Földből csinálj nékem oltárt

Esterházy Péternek

 

„Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi.”

Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy beszéljen a kimondhatatlanról, hogy ne beszéljen róla.

A kimondhatatlan nevének büntetés alá nem eső felvétele tehát nem más, mint az Istenre vagy istenekre alkalmazott emberi szó-kép.

Minden emberi kultúra megoldhatatlan alapellentmondása, hogy az istenábrázolat egyben emberábrázolat.

Következésképpen minden emberi kultúra belső egyensúlyának és legitimációjának alapfeltétele, hogy csupán addig a határig engedje elmenni az emberábrázolást, amíg az egyben még istenábrázolat, helyesebben csak olyan istenábrázolatot engedélyezzen, amelyből nyilvánvaló, hogy az csupán a kimondhatatlanra vonatkozó emberi esetleges, olyan szó-kép tehát, amely még nem hasonlat.

Az ilyen értelmű ellenőrzés és szabályozás azt jelenti, hogy csak és kizárólag identitás létezik; minden hasonmás eleve hamis.

Amiből az következik, hogy minden emberi kultúra olyan mértékben veszíti el isteni legitimációját, amilyen mértékben elfelejti, hogy a kimondás csak és kizárólag a kimondhatatlan kikerülhetetlen emberi felvételeként lehet jogos.

Abban a pillanatban, amikor egy emberi kultúrában, a csak és kizárólag a kimondhatatlan kikerülhetetlen felvételeként jogos szó-kép önálló témává válik, a tematikus önállóságát megalkotó ember már nem a természeti, az isteni, az egész részeként tételezi önmagát; s amilyen mértékben mindezektől független identitásra lel, olyan mértékben veszíti el belső egyensúlyát a kultúra.

És ilyen értelemben teljesen egyre megy, hogy az ábrázolás által választott téma kizárólag az istenire, a természetire, az univerzálisra avagy kizárólag az emberire, a személyesre, a társadalmira vonatkozik-e, mivel mindkettő tematikus hasonlat: az előbbi az emberi alávetettség és kiszolgáltatottság, az utóbbi az emberi önállóság és cselekvőképesség hasonlatával szakítja ki magát az egészből.

A hasonlat nem az alanyból, hanem az állítmányból nyeri legitimációját, következésképpen úgy kezd el beszélni a kimondhatatlanról, mintha kimondhatóról, sőt, kimondhatókról beszélne, s ilyen értelemben nem azért hamis, mert az ítélkező tradíció eleve hamisnak mondja, hanem azért eleve hamis, mert a rész önálló teljességként feltételezi magát a kimondhatatlan egészben.

A hasonlat szükségszerűen választja külön a hasonlítótól a hasonlítottat; s ezért merül föl annak a lehetősége is, hogy a kimondható kimondható és a kimondhatatlan kimondhatatlan legyen, tehát ne egymásban és egymás által mondják ki közös kimondhatatlanságukat, hanem az elkülönítés által és az elkülönítésben.

Egy lehetséges dolog még nem szükségszerűen bizonyítéka egy dolog igazságának.

 

„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak.”

Nincsen olyan művészet, melynek ne kéne tematikát választania, s nem képes olyan tematikát választani, mely ne esnék tilalom alá; ugyanakkor olyan tilalommal van dolga, amely nem vonatkozhatik a kimondhatatlant kimondó szó-képre.

A dilemma nem feloldható, ám van egy keskeny kapu.

Az általmenetelre az eddig ismert emberi kultúrákban két lehetőség kínálkozott, de mindkettő azon pillanatban veszítette el legitimitását, midőn hasonlatként kizárólagos tematikává tette önmagát.

Az ornamentikus művészet annyiban van közelebb a kimondhatatlan kimondásának alapkövetelményéhez, amennyiben egy tovább már nem fokozható mértékben lemond a személyesről, holott annak szakrális jele.

A mitikus művészet annyiban van közelebb a kimondhatatlan kimondásának alapkövetelményéhez, amennyiben egy tovább már nem fokozható mértékben megszemélyesíti, holott nem hasonlata.

Egyetlen lehetséges dolog többféle úton is megközelíthető, de a különböző megközelítések lehetősége csupán az egyetlen lehetséges dologra vonatkozó utalásként elképzelhető.

Mivel azonban egy lehetséges dolog még nem szükségszerűen bizonyítéka ugyanazon dolog igazságának, a megközelítés helyessége vagy helytelensége se mérhető le azon a dolgon, amit lehetőségként megközelített.

S így igen könnyen fennáll annak lehetősége, hogy a személyesről való ornamentikus lemondás, a kimondhatatlan kimondásának szakrális jeléből, a személyesről való lemondás jelévé változik.

És ugyanígy fennáll annak a lehetősége is, hogy a kimondhatatlanság mitikus megszemélyesítése, a kimondhatatlan személyesen kimondható hasonlatává változik.

 

A személyesről való önálló lemondásnak avagy a személyes hasonlatban megalkotott önállóságnak: maga az önállóság a közös jegye.

Ám az önállóság csak azt jelentheti, hogy valamitől, vagy valamihez képest önállósítottam magam.

A nyelv ismeri az önállóság, az önállótlanság fogalmát, de ismeri az együttállás fogalmát is, mely se nem alárendeltje, se nem fölérendeltje, se nem mellérendeltje e másik két fogalomnak, hanem a különállás párja.

Az ornamentikus és a mitikus művészet nem önállótlan és nem önálló, hanem egyszerre együttálló és különálló.

Az ornamentikus művészet annyiban együttálló, amennyiben egy tovább már nem fokozható módon lemond a személyesről, miközben annak jele, ami viszont különállását biztosítja.

A mitikus művészet annyiban együttálló, amennyiben egy tovább már nem fokozható módon megszemélyesít, miközben nem önálló hasonlata se a megszemélyesítőnek, se a megszemélyesítettnek, ami viszont különállását biztosítja.

Mindezzel pedig nem állítok mást, minthogy a művészet csupán akkor nem veszíti el a legitimációját, ha az együttállásban és a különállásban mintegy reprodukálja az emberi kultúra alapfeltételét.

Ha úgy beszél a kimondhatatlanról, hogy nem beszél, illetve beszéde a kimondhatatlanra vonatkozó emberi szó-kép.

Ha az istenábrázolat egyben emberábrázolat és főként fordítva: az emberábrázolat egyben istenábrázolat.

Ha nem az önállóság és az önállótlanság fogalmaival oldja fel az együttállás és a különállás feloldhatatlan dilemmáját.