Levél egy idegen városból

 

1.

Este nyolckor, a Kurfürsten utca egyik tekintélyes, ám küllemében némiképpen ízléstelen villaházában – Henny Porten-villaként is emlegetik –, melynek alsó szintjén a városszerte híres s inkább bécsiesen, mint berliniesen kedélyes művészkávéház, az EINSTEIN található; de vigyázat! nem a fizikustól kölcsönözte nevét, hanem inkább lefordíthatatlan játék a szóval, s ha nyersen mégis magyarítanánk, akkor EGYKŐ lenne belőle, aminek ugye semmi értelme sincs, ám ha a németek kimondják e nevet, tán eszükbe jut Goethe szerelme, kinek férje szintén egy Stein volt, na mindegy, ezt csupán azért említem, mert a Werkstattban, a Schiller Theater kamaraszínházában nemsokára bemutatják Peter Hacks darabját, amiről reméljük, tudósíthatunk, milyen a dolog, ha nem a magyar színház nagyasszonya, mármint Ruttkai Éva játssza, és nem Valló Péter rendezi.

Most, este nyolckor, fölmegyünk tehát a villa emeletére, belépünk a DAAD Galéria termeibe, három, nem túlságosan nagy terem, inkább szoba, immár emberekkel zsúfolásig teli, s nyugodt szívvel mondhatom, hogy ugyanolyanok vannak itt, akik Budapesten is mindig ott vannak: beavatott közönség; a középső teremből nyílik egy terem balra, a másik jobbra, s e három teremben fogja megtartani „Bevezetés a hétköznapi metaszínházba” című előadását Helmut Kajzar lengyel író, műfordító és rendező.

Kajzarral már beléptünkkor megismerkedünk, egyrészt mert az ajtóban áll, másrészt mert bemutatnak neki. Középtermetű, tiszta és főleg fegyelmezett arcú, körülbelül negyvenéves úr, angolos eleganciával öltözött, ami azt jelentené, hogy nem nagyon, de azért mégis; kicsit inkább németes, mint lengyeles szemüvegességgel – ám annak ellenére jó benyomást tesz ránk, hogy azon emberek közé tartozik, kik nemcsak arra adnak, hagy vendégeiket illőn fogadják, de arra is, hogy úgymond mindenkihez legyen egy jó szavuk.

Bevezetésünk a hétköznapi metaszínházba azzal kezdődik, hogy a középső teremben található büféasztalról – melyen borokkal és kristályvizekkel lelocsolva ott láthatók a LITFASS című igazán rossz nyugat-berlini irodalmi folyóirat legújabb számai is, vagy egy tucat, hogy mindenki vehessen, Helmut Kajzar legújabb, „Egy féldisznó halála” című prózai művével, és éppen ott kihajtva és lelocsolva, mert persze a bornak nagyobb keletje van – felemelünk egy üveg francia vörösbort, és anélkül hogy a folyóiratokat mi is lelocsolnánk, töltünk belőle, hogy lazábban és derűsebben fogadhassuk majd a művészeti élményt.

Egyelőre nem történik semmi.

Mindenki mindenkivel beszél, és mindenkit mindenkinek bemutatnak.

A bal kéz felé eső teremben, közvetlenül az ajtóval szembeni falnál, egy asztal, hosszú asztal, melyet nagyon erős fényű irodai lámpák világítanak meg, s ez a hosszú asztal valami barna, egyenetlenül szétterített, ragacsosnak tetsző és egyértelműen szarra emlékeztető anyaggal van beterítve, vastagon, és hogy úgy mondjam szándékolt hányavetiséggel. Mintha valaki szarból akart volna domborzati térképet csinálni. Hegyek, völgyek, kráterek és gyűrődések, aminek az éles fény nagyon szép struktúrát ad, ám a teremben nincsen semmilyen szag, tehát ha szar is, csak műszar ez, bizony.

A másik, a jobb kézről nyíló teremben szintén egy hosszú asztal, ez is egy ugyanoly erős fényű íróasztali lámpával világítva, itt meg az asztalon pokróc, a pokrócon fehér lepedő, a lepedőn egy fehér, vasalatlan férfiing, mellette egy pohár víz és egy vasaló, a vasaló a konnektorjába rendesen bedugva, világít is kis piros lámpácskája.

Ennyi látszik előre.

De a figyelmesebb nézelődő még azt is észreveszi, hogy a középső termecske végében, egy képernyőn, valami furcsa látható, színesben. Valami majdnem semmi látható. Odamegy hát e nézelődő, és nézi.

A képernyőn egy férfi keze látható.

A férfi valószínűleg sötét öltönyt visel, s alig mozgatja a kezét, csak úgy lóg a keze az oldala mellett, ahogyan már az embernek lóg a keze, aztán mégis megmozdítja, mintha meg akarná vakarni a combját, ám mégse vakarja, majd hirtelen eltűnik, valószínűleg kilépett a képből, csak egy üres falat látni most, de megint visszatér, már a zsebében van a keze, de csakhamar kihúzza a zsebéből a kezét, s így tovább, míg rá nem jövünk, hogy ez egy helyszíni közvetítés, egyenesen innen, s a videokamerát úgy állították be, hogy csak a törzseket vegye, se a fejet, se a lábat, s ezt nézegethetjük hosszan, borunkat iszogatva.

Később a képernyőn még mindenféle más emberi gesztus is látható, s ha valami eltűnik, jön helyére más, ilyen a technika. De egyik kép se olyan szép, mint az a férfikéz, amelyik nem tudta, hogy vakaróddzon-e, és az üres fal, ami eltűnte után maradt.

Az esetlegességekre és az esetlegességek titkaira igen érzékenyek vagyunk.

Bevezetésünk a hétköznapi metaszínházba azzal folytatódik, hogy Kajzar megkér bennünket, mennénk már be a két oldalsó terembe, s bár látni csupán a szerint láthatunk, hogy melyik termet választottuk, de biztosíthat, mindkét teremben mindent egyformán fogunk hallani.

A bal oldali termet, a szaros termet választom. Mert ott vannak kevesebben. Leülök a földre. Akinek nem jut szék, a földre ül. Kajzar bekapcsol egy magnót, amelyről Otto Sander előadásában – s róla más levélben tán még bővebben lesz szó, ha a Zadek-rendezésről írunk, mivel Sander igazán kitűnő színész – a szerző Zenetörő című hangjátékából, majd András lovag című darabjából hallunk részleteket.

És semmi más. Én a magam részéről kissé unatkozom. S úgy látom, ezt teszik mások is. Bár meg kell jegyeznem, hogy unalmam nem a legrosszabb fajtából való. Tehát nem kínos. Sőt mondhatnám nemes. A szöveg ugyanis finom, amolyan művészszöveg, teli szellemes nyelvi fordulattal, harakirivel, szaltóval, bakugrással és fintorral, kifejezetten énközpontú szöveg, valami nagy, kihűtött lírai én puffadozik benne, s olykor még röhög is magán, némi zenei és zörejhatások segítségével.

Azzal szórakoztatom magam, hogy nézem a többieket. És látom, hogy a többiek is azzal szórakoztatják magukat, hogy a többieket nézik.

S mert figyelni is kell azért, megy a szöveg, és mégis egymást figyeljük, amint a másikok és magunk figyelünk a szövegre is, és közben például őt kifejezetten vonzónak találom, őt pedig egyenesen utálatosan érdekesnek, s bizonyára ők is így vannak velem, unalom ide-oda, ez azért mégis valamiféle bevezetés a hétköznapi metaszínházba.

Aztán Kajzar a magnójával együtt kikapcsol minket egymásból.

Ennek utána pedig átmegy a jobb oldali szobába. A vasalós szobába. Ahol eleve is többen voltak. S mert többen követjük, most még többen leszünk.

Itt egy teljesen föltűnésmentes szőke lány már javában vasal. És meg kell hagyni, hogy egyáltalán nem szakszerűtlenül. Csak a spricceléssel nincsen egészen tisztában, nem tudja, hogy az ember nem vasalás közben spriccel, hanem már vasalás előtt be kell spriccelni azt a ruhát – így morog bennem a jó háziasszony. Miközben Kajzar megáll az asztal mellett, s száraz, halk, teljességgel elfogulatlan, hűvös és nem minden infantilitástól mentes hangon felolvassa nekünk színházi kiáltványát. Magának a színházi kiáltványnak a tartalmát, legnagyobb sajnálatomra, nem tudom visszaidézni, egyrészt mert inkább a vasalást figyeltem, a lány a lehető legunalmasabb volt, másrészt a kiáltvány bement, kigyött, épp olyan volt, amilyennek minden kiáltványnak és minden kiáltvány paródiájának lennie illik; mondván, hogy ő egy teljesen érzelemmentes ember, s nem fog itt nekünk nyúlós érzelmeket produkálni csak azért, hogy mi itt szórakozzunk, pedig tudja, hogy mennyire vágyunk erre, de a művészetnek tiszta akciónak kell lennie, és szégyelljük magunkat, hogy mégis itt élvezkedünk, ahelyett hogy mi is itt akciókat csinálnánk, hát körülbelül így, a lány persze közben vasal, Kajzar egyre halkabb hangon makog – és akkor valami érdekes történik.

Egy nagyon fekete arcú, fekete hajú, vékony és mozgékony, egzotikus küllemű férfi, aki eddig is ott állt az ajtóban, kezében pohár, most jó hangosan azt mondja korrekt grammatikájú, de túl lágy, érezhetőn idegenes kiejtéssel: „Ide figyelj, Kajzar! Mit beszélsz össze itt hülyeségeket? Inkább mesélj arról, mi van Lengyelországban! A Szolidaritásról beszélj. Az sokkal érdekesebb lenne!”

És valószínűleg ugyanezt megismétli lengyelül.

Kajzar, mintha nem is hallaná, olvas tovább.

Csend.

Aztán meg egy német nő szól közbe: „És miért éppen nő vasal? Miért mindig a nők vasalnak? Nem vasalhatna egy férfi is?”

Nevetések.

Kajzar olvas tovább.

S amikor a nő lassan befejezi a vasalást, Kajzar – kijelentve, hogy „ebből ennyi elég” – félbeszakítja a felolvasást.

A fekete arcú férfi megint mond valamit lengyelül, hangja nyugodt ugyan, de érezni, hogy amit mond, annak súlya van.

Mindenki úgy tesz, mintha nem hallaná.

Kajzar erre sem reagál, hanem kihúzza a vasaló dugóját, a vizes pohárba beletesz egy úgynevezett merülőforralót és teljes csendet kér, a legteljesebb csendet. A forraló dugóját bedugja a falba, hátralép.

Az asztal közepén az üvegpohár a forralóval, csend, nem történik semmi.

A víz bizonyára melegszik.

Akkor megint megszólal a fekete férfi, most németül: „Ide figyelj, Kajzar! Te egy tehetséges ember vagy. Miért nem arról beszélsz, hogy mi van Lengyelországban? Miért ilyen vízforralásokkal foglalkozol?”

Csend, mintha senki nem hallaná.

A pohárban gőzölögni kezd a víz, s szép gömbölyű buborékok szállnak a forraló spiráljáról fölfelé.

A fekete férfi lengyelül beszél. Most már szitkozódik.

Mindenki úgy csinál, mintha.

Ettől még nagyobb a csend, s hallani, amint a forraló finoman a pohár falához kocog. Egyre hevesebb ütemben kocog, a víz egyre jobban gőzölög, majd bugyborékolni, forrni kezd, s annyira felgyorsul a kocogás, hogy már nem is kocogás, hanem egyenletesen magas, feszült üveghangot ad a pohár, feszültet, mert természetesen mindenki arra vár, hogy mikor pattan meg az asztal közepén, s ekkor az árnyékba húzódott Kajzar egy finoman alattomos mozdulattal kirántja a falból a dugót.

Az üveghang feszültsége csökken, kocogásba hajlik vissza, majd kottyan egyet, és csak ez az ügyetlenül gőzölgő pohár marad ott az asztal közepén a forralóval.

Ami szép.

Kajzar ezután azt javasolja, menjünk át a másik terembe, mert ott folytatná kiáltványának felolvasását. Ott leül a szaros asztal mögé, és ugyanazon a száraz, halk hangon olvas tovább, de úgy, hogy a kiáltvány már felolvasott lapját mindig szépen belenyomja tenyerével a kétes barna masszába.

Jól beletunkolja.

Közben a fekete arcú közbeszól, kiabál, fenyegetőn, lengyelül, de azért annyit a hülye is ért, hogy a sztrájkról és a szakszervezetről beszél. Kajzar most először veszi tudomásul, kicsit megemeli a hangját, mert hiszen éppen itt tart a szövegben: „s engedjétek meg nekem, hogy én semmi mással ne foglalkozzak, se politikával, se ideológiával, se semmivel, csak azzal, amivel foglalkozom. Semmi más kérésem nincs, csak ezt engedjétek meg nekem.”

És ezzel ezt a lapot is belenyomja a szarba.

 

2.

Sophia Serrano énekel.

Neve azonban ne tévesszen meg senkit, Sophia Serrano ugyanis nem olasz nő, hanem német férfi.

Valódi nevét nem ismerem.

Sophia Serrano teljesen köznapi küllemű fiatal férfi. Nem lehet több huszonöt évesnél.

Ha ez a Sophia Serrano művésznevet viselő fiatal férfi nem lenne az Éj királynője, akkor az utcán bizonyára semmiféle figyelmet nem ajándékoznánk neki.

Sophia Serrano nem nőimitátor. Még csak nem is nőies. Helyesebben, nincsen benne több nőiesség, mint amennyi valamennyi fiatal férfiban. A legkevésbé sem feltűnő jelenség. Nem túl magas, de olyannyira vékony, hogy valamivel magasabbnak látszik, mint amekkora. Teste ennek ellenére arányos, jól felépített. Korábban bizonyára valamilyen sportot űzött, tán úszott vagy kosárlabdázott, de csaknem bizonyos, hogy nem birkózott, bokszolt, és súlyt se emelt. Hajlékony, laza. Nem szép, nem csúnya. Arca is vékony, bőre egészségtelenül sápadt, s ha jobban szemügyre vesszük, látjuk, hogy amolyan gótikus arc, vonásai magasba törők, két keményen meghúzott barázda teszi úgynevezetten markánssá, tiszta homloka is hosszúkásan boltozott, átláthatón kék szeme kissé mélyen ül, s gazdag, mindig frissen mosott, nem színezett, hanem természettől aranyszőke, sima haj hullik a vállára.

De hiszen ebben sincsen semmi föltűnő. Még nálunk is utoljára tíz évvel ezelőtt okozott botrányt, mikor a botrányban egyébként járatos happener-művész, Szentjóby Tamás megengedte magának az avantgarde luxust, hogy ilyen vállra omló, szőke hajat viseljen. Mármint a saját haját.

Sophia Serrano arca mosolytalan, de valamilyen meghatározhatatlan oknál fogva, mégse komor. Miközben énekel, pillantása nem rögzül még a levegő kiválasztott pontján sem, hanem fönn lebeg közönsége feje fölött. Soha nem néz senki szemébe. De nem őrült. Csakhogy nem keresi közönsége kegyét, senkit nem a pillantásával akar megragadni. Teszi a dolgát. Habár abból él, hogy közönsége kegyét keresse.

Fellépésein földig érő, éjkék selyempalástot visel, melyet mesésen szabálytalanra vágott, ezüst csillagok ékesítenek.

Talán Saint-Exupéry kövér csillagocskái inspirálták, mikor kivágta, felragasztotta.

Miközben énekel, nem tesz semmiféle hirtelen vagy erős gesztust, csupán a kezét emeli meg egy kissé.

Palástja a nyakán záródik, de nem oly szorosan, hogy ne lehetne látni, alatta agyonmosott, kissé már löttyedt trikót, és combján, ágyékán kifehéredő farmernadrágot visel. Lábán koszlott tornacipő.

S immár ideje, hogy produkciójának színpadát, a díszletet is szemügyre vegyük. Egy híres és hírhedt világvárosban vagyunk, egykor porosan unalmas, szép falucska, később királyi székhely, majd mikor királya „vérrel és vassal”, no és némi politikai praktikával más királyságokat és hercegségeket is felzabált, és a mesés ország császárává koronáztatta magát, birodalmi főváros, mely hirtelen duzzadni kezdett, nagyra, mondénre, modernre, lüktetőre nőtt, és csillapíthatatlan étvágyától űzve az emberevésre is rákapott. Puffadt és pöffeszkedett, étvágyát semmivel nem tudta csillapítani, az egész világot akarta, míg szét nem durrant, mint a mesében ama kisgömböc. Összedőlt, nagy porfelhőt kavart, s jobbára por és hamu maradt utána. Azt is besózták. Ahol azonban egykor város volt, ott nő valami a só alól is. Valami kinőtt. Nem nagyon stílusos. De talán az a stílusa, hogy ne legyen stílusa. Hogy bármennyire kozmetikázza is magát, fújjon belőle a történelem sós, füstös, kormos szele. Ez azonban csak a díszlet háttere. Az előtérben egyszerű áruházi bejáratot látunk. Az utcán békés délelőtti forgalom. A járdán hullámzik az embertömeg. A város legforgalmasabb pontján vagyunk.

Sophia Serrano az utcán énekel.

Összesen két darab kelléket használ produkciójához. Lábánál, a járda mocskos kövén, egy olcsó japán magnetofon és egy felfordított, fekete kalap.

S ha valaki most azt hinné, hogy mindez játék a részemről, irónia, vagy netán az öntudatos kultúrbölény fölényével utcai énekesen gúnyolódnék, téved.

Mindig nagyon nagy közönsége van. Ami egy olyan nagy városban, mint amilyen a mai Berlin, ahol különben se lehet senkit meglepni semmivel, igazán nem kis teljesítmény. Átütő képességek híján nem elérhető. Jobbra egy pornómozi csábos plakátja, itt nyüzsögnek a képben a kábítószer-élvezők, itt vannak a minden rendű és rangú prostituáltak bő tömegben, van mit nézni, venni és eladni.

Amikor a nézők nagy körében állva, először megpillantottam őt, gondolom, hosszú percekig nem tudtam elmozdulni arról a helyről. Pedig közelebb akartam volna kerülni.

Elbűvölt. Megdelejezett.

S tulajdonképpen nagyon nehéz számot adnom róla, hogy mivel. Palástjával? Szőke hajával? Levegőben lebegő tekintetével? Azzal, hogy egyáltalán nincsen hangja, és mégis énekel? Azzal, hogy női hangon énekel, holott férfihangja van?

Az Éj királynőjének áriáját énekelte Mozart Varázsfuvola című operájának második felvonásából, a tizennégyes számú áriát.

És semmi mást nem is énekel. Mindig csak ezt.

Az lepett volna meg, az bűvölt volna el ennyire, hogy ezen a ronda, hideg, téli utcán, a Wertheim-áruház bejárata előtt, arról énekel, hogy neki a poklok bosszúja forr szívében, a halál és kétségbeesés lángja perzseli?

Helyesbítenem kell magam: valamilyen hangja mindenkinek van. Az ő hangja is olyan, mint bárkinek. Hangját nem képezték, nem tanították meg rá, miként vegyen lélegzetet, hogyan tisztítsa színét, miként döntse el a hangképzés helyét, s érezni jól, hogy a komplikált skálák bordásfalán se tornáztatja naponta. Pontosan olyan a hangja, amilyen van neki. Majdnem olyan, mint az enyém, a tiéd, az övé.

Az operát filmesítő Bergman írja kommentárjában, hogy az Éj királynője mindig fájdalmat okozott neki. Fájdalmat okozott a figura, sajnálta az énekesnőt. „Ugyanis a rendezők és a szcenográfusok általában a díszlet hátsó terében egy magányos dobogóra állítják ezt a szegény asszonyt, s aztán fölöslegesen túlsminkelve ott kell állnia, megfosztva a leghalványabb lehetőségtől is, hogy az Éj királynőjének érdekesen komplikált lényét megformázhassa, egyedül és kizárólag arra ítélve, hogy legjobb tudása szerint eleget tegyen az énekszólam szörnyű koloratúrpasszázsainak.”

Sophia Serrano lábánál az operaszínpad legfényesebb csillagai, az énekművészet legtökéletesebb bajnoknői éneklik ezt a minden emberi erőt és képességet megmozgató tizennégyes áriát.

És ő nem kíséri őket, hanem velük énekel.

Nem hasonlítani akar hozzájuk, hanem olyan. Azonosul velük.

Produkciójában nincsen semmi parodisztikus elem, hiszen paródiáról csak akkor lehetne beszélni, amennyiben hangja akár megközelítően is hasonlítana a magnetofonra konzervált hangokhoz.

Az operakritika gyakran nehezményezi, hogy a hangsúlyozottan drámai koloratúr szopránra írott áriát, a megfelelő hang hiányában, olykor közönséges koloratúr szopránokkal énekeltetik. Sophia Serrano viszont a legjobb esetben is lírai tenor.

Ő tehát nem utánoz, s az úgynevezett technikai adottságai sincsenek meg ahhoz, hogy parodizáljon. Azonosulásával az éneklés tragédiáját játssza el.

Vagy tán nem is csak az éneklés, hanem a megformálás köznapi tragédiáját.

Raimund Hoghe, a wuppertali Táncszínház dramaturgja, Pina Bausch Bandoneon című produkciójáról készített próbanaplójában leírja, hogy egyik táncosuk legkedvesebb szórakozása feltenni Caruso valamelyik lemezét, s kipróbálni, milyen érzés lehet Carusóként énekelni.

Mindenki ismeri ezt az érzést. Ha máshonnan nem, hát a saját fürdőszobájából.

Sophia Serrano ezt a mindannyiunkban visszhangzó fürdőszobát hozza ki az utcára, és teljes komolysággal nyitja ki előttünk ajtaját.

Hogy milyen érzés képességek, adottságok és tudás nélkül tökéletesnek, uralkodónak, isteninek lenni.

Amit szintén valamennyien tudunk, de óvatosan elhallgatunk.

Ezt a szörnyű szakadékot a vágy és a beteljesülés között.

Ha Carusóval azonosulna, bizonyára nem lehetne ilyen mélyre látni a szakadékba. Az játék maradna. Csodálatos, hatalmas nővé kell válnia.

Boldog a város, gondolom nem minden irigység nélkül, melynek ilyen színvonalú utcai énekese van. Az ilyen város biztosan tudja, hogy a színház nem egy épület. Hanem az utcán és a fürdőszobában kezdődik. És ott is ér véget. Egy ilyen város bizonyára tudja, hogy a színház épülete csupán egy olyan kiválasztott hely, ahol eljátszhatjuk az utcát és a fürdőszobát.

Hivatott és képzett operakritikusnak kéne lennem ahhoz, hogy Sophia Serrano teljesítményét részleteiben elemezhessem, bemutathassam. S ha én is az lehetnék, ami nem vagyok, akkor tán eszembe jutna az amerikai énekfenomén, Florence Foster Jenkins zseniális dilettantizmusa, összevethetném őket, különbséget tehetnék közöttük. A zeneileg képzett és igen gazdag Jenkins asszony, aki a saját zsebéből finanszírozott koncertjein a New York-i Carnegie Hall zúgva röhögő-síró közönsége előtt épp oly tévedhetetlen tökéllyel talált mellé minden hangnak, mint amilyen tökéletesen, mondjuk egy Maria Callas volt képes énekelni. A kövér Jenkins asszony, aki a tökéletlenség tökéletességét valósította meg. És akkor egy körülményesen megalapozott bizonyítási eljárás után, tudományos alapossággal tehetnék hitet Sophia Serrano mellett. Kijelölhetném végleges helyét az énekművészetben. Mert Jenkins, bármennyire csodálom, csak egy gazdag és teljesen naiv úriasszonyt játszott el. Serrano pedig mindenkit. Bárkit. Férfit és nőt. A tömeget. Akárkit. Engem.

Kétszer láttam. Aztán eltűnt. Később, hónapok múltán, már nyár volt, vasárnap, felfedeztem a műsorújságban egy kis képes közleményt, miszerint az Éj királynője, az utca énekcsillaga, Sophia Serrano, este kilenckor a Sabotage nevű kávéházban énekel.

A képen egy gázlámpa oszlopa mellett állt, komolyan, palástban, s ahogyan szokta, kissé megemelte a kezét.

Ebből a közleményből tudtam meg a nevét.

Félórám volt megtalálni.

Felütöttem a telefonkönyvet. Ilyen nevű kávéházat nem találtam. Hívtam a tudakozót. Nem tudták. A szerkesztőség természetesen vasárnapolt. Kérdeztem ismerőseimet, szomszédaimat, semmit nem tudtak mondani. Taxiba szálltam. A taxis tanácstalanul bámult. És hiába hívta segítségül a kollégáit, sorban. Senki nem tudta Berlinben megmondani, hogy hol található a Sabotage nevű kávéház, ahol azon az estén Sophia Serrano énekel. Már énekelt. Nem akartam kiszállni. Aztán fél tíz után mégis fel kellett adni.

Soha többé nem találtam.

 

3.

Úgy vagyok vele, hogy nem arról nehéz írnom, ami nem tetszett, hanem arról, ami igazán és mélyen felkavart. Ha megrázó színházi élményeiről ír az ember, akkor az olyan, mintha közszemlére tenné magát. Mint ahogyan a színház is közszemlére tette őt, igaz, sötétben. Talán ezért nem tudtam írni soha Grotowski wrocławi előadásairól, s immár elég öreg vagyok tudni, hogy soha nem is fogok.

Írok erről-arról, de a titkaimat Grotowski árulta el nekem.

És végül is nem az határozza meg az embert, amiről beszél, hanem az, amiről végtelen szóáradatának álcája mögött hallgat, amit beszédesen is el kell hallgatnia.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]