Miron Białoszewski színháza

Nagyon jól el tudom képzelni a lakást. A lépcsőházban ácsorgókat is. Láttam néhány képet az egészről. Két férfi bohóc, és egy nő bohóc. Valami díszletek között. És el tudom képzelni a szobát, a zsúfoltságát, a lélegzetvételeket. Akár a pincében, ahol a biztonságos Klein-féle boltozatok, bombatámadáskor. Ez a Miron Białoszewski színháza! Szobaszínház. Pinceszínház. Egyetlen emberi test érzelmeinek magánszínháza. Kedves Miron! Csak képen láttalak.

Ezen a képen száraz és csupasz az arca. Valamilyen folyosón, valamit néz, ami az üvegtárló alatt látható. Bohócságának maszkja száradt rá az arcára. És látható a rendes, civil ballonkabátja is. Azt hiszem fehér, vagy valamilyen világos árnyalata egy színnek. De nem a színe a fontos. Lompos. Nyűtt. Ez egy olyan ötvenes évekből való ballonkabát. Vagy még régebbről. Ha pénz nincs pucerájba adni, házilag mossák, ismerem anyaga természetét – meglöttyed. Ahogy a zsebedbe dugod a kezed, petyhüdt szegénységráncokat vet a kabát. Mintha ez a fehér (vagy milyen) ballonkabát is épp-hogy-csak megmenekült volna. „Ezért sajnálom annyira azokat, akik elpusztultak a bombázáskor. Hogy nem ismerhették meg a túlélés örömét. Igaz, éppen ezen múlik az egész. Hogy nem túlélni is lehet.”

Sajnálat. És másik oldalon: öröm. Az élvezet is, vagy viharos legyen, mindenen át! mindent elpusztító – vagy ravaszul késleltetett. Néha le kell tennem a könyved.

Egyik versében Miron Białoszewski Pliniust olvas. Éppen azt a részt, ahol Plinius leírja Pompeji pusztulását; saját szemével látta! S a leírás olvasása élvezetet okozott, Miron? Az élvezetek útjai meglehetősen kiszámíthatatlanok. A fájdalomnak, a szenvedésnek egy bizonyos formája az. Átmegyek a másik szobába. Vasárnap délután. Kinézek az ablakon. Nyolcemeletnyi mélységbe, le. Ez a nyolcemeletnyi mélység, abban az esetben, ha megint, ha újra, akkor egyáltalában nem biztonságos. De most még állnak ezek a házak. Sziesztaidő. A park üres. Deák úr, a szomszéd, vasárnapi ebédje után száraz kenyeret szór a galamboknak. De a varjak erőszakosabbak. Most ők eszik a szukarit. Nem te, nem Swen, nem én, hanem a varjak. És ezek a varjak elélnek százötven-kétszáz évig is. Mi minden nem történt meg velük! „Mihez nem szokott hozzá az ember? Csak alighanem volt bennünk… valami nagy bizonytalanság. Hogy érdemes-e mindezt. Sőt: a teljes bizonyosság, hogy nem. De egyelőre ha igen, hát igen.”

Alattunk nyolc emelet mélysége. És ahogy itt állunk, képzeljünk el egy fiatalembert. Ahogy itt áll. De nem meri kinyitni az ablakot. Vagy ha már kinyitotta, nem meri becsukni. Mert ellenállhatatlan (ellenállhatatlannak érzi!) vonzást érez: vesse le magát! Aztán képzeljük el őt, amint a tengerpartra utazik. A szálloda tizennyolcadik emeletén kap szobát. Amint a nyitott erkélyre lép, meglehetősen alacsony a korlát, tekintetét egyszerre két távlat vonja magához; a tizennyolc emelet mélysége (vertikálisan) és a tenger (horizontálisan). És kísérletileg elképzelt fiatalemberünknek úgy tűnik, hogy a tenger távlatához képest eme tizennyolc emelet távlata: semmi. És úgy tűnik, hogy az a nyolc: végképp semmi volt. Így szelídül szenvedése a távlattól. Mert csak a túlélőknek van igazuk.

A túlélő szemében önnön halála csak a lehetőség árnya. És a mások halálában bekövetkezett lehetőség a túlélés örömében – a távlatban – akár esztétikai élvezetté is fajul. „Volt egy vödör, olyan nagy bádogedény a fejek, kezek és lábak számára. De nem nagyon lehetett felismerni, melyik kié. Emlékszem, ahogy kérdezték: – Ez a Zdzis lába? Vagy inkább a Rysieké? És ahogy bedobták az üres karbidos hordóba.” Mert van ebben a képben valami humoros. Vaknak kéne lenni hozzá, nem észrevenni: a túlélő humorát. Undorító? Nem. Lenn a varjaknak fogalmuk sincs arról, hogy mit nem éltek meg ama száztíz év alatt. A varsói felkelés előtt, amit te a napraforgók ünnepének neveztél, és a varsói felkelés után. Auschwitz előtt és Auschwitz után. És a szukarit sem tudják a galambok szemszögéből nézni. Enni. A galambok elhúzódó sorban totyogják körül a varjakat; a varjak zárt rendben a kenyérhalom körül. Néhány percig még késleltetem magam a látvánnyal. Azt hiszem az elnyújtott élvezetek híve vagyok; illetve alkat dolga. Aztán újra egy mondat. „Lenni ennyi csak: egy kis büdösség, egy kis félelem. És macska-találékonyság.” Varjú. Galamb. Macska. Macskája megbolondult, és ő kidobta az ablakon, mesélte egyszer nevetve valaki.

Ez a valaki, kissé hisztérikus alkat. Nő. A kilencedik emeletről. És a macska a talpára esett. Ami bizonyára nem igaz. A macska minden valószínűség szerint; de ha bevallotta volna magának, hogy a macska kimúlt, gyilkossággal terheltetett volna a kényes lelkiismeret. Így azonban, hisztérikus alkatának megfelelően, saját zuhanó macskáját átalakította Macskaság Mítosszá. A túlélés mítosza a döglött macskában. A nyolcadik, a kilencedik, a tizennyolcadik emeletről is, akár. És a kutya. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy azon a valamilyen folyosón, az üvegtárló alatt, bohócságának arcra száradt maszkjával Miron Białoszewski a pompeji kutyát nézi. Plinius egykor arra hajózott Pompeji partjainál. És valamivel később, varsói ágyán heverve olvasta Miron Plinius emlékeit. De most itt van a kutya az üveg alatt. Nem büdös. Nem fél. Találékonyságának mítosza szétfoszlott a halálával. Mégis itt van. Nagyon is! „Egyáltalában. Rémületében minden teremtmény rohan, bújik, máshova menekül.” Jobban itt van, mint az akkor elmenekült kutyák. Pedig ő nem találta a rést. Mondhatnánk, ez a kutya nem bizonyult elég macskatalálékonynak. Ezért aztán megszűnt büdösnek lenni. Megszűnt félni lenni. Egyáltalában, megszűnt lenni. De a Vezúv forró lávája – az alkotás öntudatlan gesztusával – kiformázta a kutyából az utolsó pillanatot. A kutya ebben a pillanatban gombóccá görnyed, mintegy önmagába rejtve önmagát, önmagában találva fel azt az egyetlen rést, amelyet a külvilágban nem talált.

Macska-találékonyságból a halál pillanatában ennyi. És még ebben az örökre kihűlt pillanatban is fél; helyesebben most érkezik a félelem csúcsára: vicsorít. De mégis! Mintha remélne is! Hiszen behajlíthatná, maga alá szedhetné mellső lábait, ahogy azt a hátsó lábakkal teszi, de a mellső lábak mégis kifelé mutatnak. Valahová. Fel. Oda, ahol még valamit remélt. Ahol a túlélést? Aztán már nem tudunk róla semmit.

És ballonkabátod zsebébe csúsztatod a kezed. Száraz, csupasz arcoddal az üvegtárló fölé hajolsz. Igen. Mintha rád mutatna. Mintha ezek a fölfelé-lábak benned érintenének valamit. Látványa élvezetet okoz, Miron? Szép. Ugye? Nem? Undorító érzés? Nem. Olyan végleges. Vagyis: otthonos érzés nézni. Mert így, ebben a látványban élhető át legvégletesebben a pusztulástól való félelmünk egyidejűleg a túlélés én-még-mindig-élek örömével. Ezért mondom neked, hogy a fájdalomnak és a szenvedésnek bizonyos formája örömöt okoz. Esztétikai élménnyé fajul. Amikor már formává vált. A forma: távlat. Akár a könyved, akár a színházad abban a szobában, akár a kutya. Ez a meglelt távlat az élők, akiket nyugodtan nevezhetünk aktuális túlélőknek is, egyensúlya. A formatávlatban meglelt egyensúly az élők aktuális igazsága a pusztulásról. És a bűz forrása. Ezért mondom néktek, hogy csak a túlélőknek van igazuk. Az aktuálisan élőknek. De nem végleges egyensúly.

„Vagyis negyedszer is ugyanaz. És megint el kell kezdeni beleegyezni a halálba. Vagy a kezünk vagy a lábunk leszakításába. Azt, hogy valamelyikünk elpusztul, sose gondoltuk így, hogy külön. Mindig úgy, hogy együtt pusztulunk el.” Természetesen. Hiszen az én pusztulásommal feltételezhetően megszűnik az, amit többieknek neveztem. Plinius ott hajózott a pusztuló Pompeji partjainál. Érzett-e valamit abból, ami a kutyában elégett és kihűlt? „A sebesült egy óra múlva, kettő múlva elcsendesedik. Vagy elvitte valaki, vagy beadta a kulcsot. Mi. Mit tehettünk volna? A magunk dolgát.” Vagyis továbbhajózni. A pusztulás a maga igazi arányaiban, kívülről, nem megélhető. Ezért kell a pusztulónak abban hinnie, hogy vele az egész világegyetem pusztul el, s a túlélő ezért sejtheti csak a még-nem-velem-történt igazi arányait. Az idő vagy perspektívatávlat kényes egyensúlyán ringatózik a továbbhajózók hajója. És ez a sejtés bontja fel az egyensúlyt, amit a távlattal megnyerni vélt. A sejtéstől egyenes út vezet a kételyig. A kétely pedig úgy kikezdi a részleteket, akár az egészet. „Hozzá akartam még tenni, hogy galambok. De galambok, azt hiszem, már nem voltak, vagy úgy elbújtak, hogy nem röpködtek, vagy talán mégis voltak és fölrebbentek és elrepültek minden dörrenésre, igen, alighanem fölrebbentek és elrepültek, és csak a párkányzatok és az ablakbélések csinálták azt a füstöt és éppen ezért nem hiszek saját magamnak, föltételezem, hogy akkor sem tudtam pontosan, mi volt…” A varjak felzabálták a szukarit. A nagyobb darabokat. Elrepültek. A terep a galamboké, morzsázgathatnak kedvükre. És ahogy innen – megint késleltetve furcsa élvezetem –, a nyolcadik emelet magasságából látom, kis, szürke, városi verebek is vannak ott. És abban az elképzelt fiatalemberünkben is csak azért merülhetett föl – mondjuk ki! – az öngyilkosság gondolata, mert mégsem egészen csak a túlélőknek van igazuk. Ami elpusztul, sejtésként kicsírázik, kételyként kivirágzik a túlélők fejében. Pedig most milyen békés vasárnap.

Ahogyan a túlélők lélegzetet vesznek, olyan természetesen él tovább a pusztulás. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy ezt a házat is. Abban az állapotban, hogy nincs. „Ebben a pincében hagytam a sarokban egyik drámám piszkozatát. Sose került elő. A Komló utcai lakást bezártuk. Fölösleges volt. Mert a németek felgyújtották a házat és leégett. Később.” Nagyon jól el tudom képzelni, hogy hiába keresi. És azóta állandóan, hiába. Később valamit mégis felvisz abba a lakásba. Ahol annyian vannak, hogy kiszorulnak a lépcsőházba is. Pedig nem találta meg. Előadja. Mert a színház ugye, akár a pince, a biztonságos Klein-féle boltozatok alatt, bombatámadáskor. A túlélők közös lélegzetvétele ugyanarra az ütemre. Semmi más: lélegzetvétel, ütem. Közben a bohócság rászárad az arcára. Mert véglegesen nem lehet kilélegezni. Kedves Miron!

Egyik versében Miron Białoszewski azt írja: „nincs kedvem fölkelni”. Láttam néhány képet. Ez a Miron Białoszewski színháza. Két férfi bohóc és egy nőbohóc. A másik az a ballonkabátos kép. De csak így tudom elképzelni. Fekszik az ágyon. Lélegzik.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]