Az öröm és a boldogság között

Kérdezik, milyen összefüggést és különbséget találok az öröm és a boldogság között. Milyen kapcsolatot látok öröm és szenvedés között? Kérdezik, milyen viszonyban áll egymással a kereszténység és az öröm.

E kérdések, bevallom, döbbenetet váltottak ki belőlem. S egy egész heti gondolkodás, majdhogy azt mondanám, módszeres munka után, be kell jelentenem a gondolkodói csődöt.

Az én felfogásom, helyesebben élettapasztalatom szerint, a keresztény kultúra centrumában a szeretet, a szenvedés, a boldogság fogalmi hármasának teljesen egyenrangú kölcsönösségi viszonya áll. E viszonyban a kölcsönösség megbonthatatlan, ami azt jelenti, hogy e fogalmi elemek más fogalmakkal nem helyettesíthetők. S ennek a kulturális ténynek a megállapítása után, ha keresem az öröm helyét, már csak a fogalmaikat latolgató érzések homályában tapogatódzhatom.

Mert úgy érzem, mintha e fogalmi hármassághoz képest az öröm alárendelt, netán mellérendelt szerepet játszana, tehát semmiféle kölcsönösségi viszonyt (se összefüggést, se különbséget) nem tudok föltételezni a boldogság és az öröm, avagy az öröm és a szenvedés között.

Hiszen, aki örül, az még nem föltétlenül boldog, de aki boldog, az mindenképpen örül is. A szenvedés is hiába csillapítja magát örömmel vagy örömökkel, ha egyszer megváltásra csupán a boldogságban találhat. A boldogság azonban nem az öröm kiteljesedése vagy a szenvedés tökéletes hiánya, hanem a szeretet beteljesedése.

Ám ha másfajta kulturális gyökerekből táplálkozó élettapasztalataimra hagyatkozom, mindarra, ami származási helyét tekintve görög és római mibennünk, akkor tehetek-e olyan merész kijelentést, miszerint a szeretetnek ne lenne közvetlen kapcsolata az örömmel és az élvezettel?

És ilyeténképpen mondhatnám-e, hogy a kereszténység, mely végül is különböző kultúrák és vallások medencéjében fogant, lényegét tekintve nem öröm elvű, miként a zsidóság bizonnyal nem az?

De mondhatnám-e, hogy nem kulturális gyökerei miatt nem az, hanem azért, mert a boldogságnak, melynek a szenvedéssel való kölcsönösségi viszonyban, csak a legmagasabb rendű szeretetben adatott meg beteljesülni, se nem előfeltétele, se nem eszköze, hanem következménye az öröm?

Mondhatnám-e, hogy az öröm egyszerűen az indulati természetű emberi tulajdonságok egyike, s mint ilyennek, van ugyan kulturális szerepe, de nincsen körülhatárolt vallási tartalma, mert nem tartozik a kultúra mitikus tartalmú fogalmai közé?

Következésképpen mondhatnám-e, hogy az öröm és a boldogság fölcserélésének köznyelvi kísérlete egyike azoknak a jelenségeknek, melyek ebben a században segítették ingataggá tenni kultúránkat?

S e fogalmi csere, összemosás, párhuzamba vagy akár ellentétbe állítás, nem a szenvedés önkéntelen és önkényes megkerülésére szolgáló köznapi eszköz-e?

Illetve, örömelvűvé tehető-e egy olyan kultúra, melynek központjában nem az öröm elve áll?

Mindezt kérdezem, mert nem tudom se állítani, se kijelenteni. S így a fogalmak átlátható világából megint csak visszacsapódtam az érzések igen homályos világába.