Hazatérés

Mészöly Miklósnak

 

Ezerkilencszázhetvenhárom őszén Berlinből Rostockba, majd onnan Warnemündébe utaztam. Az égvilágon semmi dolgom nem volt se itt, se ott. Nem ismertem senkit, engem se ismert senki. A tengert akartam látni, s a kedélytelenül új szállodadoboz tizedik emeletéről néztem a tengert.

Majdhogy hullámtalanul nyugodt volt a víz, az ég súlyos, borult, a levegő nehézkesen párás. Az étteremben ízetlenek és unalmasak voltak az ételek. Éjszakánként már fagyott.

Október utolsó napjaiban lehetett ez; nekem minden évben különös hónap, mintha minden évben újra átélném születésem fordulatát. A szép tárgyszerűség örömteli évszakának érzem; a rügyfakadás, a bimbózás, a kibomlás, a csírázás, a tavaszi újrakezdés ingerlékennyé tesz, kellemetlenül nyugtalanít, a nyarat, sietősségével, petyhüdt hőhullámaival és dühödt égzengéseivel túlontúl hisztérikusnak találom, ilyenkor úgy tesz a természet, mintha valaminek gyorsan, egymással ellentétes löketekben a végére akarna járni, télen viszont a mi tájainkon túl kevés a hó, kilátástalan szürkesége bágyaszt, elkedvetlenít. Az ősz az évszakom. Ragyogó egével, reggeli páráival, égett szagával, hosszú esőivel, színes bogyóival, kényelmességével, muslincáival, a korai derekkel, fagyokkal. A búcsúra, az elmúlás élvezetére hajlamos lelki beállítottságom tán kapcsolatban áll azzal is, hogy fanyarul füstös történelmi tapasztalataim miatt a jövőről is inkább bizonytalanul baljós sejtéseim vannak, mint erőt és energiát adó reményképeim; szó mi szó, nem vagyok tavaszi ember. Másfelől a cselekvés se erős oldalam, s minden bizonnyal ezért nem kedvelem a nyarat. A halált pedig túlságosan félem, ismerem és remélem ahhoz, hogy élvezzem végtelen telét, bár csodálom zártságát, szigorát, jegességének mérnöki virágait.

Szemlélődő embernek születtem; pontosabban, születésem hónapja valamiként az élet és az élet elmúlásának határmezsgyéjére szorította a szemléletemet. Se itt, se ott; köztes állapotban élek.

Csaknem minden ősszel, szinte menetrendszerűen megbetegszem. Szellemileg mégis ilyenkor, taknyosan, teákkal, zsebkendőkkel fölszerelkezve, lázasan érzem teljesnek magam a világban. Az elmúlás, az izzadás, a homály, a lázálmok, a még nem halálos kellemetlenségek ravasz teljessége ez. A tiszta őszi levegőben, az élni akarás nyári hisztériájának elmúltával, jobban hallik a messzi harangszó a levegőben.

Egyesek ridegnek, mások kegyetlennek, megint mások tárgyilagosnak szoktak mondani, valójában azonban olyan érzelmes vagyok, mint egy vajas-mézes kenyér; túlságosan is érzelmes ahhoz, hogy szabadjára engedhetném, ami múló és halálraítélt bennem, s mindig a szemem láttára bomlik el.

Így van ez az érzelmekkel.

Ezt minduntalan elfelejtem, és minden őszön váratlanul ér el a betegség.

Warnemündében például azon az első estémen lementem a szálloda szaunájába, majd nem várva meg, hogy átforrósult testem lehűljön, azon nyomban kisétáltam a partra az elhagyott napozókosarak közé. Nyakam köré tekert gyapjúsálam, könnyű felöltőm nem védett meg eléggé, lábamnak viszont jólesett a süppedő homok, nem tudtam abbahagyni ezt a sétát az éles esti ködben, s az eredmény nem maradt el, még ugyanazon az éjszakán rendesen belázasodtam.

Nem bánhatom, hiszen azon az estén, azon az éjszakán ködlött föl előttem egy olyan munka lehetősége, amely aztán a megvalósítás összes örömével és kínjával, kitöltötte és betöltötte elkövetkező tizenvalahány évem minden napját és minden éjszakáját.

Két nap múlva továbbutaztam Heiligendammba, ahol a lázálmoktól is fűtött képzelgés tárgyi, topográfiai keretet kapott.

Azokban az években súlyos szakmai gondokkal küszködtem. Ami azt jelenti, hogy életem legalapvetőbb kérdéseivel kellett megküzdenem. Olyan sorskérdésekkel, amelyek egyre újabb kérdéseket szültek, anélkül, hogy bárminemű választ remélhettem volna. Ez volt ama nagy, sötétlő erdő, ahol az igaz utat nem lelém, hanem annál több hamis, csúszós, csábító és kerítő ösvényt meg csapást. Nem az úgynevezett igazságot kerestem, nem. Egyszerűen a biztonságot, elviselhetetlenné állandósult szorongásaim ellenszerét. Vagy a halált. Semmi más nem foglalkoztatott jobban ezekben az években, mint a saját életem kioltásának gondolata.

Egy beteljesedett szerelem betege voltam.

Tizenkilenc éves koromban lepte el a testemet ez a betegség. Akkoriban tizenegy éve tartott már. Kiütéseim kigennyesedtek, elfekélyesedtek, viszketett, vakartam, kéjesen fájt, nem akartam élni tovább.

Nem akartam élni már egyetlen percet se, holott nagyon is éltem.

Ha születésem és gyermekkorom körülményei nem olyanok lettek volna, amilyenek voltak, avagy ha másféle érzékenységekkel születtem volna bele ebbe az életbe, ha tehát megadatott volna békésen, halottak és hullák látványa nélkül beleérnem az ifjúkoromba, akkor bizonyára nem érintett volna olyan érzékenyen a test szerelme.

Az élet természetes menete szerint az ember nagyon sokáig totálisan süket marad a halálra; fölfogja ugyan, ám nem válik közeli élménnyé benne, rítusokat rendez köré, élcelődik, óvatosan közelítgeti, de már jóval túl az önnön testéből előhívható kéj, majd a másik ember testében meglelt szépség élményének korszakán, s jóval túl a saját kéj és az idegen szépség egyesíthetőségének szerelmes élményein, csak sokadszori csalódásainak, vereségeinek túloldalán, felnőttkorának sivatagába érve kezd igazán foglalkozni vele, hogy aztán időre fölnőhessen hozzá, ha egyáltalán sikerül felnőnie.

Előlem nem zárták el a halált, a véget, a pusztulást, s ezért pontosan fordítva kezdtem el élni az életem.

A másik ember testével való szerelmes egyesülés úgy érintett, miként másokat a legkedvesebb lény váratlan elveszítése. Nem életre keltett, hanem életre pusztított. Egy új nyelven kellett volna megtanulni beszélnem, de a halál volt az anyanyelvem. Köztudomású, hogy az ember csak a saját anyanyelvét beszéli tökéletes természetességgel, hiába tanultam hát a szerelem nyelvén, ha álmaimban mégis a halál szólt.

Emlékszem erre a tizenkilenc éves, alkatilag meglehetősen törékeny ifjúra, aki mindössze néhány hete ismerkedett meg egy asszony testével. Nem tud betelni és retteg a telhetetlenségtől. De szerencsésnek érzi magát, hogy minden hajnalon erre a testre ébred ismerősen iszonyatos álmaiból, habár a beteljesedésnek ama kéjesen késleltetett robbanását, mi egyszerre én és ő, egyszerre káprázat, való, és a hozzávezető utat, mely árnyalatokban olyan gazdag, hogy nem ismer ismétléseket, holott ismétlés az egész, valamiként túl soknak, illetéktelennek érzi, s az se áll távol tőle, hogy olykor az undor lepje el, amit viszont nem ért.

Emlékszem, egy reggel úszni mentem. A hűvös víz kimosta pórusaimból a szerelmemet. Nagy, energikus, ifjonti tempókkal szeltem a vizet, mint aki minden gondolatát és minden porcikáját rá tudja bízni a vízre. Csak az ágyékomat nem. Olyan lett a testemen, mint egy különálló lény, elpihentében is végsőkig fölizgatott, s akkor arra kellett gondolnom, hogy ennek a testnek, melyet karom és lábam erejével itt cipelek a medence egyik falától a másikig, már a legeslegelső alkalommal meg kellett volna halnia. Bele kellett volna pusztulnia a másik test elemébe, mert immár semmi mást nem lesz képes elviselni. Védtelenné vált. A másik test tudásával nem lesz képes elviselni az életét. Meg akar halni. És így úsztam az éppen szemközti fal felé.

Mondom, őszi ember vagyok. Távol álljon tőlem mindenfajta panasz, önsajnálat vagy vádaskodás. Kifordított életem miatt nem óhajtok senkit felelőssé tenni, se a sorsomat, se a történelmet nem vádolom. Éppen mert életem oly furcsán kifordított, egyszerűen igyekszem szemügyre venni tényeit.

A tények üresek. A szemlélet kölcsönöz vélt avagy valódi, hasznos avagy haszontalan erkölcsi tartalmakat.

Azokban az években elbeszélői modorommal volt a legtöbb bajom. Nem mintha nem tudtam volna sima mondatokat írni, melyeknek mások hitelességet tulajdonítanak, hanem én magam nem éreztem ezeknek a mondatoknak a teljes, tökéletes, tehát önmagamhoz mérhető belső hitelét. Úgy éreztem magam a saját mondataimban, mintha idegen ruhában járnék. Hol ilyen, hol olyan ruhákban. Levetett ruhákban, agyonmosott ruhákban, jelmezekben. A sors persze megáldott bizonyos mimikus hajlandóságokkal, ám úgy tűnt, hogy adománya, mely az idegen életek megértéséhez és átéléséhez elengedhetetlenül szükséges lenne, éppen azokat a vonzalmakat nem engedi szóhoz jutni, amelyek valójában érdekelnének. Hiába találtam rá valamely stílusra vagy hangvételre, mely legalábbis közel látszott állni alkatomhoz, hiába indult be a felvett modorban az elbeszélői motor, ha néhány ügyesen lepergetett mondat után a saját unalmam és ellenkezésem göröngyein lefulladt. Mondataimban az írást imitáltam. Az a tágas, bővérű, ezernyi részlettől dús és mégis átlátható szerkezet, mely minden autentikus elbeszélő mű sajátja, a mondatoknak ebből a majomkodásából nem jöhetett létre. Ugyanakkor sikerem volt, ami különösen veszélyessé tette a helyzetem. Kritikusaim a legnagyobbakéhoz hasonlítva íráskészségemet, nyilvánosan magasztaltak. Ám szerencsére jobban hittem a saját kínjaimnak, illetve semmi más nem igazíthatott el jobban ebben az irodalmi szövevényben, mint a kín.

Ezek a kínok odáig fokozódtak, hogy néhány viszonylag simára írt elbeszélés után már nem csupán a mondataimmal voltam elégedetlen, de hiteltelennek és hamisnak éreztem mondataim központozását is. Hamisnak a vesszőket és a pontokat, a gondolatjelet és a kérdőjelet. A bekezdéseket még ennél is undorítóbbnak, mivel nem tudtam eldönteni, hogy mikor, miért kezdek újat, s ha kezdem, akkor ezt valóban helyénvalónak kell-e tartanom.

Éreztem, hogy csak azért teszem ki ezeket az írásjeleket ide vagy oda, mert mások is így teszik, de nem fogom föl e jelek kizárólag hozzám mérhető értelmét, s ezért lejegyzett jeleimnek csupán globális értelme van, de nincsen személyes értéke. És minél jobban szolgálom ezt az egyezményesen elfogadott globális értelmet, annál jobban távolodom személyes igényeimtől.

Miként a szerelem, a munkám se keltett életre, hanem életre pusztított. Gondjaim megoldására semmi más lehetőséget nem láttam, mint hogy meg kell ölnöm magam.

Többször nekifogtam. És nem a félsz, nem a bűntudat tartott vissza, hanem egyszerűen az a meggondolás, hogy ebben az esetben arra az emberre hárítanám kínos életem meghatványozott kínjait, akit a legjobban szeretek. S bár tudtam, hogy a normális életben ez így van, az emberek azokat az érzéseket adják és veszik egymás között, amit kapnak, de valamiként izgatott a számomra akkor emberfelettinek tűnő erkölcsi feladat, hogy én ezt ne tegyem így. Ne kínt hagyjak rá, hanem arcom rezzenése nélkül viseljem el. A halálomig. Mert azért mégis reménykedtem benne, hogy meghalok. Mivel azonban se magamat megölni, se meghalni nem tudtam, dolgoznom kellett. A munka azt jelentette, hogy sima, biztos, nyugodt mondatokat írok félájult állapotomban, olyan mondatokat, melyeknek se értelme, se józan interpunkciói nem közvetítenek semmit valóságos érzelmeimből, s így megint csak ott állt előttem a sürgető gondolat, hogy meg kell gyilkolnom magam.

Hosszú évekig, harminc éves koromig vergődtem ebben a gondolatkörben.

E hosszú évek alatt, szinte magam számára is észrevétlen fokozatossággal, kialakítottam egy sajátos interpunkciós rendszert. Először az általánosan használatos beszédjelet hagytam el, ami azt eredményezte, hogy a szokásostól eltérő módon kellett volna használnom a vesszőket, s mivel nem tartottam helyénvalónak a felkiáltójelek és a kérdőjelek túlzott alkalmazását, a vesszőkből pedig nem akartam sokat, mert minden monotónia elborzaszt, az egyszerű tőmondatokra korlátoztam magam. Ma azt mondanám, hogy a dolgok kijelentésének legősibb formájához tértem meg. Persze jól meg kell fontolni, hogy mit jelent ki az ember. A szorongás csomókat, rögöket képez a torokban és a gyomorban. A legegyszerűbb dolgok kijelentésére volt szükségem. Például arra, hogy asztalnak merészeljek nevezni egy asztalt, melyet mások is asztalnak tartanak, holott tudom, hogy az asztal szó csupán a világban fellelhető asztalszerű tárgyak alaktani azonosságára utaló fogalmi segédeszköz, amely egyáltalán nem képes kifejezni az én asztalom sajátosságait. És ebben az esetben a jelzők se képesek a problémát föloldani, hiszen a jelzőkkel is ugyanez a helyzet. Az ilyen, ostobának tetsző kérdések olyan korszakokban válnak életkérdésekké, amikor egy kultúra egyetemességét már csupán bizonytalanságának és megrendültségének egyetemessége biztosítja. Ha mindezt kérdés avagy felkiáltás formájában tettem volna meg, akkor a döntést óhatatlanul másokra bízom. Csomókat és rögöket köptem kijelentő módban. Egymás mellé rendelt kijelentéseim viszont olyan testet adtak a szövegnek, mely immár nem a jó tanuló automatizmusával alkalmazott központozástól nyerte el alakját és belső, gondolkodói szerkezetét, hanem a mellérendelés módjától és ritmusától. Megtanultam, hogy a mondatoknak ilyeténképpen ritmusa, a szöveg egészének sajátos lélegzetvétele van. Ami az olvasó szempontjából azt jelenti, hogy nem csak a szemével, hanem a lélegzetének ritmusával, s ebből következőn a vérnyomásával is olvas. Az interpunkció közvetlen kapcsolatban áll a fiziológiával.

A mondat belső ritmusa és a mondatok egymás közötti viszonyából adódó szövegzene igencsak képlékeny, sokféle módon felhasználható eszköznek bizonyult. Egyrészt a legmélyebb és legbensőségesebb módon kötődött hozzám, mint élő és lélegző, meghatározott életritmussal rendelkező személyhez, másrészt legalább ilyen erősen kötődött ahhoz a szöveghelyzethez, ahol éppen alkalmaztam. A jelenet belső igényei szerint gyorsítani lehetett vagy lassítani, oldódhatott és görcsösülhetett, édeskés melódiává fűződhetett vagy kopogóssá válhatott, liheghetett, elfúlhatott, s ez mind én voltam, anélkül, hogy a szöveg veszített volna valamit a tárgyiasságából vagy unalmassá, önismétlővé váltam volna a saját szöveget ellenőrző szememben. A nyelv egyik legkézenfekvőbb tulajdonságát fedeztem föl magamnak.

A megtalált zene borzongatón vad és egyáltalán nem hiteltelen képzettársításokra ragadtatott. Észrevettem azt a kétirányú kölcsönösségi viszonyt, amely a szó hangalakját és jelentését összefűzi. Atomi létet tulajdonítottam a szónak, melyben a hangalaknak és a jelentésnek olyan funkciója van, mint az elektronnak és a protonnak. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy most már nem csak én gondolkodtam a szavakról, hanem a szavak kezdtek el gondolkodni helyettem, illetve velem. Ez a jelenség az úgynevezetten sokbeszédű embereknél is megfigyelhető. Mivel gátlásaik, gondolkodásukat ellenőrző apparátusuk igen renyhén működik, nem azt mondják, amit akarnak, ha egyáltalán valamit akarnak, hanem fiziológiás rendszerüknek és pszichikus állapotuknak megfelelő nyelvi sémáikat beszélik ki, s az intonációs gyönyörben, az akusztikus zuhatagban meglepő kapcsolatokat létesítenek egymástól látszólag igen távol eső életjelenségeik között. Most tehát már nem csak arra kellett figyelnem, hogy egy adott kijelentésem megfelelőképpen hiteles jelentésű-e, hanem arra is, hogy a szövegzene által sugallt kijelentés vajon jól gondolja-e magát.

Szövegeim tárgyilagosabbak lettek, igen esztétikusan elrendezettek, ám bármily figyelmes igyekeztem lenni, elrendezettségük a szöveg zenei szervezettségéből származott. Barátaim figyelmeztetése, miszerint inkább zenélek, mint beszélek, nem ért készületlenül. Egy másik, tán színvonalasabb úton, ugyanoda értem, ahonnan elindultam. Baj volt az elbeszélői modorommal.

Mintha a módszer keresése közben arról feledkeztem volna el, hogy valójában miről is szeretnék beszélni. Ám ez sem volt igaz, hiszen a meglelt beszédzenével tulajdonképpen igen közel kerültem vonzalmaim tárgyához. Mégis, mintha csupán a hangomat tornáztattam volna meg egy kicsit, igaz, sajátos skálán. Kétségtelen, hogy valamiféle formaelvre leltem, de távol volt még az a tapasztalat és belátás, hogy az igazi, tehát a teljes formában, arányos helyet kell kapnia a formátlannak, a nyersnek, a deformáltnak, a nem szépíthető csúnyának, az esetlennek és a mágikusan esetlegesnek. Érdeklődésem és vonzalmaim tárgyait formátlannak, nem szépíthetőnek, csúnyának és esetlegesnek éreztem. De hiszen ezért foglalkoztam stilisztikával. Olyan volt, mint egy ördöglakat. Stilisztikám a kínok tornáján kifejlesztette ugyan bizonyos izmait, ezek az izmok azonban nem voltak alkalmasak azokhoz a mozdulatokhoz, melyeket el szerettem volna végezni. Elbeszélői modorommal kapcsolatos gondjaim életemnek ebben a szakaszában tematikus kérdésekké váltak.

Egy olyan igencsak kényes tematikus pontot kellett keresnem magamnak, ahonnan meglelt és elégtelennek, túlzottan formaelvűnek érzett stilisztikámmal elrúghatom magam a saját formátlanságom elbeszélése felé.

Semmi más nem izgatott többé, mint a saját totális formátlanságom, helyesebben formában élő megformázhatatlanságom, köztességem, halni akarásomból táplálkozó nyers élvvágyam, játszi könnyedséggel ingerelhető érzékiségem, mely a legközönségesebb kalandokba hajszol, durvaságom, mely a legfinomabb figyelmességekkel, gyöngédségekkel, érzelmességekkel párosodik kielégítetlenül és kielégíthetetlenül.

Eladdig mérsékelten ellenzéki politikai íróként tarthattak volna számon, aki betartva kora irodalmának hallgatólagosan és egyezményesen elfogadott játékszabályait, közepesen primitív módon gyalogol bele a politikai manipulációk porcelánüzletébe, s ezáltal napi ügyekkel foglalatoskodó kicsi közönségének nem kis élvezetet okoz. Érdeklődésem előbb a stilisztika, a stilisztika ösvényén pedig az erotika felé fordult. Egy olyan területre értem, ahol a politikus végképp elveszíti hatáskörét. Hacsak nem tirannus. E fordulatként is felfogható irányváltoztatás olyannyira nem volt bennem előkészítetlen, hogy még politikai jelentését is fölfogtam.

A politikus, ha engedelmeskedik hivatása kényszerének, olyan emberré válik, aki még a saját halálával is mellérendelő, eszközi, stilisztikai, és nem tematikus viszonyba kerül, hiszen a saját halálával is úgy kell számolnia, mint egyetlen, a politikát befolyásoló tényezővel. Szemben velem, aki amióta csak az eszemet tudom, alárendelt szerepben vagyok a halállal, mindent a halál szempontjából gondolok, az erotikát is a halál végleges szempontjából gondolom. Ezért a halál számomra egyetlen pillanatra se lehet eszköz, még akkor sem, ha netán szerelmesem halálát kívánom. Ha tehát csak a halálommal foglalkozom, mint ahogy praktikusan mással nem foglalkozom, akkor az élet legérzékibb területét sikerül kiragadnom illetéktelen s ilyeténképpen fölöttébb felelőtlen kezekből.

Nem állt módomban és nem állt szándékomban se a történelemtől, se a politikától elválasztani magam, sőt mélyebben óhajtottam kötődni hozzá. Valamiként obszcén módon, énem legközönségesebb, leghalandóbb rétegeibe lekerülve. S mint minden újhitű, végletesen radikális szerettem volna lenni azonnal. Nem akartam fejet, emberáldozatot, patakzó vért, mosott agyvelőt, csupán kicserepesedett ajkakat, a nemiszervek finom illatát, spermát, síkos hüvelyt, minden rendűvel és rangúval való közösüléseket, a szerelem szagos verítékét és elnyúlt jajszavát. Mindazt, amit minden élő a legősibb káoszként, a pusztulás vonzásaként ismer föl önmagában. Legalábbis abban a kultúrában, amelyben mi élünk.

Volt hát egy formavágy, mely a formátlanságtól vélt erőre kapni, volt egy nem éppen kellő helyen megizmosodott stilisztika, mely mégis képesnek érezte magát követhetni a különböző emberi állapotok lélegzetvételét, viszonylagosan jó mimikus hajlam, készség az átélésre, valamennyi, számomra akkor újdonságnak számító lélektani tárgyiasság és némi képesség az elvonatkoztatásra, ámde ebből túl kevés ahhoz, hogy elszakadhasson önnön gyakorlatiasságától, és valóban filozófia legyen.

Körülbelül így állt a számla, amikor a szaunától megtüzesedve sétálni mentem a warnemündei parti homokba és éjszakára belázasodtam.

Képzelgéseimnek legkisebb gyerekkorom óta két határozott formája van. Vagy a halálomról morfondírozom, annak várható közelségéről, módjáról, lehetséges érzeteiről, kicsit úgy, mintha a saját temetésem utánról szemlélném már az egészet, avagy csillapítani e gondolat által kiváltott fölfokozottságot, legyen e fölfokozottság akár komikus, akár tragikus természetű, történeteket költök, komplett cselekménysorokat, meséket, históriákat, melyek megoldása megint csak egy halál.

A történet természetesen azért csillapít, mert ebben az esetben nem az én halálomról van szó, tehát nem a személyes, illetve megélhetetlensége miatt a legelvontabb halálról, hanem mindig csak egy halálról. Valamiről, ami könnyűszerrel, mármint emberi ésszel is tárgyiasítható.

Azon a sétán arról képzelegtem, hogy a nyugdíjas Thomas Mann megy itt. Warnemündét a regényeiből, leveleiből, emlékezéseiből ismert Travemündére kopírozta az agyam. Thomas tehát szakszervezeti beutalót kapott egy warnemündei üdülőbe. S éppen abba az épületbe, ahol egykor szerelemmel szeretett egy fiút. Akit végül is féltékenységében meggyilkolt egy másik fiú. Most erre emlékezik. Thomas M. Warnemündében reggelizik. Ezt a kulináris címet adtam volna elképzelt elbeszélésemnek. Képzelegtem, de hogy a képzelet soha nem lépheti át a realitás által engedélyezett határokat, arról csak akkor bizonyosodtam meg e tekintetben is, mikor néhány év múltán olvasni kezdtem az általam igencsak tisztelt, tehát nem kevés elnéző gúnnyal szemlélt mester elviselhetetlenül terjengős naplóját, s ott, a naplót szerkesztő Peter de Mendelssohn egyik jegyzetéből értesültem, hogy müncheni éveiben Thomas Mann valóban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amit Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.

Valami olyasmire vágytam akkor, amit mások ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg, vagy egyáltalán nem is akartak megírni. Valami olyasmire, amit helyettük kéne megírnom.

Úgy gondolkodtam akkor, hogy a század irodalma teli van ilyen jellegű hiánnyal. A legnagyobbakéban is mindenütt látszik a csonkolások helye. Úgy vélekedtem, hogy nem véletlen, ösztönös, netán felelőtlenségből származó gesztusokról van szó, hanem kultúránk határozott tiltásairól. Aki tehát olvasni tud ebben a kultúrában, az nem csak pontosan érti a csonkolást, hanem azt is látja, hogy melyik végtagot kellett fűrésszel eltávolítani.

Mélyenszántó értésemnek, nagyravágyó terveimnek csupán egyetlen tematikai bökkenője volt. Ebből a szépen kitervelt stilisztikai játékból még mindig kimaradtam volna én. Éppen azon kulturális tiltásnak engedelmeskedve, amely miatt neki, és még annyi más nagynak, csonkolnia kellett, vagy legalábbis nem szabadott direkt formában beszélnie. De mi lenne akkor, képzelegtem tovább azonnal, ha e plágiumig, idiotizmusig, a paródia paródiájáig fejlesztett játék mellé, szépen és ártatlanul odahelyezném azt, amiből sikamlóskedvű játékom származik: mi lenne, ha a legdurvább, a legformátlanabb módon hánynám a stilisztikailag igencsak igényes mellé a saját életem együgyű dokumentumait. Szép lenne, lelkesedtem már lázasan, mert így játékként tudhatnám föltálalni a véresen komolyt. A formás és a formátlan, a közvetett és a közvetlen szépen szembe nézne egymással, s egy olyan szerkezetet nyernék vele, ami egyrészt a megszólalásig hasonlítana a klasszikus regény szerkezetére, másrészt különbözne is tőle, hiszen a különböző stilisztikai értékű fejezeteknek nem csupán önálló jelentésük lenne, hanem hídként kötnék össze a bennem olyannyira ellentmondót és különbözőt. Egy olyan megnyugtatón átlátható szerkezet alakulna ki így, amelyben a különböző, ellentétes tartalmú elemeket és motívumokat az önmagamnak való ellentmondás minden látszata nélkül egymásba tudhatnám játszatni. Amit nem tudnék elmondani így, azt elmondanám úgy, hol stilisztikai, hol tematikai hajlandóságaimnak tehetnék eleget, szinte kényem és kedvem szerint, helyesebben éppen azoknak a törvényszerűségeknek engedelmeskedve, melyek az embert hol beszédessé, hol hallgataggá, hol szemérmetlenné, hol szemérmessé teszik. Nem lennék hát egyetlen választott hangvételhez vagy modorhoz kötve, nem lennék arra kényszerítve, hogy egyetlen skálán beszéljek végig egy regényt, lehetnék ilyen és olyan, kibújhatnék ebből is, abból is, szabadon és fölvetett fejjel páváskodhatnék idegen tollakkal, mert ez a feszített formátlanság lehetne nem a részletek, hanem az egész formájává.

Hazatérve, józanon, betegségemből kigyógyulva, dolgozni kezdtem.

Megpróbáltam eltalálni a stilizált hangot. Nekifutottam egyszer, kétszer, háromszor. Nem ment.

Hiába kerestem fogódzót a két nagy csonkoló stilisztikájában, hiszen rosszul gondolkodtam róluk. Közvetettségüket véltem csonkolásnak. Életük és esztétikájuk tényeit összevetve, hazugságra gyanakodtam, tehát etikai szempontból értékeltem a formát. Proust is, Mann is, eleve túl parodisztikus stílusban írtak ahhoz, hogy paródiám tárgyává tehettem volna őket. Később megtaláltam ugyan azokat a századvégi és századelejei filléres szerelmi regényeket, amelyekből paródiájuk táplálkozott, s én is jókorát ittam ebből a zavarosan bugyogó forrásból, de akkoriban még távol állt az igazán kézenfekvő megoldás, hogy a legszubtilisabb a legtriviálisabból merít, mert távol volt a belátás, hogy a közvetlen beszéd legalább annyit eltakar a tárgyból, mint a közvetett; ifjonti bátorságomban a közvetlen beszédre óhajtottam bízni magam, s megvetettem a közvetett beszédet. Halálosan idegesített, hogy megint stilisztikával foglalkozom. Nem olvasni akartam, forrásokat keresni, hanem írni. Egyszóval, elháríthatatlannak tetszett a vágy, hogy mindazt, amit Thomas nevű hősöm egyetlen estéjének néhány pillanatáról nem sikerült megírnom, ne róla írjam, hanem minden áttétel és eltávolítás nélkül magamról. Nem így, ahogyan most ezeket a sorokat írom. Akkoriban úgy szerettem volna írni, ahogyan van.

Ám hogyan van az, ami volt?

Apám öngyilkosságának hajnalánál kezdtem ezt az újabb nekirugaszkodást. Megírtam, amint egy kamasz fiú, aki voltam, hajnalban fölriad, odakünn már világosodik, megnézi óráját, fél öt van, de nem tud újra elaludni. Fél öt volt. Szorongását azzal az egyetlen módszerrel csillapítja, ahogyan lehet: a saját testéből kicsalható kéjjel. Mindebben nincsen semmi kivételes, így tette annak előtte, s így fogja tenni később. Holott apja, aki egyszer rajtakapta, hangsúlyozottan figyelmeztette, hogy ezt nem szabad. Pizsamája enyhén átnedvesedik az ölén, nyomot fog hagyni, ami miatt az atyai tilalom megszegése nem egészen veszélytelen, ám ismét sikerül elaludnia. Vasárnap van, április tizenötödike, nem kell iskolába mennie. Később, fél kilenc körül, csöngetésre ébred. Ajtót nyit. Nagynénje és nagybátyja halottsápadtan állnak előtte, és közlik apja hajnali fél ötkor bekövetkezett halálát.

Ebben a körülbelül húsz gépelt oldalnyi kéziratban egyetlen kicsi rést se hagytam a képzeletemnek. Mimikus készségemmel nem valakit és nem is egy lehetséges személyt imitáltam, hanem egykori önmagam. Nem engedtem szabadjára a mesélőkedvemet, hanem kizárólag a számomra belátható helyzet lehető legtárgyszerűbb leírására szorítkoztam.

Az eredményt semmilyen tekintetben nem tarthattam érdektelennek. Már írás közben érzékeltem, milyen hevesen sodródom a téboly határa felé. Mint a morfinista, akitől megvonták kábítószerét; én magam vontam meg magamtól egyetlen kábítószerem: a mesét. És a puszta újraolvasás elég volt, megismétlődött az érzés.

Akkoriban teljes elszigeteltségben éltem, négy-öt órát dolgoztam, de a nap hátralévő felében se érintkeztem senkivel. A másfél magányos hét alatt, amíg ezt a húsz oldalt írtam, süket, minden külső hangot fölfogó bura ereszkedett rám. Ezt még nagyszerűnek is tarthattam volna, de valamilyen végső egyensúlyérzékre, legbensőbb, és hivatásom szabályainak tulajdonképpen ellentmondó tiltakozásra hagyatkozva éreztem, hogy amennyiben így folytatom, akkor itt valami nagyon baljós tévedés nyit bennem utat. Egy mondat kellős közepén hagytam abba. A szöveg lefutott az oldal aljáig, de a következő oldalt már nem vettem magam elé. Egy hétig tehetetlenül hevertem.

Bizonyára helyes lett volna valamilyen más elfoglaltság után néznem, de a bura nem engedett. S hiába olvastam újra és újra a szöveget, nem tűnt érdektelennek. Legfeljebb ízléstelen volt, ám ennek okát akkor nem tudtam volna megnevezni. És azt se tudtam megállapítani, hogy miért kerültem ilyen tragikus módon szembe a szándékaimmal, ha egyszer ennyire helyben vagyok. Csak azt tudtam, hogy ezzel a szöveggel nem vagyok képes egy fedél alatt élni. Elégettem.

Ma, anélkül, hogy ezt az elégetett szöveget szóról szóra vissza tudnám idézni, abban látom fölkavaró vagy legalábbis nem érdektelen ízetlenségének okát, hogy a hitelességhez és az igazsághoz való mániákus ragaszkodásával közvetlen kapcsolatot teremtett egy férfi önkéntes halála és egy fiú önkielégítése között. Mint a már említett sokbeszédű ember, valamit kimondtam, de nem tudtam, mit mondtam ki.

A két párhuzamosan lezajló cselekménysor időbeli egybeesése kétségtelen; mondhatni akár történelmi ténynek. Amikor az apa szíven lövi magát, a fiú fölriad. Amikor az apa elhanyatlik, a fiú teste érzékeny pontjára helyezi kezét. Ezek mitikus tények, és semmiféle erkölcsi kommentárra nem szorulnak. Az én szövegemet viszont azon utólagos lelkiismeret-furdalás diktálta, hogy nemcsak nem ismertem föl ama pillanatban a pillanat mitikus súlyát, hanem még valami olyasmit is tettem, amit (abban a pillanatban már halott) apám szerint egyáltalán nem szabadott volna tennem. Mitikus tiltásának megszegésével öntudatlanul meggyaláztam hát a halottat. Következésképpen szövegem tragikus ízléstelensége nem abból származott, hogy tárgyszerűen leírtam önkielégítésemet, hanem abból, hogy két egymástól távol álló tény mitikus összefüggését erkölcsi szempontok szerint próbáltam értelmezni.

A kísérletet mégse nevezném hiábavalónak. Ugyanis egyszer s mindenkorra kiderült, mennyire fontosak számomra egy cselekménysor erkölcsileg is megítélhető mozzanatai, egyszóval, milyen mérhetetlenül érzelmes vagyok. Másfelől kiderült az is, hogy erkölcsi szempontok szerint a lét mitikus összefüggései nem megítélhetők. Ha erkölcsi szempontokkal közelítjük meg a lét mitikus összefüggéseit, akkor bármily valódi érzelem hamis és hiábavaló érzelmességgé silányodik, s már nem a létről, hanem annak esetlegessé tett erkölcsi vetületéről beszélünk. Kiderült továbbá, hogy egy papíron létrehozható szöveg valósága nem tévesztendő össze az emlékeinkből előhívható élet valóságosságával, mert ahogyan az emlékezés a maga önálló árnyalatosságában él, a szövegnek is önálló árnyalatossággal kell rendelkeznie. A szöveg árnyalatosságát csak a képzelet adhatja; a képzelet az egyetlen olyan lételem, mely átjárást biztosít a személyes élmény egyedisége és a minden egyes személyben közös élmény általánosságának szakadéka fölött. Kultúránkban a képzelet őrzi az egyensúlyt a mitikus és az etikus határpontjain, s így végezetül az is kiderült, hogy aki bármely igazság nevében vagy érdekében lemond a képzeletéről, a tébolynak vagy az erkölcstelenségnek adja át magát. Egyetlen utam maradt: a paroxizmusig fejlesztett énességgel túllépni a személyesen.

Miként azt másoktól tudjuk, kézirat nem ég el. Nem is a kéziratomat égettem el, hiszen az így meg úgy itt maradt bennem, hanem az égetés barbár, áldozati aktusával elégettem infantilis igazságvágyamat, mely hamisságokból hamisságokat fialt. Ugyanakkor felnőtt életemnek ez lett az első, pusztulás ellenében tett gesztusa. A saját halálvágyam, a saját végső negativizmusom ellenében tettem, amit tettem. Először mondtam szemébe démonomnak, hogy se megtébolyodni nem akarok, se megölni magam, ám ezzel furcsa módon nem távolabb, hanem közelebb kerültem a halálhoz.

Rájöttem, hogy bármiféle igazság eléréséhez vagy megértéséhez közvetítőre van szükségünk. Leplezetlen énemet a démonok gondosan eltakarják, s csak akkor húzzák el a kezüket kicsit, ha a haláltól való félelmemben a képzeletemre bízom magam. Figyeljük jól és értsük: nem az akaratomra, az akarat begörcsösít és tébolyba kerget! és nem is a tapasztalatokon alapuló józan számításaimra, mert a számítás lazít és erkölcstelenségekbe sodor! Ha nem így s nem úgy, ha sikerül elkerülni kultúránknak e Skylláját és Kharybdisét, akkor készséggel közvetítenek és a képzeletem közvetít, látni engedik, amit nem láthatok.

Eladdig csaknem minden szövegemet, valamilyen ösztönös választás folytán egyes szám első személyben írtam. Attól kezdve gyűlölni kezdtem ezt az egyes szám első személyt, s ez a gyűlölet segített abban, hogy immár tudatosan úgy igyekeztem beszélni magamról, hogy közben az ne csak én legyek, hanem amennyiben én, annyiban a bennem létező közös.

Mindez persze közel sem volt ilyen elméleti.

Egyszerűen egy szó fogalmazódott meg, helyesebben hívódott le bennem: emlékiratok. Emlékiratokat fogok írni. Több ember, időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék. Így értem el egy teljesen közönséges, általánosan elfogadott formához, amelybe úgy éreztem, beleférhetek.

Képzeletem nekilendült. Figurák, arcok, testek, gesztusok, ruhák áradtak rám összes szavukkal és szagukkal. Úgy éreztem, elszállok boldogságomban vagy belefulladok bőségükbe. Valami csodálatos, néma jegyzőre lenne szükségem, aki hallaná, hogy mit gondolok, és látná a látottaimat, aki mindezt papírra vetné. Végtelenül gazdag lettem, dúskáltam földi javaimban. Feküdtem az ágyon, és meg se kíséreltem többé a tiszta papír elé leülni. Éreztem, hogy játékomnak van valami rejtélyes, szép szabálya. Hagyni kell, képzeletem tombolja ki magát, hiszen ha már ilyen bőségben vagyunk, akkor nyugodtan hagyhatom, hogy hulljon a férgese. Még csak jegyzeteket se készítettem. A leírt szó megköt, nem akartam megkötni magam. S a képzeletem egy idő után tényleg szelektálni kezdett, rendezett, átcsoportosított, s az állandóan újraalakított rend szerint képzett újabb részleteket és íveket.

Két év telt el a warnemündei séta óta. Jobbára hevertem az ágyon. A külső szemlélő mindebből azt látta, hogy súlyosan depressziós vagyok. Életemben először, s remélem, hogy utoljára, gyógyszereken éltem. Altatót szedtem az alváshoz, nyugtatókat az ébrenléthez. Valóban beteg voltam. Soha olyan kitartóan nem néztem falat.

Képzeletem végül is nem tett mást, mint szivárványzó buzgalommal, immár szabadjára engedve addig lefojtott vagy tárgyukat nem lelő energiáit, szépen feldolgozta harminchárom évem alapvető élményeit. Ha magamról gondolkodtam volna ilyen buzgalommal, akkor minden bizonnyal beleőszülök. A képzeletem gondolkodott helyettem. A testem pedig, a valódi, a nem helyettesíthető, közben nem tehetett mást, a félálom állapotába vonult, szundított, araszolt, vonszolódott. Nem volt étvágya, elmúltak vágyai.

A gyógyszerek segítségéről meg nagyon gyorsan lemondtam; talán három hét vagy egy hónap után. Lassan elgyengítettek, szellemileg kikezdtek. A képzeletnek valószínűleg a természetes mértékű fájdalomra volt szüksége a működéshez.

Akkoriban egy lakótelepi ház nyolcadik emeletén laktunk, s velünk átellenben építeni kezdtek egy hasonló betonmonstrumot. Éjjel és nappal, vibrátorokkal, keverőkkel, dömperekkel és toronydarukkal. Gondolom, ilyen lehet a pokol zaja, de nem hiszem, hogy az isteni komédia költője elképzelhette volna ilyennek. Ha különböző csalásokkal és ügyeskedésekkel nem sikerült megszabadulnom a szerkesztőségtől, ahol azokban az években dolgoztam, és nem sikerült Kisorosziba mennem, tehát tervezett regényem szempontjából eleve tehetetlenségre voltam ítélve, akkor ide, ebbe a nyolcadik emeleti, egyébként csinosan berendezett házgyári pokolba kellett megtérnem a képzelgéseimmel.

Kivételesen zajérzékeny vagyok, egész felnőtt életemet a zajok elleni küzdelem, a zajok előli menekülés és a zajoktól való lelki szenvedés tölti ki.

Furcsa módon mégis ebben a pokoli építkezési lármában született meg bennem az elhatározás, hogy körülményeim javulására nem várhatok tovább, tehát a dolgot nem odázhatom el. Képzeletem addigra már kifáradt, s a tehetetlenség arra kényszerítette, hogy újra és újra átrágja magát a saját termékein. Félő volt, hogy untatni kezd. Egy délután, mikor füldugóval a fülemben, és a puha bársonnyal bevont párnát a fejemre húzva igyekeztem beindítani képzeletem szokásos szeánszát – nem ment tovább. Fölálltam, leültem az asztalhoz és dolgozni kezdtem.

Persze nem egészen pontos kifejezés ez a dolgozni kezdtem. Helyesebb lenne azt állítani, hogy életében először valaki természetes hangfekvésben beszélni kezdett. Ez a valaki én voltam, de végre valahára sikerült olyan mondatokat leírnom, amelyek a legnyersebb önismereti igény és a legszubtilisabb képzelet közé voltak kifeszítve, anélkül, hogy akár az ízetlen önvallomás, akár a puszta fantáziálás felé csúsztak volna el. Erre hallatlanul büszke vagyok. Az önvallomás igénye ugyanis túlzott tárgyiassággal terheli meg a mondatot, olyan tartalmakat ültet belé, amelyek mások számára felfoghatók ugyan, de nem teljesen megfejthetők. Valójában többet tartalmaznak, mint amennyit mondanak. A puszta fantáziából születő mondatok pedig éppen ellenkezőleg, tárgyszerűtlenségük miatt válnak megfoghatatlanná, többet mondanak, mint amennyit tartalmaznak. S míg az előbbiek túl közel vannak a valóságossághoz, az utóbbiak túlságosan távol.

Képzeletem maga is életjelenség, következésképpen nem termelhet olyan tényeket, melyek ne lehetnének igazak. Ám irodalmilag hitelesként csupán azok a képzeleti tények elfogadhatók, melyeknek tudom, érzem, visszakerestem helyét és értékét valóságos életjelenségeim között. Ha képzeletem és álmaim olyasmit termelnek, aminek nem tudom helyét és értékét józannak ítélt életemben, akkor ezeket a jeleneteket, mondatokat, képeket vagy érzéseket egyelőre nem szabad leírnom, bármily pofásnak, esztétikusnak tetszenek. Föl kell őket írnom a gyanús, a később megoldandó feladatok fekete táblájára, mert ez a jelenség nem jelent se többet, se kevesebbet, mint hogy ez esetben nem ura, hanem kiszolgáltatottja vagyok önmagamnak. És ugyanilyen kiszolgáltatott lesz a mondatom. De ugyanilyen öreg hiba, ha mondatomba közvetlen, a képzeletet megkerülő formában engedem belépni a saját életem jelenségeit, ez ugyanis azt jelenti, hogy nem ismerem a saját életem jelenségeinek értékét és helyét a létjelenségek között, vagy legalábbis egyelőre nem volt erőm, tehetségem, idegem megkeresni ezt az értéket és helyet. Pöfeteg mondat lesz belőle. Mindenképpen az erkölcsi ítélet fog benne dominálni, tehát eleve nem lehet a létről való beszéd mondata. Jobb hát az ilyen mondatot is félretenni, jobb időkre.

Az ideális irodalmi mondat születhet a képzeletből, születhet a tapasztalatból, de képzeletét a tapasztalatában, tapasztalatát a képzeletében kell megmérnie. Képzeletem számára a tapasztalatom, tapasztalatom számára a képzeletem lesz azon egyetlen lehetséges világi instancia, amelynek segítségével kívül kerülhetek azon, amin belül vagyok. Közvetítő nélküli világban nem csak élni nem lehet, de normális mondatokat se lehet leírni.

Amikor a regényemet írni kezdtem, s attól kezdve mindig, tíz éven át, arra kértem igazán a legforróbb fohásszal az Istent, hogy soha ne engedjen egyetlen mondatot se fölülről leszúrnom. Szent Györgyre kellett gondolnom, amint gyönyörű ágaskodással, fölülről a sárkányba döf. Ne így. Ezt kértem.

A tisztességes mondat ugyanis hatalmassá teheti az embert, de az ember nem hatalmaskodhat a mondaton.

A tisztességes mondatban egyszerre két erő dolgozik. A képzelet vágtat előre, a tapasztalat ballag utána, ellenőrzi, olykor visszafogja, fékezi ezt a vágtát, és így a jó. A képzelet kiterebélyesít, kacsokkal elindáz, szétkapaszkodik, a tapasztalat visszametszi, irányt szab, lekacsozza, s így a jó. Ez a megállapítás a képzeletből születő mondatra áll.

A tapasztalatból születő mondat eleve lassúbb, szárazabb, olykor kifejezetten szürke vagy idétlen. A képzelet meglökdösi, körülnyaldossa, olykor még azt is megkísérli, hogy fölcicomázza, néhány csillámocska ragad rá, kis illatot kap, ám a tapasztalatból születő mondat csak áll szörnyű agyaglábakon, s így a jó. A tapasztalat a talajhoz tapaszt, ésszerű, mozdíthatatlan, a képzelet kicsit elemeli, megbolondítja, hergeli, s így a jó.

A tisztességes mondatban senki ember fia nem tudja meghatározni az ösztönösség és a tudatosság arányát; a tisztességes mondat belső arányát éppen ezeknek az ellentéteknek a feszültsége adja. Attól tisztességes, hogy ezektől az ellentétektől feszült, ám nem akar feszültebb avagy ernyedtebb lenni, mint amilyen helyi értéke szerint lehet, tehát arányos.

A tisztességes mondat se lételméletet, se erkölcsi elméletet nem követ; feszültségének mértékéből, nyelvi minőségéből, intonálási módjából lehet következtetni lételméletére, s ez egyben egyetlen lehetséges erkölcsi elmélete.

Aztán tíz év telt el.