Vagyunk

Képzeljünk el egy színházat. Egy frissen ácsolt színpadot. Képzeljük el a nézőtér forró némaságát.

Régi színház legyen. Abból a korból való, amit a magyar színházi játék kezdetének szoktunk nevezni. Lehet vendégfogadó szálája, ivó vagy éppen kocsiszín.

A színpadon néhány gyertya lebegjen a légvonatban.

„Kézzel fogható setétség. Békák, gyíkok és kígyók mászkálnak mindenfelé. Egy oszlop alatt fekszik egy már félig elrothadott emberi test.”

És képzeljünk el egy színészt is, aki a hőst fogja játszani: szép, fiatal férfit, címeres páncélba öltözötten.

„Ó, beh peshedt levegő! Alig lehet lélegzetet venni!” – szóljon a színész.

Igyekezzünk a szerzői utasításokat betartani.

A színészt engedjük le a mennyezetről egy kötélen, s lássuk, amint „a holttestre akadt, irtózva rezzen vissza, térdei kocognak, és egy más oszlophoz támaszkodik”.

A színen tehát legalább két oszlopnak kell lennie.

Ügyes gépészünk folyvást mozgassa a békákat, kígyókat és gyíkokat az álfalak mögül.

Most A borzasztó torony vagyis a gonosz talált gyermek című ötfelvonásos „eredeti nézőjáték” harmadik felvonásának kilencedik „jelenését” játsszuk éppen.

Lenn vagyunk a mélyben, a borzasztó torony belsejében.

Ügyeljünk a szöveghűségre, a korhűségre, legyünk pontosak. Az egykor lehetséges színházi előadást rekonstruáljuk.

A szerzőt Katona Józsefnek hívják.

Szövegét nem szabad átigazítanunk, peshedt helyett nem szükséges poshadtat mondani, a térdek ne reszkessenek vagy koccanjanak, hanem egészen nyugodtan kocogjanak, s amit elképzelünk, ne jelenet, hanem csakugyan jelenés legyen: jelenés abban az értelemben, ahogy az egykori néző, rendező, író és színész a színházi jelenetet elképzelte: inkább az álombéli vagy túlvilági történéssel, mint az éber evilágisággal rokonnak.

Festessünk a kortinára valami hazafias jelenetet.

Alkalmazzunk széles és nagy gesztusokat, hogy a rossz látási viszonyok ellenére mindenki érthessen mindent még az utolsó sorban is.

Előadásunknak azokat az egyszerű érzelmeket kell kiváltania, melyeket akkor éreztünk utoljára, amikor először vittek bábszínházba minket.

A hihetetlennek kell hihetően megtörténnie.

A figuráknak ne kölcsönözzünk túlzottan nagy lelki mélységeket, mert az nincsen nekik, ám hangsúlyos filozofémákkal se terheljük őket, mert a szöveg ezt sem bírja el.

A gonosz akar győzni, de végül győz a jó.

Hagyjunk mindent olyannak, amilyen.

Akkor azonban úgy tűnik, hogy hiába is mesterkedünk.

A darab ma teljességgel előadhatatlan.

Realitásként túlságosan gyermeteg, abszurditásként túl lapos, paródiaként túlságosan hosszú és unalmas. Egyszerűen elavult. Színháztörténeti érdekességgé sivárodott. Csak képzeletünk színpadán elképzelhető.

De mi különbözteti meg képzeletünk színpadát a valóditól?

A szöveget Katona 1812-ben készítette el a Der böse Findling oder der Schauerturm című 1798-ban névtelenül megjelent német lovagregény alapján.

S ha az egykori feljegyzéseknek hinni lehet, sikere volt vele.

De miért nem tűnik megismételhetőnek ez a siker?

Katona hét évvel később, 1819-ben megírta a Bánk bán szövegét, ám akkoriban az senkit nem érdekelt.

És korabeli sikertelensége ellenére, mi tartotta életben mégis?

És miért volt siker az idegenből magyarított fércmű, s miért maradt visszhangtalan a magyar lelkű remekmű?

És meghatározhatjuk-e egy kor színházművészetét azzal a darabbal, amit nem adtak elő, avagy azok a darabok határozzák meg egy kor színházi kultúráját, melyek előadásra kerülnek?

Schiller Haramiák című drámájának 1782-es mannheimi bemutatóján, ha az egykori jelentéseknek hinni lehet, a nézők hangosan zokogtak egymás vállán, mások összeverekedtek, s többen ájultan estek a székük alá.

Mert anélkül, hogy a színházi siker titkát meg kéne fejteni, mégis elmondható, hogy egy igazán mély s hosszú időkre érvényesnek mutatkozó színházi előadás olyan elementáris cinkosságot teremt a színtér és a nézőtér között, ami elől senki nem tudhat kitérni, s ilyenkor a színházat joggal érezhetjük egynek az őrült történelem hiányzó kerekével.

Ilyenkor a színház valóban korszakot teremt.

Ám a Bánk bán hosszú időkre érvényes szövege hiába rejtette magában az elementáris cinkosságnak ugyanezen lehetőségeit, ha nem adták elő.

A képzelet színpadán maradt, tetszhalottként. Valami hiányzott hozzá, ami a képzelet színházát valódi színházzá teheti: a néző, a történelmi helyzet, a rendező, az idő, a díszlet, a cenzúra engedélye, az épület, a gesztus vagy a színész.

Mert nincsen művészet, melynek egyszerre oly sok mindennel kéne számolnia, mint a színháznak.

És mi történik akkor, ha egyszerre nagyon sok minden hiányzik? Megkésve életre keltett remekművekkel kiváltható-e az elementáris cinkosságnak azon állapota, mely történelmet képes teremteni? Vagyis ezeknek a történelmi pillanatoknak a hiányában teremthető-e szerves színházi tradíció?

Ha e kérdésekbe jobban belegondolunk, akkor a magyar színházi játék borzasztó tornyában vagyunk.