Kérdések, kísérlet válaszadásra

Mit jelent neked a színház?

Nem tudom. Valami sötétet. Olyan, mint gyerekkorban egy délutáni ébredés. Forró sötét. És csend van. Hiába beszélnek, akkor is csak csend van. A deszka recseg, ruhák suhognak, sikítás, két kard összecsendül, vagy két kehely, ordítanak, sóhaj – és ezek a hangok nagyon fontosak. Sötét és csend, meleg és fény, hangok. És a lélegzetvételek. A lélegzetvételek is nagyon fontosak. Nekem a színház azt jelenti, hogy lélegző, sötét burokban ülök, és a távoli fényben, egy irdatlan fehér oszlop alatt, Tőkés Anna a melléhez kapja, torkára csúsztatja a kezét, teste mereven, mintha fa készülne kidőlni, előrebillen, és mond is valamit, sőt nagyon hosszan mondja, de ennek az egésznek csak az a lényege, hogy nagyon szeret valakit, aki nem szereti őt, mert mást szeret, és ezért elment, és Tőkés Annát otthagyta az oszlop alatt állni, és akkor én is ugyanúgy kezdek lélegezni, mint ő. Lihegek, még ha fegyelmezem is magam. És mások is, ugyanígy, pedig ők is fegyelmezettek. Közösen. Pedig mindenki csak a maga tüdejét használja. Jó lenne tudni, hogy mit jelent ez, és nemcsak nekem, hanem úgy, egyáltalán: a színház. Tömeghisztériát, megszabott keretek között? Azt, hogy az ember mégiscsak szereti, ha beleavatkoznak legsajátabb ügyeibe, a lélegzetvételébe? Összelélegzést, de önkéntesen? Rituális rendetlenkedést? Az érzékek egy húron pendülését, rendet? Ezt is, azt is, talán. De ez csak egyetlen megközelítés. Kezdhetném elölről?

 

Tessék. Van időnk.

Önmutogatás, de színházról lévén szó, talán megengedhető; ha utcán megyek, ha utazom, kényszeresen arcokat nézek. És látni akarom a hozzájuk tartozó testeket is. Minden útitársam arcát, testét jól megvizsgálni. És ez az útitárs, ha véletlenül jött is a számra, árulkodó szó, jól el lehet vele játszani, hiszen mindannyian, akik a villamoson tülekszünk és az utcákon futkorászunk, végeredményben mégiscsak kortársak vagyunk, mármint útitársak ebben a korban. És éppen ez az, amit látni és érezni akarok. Őket. A tekintetemmel körbetapogatva, hogy milyen lehet nekik, tehát jók lennének-e nekem. Ha az enyémek lennének. Tünékeny élmény, hiszen ennyi ember nem lehet az enyém, és azt, amit a szemlélődés pillanatában érzek és gondolok, úgyis elfelejtem. Ezt a nézési, összehasonlítási kényszert mégsem tudom helyettesíteni semmivel. Pedig kellemetlen szokás. Nem illő. De amióta a budapesti metró nagy mozgólépcsőit üzembe helyezték, látom, hogy illetlen kíváncsiságom tömeges és ösztönszerű. A fölfelé haladók leplezetlen érdeklődéssel bámulnak a lefelé haladók arcába, és fordítva is. És az is megfigyelhető, hogy alulról nézni jobb. Az arcot nem árnyékolja haj, homlok. Ez a legnagyobb népszínház, ez a mozgólépcső. Közvetlen következmények nélkül bámulhatunk bele idegen életekbe. És a test egyetlen gesztusa, az arc egyetlen pillanata nyersebben elárulhatja a származást, neveltetést, sorsot, mintha ugyanezt szavakkal kísérelné meg valaki körülírni. Nincs kivétel, és nincs kibúvó. Ha egy arc fegyelmezett, akkor ezzel, ha fegyelmezetlen, akkor azzal árulkodik. Összes társadalmi szabályaink ellenére csupaszok vagyunk egymás előtt. És a színház talán nem más, mint ennek a csupaszságnak az észrevétele és demonstrációja. Órákra nyújtja a megfigyelés, a ráérzés és ráhangolódás pillanatát. Marx is úgy gondolta, hogy egy saját magunk által írt dráma szereplői vagyunk, Shakespeare pedig még a vihart is színháznak nézte; igazuk is van; az ember színháza a történelem, az elemeké a vihar, a kettő között pedig valójában nincs határ, és ezért nagyon jól összejönnek. Egy színpadon. Mert ha mindenki megélő és szemlélő, ha minden színház és mindenki színész, akkor lennie kell egy helynek, ahol néhány ember úgy tesz, mintha természetet és történelmet tudna csinálni, ahová minden este bemehetünk, ha akarunk, és megnézhetjük, hogy mit csinálunk és mit csinálnak velünk. Ha megmutatják. Ahol eljátsszák nekünk, hogyan játsszuk mi el. És ezért nem az a fontos, hogy a színház legyen, hanem az, hogy legyen. De a kijelentés megfordítható. Ha a színház léte ilyen minőségtől is függetleníthető alapszükséglet, ha mindig kell lennie egy helynek, ahová – ahogy Jouvet mondja – minden este elmegy hétszáz ember, anélkül hogy hívná őket valaki, anélkül hogy valami különös okuk lenne rá, anélkül hogy összebeszéltek volna, akkor rossz színházat csinálni bűntett és visszaélés, helyesebben, ismét fordítva egyet a kijelentésen: ha rossz a színház, akkor ez azt is jelenti, hogy a társadalomnak valamilyen felderítendő betegsége van, talán rosszul gazdálkodik az érzékszerveivel, vak, néma és süket, holott van szeme, szája és füle, tehát mint a rossz színész, csak tetteti magát. Tetteti magát, elfed, elhallgat, színházat játszik. És ez nagyon megtévesztő lehet. Majdnem hiszünk neki. Hiszen a színház a mintha, a mi lenne ha, a mi lett volna ha művészete. Mintha én lennék a Tőkés Anna, akit a szerelme elhagyott. Mi lenne, ha én hagytam volna el? Mi lett volna, ha királynőnek, Marja Lebjadkinának, bérgyilkosnak, Bóni grófnak, Arturnak vagy Edeknek születtem volna? De nem tettetés! Az elképzelés és összehasonlítás infantilis játékai nélkül egészséges társadalom nem létezik. Persze ez is csak egyetlen megközelítés.

 

Mindez érvényes a többi művészetekre, az irodalomra is.

Igen, de nem így! Egyszer egy hangversenyen az első sorban ültem. Igor Ojsztrah a virtuóz zenemutogatók nagy számát, Mendelssohn e-moll hegedűversenyét játszotta. A szólóhegedű már a második taktusban belép, és egyedül uralja, vezeti az egész huszonnyolc perces darabot. Ojsztrah kicsit kövér. Előbb csak kifényesedett az arca, pedig teljesen fegyelmezett arc, aztán a homlokáról csorogni kezdett az izzadság. A szemébe. Végig az orra mentén, az állára és onnan a hegedűre. A húrok alatt vastagon végigfutott, le a csuklójára, és onnan csöpögött a földre. El kellett fordítanom a fejem. Érdekes volt, de ennek az erőfeszítésnek semmi köze nincs ahhoz a zenéhez, amit játszott. És semmiféle zenéhez. Magánügy, amit nincs jogom megfigyelni, ez nem játék. Amit mondani akart nekem, azt a zenével, és nem az arcával, nem a testével akarta elmondani. És ugyanígy, ha műtárgyat nézek, vagy könyvet olvasok. Nem érdekel, hogy a festő két ecsetvonás között aludt-e vagy szeretkezett, semmi közöm hozzá, hogy két drámai mondat között az író a gyomrát fájlalta-e vagy ásított. Ezek magányos dolgok, egyedül kell csinálni, a befogadásuk is ilyen. A színház viszont nemcsak a szerepet játszó színész testi adottságait és intim képességeit kalkulálja be, hanem azt is, hogy ezeknek az adottságoknak és képességeknek a megnyilvánulását több száz különböző mindenféleségű, de az intimitásra egyként érzékeny ember fogja figyelni, egyetlen sötét burokba zárva. A színház az egyetlen igazán közösségi művészet. A rituális összelélegeztetés művészete. Ha ez az összelélegeztetés soha nem sikerül, akkor talán arról is gondolkodni kell, hogy a társadalom miért nem érzi elég erősnek és egészségesnek magát ahhoz, hogy látvánnyá tegye és látvánnyá engedje önmaga nevetségességeit és rémeit. És ha nem engedi, ha nem teszi, ha rosszak a játékszabályok, akkor az is természetes, hogy a színház inkább süketnek, vaknak és némának tetteti magát – a megmaradásért eljátssza a színházat. Majdnem biztos vagyok benne, hogy egy olyan szellemi légkörben, amelyben természetes gesztussá vált minden sarkot és élet lefaragni, minden egészséges és egészségtelen végletet letompítani, lefojtani, ott jó színházat csinálni nem lehet. Verset írni, regényt, vagy képet festeni, talán. Az ha jó, eláll. Ha rossz, akkor meg mindegy. De a színpadon nem lehet sekélyes kis lelki kompenzációkkal drámát helyettesíteni. Hétszáz ember alszik el. És a színházat holnapra sem lehet eltenni, mert ma kell. És a színház a körülményekkel mégsem mentheti magát, mert tudjuk, hatalmában van, hogy akadémikus és öngörcsökben vergődő korszakokat robbantson szét. Hatalmában van, hogy az ellen lázadjon fel, amivel meg akarták fojtani. Ilyenkor a nézők ájultan esnek le a székről, összeverekednek és egymás vállán zokognak.

 

Az imént Marja Lebjadkinát, Bóni grófot, Arturt, Edeket említetted. Miért éppen őket?

Bóni gróf inkább csak az operettre vonatkozik általában, és egy gyerekkori élményhez kötődik, ami közönséges volt és alpári, valami igazi tragédia történt, olyasmi, ami csak egyszer, és ültem a verandán, kinn fújt a szél, és bár az apám mondta, hogy ilyenkor nem illik bekapcsolni a rádiót, mégis bekapcsoltam és volt egy operettdal, és ezen kezdtem el bőgni, és ettől kezdve ezen mindig. Ha valaki ezt a ráhangolódási készséget, ezt az érzelmet, amely a halált egy operettel tudja összefűzni, ha ezt valaki jól végiggondolja, és sznobériája később sem tagadtatja le vele, akkor Bóni grófból is megérti azt, amit meg kell érteni, még ha szeretni nem tudja is. Marja Lebjadkinára az Ördögök kaposvári előadása miatt gondoltam, mert évek óta először itt éreztem igazi színházban magam, eltekintve attól a két előadástól, amihez foghatót még nem láttam, tehát amíg hasonlót nem láthatok, bizonyára irányadók maradnak: ezerkilencszázhatvannyolc tavaszán a Tangó a Teatr Współczesnyben, Varsóban, erre vonatkozott Artur és Edek neve, arra a pillanatra, amikor már szól a mézédes tangó és Eugeniusz nagybácsi Edek karjába zárva áttáncol Artur teteme fölött és még a ruhatárba is, és még az utcára is kibömböl a mézédes tangó, ennek nincsen vége; és a bérgyilkos a III. Richárd berlini előadására vonatkozott, ahol a győztes Richmond az utolsó pillanatban ugyanazt a rendet veszi át, amit elődje ráhagyott, folytatni fogja ugyanúgy, s ezért az elborzadt közönség még tapsolni sem tudott, elvégre az ember nem szívesen tapsolja meg saját félelmét, bizonytalanságait és szégyenét. A királynő pedig tegnap este, még ha nem is királynő, de mégis az: Ronyecz Mária az Árva Bethlen Katával, de erről írnom kéne, külön.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]