

a szerelem hegyén, hogy a vér

buta vér, mert halhatatlannak

hiszi magát – a levegőért

kapkodó szájak, a rémült gyűrük

mind elcsacsogják, milyen az éj

az éjszaka fenekén – elárvult

hímek, a magukban büdösödők,

tükörhöz búsan bátorkodnak,

mint gímszarvasok rémálmukban

a fegyverbolt kirakatához.

S kicsodák meszelnek éjjel ríva

visszhangosra szobát? A bús nők.

És ők törik éjjel a diót.

Hát ilyen éj van, de zárd be

a siketség házába magad,

ne halld meg a megcsalatott

férfiak tébolyodását,

a kitaszított asszonyokét,

mert ez ilyen éj, ilyen éj.

Műtét anyánk szemén

1973–1977

Föltárt idill

Lemerülve édenébe nem tekint föl az idegen –

pedig a sziklai szempár belereped, úgy figyeli.

Lám, e fekete gépkocsik, sorozatos méltóságok

rágördültek a rétre, szöcskefiak táborait

fröcsögtetve széjjel. Mit tehet a rét? Csak felnyög.

Harmatot ha nem idomít, nem harap át karosszériát.

Csak megrettent a virág, de továbbra is mézel,

nincs mód e zöld üzemekben kitűzni a gyászlobogót –

Hát megterítve a rét, világosság sugár-hasábban

áll és ölelnivaló, kikericsek csípnivalók.

De mindez hasztalan szép, nem elég a körmük alá se,

hát megterítve a rét a savaknak, beleknek is.

Barkafák tövében álltukban végzik a hölgyek

a habzó patakba, látói minthacsak ők volnának

ahogy combra sodort selyemabroncs felett az ölük

zsinórt vet ki jelképesen a rángó pisztrángokért.

Megindul-e dörögve a sziklai ember? Dehogy.

Csak ábránddal nősül, szégyenpír a sziklát kiüti.

Tilalom halra, tilalom vadra, tilalomkapu áll,

de ott is, akár a ragály besuhan a fekete szél.

Hát hússal terítve a rét, kelyhesen a pezsgő felforr,

test-szirmok egy központ körül, fentről ez micsoda virág?

Fentről is állkapcsosan őrlő, öntudattal evő, ivó,

viruló virág, de hervadása bízva az időre,

mert mészkősziklába: arkangyali ingbe az őrszem

nem öltözik s nem mutat ujjal a kapu iránt.

Arcéle, frontális válla vakítóan elképzelve –

ő csak ül a sziklán, szakállasítja baromi nyál.

Ház

Súly rajta az átok – rajta, csak rajta,

süllyedj el ház – egy hajdani asszony,

térdig haju asszony kiáltotta rá.

Betelik az átok, már homlokzatát is

gyász-szalag cseszegeti: kátrányos út.

Ajtaja se tárul ki, senki, senki.

Faláról a futórózsa hanyatt esik,

és udvarába látnak a kukoricák,

már tetőgerincét a napraforgók

veszik álluk alá és aranypofával

bámulnak engem, az idegent.

Csak ténfergek, tekergetem gyönge nyakamat,

csak állok, mert mit tegyek, mit is tehetek?

Egy kísérletet a bánat ellen, igen,

egy kísérletet a röhejre, fölkiáltok:

Jó napot, őrleni valójuk van-e?

Van-e drótozni, fótozni való?

Kisborjú, bárány van-e eladó?

Rossz gyerek elvinni való van-e?

Fehér edényt rossz vasért, rongyért, kócért!

Lopd ki gyerek anyád üngit, sípot adok!

Púdert pofádra, asszony, vegyél Ivántul!

Bugyiba, gatyába, mindakét ballábra

itt a gumi! Itt a kankofa, asszonyok, kapuba,

nápolyiszeletet, narancsot, rumkortyot adok!

Megmondom a jövőjét, csak akkorka túrót

adjon mint a jobbszeme! Tűzkárosult

szegény vagyok, egy tányér levest ha kapnék!

Mi a véleményük a kormányzatról?

Jó reggelt, jó napot, ma éjszaka ne aludjanak,

ássák el a vetőmagot, le a kútba a zsírt!

Jó reggelt, jó napot, jó éjszakát!

Jaj, betörték a fejemet, megmoshatom-e?

Jaj, kipusztult a ló alólam, hová dögöljek?

Csak állok, tekergetem gyönge nyakamat,

kiáltottam, kísérlet a bánat ellen,

kísérlet a röhejre, de nem sikerült.

Csak zagyva levélsusogás. Csak napraforgók

bámulnak arany-bután, mint Raffaelre

kölkök, midőn álmodta a legszebb anyát.

Szakítok szilvát, hideg mint a holt apa-száj.

Csak egyetlen éjre szállást, mert vándor vagyok,

bolondocska íródeák, mert a fácánok is

bejöttek, bóbiskol mind a diólombok oltalmában.

Tán ez a szétrepedt vályu legyen az ágy,

kibélelem szépen. Hát nincs itthon senki?

Lekaszálom a kamillaszérűt, abba fekszem

s hallgatom a vadkan-röfögést, fülelem

aranyórámban a tündéreket és megmérgeződöm

hajnalig a nikotintól – de előbb, Telehold,

kioltlak a rozsdás kaszával. Jó éjszakát.

Ég az erkély

Látomásba ott rögzül a látnok

s nemcsak látja gyilkos angyalát,

bőre érzi, láng-inda bekússza,

orrtövében pernye a bajúsz.

Tűz-hintódból ugorj ki te dőre,

gyolcs feszítve, puha lepedő –

Jobbkarjával jelt mutat a hulla,

hószín gyolcsra csak a korma hull.

pásztoRablók

Korniss piktor úr képei

világuk teteje vér-sáv

alatta világos hó-sáv

zöldül a sík de a nyájat

elvitte a kerge kórság

aj aj

sebaj

ihaj

a húr csak fagyos horizont

elásta magát a nap

csak a puli maradt

pici gyász-daganat

a csengetyüs aranyos bábos

tünemény-sorozatok

végire fekete pont

a kór meg a kár

meg a nincs

ugye sok

ajaj

sebaj

ihaj

ihászok juhászok

juhbőr-subások

jófejek süvegesek

üszökkel címeresek

ezek is csak voltak

de ékesen kísértenek

töményen tiszta jelek

e juhászok ihászok

íme csak suba-virágok

busa-feketék pirosak

csinosak szironyosak

nap nyugatától nap keletéig

igyekeznének ni csak

noszogatom őket no csak

de betonba beöntve térdig

a lábak a karmazsin szárak

a kis kezek fönn hadonásznak

egyikük ujján a jaj

másikuk ujján ihaj

de sehova se el

de sehova se át

mi vígan megyünk tönkre

a lebedeusát

a zebedeusát

ajaj

sebaj

ihaj

JAJ EZEK RABLÓK TUDJA A BABA IS

DE MUTATÓUJJÁT PÁLCÁVAL NE ÜSD

DE ÜSS KOBAKODRA TALÁN OTT BÉVÜL

MEGPENDÜLSZ ÚJRA ÁMOLYGVA ÁMULSZ

AJ EZEK SÖTÉTEK NEM HÚSVÉTIAK

HANDABANDÁZNAK A SZÉL-KANYARBAN

NEM CSEMPESZ NYULFÜLEK NEM KARAKÜL

BARIK AKIK ÉGRE FARUK LÖKÖDIK

EZEK ÁTKOK AZ AJÁNDÉK FONÁKJAI

EZEK FELMARKOLJÁK NYÍLTAN A MÁKOT

ÉS ÖSSZEROPPANTJÁK A PIROSTOJÁST

AJ BIZONY AJ BIZONY ABLAKOMBA

BESÜTÖTT A KÉN EZEK DOBHÁRTYÁMIG

SUSTOROGNAK EGYETLEN TŐRŐL FAKADT

A BANDA EGYETLEN TÖNKRŐL A KLÁN

VASKÖCSÖG DE CSIPŐRE NEM RAKJA KEZÉT

DE FÖNN KANYARGATJA HOL A HÉTPETTYES

KATICA A VÉR-BIBI REPKED GYANÚTLAN

MÁSSAL IS MEGESIK EZ BETERELIK

SUDÁRZÓ OSTOROK NYELVEK A VAS-ÓLBA

HÉ EZT A VASKAPUT NYISSÁTOK KI

CSAK NYUGALOM HAPSIKÁM NYUGALOM

TE NYAFOGÓ TE VÉR-BIBI A KULCSOT

ÉPPEN AZT KERESSÜK AJ ABLAKOMBA

DE ABLAKOMBA BESÜT A POKOL

Császármetszés

Vasbábák, vasbába-árnyak

ezek hasítják föl kifent

késsel a nyomorúlt jelent:

méhét az anyabáránynak.

Lészen a vak magzat bunda,

a majd-ból a lelet ilyen,

vasbába-mű, de milyen

selymes, ez mesteri munka.

De a hidegre hűlt belet,

jázmin-orroknak bűzletet

mi viseljük mint bűnjelet,

mind idevarrva nyakunkba.

Szólítlak, hattyú

Énekes Budai Ilonának

Ördög koholta, ő nyüstölte

fölénk ezt az éjt, hol az ármány

bullái fekete zsinóron

függnek, megannyi mérges lepény,

majálisra ólom-okádmány,

hogy gőzüktől elsorvad a fény

és lepusztul szánkról az ózon.

Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,

nem moccansz meg, úgyis pofoznak,

ítélete ádáz betüknek

lélekben, hasban új csikarás,

s kell álmodni tovább a rosszat.

Fekete zsinór-erdőn át is

látok azonos kínt: szivárvány

havasán az ostor virágzik,

s virágom hervad a hahota

hóhérpados nyújtó-csigáján.

Gúny bitangol akár a járvány,

beront a tűzhelyhez akárhol,

rendelkezik mint nyegle ficsúr,

utálattal mindent kirámol,

szabad keze bóvlit virágzik,

országutat ír nyála, kitúr,

kitaszít a házból, hazából.

Herceg, szabad-e énekelni,

égre kelni mint a pilóta,

vagy csak porszemen térdepelni,

úrhatalmad ahogy kirótta?

S mert rossz álmom nem szakad meg itt:

új gótika épül sebekből,

sóhaj aranyozza íveit,

harangsora: bók és bók és bársony,

s néma, nem szólít, nem serkent föl,

aki itt sujtva sohase kel föl.

Rémálmom temploma, s én alul

izzok, szavamat nem halkítom,

de sikoltom halhatatlanul:

Úristen, én nem vagyok itthon?

Szállj ide, hattyú, elfáradtam,

elfogyok, rongálnak rossz pörök,

félek, nyílik a föld alattam,

s hattyúm, ha éretted feltörök,

félek, hogy már csak fű-alakban.

Égek, csőrödben jó vizet hozz

onnan, hol a vadhattyak isznak,

kétségeimből is föloldozz,

gondozz, ahol fém ért a csonthoz,

tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak.

Hol még a tavasz, ha fekete

havak pillognak földön, égen,

s bandába tömődnek? – de ha te

megsegítesz, biztos elérem.

Szólítlak, hattyúi hó-eke,

sátánpalástot széthasító,

te vagy a jó sugarasító,

jó hitem nyerge, rosszat irtó,

hogy jobb-magamhoz is jussak el –

emelj föl engem, hadd siessek,

vágj utat árva földieknek

szárnyaddal s torkod élivel!

Berzsenyi szólítása

Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér

tömény csodája, égi hegy-élen állsz,

s már lábadnál a fuvatos hó is

gőböl-gulya, delel hidegében.

Hideg s hatalmas viola ott a csönd,

vele az orkán bús feje címeres:

legyőzted, bölcs, de boldogultál-e?

Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!

Te halhatatlan, bírod-e még sivár

sugár-hazád, hol nincs soha változás?

Szemöldöködnek íve vonaglik,

érzem, a könny kitolúl szemedre.

A mába lépj le Dániel úr, dühöngj,

kutasd a kórság rút pete-halmazát,

s mert sárkányként a moly fia hemzseg,

Dániel úr, tusakodj molyokkal!

Sötét sugár üt nászi ruhádon át,

s vitézkötésként látszik a bordacsont,

üszökben látod liliomfádat,

Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.

Töredékek Dani Uraságnak

Cikázott rám sok démoni változat,

és homállyá váltak a tündériek.

Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat,

zöld ágat nem tudok fölrezegtetni.

Nem vagyok Pygmalion erős király,

ki lányka-szobrot is életre ajz.

Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon

hazádba – e szózat hangzik pedig.

Hogy hízó ártánynak a mennybe lift

lehet még az óda, ettől remegek én.

Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan,

de más-más a kettő ha költő vagyok.

Ha mocsárból fényes hold-kalácsra

sárüstököst fröccsent a vastenyér:

kisded kezébe holdat hogy adunk?

Markoljon sarat az égiben is?

A fölforrott lélek szózatával

már óhajtottam jutni közeledbe,

s elképzelt szárnyas énekemet a sors

ragadta torkon, ütötte bazalthoz.

Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs

s már nyelve-gyökén az idő rovarai.

Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság,

neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor.

Ha akkor élek, éjszakád ajtaját

én rádnyitom, szegődök testőrödül,

nehogy kiüsse pipádat a testvér

erdei gavallér, tunguz zsivány.

Röpítenélek rém-zöld vadonon át

barátnédhoz, mert mézes ami tiltva,

s máriás kancahabok illatától

tűnődnék én is: az élet egyetlen.

S hogy méh-házban mezei szorgalomról

s hellén aranyidőről békén hevülj:

kard vigyázna – ámulnám rejtekemből,

verset hogyan ír az én jó Uram.

Arany úr, az őszikék meg én

Arany úr, aki sárból nőtt fel nemzetes úrnak,

aki nemzetes, édes kozmopolita poéta,

aki a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt

gyömi époszi zsákba, de hála: ezt se viheti el.

Arany úr, arany Álmos vezér, aki korán

arany égen is észlel fátyolhomályt, borulást,

majd ibolyazománcos szemmel kémleli szelíden

jelenét, az őszikéset, nem pedig a kést,

mit az ifjú tolakvó köszörül törvény szerint.

Őszike: pici bogár, csak Mab királynőcske ő,

nem kifent pallos a szárnya, de fátyolka, lágy,

lecsatolt karórámon itt forog, ő hajtja már

bűbájjal a percmutatót is – hát jó Arany úr,

eljött a jelkép megint, most énrajtam a sor.

S lám, rövid az idő, egy lágy-arany éposz pedig

mint málé-lepény közelít hogy formába süssem,

ércesre, jó ropogósra – de jó Arany úr,

mert relativ a méret: világom egy violamag.

Ide sűrül a létem, körhintám itt sustorog,

a mennyei küllőket zöldarany fejű, szemű

üstökösök tolják csecsükkel, köldöki hassal.

Föltekintve látok topánt meg csizmát, pirosat,

körömcipőt, haláli lakkost, látom a taruk-faruk,

csipkéik alulnézetből, s beülnek váltva ölembe.

Ezek az én őszikéim – szemérmes, jó Arany úr.

Bolondul csak én száguldok s beteg vagyok, árva,

szédülten hányok epét, világos vért meg hazát,

whiskyt és vodkát. S jelenthetem, így se unalmas,

ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót –

hintót csak holtan – ez époszom is, jó Arany úr.

Aranyujját ha adná nekem, esküszöm elveszteném

a drága ereklyét, mert röptömben kifordulnak

zsebeim is mint zsigereim. S mégis, bár mutatna rám:

Íme, a dombérozó, aki elveszejt vért meg aranyt,

de a mennyet megnyeri – Óhajtom-e én a mennyet?

Halhatatlanság? A Semmiből por, majd porból a Semmi.

Pihennem illene csak. Bár tarkómon, hajam alól is

puli-szem ügyel, s szimatom, e szűz vad jelez:

Nem ijeszt a Hó. E violamagban kerengő

jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr,

a szememre csúszott fekete kalap alatt

hahotázik a hús és vigyorog a csont.

Búskomor Vajda János

Nyaramtól megözvegyültem

csak sírok sötétre szivülten

bár vőlegénye se voltam

ő se volt arám se párom

csak titkos jelölt csak álom

Kihúnyt a szép aranyasszony

a szép lehetőség

nem lesz mi besugarazzon

ha férgeké a boldog család

a meg nem született bőség

Nyaramtól megözvegyültem

csak sírok sötétre szivülten

s majd szótlanná ölel végleg

a hozzám némberedő

üresség a fegyverhideg

a dér-inges mínusz-idő

Ady Endre andezitből

Szervátiusz Tibornak ajánlom

Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni

történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit,

soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy

csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!

A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb,

és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba,

ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok,

ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő

fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat,

kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb,

– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak

vagyok gyászteli címere – igy szól, s már szégyenletünkben

szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most?

Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket,

faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!

Hányszor az öldöklö angyal – nemcsak a képzeleti –

elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt

ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás,

s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt

szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt,

mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve.

Kiontva eléd a lét, – a múlt, jelen végighasítva,

s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos,

s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul,

s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt?

Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt,

havasok lépkedve völgyben vásznasan, bűntetlenül

fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még?

Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva

bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt

Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez,

másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is

legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors

kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca,

a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág.

Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel,

míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet.

A havazás árnyéka

Majd hó szakad ágyékodba,

torkodba is öregem, hó,

és lepkéivel aortádat

hó csempézi márványosan.

Megdermed a tituszi vér

a hó ottománja ha jő,

ha koponyádat hó sujtása

zászlózza föl, míg fogaid

hóba üti hó, míg habod is

hegyen-völgyön ellepi a hó.

Te hó gyarmata, hó-cicomás

maskara lész, azzá avat

pillésen e kijátszhatatlan

ármány – még tisztséget is ád,

növeszti a fület és rangot,

áldást osztasz, nem tudod mire,

mosolyogsz, de ártatlanul is

rágalma a létnek, a május

fonákja és gyalázata lész.

Micsoda tévhit az, micsoda

ámítás az, hogy a te karod,

akár a nagy hal ha felszökik,

úgy üt a nászágy hullámaiba!

Pirulva csak álmod babirkál

más égboltok lágy hasa-alján,

s hajacskás csillag hány fordul el

kárba, mert mennyei gyötretést

harmatáért nem kap, mert álmodsz!

Ébredj föl, te cukorpofájú:

Nem hanyatlás, csak átváltozás! –

kiáltsd, hogy hallhass visszhangot is,

röhejt a röhej hegyeiről,

hol havadban mint krónikákban

aránytalan-nagy fickók a vért

karcolják magukból penge-éllel,

nagy-bátran másokat biztatva így:

Öljétek meg ezt a mikulást!

Föl hát búcsúzásra, a végső

ajándékozásra – havadban

vár egy aranyfa téged, kitépd,

gyökereiből a havazás

házában, te jó ezermester

emléket faragj: a paplanok

habjaiba sok kis aranyhalat,

faragj a kérődzők ablakába

izgalomnak sárga kis halálokat!

Kesztyűddel ne törődj, tünemény.

Műtét Anyánk szemén

A ránkhullámzó lágy idő

már poshadás, ragály, s míg parola

és csók hatványra kórt emel,

én tűnődésem útján szemedig

akarok eljutni, a sómezőre.

Szemedig s nem a hajhináros tóba,

halál mustjába, láp levébe,

hol bugyborék-kalappal elköszön

sok jófej, nem, szemedig jutok el.

Világ s világa onnan kirekesztve,

csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz,

egy szent igéret galambdúc-gigásza

alatt keringsz, léleknek tervezed

magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad

fonott virgács lett hátadon. Keringj csak

te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz,

galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek,

s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról,

turbékolsz engem döggé. Addig is

a balsorsoddal büntetsz, történelmed

seregély-tatárjárás, mongol-sárga

aszály, tarack, labancos kuszadék,

bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult,

ott fúlt meg minden katica, merítesz vért.

Rossz álmod volt hogy szültél millió

vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő,

e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz.

S a vaksors disznai, a stempli-orruak

föltúrják inged, égbe-kékülő

pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak

a mínuszba, mint bürokrácia hazát.

Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig?

Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig?

Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy,

szörnyü apokrif móka, s nem tudod.

Ki sújtott vakhitet beléd az édenért,

hogy vastöményen vakogd el vas-igédet:

én vas vagyok, az Úrnak fegyvere,

az én testem vas, az én orcám acél,

s pehely leszek – De én a zsarnokodnak

pökök a galambvári tenyerébe,

arany haját, szakállát szigorúan

nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot

lerongyolom s magát lerombolom.

Teremtő mancsom drótja rajta már,

galambka-ijesztővé tákolom,

a szellőben hogy tárva nyikorogjon,

a föld és víz fölött avas

tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon.

Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért,

és mindenemért perlek és tusakszom,

s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet

krokodil-idea, eljutok szemedig,

sötétjét körbejárva fölszedi a sót

beszédes szám és rádparancsol: állj!

Fehér, kerekes ágyon én hurcollak

az ég kövén, zenitben álló kés alá.

Te fáradtság nagyasszonya, pihenj,

kislány vagy új mesében, most ne sírj,

csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj,

itt szárnyasan tüköri hó-bikák

vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd.

A fegyelem kristályos húrjai

áthúzva hó-termünkön mintha versen,

és fertőtlen zenél a tél, a nikkel-

torony-fecskendő próbaképpen még kilő

egy éteri liliomot, lebegnek

hóember-fehér alakok, fehér

álarcuk mögött mackó-dörmögés

meg szirén-zümmögés, amíg elalszol:

elvesztvén magadat, hogy más minőség

jegyese légy, amikor hangtalan

a kesztyüs kézfejek tubicaként

csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek.

Alúdj, az érző ujjak csillaga,

a fejben pontos eszme én vagyok,

a szűk szemből a célzó én vagyok,

merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen,

legyen világosság, az én szavam –

s amíg a hó-határt a részvét némasága

tombolja át s a csönd-halleluja:

szemed jegén a kés nyomán

elvérzik lassan a homály, kisüt a nap.

Világosságnak istene. Hát énekeld,

hogy, isten jónap, isten jónap, látlak.

Már fénybe öltözötten új Erzsébet

asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok.

Mi dolgom volna még? A pocsolyát

a lápot elkerülve eljutottam

szemedig, nem, szemedbe értem el.

Menekvés? Diadal? Már édesmindegy.

Szemednek iriszében sík arany

székecskén üldögélek. Nincs szavam.

Fejfák

1973–1977

Fejfáknak fejfa

Virágot habzó zöld lovakon:

sírdombokon sírjelek, sírfák,

kengyelben álló hű lovasok,

fura bálványvitézek ügetnek.

Fejemben s pántja alatt az égnek

hova hajt s hova ér ez a sok

sisakos, fátylas, ékes alakzat?

Mintha az ember-cirkuszos gömböt

húznák e pisla sár-csillagot,

mintha csak volna valami remény

másutt, egy másik delej övében,

ott mintha volna, itt ami nincs.

Hóval meg lánggal bútoros minden

tér a világban s nincs ami kell.

Hol van, ha nem a hiedelemben,

temetők fejfás hadai, hol?

Hit s rege rongyban, kár érte, kár,

ügettek űrbeli forgás szerint

fegyvertelenül mind a sugárzás

nyílözönébe, záporeső

kopogó sorozatába, a fagy

haderejébe roppanni, rogyni.

Koponyám hallja: rost ahogy rostot

elhagy s meghasad gömb-fejetek,

tulipán-fejetek, rózsa-, és csillag-

ormotok omlik el s kívül hordott

szívetek megreped, jaj, ti naívak!

Nem lobogtattok csillag-köpenyt,

úszályotok emlék s jó babona,

mennyi menyegzőt, szüretet, vért,

úr-derest, gúzsbeli kék daganást,

úr-köpödelmet, de sugaras csínt,

csodát és találmányt, mennyi fehér

s fekete gyászt is húztok az idő

zengésein át, siratók jaját,

hitvesek ájulatát, a halál

homályát hímző gyertyavilágot,

embert idéző konok és lelkes

pávaszem-lángot – s mennyi ajándék

ragyog és romlik el zöld lovatok

futtán, de éljen a jó babona!

Eleven hozza vélt elevennek,

ki amit kedvelt vala nagyon:

játék, cukorka, báb, tüköralma,

hús java, jó bor, ízlelni illik,

s hordani illik selyemszalagot,

hóban is nászinget, s bár odafagy:

nem rezdül meg a váll, se a vésett

zsinórszemöldök – szép babonába

ájulva, űzve átváltozom,

tölgyfa-fiúnak bárd kifarag,

térdig széncsizmát süt rám a láng,

színt ad, sötétet, ecettel rámkent

vaspor, tüköri fényt bikamáj –

Fejfáknak fejfa, ügetek én is

jó hadatokkal, fejem ormába

fúrt lobogóval, gyolcsa havával,

s vörösbor önt el mellemen írást

ezüstlik halpénz lovam szügyén,

nyargalok érte, ami hiányzik,

hiedelemben, soha ijedten,

bár sebesülten, likacsosan,

lepke-kiköltő résekkel, hónak

hattyútojását hordva üregben,

hűen magamhoz, úgy is ha ellep

észak mohája s dél kifakít.

Savaim, sóim, szép fele-vállam

elhagyva fájok emberien:

jussomért, legjobb részemért hajtok

csonkán e mindig hiánnyal síró,

szimmetriásra tervelt világban.

Árvácska sírverse

Nunuka sírverse

Napvilágban, holdvilágban

varrógép volt kezem, lábam.

Míg a selymet ennek, annak,

varrtam a jajt enmagamnak

s jajos lettem, kicsit őrült:

rabló bánat velem nősült,

téli csillag jött be hozzám,

siriglan ült kontyom ormán,

fölszívta a vért magába,

s lettem nem fehér, de sárga,

sárig sárga kicsi madár,

markában vitt el a halál.

Nunuka már földbe zárva,

ne kérdezd hogy fáj-e fájva!

szíve vagyok én a földnek,

édes zápor tűpárnája.

Sírföliratok

A hiszékeny haramiáé

Szép volt baltám, szép a nyele,

Rútul széjjel vágtak vele.

Az elégedetlené

Éltem ötven évet holtan,

öt percig ha boldog voltam.

A kártevőé

Ó, a fejem, az idétlen,

vaskalapok üzletében

tökfedőket sorra próbált,

mindig akadt, ami jól állt.

Most ártatlan baba vagyok,

adott a föld örök pólyát.

A dévajkodóé

Ázik

itt pecér Georgi,

rajta a sír férge orgi-

ázik.

A fajtalan dicsekvőé

Nincs már slukkom, árva kukkom,

százlóerős kis kakukkom,

kölcsön spinkóm, lopott spermám –

hírem-nevem nem seper mán.

Enyém

Én se vagyok siratatlan:

egy szem könny a kirakatban.

A költő pohara

W. H. Auden emlékének

Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók

meg az igaziak csődületében

állt poharával a Pepitaruhás.

Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső

földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem

hűséges ebei az elrendelésre

sírván a testért előre. Vígasz volt-e

poharából a korty az agyvelők

jövőt smacizó szeansza után,

mikor ingmelléről a gomb lepattant

sziklai mozdulatától s a hölgyek

papírszalagostul falták a tortát?

Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár

mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet

minden, amit a lavina előtt

magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál

s párna, hol alúdva megfulladunk.

Az elhúnyt várakoztatása

Szabó Istvánnak, halála tizenhatodik napján

Hány fokos volt a láz, ama lármás

gép, ami elütött? – Kibírhatatlan –

Hány fok mínusz az a téli rekesz,

ahol még feküszöl? – Kibírhatatlan –

Te nyüszítesz, hurutos csillagok

ingnak a kékség hörgőiben, s hiába.

Élőknek szava ez a Kibírhatatlan,

türelmetlen halottat kicsoda látott?

Halálod óta barackfák fagytak el

s szőlőtőkék, számukat csak te tudod,

holtan is számadó, te elhanyagolt

halott. Ím, tavasz van s nincs temetés.

Cinke vagy tengelice zárna be inkább

tarka kis koporsójába, s bús harangot

húznának vadgalambok, ha már az ember

irodáiban ácsorgó akta vagy!

Hadd hogy kitöltsek országló űrlapot.

Kiféle, miféle? Kiváló kaszás.

Jó ivó. De ha egy házinyulat

leütnie kellett, a törkölyt kihányta.

Nem tudta kihányni soha Csehovot,

soha a Sorsot, hát ujjára a lélek

tollat forrasztott: húzza gyönyörűn,

gyöngyen a rendet a rendetlenségben.

Elásnak majd téged is, mint a többi

halott barátot, nem öltesz soha gyászt,

s gyászbanda ha kürtöl: már nem állsz külön,

jelezve, hogy soros te vagy az elbukásban.

Pályaudvari tátincs szendvicsekhez már

halál-kordon nem ereszt s nem párolunk

cefre-őszből szeszt már, – kiittad a szent

örökmécsest mint rubin rumospohárt!

Kínodban ittad ki s bársonyos a tűz,

istenkei gyerkőc, a nyelved hegyén.

Örök homály nem bír veled, irgalmatlan

tisztaság, világosság vagy te magad!

Képzelem: hazaér fekete kocsid,

feketéjén szürke közöny a kocsis,

s ládádban levegő csak, mert te kiszálltál

elvesztett koszorúkat válladra venni.

Lepkék bojkottálják, ím, a temetést,

dögönyözik hantok üres koporsódat,

nyelvek ráhöbögnek: Azt hitte, a város

vásár, bábos, tükrös – csúnyán bevásárolt…

Hold körül szivárvány, jössz te koszorúval,

s vállad aranybérce már süllyed alá…

Jó testvérünk megérkezett, virágozzunk! –

Harsognak a keserű mandulafák.

Három nap, három éj

Simon István halálára

Három nap, három éj –

sötét a nap, az éj világos.

Három nap, három éj

neked virrasztok, hűtlen Drágalátos.

Három nap, három éj

tekintetemtől ne kanyarodj el végleg,

három nap, három éj

ne sziklásítsd meg ajkad, véredényed,

három nap, három éj

kihányom, amit bevettem s megettem,

három nap, három éj

igézlek lágyan, vasból vetkezetten,

három nap, három éj

magam megadva mindenem ajánlom,

három nap, három éj

mint kisded szívd a vérem és a lángom,

három nap, három éj

ha élek még, a torkomnak te essél,

három nap, három éj

pacsirtás kézzel fojts meg engem, testvér!

Három nap, három éj – kiterítve a mérőszalagnak

s minden mércének átadva magadat: fekszel.

Méretezik a sírt, a koporsót, ácsolnak búcsúztatót is

méret szerint, mégis habozva, vagy húnyt szemmel is hűen.

Szerettelek én is. De sohase féltem ha féltettelek.

Több voltál nekem mint hitted, több mint hitették veled.

Hervadt kezeddel ezért a gyászosaktól válassz el engem,

föl ha már nem támadsz, tedd meg: búsúlhassak érted külön,

ordasan félre vonulva, világos vackomban éjjel,

a vak nap csikorgó kanyaraiban ingva, lehajtva fejet,

s hagyd, hogy dühöngjek a gyászban kétféle kórság miatt,

kétféle rágó ráksúlyt leszorítsak átok alá,

mert mind megölődünk, s hervadva elhal az idea is,

ha túlteng a méreg, ha e létben megromol a Máj.

Most mit tehetünk visszafele? Hüppögve a rosszból a jó

felfűzhető gyöngynek a gyászban, három nap, három éj –

Szakad lágyan az ég, szereti a hazát az eső,

nyúlfül-puha ütése alól elfordult a költő örökre,

el a meggyfák vértükreitől, borulattól, az égalji sáv

sármánytollától, vékony derűtől, elfordult zöld erdeitől,

a köd-pávaasszony fölhúzott inge elől, napraforgóktól,

szölleje szűzlány-csecseitől, Országházától, ügyeitől,

panaszosoktól, portalan úttól, szélvészek poraitól,

el a sebektől, sebeitől, el a szerelmeitől,

a szajha-szagu Luxor délelőtti villanya alól,

hol márványon írta a verset, elfordult verseitől,

emléktől, jövőtől, a stressztől, a boldog pohártól,

el a mosolyától, a hazától – szakad lágyan az ég,

dagad repedésig a domb s dagadtan rohan a Duna

zöld ággal, koporsóval, koporsók az ázott mezőn is:

gőzölgő aranyládákat kombájnokkal tojat a nyár,

mert nem mozdulsz többé, rozsda üt ki szürke meg sárga,

szakad lágyan s keni magát sárral az ég. Kicsoda

sír ott? A halál. Megsirat az erős halál is.

Meghalt kalapod is, Pista, mert meghalt szemedben a kék.

Három nap, három éj – kitárva lényednek élek, halok,

beszélek árván, magasan ácsorgó kézzel dohányzom

s mentegetem arcod magamnak, régi rajzon véglegesen

törlök, javítok, rossz bogot oldok, s világos a kép,

érce, hamva helyén van, s noha grafitban: él a madárszáj,

néz a kökényszem rám, csak nézel, csak nézlek, ennyit elértem.

Csak ennyit, mert két jobbkéz férfiügyét, az oldást, kötést

elnapolta sorsunk, áthúzta végleg a halál. A kötést,

amire képes a sértett zsivány is, ha zsandár meg dögvész

paripázza az erdőt. Marad az állókép immár örökre.

Nézel csak, nézlek, míg Pest-Buda meg a Bakony fölött

falvédőjét a Sátán kivarrja, két galamb: levágott kézfej,

nem érhet össze, s röhög a zöld levegő, marad a vétek,

hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap három éj.

– Zöld oromra áll a gyász, a ravatal.

– Helye majd zeng, ha ő a mélybe tért is.

– Áll az őrség, néma síp-sor, feketén.

– Torok a sír, a kürtnél harsogósabb.

– Sóvirágos hőség ma a sisakunk.

– Harangjai is megizzadnak érte.

– Hó-redősen szűzek melle közelít.

– Majd látogatják hattyúi a télnek.

– Mellek tolnak lábfejéhez koszorút.

– Pályázik ő a végtelen körökre.

– Édes földje, íme, fürjes, gabonás.

– Kiárad szőkesége minden évben.

– Lát a szem körökkel hímes levegőt.

– Madárfiaknak osztja már a telket.

– Zárva láda-éjszakába – iszonyú.

– Kölykök szeméből néz a szemfedőre.

– Vésve, festve végzetének betűi.

– Ha bátor vagy, kapard le körmeiddel.

– Mélyen, mélyen zord vegyészet muzsikál.

– Emeld kezed a romlás angyalára.

– Napban napfolt, gyász a vérben feketül.

– Három nap, három éj kevés a gyászra.

Aki szerelmes lett a halálba

Búcsú Szilágyi Domokostól

Búsúlva a gyászban, a sujtás alatt is: illik tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Illik a haragot félre lökni, nem más miatt, nem is magunkért, de tapintatból a fényesen kényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, báj, okosság, fölismerés, aki a szenvedés csöndje. Nehogy elriasszuk magunktól a tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz – vigyázzunk, ne bántsuk meg szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Már vízszintes a gerinc, a lábszár, már pihennek a likacsos csontok. Érette arannyá álmodtam magam, átcsempésztettem a határon magam: íme, itt az arany, tömködjétek a csontjaiba! Emlékezzetek, óhajtozott élni, játszott az életért madár-kecsesen, szeretősen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, ál-marcsás dib-dábul, atavisztikus bájritmusokban, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte. Ő az, aki szemérmes szerelmesleveleket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Ő az aki szerelmes lett a halálba. Fölment a halálért a hegyre. Ki látta, ugyan ki láthatta randevúját? Ama szelíden is rettenetes képet, ahogy ültön az ősz blonder-keretéből kilóg a lábszár, ahogy a két boka közt üveg áll a bírhatatlan szomjúság ellen? Ahogy fönt, mint arany szemöldökfán átsisteregnek a szárnyak? S ki látta, ahogy oldalt kinyúlik a kéz, ahogy a város fölé, a kérdőjeles Európa fölé ragyog a pohár? Egyetlen édes halálom. Ime, hát meglelte ő is. Tündér előttünk, tündér utánunk, vigyázva lépjünk, ne könyököljük orrba még véletlenül se, mert fényesen kényes. Te glóriás, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje már. A megtartók jöjjenek, igen. Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne legyen néked nehéz ez a föld.

Glossza, bocsánatért

Szilágyi Domokosnak

Megbocsáss költő te selyemhajú

te kemény akin hajszálrepedést

mikrohasadást sem okozhatott

a hó a hő az erkölcsi erózió

megbocsáss költő hogy méltatlanul

bánt veled hogy elbánt veled

a rotációs hogy nagy haláloddal

a lap aljára kellett leszállnod

mint második sírba s még örülhetünk

hogy rotációson máig sincs bevallottan

szemetes csak szerkesztői levelesláda

de kisbetűs halál a nagynak is kijut

zsugorítva tér kalodánál sírnál rosszabb

pedig magasztaltalak érdem szerint

nyargaltam érted ezer kilométert

jól tudva hogy nem bugylibicskát

kell eltemetnem – én az ilyen fanyelüért

letyegőért eleve gerinctelenért

a dicső Kerepesi temetőig se

tántorgok el – de te éles gyöngyház-kés

becsukódtál s villámot csattant az ég

tüneménye máig is megfagyva áll

s mert vállaltalak vállamon vagy te

vegye tudomásul a rotációs

vállamon vagy végleg csak selyemhajad

hullhat alá szivem arcán a könnyet

letörülni de képemet árnyas kezeddel

ne takard el mert pironkodom nyilvánosan

mert kénytelen a szégyent is vállalom

Gyászom a Színészkirályért

Megfojtom a heroldokat,

kik halálodtól hízva gurulnak,

vért gurguláznak,

lerakom mind a gyalázatosat

küszöbére a gyalázat urának.

Mi történt megint, mi történt?

Kicsoda ment el megint

valami vérző eskű szerint

szétdúlva a köznapi törvényt?

Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?

Csak jó ripacs, vagy színészkirály?

Szépség, vagy hetven kilógram színhús? –

a színfalak mögött az irigység,

közöny és középszer még hezitál.

De színfalak mögött a vakotás,

rozsda-sálas ócska lokomotívok

toborozódnak a szokás szerint,

párátlan prüsszögnek én amig sírok,

torlasztják homlokuk egyként a gondnak

s mázukat is pattogva egyként bongnak:

ez a rebellis nem az enyém,

de halottam rend és szokás szerint,

sorsa írva volt a tenyerén,

onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,

neki is jobb már nemet ha nem int.

Neked jobb már, de szemem vizével

elfolynak a csillagok – mégis látom:

a végállomási vakvágányon

korongon lassúdan megforgatva,

már tetőtől talpig megmosdatva

s mégis bűntudattal s véred ízével:

magányosan reszket az ártatlan Diesel,

ő, aki a végső szerepből kiölt –

s lám nem dőlt össze a szinház, az lett

megint ami volt, noha nincs már Hamlet,

de van ki egy életet pitizve kitölt

operett-kutyaként s bosszút nem áll.

Aranyos meg édes nyár van s béke,

minek ide tébolyult Színészkirály?

Szemüregem árván retten a kékbe

s fázom – egy elfáradt szárazvillám

vérszegfű-csokorral mászik elémbe,

ráismerek, íme, az Elektro-sokk,

csokra: agyadról a sok kis vérfolt –

Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?

Ostor, ige-habzás immár elég volt,

béke van, nyár van, ti elléphettek,

vagy vázába kerültök csendéletnek

a tévé-azurral bélelt hazában.

– Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk

s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.

Nyár van, illene hogy én se fázzam,

csak búgjak fehéren, turbékoljak

e hét emelet vasbeton-galambházban.

Hát persze, hogy nem történt semmi,

sör habzik, folyik az ulti-parti,

kockázatnak elég is ennyi,

minek a sebeket fölvakarni,

minek akarni,

fényesen hasítani bizonytalanba!

Bizony, az élet nem hagyja abba,

a síron a bogarak összeragadva

sürgenek, apró piros vonatok,

pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,

együtt vidulnak a vevők s kofák,

rogyásig telve az uborkafák.

De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?

Hogy ekkora alázat már gyalázat?

Latinovits Zoltán, gyere el hozzám

nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,

hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,

te kísértetnek is őrült Király!

Vicsorogd rám a reményt, miképpen

élve is, magadnak sereget csinálj,

mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra

fordul még Mohács is, megfoganhat

mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,

szállj föl versmondó nagyharangnak!

Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,

pohár az asztalon, hűen várlak

akár utrakészen is, mint egy

mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.

Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály,

te jajtalan immár, de bennem baj van:

belémtestáltad Mohácsod, érzem,

te holtomiglan átvérzel rajtam.

Légy forgószél, őrült Színészkirály,

az legalább, ki a nagyranőtt sírból

szél-Krisztusként ragyogva kiszáll –

bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,

hahotázd meg a Gyászbaborúltat –

a mozdonykerék-nagy koszorúkat

gurigáld a versemen át!

Vidám üzenetek

1973–1977

Száll az ének szájról szájra

Száll üzenet zsebből zsebbe

Bárányos dedikáció

Márta, aki nyár-delelő

deli nő,

Luca, aki gyöngy baba-kislány,

de hölgynek beírva a szívbeli listán,

Pista, aki verset virágzik

s Goloáz hamujával a szív-

koronája cicázik,

aki dörmög, iázik

a gyöngy baba gyöngy örömére, te Pistám

aki Hármotok jó ügyelője

vagy: Gondviselője

te jó Atya-istván!

Ha ér szivetekhöz e vers,

habosan e herold ha becsönget

előbb csak a jó szemet nyittatni kell s:

látni eme fancsali könyvet –

a tokja, az ékes, kökényes,

a könyv maga lakkosan fényes,

akárcsak az ármány.

De bévül, a mélyben ború:

hamu-párnán

térdel az én Feketém,

legelője, a szép-kerek pázsit

mint sapka, mint glória

fönn a fején,

de konyult sugarú,

de fogyóka akár a remény,

hacukája a gyapja, de fázik,

de a kárminos pálcika-zászlót

ölelőn: szuszog árván.

Íme a

Fekete Bárány,

a kényesen vers-fodorú.

Kifelé szimatol,

mert néki a könyv nem akol,

a lakkja se napja,

s ha a hét-szint is pártául kapja

az néki csak locska szivárvány.

Bé, bari, bé!

Bé csak, te vers-fodorú,

ahol nyitva a szív-kapu, bé!

Vegye Hármatok vérköre bé!

Mert mára beért a gyanú:

szerzőnek a húsa ha kékül, kökényül,

tokjábul a lelke kiszédül

s majd ácsorog otthona nélkül.

De ihaha! Ma jobb ha nyerít

s tekerős kicsi lantja fölött

nyakolajt benyelint:

László

a láz-ló, a váz-ló,

azaz

ácsi, kovácsi,

cukori, pogácsi,

mézeskalácsi

Laci-paci bácsi.

Madaras dísztávirat

a beteg Z. Z. költőnek, születésnapjára

Ön se lett másból:

madártojásból,

s nem egy Dzsingisz kán,

költő, de tisztán.

Költése, Z. Z.,

változzon pénzzé,

vajjá meg mézzé,

makkegészséggé.

Kapjon új szárnyat,

szárnyához lábat,

évet az évre

kínnal ne mérne,

gyöngyökön inkább

járjon a friss láb.

E dalos disztáv-

iratot írta:

sármány, pacsirta,

csalogány, csóka,

csúszka, rigóca,

királyka, pintyke,

búbos pityerke,

szénfejü cinke,

kékfejü cinke,

bóbita-cinke

s barátka cinke:

La-cinke.

Válasz feleségének

Áldott, ki ír nekünk – irtál egy kockás irkalapot.

Bár viselnék most pörge magyar avagy ír kalapot:

lekapnám, sőt bekapnám azt, örömem olyan böhöm,

étvágyam is – ha tehetem, vagyok én hős Töhötöm.

Fölszedtél harminc dekát – ha percenkint értendő, kedves,

akkor már elég nehéz vagy, böjtölj, hogy ne növekedhess.

De ha nem így van, gyűrd az ipart, vagyis a tölteteket,

ne sajnálj magadtól, szívem, borokat, sörbeteket.

Megedd a husikát mindíg, öleld már, ne lökd el az ételt,

nagy lelked házát: kis kalyibádat bevakold s jól kibéleld,

szorgalmas így légy Te végre, Rádmondhassák hogy: falánk,

szerintem szebb mint a rózsa a jó marha-perkelt s a fánk.

Megvagyunk mi férfiasan – szobádban állunk s ülünk

gyöngyeid közt néha némán, egyébként főzünk, sütünk.

Fiad a palacsintával művel már oly figurát,

hogy hármat fordul, vagy placcs: a plafonról fityeg le ránk.

Jó nekünk a fazék s köcsög, eszünk, mint a lovak, állva,

színméz a szájam, Bundinak káposzta-szál a szakálla.

Csókoltatjuk a jó levegőt meg az ottani csillagokat,

délben is, este is, távoli csillagom, sétálj sokat,

lesd meg a füleseket: a nyulat, a baglyot, a kis denikét,

dalosaid is, hogy ne feledd, mit kell dalolni s miként.

De a verset hagyjuk, fő az egészség, törvény ez, örök,

óhajtjuk: gyere haza úgy, ahogy egy dinnye görög!

Órás, verses BUÉK

Szív ha nyarat áttelelt már,

a telet is átteleli.

Két mutató, íme: egy pár,

csók az éji delet veri.

Áldassunk meg hővel, hóval,

szívünk legyen jóval teli.

Szívligetről egy magányos

Szív

óhajtja – követeli.

u. i.

De ha bödönünk is fontos,

az is legyen telisteli.

Válasz egy illatos levélre

Elhagyta vackát, minden koloncát,

s jönnek betűi: pusztai kancák –

Itt vagyok Mongóliában – írja,

rám ez a hír a mongolok ijja.

S bőr-zeke keshed, borda beroskad,

poshadtra patkók engem taposnak,

én feketében s bomló lilában,

Maga vidáman, Mongoliában.

Ott mi a célja? Kutakat fúr tán?

Vagy csak a kontyot bontja a jurtán?

Irha-mennybolt a dobja? Vagy hímez,

nemez-rátítest játszik? S mit írez?

Lovagoljon, ha bírja, ha ott van,

versemnél jobban hajtson galoppban,

csak ne üzenje: írjak vidáman,

erre Maga képes – Mongoliában.

Mária jövendő Boldogasszonynak

Nagy szél meg nagy fény, nagy madarak ezüstlenek,

ideges a víz, a Dunát kiütik ezüst sebek,

idegesen Mária csönget, de senki belül:

káromkodik a kis nő, hideg a lépcső, de leül –

Képzelem, átkot is mennyit fejemre ontott,

míg a térdén tasakban ríttak a vers-porontyok.

De hát hol voltam én? Biztos, a forgó havakban,

a nagy szélben, fényben ezüstlő nagy madarakban.

Maga pedig a lépcsőn irkálgatott, vagy sírt csak,

s nem jelentem meg én, hogy ajtót a versnek nyissak.

Nem lelt soha otthon, de tudtam, címemre járt,

jelt ejtett be a résen: kis kést, kis citerát,

csigatészta-pedrőt, kicsit, s könyvet, de mi mást,

mint kisregényt, cifrát, Mikszáthtól A kis primást.

Kőfejtőmben a sziklák miután elcsigáztak:

játszom, kis levest főzök, tésztásat, kis csigásat.

Kis szalonna kell, kenyér, s katonát kis kés emel,

kis muzsika jön, kis könyv, s kisdedként alszom el.

Ami kicsi, az nem bánt – értem az intézeti

árvalányt, ki apró vackait becézgeti.

Hála, hála, hogy kaptam piciben ennyi jót,

majd bearanyozom érte, akár a diót.

Álmodok aranyfüstöt, azt hordja, nem a rongyot,

versek fölött a karján ajnároz pötty porontyot,

látogatóba úgy jön – ellátom aranyszárnnyal,

mellére aranyfüstöt ragasztok babanyállal.

Esküszöm, itthon leszek, s nem a kőben, havakban,

s nem a szélben, a fényben síró nagy madarakban.

Álombeli telefon, harangszóval

Halló, itt a kalapos nő beszél,

vagyis: a kalap is meg a nő is,

civakodtunk ma önért, bocsánat,

döntsön: a kalapot csípte a szeme,

vagy a nőt, vagy az egész tüneményt?

Bocsánat, most éppen harangoznak,

hallgassa csak, reng meg döng a torony,

és az a bronz hogy bong, milyen boldog

vagyok: a harangot közvetítem!

Hajam gyökétől végig a lábam

ujjáig a gyönyör borzong bennem,

mintha belőlem szólna a harang

elöntve távolt, a harangszóban

keresi a lélek a másik lelket,

én megtaláltam, én rátaláltam,

diadal szól a harangszóban,

bánat is, hogy egyszer elveszítem.

Jaj, ha bolondot mondok, bocsánat.

Ez a kalapocska a búbomon,

ez volt a födelünk, másunk semmi,

de építkezem érc-logikával,

s liftem a fohász is, mennyei kék.

Dögletes hús a tehetetlenség,

a nyüvek menyországa, bocsánat.

Bolond kis kalap ez, de csak szóljon,

vehetek nagyobbat is, akkorám lesz

akár a harang vagy malomkerék,

hűsölhet és kávézhat alatta,

dúdolhat, s ha erő kell, adok én,

fejéből ujjam kiveszi a kínt

oroszlánzsírnál jobban, csak szóljon,

megölöm a sárkányt, a hétfejűt,

mert nem a sárkány, de saját kezünk,

kezecskénk, amitől meghalhatunk,

vad buborékok, de ha szeretünk,

húzatlanul a koszorús harang

szól majd értem és érted, bocsánat.

Z. költőnek, sürgősen

Légy tovább is toll-kán

havakban is volkán

szakadatlan szívi vitéz

koszorúzva hetven

téllel s hihetetlen

erővel erekben

ítélj csuda szóval igézz

vizen ragyogón járj

bajjal ne nagyon hálj

idő ha nagyon száll

a Galopp füvére kinézz

kívánja Gyan Ólszál

Gyan sik idnub Tigram Icsész

Kormos és Körei

vidám hódolat a költőnek

Véreim, itt a tükör,

hol szembe is, háttal is Pista.

Sugárzik az angyali kör-

hinta-ista,

az ördögi körben sipista.

Mert bekerítik az ördögei,

hát Kormos a körmösei

körében a blattot veri.

S hogy e krampuszi nép ne vihogjon,

s ne lenne az éjszaka krátere zordon:

fehér tuba-ezrede, hópihe-kordon

szegélyezi kívül: az asszonyi kör,

fölfúva begyét aki érte pöröl,

neki drukkol-

burukkol!

Neki szál csepü-inge a minden,

de itt, a gyehennai ringben

a tét: ez a Lét.

S csak dörzsöli kék tenyerét,

de fujja az ördög a gőzt

meg a ként, vakarássza a szőrt,

beleiben lángol a kása,

már durrog alatta a plüss –

odasüss,

ami égi sipista varázsa,

szeme csillan, a lapja seper,

a partiba veszt: Lucifer.

Szarvát is az egyiket veszti vala,

már galvanizálja a menny aranya,

s már fujja is Kormos e kürtöt:

Ma a hinta a szám,

a forgó, a pergő, a sergő,

ide mind szaporán,

ide ingyen felültök!

S felülnek: a cérna-csicsergő

csillag, a nagy bika-szikla,

a felleg, a májusi bikla

a rém is

meg én is,

a múlt ezer év is,

a cipók, a sebek,

a nyűvek, a gyöngyseregek,

a lakzi, a fátum, a számum,

a hajnal, a kék óceánum.

S történhet akármi,

már nem lehet innen kiszállni,

s nem oldhat ki Ő, mutat hátat,

megúnva a lázat

megy a házhoz, családhoz,

csomagot visz, majd onnan kihámoz

a gyermeknek sok csecse babrát,

csuda délszigetet –

ahogy hajt haza látni lehet,

van hátul is napja: a nadrág –

ránca nevet.

Schéner Mihály festő-, szobrász- és kalapgyűjtőművésznek

Négykalapos önarckép volt,

úgy ismertem meg, de rég volt.

Műve nagy már, ilyen okból

Bábelt hordhat kalapokból.

Tiszteli önt alpes, pampa,

préri, bakonybéli makkfa –

soha nagydíj, semmi tömjén,

csak a kalap feje tömbjén.

Helyesbítek, mert egy lapban

láttam nemrég nem kalapban:

zsokésapkát, pirost, picit,

visel, sarkal tölgyfapipit.

Sejtem én, hogy mi a titka,

miért kalap, süveg, sipka

eme csuda-elme-fejre –

Nem azért, hogy megemelje

akárkiknek, akik jönnek,

jönnek s nem köszönnek önnek.

Fejfedője: kabalája,

rontás ellen bú alája.

Seregelhet a sok prosztó,

védi önt a plüss, a posztó,

s mordályt akik önre sütnek,

mutat fügét a süsüknek.

S tükröt mutat: itt a töksi

szalmacséplő és a többi,

mert falára Törvénytábla

függesztve van forma-álma.

Síkba vésve forma-gondja,

hogy milyen a szöcske combja

s milyen formák, milyen hálók

tipi-tupik és halápok.

S druszája Mihályka angyal

őrzi önt piros fakarddal

én meg verssel, s ami ritka:

itt vagyok meghumorítva.

Önnel vagyok én valóban

ládahasú szép falóban,

fölkuncogunk, a nemjóját,

bevesszük mi játszva Tróját!

Figurával, ezerszázzal,

bevonulunk szivárvánnyal,

ott cikázunk mint a csík-hal

babaszerető kocsikkal.

A gengszterekhöz

elrablott s megkerült igazolványom okán

Önök életrevalók, önök ügyesek,

ruganyosak, a Rosszal örök jegyesek,

álarcot vesznek, álnevet, álkulcs-füzért,

álkoszorút, mit bűzzel a güzü izélt,

ájulok, ahogy a másét kebelezik,

álltában a kassza-mackót kibelezik!

Nekem kínom a szakma: borosta, penész

kiüt egy sorért is, lassan jön érte pénz,

s önök rámjöhetnek, halleluja harsan,

s föltámad a kéz, mert a stukker a hasban!

Hála, hogy titkon vált meg tőlem a tárca,

s kár, hogy az én bárcámmal mentek a táncba –

mellőzték volna, kéznél a kuka, bele!

Mert az én képem s nevem is rossz kabala.

Viselte Karesz is, a teleki-téri,

s lebukott márvány-ingben, urak, megéri?

Nem hasonlítunk – sért ez a személyesdi,

bolygó nevemet vissza a lényem esdi,

énem hasad másképp s félnem elég nagy ok:

megölnek s kisülhet: gyilkosom én vagyok –

Merengek, íme, címem és nevem alatt,

címerem nézem, pillézi rám a havat,

s látom a Nagy Razziát, és hajlok a hitre:

nem buknak végül önök se Örök Sittre,

úgy angyalkodnak: jót összehoznak sokat,

s kárhozom én, hogy ne legyünk azonosak.

Susogó gím-üzenet

Gím-testvérem, árva András,

most kell ám a szívre bandázs!

Csalitodba, csalitomba

mert lopakszik az a barnás

árnyék, ami emberforma.

Még most lappang, lészen hajrás,

látszik egynek, pedig bandás!

Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról

Epigrammát ha nem irsz már, ne törd a fejedet, igyál. A szívremegősök, a kézremegősök hadát poharacskáddal megközelítsd. Ha remegsz mint remege-fű, majd rádismernek s befogad az új Pimodán: Hotel Alkohol Középeurópa. Szabályzatát villámcsapás választja el a régitől: Itt ugyanis inni muszáj, de írni tilalom. Hiszen annyian írnak. Tárd ki a kis faliszekrényt, elő a „tintát”, vagyis az italt. Lásd, a kupica picike, de formás és ragyog is, hát majdnem remek. Most belé a töményt, ami törkölynek neveztetik. Íme, a forma- és tartalom-egység. Átlát a törköly a kupicán, a kupica is átlát a törkölyön. Tíz gramm epigramm. Így eljuthatsz ezerig is. Ám közben figyeld szavamat, idézek egy régi krónikából:

Világosan szíp nap vala, midőn heltartó elrendölé, gyűtenék össze az epigrammákat az fénes rimai tartománban. S úgy lőn miképpen parancsolá. Kis üdő multán az város főfő terén jelenése vala az epigrammáknak. Fejérlenek mint a hattyak tolui, még penig hengerek gyanánt. Mert rimai katanák palota eránt az mejjükkel tolják vala, mint habot bolond szél az tavon. Uraimék örvendik ám ez dolgot, mert palotában gyútósféle igencsak gyéren vala, úgy szinte tűzrevaló is. Mert uraimék reggelihöz újságjokat is rend szerént megevék. Fűtőzni s langallni penig nem lehet örök éltig az táncztul és czimbaliomtul. Így hát az teméntelen epigrammákat gyömetik egy mélséges kálha eördögi pofájába. Meggyútván csiholójokval rimai katanák, rakják vala az tüzet folamatosan. És lőn akkor csuda, mert kürtőn keresztül szállnak epigrammák veres kis szárnyakon az váras fölé. Micsuda veres kis hópilék, álmélkodik az níp. Azonban ha veres is, lészen fekete, midőn az rimai földre lehull. És lőn akkor csuda, már másodjára. Mert az teméntelen fekete laskához, mikíppen mannához letérdepel az níp, látván hogy írás vagyon rajta, de immár homálos. És lőn akkor csuda, harmadik. Mert mézes vízzel pereckelt hártyát s vékonka máriaöveget hoznak s fölszedik azokra az pirinó leveleket. Majd az fénlő napnak fordítván azokat, betüzgetni kezdé az sokadalom. Én mondom néktek, nem vész el az irás, nem pusztul el a szó.

Most hát cimbora, tölts. Most két ujjal csípd föl a kupicát, miképpen én. E két kis üvegajakkal koccintsuk el a távot, e hosszú ezer kilométert. Igyunk az epigramma egészségére, a miénkre is. Íme, krónikámból kitűnt a jel, micsoda találékony néha a sors meg az ember fia. Ne feledd a pirinyó leveleket ahogy betűzgeti a sokadalom. S nem leszel szívremegős, nem leszel kézremegős. Kék lángú ablaksorával az új Hotel Alkohol csak hátadat látja.

Vers és szőlővessző öccsének

Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt

küldök, pedig földed nincs hol felnöveszd őt,

puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös,

de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.

Látom, pillogatsz az első emeletről,

s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről,

mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka,

tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.

Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok,

csak födi cementlap, mint burok a titkot,

fordítsa el még ma csákány hegye-éle,

őszvégi levéllel csörömpöljön félre!

Nem fagytak ezüstre még a föld veséi,

áss gödröt bár hátad hósuhogás éri,

szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé,

hull kozmikus abrak, mind a zöld csikódé.

Zöld ménként a házat harmadik májusra

meghágja és ő lesz lyukas léted jussa,

nap, hold, csillag rajta kondul és csilingel,

erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.

Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,

íme, most borággal áldlak, dehogy sújtlak,

rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös,

te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!

Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát,

erkélyre feszülve krisztusian megvált

olyan állapottól, hol a tudat horkol,

gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.

Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány,

eleven kigyókkal hánytorog a botrány,

de te szőlőággal átkelsz kackiásan

át a háborgáson ingben, gatyicában!

Apánk a másvilágról

Jó napot, jó fényt a családnak. Csak az óhajtást hozom, csak jó-magamat. Bábot a kicsinyeknek nem adhatok, se madárlátta valamit, nyúlkenyeret, egyebet. Nem a vásárból jövök, nem a hegyről, nem az égből, de igenis: a földből. Nehéz volt magamat összeszednem, nehéz a föld is, a sírdombot sokáig mozgattam, akár a vakond. Sós-paprikás kenyeret kívánok, igen. Adjatok jó bort, ha van, világítson az is minékünk. Annyi mohát, kőport, cementport, annyi falevelet csaptam le magamról, féltem, nem érek ide időben. De süt a nap, sütöget, szép a reggel. Izzadok édeset a napvilágban. Gondoltam, jó, ha magam jövök, mert kivel üzenhetnék? Senkivel. Készültem ide, de mióta – azóta, hogy a Lehetetlent agyadba vetted, s forgatol vele engem is. Itt ragyogok, lásd be, hogy minden lehet. Emlékezz a pulira is, a Cirókára, ahogy a bika orrába csimpaszkodik – az a kis gyöngyfogú fekete labda. Vi-vi, vau, vi-vi, vau-vau-vau! Ugatok, utánzom, terelem a harangos nagy-dögöt, a Behemótot, ahogy akarom. Gondolj csak a Cirókára. Sikerül neked is. De én nem uszítalak, tedd a dolgod. Egészségünkre! Mit gondolsz, mi a kegyelet? Elrekeszteni a dalt a temető mellett? Vígadjatok, ha tudtok, fiaim. Hozzatok akár cimbalmot a sírdombomra, bőgőt meg szép hegedűt – Másodszor már nem jövök, jó napokat, jó fényt a családnak. Nem hideg a tenyerem, fogjunk kezet.

Kísérőének fiának

aki felnőtt s elindult haza

Kísérnélek ékes hanggal, nem csicsással,

oroszlános verssel inkább mint cicással.

Fohászkodom immár, s múzsa mivel nincsen,

hadd hogy a pohárom többször emelintsem.

Elmentél s helyedben délibáb-hologram,

dimenzió három, s nem hagyja hogy fogjam,

bár fiacska-forma s dimenzió három,

fogható csak egy van, ez pedig pohárom.

Tőlem elszakadtál kelő teleholdkor,

mintha működtetne irgalmatlan holdkór,

térded úgy emelted, mint akit magához

pufók holdpirosság, árdeli dagály vonz.

Indulva hazának, mégy szembe a holddal

óriás kalapban, fácánkakas-tollal,

sötétedik vállad vadibolya-sáncként,

s amit rámborítasz: ibolyás az árnyék.

Árnyékodban én már pohárral vetekszem

s rád emlékszem harcos, hajdani Kölesszem,

ringben kinek társa volt az apja ujja –

birkózás, gyerekkor, csicsíja, bubúja.

S neked halleluja fátylas jegenyékkel,

aki, íme, felnőtt, s hiszem: sose térdel,

hosszú haját aki nem hagyja levágni,

ne merje mennyei féreg se lerágni!

Sodrában panaszt is hordozzon az ének,

mert ha erős voltam s volt magom tömérdek:

milliom fiacskát mért nem csinálhattam!

Most boldogan halnék – ha még meg nem haltam.

De te mégy hazának – ama haza hol van?

Ha eléd rajzoltam, nem kötsz ki a holdban.

Sarkunk alól földet veszítve elégszer

megjártuk, toloncolt a holdba a kényszer.

Lapockánkon pisztoly. elől piros ábránd,

révedtünk s ébredtünk: hát hamu a párnánk.

hát fülünk növekszik, s szürke holdi tájba

zendül négykézlábas bánatunk iá-ja.

Hamu-bélü tökről meséltem is hajdan,

tök hirdette: ő az aranyalma nagyban.

s én olyan királyfit a tök ellen küldtem:

belső fényessége a vitézi küllem.

S most fénylek föl, keshedt, koronátlan sólyom,

vélve: fiam sok van, sok a ragyogósom.

Álság ellen mind megy szép kis kardot öltve.

s mindegy, hogy a hólyag költve van vagy töltve.

Karddal, síppal, dobbal: mind virágom, s látom,

átlépnek az újabb meotiszti lápon,

s Jungi ingoványon, hol bűz buborékol,

büdös lidérc-hattyú röfög s kukorékol.

Ti: előre, tetves ősatyák csak körbe,

mert a templomok közt volt az idő görbe,

ünnepekkel tért meg, ott ücsörgött s ült le,

fulladt borba, sörbe vagy lepényre sült le.

Körhinta, kőcsipke-rozetta, hasonló:

űri csillag-újság, zodiákus-forgó –

De az idő immár kiegyenesítve,

s magzatok: vigyázat, nem lökődni sínre,

soha sínre, soha kerekes cselédül

ördög tomporának tempós kerekéül,

esztelen iramban se régi se új kincs,

bővült s újratermelt kínból visszaút sincs.

Ember alkonyába az utat ne lássam,

ahol hajt a Bomlás dögszagú palástban,

s kereklő sok sebként fiaim forognak

vérző égi sínen bár a csillagoknak.

Nyakam hattyúdalra nem tekerem, inkább

ítéletet mondok, ez keményebb, tisztább:

Út, mit ember ád el, út, mit ördög megvesz,

görbül az is körré, mindenestül dög lesz.

Fél-világ ti vagytok, szív, arányzó ész hajt,

s fiúk, hazaértek, fiú, haza érsz majd.

Minden archetipus-vércsöpp, nem hazúdom,

benned haza ér majd az egyigaz úton.

Föld-hó-kohó-arcú világöreg-ősök

haza érnek csengős pásztorok, regősök,

parasztok, timárok, vasverő cigányok,

költők s holdsütésben forgó szent zsiványok.

Ezt higgyed s ne félj hogy aggódva igézlek,

nem kötelez: kísér oroszlános ének,

úgy is ha kifogytam létemből, boromból,

játszva lábaidnál mormol és dorombol.

Vers egy pici guminadrágra

Élünk s nem élünk

folytatódjunk

ragyogóan

babák babák babák

tisztábbak mint a taták

lovagoljatok tovább

a hugyos

bugyogóban

Elvarázsolt kastély

1973–1976

Háromkirályok, fakírral

hódolat az olvasómozgalomnak

Babarózsák a város májusi övén, innen indulnak napkeletre. Nem tarka lovon, nem is púpi-tevén, de benzines, durrogó cserebogárban. Utazván a három király, csak keletre néz. Hódolni akar a kisded fénynek, mert hír szerint megszületett s lészen a világ világossága. Hír szerint az ottaniak ütköztetik őket malacmájjal meg pálinkával, ami hatvanfokos nehéz sötétség. Keleti zöld utazás – egy verssor kisarjad kurtán a tudat alól, szalagként feszül a huzatban, kiszakad s lesz a múlt időé. Kétoldalt a méhek, markolva virágzó koronákat, mennydörögnek hátra. – Rohanunk. – Mire gondolsz, pajtás? –Tűnődöm azon, hogy az idő a gyönyörre kevés, akár a háborúban – Rohanunk. – Láttam a front idején: egy helikopter fölkerepel a hegyoldalból s pirkadó cseresznyefával elhúz a fejem fölött –Nincs idő a szemelgetésre, az ízek rendezésére a szájban – Van idő, a kukták vetélkedése példa, meg a szüntelen borversenyek – Rossz borok nincsenek, csak rossz ivók – Ezt gondolják a borgyárak is, hogy folynának el – Rizlingből a zöldes homály, mint rejtelem a művészetekből, nem hiányozhat – Vétek alig van rútabb a ragyogóan rossz italoknál – Majd megszűrnek s kristállyal derítenek téged is, ragyogsz majd példa és ragály szerint – De a sötétség marad – De akkor már nem fáj semmi – Ki tudja, hova nyilalnának a bölcsek, ezek a rejtelmes tanakodók, ha nem fékez le a jármű, éppen egy bárányzó hegyoldalban. – Tessék kiszállni – mondja a sofőr –, tudományomat megmutatom én is, mert fakír vagyok. Az egyetlen fehér fakír. Kendőbe kötve itt vannak műszereim. Itt ez a rozsdás kötőtű, a doktor kifőzné, de én fertőtlenítem a porban. Megijedni kár, mert nem folyik vér, és nem fáj semmi. Most átszúrom a torkom, tessék – Elsápadnak a háromkirályok, és a virágok arcizmai rángatóznak. És a bárányok tiltakozó kórusát a gépkocsiban is hallani sokáig. – Kérem, tudományosan is megmagyarázom. A fájdalom-zóna kihalt az agyvelőben. Algíri kegyetlen gazdám addig dobálta belém a kést meg a kardot, míg elhatároztam, hogy belehalok. Másnap már nem fájt semmi. Később, a fronton, egy erdei majálison fölvonultam én is, de pucéran. Torkomtól az ágyékomig csupa sárga vitézi érem, sárgarépából persze. De biztostűvel a bőrre feltűzve mind! Később, a front után a legmagasabb helyen szolgáltam, kérem. Egy reggel várok a palota előtt, kilép egy savanyú, de főrangú kartárs. Bevágja a kocsiba magát, azonnal bújik az újságjába, fentőzik benne. Nem szól. Már Makó fele járunk, de nem szól. Fogom a tűt meg a cérnát, félkézzel bevarrom a számat, kérem. De akkor megszólal végre: Mi az, mit csinál az elvtárs, megőrült? Mutatom neki a vitézkötéses számat, csak mormicolok, makogok neki hátra. Jajveszékel, fenyeget, hogy a kocsiból kiugrik. Ő! Megszánom, kihúzom a fércet a számból. Felhomályosítom, hogy engem némaságra kárhoztatott, s nehogy kinyissam a számat, bevarrtam inkább. Igy lettem neki kedves János meg édes János. Makón pedig a csillár alatt maga mellé ültetett, kérem – Hahotáznak a háromkirályok, makognak, dadognak, csaknem szétrepeszti őket a cirkusz. Még az imént a menyegzői akácsorok jajgattak balladásan, most mézillat-glóriában, patyolatfőkkel, csecsekkel intenek, hogy nem fáj semmi. Bentebb, a trágárzöld homályban Krúdy diák a füvet hengerli gyémántló cigányszűzekkel. Kopognak rájuk baba-nagy harmatok, attól nyögnek és nyerítenek. S látnak a három királyok útszéli szekereket, fék a kerékre fagyasztva, a lovakon ezüstrojtos takaró: verejtékből. Ferdék s merevek a hajtók, állig lehuzva minden sipka. Alvó mikulás-karaván, fényes nappal. Ezek úgynevezett bolond-bort ittak, ragyogót. Hatását ismerik jól, hát intézkedtek előre, mint a struccok a vihar előtt. Most nem tanakodnak a háromkirályok, pillanatra kiesett fejükből a hír, hogy a bolondház ablakából kezek és hajak lobognak, megőrült vidéki tanítónőké, fiataloké. Most kacagnak a bölcsek, nem csípi őket a kérdés, hogy a csordapásztorok vakaróznak. Mosolyuk a virágok havában fatornyokat aranyoz betlehemivé. Tetején egy hatalmas almáskertnek, almavirág-habokon Veres Péter, fent libeg ingben, bokáig érő gatyában, a beporzást végzi szivárvány-tollseprüvel… Napnyugtakor érve a napkeleti helyre, bevonulnak a háromkirályok a kisded fényhez, ami lészen a világ világossága. Üdvözli őket helybeli hatalmas termet, a fényecske nevelőatyja. Orrával betűzi szózatát egy barna papírról, amiből a sóstasak is készül. Fáj. Föláll az első király, a barna bölcs, aki jegenye és gúnár is egyben. Mert mint a lúd a jégen, csak féllábon áll. Gyújtja a tömjént a közönség orra alá, dícséri az ország baloldalát, anyát meg gyereket s főleg leányt. De ez nem fáj. Bemutatja útiporos társait végül, tömjén alatt persze. Fáj. Föláll a második bölcs, a fekete király. Orcája kő, de a bajusza ráng. Kitárja a morál szentséges aranykönyvét, kiáltja a cimet: Sokan voltunk. S leszáll a hangja suttogásba: itt meg kevesen vagyunk. Fáj. Fölhozza a mélyből a szegények sebeit, gyógyítani kezdi, ne fájjon, ami fáj. Föláll a harmadik, a deres király a vers és a szabadság lószügy-nagy rubintjaival. De hirtelen megtámadja arcát féreg-sok ránc. Elejti a rubintot. Fáj. Mert valami különös erő eltekeri a fejeket más irányba, a kijárat felé. Tán egy láthatatlan hírnök bukdosik fülről fülre, hogy kívül a szenzáció, a holdvilágban. Így hát a hódolatnak hamar vége. De kívül az áhitat óriási. A csődület dermedt csendesóceáni szivében valaki áll. De aki ott áll, nem szaval. Ellenkezőleg. Bevarrta a száját. Fakír.

Elvarázsolt kastély

Akár a szeretők, takarják egymást az éjféli óramutatók. Új év, új szív! Puszilkodnak poharak, orcák. Mindenki mindenkivel, mindenkié mindenkiével. Ölelkezés a girland-hurkák alatt, elvarázsolt kastélyunkban, honnan az urakat, úrhölgyeket kiszippantotta a hajdani huzat. Hála, hála. Most mi vagyunk idetaszítva. Ők meg valahol, menyországukból, csillagközi fekete lukból morognak ránk s megítélik stílusunkat. Új év, új szív! Csak volnék bátor, áhitott hóesésként fölállnék az asztal fennsikjára s meredeken így susognék: Uraim, hölgyeim, gyémánttá tömörült a gyanúm, hogy az új év is ó év. Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás. Így ne szeressünk. Temessük egymást, gyerekek. Már a pólyások kezében is ásó, pirinyó ásó a csörgő helyett. És ebben a percben az új babák szivére árnyat, betétkönyvet helyez a bájos Nemzeti Mosoly, mert hajlandók mostra születni. Hógolyót a kölköknek, hógolyót. A nemzeti hűtőintézet emberei térdeljenek a pázsitokra, halásszák össze a hópelyheket hógolyónak, tartósitsák az öröm-ínséges időkre – Susognék mint a hóesés, de nem, az új szívek célzatosan megítélnének: Ordít a költő, gúnyolódik a költő a fekete luk szemszögéből – Megadom és átadom a lényem az ünnep hétszínű szivárványának. Vascipőt, sisakot, páncélzatot lerágnak rólam a percek liliomai. Ég bennem gyertyaként a hit, se füstje, se korma. Nem rajzol karakülbundás ördögöket legbelső falaimra. Az ártatlanok kórusa is bennem: Ég a gyertya, ég, el ne aludjék. Hiszem, a beethoveni ölelkezésre alkalmas vagyok magam is, csak legyen, csak legyen karom! – Krónikába illik még, hogy nem vált véremmé a hazai pezsgő, festett piros bor. Boldogan mind kidobtam. Fölkelvén boldog új évet sóhajtok magamnak. Mint aki föltámadt, visszasandítok ágykoporsómra, ím, csupa dér, csupa gyémántló forgács. Boldog vagyok: több deret kinlódtam ki magamból, mint az idei tél, mint a tavalyi tél. Hódolatképpen megbuggyan a csempefal, csörömpölnek elém a tapsok. Földig hajolna a jenki-állkapcsú mosdókagyló, de nem hagyom, fölpeckelem állát fekete botommal. S mire megnyugszik a porcelán: a porfelhő rózsás fodor-menyország, habzó korsókkal ott ülnek angyalaim, a csempések, a cementcsempészek, a tipli-sikkasztók, a sróf-kezű vízvezetékszerelők. Valamennyi boldog, akár a földművelő, aki csodamívelő immár: atyafi-brigádban gyártja a műszempillát meg a műgyöngyház-körmöt. Idebilleg a képe, de ne hidd, hogy kalász-koszorúban, százlábú sötét szempillák sora keresztezi. Ovális fekete glória. Kölni és ragasztóillat. Ragasztott körmei arcomba lógnak rámájából. Rámpillog, forgatja szemét, mint Honthy Hanna, igazi bajuszos csárdáskirálynő. Hihihi, hahaha, ez itt az öröm. Hát még a sapkagyár. Mert rémlik, ama sárkányölőről elnevezett nagy hegyen túl egy sapkagyár papíron áll, vagyis nem létezik. De az üzlet virul. Onnan rohan a vonat levegővel rakodottan s hahotázva engem elüt. Ebédig tán sikerül elvéreznem. Boldog vagyok. Agóniámban űrlapok harsonáznak, s nyúlketrecek közt emelkedik síremlékem, betonrózsásan, divatosan. De a déli harangszó szentséges nyálával összeforraszt, lázamat oltja, talpra állít. Vegyük fel királyi ruházatunkat. Nyakkendőt is? Nyakkendőt is! De a koronánk, ugye, mellőzhető? Korona nélkül nem fej a fej, amíg kastély a kastély! Tányérral, tállal már zörögnek az alagsori emeletes pléh-szekerek. Tálalnak fehéren fehérre a felvégi mongol cicahercegnők. Máj, máj, máj. Valamennyi asztalra máj. Ám nekem ez a sertésmáj sörtés tehénpéra-rombusz, de sötét! S bár elönt a fakó szégyen e képzet miatt, se étvágyam hozzá, se kezem. Másnapos volnék, vagy önemésztő beteg vagyok? Mikor ölsz meg édes képzeletem, káprázatom? Már hóvirág-koszorúk a zsigereim. Délutánra lebegek már. Délutáni sétalovaglás – az anyaföld sóhaja hordoz. Ágaskodva a toronyig érünk, megtáncoltatnám a harangokat, s ím, köddé vált kezem a bronzon. De megcsendíti fülemet egy finom tiltakozás: Félre, te szentségtörő, a harangokat csak fejni szabad! Igaz is: illene már megjavulnom, csönddé válnom, hiszen horkol, buborékol az újévi ország. Hiszen a madárcsőrök is fölpeckelve arany és ezüst korongocskával, ünnepi konfettivel. S vadludak ék-alakjukat vesztve itt köröznek hangtalanul, szájukból az ünnep szerpentinszalagjai lógnak. Csupa jóságos óhaj vagyok. Óriás aranypatkókat a síkra írok lebegve utamban. Négylevelű lóheréket karéjozok a hegyoldalra. Lázítok sültmalac-pirosságot az égre. S ha tudnám, hol raboskodnak a sültgalambok, elrágnám láncaikat. Mert hiszek az ábránd erejében, az eleddig unalmas utópiákban. Leszáll a menny a földre. Szép jeleket látok máris: a Mars csillag piás kocavadászként négykézláb mászik a vaddisznók közt. S a lábon maradt kukoricásra alászállt a millió karátos Vénusz, mintha lovagolna: tunikáját föl-fölrántva, csiklandja magát a kukorica címerével. Nem tudom, hol raboskodnak a sültgalambok. De szalagok, flitterek, viszonylagos viszonylatok közt is tudom, hogy hol van Anyám. Iránytűként fordulok távoli Anyám iránt, aki egész nap a fal mellett áll mereven téli vendégségben. Nem ül, hanem áll, hogy dologtalannak ne lássék. De seprüt se foghat, csak áll és hallgat. Vállatövéig a kezei zuzmarából. Nézzük egymást a játszó tüneményeken át. Ő mondta, ha megfagy az ember, előtte édeset álmodik. Szeretnék állva megfagyni, már tetőtől talpig csönd vagyok, csönd.

A fekete pátriárka

Szív, a pátriárkáé, vagyis a tatáé. Jaj, hogy felöltöztetted Isten, a tata szivét. A rétegeket még elsorolni is kín, ha az életirtó magasban fehér, sárga, skarlát, kék meg ibolyás tüzeknél kezdjük, ha csillagoktól közelitünk a szívhez eképpen: magnetoszféra, exoszféra, teroszféra, ionoszféra, mezoszféra, sztratoszféra, toposzféra, ház, kabát, báránykamellény, ing, bőr, hús, a mellkas csontjai, különféle hártyák, szívburok, szív. Szíve a pátriárkának, vagyis a tatának. Viselte valaha a sorsot, gondot is, nemcsak a földit, de a csillagok családjaiét is. Ha mákszemet ejtett a földbe, csillagnemzőnek hitte magát. Ha elhullt egy csillag, mintha ujjára ütöttek volna kalapáccsal. Simogatta a tököt mint a kelő teleholdat. Dobogott együtt az egekkel, főleg nyáréjszakán, hanyatt fekve a kévék meg az aranyhajú sarlós nők közt a búzaillatban. De a jelenben atyai gondját kiharapdálják belőle. Udvara van a holdnak – ha így szól, beleharapnak: Mi köze hozzá! Szeretne más burkokba felöltözni már, elcserélné a házat egy kis fekete sátortetősre, vagyis deszkába öltözne és földgolyóba. Most csak ül a házban házőrzőként a zöldfüvü dombon. Átnéz olykor az ablaküvegen az útra, ami végigtüzdelve jegenyékkel, áriás pávatollakkal. Majd onnan hozza az unoka az új asszonyt új autóval, a nászajándékot, a násznép-maradékot pedig a traktor. Tratatatata. Ez az unoka a legkisebbik, fészekfentő, ez esett valaha fejjel a csizmaszárba a bába kezéből. Most mégis akár egy oszlop, még pocakja is van. Kell is neki termet meg súly, ha hadakozik a farkaskutyával, oktatólag, mert ő tanítja emberfogásra, minden harapás forintot ér. Öltözik ilyenkor zsák meg pokrócruhába, behemót rabló, fehér ponyvakesztyűi a térdkalácsán is alul érnek, de csak lebegteti őket. A holdjárók mozognak így, ám azok hóvirágok ehhez képest és nem tépetik magukat holmi holdbéli ebbel. Vitte a kutyát is a lakodalomba, mert a menyasszonyt se szereti jobban. Bizonyosan együtt ültek vacsorakor is, jobbján a menyasszony, balján az eb, aki villáról kapkodja a húst és köszönetképpen fogát ragyogtatja a sokadalomra, így – a tata vicsorít. A tatának még valódi farkasfogai vannak, de csak diótörőknek nevezi őket. Kinéz az ablakon újra, képeslap-kék a levegő, óceáni kék. Látta ő az Óceánt is, hajózva Amerikába s hajózva vissza a hajófenéken. Ámulta a vízmélyi ablakból a cethalakat ahogy cicáznak s kapkodják a krumplihéjat, konyhapotyadékot, de a felsőszinti hölgyek hányadékát, a málna és tearózsaszínű fagylaltokat is. A husikát, a húsleves pénzes aranyláncait is. Gondolta, neki nincs, amit rápazaroljon az Óceánra. Tán ha kiszórná a kölkeit a cethalaknak, még a pólyásbabát is, bocsássa meg az ég! Mert kurvául becsapta Amerika. Elcsábította a hírrel, hogy Kaliforniában aranyfoggal jönnek a gyerekek világra. Hol vannak az aranyaid? – faggatták itthon. Itt vannak az aranyaim – mutatott a gyerekeire – színarany mind és országgá szaporodik! Fölrémlett neki az arany még múltkor is a Gazdaságban. Ült a vénasszonyok közt a faltövében, feltörtek legalább tizezer tojást, bele a kerék-nagy fémedényekbe, s már vitte is gyárba a traktor. Tratatatata. Mert a tojásport nem lóvérből csinálják ma már, egyéb hamisság noha akad. Hát fölrémlett az arany kereken s laposan, ennyi aranyórát csak ott látni, túl az Óceánon. Még ketyegett is a rengeteg-sok sárga, föl-föl a bádogmederből, egyre ércesebben, irgalmatlanul. Ratatatata. Émelygést, hányingert kapott a szagtól. Már nem menne újra tojástörőbe, inkább az öregotthonba. Fonna kosarakat, zöldikéket, meg nagy-nagy hattyúfehéreket. Nézi a levegő-óceánt, fickándoznak a fecskék, bucsúznak talán. Kiszimatol a küszöbről az oltárian sugaras őszbe. Úristen, hát gumicsizmaöblöt meg kapcaszagot orront az orra! Itt mindenki gumicsizmát hord, itt minden lánygyerek Mónika! Ha felköti magát valaki vén, előtte húzzon gumicsizmát, abba nem dagad bele a lába. De ha az örökösökre haragszik, rántsa föl a bőrbülvalót, a másvilágra avval ragyogjon át! Most látja csak, hogy ruhája hétköznapi, pedig már közelíthet a násznép. Ratatatata. Átöltözik háttal az ablaknak, ingével begyűri a függönyt is a nadrágjába, lépne előre, nem tud. Úristen, micsoda menyasszony vagyok, plafonig tartják a fátyolomat! Úristen, de szép menyasszony, jó feleség volt a mama! Áldott legyen a neved, mama! Felöltözik a pici-rózsás fekete ruhába, a mamáéba. Így jobb neki, sokkalta jobb. Rákönyököl az asztalra, figyeli a csészealjon a tortát. Még tegnap kapta, érezze magát ő is a lakodalomban. Ratatatata. Hessegeti az édességről a legyet, de az a képére száll, ő pedig pofont kap önmagától. Ratatatata. S ekkor egy óriás harangvirág, nem kék, de izzó piros, ereszkedik a tata fejére. Felöltözik vállig a piros harangvirágba. De ezen át is látja a legyet, ahogy piperézi magát az ablaküvegen. Ratatatata. S már az ablak odavan, szék perdül, asztal borul. Miképpen földrengéskor, iszonyuan rázkódtatik a tűzhely. S mint aki sárkányvértül részeg, táncol a tata a bádogcsövön. Ratatatata. A cső pedig okádja és fujja a kormot. Ratatatata. A hosszúnyelű baltával be a szobába. Szekrény, tükör és csillár odavan. A söröskupakokból összeforrasztott festett madár, a gólyamadár csak pléh-palacsinta. Adok én nektek Mónikát! A Mária-képen szétbaltázza a galambicákat. Ratatatata. Ki az udvarra, a galambház elé, villog a forgács a dúc tövéből, kerengnek a galambok fehéren. Ám fölkoszoruzva őszirózsákkal közelítnek a dombra a motorok. Ratatatata. Egy szoknyás és baltás kísértet liheg a násznép elé, a tata. Értelmes ötlet a vadőrnek jut csak eszébe, a kábító injekció, amit lőni szoktak erdei vizitkor a vadba. De támadás közben az öreg elesik. Belemarkol a fűbe, beleordit a mélységes földbe. Ratatatata. Fölébred egy templomian tiszta teremben. Valamennyi ágy szélén szoborember ül, nagy és mozdulatlan gyémánt a szemük. Pázsit az ablakok szemein túl és örökzöld tiszafák. Árnyékukban csendes folyóviz, napfoltos, hűvös. Mélyéből is látszik, ahogy lassúdan, időtlen méltósággal úsznak a halak. Édes doktor úr, én már csupa egészség vagyok! Bácsika, még nem egészen, mert ratatatata. Ugye ratatatata?

Hét vers Kondor Béla képeihez

1977. november

Darázskirály

Tűnődés mártírja ifjan s elevenen

fiúk ti holtak ez vagyok ó nem a szégyen

pirít s nem kutyaalázat párázza be

a hét világot átütő szemet fiúk

süvítsen-e szárny a távlaton-túli

távlatba mit bemértem égi gengszter

avagy szétpukkadjon szivem a földalatti

keszonban hol vasbeton könnyezik s kintről

rum néz be véres szemmel – ma nem születik

szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez

nem a napvilág méze kell – kimondhatatlan –

fűnyelvvel biztassatok fiúk: süvítsen

Késes ember

Heródes is így kezdte ahogy ez

aki sihederkorban kutyusok

cicák fülit-farkát nyeste le

cifrálta mint anyja a derelyét

összenőtt a kéz a késsel össze-

forradt hivatal s hivatás benne

így nem lehetett ő csillagszóró

toprongy köszörűs de csillagoltó

rekorder áramvonalas fejű

ím felöltöztetve jelképekbe

ünnepel most és viseli a vér

hemoglobinját sapka ez siltes

túlontúl szolgált s a háttér: arany

A tengerész álma

Egy csillagot hazai parton sáfrányhajút

imádok én odakötök álmot hajót

s ha laskafehér vitorlát eléd eresztek

bókolok neked gyönyörűm dehogy a szesznek

majd rézoxid-orrom hófehérkévé varázslom

viszem eléd csupa tengergöröngy-pofámon

attól a perctől nincs közöm disznó szavakhoz

mert eljutva hozzád megtérek igaz magamhoz

angyali dalhoz kalácsos karácsony-este

pilézzen hó a férfinyomort kirekessze

s mint kire szerelem édesen nagy súly esett

Bermuda-háromszögedben elsüllyedek

Szent Péter és egy nő

Ez a kults a minékünk rendeltetett

magasságé pinczétül hét emelet

denevér s bagoly a szomszéd s Viola

a naív – meg pokolfüst de nints kaloda

zenélhetsz – mantsomnak is szolgál a húr

s majd édenzünk dönghet a pokol alul

én játékbul hordom ezt a péter-gönczöt

visel noha tsak a szívem hét kolonczot

s még röpködnöm is illik hölgyem a súllyal

de hölgyem sárgahajúm ne keserülj el

ha tsak szemmel követsz is: megalakult s

boldog a társaságunk íme ez a kults

Gitáros nő

Te is megöregszel nyakad megöregszik

s kell csipkeörv de esküszöm a síron

túlról is látom a ráncot ajaj virág –

erezet és hajzat elavul a húr is

csupa mész lesz nyúzod mészkő-izülettel

s mész-Jerikód nem döntöd le ajaj virág –

dísznek helyezlek hölgyi szemétdombra

ágyam kerek öt seb jó balzsamot rája

jő malacizmú bajnoknő ajaj virág –

fenyegetlek s látom tél van ahol ültél

rámromol az étel életem és minden

bosszúm is csak engem ér el ajaj virág –

Fiatal menyasszony

Habzik a koravén pofaszakáll s lecsurog

termi a habot a pápaszem kerete is

lég-fogú agg eb de szíve harapós

itt ha menyegző lesz a cicák egerek

rumosteáznak – művész ur megtébolyult?

Szorong a kicsi nő kisded skatulyába

zárná be magát de szerepe őrangyali

mentőövi – érzi homloka pántján fehér

vadembertánc dobog körbe illene már

e Picassó-trikósra nézni de égi

sugallatot hallgat: kisasszony menyországgal

díjazom a kínját kisasszony legyen erős

kisasszony ha lehet vigyázzon a művész urra

Bohóc

Mély aranytálkámban glóriámban

mindig sötét a leves beakad

kanalamba a kárhozott spinkók

haja epesárga koromfekete

talárba klepetyusba királyingbe

hasztalan öltözök sündisznóbőrt is

ölthetek átdöfik bennem az angyalt

pátriárka-álcán is a fiút

aki vasreszeléktől szaharához

jutott el konnektoroktól az ég

halálos villanyházába mulassatok

hölgyek urak Mohácshoz mérve mi ez

Jönnek a harangok értem

1973–1977

Szederkirály

kisregény Pírpír kisasszonynak

Mindenfele útjai futnak,

pirosak, feketék,

sárga-porosak,

virágporosak,

meredeki zöldek,

levegői kékek,

fehér-fehérek,

mindenféle zsebei vannak,

zsebei még a szivén is

pávatollak játszó szemeiből,

a szivárvány selymeiből,

de sötét, de halálfejes

éjjeli pille is rázsebesül –

ilyen zsebekkel, ilyen utakra

fut, fut a Szederkirály.

Kétféle ék van,

nem nyak-ék, nem vadliba-ék,

s ha Pírpír se tudja, hát íme:

van fából való, vasból való,

amivel ékelnek, hasítanak.

Hová hasítasz, vas-ék?

Világgá, te fa-ék, te fa-ék!

Sikítja a Szederkirály.

Fut a szőlővirágos hegynek,

hegy iránt

fazék levessel az öreg

Szederhöz a Szederkirály.

Derék gyerek vagy igen,

harangszónál gyorsabb az a láb

és lám a fedőcske alól

egyetlen arany karikát se

vesztettél el, most eszünk,

ennénk, de a kanál hiányzik –

Jót nevet a Szederkirály.

Pityereg a toronyi harangok

szoknyája alatt, mert ráalkonyult.

Kellett nekem harangnézőbe

jönnöm, mint legénynek leánynézőbe!

Istenem, a lépcsőt a sötétben

igazítsd jól a lábom alá,

hadd szálljak alá,

s légy velem nehogy elvigyenek

a rézfaszu bagók, fogadom

nem röppentek az oltár fölé

gyertyaoltó verebeket, fogadom

fészekbe, kalodalikba madárért,

madaraid tojásaiért, fiaiért

nem kutatok többé, továbbá

a Kera mama ágyába brekuszokat,

apró, piroshasu kisdedeket

nem dobigálok, továbbá

nem káromollak és paráznaságra

nem adom a fejemet. – Az Isten

lépcső helyett meleg tenyereit

adogatja a lefele lépő

talpak alá,

alásegíti szépen a földre.

Forró harangokkal akkor éjjel

álmodik először a Szederkirály.

Ha tücsök, ha bogár,

ha élet, ha halál –

én ebbe a száraz kútba –

kiáltja mindennapi mondókáját

elsápadva a Szederkirály.

S már kóckötélen megy is alá

a kávaalatti szalmaszálas

rendetlen csurifészeknél is

alább, a mélységes mélybe,

a hangtalan barna földharangba,

ahol az öböl már teljes barlang.

Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag,

történelem-szag, nyirkos ruhák,

fekete subák szaga, pólyák szaga,

itt szénával megrakott három hosszú

szekér is könnyen megfordulhat,

elfér a falu, ha jön a tatár,

ha jönnek a törökök síppal, dobbal,

ha átfutnak rajtunk a franciák.

A véneknek mélységes igazuk van,

mondaná az édes napvilágra

fölbukkanva, de száját

útközben egészen telerakta

verébtojással a Szederkirály.

Zöld erdejét a kukoricásnak

végigálmodja lépegetve,

búsúlva a Szederkirály,

mert Szederapa szava szerint hajdan

egy hajnali ködben itt vonult

a zsivány Savanyu Jóska árván,

púposan a gondtól, igen.

Beleroskad a Szederkirály.

Leül fáradtan útja közben

minden kicsi tökre, még zöldek,

éretlen halálfejek, de látja,

ahogy ősszel a sárga halál-kobakot

fölveszi fejére, szalad hazának,

csinálna lámpát a halottaknak

gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó

szép ajándékot, de agyarasan

fut utána a Kondabeli Kan:

Dobd el azt a tököt, te Szederkirály,

különben téged is megropogtatlak!

Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan,

hiába is kapkodsz a bokám után!

De hála, ez csak álom, csak ballag,

búsúlva a kukorica zölderdejében,

levágja a kukoricababák haját

bajusznak, és orratövéhez

a szájaszéle ügyesen fölemeli,

de ügyködik orra is hűségesen,

a szép bajuszért csupa ránc.

Selyembajuszával a Szederkirály

magát nagyságolva legénynek

átlép a zöld, a paráznaszagú

kenderbe, álmodva gyereket csinál

Polányi Ilonnak, a szaloncukor-

illatú paplaki szobaleánynak.

Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert!

Ó, ha az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem ezt látná, letépné

féltékenyen a fülit, farkát is,

megráspolyozná bajusza helyét

a buja kis Szederkirálynak!

Miénk a vár, miénk a vár!

Noha kiáltnak ostromosan,

s noha karmolnak, harapnak is

a nohavári törpék, az aprószentek,

mehetnek szájbaütötten haza!

Menjetek anyátokba, apátokba,

akik most éppen a kemencében

csépelik törpén a törpe rozsot,

nohabort igyatok picike pohárból

s jöhettek vissza, én várlak!

Pörköl a hátukba a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony ne féljen,

nem jönnek vissza, csak vizesvödörben

szívatják a fejük daganatát.

Most más izgalom lesz, más háború,

az Isten kék templomában: a Sághegy

orgonáján egy sötét kerubin

játszik, és fekete kórus az erdő,

villám gyújt lángot a jegenye hegyén,

kifujja a szél a tökvirágkürtöt

szájából a Szederkirálynak.

Az Úr pedig fényes záporinget,

záporingre súlyos jéggyöngy-palástot,

gyöngykoronát, de égig érőt

ád a fohászkodó, imádkozó,

a szánom-bánomos Szederkirálynak.

De megkönyörül rajta hamarosan,

bocsánatképpen egy lágy szivárványt

ír a feje fölé, nevessen ő is,

nevet is, fut haza mindent feledve,

megtelve hétszínü hazugsággal:

Szétvertem a nohaboros Nohavárat

mint jég a kölesmagot, vakondturást,

de láttam akkora pávát a hegyen

leért a farka az erdőre lilán.

Láttam, a farkas bárányt operált,

lóhúgyba mosakodott, ördögöt is

láttam, ahogy áll a csipkebokornál

álláig fekete trikóban akár

egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő,

és csillaghullásos volt a szeme –

meséli a bólogató Szeder-családnak

ámulva önmagát a Szederkirály.

De Pírpír kisasszony tudja meg,

és ámuljon, mert ilyen még nem volt,

hogy apa a fiától kapja nevét,

a Szeder nevet! De miért is,

miért is Szeder a Szederkirály?

Csak. Mert a kukoricagombócnál is

inkább szereti a szedret.

Földi szeder, égi szeder – édes

csemegéje, cukra a Szederkirálynak,

áhitattal szedrét szedi a tüskés

földi tasakból meg égi bugyorból,

mint Pírpírke a pici kezével

celofánból a bonbont, selyemcukort!

A Szederkirály meg a Disznókirály

a szeder miatt immár ellenségek,

mert ahogy a szellő angyalt emel

a parti párából a parti fára,

olyan puha-könnyen a Szederkirály

a legmagasabb sudárra mászik,

nem zöld zászló, de fekete zászló,

mert fekete szedres az a sudár.

S míg hasi vödrét csöndben tellegeti

a Szederkirály, míg fekete szájat

fest magának, fekete pápaszemet,

fekete karórát, sokat a kezére,

míg fekete szívet szíve fölé fest:

a földről egy hosszú karikásostor

nyírja alatta a leveles ágat:

Jössz le te, jössz le te, Szederkirály!

Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály,

lent hurkásra csapod a lábam!

S míg lent a dühöngő Disznókirály

a fát ostorozza, széled a konda,

pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr,

hajtja a rókát s a kannibál kocák

akár a rózsát zabálják a fűből

a más malacát – de nézze csak, Pírpír:

a Kondabeli Kan, az a vén agyaras,

hátulról egy szőke sertésleánnyal

egy pisze yorksírivel kocsikázik

s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!

Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi

eset – a galamb, a veréb, a gyepü-

bujkáló madár is, a legpirinyóbb

dalos is, aki így szól: picicipő –

az is párzik a másik picicipővel,

ezért rak fészket a levél alá

s talán a szülőkék emlékezetére,

tojást költ, kínlódik fiaiért.

Gyönyörködik bennük a Szederkirály,

mégis, a fészküket meg-megrabolja.

De most ahogy fölér a Vörös Dombra

fekete zászlóval, tört szederággal

az elhúnyt állatok temetőjéhez:

lát egy madári csodát, – micsodát?

Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt

szokott virágzani, klipszet a fülre,

legelőbb egy bokrot, de nincs levele,

hernyókok nyálával tetőtől talpig

fátyolos, férgesen lüktet a fátyol,

s madárfészek a bokor szivében:

aranybegyű anya ül tojásain,

s ami zöld, az a szárnya, két kis levél,

de nem repül el, csak olykor-olykor

kukacot csíp le a fátyoláról,

s bóbiskol megint, a kis szemhéját

lehúmja, csak néha húzza föl s nézi,

szelíden nézi a Szederkirályt,

aki szobor lett, szederrel föstött szobor.

Most könnye potyog a Szederkirálynak.

Lüktet együtemre a színezüst fátyol

annyi a féreg, ó csillagos égbolt,

ó Pírpír, micsoda összkomfort ez,

micsoda madár ez, micsoda madár!

De nem a madárért jött ide ő

szeder-zászlajával az elhúllt

állatok temetőjébe, de másért:

Babusék Baba lováért, a sírhoz,

siratót mondani, harangozni,

ami bizony elmaradt, elföldelték

akár a dögöt. Most harangok szólnak:

Bim-bam, birodalom, uradalom,

nyugadalom, bim-bam, forradalom,

uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! –

Hervad a harangszó, jön most a szép

ceremónia: Cirkum dedérunt mé,

gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó,

látod-e szép Baba ló, fehér ló,

Babusék Baba lova, fehér hajú,

fehérnek fehére, de szedres farú,

látod-e, mit kellett néked megérned,

lestrapáltak, megszakasztottak téged,

zab helyett zabszalmát löktek néked,

mégis te csikóként ugrándoztál,

soványan is táncikáltál, szép Baba ló,

vénülten is nagy volt igyekezeted,

láng volt a te lelked, szép Baba ló,

de bazaltot fuvaroztattak véled,

csak vaslapáttal tapogattak meg téged!

Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles,

szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz,

pökök rátok máma, szintúgy a gazdára,

a garázdára, annak csak a szamár való,

nem a Baba ló, de még a szamár se,

ilyen ember sintérember kezibe való!

Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat.

itt döglesz meg, Úristened magához hivat.

Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló,

édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó,

már ugató kriptáid a sok tarka ebek,

veres rókák, de a patát egy se ette meg,

pata nékem lábra való, te szép Baba ló!

Megáldalak szép virágszem, lángszem,

lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen!

Szertartásnak vége, csak vadgalambok

húznak még zöldharangot: húzom, húzom,

s kakukkmadár mond a Szederkirálynak

sok számos évet, de jobb a gerle:

Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm!

S vígasztalódva a Szederkirály

fölhúzza a Baba ló két patáját

s jár velük a zöld füvü dögtemető

nagy szobájában mint otthon Babus

az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír,

Pírpírke az anyukai lakkcipőben.

Szederzászlósan a Szederkirály

lépkedve a Baba ló patáival

elszántan, mégis nyugodt szivüen

levonul a dombról s bevonul

a smaragd lombokkal körülbástyázott

Szedervárba akár az Ünnep.

De patája a Szederkirálynak

fölver némi port, és csodálva őt

szedervári pici kölkek zöld levelet

hintenek elébe és kisleányok

játszva sok aranykaput nyitnak néki.

Ám az a színarany-pápaszemes,

ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,

agárkutyás, agárkutya-száraz,

vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü

Papifejedelem a nyomába lappang.

Szederkirály csak patázik előtte,

lóg oldaláról a fele derékszíj,

vette a búcsúban, rövidebb nem volt,

s Papifejedelem elkapja a bőrt,

kicsatolja és a Szederkirályt

csatolja a villanydúchoz. Mi lesz?

A zászlóról a fekete gyöngyöt

ütögeti korbáccsal mind a porba,

csizmaorrával a babai patát

kopogósan rúgja: Te ördög, te rút,

te fekete száj, te üszökfekete

szemkarika, rémes fekete szív,

te koslatsz az édes Ilonom után?

Én, igenis én, mert szaloncukor

illata van nyáron is, ajándék az is!

Illata? Te gyehennai rút kísértet,

megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét,

Szederországot! Te patás eretnek,

te csöpp antikrisztus! De jaj most neked,

szent kereszt alakjában megcsaplak én!

S megostorozza, bár jelképesen,

mégis fáj a szegény Szederkirálynak,

álmában is vicsorít. – De most mi legyen?

Kössünk-e Papifejedelmet a vers

oszlopához? Kössünk? Ne kössünk? Ne kössünk!

Most nagy tűnődés következik, Pírpír,

nyári tűnődés fehér toronyból,

a nagyharang szíve alól a tájra,

panoráma, forró! A Szederkirály

eltátja száját, kitárja szemét,

kinyitja fülét, szivét a magas

huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út,

és megeszi az utakat a távol,

s megeszi a zöldet a kék, de a kéken

átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó,

ott hó esik már, itt zabaratás.

A Bánom-tagban, Siralom-völgyben,

de még a Pityer-dülőben is,

amit csak pipiske, pacsirta trágyáz,

gabonás szekerek ingadoznak:

sárga kockák a nyárban, húzzák

nyálzó, busa ökrök s körmük halkan

hozza a sárga porliliomot.

Libák virítnak a tarlón, s a méhek

aranykannákkal a harang alatt is

átszállnak. Íme, lassú juhászok

sétáltatnak fürdeni szürke nyájat

a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak,

tüzes császárkörtét, nem vadalmát.

Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb,

fehér cipős kettő, a másik kettőn

lózsevró, fekete, de sarkantyúval,

nékik a Tüdővész kalapot emel

s tovább simítja a dohánylevelet,

a tavalyi sárgát a térdekalácsán.

Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant

kerekeket javítja, kovácsműhelyből

tüzes vaspillék röpködnek a porba,

hogy fölkapkodják a mohó kacsák

s kiejtsék begyükön égett likon át.

Amott a kaskötő Jakab apostol

barnaarany glóriákból mézet perget

s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik

a fölcsinált lány és onnan sikít föl:

öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen.

Ó, édes Isten, te óvod a babát,

a hasbelit is, mint a részegembert!

De a százesztendős Reza mama csontját

nem forrasztod össze, lám porban mászik

négykézláb az udvaron, igen savanyú

almával, sok csecsemővel: badarkáim,

habarjuk a port, csak vernétek széjjel

kis biribalták a fejemet, a vént! –

Az ábrándos Szederkirály most orvos,

Reza mamát orvosolna, ám a zabból

kaszások egy meszeshátú kost kihúzva

húznak a pajtába, porzik a lába.

Eléred a kondért, nem a Balatont,

miért váltál ki a nyájból, bolond –

susogja a Szederkirály, aki másra

figyel már a harang alól, s mit hall?

Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom,

a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok

rázendítettek torokig a porban,

de köhögés a vége, milyen szomorú!

Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen

a mégszebb dal harsog bikásan, imígy:

Armeni-ának legszebb ro-zsája,

a leges-legszebb gyöngy-vi-rág –

Ez se tart soká, csak a gépzümmögés,

csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal

a zsákolók s csetteg a lábukujja

mint a gébicsmadár, – a harang alatt is

hallja a Szederkirály s mintha lázba

borulna, mintha nagy füstös tűzvészt

látna: a nagyharangot megkondítja.

Égi szeder, földi szeder.

Már az égit, a rohadttá értet,

széthordták mézül a méhek, darazsak,

vagy mint potyadék a korona árnyán

szeszesre erjedt s a buta libák

lerészegedtek tőlük mint likőrtől

búcsú másnapján a lányok – de érik

égi helyett földi – A Szederkirály

borongva is rátalál, zöld bokorba

kapkod érte akár egy zöld kosárba

zöld kicsi macskákkal ami tele van,

minden szem szederért száz karom éri,

mégsem ez a bánata, hanem a láz,

fejebubjától a talpáig lázba

meg szégyenpírba öltöztette Isten.

Most Pírpír kisasszony legyen halovány,

mert az égő Szederkirály a bokor

hideg pirosát is magára keni,

hogy még pirosabb legyen arca, melle,

csíkozza szedervérrel karját, lábát,

mintha Vérországba kiküldött lenne,

tántorog a forráshoz, ott búsúlgat

s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd:

Tudod-e, látod-e Szederkirály,

mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál,

szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te

mindenféle bolondgombánál,

rosszabb vagy az égető lángnál,

iszonyú vagy te, pokolnak pokla,

születtél volna malacnak ólba,

de te megsasoltad Ilont hányszor,

legalább százszor noha álmodva,

lovagolni ültél templomra, dombra, dobra,

tehénre, fára, hegyre,

Húsvétkor voltál hetyke-betyke,

szíved fölé a szivarzsebbe

két ujjadat dugtad, s farzsebedbe

a teljes tenyeredet, úgy sétáltál

a fényben feszítve,

bántod, aki érted volt megfeszítve,

mit néked isteni gyász meg oltár,

mikor a harangok Rómába mentek,

te a bikáéval harangoztál,

kalodalikból madárokat

kipödörtél eleget, sokat,

szalmaszállal egeret dagadtra fujtál,

sohase javultál,

te a temetői szallagokat

magadra vetted mint sallangokat,

úgy tomboltál és úgy nyihogtál

napnyugtánál, fölkelő holdnál,

igyvirág-koszorúval voltál hámos,

búzavirág-kéken lószerszámos,

Szederkirály, te kengyelfutó,

szégyene vagy te a napvilágnak,

Bácsidat utánozva húztad lábad!

Tekints a tükörbe, Szederkirály,

ferde a szád, a mosolyodat

lecsavarta rólad a lázad.

Még jó, hogy a szeles toronyból

nem küldtél örömös táviratot

a világnak,

Négusnak meg a talján királynak,

a kedves Szabolcska Mihálynak,

Molotovnak, Piusz pápának,

a Sziámi ikerpárnak,

az ellopott Lindberg-bébikének,

Kánya Kálmánnak,

Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak,

Tóth Tihamérnak, Türk Bertának,

a Parlamentnek, a töktortának,

jó hogy nem küldtél táviratot,

örömös kéket, hogy szép az élet,

hogy boldog a Szederkirály.

Most mit tehetek érted, csacsikirály?

Már nem tudsz világgá hasítani,

soha vidámat sikítani,

lánc a lábadon, csacsogó láncszem,

kis királyom, sajnállak, ámen.

Igy búcsúzik a Szederkirály

szederpirosan, elgyötörve,

tekint a kerek forrásba némán,

nefelejcs-keretes kis tükörbe,

madarak az égből kérdik: Mi fáj?

Pírpír, most legyen papír-fehér,

most hűl ki Isten jókedvéből

a boldog Szederkirály.

Magtalanok Jézuskája

– Legyél a mi fiunk, nevünkre iratunk, itt laksz nálunk – A mi anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A papifejedelem az imént mondta rám, hogy a javitóba kerülök, bitófára, ott esznek meg a kányák. Mert éppen harangszókor csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. – Te vagy a legjobb, a legszebb a világon. – Akkor se lehetek a maguké. – Ráfekszel az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára. – Az bolhás. – Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélü pohárba, virágosba. És tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén, tied a képeskönyv is meg minden. – Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? – Makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok – makogja búsulva Nénim. – A magtalan, az meddő, mint a Rózsa a jászolnál, nincs ivadéka, se üsző, se bikuci – magyarázza Bácsim. Csönd. Csak a nyers akácfa sír habosan a tüzön. Én pedig állok a kisszéken anyaszűlt meztelenen. Még a kakasocskám is fölébred a hőtől, a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis csipketerítőn. Már göncöm a zsinóron, ingem ujja ejtegeti a könnyet. Rossz vagyok, égetnivaló. A pokol is tűz. Ha rávetnének így nyersen, jaj, most csaknem a lángokba fulladok. De Bácsim az ének aranyláncát veszi foga közé, megrázza zengően s int hogy kövessem. Az én láncocskám, ha kicsi is, élesen cseng a fogam közt. Énekelünk mintha hóban törtetnénk előre… Mezítlen várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, elaludtam, de szemhéjam alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két örömös arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert kicsi az ablak mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Áthajítja kővel a templomtornyot. Repegeti a levegőt ha vet, markából süvítnek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna. De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, de ha a görcs jön, csupa villámlás: magára rántja a virágládákat, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok újjal mutatva a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan mint a Pajkos homlokán a cifraság. – Az angyalát! – lelkendezik Bácsim. – Az a vékony ezüstcsillangó meg olyan mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap. – A Krisztusát! üti a térdét a Bácsim. A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítlen. – Mit csinálsz te? – Fölálltam a hegytetőre! – Az most igen havas. – Nem baj! – Mit akarsz? – Kiáltok, adj katonát! – Milyen katonát? – Lovaskatonát! – Mennyit? – Milliomot! – Hol az ellenség? – Rátalálunk!

– Bácsim hangtalan vinnyog, mint a pupiteve a képen. De Nénim püpögése puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van? – Én akkor is. Akkor is!

Hószakadás a szívre

Verssorok verssoraim

ti lehetetlenbe kapaszkodók

ti is akár a katonák

Onnan jöttök ahol a zászló

a szentséges fehér selyem

letűzve az idegen hóba

köpedelem rajta sötét

a sötét zászlósuraké

Idegen fagyban a zászlótartó

keze is lefagyott miképpen

lefagyott a címertartó

szomorú angyaloké

Mária a haza pátronája

fagyosan a fagyos zászlón

végső álmában átváltozik

fülsapkás hölggyé partizán szűzzé

s megigézi a bús katonákat

S Mária Mária

átváltozik magas heggyé

palástja égbe kékült erdő

feje oromkő szája barlang

– fölkapaszkodunk négykézláb is

ne félj ne sírj ne mondj le róla

Mária szájában bölcső ring majd

ott a magasban lesz a hazánk

hóesés-függöny mögött a tűzhely

a dögcédulát dobd ki nyakadból

de tartsd meg a fegyvert – átváltoznak

bujdosókká a katonák

De N. L. N. F. M. K. T. I.

meg a többi

a kétszázötvenezer

már nem ábrándozik többé

hazáról tűzről tüzes levesről

még lelkük se bujdoshat elakadt

belefúlt az is a hóba

Zöld alapon piros parolit

pázsiton vért

visel a hazai Halál

csákóján tolla ha csak rezdül

borzong a fenyves – mi lesz ott

cipót ahol a kövek közé

titkolni kell – s mi lesz ott

ahol titok sincs ahol a Hegynél

nagyobb a butaság maszlagolás

ott méregzöld tömlöc a Hegy

a hajdani szabadlegények

édes palástolója

Verssorok verssoraim

ti lehetetlenbe kapaszkodók

ti is akár a katonák

A hazára szakad a hó

mert kevés hullt röpcédula

kevés az öngyilkos miniszterek

szivéből vér de sok fekete

hó a dögszagoló diplomatákból

még istenükből is fekete hó

és hó szakad a nyári gramafon

aranykürtjéből a ribancok

torkából a csalárd égből

most és mindörökre az új

temetőre akár a Donnál

Éljenek a fák!

Midőn a Hűtlen elfarolt előlem is, egy dér-mátkát, kicsi nyirfát leltem a hegytetőn, és nem feketült meg vérem. De a szűzi dérben megtanult duruzsolni a szám. Eljövök máskor is, te pántos derekú, te gyűrüs kezű. Ám hamar, mire harmadszor a Tejút felragyogott, asszony képiben sítalpon egy rózsaszál siklott elém. S már elvakultságom köréből nem léptem ki előbbi vigasztalómhoz. Várhatott rám. Mert nincs fogalma az ámori szédelgésről, nem ismer dühöt az ilyen menyasszony, nem fröccsent vitriolt. Húsz év multán is adná zöld-ezüst vérét, ha zörgő bőrömmel most, májusban fölkeresném. Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők, ápolónők, ti patyolatosak! Áhítozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal. Álmodok a fákról. Virág-tornyokról – mennyi menyegzőn rezgetem kölykösen a vállam! Mennyi virág-Eszter, mennyi Sára, Mária, Judit virágból! S virágból Salamon király, Berzsenyi Dániel. És esküsznek, akik hamar lefagynak: virág-Hölderlin, virág-Nizsinszkij. Engem a fák dajkáltak, szoktattak az éghez korán. Kormányzok eleven meggyfarepülőt, pirhólyag-lámpáit kigyújtva fölemelkedik a hegyoldalról. Szállok az üstökös kalászok fölött magasan, míg csavariratos ágcsöveiben dorombol a hajtóerő, míg működik szívemben a játék. Mert roskadok térdre is a fűz kupolája alatt, mikor égszakadásban az orkán kidönti a nyárost. És tébolygok a jó katonák közt, a törzsükön szívek s betűk. Még saját monogrammom is látom egy fekvő ezüstkatonán. Égnek fordult a gyökérzet, s mint nyúzott kócsag-nyakak közt, ott lüktet a torkom. Leheletem is ordit: Meghaltak a fák! Amott az örökzöld tengere agonizál. Fenyveserdőről fujkálom a közönyös cementport, s reményem is gyanúsan szürkül, Te szürke Úristen, aki tétlenül nézed, mondd, végzek-e munkámmal valaha is? Zöld csillagom, tente, tente, aludj el, aludj ki örökre. Kicsoda dúdolja e gonosz bölcsődalt a pirinyó földgolyónak? A beton-szívű. A vonalzós vak tervező. A pusztítás terroristája. Ő utasít fűrészt a fához, kozmikus testvéremhöz, akihez hűségem, imádatom láncol. Vicsorog ránk a vízszintes végzet. De a halálraítéltek fenségével ébren és álmomban is fölkiáltok: Éljenek a fák!

Jönnek a harangok értem

Harangok, harangok – ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.

Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csöpögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fuvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége. Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek, győzök. Megrendül a föld és mennydörög a világ a húsban. Már minden az enyém ott bent. Épülök s készülök hússá, csonttá, ököllé. Kitörök vérrel a gyolcsok hegyláncaira. Te csúnya, te csúnya, te csúnya – megköpdösnek, akár a csikót. Ime, kiontva ott vagyok én, az Irgalmatlan, a Szép. Csuklómon piros fonál a rontás ellen, s nehogy elragadjon a Némber, aki csörömpöl a kukoricában, és öblös pipában pólyásbabákat pipál. Bábának a búza kimérve, süthessen tüzes kalácsot sokat, rángassa a kemencéből, akár a gyerekeket. Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját. Még álmomban is űzöm őket, pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba.

Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről? Előbb a porból, aztán a fáról, toronyból. Majd ágaskodó csikó-felhőről, délben, zenitből, ami esőt jelent. Elég csak a porszemre ülnöm, tövébe egy szagos kapor-szálnak, s fám van már, földem, kis lovam, kis ekém, kis vetésem. De felnövök, föld! Vas-szárnyat viszek a kovácshoz, ekevasat. Pirkad kohóban, élesedik üllőn. Egy dögnehéz, kerekes vasmadár nyomában járok, a barázdában. Fejjel bukik alá, sajnos, a tarlóvirág. S feljönnek a rozsdás karikák, pannon vacakok, elrohadt küllők meg ujjak gyűrücskéi. Föld, kiokádod a megevett kanalakat. Hajtok a güzü-fészkeken, hangyák várain át. Ping-pong-labdák: ruganyos gyíktojások verődnek bokacsontomhoz. Iramul tőlem a vadnyul hugyos bugyijában – sót a fülibe, paprikát a szemibe – kiáltok. De szembe néz velem a hörcsög árpa-arany hintajából, akár egy földesúr. És megkondul bennem a harang. Föld, te húmusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden. Ontod a kukoricát, a krumplit, répát és tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem. De föld, te sivár, te kőpadja a napozó viznek, te kavicsmező, te homokmagaslat, hídfője az aszálynak, onnan indulnak sárga kalapban s gatyában a halálok: learatni a maradék zöldet. Föld, akit művelnek a felszín alatt is láthatatlan kis lények, meg csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst-ajku imázók, talajmorzsálók. Meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába. Felülve a Vörös Dombra csipesz-ujjal nyúlok a völgybe, a nyüzsgésbe, a hangyák közé: hát ez itt a Miklós bácsi, a Juli néni, Gizella néni, ez a hangyánál sürgőbb Imrus, a kicsi Mariska, Iluska! Hát ezek a fehér bábok? A pólyásbabák, akikért a nyüzsgés, a munka. Hányszor kényszerülnek imára, esedezésre! Amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel. Kapkodom a jeget a földről, benne Mária-kép van a mondás szerint, mint a vásári cukorban a kék nefelejcs. De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit. Nefelejcsek. Még a kigyó is úgy mozog a kertben, alig mozdul a virág. De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország. Majd megnövök én is, belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak. Szimatol a spion pedig, s kutya zsandár de régóta keres már. Virrasztok a bazalthegyen. Csillagot iszom a borral, a forrás fölött, ahol a szerelmes komlók összeborulnak. Virrasztván hajnalban is, nézem a zöld vetést, ahol a banyák után, beavatott, mezítelen szűzek húzzák a gyolcslepedőt s fölitatják a harmatot orvosságnak. Ó, ha a babonák lovai, e nyers-zöld illatu nők, csak ők vonszolnának engem: sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben! Itt három kápolna: Margit, Ilona, Anna, elfödik a zsiványt fehérségükkel. Rágalom, irigység, árulás ha el nem veszejt, építek a többi neveknek is, templomokat körül a hegyen, a vulkán arany borai fölé. Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.

Bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő. Még a böjt előtt menni kell a menyasszonyért. Kásás hóban, farsangi fánkos pofával siklanak szánon Zalába. Sáros lesz a menyasszony lába, sárral fröccsös a csipkenadrágja. Mert, uramisten, a hó kiolvad a szánka alól. Gyalogol a násznép a pocsétában. Lógó paripa-fejekről foszlik a sallang. Csak a kiöltött lónyelvek lengnek cicomaként. Bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő, mikor a kulcsvirág ideje eljön. Eldobott holdvérkötőt a kiskutya fűben hurcol. Duplán repül a légy, s nagy a zöld ketyegés a világban. Öltve békanyálmellényt, zöldet: földagad a tó, zsebeiben aranyzománcos mennyi zsebóra – zsebóra hátán zsebóra zeng. Húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban. Húr a fiuban, aki lövi magját kicsi üvegbe, ássa a meggyfa tövébe, hátha egy vércsöpp alakulna benne, hátha kikelne! Kikelnek majd a csibék a rozoga ágyak alatt. Kosarában ott ül a kotló, álmában a kontyát elhajtja félre: csikorog az ágy, mert rozmaring a lába, a lába. Kimeszelik a lányok fehér palotának az ólat, súrolnak, mosnak pici kezükkel, függöny is leng a hajdani-majdani malacok ablakain. Büröklevelekből a divány, csupazöld csipke – ott heverészünk, de az édenből kiűznek a vének, hely kell a jorksirieknek! Lányok, lányok, tenyerükben az édesen trampli krumpli-madonna. De odakapnak a gyűrüs kezek s letörik a gyerek fejét. Minek, mi a rossebnek az a sok rossz gyerek! Csak a borsó legyen sok, a mák meg a gabona. Számolhatatlan a csibe, liba, réce, malac. Lófia, tehénfia. Csak arra, csak arra – csak akkor szaporodhat az emberfia. Ó, elámulnak a harangok is erre, ó. S bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő. Éljenek a mének, bikák, a bakok, a kosok, a kokasok! Éljenek a tehenek, üszők, a kancák, a kocák, a tyúkok, az anyajuhok! Éljen a búgatás, hágatás, fedeztetés! Éljen az Ellés! Éljen a Termés! Föllázítva a kölykök hasalnak a házinyulakra, a búzaszem kisded szeméremtestét puszilják. S karcolnak ábrát az óriás takarmánytökre s löködik, tolják, mint egy villendorfi vénuszt, ó! Bú-bú-bugyogó – meddően brummog a bőgő. Szétvágtam dühömben a bölcsőt, de hamvából is életre keltem. Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan. Bú-bú-bugyogó – döbbenten brummog a bőgő. Húzzák a bobai cigányok hervadó sátor alatt. Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára. Lassú a tánc a porban, öreges, de azért nem keserű. Langyos a sör és pocsék a bor, de azért be lehet rúgni. Csücsörít, sóhajt s töpreng – iramodik mégis a szólam: Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?

Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva – s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz – mondja egy szózat –, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. – Emlék a pokolból, emlék – kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, – de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, – akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol – mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, – nyomorult világtérképű kezek.

Orágna fíga taxafa marína gamínafa – Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár – madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat. Miért is gázolok a rozsban államig harmatosan? Miért is kutatom a kalászbölcsőket hízó üszökgyerekekért? Miért is gyüjtöm a zölden-gyémántos kőrisbogarat – üvegbe a hemzsegő büdös pokolt? Hogy festéket vegyek rajtuk, hogy a színek szárnya is enyém legyen. Festhessek Pávát magamnak s Rákóczi Ferencet, zászlósat, sörényeset. Hogy diák lehessek én is. Mögöttem a harangok, bíztatnak ők is, támogatnak mint magzatukat a bölények homlokukkal. Előre, csak előre bátran. S miért is kellett látnom a halott leányt? Akit a bábák eltettek babástul, el a halálba. Akit a szakértő fehér csoport fölboncol a bezárt kocsiszínben. Megtébolyodnak a harangok is, míg nézem a padlás résein át, míg öltöztetik végre menyasszonynak a mérgezett vérű testet, s megkapja a mirtuszt a megrontott drága homlok. Majd visznek a Magdolnai fekete szárnyak. Mert én, csak én vállalom el menyasszonyomnak. Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fekete méhű, erezetü párom, hazám. Magdolna, Magdolna. Magdolna élni akart. Bérc, egy oroszlán-füvü bérc, ahol szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül. Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.

Megmossa anyám hajamat – utoljára mossa – nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.

Életem

1974

Életem

Utazom anyámhoz, zsebemben a szerkesztőség levele, kérnek, írjak önéletrajzot a karácsonyi számba. Most éppen eredetemhöz érkezem. Ahogy szoktam, körüljárom a rozoga házat, megszimatolok mindent. Megrugdosom, forgatom a sok lomot, nézegetem a kamragerendán a csorba és üres fecskefészket. Ilyen a ház is, anyám a faluban él, már védettebben. Fölmegyek a padlásra is, vizsgálom a korhadt koszorúgerendát, bírja-e még? Egyszer majd kifordulnak a sárfalak a tető alól, s lerogyik minden. Már leselkedik a természet a réseken át. Zöld huzat, az örökkévalóság lelke dúdol halkan. De most nem fáj semmi. Bölcsebb lettem? Kívül süt a szeptemberi szép nap. Irkával, tollal ülök a diófa alá.

Születésem napját nem tudom. Míg itthon éltem, július 14-ét mondtam, így tudtam anyámtól. Később anyakönyvi kivonat kellett, s ez ámulatomra 17-ét jegyezte. Papír szerint 1925. július 17-én születtem. Felsőiszkázon, Veszprém megyében. Születésemkor aratás volt, szent munka, éjszakák, nappalok egybeestek, az én dátumom pedig elveszhetett a sok tennivaló közt. Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem. Anyám a kamrát, padlást sározta-sikálta az új gabonának. Hordta a magasba a nehéz agyagot, kínlódta magát át a gerendákon. Úgy elfáradt, hogy szerinte, a szüléshez nem maradt ereje. Vállam is igen széles volt, ezért jöttem nehezen világra. Sok vért vesztett, s ha nincs a jó bába néni, már akkor meghalunk. Kínjáért hálaképpen jó gyerek voltam, míg lábra nem álltam. Később annyira csintalan s féktelen, hogy naponta nevezett az isten ostorának. Bölcsős koromban csak egy Ihász Ilona nevű lánytól kellett félnünk: szájával titokban arcomra járt, szívta kékre, pirosra, még a foga nyomát is rajtam hagyta. Anyám szerint: szerelemből.

Anyámat, a 17 éves Vas Erzsébetet héjagyorsasággal ragadta magához apám, a 34 éves Nagy Béla. Mindkettő túlságosan érzékeny lévén, szinte naponta civakodtak. A korkülönbség, tán a kölcsönös féltékenység meg a gazdálkodás rossz menete is oka volt a veszekedésnek. A gazdasági válság előtt apám bankhitelre öt holdat vett a meglevő tízhez a dobrakerült Apponyi-földből. Később ezt a határrészt Bánom-tagnak nevezték. 1945-ig nem tudtunk törleszteni, még a kamatokat is gyötrelem árán fizetgettük. Te „szacsi”. Mérgében így nevezte apám anyámat. Szamarat akart mondani, de csacsivá szelídítette. Szitkai teteje ez volt: „A Krisztusát a pofádnak!” Teljes barna, szikár, sasorrú, mindig lapos hasú, jó ivó férfi volt, csak nagyritkán részeg. Jártában szikrázó sarkú, és mindig hirtelen természetű. Csak ritkán voltak kedvesek egymáshoz. Egyetlenegyszer láttam: egymás kezét fogva mennek haza a mezőről, míg én cirokhegedűvel követem őket. – A zsandárzsebkendő a hátulgombolósból kilátszó gyereking csücske. Zsandárzsebkendős koromból tünemény képeket jegyzek. Anyám kiscsikó csengő mellett félköröket ír egy vászoncsíkra, rajzol erre kést, villát keresztbe, s reszelőt, mozsarat, és kivarrja dísznek az edények alá. Lánykorában varrni és szabni tanult Pápán, ruháinkat is ő varrogatta. Karácsonyfára a szarvasokat ő mintázta tésztából, szemük helyére borsot nyomott. „Ír” nekem lovakat is egy örökölt palatáblára. Apám hólapátot farag nyírből, nyárból a nagy tél idején, 29-ben. Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett. Látom apámat a hóförgetegben, a lepedőbe kötött szénát segíti neki húzni fehér Tisza kutyánk, egy erős és okos kuvaszkan, aki akkortájt lovam is. Később a csendőr a torkába döfött szuronnyal. Anyám egy lavór tiszta vizet tett elibe, abba köhögte a vért. Azon a télen indultam el ingben, mezítláb a kovácshoz. Farkasszőr is akkor görbült szemembe, sokáig pirosnak láttam a havat. A kéményben ördögök muzsikáltak. Egyszer reggeltől délig vak voltam, csak pünkösdirózsás köröket láttam, mert valami betegség (skarlát?) a szememre ment. De ülve a kutya mellett a külső ajtóban meggyógyultam hamar. Szobánkban egyik nyáron földmérnökök dolgoztak sokszínű tintával, nagy rajzasztalon. Kalapjuk mellett a fácánkakas ragyogó begyetolla. Nardai úrtól színes ceruzát kaptam. A főmérnök, nagyfejű úr, anyám után leskelődött. Belépve este az istállóba, éppen fejéskor így szólt sután, bután: Na, feji az urakat? Nem, csak a nagyságos asszonyokat, mondta anyám. Erre kifordult. Most odanézek, ahol valaha az istálló állt: zöld ágak bókolnak a jászol fölött. Szérünk, ami merő por volt keréktől, patától, ma szép zöld porond. Pár napja öcsém lekaszálta s ím, csodaként kikericsek nyílnak, akár a réten. Jelentik, hogy a szűzi vadság elfoglalta udvarunkat. Nem sajnálom, sőt, mintha boldogság cirógatna. Átkozott világ halt meg szemem előtt. Már itt ülök a kikericsek közt, süt a nap, ingem levetve, cipőmben ketyeg az órám.

Házunk szélső ház, a falutól kissé távol. Mondhatom még, hogy áll, de alig. Nem hozzuk helyre, csak fele a miénk, egyébként is előbb lebontani kéne. Távoli körben dombok, erdők, hegyek. Nyugaton a Ság és Kemenesalja, Keleten a Somló és a Bakony. Tíz esztendeig futkostam itt, utánozva embert, állatot, madarat. Fogamra véve a játékzabolát még büszke is voltam, hogy szám erejével hurcolom pajtásaimat. Ha már ló, legyen tüzes. Fészket raktam az öreg fákra, kőtojásokat költögettem. Egyik fáról a másikra a koronán egyetlen ágacska irgalmával is átlendültem. Éltem a félvad életet, nehezen törtem be az iskolában. A fegyelmet tán azért tűrtem, mert nagy volt bennem a kíváncsiság. A „mester” keze alatt nem tűntem ki a többi közül, csak szép- és helyesírásban meg rajzban. Vizsgakor a kanonok tőlem kérdezte: Mekkora hullámok voltak a genezáreti tavon? Mint az a háztető, mondtam. Nem, fiam, akkorák, hogy csaknem elborították a hajót, a Bibliát nem lehet kiforgatni. Vizsgára a mutatópálcát virágkoszorúval befontuk, ezzel álltam a térkép elé mutogatva: „E rab föld mind az én hazám”, s mondtam a verset. Iskolából sokszor kikért apám, például, ha a malacokat szoktattuk a községi kondához. Ilyenkor én futkostam a kanász helyett. Mikor a kiscsikó először ment anyjával a mezőre, én kísérgettem. A pásztorkodás kitöltötte egész nyaramat. Ősszel a délutánok is ezzel teltek a havasesőkig. Szép és kegyetlen sors volt a pásztorkodás. Hőben, hidegben, szélben, esőben mennem kellett. Egyszer a kiskutya elhurcolta egyik cipőmet, sokáig nem leltük. Mezítláb kellett járnom az őszi sarat és pocsétákat. A pásztorkodás külön iskola volt. Óra nélkül is megmondtuk az időt, megismertük a füveket, virágokat, játszottuk az ősi játékokat: medvézést, hatludazást, kurtázást meg a zsiványozást. Simi vezérnek neveztek el. Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán. Olyanon is, hogy összekötöttük madzaggal fütyülőnket, egymással szembe ülve hátrálni kezdtünk, hogy ki húzza el a másikat, kié az erősebb. Megtudtam ott, miből lesz a gyerek. Ráz a nevetés, mert látom: a kiszáradt s kerek kenderáztatóban (mocsolában) körben ülnek a kölkök s rázzák tüzes áhítattal kakasukat, akár a majmok. Egy reggel a rét mellett apró paprikát leltem, búbját levágtam, s keletkezett egy lyukacska. Annyira izgatott, hogy megtörtént velem a baj, billémet hirtelen égetni kezdte. Egész nap jajgatva szaladgáltam s hűtőztem vízben. Ősszel a marhákat összeeresztettük, akkor a rétség közös volt. Míg sütöttük a kukoricát, krumplit, az állatok csatangoltak, viaskodtak. Ilyenkor csúszott le a jószág szarváról a tülök. Egyszer az én Füge tehenem is véres kiflit vitt haza a fején. A réten végig folyt egy patak, a Hunyor. Egyetlen hal volt benne, egy kis aranyhal, én fogtam ki a kezemmel. Hóolvadáskor a patak elöntötte a rétet, s ha megfagyott, hosszú jégpályát csinált. Ott az egyik húshagyókeddet elkorcsolyáztam. A korcsolyát magunk ekecsöltük, háromélű hasábfát az egyik élén megvasaltunk. Térdünk közt szöges bottal előre löktük magunkat, ahogy a Brueghel-képeken látható. Szél ha fújt, keresztbe vettük hónunk alatt a botot, s kabátunkat ráfeszítve vitorláztunk. Pár szót a forrásról is. A völgy tövéből gyöngyözött fel, kávátlan kis kútnak látszott, moha- és nefelejcsgyűrűben. Hasra fekve ittam belőle. Legutóbb 1935 augusztusában, mikor végzetesen nagy láz jött rám a réten.

Most északra ülök, vadkörtefám alá, az akácosszélre. Egyenes a törzse, de közelről látni, háromszor megcsavarta az északi szél. Ezt a fát én neveltem, először más helyen. Onnan elcsórta egyik pajtásom, úgy kellett visszalopnom titokban. Akkor ültettem ide. Tán életemet is jelképezi. A láz, majd hideglelés ott lepett meg a réten őrizés közben. Délben már nem ettem, a mákgubós zsákra dőltem és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöld almát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam. Rokonunk, aki ott lakott, autót szerzett. Pest felé egy csárdánál apám hozott egy hideg fröccsöt, különben meghaltam volna. Verebély-klinika, éjszaka, főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam. Szomszédom tán egyetemista, faggat s leírja a tőlem hallott furcsa szavakat. Apám belopakodik: Nem fáj a bábó? (a láb). Elmondja, csontvelőgyulladás volt, hogy erős a szívem, ezért bírtam ilyen sokáig, hogy ebbe egy bivaly is beledöglött volna a professzor szerint. Lábadozva, a vízcsaphoz ültem, csodáltam, sokáig ott pancsoltam, míg nem szóltak rám. Másik szomszédom, egy rabbi, többször megkínált rákszemcukorral. Otthonról kötözésre járva láttam a csöglei bolond családot. Házuk falára udvar felől tükröket ragasztottak sárral: páváskodtak bennük, szülők, gyerekek toprongyosan. Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozzam. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel. Aztán jöttek a csavarások felnőtt koromban, bensőmben is. A vadkörtefa erős és bőven terem, bár hármat csavart rajta a szél.

Magam hasonlítottam a fához, felületes írói fogás. Ha van érzelmi élete, emlékezete (amit a tudomány is tulajdonít már a növényeknek) akkor is nagyon különbözünk. Ő százszorta jobban bírja a rosszat, szép arany-zöld vitéz. Láthatólag semmi kényesség benne. Tekintve érzékeimet, melyek annyiszor vertek meg csömörrel, hasonlítok a lóhoz inkább. Kényességemmel sokszor megbántottam szüleimet. Nemcsak az eleven, de a feketére sütött vér is iszonyatot keltett bennem. Kezdetben a sárga színt se tűrhettem, különösen a nyers tojásét. Túrós rétes ha tojástól sárgállt, nem ettem. A virágvasárnapra szánt gácsér tollát sapkámba tűzve, megbüdösödtek ujjaim. Akkor találtam ki az első verset: Réce, réce, kanréce / nem köll nekem ebédre! Fújtuk ezt két leánytestvéremmel harsogva, anyánk bánatára. Szüleim a két lányt lefogva erőszakosan tömték levessel. A tésztametélt kilökkent állacskájukra szakállnak. Én az asztal alatt kibújva, elszaladtam. De a verés elől nem szökhettem. Megesküdtem, soha ilyen húst nem eszem. Megkíséreltem ugyan többször, még a mája is kifordult a számból. S történt az is, hogy a két lány tyúkszarral kente meg orromat, mikor aludtam a favágítón egy rönkön. Hetekig vertem és üldöztem őket. Azóta a csirke bőrét nem eszem. E fölsorolások úgy hatnak tán, mintha kánaáni bőségben válogathattam volna, attól kergültem el így. Általános ételünk a krumpli, káposzta, bab, savanyú répa, kukoricaféleségek. Anyám a tejben főtt kukoricagombócot így nevezte: aranygombóc ezüst lével. Ezt nagyon szerettem, iskolába is hordtam hidegen. Tulajdonképpen nem is a húst, hanem a szart és a bomlást utáltam. A csúnya élmények után képzeletem megrontotta a legtisztább ételt is előttem. Kényességemet heccből vagy fogadásból van erőm legyűrni olykor. 1947 nyarán, mikor a képzőművész-kollégiumot szerveztük, Cseh Miki sajtot szerzett, de az halom gríznek hatott, nyüzsgött a nyüvektől. Mosolyogva megettem. Sokkal később Juhászéknál vendégségben, Erzsike titkolt előttem egy vézna kis kacsát, kis hattyúnak nevezte, de fűszerrel kitömve, borral, konyakkal megöntözve sütötte meg. Emlékezetem óta ez az egyetlen kacsa, amit elviseltem. Egyéb kényességem: férfiak csókját nehezen tűröm. Apám ezt korán megtudta, utána csak kézfogással üdvözöltük egymást. Kényesen titkoltam szerelmeimet. Fölháborodtam, ha szeretőm nevét rám olvasták. A regölő legényeket szétdöncöltem, mikor nagy zengéssel regöltek Babusnak. Más ügyekben, ha megundorodtam valamitől, azt nem etették meg velem újra. Búcsúznom kell vadkörtefámtól, kikericset szakítok irkámba, csípek néhány szőlőszemet a megdőlt lugasról, búcsúzom a háztól, anyámtól. Készülök Lengyelországba. Kedves falubelim, aki régóta pesti lakos, rangos tisztviselő, ül a volánnál, mellette felesége. Elhagyjuk a muzsikától zengő falut, a búcsúi mulatozást. Irány: Budapest. A hölgy egy föladatlan képeslappal a bentrekedt iszkázi legyeket űzi a robogó kocsiból.

Ritkán mukkanok meg az autóban, tűnődöm, hogyan folytassam tovább. Különös emlékemberekről írok fejben, hogy megérkezve papírra vessem. Az első különös ember: koma bácsink, Bak Sándor, aki az iszkázi legelőkön együtt volt bojtár Savanyóval, az utolsó magyar betyárral. Összevesztek egy botnak való bangitafa miatt a Besenyő-erdőn. Tavalyig hittem, hogy a bangita nincs. A szigligeti parkban rátaláltam, tábla jelöli. Koma bácsi elmondta, milyen volt régen az iszkázi búcsú: Zalából, Tolnából, Baranyából jöttek az ihászok, a szamaras kordéban a kishordón úgy ültek, mint a szobor. És mindig történt halál. Festett famadarak még vannak a faluban, ezeket pásztorok faragták a veszprémi, váci börtönökben. Koma bácsi maga varrta csizmáit, maga-tímárkodta kecskebőrből. S lilára festette bodzalével. Írni nem tudott, én tanítottam olvasni újságból. Az sz-et szinek ejtette, így: Szitalin. Táncoló babákat faragott, meg sokféle játékszerkezetet. Az ő nyomán járva kezdtem csinálni rajzológépet. Nem sikerült. (Pár éve rányitok fiamra: mit ekecsölsz te? Egy precíz rajzológépet! Elsápadtam. Ilyen a gének hatalma.) Korán kezdtem lesni a mestereket. Harsányi bácsi oly ékes vasalást rakott a szekérre, hogy ma egy fürgetőt, rakoncát, sasókát drágán lehetne eladni, még rozsdásan is. Berta bácsi a bognár, apám katonatársa, nemcsak mesterségével bűvölt, de humorával, remek utánzó és színészi készséggel is. Rokonságából anyai ágon származik Hofi Géza. A Bibliából jött elő Kecskédi Miklós, nagy hajasan, szakállasan, akár egy Sámson. A keresztfánál szokott imádkozni, közben káromkodott a gyerekre. A piacon eladott disznókat egymaga rakta vagonba. Ignác, a félnótás, maga-költötte litániákkal járta a házakat. Mért nem nősülsz meg, Ignác? Mert a patronokat kányákra sütöttem, nem maradt a galambokra. Ignác, visz a víz! Így csúfoltuk. Később a megáradt Marcalba fulladt. Kiskamondi Jóska, „vándor tanyai”, majd „nemzeti költő”, szalagos bottal járt s kokárdával. A hátán kis szekrényben versei, nyomtatva a pápai kollégium nyomdájában. Anyám ronda embernek nevezte. Szivárványkor megrúgta mászó kisöcsémet, a későbbi Ágh István költőt. Öcsém az öreg bakancsán a csigaszöget piszkálgatta, így megzavarta őt ihletében. Ács Jóska a legszelídebb s legerősebb legény volt, sokáig magányos. Szerette a gyerekeket, de főzni nem szeretett. Meglestem, ahogy tükörben kanállal eszi a zsírt. Tőle hallottam a legszebb tündérmeséket. Jakab Feri szép, tündércsontú legény, ha tehette, mindig hegedült. Kölcsön adta a hangszert, hogy én is megtanuljak. Cincogtam a tébés Kis Piroskának a napon. Elvetemült a vonója is. Szégyellve visszaadtam. Írtam a Mogyoróssy hangszergyárnak: Tisztelt Mogyoróssy úr, küldjön nekem egy hegedű-árjegyzéket. Küldtek. Néztem áhítattal s reménytelenül a hegedűket. Akkorra már Piroska meghalt.

Varsó. Ülök az Európa Hotelben. Hogy ide is elkerültem, abban anyám is részes. Anyám egy délután eldobta a kapát, mondván, kezébe veszi a gyerekei sorsát. Ha már földünk s mindenünk a Banké, a jövőnk ne legyen azé. Elnyargalt 15 kilométert Nyárádra nagyanyánkhoz, rászedte, költözzön Pápára, hogy ott unokái, mind az öt ágon polgáriba járhassanak. Így került két nővérem oda, a nyárádi gyerekek, s majd én is. Két évig magántanuló voltam. Kicsi és vizes szobában laktunk, egymás hegyén-hátán, s gondviselőnk a nagymama lett. Szép és jó, egyenes járású, korán hadiözvegy, takarékos és takaros asszony. Jó nagymamának neveztem. Ellentétben apám anyjával, aki rossz nagymama volt. Anyámnak mindig parancsolt, ő maga nem dolgozott, nem segített. Szüntelen dézsmált bennünket. Diót, almát, gabonát, zsákot, szakajtót, kanalat, s ki tudja, mit még, hurcolt el másik szülötteihez. Sőt, okmányokat is, hogy kétszer kelljen fizetnünk a másikoknak. Öntözve virágait, ezt mondogatta: Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Hálából nagy sárga hernyót dobtam ölébe, amikor imádkozott. Becsalt a kamrába, meg akart ölni. Jártában az udvaron bolhák táncoltak körötte, ha sütött a nap, ámultuk anyámmal. „Én güngöllős (pendelyes) korom óta énekes madár vagyok.” Valóban, szépen énekelt, balladát is. A Molnár Annát, Fehér Lászlót először tőle hallottam. Igazán a rossz nem is ő volt, hanem az érelmeszesedés a fejében. Két évig csak cukros boron élt, a palacsintát falhoz vágta. Meghalt 86 éves korában, béke poraira. Jó nagyanyánk Pápán hét unokáját gyámolította, közben dolgozni is eljárt. Míg iskolában voltunk, nem fűtött, rokkázott a hidegben. Forgója így hűlt meg egyszer szörnyen. Kínjában baltafokával ütötte tompora csontját. Káposztát nagy fazékkal szokott főzni, három napig is ettük. Szűz krumplileves, krumplikása, zsírtalan kaszakőpogácsa, cicege sokszor járt asztalunkra. Kezdetben szorgalmas voltam, jelesen végeztem a polgárit. Érdekelt a képzőművészet, költészet is, de festő akartam lenni. Már akkor Heine verseit környékeztem, próbáltam fordítani. 1941 őszén a református kollégium kereskedelmi iskolájába iratkoztam, nem a gimnáziumba, mert négy év latinját kellett volna nyáron megtanulnom. Magyar tanárom Szathmáry Lajos, a vásárhelyi Cseresnyés kollégium szervezője. A. Tóth Sándorhoz jártam különrajzra. Látogattam a Képző Társulatot, de verseimet nem mutattam. Barátom, Lengyel Pista Komáromból jött iskolánkba, ő hozta a szlovákiai progresszív mozgalom hírét. Szerettük József Attilát, piros nyakkendőt viseltünk. Veres Pétert a kollégiumban láttam először, a fiatalok tudathasadásáról beszélt nagyon soványan. Kíváncsi voltam Zilahy Lajosra is, mert ő szerkesztette a Hidat, ahol először olvastam József Attilát, a Bécsben írt szabadverseket. Elegánsan, zsebretett kézzel a „kitűnőek iskolájáról” s lebombázott házáról beszélt a Jókai moziban. Két fogoly című regényéhez is hozzányúltam, olvasgattam, de Dosztojevszkij ereje elrángatott onnan. A Don-kanyarnál 14-en vesztek apró falumból. Egy kis vacak orosz szótárból szemelgettem a furcsa szavakat. Lógva az iskolából festeni jártam a város szélére. Forró szélben hullámzott a rozs. Hanyatt fekve a réten, a felhőket néztem, akkor lépett fejemen át egy szép cigánylány. Lengyel tisztizubbonyban jártam iskolába. Egyik unokabátyám, aki a román királyi gárdából szökött át, szerezte a befogadott lengyelektől. Három erdélyi unokatestvérem jött át, a legfiatalabb huszárként, lovastul. Civilben címfestő, nagyon vártam, mert képeket is festett. Megtanított a vászon alapozására. A nyarakat otthon töltve, tettem, amit kellett, ing nélkül jártam hőben, hűvösben. Cipó arcom elkeskenyült már, felsőkarom szörnyen megvaskosult. (Most a Baczynski-emléktáblához megyünk tisztelegni. A fiatal költőt német mesterlövészek megölték a varsói fölkeléskor, negyvennégy augusztusában.) Az utolsó háborús őszön késve nyílt az iskola, s bezárták hamar. Tamás Laci jóismerősöm Sopronkőhidára került egy merényletért. Szomorkodva otthon „röpcédulát” leltem az út menti fűben. Nem tudtam jól elolvasni az ákombák betűket. Tudtam, ki írta: Csonka bácsi, a lakatos. Hatalmas tél jött, istállónkban festettem képet, hóban menekvő katonáinkat. Anyám testvérbátyja is ilyen volt a fogatosoknál. Könnyezve beállított hozzánk egy pillanatra. Egész télen szóltak az ágyúk a Balatonnál. Németek hajtottak egy sereg csődört, azaz már herélteket, mert lábuk föl az ágyékig csupa vér volt. Hirtelen jött a tavasz, s vele a front is. Gyújtóbombáktól leégett az egyik sora a falunak. Mivel házunk távol állt, nem riadtam meg úgy, mint a falubeliek, akik a mezőre futottak. Lángoló istállókból menekítettem az állatokat. Tudtom nélkül apám is így tett, a másik végen. Kormosan, megperzselten találkoztunk össze. Harmadnap reggel egy szovjet tiszt maga mellé intett a dzsippre. Kérte, mutogassam neki a vidéket. Mentünk a Somló iránt. Angolul beszélgettünk. Láttam a hegy tövéből, hogy újra lángol a falunk. Mondtam, haza kell mennem, hazavitt. A halottakat szekrényben temettük el. Napokig daraboltuk s földeltük az állati hullát. Miután eldobáltam a hátramaradt gránátokat, mákot vetettünk anyámmal, s mondtam béke van, elmegyek iskolába. Indultam Pápára, jármű nem akadt, gyalogoltam 25 kilométert. Kevesen voltunk az osztályban, s lehetett dohányozni. A diákbizottságban, sürgetve az iskolareformot, javasoltuk az érettségi eltörlését. A koplalástól meg az érettségitől igen lefogyva ballagtam haza. Esztendeig otthon maradtam. Marasztalt a szerelem is, nemcsak az anyagi képtelenség. Ősszel szépen összefért bennem az az esti tej meg az esti bor. 46 január elsején láttam a „szellemeket”. Estefelé a faluba menet, amit gondoltam, eleven képpé vált a térben. Például: elegáns férfiak csíkos meg pepita ruhában sétáltak szembe velem. Miután öklöm tapasztalta csak a levegőt, megnyugodtam. Koccintva újra barátaimmal, villámlott s dörgött az ég, majd zuhogott édes meleg eső. Akkor éjjel anyám és nővéreim többször nyitottak rám: nem téptek-e szét az ördögök. Szanyi Ernő jó barátommal elhatároztuk: csinálunk egy kerekes szerkezetet, avval megyünk Pestre a műúton. De az inflációban pálinkát főztünk inkább. Még tavasszal rászedtem apámat, fedeztessünk megmaradt csikónkkal, aki mén volt, s megizmosodott. Betörtem, magamhoz kezesítettem ezt az „államilag engedélyezett magánmént”. Esztendőre így lett a környék csupa csikónyerítés. Negyvenhat őszén grafikusnak mentem az Iparművészeti Főiskolára. Pesti lakásom nem lévén, kóborolni kezdtem, így akadtam rá egy alakuló népikollégiumra, a Damjanich utcában. Kevesen voltak, B. Nagy László (még B nélkül) ügyködött velük. Pokróctalan, sodronyos vaságyon háltunk egy tetőtlen házban. Sokasodtak a tagok, új helyre költöztünk, a nagyobb, de éppúgy romos Bethesda-szanatóriumba. Én írtam ki a kapura: Dózsa György Népikollégium. Már barátom, Szanyi Ernő is velünk volt. Építkeztünk, gyűléseztünk, éheztünk, de öntudattal énekeltük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” A Győffybe hetenként jártunk előadásra, kiváló emberek tartották. A kollégiumok majálisán a fáradt Erdei Ferencet gyerekkocsiban csicsijgattuk hajnal felé. Ezen a napon hagytam el a főiskolát. Csak később búcsúztam Borsos Miklóstól, aki alakrajzra tanított. Ősszel átmentem a képzőművészetire festőnek, Kmetty mesterhez. Létrehoztuk ekkorra a képzőművész kollégiumot. Segített Dési Huberné és Beck Judit. Karácsonyra megjelent hét versem az akkori Valóságban. A tiszteletdíjból öcsémnek vettem télikabátot. Félévkor 25 forint tandíjat kellett volna fizetnem. Inkább nem jártam a főiskolára. Inkább a kollégium műtermében rajzoltam a 16 éves fagylaltos Erzsike aktját. Kmetty papa üzent, menjek vissza, kifizette helyettem a tandíjat. Meghatódtam és illendőségből hónapokig jártam a keze alá. Áprilisban kiültem a fénybe verset írni. Sokat olvastam, Komor András könyvtárát mi örököltük. Én kaptam a kollégium ösztöndíját, havi száz forintot. Tépelődtem sokáig s döntöttem, inkább verset írok elszántan, a festészethez majd visszatérek. Veres Péter, mint honvédelmi miniszter, elküldte értem kocsiját. Egyik tisztjének, aki gróf volt nemrég, így szólt: Hozzanak sört a fiúnak! Elmondta, hogy tehetségesnek tart, s költő lehetek, ha nem leszek eklektikus. Meghatódva gondolok rá. Víg Rudolf kérésére fordítottam kottára a szomszéd népek dalait. A szerb népdalok miatt hamarosan följelentettek. Indulót írtam az építőknek: Dúld szét a bánat sűrű sátrát / hajlítsd vigalom a fákat! Csasztuskákat is írtam. Juhásszal, Kormossal, Darázzsal, Kuczkával, Tóth Gyulával már megismerkedtem. Verseinket Hantai Simon rézbe karcolta és illusztrálta. Nyomtatott is belőle néhány példányt. Csokonait végigolvastam többször, Juhásznak is ajánlottam. Esküszerűen elhatároztuk: új költészetet teremtünk, nyelvileg is újat. De időm az kevés volt, sokfelé szakogattam. Például én vezettem a kollégiumban a szociográfiai csoportot. Jártunk vidékre, sárban, esőben, faggattuk az embereket s rajzoltuk őket. Majd elhatároztam, hogy ezt a munkát csak Pesten végezzük. Vértes Györggyel, a Fórum főszerkesztőjével megbeszéltük, tanulmányt írunk a prostitúcióról. Örömmel vette, hogy rajzokat is adunk hozzá. Jártunk a lányokhoz, a költségeket géhásunk fedezte külön keretből. Letarhálta a burzsujokat: „Fizessenek a gazdagok!” Én Rendőr Erzsihez, szép parasztlányhoz jártam. Igazi nevét eltitkolta, vőlegénye volt, kelengyére gyűjtött. A fiúk nagy képeket festettek s kirakták a kollégiumban. Felsőbb szerveink meglátogatva bennünket, ünnepélyes haraggal betiltották a munkát, a nagy tanulmányt. Megbetegedésről csak egyről tudok. S barátom, a szobrász, éppen engem faragott márványba (sírköveket loptunk teherautóval a Kerepesiből), mikor érezte, hogy jelentkezik a baj. Tripp-trapp indulót írtam neki. Juhásszal többször találkoztam. Ősszel beiratkoztunk bölcsésznek, magyar irodalom-szociológia-filozófia szakra. Így kerültünk a József Attila kollégiumba. Itt már toborozták az ösztöndíjasokat a Szovjetunióba. Volt egy rubrika, mi akar lenni? Költő. – ezt írtuk be. Feri szerint szép kis ráncos csizmában ülünk majd a Puskin-szobor tövében. Révai állítólag dühöngött a merész beírástól, hogy költők akarunk lenni. Pár évre rá, ő adott Ferinek Kossuth-díjat. Simon Pista a hadifogságból hamarosan közénk került, nagy karimás kalapot viselt, szelíden fenyegetőzött, hogy lepipál minket is. Az egyetemen a Csokonai-előadáson elaludtam. Waldapfel professzor fölrázatott: „Az én poézisom természeté”-ről beszélünk! Ijedelmemben mondani kezdtem: „Mások siralmas énekekkel / Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel”. Alhat tovább, kolléga, mondta. Meguntam a kollégiumot, oktalan fegyelemmé csontosult. Ferivel albérletet keresve egész nap áztunk az őszben, s hiába. Este bejelentette, feleségül veszi Szeverényi Erzsikét. Úgy lett. Megáldottam őket a vonaton. Utaztak Meggyesegyházára. Nagyon hiányoztak, elárvultam, visszafogadtak a Dési-Huberbe kegyeletből, de csak mint albérlőt. A padlásszobában laktam. A félévi vizsgák után átmentem orosz szakra. Jeszenyint szerettem volna fordítani. Csoportban tanultunk egy szép orosz asszony, Ludmilla vezetésével. El kellett érnem a többieket, akik szeptemberben kezdtek. Márciusban már orosz verset írtam, persze rosszat. Elbúcsúztam Ludmillától. 1949 könyvnapjára jelent meg első kötetem, hevenyészett összeállítás, mutatja ferde nézetemet is a költészetről. A könyvnapon Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déryvel, Vas Istvánnal megismerkedtem. Ugyanakkor Füst Milánnal is, aki bemutatkozásakor erősen megcsípte karomon a bőrt: „Majd megtudod, mi a költészet!” Megtudtam. Nyáron a Rózsadombon kaptunk egy lakást hárman: Juhász, Kormos meg én. Kormos átadta részét másnak, ez a más valaki is idegennek. Hármas társbérletben éltünk, én a cselédszobában, mivel egyedül voltam. Kísérleteztem a fordítással. Nagy hőségben, augusztusban egy hentesüzlet előtt megundorodtam. Eszembe jutott apám, aki az első háborúban a karácsonyfára aggatott lóhústól kapott csömört. Nemsokára Nagy Lajoséknál Lukács Györgyöt láttam: nagy darab húsokat vett magába. Csodáltam gusztusát. Bicsérdista voltam, csak pár hétig ugyan, mert Szófiába utaztam, s kerülnöm kellett a föltűnést. Ide tartozik még: megkért a Honvédelmi Minisztérium, írjak indulót az utászoknak. Hárosligetről dzsipp jött értem, s hogy legyen élményem is: motorcsónakkal jártuk a Dunát, gránátokat dobáltak, s a víz csupa vér lett. Kapkodták a halakat a zsákba. Az indulót nem tudtam megírni. – Befejeződött szép és könnyelmű ifjúságom. A folytatást, ami nehezebb, majd otthon írom, ha úgy akarja a repülőgép is.

Mikor Lengyelországból Rózewicz, Bulgáriából Nevena Sztefanova jött hozzánk írói ösztöndíjjal, akkor utaztam Szófiába, 49 őszén. Föladatom volt, hogy a nyelvet megtanulva fordítsam a bolgár költészetet. Szerencsémre, háziasszonyom, Zsána Nikolova, az irodalom tanára, először a népköltészethez vezetett, mondván, hogy Goethe csak a szerbeket fedezte föl. Bolgárul a népköltészetből tanultam, bolgárok mondják, hogy kicsit archaikusan beszélek. Fordítani kezdtem a balladákat, s rájöttem, kell ehhez a megfelelő nyelv is. Átolvastam a magyar népköltészetet. Esztendeig dolgoztam. Fordításaim kiadását két évig halogatták. A minisztérium azzal okolta, támogatom a „narodnyik szemléletet”. Nem keseregtem sokáig, Marija Ucskovát szerettem. Kisebb megszakításokkal másfél évet töltöttem Bulgáriában. 1951 őszén lakást kaptam a Szabadsághegyen. Leszakadt a hó, sokat fáztam, mivel először kályhám hiányzott, majd a tüzelő. Elutaztam a Mátrába, kiírtam az ajtóra: Nem vagyok itthon. Visszatérve látom, kiraboltak, ágyneműm, ruháim, bőröndömben tartogatott verseim, jegyzeteim hiányzanak. Átadtam a lakást ingyen egy sokgyerekes földimnek, én pedig albérlő lettem. Már Bulgáriában keveset írtam, ez itthon hatott vissza, teljesen leszegényedtem. Hívtak a Szabad Nép külföldi rovatához. Beteg vagyok, vért köpök, mondtam. Nem köptem vért, de szörnyen éreztem magam. Fájt a gyomrom. Idegzetem megrendült, baljós gondolataim kerekedtek. Kezdetben naivan hittem, hogy bennem a hiba, s kiderült, hogy kint, a valóságban. Kezdetben mégis, nem a felső vezetést hibáztattam, nem hihettem, hogy elárulva a forradalom, ami éltetett ifjúságomban. Jártam szülőhelyemre, vártak panasszal, észbontóan tragikomikus helyzetet láttam, meggyalázott embereket s néptől idegen erőket. Az 56-os nemzeti tragédia ekkor kezdődött. Az 52-es év mutatja már küszködésemet s nemcsak magammal. A Január, Bolyongó, Téli krónika, Aszály című verseimet hiába vittem szerkesztőségbe, annyira nyíltak, nyílt-törések voltak. De megtanított a helyzet fogalmazni is. A következő évben Király István elfogadta őket. Ekkor már komolyan foglalkoztam a tagoló verssel. Bonyolult ritmusképeket szerkesztettem. Whitman, Apollinaire, Majakovszkij, de a Biblia is ösztökélt a nagyszabású lírai költeményre. Költői erővel, kemény metaforákkal menni az álság falai ellen. Ekkor szerettem meg újra Adyt. 1952 nyarán feleségül vettem Szécsi Margitot. Rózsás blúzban és ingben esküdtünk. A mennyegző egy tányér fekete meggy volt és vörös bor. Albérletünkben szegényen éltünk, néha megloptam Csuri nagysága kenyérhajgyűjteményét. Éjszaka írtam, mert nappal a zenészfiú szüntelen trombitált. Juhászék is főbíróékkal laktak, mi is. Csuri egyébként kedves volt, csak félt, hogy a nyakán maradunk, gyerekbőgéssel válaszolunk a trombitára. Becsületszavamat adtam, hogy nem. Margit Pécsre ment kultúrotthon-vezetőnek. Én három hónapra Szófiába. Karácsonyra visszajöttem. Szerencsémre lekéstem az első gépet, mert az lezuhant. Margit hiába várt a reptéren. Akkor már itt élt, mert Pécsett hideg pincében kellett laknia, hasasan. Szép kis karácsonyfát szerzett, boldogok voltunk. Tudtam, hogy fiam születik, s a tündérkertbeli hajdúvezérről Andrásnak neveztem el. Pestlőrincen a nagymama nevelte, anyja is vele volt az elválasztásig. Vasárnaponként látogattam őket, lóhúsleves várt a gyalupados műhelykonyhában. Ízlett, de csak addig, míg nem tudtam, hogy lóból való. Apósom szelíd és értelmes munkásember, kölcsönösen megkedveltük egymást. Megjelent népköltészeti fordításom, lélegzethez jutottunk, s megírtam a Gyöngyszoknyát. Mutattam később Zelknek. „Ilyen szomorú a helyzet?” Ilyen szomorú, mondtam. Zoltán, mint a Kisdobos főszerkesztője, magához vett, szép gyereklapot csináltunk, a legjobb írókkal. Tamási Áron, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor is írt a lapba. Itt jelentek meg először a nehéz hallgatás után. Weörest évvel előtte, mégis későn, ismertem meg személyesen. Furcsa volt a körülmény s a színhely is: mindkettőnket sör hajtott a bokrok mögé, május elsején az írószövetség kertjében. Őt igen becsültem, már diákként olvastam verseit, nyelv szerint földimnek tartom, kiskoromban náluk is bolyongtunk pulykatojásért. Juhász Feri révén Vas Istvánnál is jártam. Eliotról tőle hallottunk először lényegeset. István még késő este is lejött hozzánk borozni a Lúdláb étterembe, vállalta a közös kalandot. Volt egy kellemesen végződő afférom Erdei Ferenccel 54-ben. A szövetségi közgyűlés után oktalanul Lisznyai Kálmánoknak nevezett minket, majd lakására hívatott sokakkal együtt. Ott szemébe mondtam, hogy cserben hagyta a makói hagymát, s még azt is, hogy összeveszünk a kínaiakkal. Másnap estig nagyon bánkódtam, s akkor a Zeneakadémián összekerültünk az első Bartók-koncerten. Kedves volt, mintha nem történt volna semmi. A Csuri-féle albérletet elhagytuk már, mert Zelk fölajánlotta édesanyja társbérletét az Akácfa utcában. Fél évig laktunk ott, késő ősszel költöztünk egy zuglói csupahiba új lakásba. Nekünk mégis nagyszerű volt, néha éjjel-nappal dolgoztam egyfolytában. Így írtam néhány nagyobb szabású versemet. Jólesett és rám fért, hogy Déry kiállt mellettem egy méltatásban. A tragédia előtti mozgalomban tán csak verseim vettek részt. Személyem vonakodott, mert glédába kerültem volna sokakkal, akik verseimért még nemrég rámfintorogtak és üldöztek is: a másodszori átnyergelőkkel, akik majd harmadszor is átnyergelnek. Tisztelet és becsület néhány kivételnek. (58-ban Szófiában falhoz vertem egy hazánkfiát mert kezemet véresnek mondta és pisztolyt fogott rám.) A fegyverek idején s utána is lefoglalt feleségem betegsége, majd tüdővérzése. Kétfelől értek olyan csapások, hogy még jobban megőszültem. Margitot, mert rosszul kezelték, válságos állapotában kihoztam a kórházból, otthon meggyógyítottuk. Pénzt küldött Kossuth-díjából Németh László, aki előtte és utána is megbecsült írásaiban. A Kisdobost, mivel otthagytam, fordítani kezdtem. 57 nyarán egy újság azzal vádolt, hogy 64 ezer forintot szégyentelenül fölmarkolok. Csak szerződésem volt, pénzt csak a hatvanas évek elején kaptam a bővített bolgár népköltészetért. Elhatároztam, hogy az egész balkáni népköltészetről képet adok. (Jóval később a délszláv elkészült még.) Újra angolul tanultam. Blake és Dylan Thomas verseit akartam fordítani. 59-ben képszerkesztő lettem az Élet és Irodalomnál. Ez év márciusában anyám vidám levelet írt, így kezdte: „Iszkáz elesett.” Vagyis beállt a téeszbe. Megörültem, hogy simán történt. Az ötvenes évek elején egy Vas megyei rokonunk fogaival fizetett konokságáért. Beszámolt anyám, hogy a férfiak danolászva mennek a mezőre, köztük apám is. Nem csodálkoztam: a közös munka nem új nekik, mindig összesegítettek. Magnóval indultam haza, de akkorra elcsempült a szájuk. Három faluból három elnök a tagok háta mögött összevonta a téeszeket. Magam is fölháborodtam. (Eljártam ügyükben Pesten, de a házasságot nem lehetett fölbontani.) Szép szóval mégis megnyertem őket: énekeltek a magnószalagra. Akkor vettem föl egy szép regölést is. De akire legjobban számítottam, apám nem énekelt. „Nem íneklek ennek a világnak!” Anyám, aki megnyugodott, a gyermekdalokat boldogan mondta. Aztán én is jobb szívvel írtam, fordítottam. Kedvem volna hozzá, és illő volna, hogy így befejezzem a történetet. De még hiányzik a kupak erről a történelmi fazékról. Majd megkapja holnap.

Sűrítenem kell tizenhárom évet, ami fény és vér és halotti koszorú. Kemény idő, de hirtelen elszállt, mintha tükörbe se néztem volna. Valaha hittem, nem fog rajtam az idő. Iszkázi nagyanyám fenyegetése. „Majd megveszekedsz-vénülsz te is!”, csak sükebóka mosolyra gyújtott. Mikor még én is elmondhattam: „Barna hajamnak se híja, se hója”. Híja ha nincs is, hava már sok, a fejem tetején is. Megérhettem, hogy verseim érvényt szereztek maguknak, bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat. Volt idő, a hatvanas évek eleje, amikor verset szavalni tőlem nem volt divat, sőt nem volt veszélytelen. Akadt, aki vállalta őket s mondta fényes lélekkel és fejjel: Berek Kati volt. Sok haláltól tömődött a föld azóta. 63-ban meghalt rákban a szép és jó nyárádi nagyanyánk, matriárkánk. 69-ben apám halt meg nyolcvanadik évében úgy, hogy nem bocsátott meg a világnak. Meghalt közben Tamási Áron, akinek magas szemöldöke alatt sokszor ültünk (Juhász, Csernus, Kondor meg én) a Trombitásban, a Kis Royalban. Meghalt Ferenczy Béni, aki mindig biztatott csendes mosolyával. Váratlanul Veres Péter, aki mindig figyelt rám. Kassák, aki konokságban egy volt apámmal. Hirtelenül s korán Kamondy s B. Nagy László, akinek fájó idegét hiába simogattam. Eltűnt egy tünemény, Erzsike (Juhászné), aki ifjúságunk kedvence volt. Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog. Margitka karácsonykor előveszi a szájmuzsikát, amit földijétől, a lőrinci szárnyasfiútól kapott a halál előtt. S könnyezve fújja, hogy: Mennyből az angyal. Én pedig karácsonyi szivarra gyújtok s eltűnődöm.

1974. Szeptember

Két vallomás

Megismerés, nyelv és vers

Irgalmatlanok ne legyünk magunkhoz: ne kárhoztassuk az embert végtelenségre. Mert a teljes megismerés maga a végtelenség. – Könyörögnék halvány szájjal, ha nem tudnám, hogy a cselekvés ellen szólok, sőt gyalázom a küzdelmet, ami kezdettől az ember lényege. Kezdve attól, hogy alakot adott az első szónak, s mint lény egyszerre költő és tudós lett a maga szintjén.

Heisenberg világegyenlete attól szép, hogy alóla rámragyognak a tűzcsiholók, bronzöntők, tengerjárók, csillagfigyelők, de a véres tollazatú ikaruszok, szén-ajkú eretnekek, szájbavert énekesek is.

Szó van a világ leírásáról, kifejezéséről. Nem hiszem, hogy a végcél jelenti a boldogságot. A természettudományok megelőzték az emberi szót a megismerésben. De a költők se most jöttek le a fáról. Eddington asztalát, a látszatit és valóságost egységbe fogja a költő. József Attila ódabeli asszonya pedig nemcsak a biológiai tudás csodája a költészetben. A szó nélkül nem történhet semmi. Állítólag a gondolat, a képi és képleti tevékenység nyelvi eredetű az agyvelőben.

A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba. A csönd filozófiája se mai keletű. Fullánkja megszúrta Csokonait is, de hiába, feketesége elragadta Rimbaud-t, de örökre. Előttem kényelmes állapot a csönd, holtak nyugalma. Kényelmes a szájhősködés is, de ez erkölcstelen. A szó igazi hőse akarok lenni. Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély.

Felnövekedtem, s már porcikáim is tudják, hogy azonos vagyok a szóval. Tudom, hogy bárki költőre rávall a nyelve. (Ahogy általában az emberre vall a munkája – evése is.)

Ha van pártatlan ítélet a költőről: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.

Interjú, 1965

Népköltészet, népi-nemzeti költészet

A paraszti származás a magyar költészetben hosszú időn át úgynevezett népies hangvételt és népköltői magatartást tett kötelezővé. Mi a véleménye a paraszti származású Nagy Lászlónak erről a hangvételről és magatartásról?

– Nekem a népköltészet többet jelent mindenfajta népi költészetnél. De félreértés ne essék, nem ítélkezem értékekről, nem vitatom a népiek irodalomtörténeti jelentőségét, a népiséget, mint magatartást érinteni sem akarom. Mióta verset írok, célom a kifejezés plaszticitása, erőteljessége, merészsége. Mindez kapcsolatos a formával, metaforával, ritmussal. Átkozott és babonás konzervált őskori szokások közé születtem a Bakonyalján. Ott nevelődtem mesék és balladák közt, a bájolók parancsoló ritmusában, a házra támadó regösénekek niagarájában. Verseim néhány vonása innen való. S volt módom tüzetesen megismerni a balkáni folklórt, némileg az oroszt, spanyolt, angolt, úgy is mint műfordító, s nem utolsósorban a cigányt, a magyarországit és balkánit. Szolgáltak nekem ezek is. De alig jutott eszembe, hogy írjak utánzásokat vagy változatokat, ahogy tették ezt a romantika korában, vagy költészetünk hanyatlása idején, a századfordulón és később is.

– Ma a zenében burjánzó népdalfeldolgozásokat a tehetetlenek iparának tartom. Bartók és Kodály az eredeti alakzatokat tisztította meg az újkori szeméttől, hogy a kincset visszaadja a népnek és nemzetnek. Visszaadták. Bartók művészete engem más síkon ösztönzött. A folklórban az édes és könnyű sablon helyett kerestem az összetettebb, dinamikusabb szöveg- és dallamritmust, az abszurditásig teljes képet, a szentségtörést, a komor, de szabad lelkületet. Nekem a népköltészet okulás és bátorítás, rokon azzal az ösztönzéssel, amit adhatnak a legerőteljesebb költőink, a bármilyen értelemben herélőkést nem tűrők: Ady, Vörösmarty, Berzsenyi, Zrínyi. Noha költészetem visel népi jegyeket is, nem tartom magam népi költőnek, sem stílus és téma szerint, sem a szó néptribuni értelmében. Egyébként ez a fogalom csak arra jó, hogy vele kategorizálni lehessen. Mint mérce hovatovább csak a nótafák megmérésére alkalmas. Majdnem így jártunk a nemzeti költő fogalmával is. Illene tartalmi jelentésüket ma is komolyan venni. Tisztelem azokat a költőket, akik ilyen indítékokkal (néha ilyen koloncokkal) az egyetemes költészet szintjére törnek.

A közérthetőség

Utóbbi években írt versei nehezen érthetők. Nem gondolja-e, hogy ez leszűkíti költészetének hatókörét?

– Némelyek régóta szeretnék elhitetni, még velem is, hogy költészetem nem szól a tömegekhez. Egyszer a televízió bemutatta két versemet, a József Attila, s a Rege a tűzről és jácintról címűeket, verseim közül szinte a legnehezebbeket. A beérkezett sok levél tanúsíthatja, hogy „országos” hatásuk volt. Irodalmi esteken is tapasztalom, hogy verseim megragadják az embereket. De a népszerűséget sem tartom mérvadónak.

– A magam nevében írok. Értendő úgy is, hogy írásaim következményeit vállalni tudom. A magam nevében írok, s ha egy társadalmi óhajnak, akaratnak, akár fölháborodásnak sikerül hangot adnom, annak szívből örvendek. Bizonyos vagyok, hogy verseim sokakhoz szólnak. Tudom azt is, hogy néhány írásom sokaknak nehezen fölfogható vagy majdnem érthetetlen. De nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. Én a mesterségek iránt mindig tisztelettel érdeklődöm, és megvetem azokat, akik az én mesterségemet csúfondáros tiszteletlenséggel illetik. Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. Ők azok, akik elhanyagolják saját szakmájukat. Ők felejtik el „egyszerűen” a kéményt a házról, a szennyvízlevezetőt nem a kanálisba torkolltatják, hanem „egyszerűen” az anyaföldbe. Miattuk kell megtanulnom a bádogos- és lakatosszakmát, a vízvezetékszerelést, ők vizezik a tejet, és miattuk mocskos a lépcsőház. Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanák a legrútabb szolgaságba.

Időszerűség, erkölcs

Verseiben gyakorta találni időtlen, elvontnak tűnő erkölcsiséget.

– Hiszem, hogy a mának írok. Közvetlenül és közvetve is. De csak azt írom verssé, amit regényben, vezércikkben, értekezésben, filozófiai tanulmányban elmondani képtelenség. Különben nincs szükség versre. A hazának ma élő állampolgára vagyok, nem csodalény, nem marslakó. Ha szólok, a mai ember jaját búját, küzdelmét vagy haragját mondom ki mindenképpen. Nem törődöm az örökkévalósággal, de egyet szeretnék: verseim a jövő nemzedékeknek okulás végett dokumentumai legyenek egy költőről s erről a sokat emlegetett máról. – Erkölcsi normáim világosak. Aki olvassa verseimet, rájuk talál, szívesen veheti őket, vagy megütközhet rajtuk. Erkölcsi normáit a szocializmus a közösség érdekében hirdeti megtartandóknak. Ha a szocializmus azt követeli, ne rabolj, azt is jelenti, ne rövidítsd meg a közösséget. Ha a szocializmus azt mondja, ne ölj, akkor úgy is értem, hogy a földre tervezett üdvösség már vérontás nélkül is elérhető. A szocializmus a nagy tömegeknek ígéri az anyagi és szellemi felemelkedést. Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén! Nem folytatom, mert szocialista moralistaként sem akarok feltűnni. Erkölcsi tételeket megénekelni nem szoktam, de verseim etikai vonatkozásaira kényes vagyok.

A költő hatalma

Akinek ilyen szigorú, sajátos normái vannak az erkölcsről, mit tenne – játsszunk csak el a gondolattal –, ha hatalma volna?

– A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt, hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget. Ha a vadászat balul végződött, méltán leüthették. Hála a munkamegosztásnak, én, mai „varázsló” méltán elégedett lehetek, ha hatalmam van a szavakon, mondandómon.

– Ma, ha hatalmam volna, angyalbrigádokat vezényelnék a földekre. Mert úgy látom, az elszármazott munkaerőket visszavonni az iparból s más helyekről nehezebb. Kapálják meg a cukorrépát, kaszáljanak ezek az angyalok, keverjék a moslékot a disznóknak, hordják be a fagyos kazlakat a hófúvásokon át, mert a vénemberek már haldokolnak. Ha hatalmam volna, még több önállóságot adnék azoknak, akiket az illet. – Ha hatalmam volna, nem kezelném elit ügyként az irodalmat. Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését. Megszerettetném s nem megutáltatnám a fiatalokkal az irodalmat. Személy szerint nem törekszem hatalomra. Ilyen hatalmam ha volna: elveszteném, Verseimben hatalom van.

– A magyar költészet ma is gazdag, tartalmas, életképes és nagyra törő. Nem alábbvaló a külföldi költészeteknél. Nem sóvárgom a nyugati költők szabadságát. Ami emberi döntéseimet, költői szándékaim eddigi megvalósítását illeti, máig is szabad vagyok. Szabad vagyok, s nehéz tapasztalataimmal több is vagyok, mint általában a nyugati kortársaim. Ezek a tapasztalatok nem valók mindenkinek, s nem kívánom, hogy megszerezzék őket, sem a ránk ferdén néző „szabadok”, sem a velünk rokonszenvezők.

Az irodalmi kritikáról

Úgy látszik, a költészethez a szó legtágabb értelmében több tehetsége van, mint a társadalomtudományokhoz. Ha megállapításaihoz akarnók tartani magunkat, le kellene mondanunk a cselekvés kockázatáról. Ezért maradjunk inkább az irodalomnál. Hogyan vélekedik az irodalmi kritikáról?

– Nem figyelem folyamatosan a kritikát. De van róla véleményem, s hiszem, nem egészen alaptalan. Beszélnek a kritika válságáról. A kritikusok vannak válságban, tán azért is, mert helyzetük bizonytalan. Ők maguk is tehetnek erről. Néhány hivatásos kritikust szívből megsajnálok: tengődnek csak, akár a dinoszauroszok a napkitöréstől. Mások bizonyosabb s tisztább ügynek vélik, ha maguk is mint szépírók töltik el hátralévő idejüket. Néhány kivételes egyéniségtől eltekintve, a kritikusok túlságosan sokszor változtatták nézetüket; olykor ma már maguk se tudják, melyik a sajátjuk. Ahelyett, hogy igyekeznének az egyetlen lehetséges, a később módosításra nem szoruló elvet alkalmazni: az irodalom értékeinek feltárását, az olvasók nevelését – máig is nem annyira a művet nézik, inkább azon töprenkednek, amit a szerző személyéről illőnek vélnek írni. Ezért az értékelésnek még akkor sincs hitele, ha benne a szakértelem vagy az irodalom iránti jóindulat is közreműködik. Az óvatoskodó gyávaság nemcsak a műalkotásban, a műbírálatban is a hazugság szülője. De lehet másképpen is rontani a kritika hitelét: jelentéktelen írásokat irodalmi üggyé avatnak, „bátran” ostorozva a hibákat, szinte reklámot adva nekik – a kitűnő művek pedig olykor elvesznek a kritikusi közhelyek dzsungelében. Néha azt érzem, hogy a kritikus nem annak örül, hogy „igazi” mű született, hanem láthatóan az okoz neki örömet, ha beleköthet az íróba, s kioktathatja. Nem a személyes sértettség szól belőlem, hiszen magam nem vagyok alanya az efféle kötözködésnek. De aggódom pályatársaimért, irodalmunk sorsáért. Ritka eset, ha egy-egy mai művet mint esztétikai tényt is megfelelően méltatnak. Az irodalomtörténészekről jobb a véleményem. A távlat segíti őket? Lehet, hogy a mai irodalomról az irodalomtörténet ítél majd világosan?

Illúziók, megrendülések

Az alkotó művészek elégedetlensége a kritikával éppoly régi, mint maga a kritika. Nagy László indulatossága azonban csak részben indokolt. Itt is mintha hiányoznék a realitások megértőbb mérlegelése. Ennek a kérdésnek a megvitatása azonban túlnő e beszélgetés keretein. Arra kérjük, mondja el, hogyan látja saját költői-emberi fejlődését, sikereit és megtorpanásait.

– Voltak illúzióim; jórészt magam végeztem velük. Hitemben, ami ifjúkorom óta éltet, megcsalatkoztam, megrendültem. Megrendüléseimet nem szégyellem. Hozzátartoznak az emberi és költői sorshoz. Hűségem mindig kötött a néphez, akitől származom, akinek a nyelvén írok. Hű akartam lenni a magyar költészethez. Költészetünknek a Balassitól József Attiláig és később is eleven fő vonalához: ami nemcsak síkraszállást jelent megmaradásunkért, hanem azt a gondolatot is kifejezi, hogy fölösleges áldozatok nélkül jussunk közelebb a már „megbűnhődött” eszményi jövőhöz. Válaszom csak a hűség és vállalkozás nehézségét jelzi, s mert nem állok válaszút előtt, nem tartom illőnek, hogy mérlegre tegyem keserves fényűzésem.

– Közérzetem hol jó, hol rossz: bajaimat, gondjaimat nem tudom megsemmisíteni mindenkorra, újra és újra feltámadnak. Társadalmi, egyéni, költői problémáimmal fájdalmas küzdelemben élek a ritka gyönyörért. De szívós vagyok, s ha elemi csapás nem ér, még sokáig bírom ezt a küzdelmet.

Kedvtelések

Verseiben fel-feltűnik a kétkezi munka nagy tisztelete, a mesterségek ismerete és szeretete.

– Életemben még nem unatkoztam, mindig találtam tennivalót. Szeretet és hajlam az alapvető mesterségek iránt, mint gyermekben, már erősen élt bennem. Szerettem a fölhasított fát, a rezet, a bőrt, a szép piros és zöld vesszőket. Ajándékkal ért fel, ha nézhettem, hogyan dolgozik a kovács, a bognár, az asztalos, vagy a szíjgyártó. Törvény volt nálunk, mint minden szántóvetőnél, hogy sok mindenhez értsünk, mert jaj volt az ügyetleneknek, még azoknak is, akik az időjárást nem szimatolták ki előre, mint a kutya! A kényszer vitt rá, hogy otthon, még diákkoromban is, szerszámokat gyártsak, fazekat foltozzak, vödröt fenekeljek, hogy háború múltán új cipőt csináljak öcsémnek, vagy a szekérbe kereket. Nemrég szüleim új tűzhelye alig egyévi használattól kiégett, mert ahogy mondták, „csak papiros volt”. Jó erős lemezből új sütőt csináltam, oldalát kicseréltem. De azt se tűrhetem, hogy feleségem holmi sokszorosított vackot viseljen a nyakában. Már gyermekkoromban sokat rajzoltam, festő akartam lenni. S mert költő lettem, annak oka a drága József Attila, aki korán megigézett verseivel, árvaságával, halálával.

– Dédapám, a csodabognár megelőzött mindenképpen. Ő alkotta a vidéknek az első szórórostát, a cséplőgép ősét. Egyéb különös szerkezeteket is csinált. Értett a füvekhez, gyógyított embert, állatot. Rengeteg fájó fogat kifordított az ujjával. Tudom, nem vagyok olyan hasznos, mint ő, de tőle kaphattam a legtöbbet. Meghatódva gondolok rá. Félnem nem kell a munkátlanságtól: tölgyfa gyalupadja ma is erősen áll, bármikor kedvesen visszafogadna, csak a szerszámokat kellene kifennem.

Az interjút Katona Éva készítette