Emlékiratok könyve

„Ő pedig az ő testének templomáról szól vala.”

János 2. 21.

Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.

Már vörösödtek a vadszőlő levelei, a megfeketedett gyümölcsökre madarak jártak, ősz volt.

Nem csoda, hogy eszembe jut, hiszen azóta három év telt el, három ősz, s többé nem fogok Berlinbe utazni, nem lenne kihez, nem lenne miért, ezért is írom, hogy az volt az utolsó berlini lakásom, tudom.

Én akartam így, hogy az utolsó legyen, meg az akaratomtól függetlenül is így akaródott vagy így lett, mindegy; most hát azzal vigasztalom magam, miközben kellemetlen őszi náthámat kúrálgatom, s ezért az agyam nem alkalmas semmi másra, de taknyosan is lényeges dolgok körül kószál, hogy eszembe juttatom a berlini őszöket.

Nem mintha bármit felejteni lehetne.

De például azt a lakást a Steffelbauer utcában, az első emeleten.

Persze nem tudom, hogy ez rajtam kívül kit érdekelhet.

Ugyanis nem akarok én útirajzot írni, én csak azt írhatom, ami az enyém, mondjuk szerelmeim történetét megírhatom, bár talán azt sem, mert nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor.

A nátha most élesen hoz mindent, kár lenne az alkalmat elszalasztani.

Mondjuk elmesélhetném, hogy Kühnertékhez, a Steffelbauer utcába, Berlinnek abba a déli kerületébe, melyet Schöneweidének, azaz „szép legelőnek” neveznek, s amely mintegy harminc percre van a város szívétől, az Alexander tértől, vagy ha a mindig pontosan érkező csatlakozást lekési az ember, s az esőben kell várakoznia, akkor negyven percre, egy órára is, Thea Sandstuhl hozott ki, Thea.

Ezt a lakást ő szerezte, pontosabban ő ügyeskedte ki nekem. Mert ő is eszembe jutott az utóbbi náthás napokban, természetesen, de furcsa módon nem azon föltűnő jegyek, melyekkel oly hivalkodón megkülönböztette magát, nem a piros pulóvere, meg a piros, puha kabátja, az a rengeteg piros, amit mindig magára vett, sőt nem is kislányarcának ráncai, ezek a halovány, érzékenyen rezzenő barázdák, melyeket nem akart eltüntetni ugyan, és mégis volt benne valami görcs ellenük, ami leginkább talán nyakának merev tartásából volt érezhető, valahogy mindig előrefeszítette a nyakát, mintha azt mondta volna, tessék, itt van az arcom, ilyen ronda és öreg lettem, nesztek, pedig én is voltam szép, fiatal, röhögjetek, ami persze senkinek eszébe se jutott, mert egyáltalán nem volt csúnya, még ha tán éppen e ráncok elleni görcsből születhetett is szerencsétlen szerelme; ám nem ez jutott eszembe róla, és nem is ahogyan a szobájában ül, piros fotel, fehér muszlinfüggöny, piros szőnyeg, inkább a sírása jutott eszembe és a nevetése, nagy, nikotintól sárgás lófoga, és nem a színpadi nevetése, sírása, mivel az alig hasonlított a valódihoz, vagy amikor gonoszkodik és szeme gunyorosra szűkül és a száraz bőr az állkapcsán kifeszül; meg eszembe jutott az a fa a Ryke utcai zsinagóga udvarán, ez a száraz akácfa is valahogyan hozzá tartozott, törzsére tábla van szögelve, miszerint fára mászni tilos, s vajon ki akar fára mászni harminc évvel a háború után, pénteken este egy kelet-berlini zsinagóga udvarán? kinek támadhat kedve itt ilyesmire? és én azt mondom neki, hogy lázam van, miközben a kivilágított templomból a zsidók hosszú árnyai az udvar aranysárga fényébe kiáramlanak, ő pedig anyásan a homlokomra simítja kezét, de látom az arcán, arcom érzi, hogy nem a lázamat ellenőrzi, hanem inkább a bőrömet élvezi, hogy a bőröm még fiatal és ránctalan.

S talán ezért azonnal az oktalan mentegetődzés, mármint, hogy az itt következő leírás útirajz lenni nem tud és nem is kíván, hogy Arno Sandstuhl, Thea férje, aki amolyan útikönyvek írója, hozzám hasonló ne legyen, vagy én hozzá ne hasonlítsak, mégha e féltékenységnek betudható nyílt megvetést, tudom, igazán nem indokolja is Arno azon ártatlan szenvedélye, hogy messzi tájakra utazzék és aztán leírja élményeit, bár gyanakvásomat kétségtelenül felkeltette ez a tény; innen igazán kevés ember utazhat el, az utazási szenvedély érzetét itt igazán csak hallomásból ismerhetik, ő viszont, a kivételezett, ha jól emlékszem, volt Tibetben és Afrikában is, de mégis sokkal inkább arra kell gondolnom, hogy indokolatlan ellenszenvemet nem e futó gyanakvás, nem a megvetés és nem is a féltékenység váltotta ki, hanem Thea kétes viselkedése, amivel életem egyik titkos korszakára utalt, természetesen akaratlanul.

Amikor először voltunk náluk látogatóban, és ők megint egy másik irányban laknak, ők is jó messzire, úgy hiszem, valahol Lichtenberg környékén, de nem tudom pontosan, mert ha együtt utaztunk, akkor én mindig Melchior helyismeretére bíztam magam, attól kezdve, hogy megismertem, tulajdonképpen semmi mást nem néztem, csak az arcát, az arca beköltözött az arcomba, s olyan csekélységre igazán nem telt a figyelmemből, hogy merre megyünk, ő nézett és én néztem őt, utaztunk; utoljára az S-Bahnon találkoztam Theával, véletlenül, Melchior akkor már eltűnt Berlinből és Thea is egyedül maradt, mert Arno elköltözött tőle, a Friedrich utcai végállomáson akadtunk össze, néhány perccel éjfél előtt, „a kocsim már megint gajra ment” – mondta, mintha mentegetődzne ezért; a színházból jöttem és csak az úgynevezett „keleti keresztnél”, az Ostkreutznál váltunk el, mert nekem át kellett itt szállnom Schöneweide felé, még mindig Kühnertéknél laktam, ő viszont utazott tovább, haza, s ebből következtetek arra is, hogy talán éppen Lichtenberg környékén volt lakásuk, ahol egy vasárnap délután, amikor először jártunk látogatóban náluk, úgy beszélgettünk Arnóval, mint az egyik író a másik íróval, megfontoltan, komolyan és unalmasan.

Ez Thea kétes praktikájának volt köszönhető, ő tette ilyen feszesen ünnepélyessé a dolgot azzal, hogy amint Arno némi késéssel a szobába lépett és én fölemelkedtem a fotelból, megfogta mindkettőnk könyökét és nem engedte, hogy megszorítsuk egymás kezét; mintha érzékeltetni akarná, hogy csak rajta keresztül kapcsolódhatunk, de ettől függetlenül is, még külön is összetartozunk: „a két alkotói válságban szenvedő író” – mondta egy bizalmas megjegyzésemre utalva, és ez a kötés erősebbnek volt szánva a megakadályozott kézfogásnál, mert e mondat elárulta Arno kínjait nekem, és neki az enyémeket, szemérmetlenül, de e kétarcú árulással Arnónak akart segíteni, általam, velem, s ez véglegesítette hármunk egybetartozását és minket mégis egy kalap alá vont külön; nem néztünk egymás szemébe, mert az ember nem szereti, ha jótékony számításból ugyan, de ilyen mélyre szállnak benne, s olyan hasonmást mutatnak neki, akire nem hasonlít és nem is akar hasonlítani.

Ez a helyzet nekem nagyon ismerős volt, amiről ők persze nem tehettek.

És Melchior is nevetett a hátunk mögött, a két bamba író valóban mulatságos látványt nyújthatott, s akkor gondoltam arra, kínomban, vagy tán bosszúból, hogy Arnónak azért engedik meg ezt a világjárást, mert hivatásos katonai ügynök, spicli, kém, csak úgy, mellékesen, de lehetséges, gondoltam akkor, hogy ő meg éppen arra gondol: nem, nem baj, egyáltalán nem nagy baj, ha ezt gondolom róla, mert ő meg tudja rólam, amit szeretnék titokban tartani, hiszen Thea előtt Melchior igazán nem fegyelmezte a tekintetét, amit tehát titoknak szántunk, mármint, hogy nem egyszerűen jó barátok, hanem szerelmesek vagyunk, ez bizonyára előtte sem titok.

És közben még némi tiszteletet is kellett tanúsítanom; egyrészt, mert Arno jóval idősebb nálam, úgy ötven körül, másrészt fogalmam se volt arról, hogy mit ír, csak annyit tudtam, hogy útirajzokat, százezres példányszámban jelennek meg a könyvei, amitől még remekművek is lehetnek, nyugodtan, tehát mindenképpen az volt a legkézenfekvőbb, ha tiszteletteljes udvariasságban nyilvánítom meg óvatosságomat, ám ez a kölcsönösen kíméletes diskurzus, miközben Thea, mint valami vasárnapozó hivatalnoknő, uzsonnához terítette az asztalt, Melchior pedig rólam susogott neki, mindkettőnket zavart.

Pedig Arno valóban mindent megtett, hogy a néki felkínált szerepnek simán megfeleljen, s érdeklődésében, hogy voltaképpen milyen színházi tanulmányokat folytatok és milyen novellákat írok, volt valami férfias kedvesség is, az erő zavarának bája, sőt, egyik megjegyzésével még lovagias kibúvót is engedett, érzékeltetve, hogy nem kíván a dolgok mélyére látni, „csak futólag, természetesen, hiszen másként erről nem is lehet, nem tartalmilag gondolom, csak érintsd”, mondta és mosolygott, ám a szája felé futó kis barázdák mutatták, hogy elmélyedéseit nem nagyon szokta mosolyba oldani, inkább töprengő természet, ezért is nem néz senki szemébe rögtön, mintha valamit szégyellne, talán rejtene.

Míg válaszoltam, mégis hirtelen belenézett a szemembe, és ha érdeklődése nem is annak szólt, amit mondani tudtam, ám őszinte volt, értékelnem kellett volna ezt, mert ha egy tekintet a szavak mögötti összefüggéseket kutatja bennünk, s mondjuk arra kíváncsi, hogy vajon írói működésem milyen kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy férfi létemre egy másik férfiba vagyok szerelmes, mert feltételezésem szerint valami ilyesmi foglalkoztathatta miközben beszéltem, ha tehát a figyelem elvesztve az értelem szálait, az érzéki lényeget igyekszik a másik emberben letapintani, akkor a pillanatot nagyon értékesnek és komolynak kell tartani.

De én pontosan tudtam, hogy álltam már valaha így, egy szobában, teljesen kiszolgáltatottan, szemben egy férfival.

Arno, aki látszólag vállalta Thea minden bolondériáját, most mintha éppen pillantásával kerülte volna meg azt a mindkettőnknek kényszeres szerepet, amit Thea ránk erőltetett, ezt nem lehetett nem észrevenni szép mélybarna szemében, én azonban el voltam foglalva az emlékeimmel, meg inkább arra figyeltem, amit Melchior rólam suttogott Theának, mint arra, amit magam mondtam Arnónak a saját írói munkámról, s nem vettem figyelembe, hogy pillantása által végre szabadok lehetnénk, tekintete gyermekesen, kíváncsian, mohón nyitott lett, s jól megválasztott szavakkal, avagy akár szavak nélkül is, nem csak kellemessé, de akár tartalmassá is tehettük volna beszélgetésünket; nem vettem figyelembe ezt, nem viszonoztam, beszámolóm végére érve elvétettem hát kérdésemet, udvarias akartam lenni, na és kényelmes voltam, mert egyszerűen megismételtem azt a kérdést, amit ő intézett hozzám, s csak akkor figyeltem fel az ismétlésben rejlő durva közönyösségre, mikor hirtelen elveszítettem a tekintetét, mikor két kezét furcsán a halántékához kapta, s mintha magának mutatna szamárfület, legyintett.

E tenyérlengetés persze nem saját szenvedélyének, nem saját munkájának lekicsinylését akarta jelenteni, sokkal inkább csodálkozás volt, sértett zavar, lemondás arról, hogy valaha is megértsék, „ó, én csak hegymászó vagyok”, mondta, és valóban egy olyan turista mozdulata volt ez, akitől megkérdik, hogy milyen volt a túra, és az idő jó volt-e, de hát milyen lehet a túra és milyen lehet az idő?

Válaszolt is, természetesen, hiszen ő is abban a jó polgári nevelésben részesülhetett, mely megtanít a figyelmetlenség, a zavar, vagy akár a gyűlölet perceit semleges csevegéssel áthidalni, úgy beszélt, mint a berlini születésűek általában, mintha szavait szájvízzel öblögetné, de ha valami figyelemre képes lettem volna is, Melchior arról suttogott Theának, hogy én mit főztem ebédre, ha értettem volna is, hogy Arno mit beszél, a testtartásával, begörnyesztett hátával mindenesetre jelezte, hogy semmi érdekes, csak beszél, szóval tart, és el is veszítettem a hangját, egyrészt mert fortyogtam Melchior intim közlése miatt, és valamiként jelezni szerettem volna neki, hogy hagyja abba, fogja be a száját! másrészt mert rájöttem vagy rájönni véltem, mitől oly ismerős ez a tisztán barázdált, beszélő arc nekem, a nagyapám arca lehetne, ha a nagyapám németnek született volna, komolyság, türelem és humortalan öntudat, demokrata arc, ha van ilyen, s így aztán nem csak szavainak értelmét nem tudtam fölfogni többé, hanem magát a hangot is teljesen elveszítettem, üres látványként állt előttem, s csupán az volt belőle fogható, hogy még mindig nagyon vigyáz rám, vigyáz, ne mondjon semmit, ami érdekes lehetne, ne hozzon zavarba valami olyasmivel, amire figyelnem illene, s még mielőtt Thea végzett volna a terítéssel, ott is hagyott, félig a fotelnak dőlve álltam, kicsit hintáztattam magam, s elnézésünket kérve gyorsan visszament a szobájába.

Szépen rétegződnek egymásra ezek az őszi képek.

Soha magányosabb élményeket nem szereztem.

Olyan élményeket, melyek a múltammal is kapcsolatosak ugyan, de maga a múlt is csak távoli utalás, utalás önmagam jelentéktelen fájdalmaira, s éppoly talajtalanul lebegő, mint minden megélt pillanat, mit jelennek nevezhetek, csak ízek és illatok emléke egy olyan világból, amelyhez immár nem tartozom, nevezhetném elhagyott hazámnak is, ám hiába, hiába hagytam el, mert itt sem fűz semmi semmihez, itt is idegen vagyok, és az egyetlen emberi lény, akit szeretek, Melchior is hiába van, ő sem tud idekötni, elvesztem, nem létezem, minden csontom és porcom kocsonyává lazult, de mégha úgy érzem is, hogy mindentől elszakadtam és nem kötődöm semmihez, valaminek mégis érzem magam, varangynak, súlyosan simulok a földhöz, nyálkás testű csigának, rezzenéstelenül figyelem semmimet, semmi történik velem, mégha a jövőm is van ebben a semmiben, és az egymást követő őszök miatt már egy kicsit a múltam is.

És azon az őszön, a Steffelbauer utcai lakás hátsó szobájában, ahol két juharfa állt az ablakom előtt, még harsányak, zöldek, és az ablak kerete fölött hiányzó tégla odvában verebek fészkeltek, már igazán nem csak éreznem, de tudnom is kellett volna ezt, de kapaszkodtam, abban reménykedtem, hogy valami különleges, valami egészen kivételes és csak nekem szóló összefüggést fogok fölfedezni, hogy adódik egy helyzet, valami, egy hangulat, akár tragédia, ami által e körvonalazhatatlan semmiben mégis megmagyarázódhatok, akad valami, ami megmenthető, ami értelmet ad, s ami megment engem is, kiment ebből az állati létezésből, de nem a múltamban, mert azt untam, halálosan, a böfögés ízét érzi ilyen illetéktelen figyelmeztetésnek az ember, és nem a jövőmben, mert régen leszoktam róla, féltem attól, hogy megtervezzem akárcsak a következő pillanatot is, hanem most, kinyilatkoztatásra vártam, megváltásra, bevallhatom, mert nem gondoltam még, hogy az is elég, ha a semmit tudom, pontosan.

Thea a kocsiján hozott ki ebbe a lakásba, Kühnertné a barátnője volt, s itt elég sokat voltam egyedül.

Mondhatni, mindig egyedül voltam; így még soha nem éltem át egy idegen lakás magányát, a fényezett bútorokat, az összevont függönyök résein betűző napot, mintáját a szőnyegen, a padló fényét, reccsenéseit, és a kályha melegét, azt a meleget, mely az estére várt, mikor visszatérnek a háziak és bekapcsolják a tévékészüléket.

Csendes volt a ház, és csak valamivel előkelőbb a Prenzlauerberg koszlott házainál, „szürke madár, régi berlini hátsóudvarok”, ahogy Melchior írta egy coda-szerűen felhangzó versében, de itt is esztergályozott és galambszürkére mázolt fakorlát, mint berlini életem többi helyszínén, a Chaussee utcában és a Wörther téren is, sötét linóleummal fedett falépcső, a fényesítőpaszta vécészaga, mint mindenütt, és színes ólomüveg a lépcsőházi fordulók ablakában, de már csak a fele eredeti, burjánzó virágstilizációk a századfordulóról, a másik fele pótlás, egyszerű katedrálüveg, s ezért mindig szegényes félhomály, akár a Stargarder utcai házban is, ahol a leghosszabb ideig laktam, s ezért volt időm hozzászokni ahhoz, hogy egy lépcsőház ilyen, bár még mindig nem volt annyira az enyém, mint amennyire bármelyik budapesti ház az enyém lehetett volna, a múltja hiányzott, mégha ez a múlt többféle módon jelezte is önmagát, át akartam élni ezeket a jelzéseket, holott tudtam, hogy ezektől a játékoktól persze Melchior nem lehet jobban az enyém, mégis, mikor délutánonként hazaértem, a lépcsőházban mindig eszembe jutott elképzelni azt a fiatal férfit, magam helyett, aki egy régi szép napon Berlinbe jött, Melchior nagyapja volt ez a férfi, s ő lett naponta bonyolódó történetem hőse, mert ő volt az, aki ezeket a hátsóudvarok szűrt fényétől felvilágló üvegvirágokat még teljesnek és újnak láthatta volna, ha járt volna e házban, az egész geometriát, de jelen időben az elképzelt múltat is, amint a falépcsőn megy fölfelé.

Lenn, a sötét kapualjban, még nappal is meg kellett nyomni azt a vörösen izzó gombot, amivel a gyenge világítás pontosan annyi időre meggyújtható, míg az ember az első fordulóhoz érhet, akkor újabb nyomás, de néha mégis sötétben mentem föl, mert a nappal is izzó gombocska fénye éjjel olyan volt, mint egy világítótorony tüze a nyílt tenger távlatából, és ezt szerettem nézni, olyannyira, hogy inkább nem nyomtam meg a gombot, a lépcsőház sötétben maradt, s ha a lépcsőket nem ismertem is szám szerint, a reccsenések mindig pontosan jeleztek, a vörös izzás tájékoztatott a lépcsőfordulókban, s így a lépést csak nagy ritkán vétettem el.

A Wörther téri házban is így csináltam, ahol Melchior lakott, csaknem minden estén mentem fölfelé, s a második emeleten a derék Hübnerné a kémlelőnyíláson át lesett az ajtaja mögül, állítólag egy magasított széken ült, de ha sötétben mentem föl, nem láthatta, mikor érek oda, csupán hallhatta, valaki jön, s ezért az ajtót megkésve vagy túl korán nyitotta ki.

Itt, a Steffelbauer utcai házban azonban rossz volt a lépcsőházi világítás, csupán úgy működött, ha valaki nyomta a gombot, s ha Kühnertné, amikor este menni készültem, véletlenül éppen a konyhában volt, mindig ki is jött, ne menjek sötétben, bár igyekeztem észrevétlenül elhagyni szobámat, ugyanis némiképpen zavart, hogy minden mozdulatomról hűségesen beszámol Theának, aki Melchiorról akart tudni mindent, sőt, egy idő után az a kényszerképzetem támadt, hogy Hübnerné is nekik dolgozik, ám majdnem soha nem sikerült elég óvatosan mozognom, „hahó, uram, hiszen itt vagyok, világítok”, szaladt ki a konyhából, és addig nyomta a gombot, míg a földszintre nem értem, „köszönöm”, kiáltottam vissza még, és ilyenkor arra kellett gondolnom, hogy Hübnerné már vár a másodikon, hogy neki is udvariasan köszönjek a lakásából kivetülő fényben, de éjjel, ha netán hazajöttem, s az utcáról nem szűrődött be semmi fény, akkor minden lépcsőt külön kellett kitapogatnom, vagy a gyufa ellobbanó fényénél nézni, hová lépek, mert itt még a vörösen izzó szál is kiégett, nem tájékoztatott és féltem, hogy valami élőnek ütődöm.

Melchior nem ismerte ezt a házat.

Igaz, régebben a Stargarder utcai ház kapuját sem lépte át, bujkáltunk, helyesebben kerültünk minden feltűnést, amiben egyébként kitűnő gyakorlatom volt, nem esett nehezemre, s ez a kényszer is kellemetlen módon utalt a múltamra, bár egyszer, vasárnap délután, a kapu előtt, amikor teljesen üres volt a Stargarder utca, de függönye mögé húzódva bárki megbújhatott, sötétszürke november, amikor mindenki otthon ül és kávézik a tévé előtt, és úgy éreztük, hogy nem tudunk elválni, pedig nem is kellett volna elválnunk, hiszen együtt is maradhattunk volna, de már három napja voltunk együtt és egyre sűrűbb lett körülöttünk az a burok, amely mindent és mindenkit kizár, ki kellett törni belőle, el kellett válni, legalább egyetlen estét egyedül tölteni, és fürödni szerettem volna, mert Melchior lakásában nem volt fürdőszoba, lavórban kellett mosdani, vagy egyszerűen a konyhai csapnál, piszkosnak éreztem magam, egyedül akartam eltölteni legalább a délutánt és az estét, lélegzetet venni ebből a levegőből, de még éjfél előtt leszaladni az utcára és telefonon hívni föl, a hideg üvegnek dőlve hallani a hangját, és aztán talán mégis visszamenni hozzá, és először csak úgy volt, hogy majd a Dimitroff utca sarkáig kísér, aztán elmegy cigarettát venni a magasvasút alá, ahol nyitva volt ilyenkor is a trafik, de nem tudtunk elválni, s hol ő mondta, hogy a következő sarokig még elkísér, hol én kértem erre, nem foghattunk kezet, ez nevetséges lett volna, gyáva és suta, ám valamit mégis tenni kellett, nem néztünk egymásra, aztán ő mégis nyújtotta a kezét, és mégis érezni akartunk valamit egymásból, fogtuk egymás kezét, senki nem jött, de így nem volt jó, a száját akartam, ott a kapu előtt, délután.

És a Chaussee utcai házat is csak kívülről ismerte.

Vasárnap este volt.

A villamosról mutattam az ablakot, színházba mentünk és az üres peronon a felkelést mesélte, halkan; én pedig a budapesti felkelésről meséltem, mondatára simult a mondatom.

Megnézte, de még az sem látszott az arcán, hogy tudomásul vette volna, mesélt tovább, pedig akkor nekem nagyon fontosnak tűnt, hogy ismerje ezt a házat, ha már a szobát nem ismerheti, ahol először megszálltam, s amely anélkül, hogy tudhatna róla, az ő életében is nagyon fontos szerephez jutott, de Melchior, ha nem is volt közönyös a múltam iránt, mégis elzárkózott előle, mást nem tehetett.

Már második hónapja laktam a Steffelbauer utcai lakásban, megszoktam és bizonyos értelemben szerettem is, amikor egyszer reggel, begyújtás közben Kühnertné szólt, hogy délelőtt majd jönnek a villanyszerelők a lépcsőházi világítást megjavítani, őt fogják keresni, de itthon maradni nem tud és én úgyis itthon leszek, itthon leszek-e? „igen”, válaszoltam az ágyból, Kühnertné a kályha előtt térdelt, s mint mindig, ha valami házimunkát végzett, dúdolgatott magában; többnyire otthon voltam, kivéve az estéket; mert ő házbizalmi, mondta Kühnertné, tehát ilyen esetben őt keresik, és akkor mondjam meg nekik, hogy nem tudott itthon maradni, „elvégre, nem tudom mit képzelnek, micsoda tészta ez”, de magyarázzam el nekik, miről van szó, mi a hiba, és addig ne engedjem el őket, „disznók!”, amíg meg nem csinálták.

Egész délelőtt otthon voltam, vártam, hogy Melchior felhívjon telefonon, akkor már csak néhány napunk volt, de nem hívott és a szerelők se jöttek.

Ha felhívott volna, kinn felhőtlen ég, sütött a nap és néma csend; csak a nappalit fűtötték be reggel, a lakás legbelső szobáját, hidegek voltak az éjszakák, mert néha már fagyott, no és az én szobámat fűtötték; az előszobából nyílt az ebédlő, s onnan lehetett a nappaliba lépni, az én szobám viszont a lakásnak éppen az ellenkező szárnyán helyezkedett el, hosszú és sötét folyosóról nyílt, mely a konyhát és a fürdőszobát kötötte össze, s innen lehetett megközelíteni a két hálókamrát is; az ajtókat tehát, kivéve a nappali és a saját szobám ajtaját, teljesen fölöslegesen nyitva hagytam, azonnal halljam és futhassak, ha a telefon csöngene, ha tehát Melchior fölhívott volna, éppen kirándulásra, nagyobb sétára való idő, s Kühnerték nappalijában állva beszélhettem volna vele telefonon, javasolhattam volna, hogy a Müggelseehez menjünk ki, hiszen pompás idő van, mondtam volna a meleg szobából a hideg napfénybe nézve, de megmondtam volna neki azt is, hogy mégse utazom vele az édesanyjához, mert csak azért vitt volna magával, hogy megkönnyítse magának a búcsút, úgy kellett elbúcsúznia az édesanyjától, talán utoljára látnia, hogy ő ebből semmit ne vegyen észre, én viszont nem tudtam elképzelni, hogy a fűtetlen hálószobában a gyerekkori ágyát ne ossza meg velem többé, valószínűtlen volt, hogy ennek egyszer és mindenkorra vége van.

„Tényleg, ebben aludtál? És ugyanígy állt az ágy? És az a folt, az is ott volt a mennyezeten, az a folt?”

Nevetett a kérdéseimen, mintha el se tudná képzelni, hogy itt valami megváltozhatik s a változatlanság valakit ámulatba ejthet, nem, a dolgok nem oly változékonyak, s az édesanyja, akit a gyermekágyban elhunyt nagymama emlékét idézve szintén Helenének kereszteltek el, gondoskodott is róla, hogy ne változzék már semmi sem, ő adhassa a fiának a végső menedék biztonságát; de ettől függetlenül is, Melchiornak jó oka volt így vélekedni, hiszen míg engem nem ismert, mesélte nem minden kakaskodó büszkeség nélkül, majdnem közömbös volt neki, hogy kihez kapcsolódik, egyszerűen nem érezte szükségét annak, hogy biztonságban legyen, nem válogatott, sőt, azt mondhatná, hogy olykor a legközönségesebb kapcsolatok szerezték neki a legnagyobb örömöt, s hogy változatos életében valamit hangsúlyosan állandóvá tegyen, az ízlését csiszolta választékosra, aszkétikusan szikárrá, igénytelenné és mozdíthatatlanná kényszerítette magát szinte megközelíthetetlenül zárt verseiben, ide pedig, bármi történt, minden hét végén visszatérhetett, bőröndben cipelte szennyes ruháit, mert itt tényleg minden úgy maradt, és az anyja ragaszkodott is hozzá, hogy ő mosson rá, „csak a folt, a folt később került oda”, és a nevetése különben sem jelentett sokat, szinte jelentés nélkül, könnyedén nevetett, a mosolyt pedig végképp nem törölhette le semmi a szeméről, csak ha úgy hitte, hogy nem látja senki.

És azt sem tudtam elképzelni, hogy vasárnap reggel, amikor a szülői ház kicsiny ablakán bezúduló harangszóra felébredek, egyedül legyek és ne érezhessem bőrének szagát a hidegben durván illatozó almák és a vasárnapi kávé mellé sütött tészták édes szagával elvegyülni, az almák a szekrény tetején sorba rakva, a cukormázas sütemény a komód márványlapján várt a délutánra, az ablakocska pedig mindig nyitva volt, és mégis elkomorodott, a homlokomat, a számat nézte, amikor óvatlanul kijelentettem, hogy szeretem az izzadtságát, az orrom is szerette, a tenyerem is, a nyelvem is szerette, s mintha fájdalmat okoztam volna neki, ölelt magához, „az ízét, a szagát, és azt, hogy érzem”, valami furcsa hangot hallatott, azt hittem nevet, de rövid, száraz zokogás volt, hogy aztán nyüszítve szakadjon föl belőle valami elfullasztott rettenet a hálószoba nyikorgó ágyán, a Wörther téri lakásban.

És a színes levelekkel belepett utat is elképzeltem a Müggelsee körül, a tó sima nyugalmát, lépteink neszét a reggeli páráktól felpuhult avaron, s azért is kértem volna, hogy menjünk ki oda, mert ott talán magam felé hajlíthattam volna még vagy magamat hajlíthattam volna véglegesen felé, amiről úgyis tudtam, hogy lehetetlen, gyönyörű ősz! vagy az Állatkertbe is akár, ha ezt a sétát a Müggelsee partján túl messzinek és körülményesnek találta volna, mert ha a képeknek, amelyekkel utazás közben az S-Bahnon szórakoztattam magam, ha a képeknek hinni lehet, akkor az is erdő, eldugott, árnyas utakkal, és még ott sem voltunk, habár mindig készültünk rá, hogy elmegyünk oda, de azt is elképzeltem, hogy Kühnerték konyhájában egy kést magamhoz veszek és megölöm séta közben.

Ebben az utolsó berlini lakásomban későn keltem, helyesebben, kétszer vagy háromszor is felébredtem, míg sikerült fölkelni végre, néha már dél körül.

Először mindig a hajnali felriadás, amíg Kühnert doktor végigrecsegteti a folyosót a hálószobájuk és a fürdőszoba között, el az ajtóm előtt, s párnát húztam a fejemre, ne halljam mi következik; a fürdőszobába ment és előbb vizelt, pontosan hallanom kellett a rövid, éles csobbanását, mely a hosszan elnyúló, majd hirtelen megszakadó, végül egyre gyengülő csurgást megelőzte, vékony volt a fal, s tudtam, hogy a csésze kürtőjébe céloz, oda, ahol az öblítés után is víz marad, gyerekként én is kipróbáltam ezt, s bizonyos értelemben bámulatra késztetett, hogy valaki még ötven évesen, egyetemi tanárként is ezzel szórakoztassa magát, de ha először csak a halk koppintás hallatszott és a vizelet tompán freccsenve a porcelánba ütközött, akkor tudtam, hogy üríteni fog.

A szellentések, önmagukban, még nem jelentették ezt, hiszen ha állva, vizelés közben csinálta, akkor az egészen máshogyan hangzott, mint mikor ült és a csészében öblösen felerősödött, nem lehetett összetéveszteni, ám hiába volt a párna, nem segített rajtam, mert a nyögdécseléseket, a megkönnyebbülés szelíd sóhaját és a papír súrlódásait, zizegését is közvetítette a fal, a párna nem segíthetett, mert figyeltem is, mintha élvezném a dolgokat, mintha azzal kínoztatnám magam, hogy nem tudom és nem is akarom bezárni a fülem, mint ahogy az ember lehunyhatja a szemét, becsukhatja a száját, de a fülét csak az ujjával dughatja be, az önmagával nem zárható; és ezzel még véget sem ért, a víz zubogása csupán néhány másodpercnyi szünet, s ha nem tudtam volna, mi következik még, akkor tán elegendő idő ismét elaludni, könnyed átfordulás, mert ezekben az éjszakai és hajnali fölriadásokban alig ellenőrizhető az átmenet az álom és az ébrenlét között, néha az álom elhomályosuló alakjai még a felkattintott lámpa fényétől sem rettennek vissza, arcuk van, kezük marad és csak annyira távolodnak el, hogy ne legyenek azért elérhetők, a könyvek közé ugranak a polcra és fordítva is megtörténik olykor, a szoba vonalai élesen simulnak az álomba át, még az ablakot látom, de már álomablak, a fát, a hiányzó tégla odvát, ahol a verebek laknak, álom, megfeszültem, mert ilyenkor áll Kühnert a tükör elé, a mosdó fölé hajol, éppen a fejem fölé hajol, az orrát a markába fújja, zubog a víz, krákogni, harákolni kezd és a felerőltetett taknyot a mosdóba, rám köpte ki.

Kopogtatásra ébredtem hétkor, „igen, tessék”, szóltam hangosan egy ilyenkor mindig idegen nyelven, ami azt jelenti, hogy előbb magyarul akartam volna mondani, amit a következő pillanatban németül kellett mondanom, s Kühnertné dúdolva jött begyújtani.

Esténként a lehullott platánlevelek tocsogós szőnyegén mentem a színházba, lakkcipőm talpa enyhén átnedvesedett.

Melchior akkor már eltűnt.

Berlin csatakosan és szürkén rám maradt.

Előadás után fölmentem a Wörther téri lakásba, hideg volt s a lámpafényben a függöny bíbora megfakult, mégse gyújtottam meg a gyertyákat.

Kinn esett az eső.

A rendőrség bármelyik pillanatban megérkezhetett, hogy fölfeszítsék az ajtót.

A hűtőszekrény zümmögött a konyhában.

És másnap elutaztam én is.

Heiligendammban pedig sütött a nap, s itt nem tudom, mi történt velem.

Ha könnyedén bánnék a szavakkal, akkor azt mondanám, hogy boldognak éreztem magam, s ebben az érzésben bizonyára szerepet játszott a tenger, az utazás és közvetlen előzményei, no és a csinos kis helység maga, amit „a tenger fehér városának” mondanak, némi túlzással, hiszen a gyógyház mutatós tömbjének két oldalán csupán tucatnyi, egyformán emeletes villa áll, félkörívben, arccal a tengernek, ám valóban minden fehér, fehérek a zsalugáterek, most becsukva, fehér padok a sima zöld gyepen, fehér oszlopcsarnok, sarkában a nyári zenészek székei toronyba rakva, fehér falak a méregzöld, formára nyírt bukszusok és a magasra felkopaszodott feketefenyők között, s talán főszerepet kapott a megtévesztően szép idő is, a csönd.

Megtévesztő, mondom, mert süvítve fújt a szél, hatalmas hullámokat vert szét a parti gát, acélosan tömör, fehér habbá szétdöndülő hullámokat, csönd, mondom, mert két döndülés szünetében a figyelő érzék a hullámok szakadékába zuhant, feszült várakozásba, s megváltásnak tűnt hallani a súlyba átforduló erő hangjait; de este, amikor sétálni indultam, minden megemelkedett, sütött a hold, telihold a nyílt tenger fölött, alacsonyan.

A gáton indultam el Nienhagen, a szomszédos község felé, a gát egyik oldalán a döndülő tenger, csupa síkos él, a másik oldalon a néma láp, egyedüli élő, én, az elemek között, s mert cigarettám még délután elfogyott, és a térkép szerint Nienhagen, amelyet bizonyos Gespensterwald, vagyis „a kísértetek erdeje” óv a nyugati szelektől, nincsen olyan messzire, egy kettétört gyufaszállal mértem a távolságot a térképen, lépték szerint; elérhető; világítótornyának rebbenéseit a széltől elvakult szem néha látni vélte, s ezért úgy terveztem, hogy ott veszek majd magamnak cigarettát, és mielőtt visszafordulnék, egy jó forró teát is iszom; halászokat képzeltem el egy békés kocsma asztala körül, gyertyafényt, s elképzeltem magam, amint belépek, nem odavaló, s a felém forduló arcokat, a saját arcomat.

Tisztán és átláthatóan mentem magam előtt, könnyedén, és súlyosan követtem magam.

Mintha az elválásunk okozta kínt nem én, hanem a testem nem bírná többé elviselni.

Bő kabátom alá befújt a szél, taszított, lökött előre, s habár indulás előtt minden meleg holmimat magamra szedtem, fáztam, nem mintha éreztem volna ezt, de féltem is, s tudtam, hogy ilyenkor fázni kéne, még ha a kegyes érzékcsalódás most nem működött is tökéletesen; máskor talán visszafordultam volna, győz a félelem, s visszafordulásomat minden nehézség nélkül azzal magyarázom, hogy túl hideg van, félek a meghűléstől, ami egy ilyen értelmetlen éjszakai támolygásért túl nagy ár, most azonban nem tudtam megtéveszteni magam: mintha az a kép csúszott volna el, amit az ember oly fáradságosan, oly nagy önfegyelemmel kialakít önmagáról, hogy környezetével valamilyennek elfogadtassa magát és aztán e torzképet maga is elfogadhassa valódinak, mert én voltam ez, minden ismerős beidegződésem működött, mégis adódott valami pontatlanság, valami rés, nem is egy, csúszások, rések, melyeken át mintha egy idegen lényre lehetett volna látni, valakire.

Valaki, aki régen, de ezen a mai napon Heiligendammba érkezett, és este elindul Nienhagen felé.

Akárha ötven, hetven, száz évvel ezelőtt volna az, ami majd következik.

Még ha nem is történik semmi sem.

Izgalmas, új, tulajdonképpen felborzoló volt érzékelni széthullásomat, mégis a tapasztalt ember nyugalmával éltem át, mintha ötven, hetven, száz évvel lennék idősebb önmagamnál, kellemes öregúr, aki a fiatalságára emlékezik; de ebben igazán nincsen semmi csodálatra méltó vagy misztikus, ugyanis az altatót, amit évek óta magammal hordtam egy kerek kis dobozban, most sem volt bátorságom bevenni, pedig halálomhoz nem képzelhettem volna el poetikusabb körülményeket, s hogy valamit mégis tegyek, a képzelet gesztusával kellett önmagamat eltávolítanom önmagamtól, tisztázhatatlan érzelmeimtől akartam megszabadulni így, hiszen amit idegen lényem jövőjének éreztem, az nem volt más, mint a múltam és a jelenem, mindaz, ami már úgyis bekövetkezett vagy bekövetkezik.

A helyzet kivételességét csupán az adta, izgalmi állapot, hogy se ezzel, se azzal nem éreztem azonosnak magam, mintha egy romantikus díszletben mozognék színészként, s a múltam is önmagam sekélyes alakítása lett volna csak, ahogyan az lesz a jövőm is, összes szenvedéseim, mindez tehát játékosan a jövőbe vagy a történelmi múltba vetíthető, mintha meg se történt volna még, vagy ha megtörtént, akkor rég, minden felcserélhető, a szétcsúszó életsíkok zűrzavarát csak a fantáziám fogja át s rendezi egy olyan köznapi nehézkedésektől meghatározott tartás köré, ami énemnek nevezhető, amit énemként mutogatok, de nem én vagyok.

Én szabad vagyok, gondoltam akkor.

Képzeletem csak esetlegesen és ügyetlenül választ végtelen szabadságomból kis lehetőségeket, hogy olyan arcot állíthasson össze rólam, melyet mások szerethetnek, s amilyennek aztán magamat hiszem, gondoltam akkor.

Ma már nem ezt gondolom, de akkor ez a felismerés olyan erősnek és hatásosnak bizonyult, olyan élesen láttam azt a lényt, aki különböző lehetséges megvalósulásaimtól érintetlen és szabad maradt, jött velem, s én mentem vele, fázott és én helyette féltem, hogy meg kellett állnom, és ez sem volt elég, le kellett térdelnem, megköszönni a pillanatot, bár a térdem, éppen most, nem nagyon akart alázatra hajlani, inkább szerettem volna semleges maradni, ha kő lennék, és mégsem, még ez sem volt elég, pedig a szemem is lehunytam; a szélben egy gubancnyi rongy maradjon.

Alacsonyan állt a hold, sárga volt, mintha elérhető lenne, egy karnyújtásnyira, de a horizont záróvonalánál bágyadt fényben tükröződött, ott a fény nem húzta meg a hullámok idegesen változó éleit, mintha a víz ott sima lenne, ez is a távlat csalása, gondoltam, akár a gát másik oldalán, az ingoványon, ahol a fénynek nem volt tárgya, nem volt felület, él, tükröztetnie magát, elveszett, megszűnt, s mert az erőlködő szem semmi biztosat föl nem fedezhetett, ott nem sötét volt, ott nem volt fekete, a semmi volt ott.

Délután érkeztem Heiligendammba, valamivel naplemente előtt, és sötétedés után indultam útnak, amikor már fenn volt a hold.

Nem tudhattam, mi van ott, ahol a térkép lápot, az útikönyv ingoványt jelöl, mélyen feküdt.

Néma volt.

Mintha a szél is megállna, visszafordulna a gát fölött, mintha szél se fújna.

Sás és nád lepi, vagy egyszerű talajnak álcázva felületét, füvet növeszt?

Volt idő, amikor kísértetekkel szórakoztattam magam, most mégis rémisztőbbnek tűnt, hogy üres.

Akkoriban, évekkel előbb, s erről, bármennyire szeretném is elkerülni, később bővebben szólni kell, ha egy árnyék, egy mozdulat vagy egy zörej váratlanul testet öltött valamiben, nevemen szólított a hátam mögül, hozzám beszélt vagy nekem hallgatott, az félelmeim teste volt, most azonban dermedten borult a láp fölé, nem tett mozdulatot, hangot sem adott, árnya se volt.

Csak figyelt.

Állt a láp fölött, üres burok, idegen, így figyelt volna bárkit, ki idetéved, gúnyosan, és ez a gúny nem volt kellemes.

Igaz, ijesztőnek se mondanám, inkább fegyelmező, s ereje abban mutatkozott, hogy felizgatott fantáziámat nem engedte gyeplő nélkül, pedig az vágtázni akart, mert ki akarta találni önmaga történetét, ám hiába e vágy is, határozottan jelezte, hogy testemben ő csúsztatta el az időket, ő engedett a léleknek réseket, hogy belelássak, s önmagam megkettőzésének játékáért azt kéri cserébe, hogy ne feledkezzem meg róla sem, ne higgyek hát történetemnek, amit önmagam támasztékául kitalálok, s ha már meghalni nincsen elég humorom vagy erőm, mindig érezzem, fájjon, itt van, rajtam kívül, de bármikor belém nyúl és megérintheti az úgynevezett életfontosságú szerveket, mert azokból, hiába mesterkedem, hiába gondolom függetleníteni tőle magam, egynél vagy kettőnél nekem sincsen több, létem a fantáziámmal nem pótolható, ne bízzam el magam, ne higgyek abban, hogy egy ilyen holdfényes tengeri hangulat szabaddá, hát még boldoggá tehet.

Akkor már álltam, s mint aki kötelező áhítatát elvégezte, önkéntelen mozdulattal leporoltam a térdemet.

És e térdporolástól, hiába is mentegettem volna magam, hogy hát igen, a belénk vert rendszeretet, mégis újra éreznem kellett, hogy kissé nevetséges és hamis vagyok; gyorsan fordultam meg, hogy nem lenne-e jobb még időben visszatérni, elvégre az étteremben, ahol délután egy üveges ajtóval elválasztott pamlagos különteremben oly kellemes volt enni, vehetnék cigarettát és ihatnék teát, tízig nyitva tart, süvített a szél, szerettem volna vele ordítani, nekicsapódni a köveknek, de már nagyon messzire jutottam Heiligendamm fényeitől, észre se vettem, hogy ilyen messzire jutottam, és mintha magasabbra is, mert valahol lenn, néhány csillagocska sejtette a föld és a víz határán a házakat, és legalább annyira szégyelltem volna megfutamodásomat, mint amennyire a láp üres figyelme bántotta a hátamat.

Elképzeltem, hogy tovább megyek.

Nem mehettem úgy, hogy a testem egyik fele, de főleg a hátam, ne érintkezzen vele. Vagy ha a partra letérnék?

De amikor az ötlet felmerült, egyébként fölöslegesen, mert a hold sárgás fényében szétzúduló tajték, láthattam, a gát lábáig becsapott, és elcsúszott felem is mulatott, hogy másika holmi ügyeskedéssel, a kőgát védelmét remélve, valami olyasmit akarna elkerülni, amit úgyis el kell fogadnia, mert amikor az ötlet fölmerült, egy alak is jött vele, nem kísértet, hanem egyszerű elképzelés egy fiatal férfiról, amint azon az üveges ajtón belép, körülnéz, pillantásunk találkozik és a nap besüt a terembe.

Ismét meg kellett fordulnom, és mentem tovább Nienhagen felé.

Egyre mulatságosabb, gondoltam akkor.

Mert itt voltam én, és elképzeltem, hogy nem itt vagyok, és itt ment velem az öregúr, aki leszek, vele pedig jött az ifjúsága, s az ifjúságára emlékező öregúr a tengerparti helyszínen, irodalmivá szelídült céljaimnak tökéletesen megfelelt, a pamlagos terem, az asztal fehér damasztján a kávéscsésze, amit éppen a szájához emelt, és jött velünk ez a fiatal férfi is, aki székének támláját fogva udvariasan és derűsen jó reggelt kívánt a közös asztalnál étkezőknek, ám őt, hogy jobban szemügyre vegyem, hiszen ő volt az, aki valójában a legjobban érdekelt, rögtön vissza is küldhettem az ajtóhoz, ahol megjelent, mert éreztem, hogy ő az, aki teljességgel az enyém, ő ugyanis nem létezik, na és rajtunk kívül volt még itt valaki, az, aki figyelt, s akitől bizonyára azért kaptam cserébe ezt a szőke ifjút, mert én is hagytam, hogy erejének kiszolgáltatott eszköze legyek.

Bizonyára ez volt a pillanat, amikor néma, immár évek óta készülődő egyezségemet megkötöttem, mert ha ma az összes következmények tudatában, szomorú okosként elképzelem a lehetetlent, mi lett volna, ha félelmeimnek engedve nem Nienhagen felé megyek tovább, hanem visszafordulok, és mint minden józan eszű élő, meghúzódom unalmasan közönséges szállodai szobámban, akkor feltételezhető, hogy történetem a legszabályosabb keretek között marad, akkor azok az elhajlások és kilendülések, melyek eddigi életemben adódtak, inkább annak irányát jelezték volna, merre nem szabad, akkor talán józan és egészséges undorral elfojthattam volna azt a kéjt, amit a szabálytalanság szépsége így megadott.

Amikor az előző nap délutánján Heiligendammba érkeztem, túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy átöltözzem és a közös étkezésen részt vegyek, s ezért a szobámba kérettem a vacsorát, másnap reggelre halasztottam a bemutatkozást, és korán lefeküdtem.

De nem jött szememre álom.

Mintha egy nagy, sötét, meleg, puha burokban feküdnék, melyet minden oldalról a tenger hullámai ostromolnak, s bár éreztem, hogy itt védett vagyok, de a fejem fölött, amikor önnön puhaságomban végre elsimultam volna, a víz minduntalan átcsapott, tajtékja bevágott a szemem alá.

A ház néma volt.

Úgy tűnt, mintha kinn szél süvöltene, de a feketefenyők szálkás koronái mégis mozdulatlanul lebegtek az ablak előtt.

Lehunytam a szemem és összepréseltem a szemhéjamat, ne lássak, de ha nem láttam, akkor megint itt feküdtem ennek a sötét buroknak a közepén, ahol csak azért nem volt teljesen sötét, mert képek rajzolódtak ki benne, és képek foszlottak szét, képek önmagamról, nem hagytak nyugodni, jeleneteket mutattak be rólam, olyasmiket, miket már felejteni véltem, mert felejteni akartam, az ágyon, ahol most én fekszem, apám aludt, hanyatt, de tudtam, hogy nem is ezen az ágyon, hanem a szalon keskeny díványán alszik, cipője a földön olyan magányos volt a lába nélkül, s hatalmas combjait illetlenül szétvetette, horkolt, a behúzott zsalugátereken csíkokban tűzött be a délutáni napfény, a csíkok keresztezték a padló csíkjait, és éreztem, hogy testem a látvány hatására az álom mélységéből felvonaglik, nem bírtam ezt nézni, levegőt, fényt akartam, apám lélegző teste a múltat túl közeli és túl fájdalmas jelennek mutatta, de sötétbe értem, s láttam magam, amint egy lámpa fénykörében előbukkanok, majd ismét eltűnök, egy ismerősen nedves utcán közeledtem magam felé, talán éppen a Schönhauser fasor volt ez, az elutazásom előtti estén, üresen, valamivel éjfél után, amint öreg barátnémtól, Natalja Kaszatkinától hazamegyek, de a Senefelder tér sarkán, a nyilvános illemhely előtt vártam, hogy odaérjek, s miközben felém csattogtak lépteim, eltűnőben, előbukkanóban, a fénytelen kis építmény a tér csupasz bokrai között valami zajt lihegne, szél csapkodta ajtaját, kinyílt és bezáródott, lélegzetem ritmusa szerint, és amint éppen kinyílt, beláttam: a kátránytól csillogó fal előtt magas férfi állt, és amikor végre odaértem, vigyorogva nyújtott egy szál rózsát nekem.

Lilásan kék volt a rózsa.

De nem akartam megérinteni, ezt a képet is el kellett valahogy hárítanom; jó lett volna egy nyugodt, fényes űrben megpihenni; s szelíden úszott be jegyesem burkom belsejébe, ám éppen abban a pillanatban, amint fejéről durva mozdulattal letépi fátylas kalapját, súlyosan vörös haja vállára omlik, állati mohósággal az arcomba lehel, de leheletének íze helyett valami kellemetlen, csaknem büdös fuvallat.

Valahol a közelben ajtó csapódott.

Éberen ültem föl az ágyban, talán riadtan is.

A háló ajtaja nyitva volt, s kék mázzal csillogtak a szalonban a fehér bútorok.

És nem volt ablak, amely mögött a fenyők koronáit lebegni láthattam volna, a függöny összevonva, szél nem süvített, csak a tenger hangjai, ám az is messziről, mert szobáim a parkra nyíltak.

Mintha a nyilvános illemhely ajtaja csapódott volna be, ébrenlétemben az álmom utolsó taktusa.

De a folyosón sietős léptek, távolodva, a szomszédos szobában pedig valaki felsírt vagy felsikoltott, úgy látszik nagyon hangosan, vagy nagyon vékony volt a fal, aztán mintha egy tárgy vagy egy test zuhant volna le a földre, döndülés.

Hiába füleltem, nem volt következő mozdulat.

Moccanni nem mertem, ágyam reccsenése, takaróm suhanása eltörölhette volna a pillanatot, a paplan óvatlan felhajtása akár egy gyilkosság zaját, de csend következett.

És nem voltam benne bizonyos, hogy mindezt nem álmodom; egyrész, mert számtalanszor megesik, hogy az ember felébredést álmodik, holott az nem felébredés, csak álmának újabb lépcsője, lefelé, még mélyebbre való leereszkedés, másrészt a sírás vagy a sikoltás, a test zuhanása mintha egyszer megtörtént volna már, s ez is apámra emlékeztetett, a szemem nyitva volt, mégis láttam, amint álmában megvonaglik, feldobja magát, és a díványról a fénycsíkos padlóra zuhan; ugyanis akkor, amikor húsz évvel előbb, délutánonként a szalon díványán aludt, ahol éjszaka én aludtam, éppen azt a lakosztályt vettük ki, amelyből most ezeket a sajátos zajokat hallani véltem, tehát felmerült a kétség, hogy ezt az egészet valójában nem is élem, hanem újraálmodom, annál is inkább, mert az a helyzet, amely egyszer és mindenkorra véget vetett a heiligendammi szép napoknak, eszembe is ötlött, mielőtt lefeküdtem volna, s becsuktam a terasz ajtaját.

Akkoriban, meleg éjszakákon, nyitva hagytuk nemcsak az összes ablakot, hanem a terasz ajtaját is, ami számomra azért jelentett kivételes örömet, mert amikor a hálószobát szüleim végre magukra zárták, némi várakozás után óvatosan fölkelhettem, és összes félelmeim legyőzését játszva, kiszökhettem a teraszra.

Ilyenkor fenyegetően üres volt, széles és hatalmas, mélyen benyúlt a park fölé, ha sütött a hold, akkor élesen, ha fénytelen volt az éjszaka, akkor puhán ékelődött a fák közé, lebegtetett, a fenyők szálkás árnyai lágyan úsztak, s ha ezt figyeltem, ha csak ezt, ha tekintetemmel gondosan elkülönítettem magam a környezettől, akkor úgy tűnt, mintha nem is itt lennék, hajóra szálltam, s a hajó csendesen szeli a tenger vizét, de mielőtt kiléptem volna, mindig meg kellett bizonyosodnom, hogy valóban egyedül leszek-e, mert megtörtént, hogy nem vettem észre a szomszédunkban lakó hölgy alakját, a terasz sarkában, a mellvédnek támaszkodva állt, kísértet vagy árnyék, a hold állása szerint, s ha kinn volt, akkor nem mehettem, mert hiába szövődött közöttünk valami titkos, csak az éjszakában érvényes, napfényre nem merészkedő viszony, mégis féltem, hogy szüleimnek beárul, s ha közelsége olykor jólesett is, ha e közelségre olykor vágytam is, ezek az éjszakai kiszökdösések csak akkor jelentettek igazi örömet, ha egyedül lehettem, ha elképzelhettem a hajót, mely innen is elúszik velem.

Amikor először jelentem meg, óvatlanul, s meglepetten megmeredtem a terasz közepén, sütött a hold, de vékonyan mozdulatlan felhő mögül, s a levegő sűrűn kék derengésében, arcát a fénynek fordítva ott állt, kísértetnek hittem, valami olyasminek, aminek létére és működésére otthoni cselédünk, Hilde, már alaposan előkészített, gyönyörűnek kellett lennie, „megrendítően, megrendítően szépek”, mesélte Hilde, és kecses alakján a habosan könnyed szárnyas lebernyeg, derékig érő haján az ezüstös csillogás ezt látszott bizonyítani, szép volt, s mintha nem is földön állna, mégis súlyosan, mintha szeme nyitva lenne, de hiányozna belőle a szemgolyó, a meleg éjszakában hűvös fuvallat érte arcomat, az ő lehelete ez, tudtam, kilégzés, amit majd belégzés követ, az a lélegzet, amivel majd magába szippant, s teste üres burkába bújtatva elragad engem.

Nem a félelem késztetett mozdulatlanságra, vagy ha a félelem, akkor az olyan fokon, amely már áttetsző boldogságba csúsztatja át az érzékeket, olyan felfokozott állapotba, amelyben a test megszabadulni látszik önmagától, nem éreztem a lábam, a kezem, s ezért mozdulnom se volt mivel, ugyanakkor anélkül, hogy külön gondolnom kellett volna rá, mégis itt volt velem tíz évnyi életem, melytől lám, most meg kell válnom, hogy egy másik alakba bújhassak át, csak a szerelemben éreztem később hasonlót, és annál is természetesebbnek tűnt e kivételes állapot, mivel elkövetkezésére nemcsak Hilde figyelmeztetett a meséivel, hanem magam is vágytam.

A nemes borzadály és a heves vágyakozás érzete természetesen csak egyetlen pillanatig tarthatott, aztán már nagyon jól tudtam, hogy mindez hamisság, még ha valóban érzem is, „hiszen ez Wohlgast kisasszony, akivel szomszédok vagyunk”, s Wohlgast kisasszonyt, aki esti sétáinkon is gyakran szóba került, sokszor megfigyeltem a közös étkezéseken, amint anyámmal társalog, és különben is, ez a kísértet-dolog már nekem is gyanússá lett, mióta valamiféle jelenést, vagy hasonlót véltem látni, s apám komolyan, csaknem komoran, de a humorral megáldott ember kaján elégedettségével bólogatott, hogy persze, a kísértet minden bizonnyal ott van a sásban, hol is lenne, ha én egyszer láttam, habár ő, hiába erőlteti a szemét, nem lát semmit, ámbár mintha most valamit hallana, semmi, semmit nem hall, ami persze nem jelenti azt, hogy az imént még nem lehetett volna ott, hiszen ez nagyon is a kísértetek természete szerint való, egyszer itt lenni, másszor ott, ilyenek a kísértetek, olykor láthatóvá válnak, ám többnyire láthatatlanok, sőt, ha tudni akarom, az is a természetükhöz tartozik, hogy nem bárkinek, nem akárkinek, hanem csak kivételes személyeknek testesítik meg maguk, érezzem tehát megtisztelve magam, kitüntetve, ő is örül, hogy egy kísértet abban a szerencsében részelteti a fiát, hogy megjeleníti magát, ám sajnos, ami őt illeti, már régóta nem élvezi ezt a pokoli gyönyört, egyszerűen felszívódtak, egyszerűen eltűntek a kísértetei, ezt sajnálja, hiányukban szegénynek és üresnek érzi magát, létezésükről és kísértéseikről már csaknem elfeledkezett, de hogy saját egykori és az én pillanatnyi tapasztalataim között némi összehasonlítást tehessen, kéri, írnám le neki pontosan kísértetem küllemét.

Aznap nagyobb sétát tettünk, ami, ha a kísértet megjelenésére nem is gondolok, már önmagában is szokatlan dolognak számított, hiszen délutáni sétáink alkalmával a fürdőhely közvetlen környékéről nem merészkedtünk távolabbra, ez a terület pedig nem volt nagyobb, mint maga a park, azon túl az érintetlen táj következett, a tenger feketeköves partja, a sziklák járhatatlan élei és meredélyei, a másik irányban meg az ingovány, közepén a hályogosan tükröződő tóval, a csigakert, s még távolabbra, már a szárazföld belsejében, a mesésen fenyegető bükkfaerdő, a „nagy vadon”.

Igaz, a parkot, melyet a kecsesen nyúlánk, fehér villaházak öleltek körül és tártak a tenger felé, hatalmasnak is lehetett mondani, a kocsiknak széles utak szolgáltak ki- és behajtani, és terekbe öblösödve, sugarasan futva szerteszét, szeszélyes ösvények hálózták a zöld gyepet, de a magányos feketefenyőknek még így is bőven jutott tér megmutatni magányukat, mint a fehér törzsű nyírfáknak gondos hanyagsággal csoportba rendeződni másutt; és a parkhoz tartozott még a parti sétány, amely a magas, hosszúkás márványkelyhekkel díszített kőfal védelmében nyílegyenesen választotta el a vizet a földtől, s bizonyos értelemben a parkhoz tartozott a gátnak az a rövidke szakasza is, mely a sétány közvetlen folytatása volt ugyan, mégis elkülönült tőle, amit az is hangsúlyozott, hogy nem a szokásos fehér murvával, hanem finom fehér kaviccsal tették sétára alkalmassá durva felszínét, ebbe a kavicsba bokáig bele tudtam süllyeszteni a lábamat, mert a gátat a kellemes csikorgással süppedő kaviccsal ezen a rövid szakaszon hiába is szelídítették sétánnyá, a gát csupaszon emelkedett a tenger és a láp közé, keletkezésének nyers körülményeire emlékeztetett, arra a századokkal előbbi szörnyű árdagályra, mely egyetlen éjszakán ide kicsapta, elrekesztve a víztől a vizet, és az egykor kedves tengeröblöt hagyva ingovánnyá zülleni; akkor talán inkább a fasor volt még a parkhoz tartozónak nevezhető, bár ez is, ha köznapibb értelemben is, kifelé vezetett: a gyógyház hátsó bejáratától az állomásra; de onnan aztán igazán nem volt tovább, onnan már csak visszafordulni lehetett, mert más volt a séta, s megint más a kirándulás.

És az is igaz, hogy sétáink irányáról szüleim nem határoztak előre, mindig a pillanatban rejlő véletlen, vagy tán a lehetőségek szűkössége döntötte el, hogy merre menjünk, s talán ezért tűnt teljesen fölöslegesnek azon töprengeni, hogy két utacska közül melyiket válasszuk, hogy a gyógyház felől jövet a parti sétányra kanyarodjunk-e, vagy a gáton menjünk tovább, s onnan jövet kerüljük meg a szállodát, így véve utunkat az állomás felé, avagy a gyógyház nyitott csarnokában időzzünk a fonott karosszékekben ülve, és a tényleges sétára már csak annyi idő maradjon, hogy ne az ésszerűen legrövidebb, hanem az ésszerűtlenül leghosszabb utat válasszuk visszafelé, mert mindez nem számított, csak annyiban, hogy minden sétával eltöltött délután a lehetőségek és választások kellemes játékát ismételtette velünk, de csak addig a pillanatig, míg az ég gyöngyházszíne mélyülni nem kezdett, annyira, hogy már a szobából, vagy a teraszról lássuk teljes elsötétedését.

Most mégis kinn ért az este, pedig aznap is a legközönségesebb módon kezdtük a sétát, előbb a partra mentünk, hogy a kőfal peremének dőlve légkúrát vegyünk, s ez ugyan nem tartott egynegyed óránál tovább, mert egyszerűen abból állt, hogy izmainkat a lehetőségekhez képest ellazítva és szigorú némaságba burkolózva, csukott szájjal, a levegőt csak az orrnyíláson beszippantva, s ugyanott engedve ki, igyekezzünk kihasználni azt az alkonyati időt, mely Köhler doktor véleménye szerint, tekintettel a levegő átmenetileg magas páratartalmára s azon természetes hatóanyagokra, melyeket ilyenkor az orr nyálkahártyái illatként is képesek voltak érzékelni, különösen kedvező a légutak megtisztítása, a tüdő feltöltése, következésképpen a véráramlás serkentése és az idegek megnyugtatása szempontjából; habár e nemes cél, ahogy a nagytekintélyű doktor hangsúlyozni szerette, csupán úgy lenne igazán elérhető, ha a tisztelt páciensek minden tekintetben hajlandók lennének követni előírásait, és könnyed felületességükkel nem sértenék meg minduntalan a szabályokat, ha tehát a könnyebbség kedvéért nem támaszkodnának közben fának és falnak, nem beszélve azokról, akik egyszerűen a gyógyház csarnokában vagy a fürdőház teraszán üldögélve traccsolnak, s ha a társalgás már amúgy is elakadna, akkor átszellemült arccal szuszognak és sóhajtoznak, míg valami sürgető közlendőjük nem akad, nem, ezekről a hölgyekről és urakról beszélnie sem érdemes, ők már a hullakamrában ülnek, kényelmük érthető, aki viszont földi tartózkodását némely időkkel meg óhajtaná nyújtani, az háromszor öt percig, míg a gyakorlatokat ismételni kell, meg tud állni a maga lábán, igen, állni kell, támaszték nélkül és lazán, a kifogások és ellenvetések meg sem hallgathatók, mert szépség és egészség nem elválasztható, s ezért igazán boldoggá tennék, ha elhinnék neki, természetesen főleg a hölgyek, hogy szépségünket nem veszélyezteti, sőt, ha bonyolultabb módon is, mint a fűzők és kencék, de fokozza, ha egészségünk érdekében nem röstellünk némely grimaszokat is vágni, ezt egyébként is csak az első öt percben kellene, míg a büdös levegő el nem hagyja a tüdőt, ám nem a parfümtől és a dohánytól pállott szobákban, mert ott ugyanazt a rohadást szívjuk be, amit kifújtunk, hanem igenis közvetlenül a víz közelében, még ha mindenki látja is, önnön egészségünkről lévén szó, csak semmi szemérem, orron lélegezni, de nem a mellkast fújni fel, mint alázatuktól gőgös katolikusok tennék, hanem le a levegőt, bele a hasba, elvégre protestánsok vagyunk, és a hasunkat, ha a fejünket nem is, megtölthetjük levegővel nyugodtan, mert mindent a maga idejében a maga helyére, és akkor nem lesz semmi baj, agykocsonyát a fejbe, levegőt a hasba, na persze, ha a fűzőnket már megint nem szorítottuk, ugye hölgyeim, minden józan mértéknél szorosabbra, a levegőt pedig benn tartjuk, lenn, tízig elszámolunk, kiengedjük szépen azt az ocsmányt bűzt, ami bennünk van, igen, mindenkiben, s amit nemcsak szükségtelen, de nem is illő magunkban tartani.

Akkor ment le a nap, ám sokáig nem volt még sötét, vörös visszfénye hosszan kitartott az elszürkülő égen, a tenger azonban hirtelen elfeketedett és a hullámok fehérre habosodó élei villanva zuhantak, de már a víz felett lebegett az estéli pára, amely lassan elborítja majd a parkot, egyre magasabban szálltak a sirályok, s ahogy ott álltunk, egymás lélegzetét és a hátunk mögött sétálók nyugalmas lépteinek csikordulását is hallva, nekem ez, a sirályok rikoltásai és a víz morajának, csattanásának, dörrenésének hármas ritmusa, amihez, megfigyeltem, lélegzetem is alkalmazkodni akart, a legédesebb csend volt, az a csend, amelyben minden érzelem mozdulatlanul pihenhet el, s a feltörő gondolatok éppen csak megborzolva felszínét, megfogalmazhatatlanul hullanak alá, visszasimulnak, hogy aztán a sétaléptek csikorgása, egy mulatságos szusszantás, a sirályok összesikoltásai és hirtelen elnémulásai, vagy valami testi érzékelés, hűvös szellő legyintése, térd roggyanása, viszketés, avagy a lélek érzékelése egy semmihez nem kötődő futó szorongás, mindent átmosó derű, görcsösülő vágyakozás formájában valamit, ami a szájunkra kívánkozik, meggondolás, esetleg megvalósítás tárgya lehetne, ismét a felszínre vessen, de az érzelmek hatalma mindezt mégsem engedi, mindent egybetart, és éppenhogy önmaga együttlevését élvezi, mert annál nagyobb élvezetet nem ismer, mint a meg nem valósulás megvalósulását, a köztesség pihentető szünetét.

És nem tudhatom, hogy másokra, anyámra vagy apámra, milyen hatással voltak ezek a csendek, de én sokkal mélyebb élményeket szereztem ilyenkor, mint amilyeneket életkorom tulajdonképpen megengedett, sajátos módon még azt is megsejtve, hogy a köztesség, a szünet, s az átmenet állapota mindig meg fog tartani kegyetlenségében és kegyében, amitől féltem is, hiszen sokkal jobb lett volna azokra hasonlítani, akik e határterületen túl vagy innen, de mindenesetre lényegesen biztosabb terepen látszottak megvetni lábukat.

Kínos jövőmet sejtettem tehát, s nem tudhatom eldönteni, hogy azért-e, mert Köhler doktor előírásait pontosan követve olyan állapotba kerültem, amilyet e légkúrának elérni célja volt, avagy fordítva, csak azért érthettem meg az öreg Köhler gyakorlatait, mert sorsom eleve erre a szemlélődő állapotra rendelt, ez utóbbi tűnik valószínűbbnek, bár a kötelességtudás is színezhette és segíthette az elrendelést, ugyanis pontosságom és kötelességtudásom már korábban, a heiligendammi nyaralások előtti időkben sem szorgalomból és a tevékenység iránti érdeklődésből, hanem sokkal inkább abból a vágyból fakadt, hogy buja lustaságomból származó kéjesen ködös állapotaimat valamiképpen leplezhessem a világ előtt, arcom se, mozdulatom se árulja el, hogy hol vagyok, itt ne zavarjanak, s a kényszeresen elvégzett feladatok paravánja mögé húzódva szabadon ábrándozhassak arról, ami valóban érdekelt.

Két életre születtem, helyesebben, megosztott életem két fele, ha lehet mondani, nem fedte egymást harmonikusan, vagy még pontosabban kifejezve, ha nyilvános életem összefüggő párja volt is titkos életemnek, magam is éreztem közöttük valami rendellenes zökkenőt, a bűntudat kátyúját, valami nehezen átjárhatót, mert a nyilvánosság előtti fegyelmezettség bizonyos unalmasan tétova tompaságot eredményezett, amiért még hevesebb ábrándozásokkal kellett kárpótolnom magam, ám ezáltal nemcsak a távolság növekedett két felem között, hanem egyre jobban elszigetelődött mindkettő a maga terében, egyre kevesebbet tudtam az egyikből a másikba átmenteni, ami már fájdalommal járt, a szervezet ezeket a lemondásokat nem volt képes józanul elviselni, a fájdalom pedig felkeltette bennem azt a heves vágyat, hogy bárcsak olyan lehetnék, mint mások, akik a fojtott és feszült résenlétnek nem mutatták ilyen tüneteit; jól megtanultam arcvonásokból gondolatokat olvasni és azonnal azonosulni velük, ám ez az átélésen alapuló mimikus hajlam, ez a másságra való vágyakozás éppen úgy a lelki szenvedés rohamaihoz vezetett, mert nem hozott kielégülést, nem lehettem más, másmilyennek csak mutathattam magam, ez éppen úgy nem volt megoldható, mint az sem, hogy tökéletesen összecsúsztassam két felem, s nyilvánossá tegyem titkos életem, avagy megfordítva, megszabaduljak mindenféle ábrándtól és kényszertől, tehát olyan legyek, mint azok, akiket makkegészségesnek szokás mondani.

Alig zabolázható hajlamaimat nem tudtam nem betegségnek, sajátos átoknak, bűnös elferdülésnek tartani, habár bizakodó óráimban nem súlyosabbnak, mint egy őszi náthát, amely a forró teák, hidegvizes borogatások, keserű lázcsillapítók és mézédesen hideg kompótok segítségével nemcsak könnyedén kikúrálható, még ha ilyenkor oly véglegesen elveszett is vagyok, de amitől, s ezt már előre, a láz lélegzetvételnyi szüneteiben is sejteni lehetett, majd ha először fölkelek és elmehetek az ablakig, végeredményben olyan könnyűnek, hűvösen tisztának és enyhén csalódottnak érezhetem magam; hiszen a behajló faágak hiába csápoltak felém, puha levélmarkukban hiába ragadtak el, ha most láthatom, hogy az utcán valójában semmi sem változott, az én betegségem senkit és semmit nem zavart meg, és a szobám sem növekedett óriások lépteitől visszhangos teremmé, minden olyan, mint amilyennek lennie illik, sőt, ismerősebb és kedvesebb, mert a tárgyak sem idézik föl többé a régen elmúltnak érzett események kellemetlen emlékeit, minden elnyugodtan és biztonságosan állt a helyén, majdnem közömbösen; ilyen, vagy ehhez hasonlónak gondolt megtisztulásra vágytam, csakhogy zavarbaejtő és szégyenteljes ábrándképeimre nekem kellett volna orvosságot találnom, magamnak.

Szokott légkúránk végeztével, aznap, az állomás felé indultunk először, s ebben még életünk eseménytelenségétől edzett, s ezért minden árnyalatra érzékeny szemem sem fedezhetett fel semmi rendkívülit; bár apám az előírtnál valamivel előbb, fújtatva abbahagyta a gyakorlatot, s mint aki súlyos megpróbáltatáson tette túl magát, kedélyesen terjedelmes testével a kőpárkányra dőlve, gunyoros elégedettséggel nézett vissza anyámra, a tenger felé akart fordulni, mégsem állhatta meg, hogy vissza ne nézzen, de hiszen ez sem volt szokatlan, mindig is így csinálta, a tenger, amit anyám „varázslatosnak” mondott, s a természeti látványok általában, éppen úgy untatták, mint ez az egész légzési cirkusz, a tengeren nem volt mit néznie, „ez kérlek szépen, egy nagy, üres víz, semmi más”, vélekedett, hacsak a látóhatáron nem vonult éppen egy hajó, mert ilyenkor azzal játszhatott, hogy a hajótest elképesztően lassú mozgását a part egyik „biztosnak tetsző” pontjához viszonyítva, mintegy lemérte az eredeti helyzet és a távolodás által bezárt szög változásait, „tizenkét foknyit haladt nyugat felé”, kiáltott néha teljesen váratlan helyzetekben, és olykor azt sem mulasztotta el, hogy visszhangtalan megjegyzéseket tegyen az emberi mozgáspályákban is megnyilatkozó viszonylagosságokkal kapcsolatban, ám ahogy soha, semmiféle igényt nem támasztott arra, hogy gondolatait kövessük, „a gondolatok javarészt a puszta működés melléktermékei”, mondotta, „mert az agynak is, miként a gyomornak, mindig szüksége van valami kedve szerint emészthető tömésre, s a száj, ne kárhoztassuk ezért, csupán ezt, ezt az alig megcsócsált tölteléket böfögteti”, ugyanúgy volt benne annyi engedékenység is, hacsak szenvedélye nem ragadta el, hogy ne zavarja mások élvezetét, sőt, az emberi erőfeszítések és élvezetek látványa legyen az, ami számára igazán érdekes és szórakoztató, ami mulatságának tárgya lehet; talán éppen a természeti jelenségek iránti érdeklődésének a hiánya okozta, hogy minden olyasmihez vonzódjék, ami durva, közönséges és alantas, tehát az emberi természet nyersebb erőinek érzékelésében élje át a tágabban és általánosabban természetit, s minden, mi választékos vagy mesterkélt, következésképpen arra szolgál, hogy leplezze saját lényegét, az mulattassa és metsző gyúnyra ingerelje; „Theodor, Ön egyszerűen elviselhetetlen”, mondta olykor bosszúsan anyám, aki viszont éppen abban lelhette örömét és attól szenvedett, hogy beidegződéseit folyton leleplezik, melyekhez azonban ragaszkodott; s apám viselkedésében valóban volt valami riasztóan kétszínű, mert nem szívesen formált nyíltan és úgymond egyenesen véleményt, holott nagyon is volt véleménye, s mindenről határozott véleménye volt, mégis a bizonytalanság és befolyásolhatóság látszatát keltve adott igazat mindenben és mindenkinek, nem, ő nem vitatkozott, mélységesen tisztelt minden egyéni elképzelést, csupán mérlegelt, s mintegy az állítás igazságához keresve érveket, feltételes módba tett, s tétován nehézkes kérdésekkel hozakodott elő, de addig esetlenkedett a kérdéseivel, amit ismerősei, tekintettel testének átlagon felüli méreteire is, egyenesen bájosnak találtak, „Önnek, kedves Thoenissen, nincsen is más választása ilyen boltozatos mellkassal és ilyen combokkal, már megbocsát, csak demokrata lehet”, ahogy Frick titkos tanácsos szokta volt mondani, vagy ahogy a mindig türelmetlen Wohlgast kisasszony kifejezte, „Thoenissenünk ismét mackóskodik”, apám tehát számítva e hatásra, és élvezve e hatást, addig körülményeskedett, míg az állítás épülete szépen, senkit meg nem sértve, s szinte önmagától össze nem omlott; más esetekben azonban nem óvatoskodott, hanem éppen ellenkezőleg, olyan kitörő lelkesedéssel fogadta az állítást, olyan meglepetten harsogva, akár az én kísértethistóriámat is, olyan heves és átszellemült szóáradattal mosta azt körül, ami, mint minden lelkesültség, szintén nem nélkülözött bizonyos elbűvölően gyermekit, s úgy eltúlozta, kiszínezte, felnagyította az állítás minden kicsi részletét, hogy az teljesen elvesztette eredeti arányait, s a szabadon csapongó fantázia lehetetlen méretű szörnyetegévé duzzadva mindenféle realitástól elemelkedett, nem fért el sehol, nem volt sehová beilleszthető, és ebben a játékban aztán egészen addig nem ismert kíméletet, addig fújta, szavalta, hevítette, bírta tüzes szusszal, míg a valóságos burok teljesen és végzetesen el nem vékonyodott, és saját ürességének feszültségétől szét nem repedt; anyámat persze nem ezek a kétes erkölcsiségű, ám szórakoztató elmefutamok érintették oly érzékenyen, azt hiszem, hogy amennyiben a szavak nem udvariassági formulák vagy a napi életvitel megoldására utaló közönséges kijelentések voltak, akkor a játékukban rejlő tágabb lehetőségeket nem is értette különösebben, amivel egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy buta vagy korlátolt lett volna, bár sajnos az ellenkezője sem állítható, hiszen szigorúan puritán neveltetése, vagy tán az alkatában rejlő száraz fojtottság következtében nemcsak szellemi, de másféle, lelki s testi érzékenységeit sem sikerülhetett kibontakoztatnia, benne minden bántóan félbemaradt, akárcsak maga az élete, s ezért bizonyára illőbb lett volna az is, ha örök nyughelyére apám nem azt az önnön keblét tépő szárnyas női angyalt állíttatja föl, hanem valami találóbbat, méltóságteljesebbet, mert anyámban igazán nem volt semmi angyalian nőies, s ha már mindenképpen ragaszkodunk e banális szimbólumokhoz, akkor mondjuk egy finom talapzatra helyezett, szigorúan és sűrűn recézett márványoszlop, melyet durván törtek ketté derékban, s ezáltal a ferde hasadás megmutatja a nyersebb, s a külső megmunkálás csiszolt látszatával mindenképpen ellenkező belső szerkezetet, sokkal találóbb és megfelelőbb lett volna, s ezt, ha a temetőkertbe betértem, minden alkalommal meg kellett állapítanom.

Mert otthon, ha szülővárosomat még egyáltalán e szóval illethetem, sétáim alkalmával szerettem átvágni az óvároson, és a szűk utcák zavarosan élénk látványától eltelve, megpihentetni tekintetem a városkapun túl nyújtózó mezőkön, pontosan és tudatosan abba az irányba nézve, ahol a dombokon túl Ludwigsdorfot lehetett sejteni, azt a falut, ahová egykor Hildével mentünk, szombatonként, délután, s ha a sírkertben való időzés soha nem volt is határozott szándékom, tulajdonképpen nem tudtam kitérni vonzása elől, útba is esett, bár, ha nem a Finstertor utcán megyek, akkor el is kerülhettem volna, de végeredményben csábító volt a szétmállott és bokrokat növesztő téglakerítésen át belépni, s a visszatérés örömével és természetességével bóklászni az ódon temető romló, gazverte kriptái, furcsa virágoktól buja hantjai között, míg végül is a mi tollas szárnyú angyalunkhoz nem értem, mely oly szerencsétlenül volt hivatva régi családi sírboltunkat felújítani; de talán ezért is mentem, látni.

Valami önkínzó hajlam vezethetett, mert egyrészről ez a maga nemében is bosszantóan műkedvelő munka sértette igényességemet és szépérzékemet, másrészről itt, a szobor előtt, az apám ellen érzett haragom, undorom és gyűlöletem végre szabad lélegzethez juthatott, sőt, csak fokozódhatott attól a rutinos érzelgősségtől és célratörő hamisságtól, amivel a kőfaragó igyekezett összehangolni a megrendelő kifejezett kívánságait a maga úgynevezetten művészi elgondolásaival; az angyal fejében ugyanis, ha nem is közvetlenül anyám fejét mintázta, de személyes emlékezetét az ebédlőnk falán függő, lazúrosan rózsásra festett leánykori portré művészi találékonyságával segítve, az édesen szűzi gyereklány arcába mégis becsempészte anyám arcának jellegzetes vonásait, a túlzóan kiugró homlokcsont, az egymáshoz közel ülő szemek anyám homlokát és szemét, a vékony és csaknem ívesen görbülő orr, a kicsit szemtelenül vágott száj és a gyermeki kedvességgel csúcsosodó áll anyám orrát, száját és állát idézte, ám hogy a zűrzavar teljes és tökéletes legyen, az iskolás ügyetlenséggel redőzött lepel oly éterien törékeny testet engedett átsejleni, magasan álló, kicsiny, éppen csak kibimbózott, s ezért nagyon is erőszakos emlőkkel, kerekded hassal, lágyan domborodó farral, de a kelleténél mégis csontosabb csípővel, s a repüléshez nyújtózó nyúlánk alak mély ölére olyan erőszakos szemérmetlenséggel feszítette rá az elölről fúvó, s hosszú haját is hátrarepítő szél ezt az egyébként minden valódi testi formától idegen kőleplet, hogy végül is a szemlélőben e durván összerótt részletekkel nemcsak a halál képzetét vagy lehetőségét nem idézte fel, de sajátos módon semmi olyasmit sem, ami életszerű vagy természetes lehetett volna, hacsak nem kell természetesnek mondanunk egy korosodó és mindenre kapható mesterember képzelgéseit; ez a síremlék közönséges volt és ízléstelen, olyan közönséges és olyan ízléstelen, hogy se szavakat, se indulatokat nem lenne érdemes vesztegetni rá, ha létrejötte a szerencsétlen véletlen művének lenne nevezhető, ha arról lenne szó csupán, hogy apám valami olyasmit kért, amit aztán a kőfaragó képtelen volt nemes egyszerűséggel megoldani, nem, ez esetben a véletlenek összejátszásáról szó sem lehet, éppen ellenkezőleg, a közelgő végzetet pontosan jelző szükségszerűség rejtett természete látszik megnyilvánulni abban, hogy e szobor sokkal inkább apám nyomorult hajlamának, mint anyám életének emlékműve lett.

Ám ki lehetett, ki napjaink hangsúlytalan jeleiben látni tudhatta volna a teljes jövőt?

„Elszalasztjuk a vonatot”, szólt apám akkor ott a parton, s arca alig észrevehetően, de mégis megváltozott; a gunyoros elégedettségbe, amivel az imént a kőpárkányra dőlve anyámra nézett, némi türelmetlen zavar is vegyült, anyám azonban se a különös hangsúlyt, se a szokatlan mondatot, mely inkább csak annyiban volt szokatlan, hogy egyáltalán elhangozhatott, mintha nem is méltatná figyelemre, nem válaszolt.

Másként, ha a gyakorlatot nem akarta megszakítani, nem is tehetett, mert e pillanatban éppen azzal volt elfoglalva, hogy száját kitátva, nyelvét kimeresztve, ütemesen néma lihegéssel préselje ki a fokozatosan beszívott, s meghatározott ideig leszorított levegőt a hasából, és a hasi légzés, mint a nőknek általában, komoly nehézségeket okozott neki; másrészről viszont valami sértett, és következetességével hivalkodó nevelői hajlam is megnyilvánult e némaságban, a feszültségnek ama árnyalatnyi többlete, mely éppen a némaságot választva jelzi, hogy a történtek nem fognak következmények nélkül maradni, mert hiszen arra az esetre nézvést, ha apám már nem bírná tovább türelemmel, ahogy ő szerette mondani, „ezt az elállatiasodott létezést”, kifejezett egyezség volt közöttük, még régebben, s a jelenlétemre való tekintettel félig tréfásra fogott, ám nagyon is komoly indulatoktól izzó hangon kötötték, miután apám egyszer teljesen váratlanul és a legféktelenebb vigyorával véget vetvén terjengős szuszogásokkal, krákogásokkal és mordulásokkal könnyített szenvedéseinek, anyámra pillantott, tekintetében megjelent az a mulatságosnak egyáltalán nem nevezhető, és nevetőizmainak állásával mindenképpen ellentétes, felhősen lebegő és átláthatóan nyitott kíváncsiság, amit jól ismertem, ha érteni még nem tudtam is, ilyenkor ijesztően csupasz és vonzóan sérthető volt az arca, mert úgy tűnt, mintha minden másfajta, bár társasági szerepeiben hitelesre munkált arckifejezése álca lett volna csak, maszk csupán, ami ugyan fedi, védi és leplezi, de most szabadon itt van ő, végre felbukhatott, nem tudja többé önmagától megtartóztatni önmagát, szép, nagyon szép volt ilyenkor, fekete haja élesen gyűrűsödött fényes homlokára, telt orcáin a néma nevetés gödrei, szeme kikékült, húsos ajka elnyílt kicsit, és akkor álomszerű surranással lépve elé, három ujjával egyszerűen belenyúlt anyám szájába, s a mozdulat durvaságával tulajdonképpen egyáltalán nem arányos érzékenységgel és óvatossággal elkapta a kimeresztett nyelvet, a tövénél, mire anyám a védekezés nyers erejével, előbb ösztönösen rántva egyet a fején, hogy a hánytató öklendezést megakadályozza, s bizonyára a maga számára is meglepetésszerűen, úgy összeharapta apám ujjait, hogy az kénytelen volt fölordítani; ettől kezdve kellett volna apámnak a tengert néznie, „nem engem, érti? nem engem, hanem a tengert! elviselhetetlen, érti? elviselhetetlen a tekintete”, de mikor eljött a pillanat, s apám a gyakorlatot elunván a kőpárkányra dőlt, a félelem és a tartózkodás mellett mégis mindig éreztem anyám testének feszültségében azt a kívánságot is, hogy csak ne, ne forduljon a tenger felé, tegyen valamit vele, ami meglepő és megbotránkoztató, legyen már vége azoknak a reménytelen és görcsös erőfeszítéseknek, melyeket tekintettel hosszú hónapokig tartó, súlyos női vérzéseire, egészségének helyreállítása érdekében kell tennie, s szabadon követhesse apámat arra a titkos tájékra is, melyet a gödrös mosoly és az elfelhősödött tekintet oly kifejezően sejtetett, igen, tegyen vele bármit; bár gyanította tán, hogy a dolgok éppen fordítva állanak, hiszen félelmeinek és tartózkodásának hatalma sokkal erősebb a vonzalmainál.

S mert bennem nagyobb volt a készség Köhler doktor előírásait végrehajtani, anyám szerette, ha közvetlenül mellette állok, egészen közel, mondhatnám teste melegében, puffos ujjú blúzának gazdag vállfodrai csaknem érintették arcomat, ami természetesen közel sem jelentette azt, mintha kielégítetlenségében menekült volna hozzám, s valamiféle nem megengedhető és zavaros gyengédség támadt volna fel benne irántam, egyébként sem hiszem, hogy anyám bármikor gyengéd érzelmeket táplált volna bárkivel szemben is, nem, egyszerűen ésszerű meggondolások alapján kerültünk ilyen közel, mert így jól hallhatta, tehát követni tudta lélegzetem ütemét, és fordítva is, ha elakadt, kifulladt, vagy ábrándosan összezavarodott, akkor bevárhattam és helyreigazíthattam tévedését, hosszú másodpercekig vissza tudtam fojtani lélegzetem, várni, élvezni, amint az enyhe szédület kiszorítja érzéseimet, s ugyanakkor mindaz, amit eddig csupán láthattam, ám nem volt érzékelhető, kiélesedik és belémfolyik, végre elveszthettem magam, mintha bármi lennék, akár hang, akár egy hullám éle, sirályok, vagy lebillegő levél, amint a kőfal peremére ér, levegő, mígnem az agyba tóduló vér vörösében lassan minden elsötétült, s a lélegzetvétel ösztöne mégis kényszerített, hogy pontosan halljam és érezzem, amint anyám néhány közbeiktatott belégzéssel és kilégzéssel szintén visszatér közös ritmusunkba, de maga is bizonyos holtponton egyensúlyozva arra vár, hogy tovább vezessem; nem néztük és nem láttuk egymást, testünk nem érintkezett, mégis csak az óvatlanság és járatlanság mentheti és magyarázhatja azt a vakságot, amivel hagyta, hogy érzelmi szempontból ily kényes területre érjünk, tudnia kellett volna, hogy olyasmit teszünk, amit nem lenne szabad, s mindenképpen ő a csábító, hiszen a kölcsönös érzékelés, ha az érintkezést és a látványt elveszik tőle, akkor szükségszerűen folyamodik érzékenyebb, ősibb, mondhatni állatibb módszerekhez, akkor a másik test heve, szaga, rejtélyes kisugárzásai és ritmusa lényegesen többet képesek elmondani, mint egy tekintet, csók, vagy ölelés, akár a szerelemben is, melyben a közvetlen testi érintkezés fogásai soha nem a célt jelentik, hanem csupán módszerek egy olyan elmélyüléshez, amiben a cél éppenhogy mindig mélyebb és mélyebb rétegekbe rejtezik, egyre súlyosabb függönyök mögé, s ha egyáltalán, akkor csak a beteljesíthetetlen öröm és a teljes céltalanság átélésében hagyja megragadni, és egyben leleplezni önmagát.

És most, húsz év múltán, s alig néhány nappal harmincadik születésnapom előtt, amit valamiféle erős sejtésre vagy tolakodó előérzetre hallgatva, bár pontosan magam sem tudtam okát, oly jelentős fordulónak hittem, mint ahogy annak is bizonyult, hogy lemondva miatta a jegyesemmel eltölthető derűs délutánok öröméről, s arról az élvezetről, amit a házukban rendezendő szűkkörű születésnapi ünnepély ígérhetett, és a magányban, ismét a magányban keresve az időpont feltételezett jelentőségéhez méltó menedéket, egy bizalmas, négyszemközti beszélgetésben, amire az adott alkalmat, hogy leendő apósom valami üzleti elfoglaltsága miatt nem tért még haza, a szép Itzenpiltzné asszony pedig azon ürüggyel, hogy a vacsorát illetően kell rendelkeznie, megértően magunkra hagyott minket, bejelentettem utazási szándékomat, ami ellen Helene egyetlen szóval sem tiltakozott, sőt, úgy éreztem, helyesli, hiszen érti, hogy évek óta tervezett elbeszélésem első fejezeteit még esküvőnk előtt föltétlenül papírra kell vetnem, ha nem akarom, hogy az életformánkban beálló változás eltérítsen eredeti elképzeléseimtől vagy tán végleg el is altassa őket, „érzem, nagyon jól érzem, Helene, hogy nincsen szüksége különösebb magyarázkodásra”, mondtam suttogva, s szavaim hitelét bizonyára erősítette az is, hogy gyengéden fogtam a kezét, és arcunk oly közel került, az alkonyat vöröse játszott a selyemtapéta mintáival, hogy érezhettem a saját leheletem az övével elkeveredve visszaáramlani, meleg volt az ősz, nyitva voltak az ablakok, „és mégis szükségét éreztem Helene, hogy valami olyasmiről beszéljek önnek, amiről csak némi szégyenkezéssel lehet, mert oly sötét, és erkölcsi szempontból oly kétes dolog, ugyanis arról van szó, s ez lépése kockázatosságát éppenúgy növeli, mint az én felelősségemet, ennek legyen tudatában, vagy még meg is gondolhatja”, ám tudván, hogy immár semmit nem fog meggondolni, kötekedve nevettem, „arról van szó tehát, hogy a boldogság, bármennyire vágyaim középpontjában van is a helye, akárhogy csűrjük és csavarjuk, nem alkalmatos állapot az alkotáshoz, ha tehát most elmegyek, akkor mintegy szánt szándékkal cserélem fel azt a boldogságot, amit ön mellett érezhetek, arra a boldogtalanságra, amit mindig is érzek, ha nem vagyok a társaságában, s éreztem mindaddig, míg nem ismertem”; s talán mondanom sem kell, hogy az őszinteség látszatában tetszelegve, hazudtam, illetve vallomásom ürügyként volt őszinte csupán, s bár vonzalmamat növelte, hogy ilyen egyszerűen megtéveszthettem, s ennyire a bűvkörömben tarthatom, de ugyanakkor, éppen mert hiszékenységével így kiszolgáltatta nekem magát, éppen mert nem lehetett másmilyen, a felindulás könnycseppje élesen ragyogtatta kék szemét, még jobban elnehezedett bennem az a valódi érzés, amiről beszélni akartam, „el innen és soha többé ne is lássalak”, kellett volna mondanom neki, mert nem voltam képes kitérni a menekülés, és bizonyos értelemben a végleges eltűnés belső ösztönzése elől, mint ahogy egyszer rajta is kaptam magam, amint házukból kilépve, a kapuban megállva, teljesen önkéntelenül és acsarkodva azt mormogom: „kész, ennek vége, szabad vagyok”, s ha most a fantázia kellemes lehetőségével élve elképzelem, mi történt volna, ha nem csupán ürügyet és indokot keresek az elutazásom előtti délután, hanem kertelés nélkül beszélek, akkor ezt az áttetszően fehér bőrű, a kerekded vonások lágy bizonytalanságától szinte lebegő, de a finom orr körül szétszóródó halvány szeplőktől és a sűrű, nehézvörös hajtól mégis nagyon életteli leányarcot látom magam előtt, amint a különös közlés hallatán semmi meglepettséget nem mutat, sőt, elmosolyodik, mint aki erre várt, éppen erre, s ha teli szájjal, élvezettel mosolyog, akkor tapasztaltabbnak és korosabbnak is mutatkozik, mert nedvességtől fénylő fogaiban van valami követelődző akarat, gyorsan letörli a könnycseppet, melyet a készséges lemondás erkölcsi fölényének tudata csalt a szemébe, és mégis megteszi a mozdulatot, melyre abban a pillanatban, egymás leheletétől hevülten, tulajdonképpen mindketten vágytunk, valami nagyon közönséges mozdulat lehetett volna, de képzeletem, tekintettel Helene akkor még valóban érintetlen érzékiségére, itt becsületesen megakad; ám a kedélyesen családias hangulatban elköltött vacsora, és a körülményekhez képest nagyon is könnyed búcsúvétel után távozva, hiába vittem magammal szenvedélyesen helyeslő beleegyezését, mégis baljósnak és fenyegetőnek kellett éreznem jövőnket, melyet minden jel szerint a kölcsönös őszintétlenségre leszünk kénytelenek építeni, még ha kölcsönös kíméletnek és figyelmességnek álcázza is magát, mert úgy tűnt, hogy kikerülhetetlen érzéki vonzalmamat nem az a nyers, és önmaga magyarázatára képtelen erő táplálja majd, amit ismereteim szerint egy valódi szerelemben érezhetünk, hanem a szépség választékossága és a kiszolgáltatottság kacérsága hevíti csupán, s fordítva is, talán neki sem lesz képessége soha bevallani, hogy törékeny lelki érzékenységének elviseléséhez egyszerűen durva mozdulatokra lenne szüksége, cinkos trágárságokra akár, amit tőlem semmiképpen nem várhat el, s aminek feltételezhető hiánya sem homályos hallgatásaim súlyos sejtelmességével, sem játékos őszinteségi rohamaim hazugságaival nem pótolható.

Persze nem az érzékiség durvasága és a trágár cinkosságra való hajlam hiányzott belőlem, s nem is hiszek a kifinomultságnak azon formáiban, melyek a közvetlenül természeti megnyilvánulások hiányával egészségesen élni tudnak, de túl azon az együgyű félelmen, amit minden fiatal férfi érez, mielőtt oltár elé vezetné aráját, bennem félelmet és szorongást keltett az is, hogy kapcsolatunk bizonyos külsőségeiben mindenképpen emlékezetembe idézte szüleim egymáshoz való viszonyának kiegyensúlyozhatatlan és megoldhatatlan feszültségeit, minden közvetlen durvaságban apám mozdulatát láttam viszont, s annak kívánásában anyámat, s ha nem rendelkeztem volna az önismeretnek azon készségével, mely segítségünkre siet, hogy egymástól pontosan elválaszthassuk az okok és okozatok összesimuló síkjait, következésképpen felismerjük azt a csaknem végtelennek tekinthető érzelmi lépcsősort, amely a formákkal, külsőségekkel és látszatokkal elégedetlenül, lefelé és befelé vezet a lényegi összefüggésekig, akkor már eljegyzésünket is lehetetlenné tehette volna az a nyomasztó tudat, hogy betegségem örökletes, és sorsom csupán arra a megalázó képtelenségre rendelt, hogy megismételjem szüleim életét és vétkeit, azonos legyek velük, s ebbe a tragikus azonosságba egy ártatlan idegent is belerántsak.

Akkor már olvadt a hó, s bár féltem a kutyáktól, inkább az erdőn át indultam haza az iskolából.

Itt csak óvatosan lehetett lépni, mert a súlyosan agyagos talajba taposott ösvény meredeken ereszkedett alá a göcsörtös törzsű, fagyöngyös koronájú öreg tölgyek kígyós gyökerei és a csupaszságukban is áthatolhatatlannak tetsző bokorcsoportok, vadrózsák, bodzák és galagonyák között, s az olvadásban tocsogóssá nedvesedett vastag avar az agyag zsírosan sima felszínén minduntalan megcsusszant a talpam alatt, a medret kereső erecskék pedig itt, az ösvény közepén egyesültek és vájtak maguknak utat: kis patak volt ez, kristályosan és erőszakosan siklott sötétsárga vájatában, az ösvény szeszélyes kanyarjaiban kitelt, majd duzzadtan, zubogva ömlött át a fehér köveken, csörgött; aztán messzi erdőket, vad hegyi zúgókat képzelve magam köré, már szökkentem patakom két kis partja közt, az ösvény egyik oldaláról az ösvény másik oldalára, oda és vissza, keresztlépésekben cikázva, és testem súlyát valamiképpen a lejtő vonzására bízva; mert jól éreztem, hogy minél merészebbre engedem ugrásaimat, tehát minél rövidebb ideig és minél erőteljesebben érintem a bizonytalan talajt, miközben egyetlen pontos előrepillantással kikeresem a következő dobbantás helyét, annál biztosabb lehetek magamban, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy elcsúszom vagy felbukok; repültem, zuhantam.

Az erdő alján az ösvény egy hófoltos tisztás széles lapályára ért, megpihent; a tisztás túlfelén valaki állt a bokrok között.

Nem fordulhattam vissza, nem menekülhettem el, csak a lélegzetem kellett volna valahogy lecsillapítanom, ne lihegjek, ne szuszogjak, ne higgye, hogy miatta vagyok ilyen izgatott.

Kilépett a bokrok mögül, elindult.

Teljesen nyugodtnak és kimértnek akartam látszani, mint akit semmilyen tekintetben nem érintett ez a véletlennek is nevezhető találkozás, de a futástól kellemetlenül lucskos lett a hátam, a hidegben nevetségesen kivörösödött, égett a fülem, s a lábam ügyetlenül rövidnek és merevnek tetszett hirtelen: mintha az ő szemével láttam volna most magam.

Az ég pedig tiszta volt fölöttünk, nagy kékség, messzi és üres.

Az erdő mögött, a fák bogos koronáiba akadva, lágyan világított a nap, a levegő azonban élesen hideg maradt, varjak károgtak, szarkák cserregtek a halotti csöndben, és érezni lehetett, hogy amint a nap lemegy, ismét minden megmered.

Lassan közeledtünk egymás felé.

Hosszú, sötétkék kabátján az aranygombok csillogtak, fekete, puha bőrből készült táskáját, ahogyan szokása volt, hanyagul átvetette a válla fölött és a hátán cipelte, s így ferdén kellett tartania hosszú nyakát, kissé meggörnyedt, ám járása olyan előkelő volt és olyan laza, mintha mindig valami gondtalan lágyságban ringatózna, fejét pedig magasra fölvetette; figyelt.

Nagyon hosszú volt ez az út; mert attól a pillanattól kezdve, hogy a bokrok mögött észrevettem, legellentétesebb és legtitkosabb érzelmeimet kellett elrendeznem és figyelemre intenem: „Krisztián!”, szerettem volna meglepettségemben kiáltani, már csak azért is, mert nevében, melyet még kezdődő és hirtelen megszakadt barátságunk idején sem volt elég bátorságom kimondani, s ezért csak magamban mondogattam, ugyanazt a finom választékosságot éreztem, amit egész lényében, a neve is azt az erős és leküzdhetetlen vonzást gyakorolta rám, aminek semmilyen formában nem volt merszem átengedni magam; ha a nevét hangosan kiejteném, akkor az olyan lenne, mintha meztelen testét érinteném; s ezért inkább elkerültem, mindig megvártam, míg másokkal indul haza, hogy ne arra vagy ne vele menjek, sőt az osztályban is vigyáztam, nehogy véletlenül a közelébe kerüljek, nehogy lehetőségem legyen szólni hozzá vagy valamiféle véletlen kavarodásban a testének ütődni; ugyanakkor mégis állandóan figyeltem, árnyékként kísértem, a tükör előtt utánoztam a mozdulatait, s különösen fájó élvezetet okozott az a tudat, hogy miközben én meglesem, titokban utánozom s ezáltal megpróbálom felidézni magamban azokat a rejtett tulajdonságokat és jellemvonásokat, amelyek azonossá tehetnének vele, ő erről mit sem tud, nem tudja, nem érezheti, hogy mindig vele vagyok s mindig velem van, pillantásra se méltat, olyan vagyok neki, mint egy közömbös tárgy, valami, aminek hasznát nem veszi, teljesen fölösleges és érdektelen.

Józanságom persze arra intett, hogy szenvedélyes érzelmeimről magam se vegyek tudomást, mintha két lény élne bennem, egymás mellett, egymástól teljesen függetlenül, mintha azok az élvezetek és szenvedések, melyeket puszta létével okozott, szóra sem érdemesíthető játékok lennének csupán, hiszen énem másik fele éppen úgy gyűlölte és megvetette őt, ahogyan ellentétes fele tisztelte és szerette; s mivel igyekeztem elkerülni, hogy akár a gyűlöletnek, akár a szeretetnek bármily látható jelét is adjam, valójában én tettem úgy, mintha közömbös tárgy lenne nekem; szeretetem túlságosan is vágyakozó és szenvedélyes volt ahhoz, hogy beleavassam, ehhez teljességgel ki kellett volna szolgáltatnom magam, gyűlöletem pedig olyan megalázó ábrándokba kergetett, melyeket féltem volna megvalósítani, s ezért nem ő, hanem én tettem úgy, mintha megközelíthetetlen és még véletlen pillantásaitól is érinthetetlen lennék.

„Szeretnélek valamire megkérni”, mondta tárgyilagos hűvösséggel a nevemen szólítva, mikor nem volt már közöttünk nagyobb távolság egy karnyújtásnyinál, s mindketten megálltunk, „és nagyon leköteleznél, ha teljesítenéd”.

Éreztem, hogy arcomba szökik a vér.

Amit majd ő is rögtön észrevesz.

Mert az a kedves természetesség, amivel kiejtette a nevem, s tudtam, hogy ezt csak a kifogástalan stílus kedvéért teszi, megsemmisített: most már nemcsak rövidnek éreztem a lábam, hanem mintha egyetlen nagy fej lennék, valahogy közvetlenül a föld fölött lebegve; aránytalanul csúnya kis féreg; s zavaromban olyasmi csúszott ki a számon, amit magam se akartam: „Krisztián!”, mondtam ki hangosan a nevét, s mert ez túl lágyan hangzott, majdnem ijedten, de mindenképpen alázatosan, és egyáltalán nem volt illő ahhoz a kemény elszántsághoz, amivel ő arra kényszerítette magát, hogy megvárjon engem, sőt, kérjen tőlem valamit, mint aki rosszul hall vagy mint aki nem hiheti, amit hallott, magasra vonta szemöldökét és segítőkészen felém hajolt, „Tessék? Parancsolsz?”, kérdezte, én pedig váratlan és kellemes élvezetet találva zavarodottságában, még lágyabbra, még kedvesebbre hangoltam magam, „semmi, semmi”, szóltam csendesen, „csak egyszerűen kiejtettem a neved. Nem szabad?”

Vastag szája elnyílt, pillája megrebbent, arcának világosan barnás bőre mintha a visszafojtott izgalomtól sötétedett volna el, szemében beszűkültek a fekete pupillák, ami által még tágabbra látszott nyílni a halványzöld írisz; azt hiszem, nem is annyira arcának formái, a széles és könnyen ránduló homlok, a vékony orcák, a gödrös áll és az aránytalanul kicsi, majdnem hegyes s talán még kialakulatlan orr gyakorolták rám a legmélyebb és legfájdalmasabban szép hatást, hanem a színek: a bőr barbáran érzéki barnájából elővilágló szem zöldjében volt valami elvontan légies és magasba törő, míg a száj cserepes vöröse és a fésülhetetlenül göndörödő hajtömeg feketéje a mélybe vont, sötétbe; pillantásának állati leplezetlensége pedig azon régi, meghitt perceinket idézte vissza, mikor egymás nyílt ellenségeskedéstől és rejtett szerelemtől sem mentes tekintetébe feledkezve pontosan érzékelhettük, hogy kölcsönös vonzalmunknak tulajdonképpen semmi más alapja nincsen, csupán a fékezhetetlen kíváncsiság, s az, hogy egymásra vagyunk kíváncsiak, csupán valaminek a látszata, ez azonban összekapcsol és összevon, ez a kíváncsiság mélyebb minden néven nevezhető veszélyes érzelemnél, mert céltalan és kielégíthetetlen, ám éppen a pupillák összehangolt szűkülése és az íriszek tágulása nyit meg valamit mindkettőnk szemében, ami nyersen és közvetlenül teszi tapinthatóvá a meghittség és a kapcsolódás érzetének kegyes csalását, azt ugyanis, hogy bennünk minden különböző, s nem vagyunk összebékíthetők.

Mintha nem is valakit láttam volna, hanem két rémisztő varázsgolyót.

Most azonban csak nagyon rövid ideig tudtuk egymás tekintetét tartani, mert nem tértünk ki ugyan, nem néztünk félre, sem ő, sem én, pillantása mégis megváltozott, szeme elvesztette önmagáért való ragyogó nyíltságát, belső célokkal és meggondolásokkal telítődött, s ezért felülete is elhomályosult, hártyát kapott, rögtön fedezékbe vonult.

„Arra kell kérjelek”, mondta halkan, de élesen, s nehogy véletlenül ismét közbeszóljak, közelebb lépve durván megmarkolta a karom, „hogy ne tégy feljelentést ellenem, vagy ha már megtetted, akkor próbáld meg visszavonni!”

Ajkát minduntalan beharapta, a karomat cibálta és hunyorgott, hangja pedig elveszítette a biztonság lágy mélységeit, úgy lökte ki magából a szavakat, mintha el akarná kerülni, hogy akár csak fuvallatuk is érintse az ajkát, ki akarta lökni ezeket az utált hangokat, ki kellett löknie magából, mert érezni szerette volna, hogy mindent megtesz, habár saját szavainak hatásában legalább oly kevés reménye lehetett, mint amennyire az én hajlíthatóságomban sem bízhatott, s ezért sem hiszem, hogy kíváncsi lett volna rá, mit fogok válaszolni, függetlenül attól, hogy azt sem lehetett pontosan tudni, hogyan képzeli el gyakorlatilag a feljelentés visszavonását; azt hiszem, hogy előre tudta, milyen bizonytalan területre lép; nézett, de talán túlságosan is nagy erőfeszítésébe került, hogy ilyen alázatosra vékonyítsa hangját, és valószínű, hogy az arcomat se látta, bizonytalanságban szétfoszló folt lehettem a szemében.

Pedig nekem a fölény érzete és élvezete soha nagyobb biztonságot nem adott.

Egy kérést terjesztettek elém, s hatalmamban állt teljesíteni vagy visszautasítani; elérkezett a perc, mikor bebizonyíthatom fontosságomat, mikor kedvem és akaratom szerint megnyugtathatom vagy megsemmisíthetem, mikor egyetlen szóval megtorolhatom minden titkos sérelmemet; a sérelmeket, melyeket végeredményben nem is ő okozott, hanem vele kapcsolatban én okoztam saját magamnak; a mellőzöttség fájdalmait, melyeket vétlenül és ártatlanul váltott ki belőlem: azzal, hogy élt, mozgott, szép ruhája volt, másokkal játszott és másokkal beszélt, míg velem nem tudta vagy tán nem is akarta megtalálni a kapcsolódásnak azon formáját, amelyre olyannyira vágytam, s amelyről magam sem tudtam, milyen lehetne; és hiába volt csaknem egy fejjel magasabb nálam, most én néztem le rá; undorítónak találtam a mosolyt, amit magára erőltetett; testem pedig nemcsak visszanyerte természetes arányait, hanem a biztonságnak abba a könnyed állapotába került, amikor a tudat nem játszik és nem harcol tovább, megadja magát és felelőtlen vállrándítással vállalja az összes ellentétes érzelmeket, ami aztán a külső formákat és formaságokat is lényegtelenné teszi, mert immár nem érdekelt, hogy milyen vagyok, nem akartam tetszeni; éreztem ugyan a hűlő izzadtság hideg hártyáját a hátamon, lyukas cipőmben a lucskot és a combomra tapadó ócska posztónadrág kellemetlen szúrásait, fülem égését, kicsinységemet és csúnyaságomat, ám ebben már nem volt semmi bántó vagy megalázó, mert a testi érzékelés örökös nyomorúságának ellenére voltam szabad és hatalmas; magamban és magamnak; tudtam, hogy szeretem, s hiába tesz bármit, nem tudom nem szeretni, teljesen védtelen vagyok, amit megbosszulhatok vagy megbocsáthatok, s a kettő között nem lenne nagy különbség; bár most egyáltalán nem láttam olyan szépnek és vonzónak, mint amikor képzelődtem róla vagy mikor hirtelen elém került és megrendültem attól, hogy láthatom; barna bőre sárgára sápadt; mintha valami fokhagymásat evett volna és most nem volt kedvem belélegezni leheletének szagát; mosolyában pedig torz és túlzó volt az alázat, ami árulkodott: félelme bármennyire is valódi, azon igyekszik, hogy ne mutasson belőle semmit, büszkén őrzi, leplezi, színlelt alázattal helyettesíti, így akar hízelegni és egyben megtéveszteni.

Elpirultam és a markából kirántottam a karom.

Akkor mégsem választhatok, nem válaszolhatok önkényesen; érzelmeim számára minden felkínálkozó lehetőség zsákutca marad: nekem nem jutott eszembe, hogy följelentsem, de ha mégis megteszem, ha most megteszem, akkor végleg eltávolítom magamtól, talán el is viszik; ha viszont úgy teszek, mintha kérése győzne meg, akkor ügyetlenül játszott alázatától engedem tévútra vezetni magam s győzelme túl könnyű lenne, hogy szerethessen érte; pirulásomat nem szégyelltem, sőt kifejezetten kívántam, hogy vegye észre, hiszen semmi másra nem vágytam jobban, mint arra, hogy leleplezze érzéseimet és ne tiltakozzon ellenük; és mégis, pirulásom érzete tette most már teljesen nyilvánvalóvá, hogy nincsen semmi, ami segíthetne rajtam; bármit tennék, bármit mondanék, ismét kicsúszik a kezemből; nem marad más, mint egy újabb tisztázatlan pillanat, amit nem érthet, és meddő ábrándjaim; akkor meggyőződésem szerint kell döntenem, kegyetlenül és józanul, gondoltam hirtelen; ez a lehetőség viszont apámhoz és anyámhoz kötött, mégha ekkor nem is ők jutottak eszembe, hiszen bármennyire szerettem volna is, meggyőződésem, ha volt egyáltalán, akkor sem teljesen a sajátom, a helyzet pedig túlságosan kivételesnek és rám szabottnak mutatkozott ahhoz, hogy akár az arcuk, akár a testük megjelenjék, és olyan kimondható szavakat súgjanak a fülembe, amelyeket a szajkó biztonságával ismételhetek; mégis az otthonosság meleg erőszakosságával rejtőztek gondolataimban, ugrásra készen, s ezért tudtam, hogy létezik a magatartásnak egy olyan formája, amely képes mindenféle érzelmi szempontot kirekeszteni magából, s csupán azon elvek alapján cselekedni, melyeket meggyőződésnek neveznek; csakhogy nekem az érzelmeimet nem volt erőm megfojtani.

„Igazán nem magam miatt kérem!”, mondta még élesebben, s a keze, amelyből kirántottam imént a karom, még a levegőben tétovázott, hosszú ujja, finom csuklója volt, de nem engedtem, nem akartam, hogy befejezze, nem akartam ilyennek látni többé, közbevágtam. „Először is jó lenne, ha különbséget tennél bejelentés és följelentés között!”

Ám ő, mintha nem is hallaná, folytatta a megkezdett mondatot: „Az édesanyámat szeretném megkímélni ettől az újabb kellemetlenségtől.”

Egymás szavába vágtunk.

„Mert ha úgy gondolod, hogy spicli vagyok, akkor kár bármiről beszélnünk.”

„Láttam, hogy óra után fölmentél a tanáriba, láttam!”

„Azt hiszed, hogy mindig csak veled, éppen veled foglalkozom?”

„Mert tudod jól, hogy az édesanyám szívbeteg.”

Fölnevettem. És ebben a nevetésben volt erő.

„Amikor vállalnod kéne a szavaid következményeit, akkor szívbeteg!”

Szemébe visszatért a fény, mintha egy hideg villanás belülről világítaná, ordított, s a szavak fokhagymás lökései az arcomba csaptak: „Akkor mit kívánsz? Mit? Ha akarod, a seggedet kinyalom!”

Valami mozdult, s mindketten önkéntelenül oldalra kaptuk a fejünket: a hófoltos tisztáson egy nyúl futott.

Nem a nyulat néztem, a rét szélére érve bizonyára eltűnt a bozótban, hanem őt; észrevétlenül kerültünk ilyen közel, dühünkben, s ha figyel rá, akkor érezheti, hogy leheletem, hiába is fegyelmezem, a nyakába fúl; csíkos sáljának puha csomója meglazult, ingjének felső gombja talán nyitva volt, gallérja pedig a pulóver kivágása alá csúszhatott, mert finom félrehajlásában különös meztelen tájként tárult elém hosszú nyaka: a megfeszülő inak és izmok ágyában a sima bőrön átderengő ütőér egyenletesen lüktetni látszott, s a gyengéden előreugró ádámcsutka hegye kiszámíthatatlan ritmusban, de meghatározott körön belül fölfelé és lefelé mozdult egy kicsit; arcából az ordításban föltoluló vér lassan visszasüllyedt, előttem nyerte vissza eredeti színét; vastag ajka ismét elnyílt kissé; tekintetével a nyúl útját követte, s mikor egy ponton megállapodott, tudhattam, hogy eltűnt a nyúl.

Szemének zöldjén átsütött az erdő mögött lebukó nap sápadtsárga fénye, s mintha a szarkák kitartó cserregése, a varjak szüntelen károgása, a levegő szaga és az erdő minden kis nesze is ugyanabból a tapintható bizonyosságból lenne, mint az arca: éles volt, mozdulatlanul is mozduló, kemény; nem tükröződött benne semmiféle érzelem: létezett; egyszerűen és könnyedén adta át magát a látványnak, s számomra talán nem is annyira szépsége, színeinek és vonásainak harmóniája volt most olyan irigylésre méltó és lenyűgöző, még ha látszólag erre vágytam is, hanem inkább az a belső képesség, amivel minden pillanatnak vonakodás nélkül és teljességgel át tudta engedni magát; ha tükörbe néztem, hogy összehasonlítsam vele magam, akkor látnom kellett, hogy én sem vagyok éppen csúnya, bár olyannyira szerettem volna reá hasonlítani, hogy azt akartam, éppen olyan legyek mint ő; szemem kék volt, tisztának és átláthatónak tűnt, szőke hajam lágy hullámokban borult fehér homlokomra, de arcom puhán érzékeny, sérthető és törékenyen érzelmes vonásait mégis megtévesztően hazugnak éreztem, mert miközben mások kifejezetten kedvesnek hitték, szerették tapogatni vagy végigsimítani, én durvának, közönségesnek, sötétnek és alattomosnak tudtam magam; nem volt bennem semmi kedves; nem tudtam magamat szeretni; mintha saját valódi lényemen idegen álcát hordanék; s hogy ne okozzak túlságosan nagy csalódást, olyan szerepeket kényszerültem játszani, melyek külsőmnek sokkal inkább megfeleltek, mint az érzéseimnek; kellemes, figyelmes, megértő, légiesen mosolygós és behízelgően nyugodt igyekeztem lenni, holott valójában komor voltam, ingerlékeny, minden érzékemmel nyers élvezetekre vágytam, indulatos voltam és gyűlölködő; legszívesebben mindig lehajtottam volna a fejem, ne lássak és ne is lássanak, és csak azért néztem mégis nyíltan az emberek szemébe, hogy pillantásukon ellenőrizhessem alakításom hatását; csaknem mindenkit sikerült megtévesztenem; és mégis csupán akkor éreztem igazán jól magam, ha egyedül maradtam, mert azokat, kiket könnyedén léprecsaltam, kénytelen voltam lenézni butaságuk és vakságuk miatt, míg azok iránt, akik gyanút fogtak, nem voltak hiszékenyek vagy egyszerűen nem engedték át magukat soha senkinek, olyan mértéktelen figyelmet és gyengédséget tanúsítottam, ami minden lehetséges erőmet és energiámat igénybe vette, ilyenkor képtelenül kéjes ájulás környékezett, s ezért éppen azokban az esetekben érzékeltem legélesebben ravaszságomat, képlékenységemet és hatalomvágyamat, amikor végül is azokat sikerült meghódítanom, akik egyébként teljesen idegenek, talán éppen gyűlöletesek vagy távolian közömbösek voltak nekem; azt akartam, hogy mindenki szeressen, és senkit nem tudtam szeretni; éreztem a szépség csábító csalását, azt, hogy aki ilyen megszállottan csak a szépségre vágyik, csak a szépségre figyel, az képtelen szeretni, s azt szeretni nem is lehet, ám erről mégsem tudtam lemondani, mert úgy éreztem, mintha szépnek mondott arcom nem lenne az enyém, ám e szépség mégis használhatónak tűnt a csaláshoz, a csalás az enyém volt és hatalmat adhatott; kifejezetten idegenkedtem a sérültektől és a csúnyáktól, ami nagyon is érthető, hiszen hiába mondták, hogy szép vagyok, hiába láttam, mikor a tükörbe néztem, ha mégis csúnyának és taszítónak éreztem magam, önmagamat nem tudtam becsapni, érzelmeim pontosabban súgták, hogy valójában milyen vagyok, mint külsőm bájával nyert hatalmam, s így olyan szépségre vágytam én, melyben a külső és belső formák azonosak, melyben a küllem harmóniája nem egy nyomorék lélek zűrzavarát, hanem a jóságot és az erőt takarja; tökéletességre vágytam tehát; vagy éppen belső azonosulásra önmagammal, a tökéletlenség szabadságára, arra, hogy határtalanul rossz és gonosz lehessek; ő pedig nem hagyta magát.

„Én egyáltalán nem akartalak följelenteni téged!”, mondtam nagyon halkan, de nem mozdította meg a fejét, „és ha mégis följelentenélek, akkor is nyugodtan letagadhatod, hiszen gondolhattál volna éppen a kutyátokra is, bár nehéz lenne kimagyaráznod, de gondolhattál akár a kutyátokra is.”

Suttogásom nem volt erősebb, mint a hideg fényben kirajzolódó párafelhő a szám előtt; minden szavam mozdulatlan arcához ért; ennél ravaszabbul okos nem lehettem, fenntartottam annak lehetőségét, amit nem volt szándékomban megtenni, az enyhe fenyegetés ellenében azonban felkínáltam rögtön egy kézenfekvő ötletet, amivel kibújhat a hálóból, amit reá vethetek, így viszont a saját feltételezett meggyőződésemet árultam el, mert igenis fel kéne jelentenem; csak akkor lehetnék erős és kemény; s talán meg is teszem; mélyebbre nem tudhattam süllyedni már; nem éreztem magam, magam fölött lebegtem, de lenn.

Semmi nem volt fontosabb, teljesen lényegtelenek voltak a szavak, csak a pára, amit kilehelek és a bőréhez ér, de úgy látszik ez sem elég, mert valahogy függőben maradt a tekintete, nem nagyon érthette, mire gondolok.

„Nekem eszembe se jutott, higgyed el!”

Végre felém fordította a fejét, s láttam a szemén, amint gyanakvása eltűnik,

„Nem?”, kérdezte, és ő is suttogott; a szeme ismét olyan lett, nyitott és áthatolható, olyan, amilyennek szerettem, „Nem!”, suttogtam határozottan, bár nem is tudva már, hogy ez a tagadás végeredményben mire is vonatkozik, mert végre beléphettem oda, nem kellett játszanom, érezhettem, amint az én szemem is kinyílik, és ez volt a fontosabb, „Nem?”, kérdezte ismét, de most már egyáltalán nem bizalmatlanul, hanem inkább úgy, mint amikor saját szerelméről akar valaki megbizonyosodni, és a szó párafoltja érintette a számat, „Nem, egyáltalán nem!”, suttogtam; aztán hirtelen csend lett közöttünk; néztük egymást, közel voltunk, olyan közel, hogy a fejemet alig kellett mozdítanom; szájammal megérintettem az ajkát.

Anyám, akit három napja hoztak ki a kórházból, otthon is feküdt, s amint később egyedül maradtam, mert Krisztián eltűnt a bokrok között, ez jutott először eszembe, az anyám, ahogy nagy ágyában fekszik és meztelen karjával nyúl felém.

Még éreztem a számon az ajkát, éreztem az idegen bőr cserepeit, a száj húsának puhaságát és szagát, rajtam maradt, a számon, még éreztem a két ajak finom rebbenését, szétnyílását csukott szám alatt, majd a lassú kilégzést, mely az enyém lett és a mély belégzést, amit tőlem vettek el, s bár e tény ellentmondani látszik nekem, mégis úgy hiszem, hogy nem volt ez csóknak nevezhető, s nem csupán azért, mert a szájunk éppen hogy érintkezett, vagy nem is csak azért, mert az ajkak érintkezése mindkettőnk számára olyan mélyen ösztönös megnyilvánulás maradt, melynek céltudatos, mondhatnám szerelmes alkalmazását még egyikünk sem ismerhette pontosan, de legfőképp azért nem, mert ez esetben a szájam nem volt más, mint a meggyőzés utolsó eszköze, az utolsó szótlan érv, ő pedig a félelmét lehelte ki rám, s a bizalmát lélegezte belőlem magába.

És tulajdonképpen azt sem tudom, miként váltunk el egymástól, mert a pillanatnak bizonyára volt egy olyan mérhetetlen töredéke, melyben teljesen átadtam magam ajka érzékelésének, érezvén, hogy lélegzetével ő is teljesen átadja magát nekem, s ennek tudatában egyáltalán nincsen szándékomban azt állítani, hogy érintkezésünk vagy mondjuk kölcsönös érvelésünk nélkülözött volna minden érzékiséget, hiszen nevetséges is lenne ilyesmit állítani, nem, ez az érintkezés nagyon is érzéki volt, de tisztán volt az, ez hangsúlyozandó, mentesen minden olyan hátsó gondolattól, amivel a felnőtt szerelem a csókot a maga természetes módján kiegészíti, ugyanis a mi szánk a lehető legtisztább formában arra szorítkozott, amit függetlenül minden előzménytől és függetlenül minden következménytől egy pillanat töredéke alatt két száj egymásnak adhat, beteljesülést, enyhet és feloldást, s ekkor hunyhattam le a szemem, akkor, amikor már semmiféle látvány és körülmény nem számíthatott, de ha erre gondolok, mégis meg kell kérdeznem önmagamtól, hogy mi más és mi több lehet a csók, ha nem így és nem ez?

Mikor a szemem kinyílt, ő már beszélt.

„Te tudod, hogy hol laknak télen a vadnyulak?”

S a hangja hiába hatott most még mélyebbnek és a szokásosnál talán érdesebbnek, nem volt benne semmi sietség, olyan magától értetődő természetességgel kérdezett, mintha a nyúl nem is percekkel előbb, hanem éppen most futott volna át a réten, s a két idő között nem történt volna semmi sem, és amint néztem az arcát, a szemét, a nyakát, azt a számomra most nagyon is távoli látványt, amit az opálosan ragyogó és ágakkal, fakoronákkal csipkézett háttér előtt nyújthatott, egy pillanatra fel kellett támadjon bennem a végletes és helyrehozhatatlan tévedés rettenete, mert a kérdés egyáltalán nem azt akarta jelenteni, hogy természetszerű és szinte kötelezőnek érezhető zavarában egy közömbös téma fedezékébe vonul, sem a tekintetében, sem arcának vonásain vagy testtartásában nem lehetett felfedezni a zavar leghalványabb jelét sem, épp oly finoman kiegyensúlyozott, magabiztos és némiképpen hűvös maradt, mint máskor, vagy talán ez esetben helyesebb lenne azt mondani, hogy félelmeitől a csók által megszabadulva lett ismét elérhetetlenül önmaga, ami közel sem azt jelenti, hogy közömbös vagy éppen közönyös lett volna azokkal az eseményekkel szemben, melyek vele történtek meg, hanem ellenkezőleg, olyan mértékben volt kiszolgáltatott léte minden pillanatának, mindig annak a pillanatnak, amely benne éppen élni kényszerült, hogy egyformán kiszorult belőle minden elmúlt és minden sejthető jövő, azt a látszatot kölcsönözve, mintha ő saját testi jelenlétén is kívül állna, mintha valahol, ahol lennie adatott, mégse lenne ott; én azonban mindig az elmúltak foglya maradtam, mert egyetlen hangsúlyos pillanat olyan mennyiségű szenvedélyt és szenvedést volt képes felverni bennem, hogy a következőre már nem is igen juthatott magamból időm, s így maradtam kívül azon, amin ő máshogyan; nem tudtam követni.

„Egyáltalán nem tudom”, morogtam kedvetlenül, mint mikor valakit felriasztanak.

„Talán a földben laknak.”

„A földben?”

„Valami ügyes csapdával biztosan el lehetne kapni egy egész nyúlcsaládot.”

Aztán csendesen, sietség nélkül nyithattam ki az ajtót, s minden bizonnyal a táskámat sem ejtettem úgy ki a kezemből, mint máskor, nem csattant a kövön, a súlyos ajtó nem döndült utánam, aminek következtében senki nem vehette észre érkezésemet, az előtérbe vezető fényes tölgyfalépcsőn sem futottam fölfelé, ám e sajátos változásnak vagy hiánynak nem voltam a tudatában, azt pedig egyáltalán nem sejthettem, hogy ezután mindig sokkal óvatosabban és halkabban fogok mozogni, lassabb, elgondolkodóbb és méginkább magamba forduló leszek, ami persze nem akadályozhat meg abban, hogy a környezetemben zajló eseményeket tudomásul ne vegyem, sőt, ne élesebben lássam, csakhogy mindent a részvétlenség távlatából; az ebédlő szárnyas üvegajtaja nyitva állt, az edények finom csörrenéséből bizonyára megállapíthattam, hogy elkéstem, már csaknem végeztek az ebéddel, ami egyébként a legkevésbé sem érdekelt, mert az előtérben jó sötét volt és kellemes meleg, csupán az ajtó rekeszes opáltábláin szűrődött ki némi késődélutáni fény, a fűtőtest néha percegett és bugyborékolt, aztán mindig egy fémes, visszhangos kattanás a csövekben; sokáig állhattam itt a frissen sütött fasírt súlyos illatában, és a földig érő öreg tükörben láttam is magam, de a szőnyeg bíborának tükröződése most sokkal fontosabb volt, mint az arcom vagy a testem, a tükör ezüst csillogásán puhán elmerült a fekete körvonal.

Értettem, miért is ne értettem volna, hogy valami közös vállalkozás lehetőségét villantja fel ezekkel a csapdába ejthető nyulakkal, és pontosan érzékeltem azt is, hogy ha válaszra vár, akkor tulajdonképpen arra vár, hogy összeszedjem magam és a normális kapcsolódás megszokott formáiba visszalépve esetleg nekem is legyen egy épkézláb ötletem közös vállalkozásunkat illetően, ami természetesen lehetett volna bármi, nem kellett volna föltétlenül ezekhez a hülye nyulakhoz ragaszkodnunk, bármilyen vállalkozás, ami erőt és ügyességet kíván, s így megfelel a férfiasság követelményeinek, de számomra ez a türelmes lovagiassággal felkínált lehetőség túlságosan is egyszerűnek, bizonyos értelemben nevetségesnek tetszett a történtekhez képest, s nem csupán azért, mert nem nagyon illett már az életkorunkhoz, hanem mert éppen gyermetegségével árulta el önmagáról, hogy nem más, mint a védekezés túlzottan sietős ötlete, ami arra szolgál, hogy a történtekről ne kelljen többé tudomást vennie, fedés, kitérő, az érzelmek eltérítése tehát, ami végül is persze sokkal józanabb megoldásnak mutatkozott, mint amire én az adott helyzetben képes lettem volna, csakhogy abban pillanatban és abban a helyzetben tőlem semmi nem állt távolabb, mint hogy józan legyek; feloldoztatásom öröme úgy áramlott ki belőlem, mintha kézzel is megfogható anyagból lenne, fodrozódva terjedt, valami el akarta érni őt, ami a testemből áradt, s nem volt más vágyam, mint ebben az állapotban megmaradni, egy olyan állapotban, amelyben a test teljességgel kiszolgáltatta magát mindannak, ami ösztönös, érzéki és indulati benne, és így annyit veszítve súlyából és nehézkedéséből, amennyit a felszabadult energiák nyomnak, meg is szűnt annak a testnek lenni, amit nyűgnek érzünk; ezt az állapotot óhajtottam tartósítani, kiterjeszteni érvényességét minden elkövetkező pillanatomra, áttörni hát mindazon gátakat, a megszokást, a neveltetés beidegzettségeit és az illemet, mindazt, ami hétköznapi pillanatainkat elrabolja tőlünk, mert nem engedi, hogy lényünk legmélyebb igazságait adjuk át, így aztán nem is mi vagyunk az időben, hanem helyettünk van az idő, üresen és szabályosan; s miközben csökönyösen és hajlíthatatlanul, teljesen képtelenül arra, hogy valami normálisnak és hétköznapinak nevezhető hangon megszólaljak, arra törekedtem, hogy megtartsam magam e pillanatnak, éreznem kellett, hogy hozzá mindebből semmi nem érhet el, s ahhoz, hogy e fékevesztett vágyakozás láttán mégis nyugodt és türelmes maradjon, bizonyára minden emberiesnek tekinthető lelki készségét igénybe kell vennie, ugyanis sima falnak mutatkozott, amelyen mindaz, ami belőlem áramlott felé, közömbösen megtört, visszacsapódott, és nem őt, hanem engem ölelt körül, beburkolt, egy olyan burokba vont, melynek nincsenek pontos határai, mégis biztos védelmet ad, mert azonos velem, ám hiába lebegek benne oly kellemesen, a legkisebb óvatlan mozdulat szétfoszlatja, elég egy hangsúlyos szó, s mindaz, ami a testből kitört, szétoszlik a levegőben, mint leheletünk párafoltja; nézett, egyenesen a szemembe nézett, s nem is láttunk mást, csak egymás szemét, mégis egyre messzibbre távolodott, míg én ugyanott maradtam, mert ott is akartam maradni, ott és úgy, ahogy voltam, csak ebben az őrülten kiszolgáltatott állapotban éreztem magam, sőt, mondhatnám azt is, hogy itt és így éreztem először a bennem tomboló érzékek nagyszerűségét, szépségét és veszélyességét, ez voltam igazán én, nem az a bizonytalan körvonal, amit a tükör arcként vagy testként mutathatott, hanem ez; távolodását észre kellett vennem, előbb azt a futó megütközést, ami minden jószándéka és fegyelmezettsége ellenére is az arcára íródott, majd azt a kis mosolyban jelentkező buta fölényeskedést, amivel a megütközés gyengédségét legyőzve sikerült olyan messzire távolodnia, ahonnan már némi részvéttel teljes kíváncsisággal pillanthatott vissza rám, de nem szóltam és nem tettem semmiféle mozdulatot, számomra a lét ebben a szótlan állapotban volt most beteljesülten tökéletes, s olyannyira fontos voltam magamnak, hogy még az sem zavart, amikor arcáról még ennek a mosolynak az árnyéka is eltűnt, s élesen érzékelhető lett a csend, a csendben pedig ismét hallhatóvá vált az erdő, a szarkák cserregése, egy távoli ág nyiszorgása a szélben, az éles köveken átcsördülő víz és a saját lélegzetvételünk.

„Majd gyere át”, mondta valamivel emeltebb s némiképp elvékonyodott hangon, ami egyszerre nagyon sok mindent és nagyon is ellentétes dolgokat jelentett; a természetellenes hangsúly fontosabbnak tetszett mint a mondat értelme, mert jelezte, hogy zavarban van, semmi nem olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondolni szeretné, s tekintetével bármilyen távolságra tornázta is magát tőlem, még mindig fogva tartom, éppen némaságom készteti olyan engedményre, amit különben eszébe se jutna megtenni, habár a hangsúly természetesen jelzi, hogy békülésünk nem lehet komoly, tehát nekem eszembe se juthat ezt a határozatlan meghívást elfogadni, sőt, inkább udvarias figyelmeztetésnek kell felfognom arra nézvést, hogy ezután legalább annyira nincsen jogom betenni a lábam a házukba, mint ezidáig; a mondat mégis elhangzott, s arra a délutánra vonatkozott, amikor az anyja az ablakból kiáltozott, és én a kezemben tartottam két diót.

„Krisztián! Krisztián, hol vagy? Krisztián, miért kell itt ordítoznom? Krisztián!”

Ősz volt, álltunk a diófa alatt, csendesen pergett az eső, a páráktól súlyos szürkületben sárgán és vörösen izzott a kert, nagy lapos követ tartott a kezében, az imént még diót tört vele, s annyi időt se hagyott magának, hogy fölegyenesedjen egészen, ami miatt nem lehetett eldönteni, hogy a következő pillanatban nem az én fejemre fog-e sújtani a kővel.

„A házunkat még nem loptátok el, érted? s amíg ez még a miénk, addig nagyon szépen megkérlek, hogy ide be ne tedd többé a lábadat, érted?”

S ebben igazán nem volt semmi, ami mulatságos lehetett volna, mégis nevettem.

„Ezt a híres házatokat ti loptátok azoktól, akikből éltetek, s a tolvajtól egyáltalán nem bűn visszalopni, amit lopott, mert a tolvajok ti vagytok!”

Amíg mindketten fölmértük az elhangzott szavak következményeit, eltelt valamennyi idő, ám bármily csiklandós élvezetet okozott is ezeket a szavakat kimondani, éppen az ő dühéből s az én nyugodt, de valamelyest rajtam kívül álló élvezetemből volt érezhető, hogy ez nem más, mint bosszú, megtorlás azokért a szinte észrevehetetlen sérelmekért, amelyek rövid, ám annál hevesebb és viharosabb barátságunk idején halmozódtak fel bennünk, akkor már hónapok óta a napnak szinte minden óráját együtt töltöttük, s az egyenlőtlenségeken mindig átlökött a kíváncsiság, az összekoccanás tehát mintegy ennek a közelségnek a szükségszerű kifordítása, a visszája volt, csakhogy hiába is találtunk volna elégséges magyarázatot, ez a váratlan kitörés mindkettőnket olyan messzire vitt, ahonnan már nem létezett visszaút, s hiába volt is valószínűtlen, amit tettem és teszek, a két diót vissza kellett pottyantanom a földre, toccsant a nedves leveleken, az anyja még mindig kiáltozott, s elindultam a kapu felé, olyan elégedetten, mint aki valamit végleg elrendezett.

A szemembe nézett, várt.

Az utolsó kísérletként elhangzott, oly kétesen fogalmazott mondat engem is eltávolított valamelyest attól a pillanattól, amelytől egyébként nem tudtam és nem is akartam elszakadni, a távolodást tehát nem csupán az ő szemén, hanem magamban is érzékelni voltam kénytelen, mégha e kitérőnek látszólag nem is volt nagyobb érvényessége, mint egy futó emléknek lehet, akár egy rövid villanás, semmi más, fürge hal, amint a pillanat moccanatlan felszínére löki magát, lélegzetet vesz az idegen elemből, és néhány gyorsan csillapodó gyűrűt hagyva maga után, ismét visszamerül a némaságba; az emlékeztetés mégis megkötött, kijelölt egy pontot, s a pont olyan határozott és hangsúlyos volt, olyan erővel figyelmeztetett arra, hogy ami most történik velünk, az nem más, mint egy régebbi történés vonatkozása, s ugyanúgy fog vonatkozni mindarra, ami elkövetkezik, mint ahogyan utalás egy még régebbire, hiába vágyakozom tehát, fölöslegesen erőszakoskodom, mert képtelenség megmaradni abban, ami örömet, kéjt vagy akár boldogságot okoz, hiszen pusztán az a tény, hogy ilyen kényszerű módon át kell élnem boldogságom átfutását és elfutását, arra utal, hogy hiába kötöm magam hozzá, már nem is ott vagyok, már kiléptem belőle, már csak gondolkodom felőle, ám válaszolni mégsem tudtam, holott testtartásában még mindig jelen volt a készség, hogy elfogadja a válaszom, és most már szerettem volna is, mert éreztem, hogy e válasz nélkül nem létezhetem; úgy állt előttem, mint aki lépni készül, aztán a vállára dobva táskáját megfordult hirtelen, és elindult a bokrok felé, vissza, abba az irányba, ahol megjelent.

Ha ez egyáltalán nem volt is egyenletes előrehaladásnak nevezhető, hiszen egy-egy hevesebb széllökés minduntalan megállásra kényszerített, s miközben arra vártam, hogy csillapodjék végre, még a lábamon is nehéz volt megtartanom magam, de úgy gondolom, hogy jó fél órát mégis mehettem ott a parti gáton, míg észrevettem, hogy valami veszélyesen megváltozik.

Nem egészen szemből fújt, hanem valamelyest inkább a tenger felől, kissé oldalazva mentem hát, fejtetőmet és vállamat feszítve a szélnek, arcomat viszont igyekeztem a kabátom felhajtott gallérjába rejteni, hogy a köveken szétporló hullámok permete minél kisebb felületen csapja a bőrömet, ám a homlokomat így is le kellett néha törölnöm, mert a permet cseppé gyűlt, a sótól súlyos cseppek pedig kis patakká gördülve össze, folyni kezdtek, bele a szemembe, végig az orrom mentén a számba, s hiába, hogy tulajdonképpen be is hunyhattam volna a szemem, hiszen úgysem láttam semmit, mégis látni akartam a sötétet, mintha ezért a sötétségért értelme lenne értelmetlenül is nyitva tartani; mert előbb csak áttetsző szürke pamacsok, felhőfüstök vékony csíkjai húztak el a hold előtt, a szárazföld belseje felől jöttek és a nyílt víz fölött vágtattak, átutazóban végtelen céljuk felé, ám a hold közönyös nyugalma, hiába volt olyan finoman fenséges e mozgás, kifejezetten mulatságossá tette sietségüket, aztán terjedelmesebb felhők érkeztek, sűrűbbek és vastagabbak, de éppoly fürgék, s mintha egy hatalmas színpadon díszletfalat tolnának az egyetlen reflektor elé, besötétedett, teljesen sötét lett, a víznek nem volt többé mit tükröznie, és a hullámok taraja sem húzott többé fehér csíkokat a messzeségben, de ugyanily gyorsan kivilágosodott újra, mindig váratlanul és kiszámíthatatlanul, sötét és világos, majd ismét elsötétedés, s a színházat sem véletlenül említem, mert a sajátos jelenségben, hogy fönn a szél éppen az ellenkező irányba repítette a felhőket, mint ahogyan idelenn fújni kényszerült, mindenképpen volt valami színpadiasan drámai, feszültség a föld és az ég kívánságai között, ám csak addig, amíg odafönn az események megállíthatatlannak tűnő menetében be nem állt valami döntő fordulat, s ki tudja, mi? talán valahol megfordult a szél, vagy a víz fölött összetorlódott felhőkbe akadt, hogy esőként zúdítsa őket a tengerbe, mindenesetre egyre hosszabbak lettek a sötétek, s egyre rövidebb ideig tartott a kivilágosodás, míg végül is önmaga sötétségére hagyva a földet és vizet, teljesen eltűnt a hold.

Többé nem láttam, hogy hová teszem a lábamat.

S így talán még izgalmasabbnak tetszett a játék, mert időközben megfeledkezve félelmeimről is, játéknak hittem azt, amit az elszabadult elemek tombolásának szokás nevezni, olyan játéknak, mely a bennem nagyon is hasonlóképpen küszködő ellentétes energiák viharát van hivatva helyettesíteni vagy megtestesíteni, s így élő hasonlatban látván képviselve érzéseimet, akár védettnek is hihetem önmagam, mintha mindez nem lenne más, mint a tükröződések gyönyörteli játéka, s így nem másért, csupán az én szórakoztatásomra van.

Igazán formás öncsalás, de miért is ne képzeltem volna magam e méltóságteljesen nagyszabású orkán főszereplőjének, ha már hetek óta nem tudtam másra gondolni, csupán arra, hogy erőszakos módon meg kell szüntetnem az életem, s ezért mi adhatott volna nagyobb megnyugvást, ha nem az önmaga sötétségébe zárt dühöngő világ, amely minden pusztító energiája ellenére, nemhogy nem tudhatta megszüntetni önmagát, de még csak kárt sem tehetett magában, mert éppúgy nem volt hatalma önmaga felett, mint ahogyan nekem sem.

Amikor előző este, az elutazásom előtti estén, azon a bizonyos tegnapon, s azért sietek hangsúlyozni ezt, mert a tenger élménye valóban olyan enyhítő távlatba tolta minden megelőző élményem idejét, hogy ha valaki azt állítja, hogy ó nem, teljességgel tévedek, mert nem ma délután, hanem két hete, sőt két éve érkeztem ide, akkor egyáltalán nem csodálkoztam volna, tehát mintegy magamat kell megerősítenem abban a hitben, hogy elutazásom és a parti séta között valójában alig telt el valamennyi idő, ami persze nem jelenti azt, hogy e kellemes időzavar kioldhatta volna érzelmeim gubancait, csakhogy az éjszakában viharzó tenger távlata mégis elegendő védelmet biztosított ahhoz, hogy legalább gondolkodhassak a történtek felől, s így amikor eszembe jutott az a gyengéd távolságba tűnt tegnapi este, amint nem túl későn hazaérkeztem és a sötét lépcsőházban, ahol még mindig nem javították meg a villanyt, oly sokáig és ügyetlenül babrálok a kulcsommal az ajtón, hogy a konyhában tartózkodó Kühnertné, aki mindig éppen az órában készítette el férjének a másnapi vajaskenyeret, természetesen felneszel, ijedten hallom, amint végigsiet a hosszú folyosón, képtelen voltam beletalálni a kulcslyukba, egy pillanatra még megáll, de végül is ő tárja ki az ajtót, s egy zöld borítékot tartva a kezében úgy mosolyog, mintha már régóta készülődne arra, hogy fogadjon, mintha erre várna, és még mielőtt jó estét kívánva beléphetnék és megköszönhetném szívességét, a borítékot elvörösödve nyújtja át, akkor tehát, hála annak a sok tekintetben nevetséges védelemnek, amit a fénytelen éjben tomboló tenger közelsége adhatott, nem éreztem többé az eszméletvesztéshez nagyon is közel álló gyengeséget, ami ott az ajtóban elfogott, s egészen megérkezésemig nem is tágított tőlem, sőt még mulattam is rajta, mert mintha egy túlzottan kiélesített s számomra teljesen idegen képen láttam volna viszont, amint Kühnertné kiáltozik és a borítékot átveszem.

„Távirat, uram, távirata érkezett, távirata érkezett!”

S ha azzal az önkéntelenséggel, amivel bármily kezünkbe nyomott tárgyra pillantunk, a táviratot néztem volna és nem őt, akkor talán elkerüli a figyelmemet, hogy a mosoly nem azért oly furcsa és szokatlan, mintha máskor nem mosolygott volna, hanem azért, mert egyszerűen a mohóságát akarta leplezni vele, azt a mohó kíváncsiságot, ami egyébként minden színházi tapasztalata ellenére sem volt leplezhető, mert amint átkerült az én kezembe a távirat, s felindultságomat legyőzve, éppen csak pillantást vetve a címzésre, ismét őt néztem, akkor már el is tűnt a mosoly, vékony aranykeretbe foglalt szemüvege mögött egyetlen pontra látszott rögzülni üregéből betegesen kidülledő hatalmas szeme, a számat nézte, olyan indulatosan és szigorúan, mintha egy sokáig halogatott alapvető beismerés elhangzására várna, s ezáltal, ha nem is a nyers gyűlölet, de a minden részvétet nélkülöző megfigyelés kifejezése lett úrrá az arcán, látni akarta, miként reagálok a minden bizonnyal megrázó, ám számára megfoghatatlan hírre, mert érzésem szerint bizony el is olvasta ő ezt a táviratot, s bár éreztem, hogy elsápadok, akkor költözött belém az a leküzdhetetlen gyengeség, mindez mégis elég árulkodó volt ahhoz, hogy továbbra is fegyelmezzem magam, mert tudtam, hogy bármit tartalmazzon is a távirat, bárhonnan jöjjön is, ez az asszony immár túl sokat tud vagy túl sokat akar tudni rólam ahhoz, hogy itt maradhassak, és semmi ellen nem védekeztem jobban, mint hogy valaki belelásson az életembe, tehát nemcsak valamilyen csapást kell méltóságteljesen elviselnem, hanem majd el kell mennem innen is.

Kühnertné elképesztően és lenyűgözően csúnya volt, csontos és magas, válla széles, s ha éppen nadrágot viselt, akkor hátulról kifejezetten férfinak mutatkozott, mert nem csak a karja volt hosszú, a lába nagy, hanem a feneke is lapos, mint egy öreg hivatalnoké, a haját pedig mindig maga szőkítette, vágta rövidre, és simán fésülte hátra, ami ugyan jól illett hozzá, ám nőiesebbé nem tette küllemét, olyan csúnya volt tehát, hogy ezen még az a rafinéria sem sokat enyhített, ahogyan a nagypolgárian tágas lakásban a fényforrásokat elhelyezték, nappal a csipkefüggönyök elé húzott súlyos bársonyok fogták fel a napfényt és teremtettek bizonyos derengést, este pedig sötét selymekkel ernyőzött állólámpák és viaszos papírsapkákkal tompított falikarok világítottak, és soha nem gyújtották fel a csillárokat, aminek következtében Kühnert professzor maga is sajátos életvitelre kényszerült; a professzor alacsony volt, feleségénél csaknem egy fejjel alacsonyabb, s alkatában szinte mindenben ellentéte annak, mert vékony csontú, törékenyen finom, bőre oly áttetszően fehér, hogy a halántékán, a nyakán és a kezén pulzálni látszottak a lilásan átnyomódó erek, s a szeme is kicsi, mélyen ülő, oly jelentéktelennek és kifejezéstelennek mutatkozó, amilyen hagsúlytalanul és minden feltűnést nélkülöző mozdulatokkal végezte e fényben szűkös környezetben azt a kutatói munkát, amit többen is nagyon jelentősnek ítéltek; nem volt lámpa hatalmas fekete íróasztalán sem, s ha Kühnertné telefonhoz szólított, akkor láthattam, amint hosszú, vékony ujjaival vakként kotorászik a felhalmozott újságok, feljegyzések, könyvek és iratok között, míg tapintásáról felismerve meg nem leli a keresett papírt, kiemeli, átmegy vele a tévé kéken vibráló képernyője előtt a szobán, egy falikar alatt megáll, és ott kezdi olvasni a meglehetősen magasan elhelyezett lámpácska halványsárga fénykörében, néha a falnak is nekitámaszkodva, s hogy ez mennyire állandósult szokásává válhatott, azt nappal jól mutatta a folt, amelyet a rendszeres érintkezés következtében a válla és a feje a halványsárga tapétán hagyott, ám egy váratlan ötlettől avagy éppen egy hosszas töprengéstől indíttatva gyakran félbe is szakította e békés olvasgatást, s ilyenkor ugyanazon az úton tért vissza az íróasztalához, hogy följegyezzen valamit, minduntalan elvonult hát a képernyő előtt, amit a kényelmes foteljában trónoló Kühnertné legalább annyira nem látszott észrevenni, mint ahogyan a doktort sem zavarhatta nagyon a készülékből áradó összefüggéstelen zörej vagy akár a sötét; soha nem hallottam, hogy akár egyetlen szót is váltottak volna, s némaságuk nem valamiféle kicsinyesen célszerű bosszú műve volt, nem az a tüntető és fölöttébb forró kapcsolatra utaló sértettség tette némává őket, amivel a gyűlölködő házaspárok oly gyakran ajándékozzák meg egymást, hogy valamit kikényszeríthessenek a másikból, nem, ennek a némaságnak semmi kifejezett célja nem volt, bár valószínű, hogy a lassan hűlő gyűlölet dermesztette őket ebbe a semleges állapotba, csakhogy a gyűlölet okára már semmi nem utalt, igazán elégedettnek és kiegyensúlyozottnak látszottak ebben az állapotban, mert úgy viselkedtek egymás közelében, mint két különböző fajhoz tartozó vadállat, tudomásul véve a másik jelenlétét, ám tudomásul véve azt is, hogy a nemek törvényénél sokkal erősebb a fajé, s mivel egyik a másiknak sem párja, sem zsákmánya nem lehet, így közlendőjük sem akadhat.

Kühnertné arcát néztem hát, és felindultságom ellenére is bizonyos megadással, mert tapasztalatból tudtam, hogy nem szabadulhatok egykönnyen tőle, sőt, minél jobban igyekszem, az őt annál hangosabbá és erőszakosabbá teszi, néztem a szemét és arra gondoltam, hogy ezt a rohamot még elviselem, mert úgyis ez lesz az utolsó, hurkásan gyűrődő alacsony homlokából úgy bújtak elő a feketetövű, szőkére színezett hajszálak, mint egy keféből a sörték, érezte az ujjam, hogy a boríték nyitva van, orra vékony volt és hosszú, ajkán a rúzs megrepedt, s a tekintet természetesen azt sem kerülhette el, hogy a mellére tévedjen, mert talán ez volt az egyetlen pont a testén, mely bizonyos kárpótlást nyújthatott a sok csúnyaságért, hatalmas, tulajdonképpen aránytalanul nagy melle volt, amely tartója nélkül bizonyára némi csalódást keltett volna, ám a feszes pulóveren erősen átnyomódó bimbó semmiképpen nem lehetett csalás, s amint így álltunk a csaknem teljesen sötét előszoba ajtajában, szinte egyidőben azzal, hogy ismét kiáltozni kezdett, a nappaliból jövet Kühnert is megjelent a derékig kigombolt fehér ingében, ugyanis mindig fehér ingeket viselt, s ha olvasott vagy jegyzetelt, akkor előbb a nyakkendőjét ráncigálta le magáról, aztán lassan minden gombját kioldotta, hogy töprengései és sétái közben kamaszosan szőrtelen mellét simogathassa, most pedig aludni ment.

A változás persze nem tűnt különösebben lényegesnek, még ha voltak is feltűnően kellemetlen jelei, csupán ha eddig teljes biztonsággal lépkedhettem a sötétben, mert ugyanazt a kissé síkos talajt éreztem a talpam alatt, s ha nem láttam semmit is, körülbelül ugyanolyan távolságból hallottam mindig a hullámok döndüléseit és csattanásait, azonos mennyiségű sós permet ért, s így nyugodtan adhattam át magam a viharzás vak élvezetének, képzelgéseimnek és emlékeimnek, csupán az irányt kellett tartanom, le ne térjek a gátról, de ebben a tekintetben igazán eligazító volt annyi érzék, amennyivel a talpam rendelkezett, no és a tenger habjai, egészen addig, míg egy heves szélroham elültére várakozva alaposan arcul nem vágott egy hullám, ami önmagában nem lett volna még komoly, mert nem sok folyt a nyakamba, bár a víz nem volt éppen melegnek mondható, és a kabátomat se nedvesítette át, kifejezetten szórakoztatónak tetszett hát a dolog, s ha a szél nem akadályozza meg, hogy a számat kinyissam, akkor bizonyára hangosan fel is nevettem volna, ám ugyanabban a pillanatban megkaptam a következőt, most nagyobbat, s ettől már némiképpen elveszítettem a biztonságomat.

Feltételezésem szerint eddig a gát közepén mehettem, most azonban nem várva tovább arra, hogy a szél csillapodjék, a gát belső, tengertől védett oldala felé húzódva tettem kísérletet a továbbhaladásra, ami nemcsak azért nem sikerülhetett, mert a szél alig engedett, s ha én engedtem volna neki, akkor elsodor, hanem azért sem, mert alig tettem néhány lépést abba az irányba, mikor éreznem kellett, hogy máris a gát szélére kerültem, idomtalanul nagy és éles kövek közé, itt tehát nincsen tovább, s így a gát, sokkal keskenyebbnek bizonyulván, mint azt hittem, a hullámoktól sem látszott többé megvédeni, mégse tettem azt, ami az adott helyzetben ésszerűnek mutatkozott volna, eszembe se jutott visszafordulni, az útikönyvből tudtam, hogy dagály esetén itt a víz szintje mindössze tizenkét centivel emelkedik, és úgy számoltam, hogy ez nem okozhat végzetes változást, arra gondoltam tehát, hogy ez egyszerűen csak egy veszélyes szakasz, valószínűleg itt kanyarodik a gát, és ezért talán keskenyebb is, avagy valamilyen oknál fogva alacsonyabban fekszik, mint másutt, s ha e veszélyes szakaszon átjutok, akkor nemsokára látni fogom Nienhagen ismeretlen fényeit, és ismét biztonságban leszek.

Hirtelen elült a szél.

Mégse mondhatom, hogy bármilyen indulat lett volna bennem Kühnertné ellen, és természetesen ő sem azért beszélt oly elviselhetetlenül hangosan, mintha dühös lett volna rám, hiszen ha az utóbbi hetekben fölöttébb szoros kapcsolat fonódott is közöttünk, mindig óvatosan megőriztem azt a háromlépésnyi távolságot, mely hitem szerint eleve lehetetlenné tette, hogy bármiféle érzelmét vagy indulatát leplezetlenül nyilváníthassa meg, még ha lett volna is; hanem egyszerűen nem tudott halkan beszélni.

Mintha a teljes némaság és a felszabadult ordítás között nem ismerne használható fokozatokat, s ez a sajátos adottság, mert másnak nem nevezhető, bizonyára éppoly szoros kapcsolatban állt a férjével kialakult tragikus viszonnyal, mikoris egyáltalán nem használta a hangját, mint azzal a ténnyel, hogy az egyik legtekintélyesebb színház, a Volkstheater súgójaként működött, tehát éppen abból élt, hogy egyébként igen szép fekvésű, telten mély és öblösen formázott hangját visszafogja, ami azonban még így is megtartott annyit eredeti erejéből, hogy a színpad legtávolabbi szögletébe is érthetően érjen el; nem kétséges hát, hogy a hangja határozta meg az életét, csúnyasága nem volt más, mint valami inkább tréfás kiegészítés, e csúnyaságnak azonban azt hiszem, hogy nem volt egészen tudatában, hangja volt a mérvadó, amit viszont csak ritkán használhatott abban a természetes fekvésben, ahogyan adatott neki.

Annak én is többször tanúja lehettem, hogy e hang mily módon okoz kellemetlenségeket és milyen formában biztosít kivételes helyet a számára, mikoris délelőttönként a lovardára vagy inkább szerelőcsarnokra emlékeztető, beláthatatlanul hatalmas próbateremben egymás mellett ültünk a rendezőnek épített emelvényen, mert ha valamely egyenetlenség vagy megoldhatatlannak tűnő helyzet miatt feszültté vált a légkör, s mindenki a saját igazát bizonygatva egyszerre kezdett beszélni, amitől a zaj szintje oly gyorsan emelkedett, mint a hőmérő higanya a magas láztól, annál is inkább, mert ezt az alkalmat az unatkozó díszletmunkások, az izgulékony statiszták, a ruhások és világosítók is siettek kihasználni arra, hogy végre szót válthassanak, vagy egyenesen olyan tüzes lett a hangulat, hogy mindenki éppen az adott kérdésben óhajtott véleményt nyilvánítani és a zűrzavar így ért a forrponthoz, akkor mindig Kühnertné volt az első, akire bármelyik ideges színésznő mindig rászólhatott, hogy „Sieglinde, nem lehetne egy kicsit még hangosabban?”, avagy valamelyik buzgó segédrendező kiáltott rá durván, hogy fogja be a száját, mert ez nem kávéház és kihajítja, csak ezután téve hozzá azt, ami már a többiekre is vonatkozott, hogy ugyanis csendet kér; s ilyenkor Kühnertné arca olyan bensőséges csodálkozást árult el, akár azon gyermeké, aki ez idáig békés ártatlansággal játszadozott fütyülőjével a bokor alatt, most viszont a felnőttek valami erősen kifogásolhatót találnak ebben, vagy mintha mindez most történne először vele, mintha nem történt volna még csak hasonló se, soha, s beteg szeme nem nyílhatott nagyobbra, de mélységes zavarát elárulta az a kislányos pirulás, ami a nyakától a homlokáig hirtelen átszínezte a bőrt, s a szája fölé kiült az izzadság harmata, amit mindig bizonyos szégyenkező óvatossággal törölt le, hiszen valljuk be, nem is nagyon lehetett hozzászokni ahhoz, hogy minduntalan egyik alapvető adottságunk miatt kerüljünk összeütközésbe a környezettel, ugyanis egy-egy ilyen ingerült felszólítás vagy méltatlanul durva szó nem csupán azt jelezte, hogy hangja a legnagyobb zajból is kiemelkedik, mintegy képviselve és jelképezve azt, hanem jelezte azt is, hogy ez a hang olyan elementárisan robbanó szenvedélyeket hordoz, ami sérti mások fülét, akaratlan szemérmetlenségével zavarónak és bizonyos értelemben leleplezőnek tetszik, mint ahogyan engem is alaposan zavarba hozott, amikor vérvörössé válva átadta a táviratot az ajtóban, hiszen kapcsolatunkat tekintve se ezt, se a kiáltozást nem indokolhatta semmi.

De éppen ez volt nehéz, megmenekülni ennek a szemérmetlennek ható és semmivel nem indokolható tolakodásnak a hatásától, valahogy kitérni előle, hiszen már első mondata se volt puszta közlésként felfogható; igaz, bármekkora volt a hangerő, és bizony visszhangzott tőle a ház, végeredményben nem mondott semmi mást, csupán azt, hogy táviratom érkezett, ám az egyszerű tartalmú közlést erős és hangos lihegések tagolták, amitől minden semlegesnek szánt kijelentése is olyan lett, mint valami ritmikus lökés, s mivel ennyi izgalommal szemben egyáltalán nem maradhattam közömbös, így tulajdonképpen azt az érzelmi hangoltságot vettem át, amit átadni célja volt, aztán meg bárhogyan fegyelmeztem is már magam, bármily sötét volt is a lépcsőház meg az előszoba, pontosan éreznie és látnia kellett felindultságomat, még fogta a kilincset, kissé félrehajtotta a fejét, sőt el is mosolyodott, megtehette, mert a második mondattal már egy megváltozott, iróniától sem mentes hang csapott le rám.

„De hát hol a fenébe volt ilyen sokáig, drága jó uram?”

„Hogyan?”

„Már legalább három órája megérkezett a távirat. Ha nem jött volna haza, akkor megint nem tudtam volna aludni.”

„Színházban voltam.”

„Ha a színházban lett volna, akkor már legalább egy órája itthon kellett volna lennie. Ne féljen, kiszámítottam.”

„De hát mi történt?”

„Mi történt, mit tudom én, hogy mi történik magával? Jöjjön be hát!”

S amint az áhított közöny, az izgalom és ijedtség között ingadozva, azzal az elhatározott szándékkal, hogy ennek a diskurzusnak véget vetek, beléphettem végre az előszobába, és Kühnertné az ajtót becsukta mögöttem, de tekintetével a kezemben tartott borítékra tapadva elállta az utam, Kühnert pedig, mielőtt eltűnt volna a hálószobájukba vezető folyosón, még visszanézett és köszönésképpen biccentett felém, amit persze nem volt módomban viszonozni, egyrészt mert hiába igyekeztem közönyt és erőt mutatni, figyelmemet csaknem teljesen lekötötte az a változás, mely Kühnertné arcán mutatkozott, másrészt mert a doktor, nem is tartva igényt e viszonzásra, azonnal elfordította a fejét, s ebben nem találhattam semmi kivételest, hiszen igen ritkán látszott tudomást venni arról, hogy egyáltalán jelen vagyok, no és Kühnertnének nem csupán az arca változott pillanatról-pillanatra, hanem egész testtartása jelezte, hogy valami egészen új, előttem még ismeretlen kitörésre készül, olyasmire, ami nem szerepelt eddigi műsorán, s amivel átlépve minden lehetséges határon nemcsak új oldaláról mutatkozik majd, hanem engem is teljesen kiszolgáltatottá tesz, s akkor még nem tudhattam ugyan, de a szó szoros értelmében a sarokba szorít, ajka reszketett, szemüvegét lekapta az orráról, s így még rémisztőbbé vált a szeme, háta begörbült, mert felhúzta a vállát, mintha érezve pillantásom iménti eltévelyedését, hatalmas mellét kéne védenie, s hiába tettem egy utolsó elkeseredett kísérletet a szabadulásra, ez csak rontotta esélyeimet, mert amint félretéve minden udvariasságot és illemet, némiképpen oldalazva és a fal védelmére bízva magam, megpróbáltam kisurranni a szobám irányába, ő egyszerűen elém lépett, és a falhoz lökött.

„Tulajdonképpen mit képzel, drága jó uram? Azt hiszi, hogy maga itt jöhet-mehet kedve szerint és disznólkodhat, ahogyan akar? Napok óta nem alszom, nem tudom többé elviselni. És nem is akarom tovább! Kicsoda maga? És mit keres itt? Egyáltalán, hogyan képzeli azt, hogy még hónapok múltán is úgy tegyen, mintha én csak levegő lennék, hogyan képzeli? Nem tehet róla, hogy én mindent tudok magáról, nem tehet róla, de a végtelenségig akkor sem tarthatom a számat, engem ne kérjen erre senki se. Mindent tudok, mindent, hiába rejtélyeskedett, tudom az összes dolgait, de szeretném felhívni rá becses figyelmét, hogy én is ember vagyok, hallani akarom, a maga szájából akarom hallani. Szenvedek magától, félek az arcára nézni. Mert azt hittem, hogy jó, de becsapott, mert maga végtelenül kegyetlen, kegyetlen, érti? És nagyon hálás lennék, ha elárulná, hogy mit akarnak? A rendőrséget akarják a nyakamra hozni? Azt hiszik, hogy nekem nincsen elég bajom maguk nélkül is? Tudni akarom, még maga meri kérdeni, hogy mi van, mikor éppen én akarom tudni, hogy most mi van, mi történt vele? Legalább mondja el, hogy felkészülhessek a legrosszabbra is és ne tegyen úgy, mintha a cselédje lennék, akinek mindent kötelessége eltűrni. Volt magának édesanyja? Van? Szerette már valaki magát? Azt hiszi, kell nekünk a pénz, amit magától kapok? Éppen a maga szar pénze kell nekem? Azt hittem, hogy egy jó barátot fogadok a lakásomba, de legyen már olyan szíves és árulja el, hogy mit csinál maga? Mivel foglakozik azon kívül, hogy mindenkit tönkre tesz, felforgatja mások életét, mit csinál egész nap, ezzel foglalkozik? Mondhatom, szép foglalkozás, de mi a foglalkozása? A rendőrséget mikorra várhatom? Vagy megölte netán? Most már ezt is bőven kinézem magából, az ártatlan kék szeméből, hiába mosolyog mindig olyan kedvesen, s most is hiába teszi magát, mintha semmiről sem tudna, és csak én lennék a sikoltozó hisztérika. Hol ásta el? Most már kiismertem, és arra kérem, hogy szedje a vackait, de gyorsan, és menjen oda, ahová akar. Szállodába. Én nem vagyok egy bűntanya. Semmibe nem akarok belekeveredni. Eleget féltem én. Ha egy táviratot kapok, akkor rosszul leszek, ha csengetnek, akkor belebetegszem, érti? Nem vette észre, hogy beteg és űzött ember vagyok, aki némi kíméletre szorul? Nem épp magához voltam oly bizalmas, én bolond, hogy elmeséljem az életem? Az én jóságom nem kell senkinek? Magát kérdezem. Engem mindenki csak használni tud? Mért nem válaszol? Mintha egy luk lennék, amibe mindenki minden szemetet belökhet. Válaszoljon, a szentségit! Mi van abban a táviratban?”

„Elolvasta már! Nem?”

„Nézze meg.”

„Mit akar tőlem? Ezt szeretném tudni!”

Oly közel voltunk, s a hirtelen támadt csöndben, tán éppen e közelségtől, szinte áttetszően finommá látszott lazulni az arca, nagyobb lett, bizonyos értelemben szép, mintha szabálytalan, elrajzolt vonásait eddig csupán a szemüveg szigorú kerete és a visszafogott szenvedély tartotta volna össze, most viszont levetve álcáját az arc felszabadult és visszakapta természetes arányait, a fehér bőrön hangsúlyosabbak lettek a vöröses szeplők, kifejezetten kedvesek, feltűnőbb a vastag ajak és jelentősebb a dús szemöldök, s amikor ismét megszólalt, már jóval halkabban, azon a kellemesen messzire ható hangon, amivel a színpadon is súgott, akkor a magam számára is meglepő módon arra kellett gondolnom, hogy szemüveg nélkül hiába oly zilált, elmosódó és rendezetlen, ha a szépség talán nem is más, mint a teljes csupaszság közelsége, a közelség lenyűgöző érzete, s nem csodálkoztam volna magamon, ha a szájára hajlok és váratlanul megcsókolom, hogy ne lássam többé a szemét.

„Ugyan mit akarhatok, drága jó uram? Mit gondol, mit akarhatok? Akarhatom, hogy egy kicsit, nem nagyon, csak egy egészen kicsit szeressenek? Jaj, nem úgy! Nem kell tőlem félnie. Igaz, először egy kicsit szerelmes voltam magába, talán érezte is, most már bevallhatom, mert elmúlt, de nem akarom, ne menjen el innen, nem szabad komolyan vennie, amit az előbb mondtam, butaság volt, visszavonom, nem szabad tőlünk elmennie, de félek, s ezért bocsásson meg nekem, én nagyon egyedül vagyok és ezért tulajdonképpen állandóan attól tartok, hogy valami olyasmi történhetik, ami nem kiszámítható, valami szörnyűség, valami csapás jön és nem akarok semmi mást, csakhogy itt, előttem nézze meg a táviratát, mert szeretném tudni, hogy mi történt, semmi mást, csak ezt árulja el. Én nem bontottam fel. Ezt tudnia kell. Nyitott borítékban érkezik, nálunk így kézbesítik a táviratot. Könyörgöm, nézze meg már!”

„De azért elolvasta, nem?”

„Kérem, nézze meg.”

Szavainak mintegy nyomatékot adva, valamivel a csukló fölött a karomra tette a kezét, s ezt oly gyöngéden, ám ugyanakkor oly követelődzőn tette, mintha nem csak arra tartana igényt, hogy a borítékot egyszerűen visszavehesse, hanem immár arra is, hogy a köztünk lévő igencsak csekély távolságot legyőzve, valamilyen formában, s e forma a pillanatnak ebben a töredék idejében igazán nem volt lényeges, magáévá is tegyen; megfogott, s mert semmiféle ellenállást nem volt erőm tanúsítani, sőt némi bűntudattal küszködtem, tudva, hogy a mellére tévedt pillantás avagy az a gondolat, hogy akár meg is csókolhatom, egyáltalán nem maradhatott rá hatástalan, hiszen nincsen olyan rejtett gondolat, mely felfokozott helyzetekben a másik számára ne lenne észlelhető, következésképpen a pillanatnak e tört idejében teljességgel lehetségesnek tűnt, hogy éles szóváltásunk nem éppen veszélytelen fordulatot vehet, annál is inkább, mert nemcsak arra voltam képtelen, hogy megmozduljak vagy akár elfordítva a fejem, ne érezzem többé leheletének finom lökéseit és a tekintetét, hanem szinte szándékaim és akaratom ellenére tapasztalnom kellett magamon a szerelmi izgalomnak azokat az árulkodóan kellemes, most azonban némiképpen megalázó jeleit, a bőr enyhe borzongását, a tudat beszűkült elsötétedését, a nyomást az ágyékban és a lélegzet elakadását, ami mind az érintés közvetlen következménye lehetett, tőlem csaknem függetlenül, de megint csak nagyon tanulságosan, bizonyítékként arra nézvést, hogy a csábítás nem csupán a tudatot képes megkerülni, és egyáltalán nem kell sem testinek, sem hízelgőnek lennie, hiszen a testi kívánkozás többnyire nem oka, hanem következménye egy kapcsolatnak, mint ahogyan bizonyos közelségből a csúnyaság is szépségnek mutatkozhatik, ha olyan erőssé vált a feszültség, hogy már csak szerelmi levezetésben találhat reményt, s ilyenkor valóban elég egyetlen érintés ahhoz, hogy a kapcsolódni nem tudó belső erők egymásba érve kioltsák avagy az érzékek élvezetévé alakítsák át az önmagukban már elviselhetetlennek érzett lelki feszültségeket.

„Nem nézem meg!”

Talán azt sem tarthatta lehetetlennek, hogy megüthetem, mert kissé megkésett és hisztérikusra sikeredett kiáltásom hatására elkapta a kezét a karomról, hisz elég nyilvánvaló volt, hogy ez a kiáltás, ami tőlem amúgy is szokatlannak tűnhetett, nem annyira a távirat fölöttébb rejtélyes ügyére, hanem a köztünk kialakult közelségre vonatkozott, és még ezt sem találva elégnek, valamelyest hátralépett, de ugyanakkor szemüvegét az orrára lökve, olyan nyers józansággal nézett rám hirtelen, mintha nem történt volna semmi.

„Értem én. Nem kell ordítoznia.”

„Holnap néhány napra elutazom.”

„Hová, ha szabad kérdenem.”

„Jó lenne, ha a csomagjaimat nem kéne magammal cipelnem. A jövő héten aztán végleg eltűnök.”

„Hová tűnik?”

„Haza megyek.”

„Hiányozni fog.”

Elindultam a szobám felé.

„Menjen csak, de itt állok és várok az ajtó előtt, mert nem fogok tudni aludni, ha nem mondja meg.”

Az ajtót becsuktam magam mögött, az ablak párkányán kopogott az eső. A szobában kellemes meleg volt, s a juharfák fényes ágai megadóan lengették az utcai lámpa gyenge fényét a falon. Nem gyújtottam villanyt, levettem a kabátomat, az ablakhoz mentem, hogy ott nyissam ki a borítékot, és hallottam, hogy valóban az ajtó előtt áll, vár.

Ám idelenn hiába ült el a szél, a hullámzás ettől nem szelídült, fönn pedig ugyanúgy sivított, fütyült, s bár néha úgy tetszett, mintha kissé megvilágosodna végre, mintha a szél a felhőket felszakította volna a hold előtt, de gondolom ez éppen úgy az érzékek csalása volt, mint a remény, hogy a veszélyes szakaszon hamarosan túljutok, hiszen nem láttam semmit, ami meglehetősen kivételes állapot, a szemem persze tiltakozott is ellene, és önmaga hitegetésére nemlétező fényeket képzelt, mintegy tőlem is függetlenítve magát nem volt hajlandó belenyugodni abba, hogy néznie kell, mert látni kényszerítem, és mégsincs mit felfognia, s ezért nemcsak fénykarikákat, szikrázó pontokat és sugarakat képezett, hanem többször kivilágosította előttem az egész tájat, mintha hirtelen nagy keskeny résen át láttam volna magam előtt a tajtékosan háborgó tenger fölött rohanó felhőket s a hullámoktól ostromolt gátat, amint megyek, hogy aztán a következőkben ismét minden a teljes sötétségbe merüljön vissza, s ráébredjek, hogy az előbbi szép kép nem lehetett más, csupán káprázat, már csak ezért is, mert a látványt semmiféle természetes fényforrás nem indokolta, nem a hold világította, a képről a hold fénye mindig hiányzott, és mégis ezeknek a káprázatos és bizonyos belső ujjongást okozó belső képeknek a hatására hihettem azt, hogy valamiképpen érzékelhetem az előttem lévő utat, holott tulajdonképpen nem volt már itt semmiféle ösvény, a lábam éles kövekbe akadt, bukdácsoltam, csúsztam.

Ekkor már, gondolom, elveszítettem mindazt, amit az idő és a tér helyes észlelésének nevezhetünk, s feltételezhetően azért is, mert a szél szeszélye, a felfoghatatlan sötétség és a minden fenségessége ellenére is álmosítóan ritmusos hullámverés, akár valami erős kábítószer, tökéletesen elzsongított, s ha azt mondanánk, hogy csupa fül voltam, akkor ez egyáltalán nem lenne pontatlan meghatározás, hiszen szinte fölöslegessé lett minden más érzékelési forma, s miként egy furcsa éjszakai állat, pusztán a hallásomra voltam utalva; morajlott a mélység, ez nem a víz moraja volt és nem is a földé, nem volt fenyegető és nem volt közömbös, s hangozzék bármily romantikusan, megkockáztatom kijelenteni, hogy a végtelen monoton mormogása hallatszott a mélyből, hang, ami nem emlékeztetett semmi másféle hangra és semmi mást, csupán a mélység képzetét hívta elő, ám hogy hol volt e mélység, s minek a mélye volt, azt igazán nem lehetett eldönteni, mert a tenger színén éppen úgy, mint a levegőben fenn vagy a vízfenéken, mintha e hangzás mindent kitöltene, uralna, s ezáltal minden a mélység része lett, míg nem vált láthatóvá az a lassan emelkedő zúgás, mely mintha egy nagy messziségben mozgásba lendülő nemtelen tömeg rendkívüli erőfeszítése lenne, kiválni, felkelni a végtelennek tetsző moraj végzetes nyugalma ellen, közeledett, nem túl sietősen és mégis erővel, s hirtelen olyan diadalmas dörejben érte el saját hangzásának tetőfokát, ami a mélységet nem engedte többé hallani, kielégülten emelkedett fölébe, célt ért, legyőzte, megszüntette egyetlen pillanatra, hogy aztán mindaz, ami az imént még erőnek, tömegnek, előretörésnek, fejlődésnek és végül a diadalnak mutatkozott, a következő pillanatban egy kellemetlen csattanás kíséretében szertehulljon a part kövein, és újra hallani lehessen a morajt, akárha hatalmát nem is érintette volna semmi, s újra a szél baljósan szeszélyes sustorgását, fütyüléseit, sivítását; tulajdonképpen nem tudhatom meghatározni, hogy mikor és miként következett be hát az a finom változás, ami nem csupán abban mutatkozott meg, hogy keskenyebb lett a gát, s ezáltal a hullámok egyszerűen átsöpörték, hanem főként abban, hogy a meglehetősen feltűnő környezeti változásról jóval bekövetkezte után voltam képes csak tudomást venni, akkor is mintegy felelőtlenül, mintha egyáltalán nem rám vonatkozna és alig érintene az a tény, hogy lassan nemcsak a cipőm és a nadrágom szára lesz vizes, hanem már a kabátom se látszik nagyon ellenállni, ugyanis olyan mértékben adtam át magam a sötétség hangjainak, hogy lassan még azok a képzelgések és emlékek is felszívódtak benne, melyekkel sétám kezdetén szórakoztattam magam; amit önvédelemnek nevezhetünk, meglehetősen korlátozott módon működött tehát, kicsit hasonlóképpen ahhoz, mint mikor valaki nyomasztó álmából riadva nagyokat rúg ugyan, csapkod a karjával és sikít, holott az elalvás pillanatára kéne emlékeztetnie magát, s arra, hogy amit most ilyen kínnal kénytelen átélni, az álomként valóság csupán, ám erre éppen azért nem tudhatja emlékeztetni magát, mert hiszen álmodik, és ugyanígy természetesen én is megpróbáltam védeni magam, ám a védekezési forma mindenképpen az adottságok körén belül maradt, hiába húzódtam hát a kövek közé és bukdácsoltam, csúszkáltam, tapogatództam ott tehetetlenül, ha a víz oda is elért, az pedig egyáltalán nem jutott többé eszembe, hogy hiszen ez csak egy kellemes esti sétának indult, s most már jó ideje nem az.

Aztán valami megérintette az arcomat.

Ugyanolyan sötét volt és véget ért a csend, valami, amiről nem tudhattam számot adni, véget ért, s amint az a valami ismét megérintette az arcomat, éreztem, hogy víz; nem volt kellemetlen, bár hideg, s ennek tudtam, hogy emlékeztetnie kéne valamire, amire nem tudok, képtelen vagyok emlékezni, habár hallom, megint hallom a hangját, tehát közben eltelt valamennyi idő, ám hiába telt el, mégis sötét van, éjszaka van és minden vizes, de hiszen sötét is volt!

S megértettem végre, hogy fekszem a kövek között.

S Helene megjelenése aztán mégis mindent megoldott, illetve azokban a nagyszerű pillanatokban elragadó módon látszott megoldódni baljósnak képzelt jövőnk.

Mert mikor másnap kora délelőtt, mosdatlanul, borotválatlanul és öltözetlenül, gondolataimba merülve íróasztalom előtt álltam, kissé még kábán vakargatva borostás államat és képtelenül arra, hogy elkezdjem végre e később igencsak sorsdöntőnek bizonyuló napot, mégis feszültségektől telten, hiszen az előző este kimerítő búcsúlátogatásai után oly mélyen, tompán, álomtalanul és oly soká aludtam, mint aki minden tekintetben a legjobban végezte dolgát, holott eme ájult alvás épp újabb hazugságaimnak, épp az életem megoldhatatlanságába való kényszerű beletörődésemnek közvetlen következménye volt, s így ébredés után még súlyosabban és izgatóbban tért vissza meghitt útjaira a lekiismeret, ellazultan, pihenten és tétován, no és hatalmába kerített immár az utazási láz is, a várakozásteljes örömnek azon állapota, mely elhiteti velünk, hogy a puszta helyzetváltoztatás folytán magunk mögött tudhatjuk mindazt, mi unt, kellemetlen, nyomasztó vagy megoldhatatlan, poggyászom hordárra várt az előszobában, és csupán azokat a jegyzeteket és könyveket kellett összekészítenem, melyek tervezett munkámhoz voltak szükségesek, s abba a fekete lakk kézitáskába kellett kerülniök, mely nyitottan hevert szobám közepén a szőnyegen, ám vonatom délutáni indulásáig e több szempontból is kényes műveletre még bőven maradhatott időm, nem akarván túlhalmozni hát a kellemetlen érzéseket, figyelmemet nem siettem a munkára összpontosítani, hagytam, kószáljon még kedve szerint, mikor is idős háziasszonyom, a derék Hübnerné sajátos kopogtatását hallhattam szobám ajtaján, ki aztán rendes szokása szerint be sem várva bebocsátást engedélyező válaszom, be is rontott; és ebben igazán nem volt semmi kivételes, hiszen már az is hallatlanul nagy nevelői eredménynek számíthatott, hogy amennyiben valamilyen halaszthatatlan közlendője akad, akkor nem kopogtatás nélkül töri rám az ajtót, ugyanis egyszerűen nem tudtam megértetni vele, hogy mielőtt egy szobába lép, mégha azt a szobát ő adta is bérbe nekem, nemcsak kopogtatnia illik, hanem bizony a választ is meg kell várnia, „de hát mit csinálhat az úr, nem? ha úgyis tudom, hogy egyedül tetszik lennie, nem?” kérdezte értetlenül forgatva kis szemét és a kötényét simogatva közben feszesen nagy hasán, mikor a legudvariasabb formában először terjesztettem elé e kérésemet, s mivel különben olyannyira készségesnek és kedvesnek mutatkozott, mégha e kicsinységet nem látszott is képesnek megtanulni, hogy a dolog inkább mulattatott, mintsem bosszantott, most azonban a legjobb indulattal sem lehetett kopogtatásnak nevezni ajtómnak ezt a döngetését, az öklével dörömbölt rajta, és akárha viharos széllökés tépte volna fel, „egy kisasszony van itt, le van fátyolozva, egy kisasszony keresi az urat, egy kisasszony!”, suttogta elfúló hangon, amit bármily tágas volt is az előszobánk, bizonyára a látogató is hallhatott, mivel Hübnerné az ajtót természetesen elmulasztotta betenni maga után, „egy kisasszony van itt, és én azt hiszem, hogy ez az úrnak a menyasszonya!”

„Kérem, vezesse be hozzám, Hübnerné!”, szóltam kimérten és a kelleténél valamivel hangosabban, hogy készségemmel valamiként jóvátehessem neveletlenségét s az előszobában várakozó vendég is hallhassa hangomat, ámbár öltözetem egyáltalán nem tett alkalmassá arra, hogy bármilyen rendű vagy rangú látogatót fogadjak, főleg ha hölgy az illető, s nem csupán azt nem tudtam elképzelni, hogy e vizithez mindenképpen túl korai órában ki lehet az, ki kereshet, de rögvest többféle fölöttébb nyugtalanító feltételezésem is akadt, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben s ezért sem siettem elébe, hogy fizikai megsemmisítésemre, tehát megölésemre vonatkozó komoly ígéretét akarván beváltani, halálos ellenségemmé lett atyai barátom követe áll odakinn, finom kis szőrmemuffjában rejti pisztolyát, „a divat is nekünk dolgozik”, mondta egykor nevetve, mikor is a nők muffot kezdtek hordani, és ez több tekintetben növelte a merényletek esélyeit, s igazán elég sok nőcske forgolódott mindig körötte, hogy akadjon egy, aki bármit hajlandó megtenni érte, ezt tapasztalatból tudtam, avagy tán nem is nő az illető, hanem nőnek öltöztetett segédjei egyikét küldte el, s ezen feltételezések nem lehettek túl kalandosak ahhoz, hogy igazak ne lehessenek, hiszen jól ismervén az összes alkalmazható módszereket, Claus Diestenweg barátom megfontolt ígéretét nem tudtam nem komolyan venni, s már csak azért sem rándíthattam vállat rá, mert hiszen az ő ítélete szempontjából valóban nem számíthattam másnak, mint kellemetlenül terhelő titkok tudójának, ügye lehetséges elárulójának tehát, „meg kell halnod, s ki fogjuk tudni várni! az alkalmas pillanatban érkezünk”, írta egy nem saját kezével írott levélben, s azon kellett volna csodálkoznom inkább, hogy miért nem hajtotta végre eddig ítéletét, mért éppen most, s kérdésként merült föl bennem az is, hogy tán e bizonytalanul hagyott haladék is a kiszabott büntetéshez tartozik, akkor óhajtja ugyanis végrehajtani, mikor már teljesen elaltatta félelmemet és gyanakvásomat, mikor már úgy hiszem, szabad futást adott, mint mikor a menekülést remélő vad a nyílt mezőről az erdő fái közé szalad, ám nem veszi észre a lombok közül kimeredő puskák csövét, s így azon sem csodálkozhatunk, ha nem érti, hogy miért éppen e békés őszi reggelen; gyanútlansága teszi rettenetessé halálát, amit más körülmények között tán egykedvűbben fogadna, mint ahogyan hónapok óta én is úgy érezhettem, mintha már lombok rejtenének s nem lennék oly kiszolgáltatott, mert többszörösen változtatva lakásomat azt reméltem, hogy veszélye köréből végleg eltűnhetek, aztán majd annak rendje és módja szerint elfelejt, s egy idő után valóban nem ért el többé se üzenet, se levél, eljegyzésem pedig nem csupán érzelmileg adott enyhet, hanem más tekintetben is visszatérített ahhoz a józannak ítélhető polgári életformához, melytől éppen Dienstenweg szenvedélyes barátságának engedve szakadtam el néhány évre, most azonban váratlan és szédítő volt a gondolat, és karosszékem támláján kellett megtámasztanom a kezem, a hangosan kimondott szavakat nem lehetett többé visszavonni, meg e visszavonáshoz végeredményben nem is éreztem sok kedvet, mert nem volt ínyemre úgy tenni, mintha múltam nem lenne enyém, ha meg kell halnom, akkor legyen, ám legyen most, következzék be gyorsan, elvégre kész vagyok rá, csakhogy Hübnerné se mozdult, mintha nem csupán megérezné, de át is élné hirtelen mutatkozó félelmemet, s dermedten állt azon szépen ívelt bolthajtás alatt, mely dolgozószobámat a mindig homályos halltól elválasztotta.

„Hübnerné kedves, ne várakoztassuk a vendéget hiába, mondom, vezesse be!”, ismételtem meg a felszólítást most már halkabban, ám hangsúlyosabban, s a magam számára is meglepő önuralomról téve tanúbizonyságot, mert e futó rettenet ellenére hűvös és tárgyilagos tudtam maradni, hangom megőrizte szükséges méltóságát, és hogy közben mit éreztem és mit éltem át, az nem tartozhatott senkire, ám látván, hogy minden hiába, mert Hübnernét e szokatlan helyzet valami érthetetlen okból annyira megbénítja, hogy a vendég bevezetésének együgyű ceremóniáját annak ellenére sem képes végrehajtani, hogy azt igazán volt alkalma tőlem megtanulni, mintha valóban egy pisztoly csöve meredne rá, s ezért köntösömet gyors mozdulattal összevonva mellemen, mint aki mindenre elszánta magát, magam indultam, hogy késlekedés nélkül fogadjam vendégemet, bárki legyen.

S a napfényes szobából a hall kellemes homályába lépve, ahonnan a nyitott ajtón át már ki lehetett látni az előszobába, bármilyen elszánt és határozott voltam is, meg kellett állnom és fel kellett kiáltanom, „valóban ön az, Helene?”, mert e szegényes, csaknem nyomorú, ám az én számomra mégis természetessé vált környezetben meglátva őt, nemcsak érthetővé lett, de egyszerűen érezhetővé is háziasszonyom megbabonázott dermedtsége, mintha magam is ugyanazt éltem volna át, mint e szegény özvegy, kinek ilyen vagy ehhez hasonló jelenségeket látnia nem sok alkalma volt, Helene jelenségként állt ott az előszobában, s mintha most e gazdag, tündérien tiszta, végtelenül harmonikus, mégis nagyon emberien esendő lényhez a környezet miatt nekem se lehetne semmi közöm; egy számomra is ismeretlen, ezüstösen szürkés csipkeruhát viselt, mely a kor divatja szerint a legrafináltabb módon rejtette, de egyben hangsúlyozta is testének finoman nyúlánk formáit, ügyelve rá, hogy a test egyetlen részletét se emelje ki más részletek rovására, ez erkölcstelenül feltűnővé tehette volna, hanem az összkép adjon hatást, melyben az egész túlburjánzó természetellenességét éppen az önmagukban hangsúlytalan részletek természetessége ellensúlyozza; kissé lehajtott fejjel állt, e tartás azonnal felidézte bennem a délutánokat, mikor a zongora mellé leül avagy hímzőrámája fölé hajol, a nyakát, melynek a magasan záródó ruhákból kibomló csupaszságát csak a felfésült kontyból elszabadult kunkori fürtök teszik valamiképpen elviselhetően szemérmessé és felöltözötté, ámbár mégis izgatóbban, s nemcsak mély vörösségük miatt, hiszen fantáziánkat soha nem a pőreség mozgatja meg, az inkább a védtelen sérthetőség és kínos kiszolgáltatottság érzetét kelti fel, míg mindaz, ami valamelyest fedett avagy takart, a sejtetéssel arra serkent, hogy lehántsuk a burkokat, s ezáltal mi, kizárólag mi nyerjünk jogot a sérthetőnek tudott testet megtekinteni és megérinteni, az csak nekünk, kizárólag nekünk szolgáltassa ki önmaga pőreségét, mert csupán a megismerés és birtoklás közös és kölcsönös izgalma segíthet elviselni, sőt élvezni mindazt, mi nyersen természeti; ám az arcát nem láthattam, mert a kalap hatalmas karimája árnyékba vonta, s fátylát még mindig nem lebbentette fel, zavarát mégis éreztem, s magam is a legteljesebb zavarban voltam, egyrészt mert túlságosan is nagy volt a meglepetés, másrészt túlságosan megviselt a váratlan rettenetet ugyanolyan váratlan gyorsasággal felváltó öröm, s ha tudtam is, hogy nekem kéne szólnom először, megkímélve őt attól, hogy idegenek előtt kelljen szólnia, ugyanis időközben két sápadt arcú gyereklányka is kidugta kíváncsian borzas fejét a konyha résre nyitott ajtaján, az egyik Hübnerné unokája volt, a másik annak barátnéja, most pedig ők is a legnagyobb megszeppentséggel nézték azt a némaképet, amit Helene megjelenése adott, s amelynek immár akaratlan szereplői lettek ők is, de nem tudtam szólni, mert minden, mit szólhattam volna, túlságosan szemérmetlenül személyes és érzelmileg túlfűtött lett volna ahhoz, hogy közszemlére tehessem, s így csak karomat nyújthattam felé, mire padlónak szegezett hosszú nyelű ernyője megrebbent kesztyűs kezében, s uszályát megemelve csaknem néma suhanással indult felém az előszobában.

„Mi ütött magába, drágám?”, szóltam, vagy inkább halk kiáltás volt ez, mi előtört belőlem, mikor is Hübernét végre sikerült kimozdítani a helyéről, s az ajtót becsukva magunkra maradtunk szobám fénye és a hall homálya között a bolthajtás alatt, „vagy valami baj van? mi történt? beszéljen Helene, mert teljesen kétségbe ejt!”

Ő azonban sokáig nem válaszolt, egészen szorosan álltunk egymással szemben, és nagyon hosszúnak tűnt e némaság, szerettem volna kalapjáról letépni a fátylat, egyszerűen letépni, letépni a kalapját, ami most olyan ostobán takarta el arcát, látni akartam az arcát, hogy valami biztosat tudhassak váratlan látogatása okáról, holott nagyon is jól sejtettem, miért jött, vagy tán a ruháját is szerettem volna leszakítani a testéről, hogy ne lehessen többé ilyen nevetséges módon idegen nekem, s izgalmamat csak tovább fokozta, hogy egész testében reszketett, s így nem voltam képes aztán semmi durva vagy közönséges mozdulatra, nem merészeltem e nyomorult kalaphoz érni, mert kímélni akartam, „tudom, nagyon jól tudom, hogy ezt nem lett volna szabad megtennem”, suttogta fátyla mögül, s csaknem egymáshoz koccantunk izgalmunkban, bár ő is, én is, mindketten ügyeltünk, hogy ez ne történhessen meg, „mégse tudtam elszánni rá magam, hogy ne jöjjek, és egy pillanat csak az egész, a kocsim vár odalenn és rettenetesen szégyenkeznem kéne, ha megmondanám jövetelem valódi okát! csak a szemét akartam látni, Thomas, s most hogy kimondtam, már egyáltalán nem érzem, hogy szégyenkeznem kéne, mert tegnap este, miután elment, nem sikerült visszaemlékeznem a szemére, kérem, ne forduljon el és ne vessen meg azért, hogy ilyesmit kérek, de nézzen engem, most már látom a szemét és egész éjjel nem sikerült visszaemlékeznem a szemére.”

„De hisz megérteni látszott, amit elmeséltem!”

„Jaj, ne értsen félre! tudtam, hogy félre fog érteni, én nem akarom visszatartani. Menjen.”

„De hogyan mehetnék el így?”

„Így még jobb lesz elmennie.”

„Mért kegyetlenkedik velem?”

„Ne, inkább ne beszéljünk.”

„Teljesen megőrjít. Őrülten szeretem Helene, most még jobban szeretem és ettől érzem, hogy eddig nem is szerettem ennyire, mert ezzel teljesen megőrjített, amit mond, hogy eljött, nem tudom kifejezni magam, nevetséges vagyok, de tudnia kell, hogy az életemet menti meg, de nem azért szeretem, és szeretném széttépni minden füzetemet és könyvemet.”

„Hallgasson.”

„Nem tudok hallgatni! csakhogy már nem tudok mit sem mondani. A fogammal fogok szétszaggatni minden írást és papírt.”

„Én csak a szemét, a szemét akartam látni és a nevét kimondani, Thomas, mert mindig ki kell mondanom a nevét, és most már láttam és elmehetek és maga is menjen.”

„Ne menjen el.”

„El kell mennem.”

„Édesem.”

„Józannak kell maradnunk.”

„Szeretném látni a haját. A nyakát. Az ujjammal bele fogok túrni a hajába, megmarkolom és úgy fogom húzni, hogy sikítson.”

„Hallgasson.”

„Megölöm magát.”

S ez utóbbi mondatot, miközben ő letépte fejéről fátylas kalapját, oly mély meggyőződéssel ejtettem ki, a szó szoros értelmében is oly elmélyült hangon, forró indulattól elrekedten, és mintha e teljes önkívületben elhangzó szavak éppen abba a titkos óhajba és leplezett vágyba találtak volna bele, abba az érzelembe, melyről ez idáig jómagamnak sem volt ugyan tudomásom, ám mintha mégse lenne semmi új benne, mintha mindig is ezt az óhajt éreztem volna igazán és semmi mást, mintha minden törekvésemet ez a vágy táplálta volna, megölni, s így a mondat és hangsúlyozása önmagamnak is olyannyira meglepően őszintének tetszett, de ugyanakkor az én számból, éppen az én számból, aki végeredményben, bármiként csűrjük és csavarjuk, mégis egy gyilkos fia voltam, egy közönséges kéjgyilkos fia, egyáltalán nem hangozhatott ártatlanul és veszélytelenül, legalábbis a magam számára nem, tehát nem lehetett pusztán a szerelmi elragadtatás üres formulájának tartani, mert mintha oly sok keserves idő eltelte után a saját kezemben érzett késztetés magyarázta volna meg nekem apám ez idáig érthetetlennek tartott és megvetett tettét, igen, mint valami nem éppen kellemes ráadás, mert egyetlen pillanat volt ez csupán, ám e töredéknyi időben, mintha önmagamon kívül kerülve szemlélhettem volna önmagam legmélyebb óhaját, ami ugyanakkor valami olyasmi is, ami apám sorsában már bekövetkezett, mint ki egy fa napfényre kerülő gyökérzetében borzongva ismeri fel a lombkorona tekintélyes formáját; e pillanatban annyira szerettem ezt a lényt, aki előttem állt és a tehetetlenségtől reszketett, s annyira túl voltam már azokon a testi vágyakon, melyek a szerelem érzését átmenetileg a kielégíthetőséggel kecsegtetik, és már csak azért is úgy éreztem, hogy ezen túl vagyok, hisz tekintve a körülményeket, ilyesmire esküvőnkig nem is lehetett szabad gondolnom, túl kellett tennem rajta magam, mégis szerettem volna tenyeremet a nyakára fonni, s addig szorítani e régóta csodált nyakat, míg kifullad belőle az utolsó lélegzet is.

Csakhogy e mondatban ő se láthatta sorsát, mint ahogyan azon a régi délutánon anyám se láthatta a magáét, nem kellett hát komolyan vennie azt, ami komoly volt, helyesebben az a komoly elhatározottság, melyet a hangomból érezhetett, mintha éppen hogy fokozta volna rajongását, „itt vagyok neked”, suttogta válaszként, nevetett, s akárha először látnám, oly telt, nedves és vastag volt az ajka, „te kis szemét kurva”, suttogtam vissza a szájába, mielőtt elérhettem volna nyelvemmel, s bizonyos fokig zavart reggeli toalettem hiánya, hiszen nem öblítettem szájat se még, „te kis szemét, te kurva, hát letegezel az esküvőnk előtt?”, nevettem én is vele, és ezek a nem is egészen öntudatlanul kiejtett szavak, melyek egyébiránt egyáltalán nem látszottak meglepni avagy megbotránkoztatni őt, s ha a leheletemnek kellemetlen illata volt is, akár egy újabb élvezettől, a szája immár teljesen belém nyílt, s én túl a test örömén, mintha valami rettenetesen jó szellemi diadalt is éreztem volna e durva szavak által, mintha apám hulláján léptem volna át, mert én ki mertem mondani azt, amit ő tragikus módon magába fojtott.

Öröm volt, mindenképpen a legnagyobb érezhető örömök közül való, mert ha fogtam is két tenyeremmel a nyakát, és ha egyáltalán nem tudnám is megmondani, miként és mikor került oda a kezem, azon összecsengésekből és hasonlóságokból táplálkozó félelem, gyűlölet és harag, mely eddig lelkiismeretfurdalást és szégyent okozva kapcsolatunkat jellemezte bennem, s nem engedve élvezni a pillanatot, mindig emlékeztetett valami ismertre, régire, most egyszerűen eltűnt, észrevétlenül szertefoszlott, s csak megenni ezt a drága szájat és e száj csókolhassa magába a testemet, bár nem mertem magamhoz szorítani, mert erős merevedésemet könnyű köntösöm és selyempizsamám nem fogta le, a kezem a gyengédség eszközévé lett, immár pusztán arra szolgált, hogy minél puhábban és a lehető legkényelmesebb helyzetben tarthassam fejét, a gyűlölet erejét a birtoklás erejévé alakította szája, az ujjak nem akartak többé szorítani, fojtani, hanem csak emelni, csókolhasson, nyelve felfedezhesse szám; és tudatom hiába igyekezett megőrizni hatalmát önmaga fölött, azt sem tudnám már megmondani, hogy mikor hunyhattam le a szemem, karját mikor fűzte nyakam köré, mintha két sötét űr fordulna egymásba, forrón, síkosan, ám még mindig átfutott bennem valami a félelemből, ami tán inkább a féltékenységnek volt köszönhető, mivel nem értettem, hogyan csókolhat ily tapasztaltan, holott ugyanakkor éreznem kellett, hogy egyáltalán nem tapasztalat ez, hanem éppen legtisztább ösztönösségét adja nekem, tisztasága tesz rám olyan mély hatást, amit nem tudna tenni semmilyen tapasztalat, s én vagyok az, ki szerelmi tapasztalásaira hagyatkozva még mindig nem engedte át önmagát; ugyanis ravaszkodva és némi kaján fennsőbbségtől sem mentesen, csupán tűrtem felfedezéseit és támadásait, mondhatni nem csókoltam vissza, ám mindig váratlanul, tudatosan késlekedve és késleltetve, nyelvem hegyével hirtelen lepve meg az ajkát, fogát vagy éppen megakasztva nyelvének útját, élveztem, hogy zavart okozok benne s ezáltal egyre jobban felkorbácsolván a sima egymásbafordulás utáni vágyát, mintha ezt óhajtanám elérni, hogy veszítse el szégyenérzete vagy tartózkodása utolsó menedékeit, teljességgel kiszolgáltatott legyen nekem, amire annál is inkább szükségünk lehetett, mivel tudatom józanul tartott felének azt is számításba kellett vennie, hogy e folyamatot immár egyikünk sem tudhatja kockázat nélkül feltartani vagy megakasztani, majd át kell esnünk a vetkőztetés körülményes és hosszadalmas műveletén, ami ízlés és ügyesség minden lehetséges tartalékát igénybe veszi, s a gombokkal, zsinórokkal és horgokkal való körülményeskedés okozta szégyen csak majd utólag lehet egy külön is élvezhető kéj forrása, tréfás emlékként, ha a két meztelen test már egymásba simult.

Ám hiába terveztem mozdulataimat tapasztaltan és józanul, ha adódott egy pillanat, amikor elvesztettem minden józanságomat, s most, immár régen túl mindenen, mikor önmagam működésének hűvös ellenőreként igyekszem emlékezetemben felidézni annak a napfényes délelőttnek az eseményeit, úgy kell éreznem, mintha épp e ponton ütköznék a kifejezés áthághatatlan akadályaiba avagy fejjel kéne áttörnöm a dolgok kifejezhetőségének kemény kőfalát, s egyáltalán nem csak a kötelező s így nem egy vonatkozásban valóban nevetséges szemérem teszi kétessé vállalkozásomat, bár kétségtelen tény az is, hogy nem kis nehézséget okoz nevén nevezni azokat a dolgokat, melyeknek a hétköznapi használatban megvan ugyan a maguk eléggé elhasznált és lejáratott neve, ám e szerveket, műveleteket és mozdulatokat jelölő szavak, minden zaftos életszerűségük és kifejező erejük ellenére, nem azért nem illeszthetők élményem ábrázolásába, mintha attól tartanék, hogy megsértem velük a jó polgári illemet, nem, az úgynevezett polgári illem most a legkisebb mértékben sem érdekelhet, hiszen egy életről kell számot adnom és egy életnek a polgári illem csupán kerete lehet, s ha e végső számadáshoz most a lehető legpontosabban magam elé szeretném rajzolni életem érzelmi eseményeinek térképét, akkor ki kell terítenem magam elé a testemet, semmiféle szemérem nem tarthat vissza hát, hogy bizony csupaszon vegyem szemügyre, mint ahogyan a boncnokot is nevetséges lenne arra kényszeríteni, hogy ne húzza le a leplet az asztalán fekvő tetemről, most tehát úgy kell levetnem magamról köntösöm és pizsamám, s őróla azt a bosszantóan bonyolult, szép ruhát, mint akkor, ott, minden mozdulatot és érzelmet megnevezve, ám némi megfontolás után mégis azt kell mondanom, hogy a test úgynevezetten szemérmet sértő részeiről, s mivel élő testről beszélünk, ezen részek természetes funkcióiról, legalább oly nevetséges és hamis lenne hétköznapi használatú szavakkal szólni, mint illendőségből gyorsan másra terelni a szót, hiszen ha a kérdés valódi arányait és megoldásának nehézségeit szemléltetve, csupán a próba kedvéért megkérdeném önmagamtól, hogy „mondd kedvesem, azon a napfényes délelőttön végül is megkúrtad jegyesedet?”, akkor e kérdésre hiába adnék igenlő választ, ez legalább oly hamis egyszerűsítés vagy általánosság maradna, mint amilyen hamis lenne nem beszélni róla, hiszen e szó éppen úgy segítene megkerülni a folyamat árulkodó részleteit, mint a hallgatás; csakhogy a nárcisztikus figyelemnek, mely semmi másra nem kíváncsi, csupán az érdeklődésre nem méltatott, elfedett részletekre, mégis azért oly nehéz képet adnia tárgyáról, tehát önmagáról, mert a test éppen azokban a pillanatokban veszíti el önmagáról való tudatát, amikor a legárulkodóbb lehetne, következésképpen az emlékezet sem őrizheti meg azt, aminek a test nem volt a tudatában, önmaga legfontosabb mozdulatait mulasztja el, habár ez adja aztán a kivételesség érzetét, mint ahogyan egy ájulás emlékeként is csak az eszmélet elvesztésének és visszatérésének furcsa érzete marad fönn az emlékezetben, míg maga az ájulás, amire utólag a legkíváncsibbak lehetnénk, hiszen ez volt az állapot, mely minden megszokottól különbözött, megközelíthetetlen marad.

Mert Helene egyszerűen magába harapta számat, s e végső elhatározottságtól, mely az egyetlen lehetséges válasz lehetett tapasztalt tartózkodásom kisded játékaira, végül is szerencsésen elködösödött tudatom utolsó józanon tartott foltja is, legalábbis most, utólag, úgy gondolom, hogy e harapás okozta fájdalom volt az utolsó érzet, amelynek értelmét és jelentőségét tudatom még valamelyes tisztasággal értékelni tudta, hogy később éppen ezen érzet csúsztasson át az utólagosan alig visszaidézhető öntudatlanságba, ugyanis szája nemcsak föladta minden tartózkodását, de teljesen egyértelművé is tette óhaját arra nézvést, hogy egészben akar és semmiféle akadályt vagy körülményeskedést nem hajlandó többé elviselni, teljesen fölösleges hát az ügyes és a testi szerelem fogásaiban jártas csábítót játszanom, engem akar, olyannak, amilyen vagyok, teste a testemre simult, s azon egyáltalán nem szabad gondolkodnom, hogy milyen legyek, ölét az ölemre akarta feszíteni, s az igazán tetemes mennyiségben egymásra rétegezett csipkék és selymek sem voltak képesek megakadályozni, hogy érezzük egymás forróságát, ami aztán bármily boldoggá tett is, furcsa módon a megalázottság érzését szintén felkeltette bennem, mert mintha azáltal, hogy sorsunk irányítását neki kellett a kezébe vennie, s nyelvem kiszámítottan kiszámíthatatlan játékai csak ügyetlen kísérletek voltak fogának vallomásához képest, egyben férfiasságomat is kétségbe vonná vagy legalábbis szándékosan sértené nemi hiúságomat, mintha a szerepeket cserélte volna meg, férfiasan támadó volt, ami persze jó volt nekem, nagyon jó, ám ennek a határozott támadásnak a fényében én mindenképpen nőiesen incselkedőnek és kacérkodónak tűntem föl önmagam előtt, fölébe kellett kerekednem hát, ösztöneim avagy beidegzettségeim nem akarták elfogadni ezt a cserét, s harapásának talán épp e fölülkerekedési vágy fölkeltése volt mélyen öntudatlan célja, akárha le akarnám szakítani magamról, a gyűlölet is visszatért, piócát tépünk le magunkról ily dühödten, belemarkoltam a hajába, bele a ruha finom anyagába s talán a bőrébe is, miközben számat egyetlen fejrándítással kitéptem szájából, hogy aztán kezem még lejjebb hatolva a fenekét markolja meg és az ölét az ölemhez rántsa immár a legnyíltabb durvasággal, mintegy tudtára adva azt is, amit eddig valamiképpen leplezni akartam, mármint hogy mit rejtegetek a nadrágomban a köntösöm alatt, szájammal és fogammal pedig én vegyem birtokába száját, harapva és kimeresztett nyelvemet simán lökve be, amire már a padlón fekve a legnagyobb gyöngédséggel válaszolt, keze simogatásával és nyelve puha simításaival, ámbár fogalmam sincs, miként zuhanhattunk oda, akkor már elveszítettem történetünk szálát, s talán éppen e pillanattól kezdve csupán az ő mozdulataiból, arcának vonásaiból, pillantásából, nyálának ízéből, izzadásának szagából s verdeső pillájából tudhatok következtetni arra, hogy mi történhetett velem.

A csupasz padlón hevert a hátán, én pedig az egyik könyökömön megtámasztva magam dőltem testére és lehunyt pilláit figyeltem; csaknem teljesen mozdulatlan, fehér arcát figyeltem, és valami rettenetesen mélyről jövő, nem érthető száraz zokogás rázta a testemet.

Szabad kezem a padlón szétterülő vörös hajba mélyedt, s mintha kezem a régi, jaj, a nagyon régi ígéretre akarná emlékeztetni magát, húztam a haját, a hajánál fogva húztam a fejét magam felé, s az arc majdnem teljesen élettelenül csúszott a padlón.

E zokogás olyan volt, mint egy gyerekkori betegség emléke, forró, kábult, hidegleléses, s mintha mélységesen mély sötétségben járva bukkantunk volna erre a napfényes tisztásra, e szobára, ahol némán álltak az ismerős és mégis idegen bútorok, lábunktól felgyűrődve nagy hegyet képezett a vastag szőnyeg, de a kárpitok minden kis ránca és mintája elviselhetetlenül moccanatlan maradt, és olyannyira bántott e fényesen üres látvány, hogy fejemet a mellére kellett hajtanom, óvatosan, hiszen először érintettem, le kellett hunynom a szemem, hogy a testétől átforrósodott mellfodorban érezve saját leheletem hevét, borzongató zokogásom visszatéríthessen abba a sötétségbe, amiből kiszakított e csend.

Mintha tudomást se venne sírásomról, nem vigasztalt, tán tényleg megöltem, gondoltam akkor.

Ajkam a csipkék között valamiként rátalált nyakára, s akkor már ismét ki kellett nyissam a szemem, pontosan őrzöm bőrének színét, a simaságot, amit a szám és a nyelvem is érez, mert hiába oly mély most bennünk a csend, ha a száj akár egy tőlem idegen, nyugodalmasan araszolgató csiga, meg akarja ízlelni mindazt, mitől oly sokáig meg kellett tartóztatnia magát, és a szememet is azért kell újra kinyitnom, mert hiába fogadom magamba e bőr érzetét, ez még mindig nem lehet elegendő kárpótlás az elszalasztott percekért, s hátha segít, ha látom is, mit ily mohón kívánok és mégse tudok a magamévá oldani.

„Szeretnék mondani valamit neked”, hallottam suttogását, és a számmal indultam ajka felé, hogy ne mondja, ne! hanem lehelje belém, mit akar? de egyáltalán nem siettem, előbb fogammal megragadtam még édesen elém csúcsosodó állát, s ezt oly jó tartani, kemény, bele lehet harapni, s miként a kutya, mikor is a szájában tartott konc helyett egy még jobbat kínálnak neki, a legnagyobb zavarba kerültem, a választás kellemetlen zavarába, ám várt a szája, és ez mégis egyértelműen eldöntötte utam, habár akkorra megint csukva lehetett már a szemem, mert csupán arra emlékezem, amint leheletének illata a szavakkal az orromba csap, „vetkőztess le, kérlek!”

És közben, valahol, magunk mögött hagytuk a zokogásomat; valami, ami megint végképp elveszett.

Hangja pedig kijózaníthatott valamiként, tisztult a folt, mert saját csodálkozásomra is emlékezhetem, de egyáltalán nem az késztetett csodálkozásra, amit kért, hanem a hangja, ugyanis a lehető legtermészetesebben ejtette ki e szavakat, s ennyi volt a vigasztalás, olyan természetességgel, hogy el sem tudhattam képzelni, hogy valami mást is kérhetett volna, s mégsem egy felnőtt leány hangja volt ez, hanem mintha akaratlanul visszalépett volna abba az időbe, amely sírásommal engem is megkísértett az imént, s ezáltal mintha nekem ajándékozta volna ezen ismeretlen időt önmagából, amit gyermetegen lázas könnyeimmel én is neki adtam; így tulajdonképpen nem is csodálkozás volt az, amit akkor éreztem, vagy nem pusztán csodálkozás, hanem csodálat, az ő kislányságának csodálata és ugyanakkor annak az emberi természetben rejlő fenséges szerencsének a csodálata, hogy az egyik élő olyan idők élményében képes részesíteni a másikat, melyek tulajdonképpen már nincsenek.

S e fucsa, gyermekes, időtlenül mély és tágas állapot, melynek kivételességét mintha az adta volna, hogy a körvonalazatlan régmúlt és a meghatározatlan eljövendő között támadt feszültség eszközévé váltunk, nemcsak addig tartott meg kegyében, míg látszólag nem kevés körülményességgel vetkőztettük egymást, hanem éppen a kölcsönös bizalom és közelség mozdulataitól elmélyülve, hatalma kiterjedt arra az időre is, mikor már szerteszórt ruháink nevetséges halmai között, félig ülve, félig fekve, megpillanthattuk végre egymás meztelen testét.

Őt néztem, de közben óvatosan, mintegy lopva pillantottam végig magamon is, bizonyos elképedéssel véve szemügyre, amit különben pontosan éreztem, csakhogy a pillantás meg akart győződni az érzet helyességéről, nevezetesen arról, hogy férfitestem, mely az imént még oly keményen és meredten követelte a maga helyét, most gyermeki közönnyel kicsinyre zsugorodva hevert a combomon, ám hiába igyekeztem lopva megtekinteni magam, eme tolvaj pillantás sem kerülhette el figyelmét, mert ő éppen ellenkezőleg, nagyon mereven tartva törzsét és fejét, semmi mást nem nézett, csak a szemem, mintha egyenesen azt óhajtaná elkerülni, hogy akár a saját testére, akár az én testemre kelljen néznie, fogtuk egymás kezét, s feltételezem, hogy nem szeméremből volt ily tartózkodó, hanem miként a vetkőztetés közben én is, ő sem akart most elveszni a részletekben, mint mikor hátán kibontottam a ruha csipkével szegett hajtásába rejtett kapcsokat, megoldottam a fűző zsinórját, lehúztam a gyöngyökkel kivarrt finom bőrcipőt, a rózsaszín szalagcsokorral díszített buggyos nadrágot és az ügyesen alákötött hosszú selyemharisnyát, mert figyelmemet e kapcsokra, gombocskákra, zsinórokra és kötésekre összpontosítva, szándékosan tartózkodtam attól, hogy testének részletekben elém táruló eddig ismeretlen tájait megnézzem magamnak, egészben akartam, zavartalanul az egészet, most viszont, hogy itt volt már előttem az egész mezítelen test, mintha egésze túl sok lenne ahhoz, hogy szemem megragadhassa és befogadhassa gyönyörű látványát, mindenhová néznem kellett, egyszerre mindenhová, s ugyanakkor szerettem volna egyetlen ponton megnyugodni, találni testén egy pontot, mely egyetlen lehet és tán valóban neki volt igaza abban is, ha e kérdésben egyáltalán igazságról beszélhetünk, hogy a szememet nézte, mert hangozzék ez bármily érzelmesen, befelhősödött kék szemében teljesebb csupaszság tükröződött, mint amennyit a bőre nyújthatott, s ez így is van rendjén, hiszen a test formái, a bőr egyenletes fedése alatt, végeredményben csak a pillantás közvetítésével mondhatnak bármit önmagukról.

És azt sincsen módomban megmagyarázni, miként kerültünk ebbe a sajátos pozitúrába, mivel nem állíthatom, hogy rendelkeztem volna annyi öntudattal, mely képessé tehet a mozdulatokat irányító gondolkozásra, sőt, az emlékek és gondolatok fellebegő és gyorsan tűnő foszlányai inkább zavartak, mint azon váratlan ötlet is, hogy tán Hübnerné itt áll az ajtó előtt és fülel, a kocsis pedig lenn várakozik, és épp most akasztott abrakos tarisznyát a lovak fejére, avagy azon futó érzés, hogy hiszen Helene olyan lehetetlenül fiatal, még tizenkilenc éves sincsen, s ha most nekem adja magát, s már nem fogom tudni megtartóztatni magam, akkor én is végleg átadtam neki magam, s hirtelenjében éreznem kellett lehetséges életünk összes nehézségeit, hiszen én leszek az első, ki öntudatlan érzékeinek sötétjét, ha csak egy pillanatra is, de fényre fordítja át, ez lesz az egyetlen, ami bennünket egymáshoz kötöz, mintha egy tehetetlen és önmagában nem létező bábu ült volna szemben velem, akit nekem kell életre kelteni, hogy aztán tönkretegye az életem, s éppen mert ez lenne a legmélyebb kötés, nem volna szabad megtennem, nem, nem volna szabad elveszítenem szabadságomat, mert akkor meg fogom ölni, s eszembe kellett jusson az előző este is, izgató kis kalandom, mely végül is befejezetlen maradt ugyan, mégis utalás volt arra, hogy engem az érzékeim olyan utakra is elvisznek, amit ő nem tudhat megérteni, s követni aztán egyáltalán nem lehet képes oda, tehát a legnagyobb veszélybe fogom sodorni őt és önmagam, csakhogy úgy ültünk akkor ott a padlón, szemben egymással, mezítelenül és egymásra utalva, fogva egymás kezét, anélkül, hogy bármiféle sürgetést éreztem volna, de annyira kívánva minden kis porcikáját bejárni, mert annyira vágytam az egészre, mindarra, mi ő valaha volt, ami lesz majd velem, s tudtam, hogy enyém, miáltal veszélyeket jelző kába gondolatfoszlányaim nem voltak másra alkalmasak, csak arra, hogy erősítsék kívánságomat, még mindig volt hát valami közöttünk, ami legyőzetésre várt, s ő is hasonlóképpen érezhetett, ezért nem tévedt el tekintete a testemen, mint ki ajándékot kapott, ám még nem hiszi, hogy valóban az övé lehet, végletesen feszült volt, holott látszólag a legnyugalmasabban ültünk, félig-meddig törökülésben, egyik lábát maga alá húzta, s a másik lábával, mely térdben behajlítva csaknem a mellbimbóját érte, megtámasztotta magát, miáltal öle teljesen nyitva volt, hatalmasan vörös haja kislányosan vékony csontú, törékeny vállára omlott, s a világosabban vörösödő szőrzet éke alatt nyitva maradt a két szeméremajak, s mikor aztán lopva magamra néztem, szemügyre véve a combomon puhán pihenő szeméremtestemet, akárha pihenő Pánként ülnék egy erdőben a harmatos füvön, eme látványnál sokkal jelentősebbnek tetszett, hogy hiszen én is ugyanabban a helyzetben ülök, ahogyan ő, magam alá húzom az egyik combomat, ölem nyitva van és a másik lábammal támasztom ki magam, egymás tükörképei vagyunk így, no és a dereka, és főleg a melle, mert melle esésének és a derék finom vonalának görbületében elképesztő egyezést találtam, akárha mindkét vonal a teremtés azonos parancsának engedelmeskedve hullana alá.

Szinte egyszerre kezdtünk csúszni egymás felé a padlón, s ebben nagyban segítségünkre volt kezünk, ő húzott engem és én húztam őt, ám a pillanat bármily jelentőségteljesen komolynak tetszett, a mozdulás kívánásának időbeli egyezését nem lehetett nem mulatságosnak tartani, tekintetem akkor megtalálta már azokat a megnyugtató pontokat gyönyörűséges testének látványában, habár nem egyetlen pont volt, s nem is az egész, hanem valamiként egyszerre láttam mellét, derekát és üléstől szétnyílt szeméremajkát, s már csak azért is megtehettem, hogy ezt a részletet szakítsam ki magamnak most az egészből, mert bizonyos hidegséggel végigvizsgálva egészét, nyugodt lehettem, nem kellett csalódnom, azt kapom, amire vágytam, nem csapott be a ruha, egy tökéletes test kerül a birtokomba, s mintha e meglehetősen távoli pontok vonzása mozdított volna ki helyemről, de hangosan fölnevettem, és hallottam, sőt láttam, hogy ő is felnevet, egyszerre kezdtünk nevetni hát, s attól, hogy most mindketten tudjuk, hogy mindketten ugyanarra gondolunk, mert egyszerre találjuk mulatságosnak, hogy egyszerre mozdulunk, és egyszerre nevetünk ezen, nevetésünk is egyszerre lett oly erős, egyszerre csapott valami gátat nem ismerő ordításba, és valóban ordítottunk, hallom még ma is, mintha saját nevetésünkkel egy feltartóztathatatlan erő hulláma zúdulna ránk, ám egy pillantig még tétováztam, mikor látván nevetésében asszonyos érettséggel csillogó ínyét, a melle fölé ért a szám, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy melyik mellét akarjam, ha mindkettőt egyformán szeretném, s az egész testemet rázkódtató nevetés valamilyen formában mégis iménti zokogásomra emlékeztett, a tenyeremet pedig az ölére simítottam, hogy ujjammal finoman szemérmének két drága ajka közé hatoljak, puhába, síkosba, mélybe, vállamon és hátamon érezve haját, sátorként terült fölém, s tán a tarkóm volt a pont, amit kereshetett, mert mikor mellének kemény bimbóját óvatosan az ajkamba fogtam, ő a nyakamra tapasztotta száját és az ő ujja is behatolt a combom közé, és csend is egyszerre lett, és ha most erre emlékezem, akkor mindenképpen azon gondolat kísért, hogy Isten tenyerén ülhettünk akkor, ott.

És most megint itt álltam az előszobánkban, talán ugyanabban az órában, s a tükörben láttam, hogy lóg a fogason egy kabát.

A félhomályban, így a tükörből nézve, nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy milyen színű a kabát, durva és nehéz posztókabát volt, abból a fajtából való, melyről az eső lepereg ugyan, de minden kis pihe és szösz megül rajta.

Az ereszcsatornákban csörgött, zubogott a víz, már kásásodott, olvadt a hó a meredek tetőkön, s én álltam a táskámmal a tükör előtt.

Talán sötétkék, valószínűleg valamilyen régi, s immár használaton kívül helyezett egyenruha kabátja, a széles gallér alatt aranygomb, ez rejtélyes módon maradt ott, a többi gombot azonban kicserélték.

S tán e sötét kabáton csillogó aranygomb volt az oka, hogy eszembe jutott ő, megint ő, amint a hófoltos tisztáson jön felém, s az egykori fájdalmas hangulat érintéseként az óra, mikor ugyanígy, éppen ugyanígy álltam az előszobában és semmi reményem nem volt arra, hogy az érte és miatta érzett kín elmúlhat egyszer bennem, néztem magam a tükörben, és úgy hittem, minden, minden, mindig így marad, s valóban semmi nem változott, akkor is olvadt a hó, most is, és hogy ne kelljen vele mennem, most is az erdőn át jöttem haza, akkor is lucskos lett a cipőm, s mintha ugyanazon zajokat hallanám az ebédlőből, mint akkor és mindig, az edények csörömpölésének, koccanásainak közepette kishúgom bántóan idétlen sikoltásait, nagyanyám fáradhatatlanul korholó hangját, amint nagyapám jóindulatúan türelmes brummogása minduntalan megakasztja; hangokat, melyeket pontosan ért az ember, ha nem figyel is, hisz oly megszokottan ismerősek, hogy nem kell rájuk külön figyelnie; és e sokféle egyezés miatt tűnhetett úgy, mintha nem lenne semmi különbség az akkor és most között, a fájdalom szépen visszatért, de a fogason függő idegen és ismeretlen kabát jelezte, éppen e kabát, mely fölidézte bennem az iránta érzett és mindig múlónak remélt szerelem elleni hiábavaló hadakozás érzetét, hogy mégsem akkor állok itt, s ha mégsem akkor, hanem most van, mi van, akkor tán egyszer elmúlik ez is.

De anyám még mindig ugyanúgy feküdt, nagy, puha, fehér párnákba süppedt a feje, mintha örökké aludna, s csak akkor nyitotta ki a szemét, ha valaki a szobába belépett.

S most is az ő szobája felé indultam először, miként azóta mindig, mert hová is indulhattam volna máshová?

Bár akkor, először, ez egyáltalán nem volt szándékos, mondhatni, a legbutábban nyers ösztönök vezettek hozzá, mert addig mindig rendesen megebédeltem előbb, s csupán attól kezdve vált számító szokásommá az ágy szélén ülve, a kezét fogva tölteni el azt az időt, amit kishúgom etetése és az edények körülményes eltakarítása igénybe vett, hogy aztán az ebédlőbe belépve már csak az én terítékem legyen az asztalon, egyedül lehessek, megkímélve magam kishúgom egyre terhesebbnek tűnő látványától, mi annak előtte természetesnek vagy csaknem természetesnek tűnt, most viszont undorított, attól kezdve és addig, mondom önkéntelenül választva el itt az időket, attól kezdve, tehát a csók után, mert ez a csók, ma már tudom, nagyon sok mindent alapjaiban változtatott meg bennem, egy másféle természetességbe rendezte át kötődéseimet, mert akkor bizony hová is mehettem először, ha nem anyámhoz, ha a Krisztián miatt érzett fájdalom nem csupán abból eredt, hogy ő nem volt képes és nem is akarta viszonozni titkos érzelmeimet, hanem főként abból, hogy ezeknek az érzelmeknek és érzelmi hiányoknak kikezdhetetlenül erős fizikai formája volt, az izmaimban, a számon, az ujjam hegyén, s valljuk be, hogy az ágyék belső feszítésében is, mert milyen ösztönök erősebbek bennünk annál, mint hogy fogjunk, tapintsunk, szagoljunk, s mindazt, mit fogni, simítani, szagolni és tapintani lehet, még a szájunkkal is birtokba vegyük, megegyük, de mindeme érintési vágyat természetellenesnek kellett tudnom, valami olyasminek, ami csupán rám jellemző, és így mindenki mástól elszigetel, kiválaszt és megjelöl, függetlenül attól, hogy a magam testének, amit csak én érezhetek, semmi nem lett volna természetesebb; szégyellnem kellett a csókot és a vágyat, ezt végtelenül finoman ugyan, de mégis érzékeltette velem, mikor ő képes volt eltávolítani tőlem és bizonyos fokig önnön ösztöneitől is önmagát, mert valami akkor egy pillanatra feltört a mélyből, de vissza kellett szorítani oda, s ő megtette ezt, rejtve kellett tartani, s ő rejtve tudta tartani önmaga előtt is, miközben én állandóan és kényszeresen visszaidéztem, foglalkoztam vele, mondhatni éltem általa; ám a képzelet miként lehetne képes kielégíteni a test valóságos formákba búvó kívánságait? s anyámon kívül ki lehetett a környezetemben az, akit ugyanazzal a szabadsággal érinthettem, tapinthattam, csókolhattam, simíthattam és szagolhattam volna meg, amilyennel őt lett volna jó?

És ugyakkor, ha kishúgom arcára kellett néznem, e szörnyűséges arcra, melyről épp e csók után már sejtenem illett, hogy ama gondosan adagolt gyógyszerekkel egyáltalán nem megváltoztatható, és a hormonzavarokról szóló családi magyarázat bizonyára nem lehet más, mint kegyes hazugság, hazugság önmagunknak is, hisz ez végeredményben nem olyan, mint a nátha, ez nem is betegség! mint ahogyan én sem beteg vagyok, mert ő ilyen és én ilyen vagyok! s e rendellenest, amiből ő tán szerencsés módon semmit nem látszik tudomásul venni: boldog volt, felszabadult, minden pillanatnyi ingernek át tudta engedni magát, ezt tehát a legteljesebben természetesnek kéne elfogadnom ahhoz, hogy szeretni tudhassam vele, ám ez mégis olyan lett volna, mintha saját rendellenesnek sejtett természetemet fordítanám tükörbe, és akkor tényleg meg kéne bizonyosodnom, hogy az, torz bizony, el kéne ismernem ezt és nem lenne visszaút, annál is inkább, mivel kishúgom arca minden torzulása ellenére a mi vonásainkat hordta, élő torzképünk volt ő, ezt nem lehetett nem észrevenni, s bár hazudni nem voltam kész többé, ám undoromat és félelmemet sem tudhattam többé elfojtani.

Ha sokáig néztem őt, s erre igazán bőven adódott alkalom, néha hosszú órákat kényszerültem vele tölteni, és mivel benne valamiféle ősi türelem párosult egy állat nyugalmával, bármilyen játékot találtam ki neki, bármily együgyűt, nem kellett többől állnia, mint egy mozdulat ismételgetéséből, akkor ahogyan nagyanyánk szokta volt mondani: „jól elvolt vele”, sőt képessége volt minden unalom nélkül élvezni is az ismétlődőben a visszatérőt, bezáródott az ismétlődések körébe, helyesebben mintegy önmagát is kizárva önmaga játékából, akár egy felhúzott bábu, módot adott nekem a megfigyelésre, semmi nem zavarta; bebújtunk mondjuk két szék alá, és egy színes üveggolyót gurítottam át a szobán olyképpen, hogy azt a szék lábainak kapujában kelljen elkapnia, majd ugyanígy visszagurítani; egyik legkedvesebb játéka lett ez, s én is szerettem ezt a játékot előnyben részesíteni, egyrészt mert a guruló golyó útjának követése minden figyelmét lekötötte, s mert elkapni sem volt túlzottan nehéz, kedvére sikítozhatott, nekem pedig csak gépiesen kellett ismételgetnem a mozdulatot, itt voltam hát, játszottam vele, teljesítettem azt, amit tőlem vártak, másrészt ha akartam, függetleníteni is tudtam magam az egésztől, nem voltam ott, vissza tudtam vonulni valamely kellemesebb tájra, történésbe, esetleg durvább képzelgésekbe menekíteni magam, avagy éppen ellenkezőleg, teljes figyelemmel fordulni felé, de nem őt, hanem a jelenséget figyelni, azonosulni, magamba inni, érezni arcának vonásain a sajátomat, és erőszakos, konok ügyetlenségében felismerni saját tehetetlenségemet, de hidegen, kívülről, minden érzelemtől mentesen, ám a ridegséget élvezve is ugyanakkor, eljátszva a gondolattal, hogy férget figyelő tudós vagyok, aki úgy óhajtaná megismerni kutatásainak élő tárgyát, hogy aztán ne csak a mozgások mechanikáját legyen képes visszaidézni magának, hanem mintegy belülről is érzékelje a megfigyelt furcsa rendet, a rend lelkét, azt az erőt érzékelni, ami az egyik mozdulatot a másikhoz rendeli, és így tovább a mozdulatok egész sorát, hogy az idegen létezés búrája alá bújva érezhessem egyszerre őt és magam; mintha egy áttetszően zöld hernyót figyelnénk, amint lábacskáival puhán megtapad egy fehér kövön, majd érintésünk hatására váratlanul felpúposítva hátát saját hosszát rövidíti meg, csaknem a fejéhez húzza farka hegyét, s e felpúpozott tömeggel nyomatja aztán előre magát, így halad, s mi így látjuk araszolni őt, ami a menésnek, az egyirányú haladásnak semmivel nem különösebb vagy akár nevetségesebb formája, mint a miénk, mikor mi egyik lábunkat a másik elé rakva ügyeskedjük ki saját nehézkedésünk akadályát, a súlyt; de sokáig figyelve, némiképpen hernyóvá lazulva, nyugodtan elképzelhetők kis tapadólábak a mi hasunkra is, sőt érezhetők, s merev gerincünk is hajlékonyabbnak, nem vagyunk oly távol attól, hogy ilyenek is ne lehetnénk, s ha figyelmünk oly erős, hogy saját testünkben felismerjük e lehetőségeket, akkor már nem csupán figyeljük azt a hernyót, hanem magunk is hernyók vagyunk.

Most már persze azt is bevallhatom, hogy régebben, mikor kishúgom állapota még nem volt rám oly nyomasztó hatással, s mikor azon sem gondolkodtam még el, hogy szüleim szokását követve mért nem szólítom őt soha a nevén, vagy miért nem egyszerűen úgy beszélek róla, mint a húgomról, és miféle bujócska kényszerít minket szeretetünk túlzásával jelezni, hogy bizonyos kényszerűségből, bármennyire is körünk középpontjában áll, mégis, ha csupán e jelző erejével is, de ki van rekesztve onnan, s ezt az egészség arányérzéke kívánja így; mikor tehát a saját kirekesztettségem és különösségem miatt támadt feszültség, félelem és undor még nem távolított el tőle és önmagamtól, akkor bizony a vele való kísérletezés sem állt meg az egyszerű megfigyelésnél, hanem gyakorlatiasabb, mondhatni tettlegesebb formákat is öltött, s ha ezzel át is léptem bizonyos megengedett határokat, s ilyenképpen ezeket a játékokat a legmélyebb titokban kellett tartanom, titkosabban mint a csókot, némely eseményeket szinte még önmagam előtt is titokban, mégsem hiszem, hogy embertelen lettem volna vele, később sokkal embertelenebbé tett az undor és a magamra erőltetett közöny, sőt, némi merészséggel azt állíthatom, hogy akkoriban viszonyunk tán éppen kíméletlenül őszinte kíváncsiságom által lett valamelyest emberi.

Délutánok voltak ezek, főként téli délutánok, mikor a ház ebéd utáni csendje a gyors szürkület érzékenyen mély órájába fúl, mikor tárt ajtókkal álltak a nagy szobák, s a távoli konyhából beszűrődő puffanások, csörömpölések és koccanások is elhaltak lassan, csend volt kinn is, esett az eső, a hó, fújt a szél, s én nem tűnhettem el a környéken vagy a kertben, ágyamon hevertem vagy ültem az asztalomnál, gyakran kifelé bámulva persze, valami megoldhatatlan lecke fölé támasztva fejem, a telefon sem csöngött, nagyapám a térdei közé szorítva tenyerét, foteljában aludt, a konyhában foltosan száradt már a kő, és anyám feje is mélyebbre süppedt már a párnában, az álom súlyosabbá teszi a fejet, szája kissé elnyílt s a könyv kicsúszott az ujjai közül, ellenőrizhetetlen órák voltak, kishúgomat abban a reményben fektették le szobájában, hogy aludni fog, s ezáltal nekünk is enged némi nyugalmat, de ő néhány perces készséges szundítás után gyakran fölriadt, kimászott az ágyból, s előjött a gondosan lesötétített szobából; hozzám jött át.

A nyitott ajtóban megállt és némán néztük egymást.

Hálóinget húztak rá délután, mert nagyanyám mindenáron azt akarta volna elhitetni vele, hogy este van, aludnia kell, bár nem hinném, hogy ő különbséget tudott volna tenni nappal és éjszaka között, hiába az elsötétítés; most elvakultan állt hát az ajtóban, puffadt arcában teljesen eltűnt szeme, a világosságba nyúlt, felém tapogatva nyújtotta ki a kezét az ajtóban, belemarkolt a fénybe; kicsi testét a hosszú, kék csíkkal szegélyezett fehér vászoning csaknem teljesen eltakarta, mégis érezhető volt, hogy nemcsak a bő ujjakból kibukó karok, s a csaknem felnőttesen nagy lábfejek, hanem minden tagja, az egész test tömötten bájtalan, kicsi volt és mégis súlyos a teste, a bőre pedig feltűnően fehér, élettelenül és szürkésen fehér, ám furcsa és számomra megfejthetetlen módon nagyon vastagnak tűnő, érdes is, mintha e durva felület még több rétegnyi finomabb bőrt takarna, s e bogarak puhás páncéljához hasonló burok fedné a valódit, az emberit, az enyémhez hasonlót, az élőt, a simát, a pihést, s így e bőr oly kivételes hatást gyakorolt rám, hogy minden alkalmat szerettem kihasználni, megérinteni, miáltal a játékok célja gyakran nem is volt más, mint minden körülményeskedés nélkül, gyorsan kerülni a bőre közelébe, amit igazán megtehettem volna ürügyet sem keresve, megfoghattam, belecsíphettem volna, az ürüggyel önmagam erkölcsi éberségét kellett kijátszanom, mintegy véletlenül tenni meg azt, amit mindenképpen megteszek; persze a legfeltűnőbben aránytalan a feje volt, telt, kerek, alattomosan nagy, mint mikor gyerekek tököt tűznek seprűnyélre, szűkre szabott nyílásában szürke pont a szem, a telten liffegő alsóajak fényes a bőven kicsorduló nyáltól, ami olykor némi takonnyal is elkeveredve az álláról a mellére csöpögött alá, örökösen nedves foltokat hagyva ruháin, s közelről szemügyre véve látni lehetett, hogy a pupilla feketéje mozdulatlan, kicsiny, s tán ezért annyira kifejezéstelen.

E kifejezéstelenség viszont megint legalább oly izgató volt, mint a bőre, ha nem annyival izgatóbb, amennyivel megfoghatatlanabb, mert nem úgy nélkülözte az érzelmi kifejeződés megszokott jeleit, miként egy normálisnak nevezhető szem, amely ha nem akarja elárulni érzelmeit, akkor önnön takarásába vonul, ám ezáltal éppen azt árulja el magáról, hogy most valamit fedni kíván, s így önkéntelenül utal arra is, hogy mi titkolnivalója van, nem, az ő szemében egyszerűen nem fejeződött ki semmi, helyesebben a semmi fejeződött ki benne éppen olyan folyamatosan és megszakíthatatlanul, ahogyan a mi normális szemünkben érzelem, vágy és indulat; megszokhatatlanul tárgyszerű volt a szeme, látásra használt lencse, maga a szenvtelen fedés, s aki e szemekbe belenézett, figyelte ugrándozó, villanó mozgásukat, óhatatlanul arra kényszerült, hogy egy másik, érzelmesebben élő szemet feltételezzen eme látó lencsék mögött, mint mikor egy becsillanó szemüveg mögött magát a pillantást keressük, mert a szemek látványa nélkül a kimondott szó sem értelmezhető pontosan.

Ilyenkor, ha délutánonként megállt az ajtóban, soha nem szólt, mintha tudná, hogy átható hangja mindenképpen leleplezi, s ha nagyanyánk fölneszel, akkor egy lehetséges játék kínjától és örömétől fosztaná meg önmagát, a köztünk kialakult cinkosság játékaitól; s ezt annak ellenére is tudhatta, hogy az emlékezet különben nem nagyon látszott működni benne, vagy ha igen, akkor egészen sajátos formában, mert semmiféle ésszerűséggel nem volt indokolható, hogy mire emlékezik és mit felejt, enni csupán a kezével tudott, s hiába próbálták őt minden délben rászoktatni az evőeszközök használatára, ez nem ment, a villa, a kanál egyszerűen kiesett a kezéből, nem értette, hogy miért kell szorítania, de a nevünkre például emlékezett, mindenkit a nevén szólított, szobatiszta volt, s ha véletlenül mégis bevizelt vagy beszart, akkor órákig sírdogált egy sarokban, vigasztalhatatlanul, önkéntesen alkalmazva önmagára azt a büntetést, amit egykor nagyanyánk talált ki neki, s mintha valami végtelen jóindulat nyilvánult volna meg ebben, az irányunkban tanúsított jóindulat, mert a számokat nem tudtam ugyan beléverni, megtanultuk és elfelejtette rögtön, s bajok mutatkoztak a színek fölismerésében és megkülönböztetésében is, de mindenképpen alkalmazkodni akart, mindig és mindent hajlandó volt újrakezdeni, készségesen, kedvünket keresve, s tulajdonképpen megható látványt nyújtott görcsös erőfeszítése, amint mondjuk egy naponta használatos szó után nyomozva vastagon beráncolódott a homloka, nem találta, hiszen ez nem az ő nyelve volt, s mikor a keresett szó vagy kifejezés diadalmas sikításként mégis megjelent a száján, s ezért maga is hallotta, hallhatta a szót, amit így megtalált, a legkedvesebb mosoly ragyogtatta fel az arcát, nevetés, valami olyan boldogság mosolya és nevetése, amit mi talán soha nem is érezhetünk.

Mert ha pillantásában nem lehetett is semmit találni, amit érzelmek és indulatok kifejezéseként értékelhetünk, mintha éppen e mosoly és nevetés nyelvén érintkezett volna velünk, ez volt az egyetlen nyelv, amelyen beszélni tudott, ez volt az övé, habár kétségtelenül a beavatottak nyelve, de talán szebb és magasabbrendű is, mint a miénk, mert egyetlen, ám a végtelenségig módosítható szava a puszta létezés iránt érzett bizalomból fakadó tiszta öröm.

Asztalomon egyszer gombostű hevert, egy közönséges gombostű, nem tudom miként került oda, csak ott volt, tegnap még nem, ma már igen, a szétdobált füzetek és könyvek által képződött mély folyosó alján épp csak annyira csillanva a barna fán, hogy észre lehessen venni; és arra se tudnék válaszolni, mért vigyáztam rá napokig annyira, vigyáztam rá, hogy miközben lapozok, kotorászok, írok, olvasok, avagy céltalanul tologatom, bepakolom és kipakolom holmijaimat, ne mozduljon el onnan; arra is számítva, hogy oly váratlanul tűnik el, ahogyan megjelent; de ott volt másnap is; és már égett a pirosernyős lámpa, habár kinn sem volt egészen sötét, ő félhomályban állt, s így a lámpa fényéből kipillantva, jelenlétét inkább csak sejthettem e nyugodt délutáni melegben, mint ahogyan a fénytől és az álomtól elvakultan ő sem nagyon láthatott engem; még néhány halk koppanás hallatszott a konyha felől, majd teljes lett a csend, s tudhattam, legalább fél óra még, míg ez a csend kitart; a játék, amire mindketten várakoztunk, bármivel elkezdődhetett; a gombostű ma is ott volt, s csupán az első mozdulatot kellett megtenni ahhoz, hogy aztán minden önmagától gombolyodjék tovább; akkor körömmel csippentettem fel a gombostű fejét, egyszerűen meg akartam mutatni neki, lássa; mosolygott, bizonyára most is legbizalmasabb nevetésére készen mosolygott, némi tartózkodással ugyan, mert félt tőlem, félelmének azonban mindig újra át akarta engedni magát; én tőle féltem, de nem volt sok időnk és nem is nagyon lehetett kitérni, mert ezt ő nem engedte meg; ha nem ő, akkor én, ha nem én, akkor ő tette meg az első mozdulatot, s ebben egymásra voltunk utalva.

Később, igazi, mély, tehát nem nagyon magyarázható belső vonzalomra találva, tekintélyes gyűjteményt kerekítettem gombostűkből, s nemcsak a véletlenül kezembe akadtakat tettem el, hanem kerestem, kutattam, vadásztam is rájuk, s mióta ez valamiféle szenvedéllyé vált, furcsa módon állandóan találtam is, bár nem emlékszem, hogy annak előtte akár egyetlen egy is ilyen feltűnő és követelődző formában a kezembe akadt volna; most viszont annál több és a legváratlanabb helyeken, egy párnában, hasadékban, kabát béléséből, utcán, a fotel kárpitozott karfájában, felcsillanva vagy kicsi szúrással jelezvén jelenlétét; rendszereztem őket, fölfedeztem, hogy milyen sokféle van, s próbaképpen szerettem megbökni az ujjam hegyét, vérezzen egy kicsit; rövid és hosszú, gömbfejű, színes gyöngyfejű és laposfejű, rozsdás, rozsdamentes, sárgaréz, tűhegyű és lándzsavégű, mindegyik másként is szúrt, ám akkor csak az a közönséges gömbfejű, hosszú, az első, mely oly titokzatos módon került az asztalomra, hogy még apámat is megkérdeztem felőle, aki véletlenül megállt egy este az asztalom előtt, ám ő csodálkozva és némiképpen megütődve hajolt fölé, nem értve, hogy mit akarok tőle, mutattam neki, s miközben hosszú, egyenes szálú szőke haját, mely minduntalan a homlokába, szemébe hullott, szórakozottan indulatos mozdulattal visszasimította, szinte durva hangon szólt rám, hogy kíméljem meg őt az ostobaságaimtól; ez a gombostű lett hát későbbi gyűjteményem alapja; most minden különös szándéktól mentesen, egyszerűen megmutattam, mintha mindenkinek meg kéne mutatnom, a lámpa fényébe emeltem, s a kishúgom meg is tette azt a bizonyos első lépést, közelített felé, ami engem a következő, még mindig céloktól független mozdulatra ösztönzött, lecsúsztam a székről, és lebuktam vele az íróasztal alá.

Ma tán jobban reszketek, mikor is a vallomás kényszere arra visz, hogy magam elé idézzem a megtett és immár visszavonhatatlanul belém ivódott mozdulatok sorát.

A félelem ősi és hatalmas, mintha a kimondás által válna igazán valóságossá, amit múlónak reméltünk és mégis élő módon jelenvalónak mutatkozik.

Finoman reszkettem akkor, ám ez mégsem a félelem reszketése volt, s ez nagy különbség! nem ez a megbicsakló és sötét, amit most érzek, hanem egyszerű izgalom, könnyű, világos és tiszta, azon izgalom, melyet akkor érzünk, ha tagjainkat kívül helyezzük saját akaratunk, elhatározásaink, alattomos vágyaink hatókörén, megengedve nekik, hogy ellenőrizetlenül cselekedjenek; sokáig nem történt semmi, az íróasztal alatt sötét volt és meleg, mintha egy felfordított ládában ülnék, melynek nyitott szája az ő közeledtére vár, el akarom nyelni.

Érezni lehetett az öreg fa szagát, azt a nyers szagot, amit a bútorok soha nem képesek elveszíteni, s így mindig emlékeztetnek egy kicsit az eredetre, ez biztonságot ad, a védettség és az állandóság érzetét, no és én érezni véltem még az ügyészségi irodák sajátosan poros papírszagát is, régi, leselejtezett irodai íróasztal volt, apám hozatta egyszer haza; nem mozdult, de tudtam, hogy jönni fog, mert az első megtett mozdulattól mindig valami olyasféle feszültség támadt közöttünk, amely levezetést és befejezést kívánt, ez volt a játék; aztán hallottam nehézkesen ügyetlen lépteit, úgy járt, mintha saját testének súlyát nem csupán cipelnie, de löknie is kellene, előre.

Miként a pók, ültem az íróasztal dobozának belső sarkában, két körömmel csippentve a gombostű fejét és a kis hegyet magam elé meresztve, mikor hosszú, fehér hálóinge megjelent; térdre zökkent, arca a legszélesebb vigyorban; azt mondhatnám, e pillanatban mentes voltam minden érzelemtől, de ugyanígy állítható lehetne az ellenkezője is, hogy ugyanis a pillanat összes lehetséges érzelmem sűrítménye volt; oly hevesen és gyorsan kúszott a térdén felém, befelé, az íróasztal alá, mintha rám akarná vetni magát, de néhány mozdulat után a térde alá begyűrődő hálóing nem engedte tovább, hirtelen elvesztvén egyensúlyát a homlokát beleverte az íróasztal peremébe, majd elterült a padlón, koppant egyet a feje; nem mozdultam; a kegyetlenség titkos szabályzata szerint minden segítség nélkül kellett elérnie.

Találékonysága is oly kiszámíthatatlanul működött, miként az emlékezete, felegyenesedett, vigyorgott, ha lehet, akkor még szélesebben és mohóbban, mintha mi sem történt volna, s a legtermészetesebb mozdulattal húzta ki térde alól a begyűrődött hálóinget, mintegy mellékesen, a legtermészetesebb mozdulattal, mondom, mert természetes összefüggést találva a hálóing és esése között, most így, míg máskor, ennél sokkal egyszerűbb és átláthatóbb alkalmak esetében képtelen volt fölfedezni az összefüggéseket, mikor például valami gyümölcsre vágyva könnyedén fölmászott egy fára, de lejönni aztán már nem tudott, fönn ült egy ingatag ágon, míg valaki észre nem vette, görcsösen kapaszkodott és csöndesen sírt, holott lejönni nem lett volna bonyolultabb művelet, mint fölmenni oda, s olykor oly magasra hágott, hogy létrával kellett holmi csúcsokról leszednünk; talán csak az öröm, az élvezetek puszta vágya tette találékonnyá, s amint csillapította azt, legyen e vágy tárgya egy piros cseresznye, sárgálló barack avagy éppen én, kihunyt az emlékezete, kielégülten elhalt a találékonysága is, s visszatért abba a világba, ahol elszigetelten és magányosan álltak a tárgyak, a szék csak attól lett szék, ha valaki ráült, az asztal csak akkor asztal, ha az ő tányérját tették reá, mint ahogyan a jelenségek sem egymáshoz tartoztak, csupán voltak, ha voltak, és legfeljebb egymásba folytak; e lehetetlenségig túlzott mohó vigyor jelezte az elirányító vágyat, s a még mozdulatlanabb, rezzenéstelenségbe tágult szemek; immár csupasz térdén kúszott még közelebb, ő is benn volt már az íróasztal alatt; védve, itt senki nem fedezhette fel, mit művelünk, és a magam módján persze én is legalább olyan elvakult lehettem saját vágyaimtól, miként ő, felindultan lihegett, én is hangosabban lélegeztem, az érzékek feszültsége, akár egy különös zenét, élesen hallatta velem a lélegzetek egymástól elkülönülő, mégis összejátszó ritmusát, dallamát, s ha nem emelem föl a kezem, hogy a gombostű hegyét egyenesen a szemébe irányítsam, a szemgolyó egyszerűen magához vonta gombostűm hegyét, akkor bizonyára rögtön rám vetette volna magát; szeretett birkózni velem; nem hőkölt vissza, a vigyor sem csillapult, így maradt, a befejezés reményében némi szünetet adva magának, megakadt a lélegzete.

Pillája nem rebbent, pedig a gombostű hegye alig volt néhány centire a szemgolyó fényes domborulatától, de nem mozdult az én kezem sem, csak éreztem, hogy a szám elnyílik, mert nem akartam én semmit, ám itt volt, nyitottan, kiszolgáltatottan, s mögötte tán az is, mely érzékenyebben él, rebben, pillog, fél, s ha mégis megtörtént volna, ha csak véletlenül is felém lendül egy kicsit vagy az én kezem mozdul el, alig valami akadályozta e rettenetes beteljesülést, ám e láthatatlan akadály, fal, ez az árnyalat, ez a valami legalább annyira függetlennek mutatkozott a szándékaimtól, valamely külső és nem bennem élő erő jelenlétének jelzése volt, mint ahogyan persze kapcsolatban is volt a szándékaimmal, mégha e szándékokról nem tudtam is, a legrejtélyesebben titkosakkal, a kíváncsisággal, ami mindig mindent legyőzhetett bennem, csupán most nem! de talán ha mégis megtörénik! szemrehányást tán akkor sem tehettem volna magamnak, mert a telhetetlen vágy, hogy a dolgok és jelenségek közönyösnek mutatkozó formái mögé behatoljak, szóra, vérre bírjam ezt a közönyt és magamévá tegyem, miként Krisztián száját és később annyi más szájat is, mindenképpen eme furcsa erő szenvedő eszközévé tett; de hát nem történhetett meg, s nem tudom, hogy ami a borzalom beteljesedése helyett történt vagy történhetett, nem volt-e még rettenetesebb.

Mert e rezzenéstelenül kilátástalan pillanat elmúltával teste könnyedén a sarkára lezökkent, a távolság kijózaníthatott, s a körmömmel szorított gombostű így már nem volt más, mint képtelen bárgyúságom bizonyítéka, hülyeség, amit egy vállrándítás kíséretében elfelejthetünk, valami nem történt meg, ami pedig megtörténhetett volna, s megint össze kellett zárnom a számat, ismét hallanom kellett saját lélegzetem ostoba izgalmát és újra az övét is, ez viszont fölszított valami olyan dühöt, ami egyszerű volt, közönséges, és így teljesen az enyém, nem sikerült hát elérnem, ismét magamra maradtam, de még utána nyúltam a távolodónak, és egyetlen mozdulattal beleszúrtam lemeztelenedett combjába a gombostűt.

És megint csak nem történt semmi, hátrafeszült, hangot nem adott ki magából, mintha az imént valamely magaslaton tartózkodtunk volna, most viszont valamely mélységbe süllyednénk alá, lélegzete elállt, de talán nem a fájdalomtól, az ölébe felcsúszott hálóing látni engedte széttárt combjai között testének elnyílt rését, e két, némiképpen kivörösödött, finoman kemény domborulat között az elsötétülő nyílást, a gombostű most ezt közelítette meg, nem tudtam nem megtenni, nem szúrt, bőrt se érintett, a nyílásba hatolt.

Aztán megint a combjába szúrtam.

Nem olyan könnyedén, mint az előbb, hanem erősen, mélyre, felsikoltott, még láttam a vigyor eltűnését, mintha a fizikai fájdalomtól a fátyol is felszakadna, menedéket kereső tekintetét, s rám vetette magát.

Semmi kétség, a fogason függő sötét kabát egyértelműen jelezte, hogy vendég érkezett, ráadásul különös vendég, mert a kabát szigorú volt, komor, nem összehasonlítható azon kabátokkal, melyek a fogason szoktak volt függeni, szegényes, kopott, s így ahhoz sem éreztem kedvet, amit máskor, ha idegen kabátokkal maradtam együtt az előszobánkban, csaknem mindig megtettem, hogy ugyanis kikutassam a zsebeket, s aprópénzre lelve, a falhoz tapadjak, a zajokra fülelve, várva az alkalmas pillanatot, néhány fillért vagy forintot kilopjak belőlük.

Most semmi idegen zaj, beszéd nem volt hallható, minden a szokott; egyszerűen benyitottam hát, és saját meglepettségemet sem fogva fel azonnal, néhány lépést tettem még az ágy felé.

Egy idegen férfi térdelt az ágy előtt, fogta anyám kezét, s arcát e paplanba süllyedt kézre hajtva sírt; rázkódott a válla, a háta, csókolta a kezet, ő pedig szabad kezével a férfi fejét fogta, ujjait az idegen csaknem teljesen ősz, rövidre nyírt hajába túrta, mintegy a hajánál fogva akarva magához húzni a fejet, vigasztalólag, gyengéden.

Ezt láttam, amint beléptem, s mikor megtettem még azt a néhány lépést az ágy felé, a férfi fölemelte a kézről a fejét, nem túl gyorsan, anyám viszont hirtelen engedte el a haját, s párnáiról kissé előrébb dőlve rám kapta tekintetét.

„Menj ki most!”

„Gyere!”

Egyszerre szóltak, anyám megbicsakló hangon, egyúttal a nyakához kapva, hogy összefogja szétnyíló, puha, fehér hálókabátját, az idegen azonban kedvesen, mintha valóban megörült volna annak, hogy váratlanul belépek; ám végül is zavartan, az ellentétes felszólításoktól is megzavartan úgy maradtam.

A szobába élesen tűzött be a késő délutáni napfény, s télies ridegsége rajzolta ki az összevont csipkefüggöny bonyolult mintáit az üresen fénylő padlón, csepegett kinn az eresz, a tetőről leolvadó hólé zubogott, kotyogott a csatornákban, de a fény nyalábja őket árnyékban hagyta, csupán az ágy végéig ért el, ahol egy ügyetlenül összekötözött kis csomag hevert, ez a csomag is bizonyára hozzá tartozik, barnás papírba göngyölve, spárgával összekötve; s amint arcáról a könnyeket letörölve fölegyenesedett a férfi, majd elmosolyodva fölállt, s e gyors váltásban legalább annyi szemérmetlenség nyilvánult meg, mint amennyi erő, az öltönye is oly különösnek tetszett, mint kinn a fogason a kabátja; világos, kissé színehagyott nyári vászonöltönyt viselt, nagyon magas volt, arca sápadtan szép, öltönye, fehér inge gyűrött.

„Nem ismersz meg?”

Vörös folt a homlokán, s egyik szeme mégis könnyes maradt.

„Nem.”

„Nem ismered meg? Ilyen hamar elfelejtetted? Emlékezned kell rá, az nem lehet, hogy ilyen hamar elfelejtetted volna!”

Anyám hangját az izgalom, s ez valamely eddig ismeretlen izgalom volt, szárazzá és fojtottá tette, habár érezni lehetett, hogy uralkodni igyekszik magán, mégis természetellenes lett a hangja, mintha valamiképpen azt illene most játszania, hogy ő az én anyám és szól hozzám, nem mintha a bizonyára váratlanul érkezett vendég miatt érzett meghatottságán vagy örömén kéne uralkodnia, hanem sokkal inkább valamely erős belső reszketésen, s éppen e belső reszketés és félelem oka volt ismeretlen; szeme is száraz maradt, könnytelen, arca pedig elváltozott, s ez sokkal nagyobb meglepetésként ért, mint bizalmas közelségük, avagy hogy a férfit nem ismertem föl; egy igen szép, vörös hajú nő ült ott az ágyban felhevült és kipirosodott orcákkal, kissé reszkető, érzékenyen ideges ujjaival saját magát fojtogatva a hálókabát kötőivel, egy nő, aki eddig valamit titkolni akart, ám szép zöld szemének beszűkült kapkodása mégis elárulja, kínos és árulkodó helyzetének teljesen kiszolgáltatott; rajtakaptam.

„Mégiscsak öt év!”, mondta az idegen, és könnyedén fölnevetett; nem csak a hangja volt kellemes, de nevetésének módja is, akárha hajlama lenne rá, önmagát is kinevetni, önnön érzelmeivel is szabadon eljátszani; aztán biztonságosan kényelmes léptekkel indult el felém, s ettől valóban ismerős lett, a léptei, ez a nevetés, kék szemének nyíltsága, s főként talán az a megnyugtató bizalom, amit éreznem kellett iránta.

„Öt év volt, s ez nem kevés!”, mondta, magához ölelt, még mindig nevetett, a nevetés azonban mégsem nekem szólt.

„Talán mégis emlékszel, hogy meséltük neked, külföldön tartózkodik, tudod?”

Arcom a mellét érte, teste kemény volt, csontos, sovány, s mert önkéntelenül lehunytam a szemem, nagyon sok mindent érezhettem belőle, mégsem engedtem egészen át magam ennek az ölelésnek, egyrészt mert anyám idegessége rám is átragadt, másrészt mert túlzottan is ismerősnek és erősnek tetszett a bizalom, melyet e járás, nyugalom és test iránt éreztem, s éppen az érzékek túlzott nyitottsága tett tartózkodóvá.

„Miért hazudnánk tovább? Börtönben voltam.”

„Csak azért gondoltam így, ezt mondani, mert nem tudnánk pontosan elmagyarázni neked.”

„Börtönben bizony.”

„Ne félj, nem lopott, rabolt!”

„El fogom magyarázni neked. Miért ne tudnám neki is elmondani?”

„Ha föltétlenül szükségesnek érzed.”

Erre nem válaszolt, s mintha anyámtól lassan elszakadva, most teljes figyelmével felém fordulna, keményen markolva vállamat, kissé eltolt magától, jól megnézett, bekebelezett a szemével, és a látványtól, tőlem, nem csupán vidám lett a szeme, de mosolya egyenesen nevetésbe csúszott, és ez a nevetés immár teljesen nekem szólt, annak, hogy elégedett velem, s meg is rázott, megcsapkodta a vállamat, hangosat cuppantva, szinte beleharapva csókolta meg arcom mindkét felét, majd mint aki a látvánnyal és az érintéssel nem tud betelni, megcsókolt harmadszor is, s ekkor ennek az érzelmi kitörésnek én is megadtam magam, már tudtam, hogy ki ő, pontosan tudtam, mert erőszakos közelsége súlyos zárakat törve föl, egyszerre, hirtelen, váratlanul eszembe juttatott mindent, s itt is volt rögtön, csókolt és a karjában tartott erősen; olyan zárakat, melyek létezéséről nem is nagyon lehetett tudomásom, hiszen ő eltűnt, nem beszéltünk róla többet, megszűnt, felszívódott, és még azt is elfelejtettem, hogy emlékezetemben létezik egy sötét kis sarok, mely mégis őrzi közelségét, pillantását, járását, hangjának ritmusát és az érintését; most itt volt hát, egyszerre emlékként és valóságosan, s ügyetlenül ugyan, ám épp felindultságom okozta ügyetlenségemet, e harmadik csóknál én is megérintettem a számmal az arcát, de ő megint magához rántott, szinte durván, és a testére szorítva tartott.

„Forduljatok el, fölkelek!”

Mikor aztán a heiligendammi gáton magamhoz tértem a kövek között, s már tudtam ugyan, hol vagyok és milyen állapotban, ám mégis azt kéne mondani, hogy ez nem volt más, mint a puszta létezés mindentől függetlenedett érzete, mert az ösztönöknek és a beidegződéseknek mindazon belső villanásai hiányoztak a tudatomból, melyek a tapasztalatokra és a vágyakra utalva képeket és hangokat hívnak elő s így biztosítják a képzeletnek és az emlékezésnek azon állandó és megszakíthatatlan áramát, ami által értelmessé és bizonyos fokig célszerűvé téve a létezést, meghatározhatjuk helyünket, kapcsolatot teremthetünk önmagunk és a környezet között, avagy akár lemondhatunk e kapcsolatról, s ez is a kapcsolat egyik formája lesz; s bár a visszatérésnek ebben a bizonyára igen rövidke szakaszában semmiféle hiányt nem éreztem, már csak azért sem, mert éppen az értelmetlen és célszerűtlen levés élménye töltötte ki azt az űrt, amit hiányként kellett volna érzékelnem; a síkosan éles kövek adták a test érzetét és a bőr simításként érezte az arcon a vizet, mindenképpen tudomásom lehetett hát a kövekről, a vízről, testemről, a bőrről, ám a tudomásnak ezek a kizárólag önmagukban éles pontjai nem ahhoz a valóságos helyzethez kapcsolódtak, melyet józan állapotban igen kellemetlennek, veszélyesnek, sőt tarthatatlannak ítéltem volna, hanem éppen mert oly erősen érzéki élményt okozott érezni azt, amiről immár tudtam, hogy az imént még nem volt érezhető, s ez egyben azt is jelenti, hogy a tudat már a megszokott pálya, az emlékezés és az összehasonlítás irányába futott, hogy egyáltalán nem kívánhattam annak az egésznek a birtokában lenni, amit az eszmélet kínálhatott, ellenkezőleg, az a kevés, a víz, a bőr, a kő, a test, ami az eszméletből a birtokomba került, így elszakítva minden összefüggésétől és kapcsolatától, sokkal inkább arra a megfoghatatlan egészre utalt, arra a mélyebb és ősibb teljességre, melyre álomban vagy éberen mindannyian csaknem hiába vágyakozunk; s ilyen értelemben az, ami elmúlt, az ájulat teljes érzéketlensége, sokkal nagyobb érzéki élvezetnek mutatkozott, mint a dolgok érezhetősége; ha volt bennem tehát valamely célszerűen törekvő vágy, akkor az egyáltalán nem a kijózanodás, hanem éppen az ájulás iránt, valahogyan inkább visszaájulni, mint eszméletre térni! s tán ez volt az első úgynevezett gondolat, mely az eszmélet bizonyos fokú visszatérésével a tudatomban megfogant, s így a gondolkodás ezt az állapotot, a „valamiket már érzek” állapotát nem az eszméletvesztést megelőző állapottal, hanem épp az eszméletvesztés állapotával hasonlította össze, miáltal az eszméletlenségre irányuló vágyakozás oly mélynek mutatkozott, hogy az emlékezés beidegzettsége is az emléknélküliségbe akarta visszalopni önmagát, mintegy arra emlékezni, amire már nem lehet emlékezni, a nincsre, arra, mikor a puszta érzet nem mutathat semmiféle megfogható részletet, a tudat ellazulhat, nincsen mit rögzítenie, nincsen min megtapadnia, s ezért mintha az eszméléssel, az emlékezés és a gondolkodás képességével a paradicsomot, azt a boldogságot veszítettem volna el, amiből ugyan még most is érezhető volt valamennyi, egésze mégis elrejtezett már, az emléke volt csupán helyette és távolodó foszlányai, a gondolat, hogy soha nem leszek és soha nem voltam boldogabb, mint itt, most.

Azt is tudtam, hogy nem a víz, a bőr, a kő, a test érzete volt az első ismerősen evilági és megfogható, hanem a hang.

Az a különös hang.

De amint ott feküdtem a kövek között, immár az emlékezés és a gondolkodás kellemetlen képességével és szokásával megáldva, egyáltalán nem arra gondoltam, hogy miként kéne megváltoztatnom veszélyes helyzetem, nem a menekülés esélyeit mérlegeltem hát, holott ez annál is időszerűbb lett volna, minthogy nagyon pontosan éreztem már a hullámokat, amint átcsapnak fölöttem, és a jeges víz pillanatokra elönt, a fulladás veszélye eszembe se jutott, hanem azt a különös, erős és mégis messzi hangot szerettem volna újra elérni, egy kicsit visszanyújtózni még a puszta érzet könnyű és homályos lebegésébe, oda, ahol egy bizonytalanul távoli határon, csattanva, ütődve, akár valami hangsúlyos jelzés, ez a hang tudósított először arról, hogy vagyok.

Ma sem tudom eldönteni, hogy miként történhetett, és később igazán meglepő élmény volt saját összetört, véres arcomba nézni szállodai szobám tükrében, no és azt sem tudom, mennyi ideig fekhettem ott, mert az ájulást közvetlenül megelőző pillanat eseményeire minden igyekezetem ellenére sem sikerült visszaemlékeznem, az a tény pedig, hogy fél három, hajnali fél három lett, mire visszaértem, önmagában meglehetősen keveset árul el, egy hajnali óra, semmi több, az álomtól gyűrött portás kinyitja a szálloda nagy üvegajtaját, és még nem veszi észre, milyen állapotban állok előtte, benn a hallban egyetlen kis lámpa ég, a faliórán láthatom az időt, fél három van, semmi kétség, ezt azonban nincsen mihez viszonyítanom, így sem tudom, ám minden valószínűség szerint egy súlyos és talán több méter magas hullám emelt föl, elképzelni igazán élvezetes, ahogyan visz a hátán, tán már abban a pillanatban elveszítettem az eszméletem, s akár egy fölösleges tárgyat csaphatott a kövek közé, de hol volt már akkor a délután, a megérkezés, amit minden különös feszültsége ellenére is az utolsó biztos időnek nevezhetek.

A hangot azonban nem találtam többé.

Arról pedig, hogy miként érhettem vissza a szállodához, legalább oly kevéssé tudok számot adni, mint arról, hogy miként kerültem a kövek közé, mert az egyik esemény éppen úgy tőlem szinte teljesen függetlenül történt meg velem, mint a másik, holott mindkettőnek kétségtelenül én voltam szereplője és áldozata, csakhogy míg az egyik esetben a víz erejére lehettem bízva és a szerencsés véletleneknek azon láncolatára, melyek biztosították, hogy a zuhanás következtében ne loccsanjon szét a fejem, ne törjem a kezem és a lábam, hanem néhány horzsolódással, véraláfutással és holmi karcolásokkal mégis megússzam a dolgot, addig a másik esetben valószínűleg azon erő működött hasonlóan nyers és bárdolatlan módon, amit életösztönnek szoktunk nevezni, s ha némi matematikát is alkalmazva megvizsgálnánk, hogy a külső és belső természet, e tőlünk független hatalmas két erő közé ékelődve mi marad, amit némi büszkeséggel még öntudatnak avagy énnek mondhatunk, akkor bizonyára nagyon siralmas, ha nem éppen nevetséges lenne az eredmény, talán kiderülne a szétválasztás önkénye, az, hogy öntudatlanságunkban azonosak vagyunk a fákkal, a kövekkel, a fa levele akkor és úgy mozdul, ahogy ráfúj a szél, különösek vagyunk, de nem különbek! mert míg a lábam és a kezem szilárd pontokat keresett a könnyen billenő síkos kövek között, nem én! a lábam és a kezem! az agy pedig egy lelketlen szerkezet automatizmusával a hullámok becsapódásai közti szüneteket számította, s a test minden mozdulatot a menekülés céljához rendezve önmagától tudta, hogy biztonsága érdekében mindenekelőtt a gát oldalán kell lejjebb csúsznia, s csak aztán szabad fölegyenesednie, mi maradt abból a fellengzősen finomkodó gőgből, amivel elindultam e sétára délután, s egyáltalán, mi maradt azokban a percekben abból a kínból és örömből, amit az emlékeit ízlelgető és képzeletével játszadozó öntudat adhat.

Nem maradt semmi, válaszolhatom annál is nagyobb joggal, mert hiszen mikor elindultam, oly nyomorúságosan kilátástalannak, lezártnak és befejezettnek, sőt mi több, önkényesen befejezhetőnek éreztem a sorsomat, hogy mielőtt az altatókat bevenném, nem is remélhettem mást magamnak, mint egy kellemesen utolsó sétát, s a történet, amit menet közben kitaláltam, szintén azért sikerült oly kerekre, mert mindenképpen úgy éreztem, hogy valaminek a végére jutottam a saját életemben, a legvégére, most viszont a láb és a kéz, az agy és az egész test mégis olyan ügyesen, kiszámítottan és annyira felnőtt módjára tették a magukét a megmentésemért, talán túlzott buzgalommal is, az úgynevett öntudat pedig mindeközben nem volt másra képes, mint valami igencsak gyermeteg sikoltozásra, „haza akarok menni! haza! haza akarok menni!”, mintha valaki ezt sikoltozta volna bennem, valaki, akiről tudható, hogy én vagyok, és talán valóban kiáltoztam, sírtam is, mindenesetre ez voltam én, s e kétségbeesett, önféltő rettenet annyira megalázott, hogy minden másnál erősebben, minden másféle emléket félrenyomva megmaradt; amilyen nevetséges módon bánt el velem a vihar, amit az imént még hajlamos voltam érzelmeim jól festett díszleteként, hatásos kísérőzeneként felfogni, olyan nevetségesen közönséges módon fosztott meg feltételezett önrendelkezési jogomtól saját természetem; hiszen nem történt semmi, kicsit vizes lettem, mondjuk nagyon vizes, aminek következtében legfeljebb náthás leszek, a homlokomon fölhasadt a bőr, kicsit a hús is, majd összeforr, az orromból eleredt a vér, elállt, valamennyi időre elveszítettem az eszméletem, aztán visszanyertem, a test mégis olyan erővel mozgósította minden meneküléshez szükséges állati érzékét és ösztönét, mintha nem is csekélyke inzultusokról, hanem halálos veszélyeztetettségről lenne szó, akár a gyík, melynek már egy moccanó árnyék is végveszély, és főként mintha az érzelmekből táplálkozó öntudat nem éppen a halált kívánta volna; ám a semmiség tudata nem csupán a múltra hatva tette túlságosan kisszerűvé minden nagyszerűen végletesnek feltételezett élményemet, hanem azt is jelezte, hogy ennél jelentősebb az se lesz, ami még ezután történhetik, lelepleztek, a semmiségek gyűjtőedénye vagyok, s hiába tudhatom, hogy mi történik avagy mi történhetik velem, az öntudat teljesen hiábavaló.

Lassan hajnalodott, kinn tombolt a szél.

Ruháim száradtak a fűtőtesten, s én meztelenül álltam és vizsgáltam magam szállodai szobám tükrében, mikor kopogtattak az ajtón.

Tudtam, hogy a rendőrség jön, s össze is rezzentem, bár nem a félelemtől, hanem inkább a mezítelenségem miatt, de tulajdonképpen most még ez sem érdekelt, saját meztelen testem látványa teljesen lefoglalt, s mintha rezzenése sem a kopogtatás következménye lenne, nem a beidegződött szemérmesség, hanem ama teljes belső leleplezettség megnyilvánulása, ami akkor minden várható eseménynél jobban foglalkoztatott.

Egyáltalán, miként merülhetett föl bennem, ha nem is teljesen váratlanul, de mindenképpen meglepő és messzire utaló formában azon kívánság, hogy haza akarok menni, s az önnön biztonságát kereső test mért éppen ezt a szót mentette a tudatba, s miért tűnt gyermetegen idétlennek ez a szó, ha ugyanakkor a legkomolyabb és legmélyebb értelem talált kifejezést benne, mert hát éreztem, hogy ez az utolsó kimondható, mégha józanon nem tudtam volna is megmondani, hogy mit jelent, mert mit is jelenthet?

S mielőtt még kopogtattak az ajtón, meg kellett érintenem a homlokomon a nyitott sebet, érezzem, amit a tükörben láthatok, enyhe fájdalom, amit egy ilyen nem túl jelentékeny hasadás okozhat, egyszerre fogva fel a látványt és annak érzetét, aztán az orrom mentén, a számon és az államon húztam tovább az ujjamat, egy pillanatra sem tévesztve szem elől, hogy a szekrény ajtajára csavarozott hosszú tükör az egész testről képet ad, mint ahogyan egy érintés történetének az egész test egyszerre szereplője és helyszíne, ám a szájon, bármennyire is igyekeztem egyenletesen húzni az ujjat, mintha tovább időznék vagy csupán mélyebb lenne az érintés hatása, majd a nyak következett, viaszernyős lámpácska világított a hátam mögött az éjjeliszekrényen, s így e sárgás fényben a tükör inkább csak körvonalát láttatta a testnek, mint a képét, a vállról a kulcscsont íves peremén haladva értem abba a lágy vájatba, melyet a nyakat tartó inak képeznek a csontok találkozásánál, s most már gyorsan haladt volna az ujj a mell szőrzetén át a köldök mélyedése felé, hogy a has enyhe domborulatán túl elérhesse és az egész tenyér markolhassa aztán lenn az ágyékot, mely kétségtelenül az önérzékelésnek is legmeggyőzőbb helye, ha a test össze nem rezzent volna már előbb, tudomást véve a kopogtatásról.

Mert tulajdonképpen nem és nem, egyáltalán nem akartam hazamenni, s ebben a tekintetben már az előző estén is meglehetősen árulkodó módon viselkedtem, mikor a csaknem teljesen sötét előszobában Kühnertné megszüntetve arcának vonzó csupaszságát, hirtelen visszalökte az orrára szemüvegét és a háta mögött haloványan világító, papírsapkával ernyőzött falikar mintegy belülről csillantva fel az üveget, a tükröződések között eltüntette a szemét, az arcát is alig láthattam, váratlan visszavonulása mégis pontosan érezhető lett, talán tartásának feltűnő változásából, mert a magyarázatot illető, ám egymás testének kívánását is érintő merev visszautasításom megtette a magáét, s ezt a megaláztatást minden szolgai hajlama ellenére sem volt hajlandó elviselni; nyaka csaknem merevvé egyenesedett, s mintha felülről nézve rám, tért volna meg ahhoz a biztonságosabban szokásos formához, melyet a figyelmes háziasszony és a minden tekintetben kellemesen tartózkodó lakó jól begyakorolt kapcsolata adhat; melleit védelmező görbedtségéből is kiegyenesítette a hátát, visszatalálván azon érzékeny józansághoz, mely eddig is közlekedésünk jellemzője volt, ám abban a pillanatban, amikor megéreztem, hogy ez megtörténik, történik, már megtörtént, mert végre sikerült elszakítanom azt az egyre nyersebben követelődzővé váló érzéki szálat, mely a gyűlölet érzelmét éppúgy lehetővé tehette mindkettőnkben, mint a szerelemét, s az imént úgy tűnt még, hogy némi könnyelműséggel átfordítható lehetne ebbe is, abba is, csupán elhatározás kérdése az egész, csupán ez a kellemetlenül hűvös józanság nem volt előre sejthető, s mint aki váratlanul elveszítette önmaga feletti uralmát, mivel valami olyasmit sikerült megsemmisítenie az akaratával, ami az akaratnál jóval fontosabb, immár minden meggondolásom ellenére hirtelenjében szerettem volna visszatérni ahhoz a veszélyes és becsessé váló formához, melyet Kühnertné elhagyni készült ugyan, amely azonban az ágyékban érzékelt feszítés, nyomás által hangsúlyosan fontossá lett bennem, jelezve lett fontossága, még ha nem is teljes merevedésig, s ezért mintegy fenyegetődzésként és a zsarolás szándékától sem mentesen, de egyáltalán nem a hazatérés, hanem az önpusztítás egyértelmű lehetőségére célozva mondtam azt neki, hogy végleg eltűnök; és nem is kellett csalódnom, mert ez a bizonytalan tartalmú és sokjelentésű, többélű közlés éppen olyan hatást gyakorolt rá, amilyet elérni célom volt vele, meglepődött, nem mintha feltételezném, hogy pontosan megértette volna a célzást, de a hónapok óta ízlelgetett és immár határozottá érlelődött szándék olyannyira elmélyítette a hangomat, hogy a hangsúly bizonyára tartalmazott annyi őszinteséget és komolyságot, amennyi szükségesnek mutatkozott ahhoz, hogy ismét visszavonjam őt abba a vonzalmi körbe, amiből éppen kihátrált; ám hogy ezzel végeredményben mi célom lehetett a hiúságom kielégítésén kívül, azt egyáltalán nem tudom megítélni, tán egy kicsit sajnáltatni is akartam magam a közeli halálom miatt, avagy kellemetlen lett volna magamra maradni a távirattal, amelyről tudtam, hogy bármit tartalmazzon is, elhatározott szándékomon már mit sem változtathat, s így mikor igyekvő és minden lehetséges veszélyt gyorsan mérlegelő kérdésére mégsem azt válaszoltam, amit szerettem volna, nem azt, hogy hagyjon békén, mert most már úgyis minden hiábavaló, elkésett vagy ha éppen akarja, akkor húzza le magáról a pulóverét, hogy a szemem lehunyhassam végre, semmit nem akarok látni, semmit nem akarok tudni és hallani, és legalább egyetlen pillanatot, ezt, éppen ezt a pillanatot legyünk képesek valamilyen tekintetben megnyugtatóan megoldani, hanem egy régebbi megoldási kísérletre emlékeztetve magam, az eltűnés megnyugtató formájaként a hazatérésemet említettem neki, s ez természetesen nem volt más, mint ismételt kitérés előle és magam elől, mert e szó nem jelentett akkor többet, mint egy nagyon távoli és minden jelentőség nélkül való reményt, haza, kíméletes hazugságnak szántam hát, és most mégis itt volt előttem a test a szállodai szoba tükrében, a testem, amelynek ugyan se a látványa, se az érzete nem volt elegendő többé ahhoz, hogy meggyőzzön létezésének fontossága felől, ám mégse tudtam volna semmi mást megnevezni, ami kikerülhetetlen jelenvalóságomat jobban rámbizonyította volna, mint éppen ez.

Mert bármennyire is váratlanul ért e kopogtatás, mégis olyan volt, mintha egyenesen vártam volna rá, ami nem nagy csoda, hiszen a körülményekből közvetlenül következett, el kellett hangoznia, ám mikor elhangzott már, akkor semmi készség nem volt bennem elébe sietni az eseményeknek, nem kezdtem kapkodni a ruháimat, nem is gondoltam erre, hanem mintha el sem hangzott volna még, testem szemlélésébe merülve úgy maradtam, nem zavartatva magam, és furcsa módon valamely nagyon távolinak tetsző dolog is eszembe jutott hirtelen, Thea jutott eszembe, Thea Sandstuhl, mintha még erre is lenne időm, egyetlen mozdulata jutott eszembe, s ha a gondolatkapcsolás csomópontjait követni igyekszünk, akkor tán ismét leleplezünk egy lelki csodát, s a távolinak tűnő közel kerül, egyszerű mechanikának mutatkozik, ugyanis azon a délutánon ismertem meg Melchiort, a kopogtatást pedig éppen az ő szökése következményének véltem; az a pillanat jutott hát eszembe, mikor próba közben Langerhans kellemetlenül magas hangon, két kövérkés tenyerét sietősen összecsattintva fölkiált: „Elég! Megmondtam, hogy a púpot nem kell ilyen magasra ragasztani!”, és puha arcáról letépi aranykeretes szemüvegét, tombol, Thea pedig mégis olyan elmerült maradt, annyira foglya a saját mozdulatának, mint én most a tükör előtt, s ha máskor azzal képesztette el munkájának szemlélőit, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló rendezői közbeszólás hatására mily gyorsan és könnyedén képes érzelmet váltani, sírhatott, sikíthatott vagy szerelmesen liheghetett akár, s a következő pillanatban mégis készségesen és a legteljesebb érdeklődéssel hallgatta rendezőjének újabb utasításait, akárha a különböző lelki helyzetek között nem is létezne semmiféle határ, az egyik szükségszerűen következhetne a másikból avagy az átmenetek szakadékát, zökkenőit egyáltalán nem lenne oly nehéz áthidalni, ami a külső szemlélőben óhatatlanul azt a gyanút ültette el, hogy az egyik állapotban éppen úgy nincsen jelen, mint a másikban, holott mindkettőben a legárnyaltabban hitelesnek mutatkozott; most azonban épp a váltás lassúságával volt lenyűgöző, e lassúsággal akaratlanul és nyersen demonstrálta azokat a finom fokozatokat, melyeken keresztül érzelmeinket arra kényszeríthetjük, hogy az egyik tárgyról a másikra irányuljanak; testét a hang úgy érte el, akár egy megkésett lökés, mert elhangzott már a kiáltás, de ő még az iménti kétes indulattal az előtte térdeplő Hübchen meztelen mellének szegezte a nehéz kardot, ezt a mozdulatot olyképpen tette meg tehát, mintha nem is hallaná, amit hallani kényszerült, és így vált érzékelhetővé az a szigorú határvonal, mely a belső késztetés és a külső kényszer között húzódik, teste csak akkor rezzent föl, mikor már késve volt, és csupán ennek utána merevedett meg a zavar ártatlanul szép pózában.

Szép volt a szorosan simuló, gazdagon csipkézett mélylila ruhában, a ruha egyszerre hangsúlyozta és rejtette teste fojtott feszültségének ívét, törzse és nyaka kissé félrehajtva, mint akit, megakadályozva abban, hogy a kívánatosan meztelen bőrre rátapadjon, valóban a hang lökött volna odébb, a szerelmes döfés belső késztetésének nem engedhetett hát, de még nem tudhatott eleget tenni annak sem, amit valami érthetetlen okból kívántak tőle, s ha aztán a két marokra fogott kardot lassan leengedte is, hogy élesen koccant, ez még mindig nem jelentette azt, hogy dönteni tudott volna a késztetés és a parancs között, ez pusztán a belénk nevelt engedelmesség kitérője, az engedelmesség ügyetlen látszata volt; s bár önmagát eszes színésznek tartva, mindig mélységes megvetéssel nyilatkozott azokról, akik műkedvelő módon hajlamosak szerepüket úgynevezetten átélni, „jaj, az annyira átélős szegény, annyira beleéli magát, úgy patakzanak a könnyei, hogy kedvem kerekedik titkon megvakarni a füle tövét, hogy ne sírjon már a drága, vagy megkérdezni tőle súgva, hogy mondd fiacska, nem kell szarnod véletlenül? a közönség oly végtelenül hálás az ilyennek, jaj, nem szabad megzavarni, mert hiszen ő művész, az igazi, láthatjuk a két szemünkkel, mennyit kell az árvának e nemes művészetért dolgoznia és szenvednie, értünk szenved, értünk éli úgy bele magát, értünk éli át a marha, mert magának nem tudja megcsinálni!”, szokta volt mondani, és most testének zavara és zavartalan tekintete mégis elárulta, hogy milyen mértékben és miként rabja annak a helyzetnek, aminek nincsen köze ugyan az átélésre alapozott játékmodorhoz, ám olyan mértékű belső odaadást kíván mégis, ami által épp leghőbb szándéka ellenére kénytelen kinyílni, kiszolgáltatottá teszi magát, elfelejt minden szakmai tapasztalatot és elveszít minden technikát, s bizonyára éppen e feszültség által válik alkalmas eszközévé annak a helyzetnek, amit nem ő, hanem Langerhans ravasz erőszakossága teremt.

Ördögi kör, hiszen mikor Hübchen a durva szövésű, dísztelen inget letépve magáról, valóban olyan megkapó látványként tárulhatott e test a szeme elé, oly felkészületlenül érhette ez, hogy nem tudhatott kitérni, és hiába ismételték a jelenetet talán már tizedszer, s hiába fogják elismételni százszor, ha mindig arra az érzéki pályára fut, amit ugyan Langerhans jelölt ki neki, de nagyon alattomos módon az ő adottságait és vágyait számította bele.

Most már dörömböltek, ököllel verték a szállodai szoba ajtaját.

„Ha ilyen magasra ragasztod, akkor látja ő is!”, ordított Langerhans, de nem lehetett pontosan eldönteni, hogy valóban dühöng-e, avagy csak ürügyként használja a pillanatot arra, hogy az amúgy is nyomasztó fegyelmet még fenyegetőbbé tegye; a kopasz maszkmester pedig, aki mindig az emelvény szélén szeretett ülni, s ezért vörösen pihés, szeplős fejével különösen meghitt viszonyba kerülhettem az idők során, felugrott, s miközben a lámpákkal bevilágított játéktérre szaladt szárnyként lebegő fehér köpenyében, Langerhans dühe is mondatról mondatra szállva csillapodott, egyre csendesebben beszélt, míg vissza nem talált ahhoz a csaknem suttogó s mindenképpen mesterkélt beszédmodorhoz, ami különben sajátja volt. „Holott nekünk most az kell, hogy csak a szépségét láthassa, semmi mást!”, ordította még, „Nekünk most csak a szépsége kell!”, mondta már halkabban, „Hogy a nő azonnal, akár itt, a nyílt színen hajlandó legyen a lábát szétrakni neki. Érted?”, suttogta már, szemüvegét finomkodóan puha mozdulattal illesztve vissza lapos orrára, „Tehát jóval lejjebb kell lennie, megmutattam.”

Ám Thea valószínűtlenül nyitott tekintete csak akkor rebbent, akkor zárult kicsit és engedte el Hübchen kötésig lemeztelenített, ha lehet mondani, gyengéden arányos testét, mikor a két férfi, a rendező és a maszkmester már mellettük állt, hogy szemügyre vegyék a rosszul felragasztott púpot, de elfordulni vagy megmozdulni még akkor sem tudott, szinte látható és érezhető lett, amint egy nagyon erős érzelem egyszerűen nem talál magának megfelelő levezetést, nincsen mit tennie vele, nem kell senkinek, várnia kell, míg önmagába fúl avagy jön valami váratlan segítség, mint ahogy én is tehetetlenül álltam ott a dörömbölésben, mert hirtelen arra véltem rájönni, hogy ez idáig Melchior szemével néztem önmagam; de pontosan ezt érezhette Hübchen is, nem moccant ő sem, úgy maradt térden, Thea szemébe nézve, ám némiképpen idétlenül és oktalanul elnevette magát, kissé kamaszosan, nyerítve, ami bizonyára kellemetlen lehetett bármily más helyen, itt azonban senki nem figyelt azokra a valódi érzelmekre és indulatokra, melyek a megmunkálandó anyag forgácsaként pattantak, hullottak szerteszét; mégsem arról volt szó, mintha Hübchen teste, bőrének szinte nevetségesen hamvas érintetlensége, szőrtelensége valamiféle civil szerelmi vágyat ébresztett volna Theában, habár ez sem lett volna nagy csoda, mert a nők hiába hajlamosak nem kevés lemondás árán azzal kérkedni, miszerint a férfitest szépsége alig van rájuk hatással és ezen állítást látszik bizonyítani az a tapasztalat is, hogy a csontok felépítése, az izomzat aránya és hangsúlyossága avagy éppen kidolgozatlansága, petyhüdtsége, akár zsíros lazasága semmiféle észlelhető összefüggésben nem áll az úgynevezett szerelmi képességekkel, hisz elég csak arra utalni, hogy behatolás után a test külső formái elveszítik jelentőségüket, csupán közvetítenek, és mégis azt kell mondani, hogy a látvány szimbolikus érvénye nem elhanyagolható, mert a látvány szépsége a kívánság előlege, felhívó jel az élvezetre, mivel a két nem között abban igazán nincsen semmi különbség, hogy mindazzal, mi alaktalan, puha, elnyűtt és erőtlen, sokkal kedvetlenebbül érintkezünk, mint azzal, ami formás, kemény, rugalmas és erős, s ilyen értelemben a test látványa egyáltalán nem a szépészet kérdése, hanem sokkal inkább a puszta életösztöné; Hübchen teste pedig nemcsak tökéletesnek volt nevezhető, de Langerhans bizonyos meggondolt és rá igencsak jellemző perverz ravaszsággal olyan nadrágot is szabatott neki, amelynek kötése a szokásosnál lejjebb került, akárha véletlenül csúszott volna le, szabadon hagyta csontos csípőjét és finoman domborodó hasát, oly csupaszon, mintha e lecsúszó nadrág alatt nem viselne ágyékkötőt, tehát hiába maradt rajta a puha csizma és ez a felül meglehetősen megkurtított nadrág, ha a szemlélőben a teljes mezítelenség érzetét keltette föl, miközben az öl felé irányított tekintet mégis takarásba ütközött.

Thea végül is rám nézett.

Nem nagyon láthatott, ehhez túlságosan távol voltam és a tekintet onnan csak bizonytalankodva léphette át a fény és az árnyék éles határát, de az a homályos érzés, hogy ott valaki nyugodtan ül, s nem minden részvét nélkül figyeli őt, bizonyára elég volt ahhoz, hogy e kellemetlen emberi nyitottságból visszaléphessen a színésznő zártabban biztonságos szerepébe, mindenestre úgy éreztem, hogy puszta jelenlétem is segítségére van most, és ugyanabban a pillanatban, bár talán kissé megkésve, Langerhans is észrevehette rajta e tragikusnak is mondható tudatzavart, mert finoman, ám annak az embernek a szakmai közönyével, akinek a feladatkörébe tartozik a színészek lelki karbantartása is, vállára simította a kezét és megszorította a vállát, biztatóan, a kijózanodást segítve, Thea pedig megérezve az idegen test melegét, anélkül, hogy bármit változtatott volna helyzetén, fejét hirtelen félrebillentve, a kézre simította az arcát, mintegy a saját válla és arca közé zárva a férfi kezét.

S így maradtak a hatalmas, a csaknem az egész próbacsarnokot beborító, enyhén emelkedő üveglapon.

Hübchen térdelt, a maszkmester a púpja fölé hajolt, hogy eltávolítsa azt, Langerhans színésznője arcát figyelte, Thea a leengedett kardot markolva még, rendezőjének kezére hajtotta a fejét.

A képbe álló jelenet végtelenül gyöngédnek tűnt, de a zöldesen csillogó üvegsík miatt, mely bántóan verte vissza a fényeket, mégis volt benne valami merev és hideg.

Már késő délutánra járt, kevesen voltunk, s olyan lett a csend, hogy hallani lehetett a csarnok tetején doboló esőt és a fűtőtestek finom zümmögését.

„Egyáltalán nem lenne baj, ha láthatnám a púpját!”, mondta ekkor Thea, ám hiába búgatta hangját, megkísérelve az érintéshez idomítani indulatait, Langerhans nem hagyta magát ily könnyedén és olcsón megtéveszteni, s ezért meglehetősen bárdolatlan gyorsasággal húzta ki a váll és az arc szorításából a kezét, s mint mindig, ha ellenkeztek vele, elpirult, „Úgy tűnik, hogy még mindig nem érted a saját helyzetedet, Thea”, mondta ő is halkan, s a hang mentesnek tűnt minden olyan érzelemtől, amely nem a tárgyra vonatkozott; ez a hang tette őt olyan gyűlöletessé, de ugyanakkor megközelíthetetlenné is, „Nem kéne ennyire féltened magad, ugyanis semmi nem történhetik. Légy egy kicsit bátrabban közönséges, nyugodtan. Ez üzlet. Közönséges üzlet. A testedet fogod áruba bocsátani, helyesebben a testednek azt a bizonyos rését, mert ezen kívül nincsen már semmid. Ez a rés. Az életed most tárta föl előtted igazi természetét. Csak a test van, ez a luk, a tested, és semmi más. A férjedet megölte. Nem baj. Az apósodat megölte. Nem baj. Az apádat is ő ölte meg, de ez sem baj, mert félsz, egyedül maradtál, te élsz, ők halottak, és amikor letépi az ingét magáról, akkor láthatod, hogy meglehetősen kívánatos, mert a púpját nem is akarod látni, tehát így ajánlata minden tekintetben kedvező. Ringyó legyél, kérlek, és ne akarj az anyja lenni”.

„De hát egy ringyó is lehet anya, erre nem gondoltál, drágám?”, mondta Thea még halkabban.

„Fújd ki magad, nyugodtan.”

„Kedvesen kezelsz.”

„Nem. Csak igyekezlek megérteni.”

„De mit csináljak, ha a slejm ettől az átkozódástól úgy meggyűlik a torkomon, hogy majdnem megfulladok! mit csináljak vele? Szerintem ott köpni kell. Hülyeség volt kihúzni. Majdnem megfulladok! mit csináljak vele?”

„Nyeld le.”

„De ha nem bírom! Nem bírom!”

„Az üvegre sajnos nem köpheted, ha erre gondolsz.”

Thea megrándította a vállát.

„Kellek még?”

„Egy kis szünetet tartunk”, mondta Langerhans, s én fölálltam a székről, amelyen eddig oly kellemesen hintáztattam magam, mert Thea elindult felénk.

Tulajdonképpen unalmas óra volt ez, mint mindig, ha délutánba nyúlt a próba, s még ha a csarnok magasan elhelyezett, hosszúkás ablakait nem takarták volna is fekete függönyök, a külvilággal kapcsolatot kereső tekintet innen, e kívülről sűrűn rácsozott ablakból akkor sem láthatott mást, mint néhány karcsú kéményt a gyors alkonyatban sötétedő tűzfalak fölé nyúlni, a szemközti házak elfeketedett cseréptetőit és az eget, mely általában vigasztalanul és egyhangúan szürkének mutatkozott, néha mégis beálltam ide a függönyök mögé, mikor székemet udvariasan átadtam Theának, aki nem szerepelt a jelenetben, szeretett az emelvény szélére helyezett asztalkánál, Kühnertné mellett üldögélni; s az előzékenység annál is inkább kapóra jött, mivel ilyenkor, e lassan estébe hajló délutáni órában, mint a légszomj tört rám a bizonytalanság érzete, nevezhetjük egyszerűen szorongásnak is, ugyanis lényegében nem volt más dolgom itt, mint figyelni, ami egy idő után nemcsak fárasztónak, de kifejezetten egészségtelennek is bizonyult, fel kellett állni hát és valami más elfoglaltságot keresni, ám az ablakból elém táruló látvány már csak azért sem enyhítette nagyon szorongásomat, mert így is csak figyeltem, habár nem azokat a mozdulatokat, arcokat és hangsúlyokat, melyek a csarnok mesterséges fényébe nézve immár eligazítottak e játék belső, akár titkosan is személyes mozgatói között, hanem csak a falat, tetőt és eget egy durva vasrács mögül, de innen kinézve is olyan viszonylatokat kényszerültem megfigyelni, melyekhez csupán annyi közöm volt, hogy én figyeltem, s ez tán nem is kevés, hiszen az ég bármennyire is egyhangúan szürkének mutatkozott, a fényeknek mégis van annyi játékuk, hogy bizonyos részleteket más részletek rovására emelve ki, a látványt valamelyest mindig másnak és újnak mutassák, mint ahogyan a csarnok egyenletes fényében is adódott annyi meglepetés, mely felfedezésszerűen újnak mutatta a már unalomig ismertnek hitt mozdulatokat és azok egymáshoz való viszonyát; csakhogy hiába mondhattam jobb óráimban egyre gazdagabbnak magam, hiába halmozódott bennem e részletek és összefüggések tudása, ha ugyanakkor a beavatkozásnak avagy a tevőleges részvételnek minden természetes igényéről le kellett mondanom, az agy hiába termelt készségesen pofás ötleteket, ha egyszer nem volt határozottan eldöntött szerepem itt, nem volt helyem, s ez éppen egy olyan közegben jelentkezett alapvető hiányként, ahol mindenkinek a szerepe határozta meg a helyét a fölöttébb szigorú hierarchiában, ahol a fegyelemnek csupán a hatókör adhatott érvényt, irányt és funkciót, míg engem bizonyos értelemben csak megtűrtek azon a széken, amelyen ültem, pótszék volt, nem voltam több, mint „egy érdeklődő magyar”, ahogyan valaki megfogalmazta egyszer a hátam mögött állva és még arra se nagyon vigyázva, hogy ne halljam ezt a minden tekintetben sajátos minősítést, ami végeredményben nem volt sértő, hanem tárgyszerűsége révén még találóbb is, mint amilyennek szánták; maga az állapot sem tűnhetett szokatlannak vagy ismeretlennek, sőt, magamra nézvést szimbolikus értelmet is találhattam volna abban, hogy semmi módom nincsen az események menetébe beleavatkozni, néma tanú és tehetetlenségre kárhoztatott megfigyelő vagyok itt is, aki tehetetlenségének és némaságának következményeit is maga kénytelen elviselni, arra sincsen módja hát, hogy csírájában elfojtott igényeiből támadt szorongó feszültségeit legalább az indulatok természetesen hisztérikus módján vezethesse le, valóban magyar voltam hát, ebben az értelemben nagyon is magyar, s így aztán az sem volt csoda, ha Kühnertné kellemes figyelmessége és az a kitüntető érdeklődés, amit Thea tanúsított irántam, kifejezetten jólesett.

Thea megállt előttünk és én már készségesen fogtam is székem támláját, hogy átadjam neki a helyem, habár e készségben is volt valami karakterisztikusan túlzó, ennyire azért nem kellett volna félnem, hogy eme csekélyke jóindulatot is elveszíthetem, ő azonban most nem mutatott hajlandóságot arra, hogy leüljön, nem is lépett föl az emelvényre, mint máskor, hanem két könyökét az asztal lapjára csúsztatta, s anélkül, hogy ránk pillantott volna, az állát is megtámasztotta az asztal peremén, akár egy gyerek, kissé ágaskodnia kellett, ám épp elérte és saját karján megpihentetve fejét, a szemét lassan lehunyta.

„Micsoda undorító piszmogás ez az egész!”, mondta halkan, s közben pillája se rebbent; bizonyára teljesen tudatában volt annak, hogy viselkedése bármennyire színésznősen ripacskodó is, van annyira hatásos, hogy mindkettőnket fogva tartson vele, elvégre egy valóban nagy színésznő ripacskodott nekünk, lazításként, és ez nagyon is valódi indulatokról árulkodott; Kühnertné pedig nem válaszolt, hagyta, és én sem indultam el az ablak felé, hogy eltűnjek végre a fekete függönyök mögött, kíváncsivá tett, hosszan és hatásosan kivárt, kis sóhajtást hallatott, és időt engedve arra is, hogy kövessük válla finom emelkedését, süllyedését, majd anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, hangját pedig oly halkra fogva, hogy szavait alig lehessen érteni, mint aki halálos fáradtságának készséggel átengedi magát, ám gondolatait nem képes leállítani, élvezettel folytatta a megkezdett mondatot: „Teljesen tönkre fog tenni, teljesen tönkretett ezzel az undorító piszmogásával.”

S a próbacsarnokban most olyan mély volt a csend, hogy immár nem csupán a tetőt verő esőt és a fűtőtestek zümmögését lehetett hallani, hanem még azt is, amint Kühnertné az asztalon fekvő súgópéldányt becsukja, szabályos puffanásként hangzott, ám a gyors mozdulatot nem szánhatta másnak, mint ügyetlen felvezetésnek egy másik, már értelmesebb mozdulathoz; a szövegkönyvet ugyanis legalább oly kevés értelme volt becsukni, mint nyitva tartani, a szöveget már az első próbára jőve tudta, mint ahogyan kívülről tudták a színészek is, s így nem is maradt más dolga, mint a munka során felmerülő és olykor több ízben átalakított változatokat bevezetni, később esetleg kiradírozni, tintával véglegesíteni, valamint gondoskodni arról is, hogy e szövegváltoztatások minden kézen forgó példányba bekerüljenek, no és a biztonság kedvéért itt is kellett ülnie a vastag szövegkönyv fölött, figyelmét és hangját arra az esetre tartogatva, ha valaki váratlanul megakadna, s ilyenkor aztán egy jó tanuló buzgalmával adta föl a végszavakat, ez persze nem túl gyakran fordult elő, most viszont, mint aki tényleges munkára lel, mintha olyan feladatot kapna végre, melynek ellátásához belső késztetést is érez, férfiasan erezett kezét egy pillanatig az összecsukott szövegkönyvön nyugtatta még, aztán éppolyan gyengéden, mint mohón, Thea fejére csúsztatta kezét.

„Gyere, szívecském, ülj ide, pihend ki magad!” – súgta, s bár a mondatot nagyon jól lehetett hallani, ahhoz már mindenki elég fáradtnak bizonyult, hogy méltatlankodása jeléül bárki is felénk fordítsa a fejét.

„Rettenetesen kikészített.”

„Gyere, fiatal barátunk átadja neked a helyét.”

Ők ebben a játékban már jól összeszoktak, Thea most mégse moccant, arca akár egy nyitott táj, amit bárki csodálhat kedve szerint, önmagába merülve pihent.

„Föl kéne hívnod a fiúcskát. Sieglinde, hívd fel nekem”, folytatta ugyanazon a suttogásnál is halkabb hangon, „Kérlek. Úgy érzem, mintha nem lenne erőm hazamenni sem. Ha csak arra gondolok, hogy az öregem is egész nap magában piszmogott, akkor már a gondolatra is rosszul leszek. Egy kicsit szeretném már jól érezni magam. Arra gondoltam, hogy valahová elmehetnénk együtt. Egyáltalán nem tudom, hová, csak valahová és te felhívhatnád nekem a fiúcskát. Jó? Felhívod?”

Mintha azt játszotta volna, hogy álmában beszél, s ma tán azért túlozta el ennyire közös játékukat, mert Kühnertnét rá kellett vennie e kellemetlen feladat teljesítésére, amivel igencsak túlfeszítette a húrt.

„Én nem merem, mert a múltkor azt mondta nekem, hogy többé ne hívjam. Nagyon megkér, hogy többé ne hívjam. Hát nem túl udvarias fiú. De ha te hívod, akkor az mégse én vagyok, és akkor talán megpuhítható. Megpuhítanád nekem? Csak meg kéne rágnod egy kicsit”, s mintha válaszra várna, elhallgatott, de még mielőtt Kühnertné válaszolhatott volna, ismét megmozdult festetlen ajka, „Az öregemnek meg vennék egyszer majd egy nagy kertet, ha sok pénzem lenne egyszer, mert rettenetesen nehéz lehet neki egész nap abban a rettenetes lakásban ülni, rettenetes. Nekem jó, csakhogy most nincsen kedvem hazamenni. De neki rettenetesen lehangoló és szinte büdös lesz mindig az egésznapos piszmogástól, ahogy ül, képzeljétek el, ül, feláll, lefekszik, megint leül, s így telik szegénynek az egész élete. Ha lenne egy kert, akkor meg legalább megmozgathatná magát a piszmogása közben. Nem kéne vennem egy kertet neki? Felhívod?”

De ennyi kitérő után, vissza ama délutáni sétához! hiszen arra, mi történni fog, lesz még bőven időnk, míg a múltat oly gyorsan képesek vagyunk feledni, vissza hát! vissza oda, ahol elhagytuk, felidézve a percet, mikor is a légkúrát némiképpen drámai körülmények között befejezve, elindultunk az állomáshoz vezető egyenes úton a terebélyes platánok alatt.

Rögtön az érzékek csúcspontjára érünk el itt, a fasor legvidámabb órája ez, a tengerről fúvó szellő finoman lebegteti a fák immár hosszúra nyúlt árnyékát, s kedve szerint, kiszámíthatatlan hullámokban hozza közelebb avagy éppen foszlányokra tépve szét távolítja el a gyógyház nyitott csarnokában játszani kezdő zenekar kellemesen lágy muzsikáját; fogatok gördültek ilyenkor az állomás felé, hogy az érkezőket majd behozzák, s már hallani is lehetett messziről a közeledő vonat dohogását, csilingelését, sípolásait, lovasok trappoltak át az úton, magányosan vagy laza csoportban, hogy a szép hátasokat rögtön galoppra fogva megkerüljék az állomás csinos épületét, s elnyelje őket ama nevében is régies ízeket idéző „nagy vadon”, a bükkfaerdő sűrűsödő sötétje; no és a sétálók! főként a gyalogosan sétálók! ebben az órában ugyanis mindenki talpon volt és itt volt, kit kúrálandó betegsége ágyhoz nem kötött, itt illett lennie, hogy holmi csevegések, eszmék és bókok cseréjének céljából meg-megállva megtegye ezt a rövidke utat, oda és vissza; ha pedig bizonyos fontosabb találkozások, érdekessé avagy kötelességszerűvé mélyülő beszélgetések úgy hozták, akkor olykor az általános forgalomtól elkülönülve, többször is, bár ez nem nagyon illett, mert a társasághoz való túlzott kötődés valamely lelki mohóság megnyilvánulásának számíthatott, s itt aztán mindenki mindenkit figyelt; vigyázni kellett, hogy e vaskosan felcsattanó nevetésekből, elkomorodó homlokráncolásokból, kalaplengetésből, kézcsókokból, kacajokból, reszketeg bólogatásokból és felvont szemöldökökből kialakuló nagyvonalú fesztelenség, mely persze telve volt finom megbántottsággal és féltékenységgel is, ne sértsen semmiféle elfogadott formát, sima és minden keresettsége ellenére is keresetlen maradjon; fiúcskák és kisleányok, velem egykorúak, színes karikákat hajtottak a fehér márványlapokkal simára kövezett úton, és az ügyesség magasiskolájának számított, ha e karikák nem akadtak fönn az uszályos ruhákon, nem futottak egyenest a férfiak lábai közé; néha pedig maga Heinrich, mecklenburgi herceg is megjelent a nála jóval fiatalabb és valamivel magasabb hercegné társaságában, kísérőktől körülvéve, ami mindannyiszor sajátos formában változtatta meg e délutáni korzózás íratlan rendjét; látszólag ugyan semmi sem változott, hacsak nem tekintjük változásnak, hogy a látszatnak még egy fuvallatával lett gazdagabb az egész látszata, ám a gyakorló sétáló már a két karcsú talapzatra állított öblös márványkehelyhez érve észlelhette, hogy itt van ő, a két márványból való kehely amolyan jelképes kapuja volt a fasornak, s illatosan kilebegve omlott alá belőlük a bársonyosan mélylila petúniák zuhataga, igen, a herceg is jelen lesz ma, mert ilyenkor tán valamelyest feszesebbek lettek a hátak, egy árnyalattal még barátságosabbak a mosolyok, de ugyanennyivel halkabbak a nevetések és a szavak, még ugyan nem volt látható, amint a hercgné karjára támaszkodva kíséretének laza karéjában figyelmesen hallgat valakit, a beszélő minden szavát súlyos ősz fejének biccentéseivel erősítve meg, és nem is lett volna illendő akárcsak a pillantásunkkal is keresni őt, csupán észre kellett venni, mintegy véletlenül; s ugyanily lazán és elfogulatlanul, a léptek természetes üteméhez igazodva kiügyeskedni a másodpercnek azon töredékét, melyet figyelméből a beszélgetést meg nem szakítva nékünk ajándékozhat, hogy tiszteletteljes köszöntésünk ne a levegőben ússzon el, hanem viszonozható legyen; résen kellett lenni hát, kerülni mindent, mi kínos lehet, ugyanakkor ügyelni a méltóságra, s a fasorban hullámzó sétálók bizony résen voltak, felkészülten azon eshetőségre is, ha a herceg velük, éppen velük, velem, csekély személyemmel óhajtana ma néhány udvariasan kellemes szót váltani, némi irigységgel vegyes füleléssel figyelve, hogy ki a szerencsés, akivel épp szót vált, s később igyekezve arról is értesülni, hogy miről folyt a szó.

Anyám, kinek neveltetése folytán az illem dolgaiban különös jártassága, mondhatnám képzettsége volt, természetesen most is, ezen a délutánon is a leggyöngédebb hitvesre jellemző mozdulattal fűzte karját apám készséggel nyújtott karjába, s a legbájosabban mosolygott, miközben egyenesre feszített derékkal és háttal, mályvaszín ruhájának uszályát szabad kezének három ujjával kissé fölcsippentve, testének súlyát némiképpen apámra bízva, egymásba fonódva vonultak, én pedig tőlük kissé eltávolodva, gyakran lemaradva, mert nem bírtam elviselni marakodásukat, majd ismét csatlakozva, mert azért kíváncsi voltam, anyám oldalán; s mintha ezen alig fölemelt uszályok, hiszen nem volt szabad túl magasra vonni őket, csiszolták volna ily simára, fényesre, síkosra a sétány fehér márványkövét, surrogtak a selymekből, csipkéből, taftokból való kelmék, ruhák, a cipellők puhán csosszantak rajta, kopogtak a csizmák, cipők; s így aztán nem csoda, hogy az idegen vagy akár a jó ismerős se láthatta arcukon, mert apám is mosolygott persze, habár kényszeredetten, se testük tartásából nem érezhette ama féktelen gyűlöletet, mely kettőjük között valójában uralkodott: „akkor tán rögtön utazzunk is haza! hiszen nem az ön szórakoztatására vagyunk itt, kedves Theo, hanem az én egészségem miatt, ha nem tévedek!” – s ezen gyakran ismétlődő csendes jelenetekben anyám lett érzelmeik kormányosa, ő gyűlölt jobban, erősebben, hiszen számára apám puszta jelenléte is a kínok forrása volt, jelen volt, de nem tudhatta elérni, mint kinek felkorbácsolják vágyait, de soha nem tudják azokat kielégíteni, míg apám teljesen közömbösnek látszott maradni e vékonyka asszonyi test lelki nyújtódzásai iránt, még ha egyáltalán nem is volt az; anyámat tehát éppen erősebb indulata és az illem dolgaiban való kivételes jártassága tette alkalmassá arra, hogy e séták legkényesebb pillanataiban álljon bosszút, mert ez bizony bosszú volt a javából, s minél választékosabban csinálta, annál közönségesebb lett, ő volt ugyan az úr, a bosszú azonban alattomos, mert e bonyolult, ám a gyakorlattól mégis simára koptatott köszöntési és csevegési rituálé lélegzetnyi szüneteit használta ki arra, hogy éles, szúrós, és apám alkati nehézkessége miatt viszonozhatatlanul kellemetlen mondatait a társaság szeme láttára, a legelragadóbb mosoly kíséretében susogja és sziszegje bele apám fülébe.

S azon emlékezetes napon tán nem is annyira maga a mondat váltotta ki anyámból azt az előbb fegyelmezetten és fenyegetően lefojtott, aztán megduplázódott indulatával mindent elsöprő felháborodást: „vagy talán tévednék, kedves Theo? mondja meg! mért hallgat? legszívesebben szemen köpném ilyenkor!” – nem az, hogy apám megsértve korábbi egyezségüket, és be sem várva, míg a légkúra előírt gyakorlatainak végére érünk, figyelmeztetett, hogy amennyiben ily lassan csináljuk, akkor elszalasztjuk a vonat érkezését, sőt, mintha egyenesen ki akarta volna kényszeríteni ezt a felszólítást, lassított bizony, éreztem én, amint lélegzetével az időt húzza, s lélegzetemmel hiába igyekeztem a helyes és megszabott ritmusba terelni lélegzetét; nem, eme óvatlanul és ügyetlenül figyelmeztető mondat sokkal inkább egy eredendő, és kettőjük között minden pillanatban robbanni kész egyenetlenség jelzése, mondhatnám nyílt demonstrációja volt, puszta forma, ürügy, mely lehetőséget adott érzelmeiket megnyilvánítani, hiszen hallom még ma is, amint apám minden szándékolt könnyedsége ellenére is sután, kényszeredetten ejti ki e végeredményben igazán közömbös tényre utaló szavakat, mély hangja a szokottnál magasabb fekvésbe csúszik, hiába hát az ügyeskedés, anyám füle nagyon is jól működik, kihallja belőle, amit ő leplezni akar, ám nem tud, türelmetlenségét.

A vonattal ugyanis Frick titkos tanácsos volt érkezendő, kire apám napok óta izgatottan várt már, s akiről ők egymás között árulkodó módon nem is tudtak másként beszélni, csak úgy, hogy „a titkos tanácsos” avagy „a Frick”, nyomatékkal kerülve a keresztnév használatát, holott apámnak a legkedvesebb, a testi-lelki jó barátja volt ő, immár évtizedek óta, gyermekkori jó barát, s ahogyan ezt ma megítélhetem, megszakíthatatlanul és felhőtlenül; mintha a közös gyökér, hiába különböztek alkatukban és fölfogásukban olyannyira, egyetlen cserépbe plántálva tartotta volna őket, ami megint csak nem csoda, hiszen mindketten ugyanazon középkori szigoráról híres és hírhedett egyházi intézmény neveltjei, és életük további folyását tekintve, végső soron ennek szökevényei voltak; közösségük lehetett tehát akár neveltetésük szigorának vagy épp e szigor elleni lázadásnak utólagos igazolása is; s ha anyám ügyelt rá, hogy szájára ne vegye a titkos tanácsos keresztnevét, akkor így árulta el, hogy nem kíván, semmiféle formában nem kíván személyes viszonyba kerülni azzal a férfival, aki véleménye szerint erkölcstelen életmódjával, erőszakos és kegyetlen modorával megrontotta és minden pillanatban megrontja „erkölcsileg sajnos túl gyenge lábon álló” apámat, „Theodor, ön úgy viselkedik, mint valami megbűvölt bogár a fénynél, úgy viselkedik! gyermekes és nevetséges, ha együtt vannak, s mélységesen szégyellem magam!” – apám pedig, aki egyébiránt valóban csaknem érzéki élvezettel ejtette ki barátja keresztnevét, de nemcsak magát a nevet használta, hanem ráadásul még játszott is vele, becézte, kedvesemnek, sőt mi több, szaroskámnak, cicámnak, galambocskámnak szólította a titkos tanácsost, habár őrizte is a megszólításban az Alma Mater egykori szigorát, minthogy ma sem voltak tegeződő viszonyban; ha viszont anyámmal beszélt róla, akkor minden bizonnyal azért kerülte e kedves keresztnév használatát, hogy éppen oda ne engedje belépni őt, azon forró viszonyba ne! ahová anyám minden áron, akár magának a viszonynak a tönkretétele árán is bekívánkozott, s ez volt aztán az a rejtélyes pont, az a tiltott terület, ahol egyikük sem ismerte a tréfát.

Egyszer, délutáni álomból ébredve, magam is tanúja voltam egy ilyen, anyám által bizton nehezményezhető együttlétüknek, kinn álltak a teraszon, napsütésben, s a szalon keskeny díványán meg se kellett moccannom, hogy a szellők által minduntalan fölfújt és visszaszippantott muszlinfüggönyön át lássam őket, ők ellenben nem láthattak engem; túl jó helyzet, túl ritka alkalom volt ez ahhoz, hogy önként eláruljam magam, meg kába is voltam még kicsit; a korlátnak támaszkodva álltak mindketten, s mindketten a mellvédre fektették karjukat, magányosan a napfényverte térben, egymáshoz nem túl közel, bár a dürückös, esőrágta kövön bizonnyal csaknem összeértek ujjaik, ami nem csak meghittséget, de feszültséget is adhatott e szembefordulásnak; úgy álltak ott azonos pózban, világos nyári öltönyeikben, mintha tükörképei lennének egymásnak, egyforma magason, csakhogy nem lehetett eldönteni, melyikük tükrözi a másikat, egymást tükrözték, „az ösztönök, drága barátom, az ösztöneink és az ingereink!”, mondta Frick, mikor még nem nyitottam volt ki a szemem, s a hang kellemesen zengett bele az ébredésbe, mélyen, halkan, oly természetesen, mint mikor saját hangján, önmagában gondolkodik az ember és nem a másiknak beszél, „most is, hogy itt állok és van szerencsém a tisztelt szemébe nézni, ez is, minden pillanatunk! mert előre teleírt lapok vagyunk barátom, s tán ezért olyannyira unalmasak a magunk számára is! az erkölcsi megnemesedés, a jó és a rossz, ezek mulatságosan ostoba dolgok, s Ön tudja jól, hogy én Istenről nem beszélek szívesen, egyszerűen nem szeretem ezt az Istent, de ha van még hely, hol fölkereshetjük őt avagy felkereshet még minket ő, akkor az nem másutt, mint éppen az ösztöneinkben, ott talán tényleg ő maga uralkodik, ha ez lenne állítása, akkor készséggel elismerem, ám ha így van is, akkor mozdulatlanul, kisujjának egyetlen ízecskéjét sem billentve, hiszen már úgyis mindent előre megszabott, nincsen mit csinálnia, ő tétlenül és közömbösen figyeli, miként cselekedjük meg mi azt, amit ő már megcselekedett, mikor is eltervelte bennünk, végrehajtotta már, mikor belénk írta volt, azt mondhatom tehát, ha nem untatja nagyon ez a laza gondolatfutam, hogy az erkölcsi megnemesedés, következésképpen a jó és a rossz fogalmát nem a dolgokban magukban találjuk, hanem mi helyeztük utólag beléjük, s a filozófusok, lélekbúvárok, meg az egyéb haszontalan népség azért tálalják úgy föl nekünk, mintha ez a dolgok belső természete lenne, szomorú étek! mert túlságosan szégyentelennek, túlzottan egyszerűnek és minden látványos rendszer nélkül valónak találták volna cselekvéseink rugóit az ösztönökben keresni, ők valami magasabbrendűt kerestek, el ezektől a közönséges dolgoktól; valami eszmét, szellemet, ami magyarázni látszik e kellemetlen zűrzavart, a gyengék vigasza ez! s közben persze magának a zűrzavarnak a belső természete kerülte el figyelmüket, mert semmit, csaknem semmit nem hoztak tudomásunkra azokról a szépséges részletekről, nem számították bele! melyeket azonban mindenki és minden percben érezni kénytelen, ezek lettek az úgynevezetten illetlen dolgok, s így ha én azt hallom, mi a jó és mi a rossz, akkor egyszerűen arra gondolok, hogy ma még nem sikerült rendesen szarnom, holott a szellemi tisztaság szempontjából ez hallatlanul lényeges, avagy finganom kellene, ám ezt jó társaságban nem teszi az ember, mert ennél nem is több az úgynevezett erkölcsi megnemesedés, néhány pillanatig vissza tudjuk tartani!”

„Ön hívő ember, kiscicám! megnyugtat, irigylem!”, szól ekkor apám olyan halk, bensőségesen természetes hangon, miként barátja is beszélt; s mindeközben nem csak testük és fejük nem moccant, de tekintetük sem, egyenesen és a lehető legnyíltabban néztek egymás szemébe ilyenkor, mintha a kapcsolatuk ezen módja fontosabb lenne minden lehetséges gondolatnál és érintkezésnél, ugyanakkor a két szempár közel sem került a szerelmes egyesülés borzongató veszélyébe, nem keresték e menedéket, ennél sokkal lényegesebb és erősebb hatású volt, ami történt, mert talán éppen az emberi egyesülések lehetetlenségének tudatában tartották és fogták egymást a szemükkel, valamelyest túltéve magukat azon érzéki izgatottságon, amit két egymásba merült tekintet kínálhat, ám ugyanakkor kihasználva az érzékiségnek ezt a természetes támpontját, innen indultak el, pillantásukat csupán annyira mozdítva, hogy figyelembe vehessék a pillák, a szemhéj, valamint a szemüreg körül képződő ráncok parányi mozgásait, s mindez egy önkéntelen és finom mosolyt eredményezett a száj körül, egyforma mosolyt, „Fejezzem ki magam egyszerűbben?”, kérdezte Frick, mintha a kérdés egy el sem hangzott fölszólításra lenne válasz, „Nem ártana, ha megbocsát”, mondotta apám, megerősítve barátját abban, amit az önmagától is kívánt; nem a test megtévesztő felületén kalandoztak el tehát, egymás gondolatainak hátterében is otthonosan mozogtak, nem adták át magukat semmiféle lehetséges gyengeségnek, s ilyen értelemben valóban volt ezekben az együttlétekben valami hideg és kegyetlen, ám ugyanakkor mintha Erósz korlátlan hatalmát hiába is próbálnák megkerülni, valamely ravaszabb módon, a megfigyelés, a gondolatolvasás és az ellenőrzés végletes szemérmetlenségében és a másik iránt tanúsított végtelen figyelmességben elégítené ki őket és önmagát, „Nézze, túlzás lenne azt állítanom, hogy kizárólag a lábunk között!”, válaszolta Frick eltűnődve mindazon, amit maga mondott, „Mintha pedig ezt akarta volna állítani!”, szólt most ismét apám, s ha ily rövid mondatokat váltottak, akkor egy idő után hangjuk fekvése, erőssége és színe valóban olyannyira idomult, összemosódott, akárha egyetlen ember beszélne, érvelne, vitatkozna önmagával, „Nem! Közel sem! Így talán magam is az ostorozott hibába estem!”, ismerte be Frick valamivel hangosabban, de minden indulat nélkül, „Részletezze!”, s apám felszólítása szünetnyi csendként a levegőben maradt.

„Régi, jó szokásunk szerint talán induljunk ki abból, hogy itt állok, s itt áll velem szemben Ön is!”, szólt aztán ismét Frick, aki mégis magasabbnak tetszett, mert ő vékony volt, habár arányosan, s egyáltalán nem szikár, és nem csak a teste, melyet a délelőtti tengeri fürdőzések alkalmával alaposan szemügyre vehettem az újabban divatba jött, víztől tapadó dresszben, de az arca is mintegy a koponya csontozatára soványodva, simulva; enyhén kopaszodott, s hogy ez ne legyen annyira föltűnő, hiú volt bizony! katonásan rövidre nyíratta napfénytől könnyen szőkülő, pihésen vékony haját, „Mert amennyiben sikerül nagyvonalúan félrelöknünk az igencsak belénk nevelt erkölcsi elveket, akkor bizonyosságnak nem is marad más, nem is marad több, mint ez, itt vagyunk! a létezés puszta érzete és a látvány, legföljebb ezen gondolkodhatunk, ami nem kevés, és meg kell vallanom, hogy ellentétben az imént említett mihaszna műkedvelőkkel, engem semmi más nem is érdekel!”

Ekkor azonban halkan fölnevetett az apám, s e rövid, nem is szándéktalannak ható nevetésből kitetszett a gúny, mire Frick lendülete ismét megtört némiképp, arcán pedig, mely a legkivételesebb arcok közé tartozott, mit eddigi életem során látnom adatott, a futó zavartól meglazultak kissé a töprengés élesebb vonásai, ez meg igazán nagy szó! mivel arcát talán éppen a bensőséges nyugalom, a természetes gőg, a tiszta és zavartalan fennsőbbség jellemezték leginkább, no és a csupaszság! tán mert a természet oly nagyvonalúan formázva anyagát, nem leplezte sem kicsinyes részletekkel, sem bájos hájacskákkal azon csontkoponyát, mely az arcot hordozni hivatva volt, s jegyezzük meg: amelyre halálával majdan újra lefoszlani lesz kénytelen; néha egyenesen halálfejnek tűnt nekem, levélnehezéknek egy íróasztalon, halottnak, lefőzött csontnak, hiába beszélt oly gyorsan és oly sokat, máskor meg, miként ma is, ragyogott tökéletes gömbölydedsége, a barnás bőr, amit nyaranként a tengeri fény csaknem feketére égetett; fényesen feszült a széles nagy homlokon, míg a teljesen kiborotvált orcákon hajszálnyi ráncokba rendeződött; e száraz ráncok mégse mutatták idősebbnek a koránál, mert szinte előviláglottak hatalmas, fölöttébb élénk szürke szemei, hűvösen szürke, kegyetlen pillantású szemek, s a szigort csaknem hegyes orra és a meglehetősen vékony ajkak is hangsúlyozták, míg az áll gyermekesen puha gödre mégis kölcsönzött valamely vonzó gyengédséget arca egészének, „ne gondolja, hogy a hatalom akarása nem ajándékoz meg a létezés élvezetével!”, folytatta aztán, az enyhe zavar pedig gyorsan visszasimult a finoman gunyoros mosolyba; még mindig moccanatlanul tartották, fogták egymás tekintetét, „Sőt! Ellenkezőleg! A hatalom akarása és bírása nagyon is mélyre vihet benne, vagy ha óhajtja, akkor nagyon magasra! nem mélyebbre és nem magasabbra persze, mint mikor a természetünknek legmegfelelőbb ritmusban és módon jutunk a magömlés élvezetéhez, eme élvezetek között is a legnagyobbhoz, de hiszen épp erről szerettem volna beszélni, hiszen a világban minden a magömlés élvezetét kívánja és kínálja, ha elég szabadok vagyunk e kívánságokat és kínálatokat észrevenni! kifejezetten kedves tehát Öntől, hogy közberöhögcsélt és gondolkodásomat ebbe az irányba térítette el, a lényeghez! nem nehezményezem”, lélegzetnyi szünetet tartott, „Úgy bizony! az érzékek és a gondolkodás, az ösztönök és az eszünk között van valamely kellemetesen lehetséges egyensúly, az ellensúlyok egyensúlya ez! s így éppen a hatalomban élő ember a legalkalmasabb a létezés élvezetére, hatalmának bírása ugyanis az ész és a gondolkodás lehetőségeinek legszélsőbb határáig viszi, onnan fordul aztán vissza, már aki tud!, hogy ösztöneinek élvezetét megkeresse, de mert e szélső értékek veszélyeitől megszűnt már félni, mindenféle erkölcsi gátlást levetkezett, s ezért ugyanily gátlástalanul fordul érzékiségének élvezetébe és ott is a legszélsőbb határokig engedi és űzi magát; és ki szabadabb, ha nem éppen az, aki a legmélyebben szenvedi és élvezi önnön határos, mert előre kiszabott lehetőségeit, de azokat aztán fenékig barátom! még akkor is, ha szabadságunk nem engedi tudnunk, hogy mi ez, mert mi ez? mi ez az egész? hiszen a szabadság annyiban valóban korlátozott, amennyiben nem elméleti kérdés, hanem az önmaga lehetőségeit fölismerő akarat ésszel nem fölérhető gyakorlata! de mit fecsegek? amúgy is tudja, mire gondolok.”

„Újabb izgató kis kaland?”, kérdezte apám.

„Hasonló”, sóhajtotta ő.

„Meséljen”, szólt apám.

„Színésznő”, válaszolta ő.

„Gondolom, szőke és fölöttébb fiatalka”, így apám.

„Ó, ez a legkevesebb, ami róla elmondható!”

És folytatta volna ő, nem csupán elnagyoltan vázolva élményét, hanem bizony részletezve is, amint azt egy másik alkalommal tapasztalni volt szerencsém, ha nem kellett volna e pillanatban mindkettőjüknek a parkból a teraszra fölvezető széles lépcső irányába fordulniok, így azonban a beszélgetés sajnálatos módon épp legérdekfeszítőbbnek ígérkező pontján szakadt félbe; a szokásos délutáni kávézások egyikéről megtérve, Wohlgast kisasszony társaságában föltűnt ugyanis anyám alakja, lassan, valamely bizalmas egyetértésben kielégülve lépkedtek fölfelé, a kisasszony pedig a maga harsány modorában, kissé reszelősen mély hangján már a lépcső aljához érve megindította incselkedő támadásait, „Ó, a férfiak itt!”, kiáltotta szinte egyidőben Frick utolsó mondatával, „s miközben mi súlyos kérdésekről tárgyalunk, mondom én Thoenissenné asszony! mondom én, hogy vége annak a régi szép világnak, mikor sorsunkat még ők tartották kezükben, mert miközben mi tervezeteket készítünk és határozatokat hozunk, ők, a férfiak, kellemesen ledér konverzációkban merülnek el, avagy tévedek? most az egyszer lennének őszinték hozzánk! kérhetem, hogy ne füllentsenek?”

Ám mindez jóval előbb volt, talán két, talán három nyárral is elébb, legalábbis emlékezetem így őrizte meg, s mivel egy gyermek esze nem kész még fölfogni a felnőttek minden okosságát és ostobaságát, így kényszerült e régi jelenet homályos foltjait kiegészíteni most a képzelet.

Régebben, mondom bizonytalanul utalva emlékeim némely határozottabb foltjára, mert mintha a szép Wohlgast kisasszony, akiről mindenki tudta, hogy a franciák ellen vívott háborúban, anno hetvenegyben veszítette el szerelmesét, valami nyalka tisztecskét, s ezért némi hazafias fölbuzdulástól elragadva megfogadta, hogy élete végéig gyászolni fog, „a sírig és tovább!”, örökké emlékeztetve a világot arra, hogy „micsoda galádságot követtek el, nemcsak velem, hanem velünk!”, s akkoriban mintha még valóban sötétszürke ruhát viselt volna, már nem feketét ugyan, és aztán ez a szürke is minden évben egyre jobban halványodott, hogy azon a bizonyos délutánon, mikor mi anyám elszabadult gonoszkodásának jóvoltából a legziláltabb állapotban érkeztünk ki az állomásra, akkor, éppen akkor haladva át a pompás, és ebben az órában különösen hűvösnek tetsző csarnokon, mikor a tömzsi mozdony négy piros kocsiját maga után húzva már befutott, egy fehér, habfehér csipkeruhában pillantsuk meg őt!

Apámból ekkor már úgy álltak ki anyám válasz nélkül hagyott hegyes mondatai, miként a nyilak Szent Sebestyén testéből valamely romantikus ábrázolaton, mélyen befúródva a bőr alá, bele a húsba és a levegőben reszketve még, s az egyetlen mondat, mit sikerült kinyögnie, arra vonatkozott, hogy akkor tán tényleg forduljunk vissza, ám anyám úgy tett, mintha ezt nem is hallaná, és persze minden a kezére játszott, mert itt sem maradt lélegzetvételnyi idő, köszönteni kellett az ismerősöket és mosolyogni, a nyitott peronon ugyanis népes társaság gyülekezett, s nem csak az érkezőket fogadni jöttek, hiszen egyáltalán nem érkeztek oly sokan, hanem egyszerűen örülni annak az élénk látványnak, melyet a technikai haladás eme kis csodája történésként nyújthatott; mintha e rövid délutáni séta csak így és itt lehetne méltóképpen és hangsúlyosan befejezhető; s nem is tudom, hogy míg e vasútvonal, mely a herceg nyári rezidenciájának városát, a kedves és igen patinás Bad Doberant a szép nevű Kühlungsbornnal összekötötte, még nem létezett, mivel is szórakoztatta magát a fürdőző közönség, mert most, mintha színházi páholyukban ülnének, a zsongás is elcsitult, mindenki megbűvölten bámulta, midőn a szorgos kalauzok kitárják a vagonok ajtaját, leengedik a lépcsőket, az érkezés nagy pillanatát! a hordárokat, amint a mozdony pöfögő és sivító gőzfelhőiben eltűnve és előbukkanva megint, sietve kipakolják a terjedelmes és súlyos poggyászokat, hogy aztán az állomás főnökének jelzésére, miközben az üdvözlések és búcsúzások hangjait lehetett hallani mindenfelől, néhány perces üres várakozás után a lépcsők ismét eltűnjenek, az ajtók túl hangosan becsapódjanak és az érkezőkben a megérkezés izgatottan örömteli fáradtságát, a várakozókban viszont az elvágyódás szomorkás csendjét hagyva maga után, sípolva, csöngetve, dohogását fokozatosan az egyenletes zakatolásig erősítve föl, tűnjék el e jelenésnyi történés a legközelebbi kanyarban, s ismét, most már hangsúlyosabban magunkra maradjunk itt, ahol vagyunk.

Peter van Frick ott állt hát ama piros vagon nyitott ajtajában, elsőként jelent meg, s a peronon végigfuttatva tekintetét azonnal észre is vett bennünket a várakozók között, éreztem és láttam, hogy észrevesz, mintegy kiválaszt a fogadására megjelent ismerősök és barátok seregéből, ám azonnal más irányba fordult, arca a szokásosnál komolyabbnak és mosolytalanabbnak tetszett, némiképpen sápadtnak is barnasága, elegáns, angolosan szabott útiöltönyt viselt, mely még magasabbnak és még karcsúbbnak mutatta alakját, puha kalapját és kis útitáskáját lezseren tartotta egyik kezében, míg a másikkal, miközben könnyedén lelépdelt a lépcsőn, azonnal visszanyúlt, hogy valakit lesegítsen, valakit, akit még nem lehetett e pillanatban látni, de a következőkben már igen, Nora Wohlgast kisasszony volt az, semmi kétség, hogy ő, fehérben, miként egy menyasszony, akkor láthattam először fehérben, habár az események későbbi gyors és éles fordulatainak következtében elmondható, hogy csaknem utoljára is; s ha a titkos tanácsos érkezése, tekintettel arra a kényes szerepre, melyet a császár ellen nemrégiben elkövetett kettős merénylet leleplezésében és a tettesek kézrekerítésében játszott, s amelyről ez idáig a heiligendammi nyaraló közönségnek csak az újságokból volt módjában értesülni, most azonban első kézből remélt a részletek és rejtett összefüggések tudomásának birtokába jutni, eseménynek, kivételesen jelentős eseménynek számított most, ez a közös érkezés viszont egyenesen a botrány határát súroló szenzációnak, habár éppen arra a kivételes helyzetre való tekintettel, melyet Frick titkos tanácsos e körben élvezett, ezúttal mindenki hajlandónak mutatkozott a szemét szépen behunyni, mintha nem látná, amit látni kényszerül, mintha csupán valami véletlen összejátszásról lenne szó, másrészről persze a társaság kedvencének mindig emeli tekintélyét, fokozza fölényét, ha egy kissé botrányosan viselkedik, hiszen azáltal emelkedik fölénk, azzal ural bennünket, hogy átlép olyan határokon, melyeken mi nem merészelünk; de a kisasszony! hogyan kerülhetett a kisasszony erre a vonatra, ha a reggelit még velünk költötte el a közös asztalnál? s miért fehérben hirtelen? ennyire feltűnően fehérben, amit már korát tekintve sem nagyon engedhetett meg magának, hiszen immár közelebb járt a harminchoz, mint a húszhoz! miért hát ez a kihívás az öltözködésben, ami tőle teljességgel szokatlannak tetszett, miért? vagy tán a tanácsos, e megrögzött és szenvedélyes agglegény eljegyezte titokban, netán feleségül is vette volna már? és e bennem is fölmerülő kérdésektől vezetve előbb anyámra, majd apámra néztem, mintha választ remélnék találni az arcukon; anyám arca nem válaszolt, apám arcán viszont a felindultságnak és a megrendültségnek olyan áramai látszottak átsuhanni, melyek egyáltalán nem voltak számomra érthetők, önkéntelenül, mintha valami végzetestől kéne visszatartanom, megragadtam a kezét, és ő mintegy tehetetlenül hagyta ezt, sápadt lett, hamuszínű, de szeme megszállott dülledéssel meredt e félreérthetetlenül összetartozó párra, szája bambán elnyílt és úgy maradt, miközben közeledtünk is, ők jöttek felénk és mi mentünk feléjük, hogy a következő másodperc töredéknyi idejében az üdvözlések némiképpen túlhajtottan lelkendező felkiáltásaitól is taszítva a Frick köré záródó színes embergyűrű élő részeként megálljunk; legalább húsz elkezdett és befejezhetetlennek tetsző mondat csapott itt össze hirtelen, menthetetlenül gubancolódott egyik a másikba, s mivel mindenki a sajátjával foglalatoskodott, élénken érdeklődve az utazás körülményei felől, kifejezve a tanácsos megérkezése fölött érzett örömét, utalva arra a bizonyára „fölöttébb kimerítő munkára”, mely így „megsápasztotta” arcát, s e társalgási közhelyek laposságainak hangerő és érzelgősség által túlhevített levegőjében senki nem figyelhetett ama másik arcra, apám baljós arcára, tán maga Frick sem, azt azonban már mindenkinek látnia és hallania kellett, amint kezét kirántja kezem ijedt szorításából, egyenesen Wohlgast kisasszony arcába hajol, és bár suttogni szeretne, de mégis kiált: „Te meg hogy kerülsz ide?”

Akárha nem lenne erő és indulat, mely a kemény páncélzattá merevedett látszatokat át tudhatná törni, mert mégsem pattant ki hangosan a botrány! senki nem kezdett el sikítozni, senki nem kezdett ütlegelni senkit, mégha az emberi természetben rejlő hisztériára való hajlam most ezt követelte volna is! mintha apám kérdése el sem hangzott volna még, avagy a legtermészetesebb dolog lenne ezt és így megkérdeni, holott tudván tudhatták, hogy nincsen és nem is lehet Wohlgast kisasszonnyal olyan viszonyban, ami e tegeződő formában és nyilvánosan feltett kérdést megengedi; vagy mégis? valami zűrzavaros és sötét lepleződik le itt? nem is kettősről, hanem hármasról, sőt, anyámat is beleszámítva, négyesről lenne itt szó? de nem és nem! mégsem látszottak semmit észrevenni, mindenki simán befejezte a maga mondatát és lelkesülten egy újabba kezdett, hogy e szavakból kijátszott társasági zene mégis érintetlen maradjon minden zavaró tényezőtől; és önmagamon is érzékelhettem az illem szigorú törvényeit, mert hiába környékezett valami ájuláshoz hasonló gyöngeség, hiába éreztem jól, hogy ez már maga a botrány, a szakadék megnyílt, nincsen semmi haladék, s immár nemcsak azon máskor is tapasztalt baljós érzés fenyeget, hogy zuhanni fogunk, hanem ez már maga a zuhanás, benne vagyunk! legszívesebben lehunytam volna a szemem és a fülem befogtam volna, ám nem tehettem semmit, mert lévén az illem erősebb, mint én magam, fegyelmezettnek kellett maradnom; anyám teljesítménye pedig egyenesen csodálatraméltónak tűnt, mert miközben Frick finoman meghajolt előtte, hogy megcsókolja a kezét, ő még nevetni is tudott és szívből, könnyedén: „Ó, mennyire örülünk kedves Peter, hogy végre itt lehet! s ha nem oly fontos állam-ügyek tartóztatták volna, akkor bizonyára meg se bocsátanánk, hogy ily sokáig hiányolni kényszerültünk!”, de valójában nem volt megállás, mert mikor Frick továbblépve apám elé került, s még valami kellemes önelégültséggel mosolyogva az anyámnak adott válaszán: „És én igyekezni fogok, hogy bepótoljam minden mulasztásomat!” – nyújtotta a kezét, most persze nem ölelték meg egymást! apám még hangosabban kiáltott: „Államügyek? Nevetséges!”, és egyáltalán nem látszott késznek elengedni a titkos tanácsos kezét, erősen szorította, és átláthatatlanná merevedett tekintettel nézve annak szemébe, hirtelen suttogásig halkította hangját: „Talán bűnügyek, kedves Frick uram! nemde? S nem is oly nehéz leleplezni, ha jól megszervezi az ember azt a merényletet!”

„Ön szellemes ember!”, mondotta Frick olyan csiklandósan nevetve erre, mintha a legjobb tréfát hallotta volna, s megint egyszer meg volt mentve a helyzet! a kis társaság tagjai pedig nyíltan siettek most már segíteni, apám további attakjainak elhárítására is felkészülve, mindenki hangosabban kezdett beszélni, s így a legteljesebb és legidegesebb hangzavar állt elő, míg egy idősebb, tisztelettől övezett dáma, ki bizonyára már sok vihart megért, s ezért volt kellő gyakorlata menteni a menthetőt, „Én elragadom innen Önt!” felkiáltással Frick karjára fűződve, mintegy kimozdította a társaságot ebből a döbbenettől lecövekelt helyzetből, míg a többi hangok már e megváltozott helyzetet kommentálva igyekeztek elleplezni a pillanatnyi kínt; „botrány! botrány!”, gondolhatta azonban mindenki magában; s ekkor anyám is belekarolt apámba, ami most mindenképpen úgy hatott, mintha lefogná, s ő erre rá is szorult, mert mintha ütni akart volna, vagy ordítani; „Igazán nem szép tőlem, ám fontos mondandóm tán mindenki számára érthetővé teszi faragatlan sietségemet, a herceg ugyanis várja Önt!”, emelkedett ki a nyájasan reszketeg hang a többi közül, miközben a társaság elindult a csikorgó kavicson az állomás fehér csarnoka felé; egyedül, kifejezetten magányosan, csupán ketten maradtunk, Wohlgast kisasszony, aki még a korábbi helyzettől nyűgözve nem tudhatta hasznosítani eme mentesítő változást, no és én, akivel senki nem törődött.

„Na tűnjünk el innen, gyorsan!”, hördült fel ekkor apám az ellenkező irányba indulva el, ám valamely kellemetlen fehér jelenség állta el útjukat, maga a kisasszony, aki az iménti zűrzavarban valahogyan anyám elé kerülhetett, s megbénult agyában percek óta egy könnyednek ható magyarázat után nyomozva, éppen most látszott megtalálni a megoldást, „El sem hiszik! Reggeli után kedvem kerekedett valami nagyobb sétát tenni, és Bad Doberanig meg sem álltam! ott pedig kivel találkozom?!”, szólt a csevegés hangján, ami azonban a legmulatságosabb paródiának hatott most, „Kisasszony, botrányosan viselkedett!”, mondotta erre anyám némiképp fennsőbbségesen, egyenesen és nyugodtan nézve a kisasszony szemébe, de apám által ugyanakkor kimozdítva helyéről, s így csaknem elsodorták, félretaszították; én pedig siettem utánuk, át a pályatesten, hogy aztán a másik oldalon némán és szinte rohanva hagyjuk magunkat a bükkfaerdő ösvényétől vezetni, és kirándulásra emlékeztető nagy kerülővel, a lápon át érjünk haza, már jóval sötétedés után.

Ó, szörnyű éj következett!

Mert arra riadtam, hogy valaki áll a terasz nyitott ajtajában, kinn áll, az áttetsző függöny mögött, vagy tán csak árnyék? kísértet lenne mégis? s mivel szemhéjam mozdulatát is észrevehetőnek hittem, nem merészeltem azt sem megmoccantani, nem mertem újra lehunyni szemem, pedig oly jó lett volna semmit nem látni és semmit nem hallani abból, mi elkövetkezik! mintegy megduplázva félelmemet, a délután rettenete hirtelen visszatért, s lebbent is a függöny! az alak belépett, rögtön átsietett a szobán; sötét volt, fénytelen éjszaka, léptei koppantak a csupasz padlón, aztán a puha szőnyegen, s így anyám mégis fölismerhető lett ebben az alakban; a folyosóra nyíló nagy ajtóhoz ért, valószínűleg a kilincsre tette kezét és le is nyomhatta kicsit, rövid kattanás törte meg eme legteljesebb éji némaságot, melyben a tenger lusta csapásai éppen csak hallhatók és a fenyők sem susogtak, szélcsend; majd meggondolva magát, ismét átsietett a szobán, a léptek, hattyúprémes könnyű papucsának magas sarkai oly céltudatosan kopogtak, mintha tudná, hogy hová siet és miért, uszályos fésülködő köpenyét viselte, minden bizonnyal csak a hálóingre kapván föl azt, suhogtak gazdag selymei; és amint visszatért a terasz ajtajához, néhány pillanatig mozdulatlanul maradt, én szólni akartam, de éreznem kellett, hogy nem jön ki hang a torkomon, mintha álomban történne mindez, holott tudható volt, hogy ébren vagyok; majd óvatos és leselkedésre kész figyelemmel félrevonta a függönyt, de nem lépett ki, hanem sebesen visszafordult és átkopogva a szobán ismét a folyosóra szolgáló hármas ajtóhoz ért, a kilincset hevesen lenyomta, félreérthetetlen volt e zaj, az ajtó azonban nem engedett, elfordította a zárban a kulcsot, mitől az kipattant magától, és mégsem lépett ki rajta, hanem vissza a teraszra, míg a másik kissé nyitva is maradt, és az enyhe légvonat a fehér függönyöket megbillenteni látszott a sötétben, én pedig fölültem.

„Mi történt?”, kérdeztem halkan, túl halkan is, minthogy a félelmet fölváltó döbbenet egyszerűen a nyakam ragadta meg, ám a kérdésről tudomást se véve, talán nem is hallva azt, a teraszra most kilépett, néhány lépést tett is ott, s akárha papucsának kellemetlenül hangos koppanásai állítanák le e lépteket, sietősen visszamenekült, „Mi történt?”, kérdeztem immár hangosabban, miközben ő megint csak a folyosóra nyíló ajtóhoz ért, kitárta, de onnan is vissza! s nekem ekkor ki kellett ugranom az ágyból, hogy segítségére legyek.

Testünk összeverődött az ellentétes irányú lendületben, egymás testén akadtunk fönn a sötét terem közepén.

„Mi történt?”

„Tudtam én, ezt öt éve már tudom!”

„Mi történt?”

„Tudtam én, ezt öt éve már tudom!”

S megkapaszkodtunk egymásban itt.

Teste feloldhatatlanul merevnek tűnt, szinte érződött, ahogyan a feszültség megkeményíti, s bár egy pillanatra átölelt, s én is ölelve igyekeztem átadni magam, mégis határozottan érzékelnem kellett, hogy rajta érintkezésünk végül is nem segíthet, készségem hiábavaló, én érzem őt, ő azonban nem érez engem, lehetnék neki akár egy szekreter vagy egy karosszék, amiben egyensúlyát veszítve megkapaszkodik, hogy aztán az elhatározás, amely az eszelősségig érlelődött benne, továbbrepítse és beteljesítse akaratát; mégsem akartam elengedni magamtól, oly erősen szorítottam a testére testemet, akárha pontosan ismerném céljait, tudhatnám tehát, hogy milyen szörnyű merénylettől kell visszatartanom; nekem mindegy volt, hogy mitől, hiszen sejtésem is alig lehetett róla, ösztöneim parancsolták, hogy valamitől, bármitől, mindentől vissza kell tartanom, amit most csinálni akar! s mintha konok erőfeszítésem hatással is lett volna rá, mintha fölismerne végre, igen, a fia vagyok, hozzá tartozom, lehajolt hozzám és erős indulattal, csaknem harapva csókolt a nyakamba, ám a következő pillanatban épp e csókból és testem félelmeiből nyervén magának további lépéseihez erőt, egyszerűen leszakította karomat a derekáról, eltaszított, „Szerencsétlen!”, kiáltotta kétségbeesetten, s futva indult ismét a terasz ajtaja felé.

Futva követtem.

A teraszon át, ám nem a parkba levezető széles lépcső felé, mint azt sejteni lehetett volna, hanem az ellenkező irányba; a kisasszony lakosztályának ajtajában állt meg.

Odabenn égtek a gyertyák, nyitva az ajtó, s a fény reszketőn, libegve kúszott a kőre, a lábunk elé.

Annak, hogy a lábamon állok, még soha nem volt ilyen erős az érzete.

S nem csak a szemem, de egész testem e látványt befogadni van.

Ó, nem állíthatom, hogy ne tudtam volna, mit jelent e látvány, holott azt sem állíthatom, hogy tudtam.

Mert egy gyermeknek nem csupán tudása lehet azon dolgokról, melyeknek ilyenkor történniök illik, hanem bármily megbotránkoztató legyen is az állítás, a saját testéből kicsiholható kéj által már tapasztalása; és mégis olyan meglepetésszerűnek hatott, mintha nem lehetnék képes érteni.

Itt ugyanis két idegen test képezte a látványt.

Mezítelenségük világított a padlón.

A kisasszony valamiként az oldalán hevert, s mindenféle fehér ruhadarab köröttük, ám lábait szinte a melléig húzva föl, mintegy önmagába görbülve be, tekintélyesen terebélyes, s tapasztalt szemmel tekintve vissza, fölöttébb szép fenekét fordította apám felé; mit fordította! nyújtotta, kínálta, adta neki! ő pedig ölének homorulatával e fenék domborulatához lökődve, tapadva, majd elválva tőle ismét, félig-meddig guggolt, térdelt fölötte, miközben egyik kezével a kisasszony szétbomlott, sötét haját markolta, a tövénél, eszelős erővel; benne volt hát a tökéletesen zárt testben, szabadon, erősen és mégis a legérzékenyebb módon garázdálkodhatott benne, s ezt ma már tudnom lehet; ilyenkor ugyanis nemcsak a legmélyebbre vagy mondhatnánk a legmagasabbra képes csúszni szervünk, hanem a fityma érzékeny bőröcskéi, a makk széles pereme, a göbössé duzzadt vérerek, a megkeménykedő csiklót is súrolva, a szeméremajkat simítva, mintegy sikálják a barlangként ölelő síkos hüvelyt, s ezáltal a merevedés oly erőssé válik, oly lüktetővé, hogy egészen a méh szájába jutva el, s ez tűnik az utolsó akadálynak! az űrt tökéletesen kitöltve, már el sem tudhatjuk választani, hogy mi a miénk és mi az övé; e furcsa pozitúrában erőszaktétel és gyengéd odaadás egyként érvényesülhet hát, s mi lehetne több, mi élvként kívánható lehetne még? amit azonban akkor látnom adatott, az nem volt más, mint hogy apám hátgerince görcsösen meghajolt, ülepe szétnyílt, s ettől kicsit olyannak tetszett, mintha üríteni készülne, szabad kezével megtámasztotta magát, s az elválás ritmusában láthatóvá lettek hatalmas, némiképpen felhúzódott heréi, hogy aztán ismét rácsapódjon, teljesen takarva ama helyet, mely ilyen bugyborékoló kéjt hívott belőlük elő; átható, vékonyka hangon sikított a kisasszony, apám szája nyitva volt és félelmet keltett, mert mintha nem tudhatná összezárni, mély hörgés jött ki belőle és kimeredt nyelvének hegye, a szeme is nyitva, semmibe, ám e sikítás és hörgés akkor az én számomra egyáltalán nem volt közvetlenül eme nyilvánvaló élvezethez kapcsolható, mert mikor apám a legmagasabbra hatolván föl belé, mikor mintha megtalálta volna végleges helyét, megdermedt, s egész testén, melyen nagy foltokban tenyészett a fekete szőr, átfutott valamely önmagával is tehetetlen és telhetetlen reszketés, a kisasszony fejét a hajánál fogva minduntalan fölemelte, és teljes erővel, többször a padlóba verte; s habár annak sikolya ilyenkor lett a legáthatóbban élvezettel teli, mégis vergődni kezdett alatta, menekülni akart volna, hogy e csúcspontról visszazuhanva apám öle ismét nekilásson ama gyengédebb, ám erőben nem csekélyebb távolításnak és közelítésnek, mitől a sikoly megint szinte bensőségessé lágyulhatott, de apám megint csak fölrántotta a fejet és úgy a padlóba verte azt, hogy döngött és kopogott.

S ha e pillantban jóval hatalmasabbnak mutatkozván élvezetem, mint meglepettségem, s anyámat is feledve, minden érzékemet átadtam eme látványnak, sőt, mindenen túl és mindenen innen, még szerencsésnek is éreztem magam azért, hogy láthatom ezt, akkor az nem csupán valamely gyermeki bámészságnak betudható, s nem is csak annak, hogy kedves heiligendammi játszótársam, a nálam néhány évvel idősebb Stollberg gróf által jószerivel be voltam már avatva e titokba, hanem igencsak sokféle, eddig rejtekben meghúzódó vágynak, kegyetlenségnek és készségnek kellett itt váratlanul összecsendülnie; mintha ők lepleztek volna le, mintha sikolyaival a kisasszony ért volna tetten engem! érzéki megvilágosodás lett e látvány, mert nem csupán reám, s nem az elvont tudásra, nem is pajtásomra, kit véletlenül leptem meg a lápon, mikor a süppedékeny talajon elterülve, épp a fütyülőjével foglalkozott a magasra növő sás rejtekén, de nem is apámra, hanem egyenesen és közvetlenül csodálatom és vonzalmam tárgyára, a kisasszonyra vonatkozott itt minden.

Nem maradt hát következmények nélkül való azon számos éjszakai kiszökdösés, mikor közös teraszunkon egyedül akartam lenni ugyan, mégis örültem ott találhatni őt, s ágytól és álmatlanságtól forró testéhez vont?

E testből áradt a szépség, holott szépsége egyáltalán nem a test formáinak, nem arca vonalainak szabályosságában, hanem mondhatni, hogy a húsában rejtezett, a bőr árasztotta ki forrón; mert miközben mindenki láthatta, hogy a formák és vonalak esztétikáját tekintve nem közelít semmiféle eszményihez, vonzása mégis erősebbnek bizonyult, mint bármely úgynevezett ideálé; még szerencse persze, hogy a tenyerünknek jobban hiszünk, mint holmi szikkadt esztétikáknak! és sietek megjegyezni, hogy e zavarosan mély hatás alól még anyám sem tudhatta kivonni magát, holott száraz szabályokhoz igazodni igazán volt hajlamos, ebben az esetben azonban ő is hitt a szemének, lelkesedett a kisasszonyért, bálványozta, kicsit játszva is a gondolattal, hogy olyan jó barátnéja lehetne, mint amilyen benső barátja Frick volt apámnak; a ragyogóan bizalmas barna szemek, a déliesen, majdnem cigányosan sötét bőr pirosas harsogású feszülése a széles arccsontokon, a kicsi orr nyitottan izgatott cimpácskái, a vértől duzzadt száj, melyet mintha függőlegesen is behasítottak volna egy rituális kardcsapással, reá is megtették a maguk hatását, felvillanyozódott a közelében, s apám, némi incselkedéstől sem mentesen, hiába figyelmeztette, hogy „a kisasszony valójában nagyon is közönséges”, elnézte annak túlzott hangosságát, szemet hunyt a modortalanság határát súroló közvetlenkedések fölött, s azon alacsony, lapos homlokban testileg is megnyilvánuló korlátoltság által se látszott zavartatni magát, amit a kisasszony nemhogy fegyelmezettséggel nem ellensúlyozott, hanem egyenesen zabolátlansággal toldott meg; a testet, mely ott hevert hát a padlón, ismertem én is; a kicsiny, keményen szétmeredő emlőket, derekát, melyet jóval vékonyabbnak mutattak az ügyesen szabott ruhák, mint amilyen valójában volt, s csípőjét, amelynek szélességét viszont hatásvadászón emelte ki a szabás; ismertem jól, hisz azon éjszakákon, mikor álmatlanságtól és nyugtalanságtól hajtva a teraszra kijött, s engem anyásan, ám túlzott, s immár tudom, hogy apámnak szánt gyöngédséggel ölelt magához, e test éppen aránytalan és leplezetlen tökélyében lett számomra ismerős és élvezhető, még csak egy köntöst sem terített magára, a hálóing finom selyme pedig igazán mindent jól átadott, ölének puha bozontját is érezhettem, mikor mintegy véletlenül odatévedt a kezem, no és az illatot, melyben alámerültem.

De idáig, és nem tovább!

Arányérzék és jóízlés egyként úgy kívánja, hogy némi szünetet tartsunk az emlékezésben.

Mert anyám nyögésszerű hangot hallatott, és ájultan hullott a kőre.

Hatalmas volt e kert, mondhatnám akár parknak is, árnyas, puhán illatozó a nyári melegben; a fenyők fanyar szaga, a növekvésükben halkan pattanó zöld tobozokból csorduló gyanta, a vörösben, sárgában, fehérben és rózsaszínben pompázó rózsák tömött bimbói, és igen, egy fodros sziromlevél, amint enyhén megperzselődve már nem tud tovább nyílani, hullni készül; a mereven ágaskodó liliomok darázst csalogató méze, a szellőtől is lebbenő petúniák lila, bordó, kék kelyhei, hosszú száron lengő tátikák, a saját színeiknek élvezetében lángoló gyűszűvirágok nagy foltjai az utacskák szegélyeként, a reggelre harmatos fű párázása a fényben, és főleg tán a csoportba és sávokba rendezett bokrok sűrűje, a bodzák, kecskerágók, az orgonák, a bódítón édes jázminok, az aranyesők, mogyorók és galagonyák terebélyes homályában az a nedves rohadás, melyben kedvére tenyészhetett és kesernyés illatát terjesztve szétkúszhatott a haragoszöld borostyán, kacsokkal kapaszkodva kerítésre, falra, körülindázva fák tövét, finom léggyökereket eresztve, mindent elborítva, hogy védje és kiterjeszthesse azt a gombás rothadást, amiből élt s amit maga csinált; szinte jelképnek tekintve e növényt, mely sűrűjével és homályával mindent elemésztett, gallyakat, füvet, faágat, minden őszön hagyva betemetni magát a lehullott levelek vörösével, hogy aztán tavaszra újra felüsse hosszú, kemény szárakon kormányozott viaszos fejét; zöld gyíkok, sápadtbarna siklók hűsöltek itt, s kövér, fekete testű meztelencsigák, fehérre száradó, érintéstől szétpattanó kemény nyálkával jelezve bonyolult útjaikat; s ha ma e kertre visszagondolok, tudván, hogy mindebből szinte semmi sem maradt már, mert kiirtották a bokrokat, a fákat jobbára mind kivágták, lebontották a szellős filagóriát, melynek zöldre festett rácsozatára rózsaszínű rózsa futott fel, s valamely más célra használva köveit, elhordták a nagy sziklakertet, ott pusztulhatott kövirózsa, páfrány, varjúháj, nőszirom, békafű, menyasszonyvirág, a gyep pedig eldudvásodott, kiégett, bizonyára elkorhadtak és szétestek a fehér kerti székek, a sípját fúvó Pán likacsossá nemesedett kőszobrát, melyet egyszer egy vihar döntött le talapzatáról, s azóta oldalára dőlve hevert a fűben, talán valami pincébe lökték le, eltűnt a talapzat is, az épületről leverték a stukkódíszeket, a tengeri kagylóban heverő tátott szájú női isteneket az ablakok fölül, leverték az áloszlopok görögös csigáit, befalazták az üveges verandát, s eme átépítési munkálatok során természetesen letépték a falról a vadszőlőt, hangyák és bogarak kedvelt tanyáját, és mégis hiába tudok mindeme változásról, hiába, hogy e kert mára már csak emlékeimben él, ha éppen úgy érzékelem a levelek mozdulását, még azt a szagot is, a fényeket, a szellők irányát, éppen úgy, mint egykor, s ha akarom, akkor nyár van, csend, délután.

S ott áll a fiú, ki én voltam akkor, törékenyen vékony csontú, ám egyáltalan nem aránytalan, hiába érzi hát magát ügyetlennek, és végül is nagyon csúnyának, ami miatt aztán legyen bármilyen meleg, nem szívesen vetkőzik mezítelenre, ha teheti nem veszi le az ingét sem, vagy legalább a trikóját hagyja magán, szeret hosszú nadrágot viselni, inkább izzadjon, bár izzadtságának erős szagát is elég visszataszítónak találja, de ma már persze mindezen csak elnézően mulathatunk, kicsit szomorkásan véve tudomásul, hogy önnön szépségünknek soha nem vagyunk a tudatában, s az furcsa módon mindig csak mások számára avagy nosztalgikusan visszatekintve élvezhető.

Mondom, ott állok a meredeken emelkedő kerti úton, s ez azon ritka pillanatok egyike, mikor nem foglalkozom önmagammal, helyesebben olyannyira lefoglal a várakozás, hogy most magam is valamely ismeretlen szabályok szerint alakuló jelenet szereplője lettem, s kivételesen az sem zavar, hogy nem vettem inget, nadrágot, és ebben a mosástól csaknem fehérre fakult kék gyatyában állok itt, pedig nemsokára jönni fog.

Egyszerűen csak vagyok, és van a kert, az utca, az utcán túl az erdő, kezemben nagy karéj zsírral vastagon megkent kenyér, melyet egy zöldpaprika cikkeivel fedtem be, gondosan vágva, hogy a csípős erek, mintegy megőrizve a paprika vázát, a száron maradjanak, s mikor számhoz emelem, hogy harapjak, az ujjakkal jól a kenyérhez kell szorítani a zöldpaprikák csíkjait, ne csússzanak el, persze elcsúsznak mindig, de ugyanakkor óvatos ügyességgel, hogy e szorítástól ne nyomódjék ki a zsír, mert az jól összekenné az arcomat.

A hőségtől fátyolosan szürkére felhősödött az ég, tűz a nap, tán legforróbb órája ez a délutánnak, bogár se mozdul, álomtól bepárásodott bőrömön mégis érezni vélem annak a hűvösebb szellőcskének a fuvallatát, melyet sehol másutt nem érezni ilyenkor, csak ezen a meredeken emelkedő úton.

Eltűntek a gyíkok, hallgatnak a madarak is.

A kerti út a faragott kőoszlopoknak támaszkodó, díszesen megmunkált vaskapuhoz vezet, az utcán finoman reszketnek az árnyak, a másik oldalon pedig az erdő, s onnan érkezik ez a hűvösebbnek érzékelt fanyar fuvallat; ott állok és élvezem, ahogyan a bőrömön játszik, kába vagyok, de ugyanakkor nagyon is figyelmes, s valljuk be nyugodtan, hogy jórészt önbecsülésből kell játszanom magamnak e kábaságot.

Ha nem játszanám, akkor be kéne vallani, hogy várom, vártam már akkor is, mikor azt játszottam, hogy a kellemesen besötétített szobában elmélyülten olvasok, vártam akkor is, mikor elaludtam, és vártam mikor fölriadtam, órák óta várom, napok, sőt hetek óta tart e várakozás, s a konyhában is, miközben kentem a kenyeret, vágtam rá a paprikát, ma már ki tudja hányadszor megnéztem a hangosan ketyegő vekkert, mintha csak véletlenül tévedne mutatóira tekintetem, de ugyanakkor remélve, hogy megnézi ő is, most nézi meg, éppen most, aztán sietve indul, hiszen mindennap csaknem azonos időben érkezik, fél három van, s ez véletlen nem lehet, és mégsem tudom elhessegetni azt a rémisztő gondolatot, hogy tévedés az egész, nem miattam jön erre, hanem igenis véletlenül, csak úgy, mert éppen így tartja kedve.

Még néhány perc, és akkor mintha valami fontos dolgom lenne ott, elindulhatok a kerítés felé, még néhány perc vagy legfeljebb fél óra, fél óra abban az esetben, ha közömbösséget tettetve késni igyekszik, mint ahogy függetlenségem látszatát őrizve néha én is úgy teszek, mintha nem állnék a bokrok között; számítgatom a dolgot, valamennyi idő, ami lehet hogy sok lesz, bár mindig rövidnek és gyorsan múlónak remélem, mióta egyszer, egyetlen egyszer nem jött, egyáltalán nem jött, és akkor estig vártam, nem tehettem mást, vártam a kerítésnél még sötétedés után is, de nem jött, s azóta tudom, milyen mély ideje van a várakozásnak, ha mindenképpen várni kell.

S aztán megjelenik.

Mint minden pillanat, melyet igazán jelentősnek szeretnénk tudni, ez is jelentéktelen, mintha utólag kéne figyelmeztetni önmagunkat, hogy amire ennyire vártunk, itt van, igen, semmi nem változott, minden maradt, egyszerűen itt van, vége a várakozásnak.

A bokrok között álltam már akkor, a kerítésnél, a kaputól nem túl messzire, ez volt a hely, a helyem, pontosan szemben azzal az ösvénnyel, mely csaknem titkosan, a behajló bokroktól és egy óriás hárs lecsüngő ágaitól rejtve kanyarodott ki az erdőből az utcára, soha senki nem járt ilyenkor az utcán, s ha itt posztoltam a kerítésnél, akkor biztos lehettem, hogy nem szalaszthatom el egyetlen pillanatát se, vigyáztam is minden pillanatra, testemmel járatot törtem magamnak a bokrok között, s e friss csapáson, hol ismertem minden arcomba csapódó ág helyét, majd egészen addig követhetem, míg a szomszédos kert kerítésébe nem ütközöm, de tekintetemmel még onnan is tovább, míg a zöldben el nem tűnik mulatságosan billegő szoknyájának pirosa, kékje, ez pedig jó sokáig kitart; meglepetés csupán annyi adódhatott, hogy esetleg nem az erdei ösvényen érkezett, mert vigyázott, hogy néma játékunk azért soha ne válhasson szabályossá vagy kiszámíthatóvá, tehát olykor nagy kerülőt téve, nem az erdőn át, hanem az utcán jött inkább, s ott jelent meg, bal kéz felől, ahol erősen emelkedett, majd éppily meredeken ereszkedett alá az úttest, valaha aszfaltozott, akkorra azonban már csaknem összeértek a felfagyástól támadt lukak, hiába volt hát minden ravaszkodása, ha abban a végtelen csendben, melyben még a legkifinomultabb fül is csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett képes az oly szabálytalan és véletlenszerű zajok mélyén, mint amilyen a lombok susogása, a madarak csivitelése, egy kutya ugatása, vagy valami tompa s meghatározhatatlan tartalmú emberi kiáltás, a város távoli és egyhangú duruzsolását, zümmögését fölfedezni, én azonban ismertem itt a csendnek és a zajnak minden kis részletét, no és e részletek bonyolult összefüggéseit! nem csekély mértékben e zajérzékeny várakozásnak köszönhetően persze! s így hiába is jött ott, az utcán, ezzel aztán igazán nem tévesztett meg, jó előre elárulták a léptei, csikorgott, nem lehetett más, csak ő, ismertem jól e lépéseket.

És aznap mégis az erdei ösvényről lépett az útra, megállt, s ha emlékezetem pontosan őrzi képét, ami nagyon valószínű, akkor fehér pöttyös, piros szoknyáját viselte, fehér blúzt, mindkettő erősen keményítve, fényesre vasalva, miáltal a blúz merev bősége csaknem teljesen elrejtette kicsi mellének halmait, s vékony térde kellemesen suhogtatta a kartonszoknyát; szegényes ruhatárának minden darabja mást mutatott és mást rejtett el a testéből, s ezért ezt is számon kellett tartanom, szoknyákat, ruhákat, blúzokat, mindazt, amit öltözködés közben, talán rám gondolva, ő is bizonyára fölöttébb fontosnak képzelt; meztelen nyakát előrefeszítve, óvatosan és lassan nézett körül, ez volt ugyanis az egyetlen mozdulat, melyet tartózkodásának álcájából kihajolva engedélyezett magának, előbb jobbra nézett, aztán balra, s miközben elfordította fejét, pillantása, mintegy véletlenül, megállapodott rajtam, néha persze csupán a másodperc tört idejére, s ilyenkor hiába is próbáltam e tekintetet megfogni, máskor valamivel hosszabban és merészebben, olykor pedig oly képtelenül hosszan – de erről később kell szólnom, külön –, ám mindenképpen keresett, mert ha netán nem ott álltam, a helyemen, mondjuk lehasaltam vagy beálltam egy fa törzse mögé, hogy ne vehesse észre azonnal, kicsikarjak magamnak valami kis előnyt, akkor pillantása elbizonytalanodott, s arcán láthatóvá vált ama mélységes csalódás, amit éppen e csellel akartam és tudtam kikényszeríteni, s ami tartózkodását tekintve egyenesen megengedhetetlen kacérkodásnak tetszett; csak egyetlen pillantás jutott minden napra, semmi több, miközben ott álltam a kerítés mögött, a bokrok fülledt árnyékában, tehetetlenül.

Nem volt szép, s a kijelentés azonnal magyarázatra szorul, mert hogy nem szép, azt némi sajnálkozással vegyes szégyenkezéssel magamnak is meg kellett állapítanom, habár mintha én szépnek is láttam volna! s ha eltűnt az utca kanyarulatában, mintha szégyellnem kellene valakik előtt, hogy a lány, akibe szerelmes lettem, nem szép, egy csúnya lány, vagy bármily kíméletesen fogalmazunk, egy nem nagyon szép lány, tehát mindenképpen a kétely volt erősebb, valami megmagyarázhatatlan szégyen! s mivel annyi nap telt el már a várakozás kínjában, hogy végül is hiába tiltakoztam és ügyeskedtem, be kellett vallanom magamnak, sőt hangosan kimondani, kiordítottam, a szabadulás reményében beleordítottam a levegőbe, hogy szerelmes, szerelmes vagyok belé, de boldoggá csupán az ordítás tett, mert mikor az ordításom elhalt, mégsem tudhattam megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy megint várnom kell rá, állandóan várni, várni fél háromig, s ha megjött végre, akkor várni eltűnését, hogy ismét várhassam másnapig, ami mindenképpen beteges képtelenségnek tetszett, még értelmetlenebbnek, mint mikor a Krisztiánnal való találkozásokat kellett vigyázva kerülnöm, hogy látása ne fájjon annyira.

Ha viszont már így volt, ha látnom kellett, akkor legalább szép lett volna, ezt kívántam, vagy ha szép volt, akkor szépsége kitartott volna bennem eltűnése utánra is, hogy ne kellett volna szégyenkeznem saját érzelmeim miatt; úgy gondoltam, szépsége fölmentene, s mintha mindig ugyanabba a kínba gabalyodnék, a szépség utáni vágy kínjába, mondanám ma, egy olyan sötét kínba, amit mindenképpen el kell rejteni minden idegen tekintet elől, mint ahogyan a Krisztián iránt érzett szerelmemet, igaz, más okokból, szintén el kellett rejtenem, s még így is megalázott; megalázott, hiszen gyors mozdulatait, suta mosolyát, érinthetetlen szomorúságát, vad nevetéseit, zöld szemének átlátszó villanását, izmainak ideges vibrálását néma vonzalmam úgy megtaníttatta velem, olyannyira magamba ittam, mint sajátomat képzeltem el, következésképpen a legváratlanabb helyzetekben fölbukkanhatott bennem, szinte testével látszott engem helyettesíteni, akárha ő lennék én, s ezáltal egyetlen képzelt mozdulatával, mosolyával, pillantásával bármit tönkre tudott tenni, ami nekem pedig fontos lehetett volna, avagy éppen segíthetett valamiben, amit egyedül nehéz lett volna megoldanom, állandó jelenléte igencsak kétarcú volt hát, olykor jóságosnak tetsző, máskor gonosz, ám mindenképpen kiszámíthatatlan, nem hagyott egyedül többé, mintha mankó lenne, titkos példám, vagy én magam nem léteznék már, csupán az ő árnyaként; és most is itt kószált, felbukkant, eltűnt, megrándította vállát, vigyorgott, vagy ravaszul úgy tett, mintha nem figyelne, holott lesett; mert így hiába volt ilyen mélyen izgató hatással ez a lány, s mikor megjelent, látványa hiába is sodort el minden buta ítéletet, ha egyszer nem csak én, igen, nem csak én figyeltem őt, s amennyiben mégis én figyeltem, akkor sem voltam képes tisztán, csupán a saját érzelmeimre hallgatva figyelni, hanem nagyon is megosztva, befolyásolva mindazon ítéletektől, melyeket a szépészet kérdésében mérvadónak tudtam, s e kérdésben ki ítélhetett jobban, ha nem ő?

Mindeközben persze én figyeltem, ki is figyelte volna más? én vártam, én szerettem, ha jön, s én voltam az, ki mélyebben izgató arcot és testet azóta se látott, avagy pontosabban fejezve ki magam, mintha azóta is, igen, attól kezdve, minden nékem tetsző női lényben ugyanazt keresném, azt, amit tőle végül úgy kaptam meg, hogy szinte semmit nem adhatott, a hiányt tette fájdalmasan érzékletessé, s éppen hiányát igyekeztem később mindig kitölteni, öntudatlanul; és ha e szépet, mely minden kétséget kizáróan szép volt, ma már tudom, hiszen önnön tökélyét, hacsak egyetlen pillanatra is, de csak nekem, kizárólag és minden napon csak nekem árulta el, s mi más a szépség, ha nem a magunk számára is rejtett akaratlan elárulása! de még ha ennek ellenére sem ítélhettem szépnek, akkor tűnjék ez bármily bizarrnak, csupán azért, mert minden látszat ellenére, nem lehettem egyetlen pillanatra sem egyedül vele, mindig valakik álltak velem a bokrok között, s pontosan éreztem, amint ezek a valakik megzavarják a karjaimat, ne tehessem, lúdbőröztetik a testemet, ne merészeljem átadni saját vonzalmamnak magam, talán jól tették, mondom bölcselkedve most, így, e közössé váló kínban tanuljuk meg azt, hogy mit szabad és mit nem szabad, és nem, nem csak ő volt az, aki mindenképpen ellene súgott, ugyanis nevetséges módon még azt a féltékenységet is átéltem, amit ez a testembe képzelt Krisztián érezhetett volna Lívia miatt, ha szeretett volna, hanem furcsa, nagyon furcsa módon többen figyeltük őt bennem, nem csak én, ki akkor szerette volna szeretni ezt a lányt, hanem a többi fiúk, még ha ennek akkor nem voltam is egészen tudatában, megzavartak, minden fiú mögöttem állva figyelte ugyanazt a lányt, s ők nemhogy szépnek nem látták, hanem még csúnyának sem, mert azt hiszem, hogy rajtam kívül őt soha senki nem vette észre még.

S hogy én voltam az első és az egyetlen, az benne is, rajta is nyomot hagyott.

Tudtam, ő is érzi a csúnyasága miatti szégyent, minden ezt sugározta, a tartása, a bőre, a kényszeres tisztaságú ruhái, óvatossága, félsze, szemérme, s ez mégsem volt erőtlen, éppen ellenkezőleg, tán ez tette széppé, a legnagyobb komolysággal és bizonyára nem kevés bátorsággal tárta elém azt a tényt, hogy annak ellenére is ide kell jönnie, hogy a legcsúnyább lánynak gondolja magát, s tegyük hozzá, hogy kiszolgáltatottságát a szegény emberek hagyományos méltósága még hangsúlyosabbá, csaknem nevetségessé tette, s ugyanakkor valami kíváncsian vágyakozó borzongással gondoltam a pincére is, ahol lakik.

Kicsi volt, törékeny alkatú, fejét csaknem mindig lehajtotta kissé, s ezért nagy, barna szeme többszörösen is alulról figyelt mindenre, moccanatlanul, s tán az lenne a legjobb szó, hogy mélyen; rövidre vágott barna haját két fehér csat fogta föl, két fehér pillangó, ne hulljon a homlokába, s ez végképp kislányosan ügyetlenné tette megjelenését, mégis szerettem így, látható maradt szépen domborodó homloka, és ezáltal valamiként az a finom gondoskodás, amivel körülvették, ügyeltek rá, hogy mindig rendesen nézzen ki, ez nagyon fontos lehetett nekik, egyszer a portásfülkében ülve az apja a térde közé vonta, és megnyálazott zsebkendővel letörölt valamit a homlokáról, láttam; pedellus volt az apja, és egyben a közeli templom sekrestyése, vékony, szőke ember, kis bajusszal, haja mesterségesen hullámosítva, az iskola alagsorában laktak, és valaki azt mesélte egyszer, hogy az anyjuk, akit magamnak is alkalmam volt többször megfigyelni, amint különböző lábasokkal és szatyrokkal megrakodva feljön a lépcsőn abból a sötétből, a maradékot hordja valakiknek a konyháról, nekik is abból ad, és állítólag cigánynő; fénylőn sima, rózsásan barna bőr, azon barnaság, melyet a nyár csupán egyetlen árnyalattal sötétít el, természettől fogva ilyen, ám téli sápadtsága talán még szebb.

Igen, már csaknem teljesen elolvadt a hó, mikor egy mindenképpen nevezetes napon elkezdődött közöttünk az egész, lassan olvadt, kemény volt az a tél, s ami a napfénytől nappal fölengedett, az éjszakák hidegétől ismét megfagyott, fokozatosan vált láthatóvá, hogy ez már olvadás, tavasz, előbb csak a tetők hópárnái, a kéményekről a sipkák, a fák ágairól a szelektől kristályosra keményedett hószöszök, de éjszaka hosszú jégcsapok nőttek le az ereszcsatornákról, nappal csöpögtek és a hűvös vizektől aztán megroskadt a hó a földön, előbb csak a házak körül, a jégcsapokat meg le lehetett törni, szopogatni, finom hideg, a csatornákban rothadó avar és a lukacskák rozsdája sajátos ízt adott a jégnek, szerettük, és vékony jégpáncél is dermedt éjszaka a hóra, jó volt járni rajta, pattanva szakadt be a lépések alatt, nyomokat lehetett hagyni így, mígnem néhány enyhe nap elteltével végül minden élni kezdett, csöpögött, pattogott, száradt, reccsent, csorgott, kásásodott, csörgedezett, s megszólaltak a madarak; ilyen párolgón cseperésző enyhe nap volt ez is, kinn teljesen tisztán kék az ég, a délelőtti nagyszünetben osztályonként kellett levonulnunk a tornaterembe, némán állni, előre nézni, nem mozogni, nem forgatni a fejet, de azért bármennyire is lenyűgözte a gyász tüntető pompája, mégis ezt figyelte az ember, nem fordítva el a fejét, a szeme sarkából mégis ezt a nyugalmas kékséget odakinn a hosszú ablakok mögött, a moccanásoktól susorgó csendben, színpad is volt a tornateremben, bordó függönye most összevonva, s az egész tanári kar ott állt fönn a színpadon, természetesen ők is mozdulatlanul.

Sztálin temetésének órája volt ez, mikor a bebalzsamozott testet a ravatalozó márványcsarnokából átvitték a mauzóleumba.

Úgy képzeltem, hogy valami egészen nagy, beláthatatlanul nagy és csaknem teljesen sötét terem ez, annyira nagy, hogy inkább fedett térnek lehetne nevezni, igen, csarnok, jó volt ízlelgetni ezt a szót, ám mégsem olyan közönséges csarnok, mint mondjuk egy pályaudvaré, hanem úgy állnak benne a márványoszlopok, miként az erdőben a fák, sűrűn, magasba nyúlva és a magasban is sötét, oly magas a tér, hogy a kazettás mennyezet se látszik; lépés se hallik, ide senkinek nem szabad belépnie és senkinek nincsen is mersze belépnie, hogy lépteinek visszhangzó zajával fölsértse a csendet, s ott, e terem vagy térség leghátsó falánál fekszik ő a ravatalon, valami egyszerű, fekete emelvényt képzeltem, tulajdonképpen ágyat, melyet inkább csak sejteni lehet, mint látni, mert a szűk ajtón nem hatolhat be annyi fény, hogy kivilágítsa a termet, éppen csak puhán fölcsillan néhol a márvány, szürkésbarna márvány nemes erezettel, csillan az oszlopok tükörsima íve, a padló, nincsen se gyertya, se lámpa, s oly erős, plasztikus volt az elképzelés, hogy még ma is a legkisebb nehézség nélkül magam elé tudom idézni anélkül, hogy bármily utólagos, netán ironikus kiegészítést tennék; úgy gondoltam, hogy most az egész világ ugyanabban a csendben áll, még az állatok is megérezték az emberek baljós csendjét, s ezért meglepetten elnémultak, halálát ugyanis nem elmúlásnak, hanem azon ünnepélyesség tovább már nem fokozható, utolsó, immár legnagyobb felcsendülésének éreztem, mindama tisztelet, öröm, vágyakozás, szeretet feljajdulásának, melynek mindeddig nem volt lehetősége ilyen erővel megszólalnia, de most, e lélegzetállító halálban! s ezen elképzelésemet az sem zavarta, hogy itt a tornateremben is jól lehetett hallani az ereszek körül repkedő verebek boldog csivitelését, közönyösen károgtak a varjak is, s aztán ez a rettenetes mennyiségű csend, mert megpróbáltam elképzelni, amint a világ összes emberének és állatának hallgatása egyetlen csenddé összesűrűsödik, megpróbáltam elképzelni ennek a csendnek a méretét, egyáltalán, valamilyen elfogadható mértékegységet találni ennyi csendhez, hiszen tudtuk, hogy ebben az órában odakinn se moccanhat semmi, leállt a forgalom, autók, villamosok, nyílt pályán vesztegelnek a vonatok és az utcákról eltűntek az emberek, vagy ha valaki éppen ott tartózkodott, akkor ott kell mozdulatlanná merevednie, abban a pillanatban, mikor fölsivítanak a szirénák, s ahogyan a különálló zajok is összeadódnak, ahogyan egy város zaját bizonyos távolságból összefüggő, állandó zümmögésnek és duruzsolásnak lehet hallani, valahogyan így kell összeadódnia ennek a hallgatásnak is, hogy aztán ott, abban a sötét márványcsarnokban is hallható legyen, elhatolhasson idáig is, hogy elnémult a világ, habár ő már nem hallhatja e csendet se, s milyen lehet, ha valaki csendet se hall, halott; s e ponton mégis fölöttébb zavarossá vált simára dolgozott elképzelésem, mert tudtam, hogy ő nem csupán halott, nem oly közönségesen halott, mint bárki más, akit egyszerűen a földbe tesznek és ott egyszerűen elenyészik, nem, a balzsam őt megtartja és megszenteli, ám másfelől ez az egész bebalzsamozás mégis olyan sötét, nyomasztó és fölfoghatatlan dolognak tűnt, amire jobb lett volna nem gondolni, ugyanakkor hiába igyekeztem gondolataimat elterelni e tiltott területről, ha ez mindenképpen jobban izgatott, mint maga a halála, tehát állandóan erre kellett gondolnom, erre a rejtélyes bebalzsamozásra, ami a legnagyobbak közül is a legnagyobbaknak jár csak, egyiptomi fáraóknak? s mikor nagyapámat, kiről tán hallgatagsága miatt azt képzeltem, hogy mindent tud, végül is megkérdeztem e bebalzsamozás felől, igyekezvén választ kapni azon kérdésre is, hogy vajon mért éppen ő és a fáraók, milyen kapcsolat lehet az ő nagysága és a fáraók nagysága között? némiképpen rossz lelkiismerettel kérdezve, mert sejthettem, hogy válasza csípős lesz, gunyoros, mindenről így beszélt, s valóban egy olyan válasszal lettem gazdagabb, mely a műveletet illető morális gondjaimat nemhogy megoldotta volna, hanem fokozta: „ó, az pompás egy találmány! – kiáltotta hirtelen fölnevetve nagyapám, és mint mindig, ha beszélni kezdett, lekapta orráról a szemüvegét – az úgy van kérlekalássan, hogy mindazon belső szerveket, melyek könnyen romlanak, tehát a májat, a tüdőt, a vesét, a szívet, a beleket, a gyomrot, a lépet, az epét, s mi van még? na persze! még az agyvelőt is a koponyából, ha volt benne valami egyáltalán, szépen kiszedik, de előbb kipumpálják az erekből is a vért, feltéve, hogy még nem aludt meg egészen, mert ugye a vér is romlandó dolog, aztán mikor odabenn már semmi lágy rész nem maradt, s úgy hiszem, eltávolítják a szemgolyót is az üregéből! csak a bőr, a hús, a csontok, mondhatnánk, csak a lárvája! akkor valamilyen vegyi anyaggal preparálják, természetesen kívül és belül, de hogy milyen anyaggal, azt ne kérdezd, mert nem tudom, s ennek utána már csak az következik, hogy kitömjék, gondosan összevarrják, mint mikor nagyanyád vasárnap töltött csirkét csinál, hát ennyi az egész!” – mintha nem is gondolna arra, vagy ha gondol, nem érdekelné, hogy miért tettem föl én e kérdést, tehát a kérdés tulajdonképpen kire vonatkozik, nem mondott semmi mást, s rövid monológját egyetlen szóval vagy jelzéssel sem enyhítve, egyszerűen elhallgatott, ajkáról eltűnt a mosoly, éppen olyan száraz és tárgyilagos maradt, mint amikor a halál napján valamilyen fekete anyagot kerestem a szekrényben, hogy másnap az iskolában a faliújságot az alkalomhoz illőn legyen mivel földíszítenem, és nem találtam mást, csupán a nagyanyámnak valami régi selyemkombinéját, amit föl is daraboltam erre a célra, lebontottam a csipkét és a vállpántokat, s ezt látván megjegyezte, hogy „az ötlet akkor lenne igazán pompás, ha vinnél mellé kisfiam még egy bugyit!” – s akárha ezzel a mozdulattal vonulna vissza abba a néma világba, melyben napjait töltötte, szemüvegét visszalökte az orrára, s elfordította rólam imént még érdeklődőnek és vidámnak tetsző tekintetét.

Ez azonban nemhogy nem volt józan ésszel elképzelhető, hanem egyenesen valami titkos szentségtörés, s nem csupán az, hogy a hasát fölvágják és kiveszik a belső szerveit, hanem az is, ahogyan minderről a nagyapám beszélt, a hányaveti elegancia, a gonosz tiszteletlenség! mert ha már a halott test másként nem tartható életben, akkor erről a disznóságról mégis mélyen hallgatni kéne, mintha nem is lenne igaz, hallgatni kell, mintha el se hangzott volna, amint arról is hallgatni kellett, hallgatni magamban is, amit Krisztián mondott, mikor közölték velünk a váratlan megbetegedésről szóló hírt, olyan óvatosan és mélyen hallgatni, mintha még azt is a legnagyobb bűnnek és szégyennek tartanám, hogy e kijelentéseknek véletlenül a fültanúja voltam.

Valóban véletlen volt, a legteljesebb véletlen, s mintha alapos okom lenne rá, megkapaszkodtam ebben a szóban, véletlen, igen, véletlen volt, el lehet felejteni, elfelejteni ezt is, ha ugyanis akkor történetesen nem én vagyok a napos és nem kell kimennem a mosdóba, hogy a szivacsot benedvesítsem, vagy ha néhány perccel előbb, netán néhány perccel később megyek, s miért akkor mentem? de hiszen éppen ez a véletlen benne! akkor nem kellett volna hallanom, mit mondott, akkor elhangzott volna, s nekem nem lenne róla mégsem tudomásom, hiszen annyi minden hangzik el, amiről szerencsés módon nem tudok! mivel azonban mégis megtörtént, hallottam, s akárha valamilyen kibúvót akarna keresni, napok óta kényszeresen és tehetetlenül ismételte az agyam a jelenetet, remélve, hogy elfelejthető, mint minden, és mégsem tudtam elfelejteni, nem találtam a kibúvót, sőt! a kötelességeimre figyelmeztetett, megmásíthatatlannak tetszett, tehát mégis olyannak, mintha egyáltalán nem a véletlen műve lett volna, hanem nagyon is sorsszerű bosszú! de most aztán én is bosszút állhatok, ám ugyanakkor csapda is, mert hiába állnék bosszút, ha az is az én leleplezésem lenne, leleplezné, hogy hazudtam, és hiába kísérleteztem hónapok óta azzal, hogy semminek ne legyek tanúja, ami vele kapcsolatos, egyszerűen levegőnek tekintsem, vagy még levegőnek se, semminek! és egyszer és mindenkorra tűnjék ki az életemből, mintha megöltem volna.

S nem futó ötlet volt, hogy megölhetem, gondolkodtam rajta, ízlelgettem a dolgot, kidolgoztam minden részletét, azt terveztem, hogy apám pisztolyát ellopom, s mert egyszer megtanított rá, hogyan kell megtölteni, kezelni, e gyilkosság technikai részleteit illetően teljesen biztos voltam magamban; íróasztalának fiókjában tartotta a pisztolyát, s havonta egyszer petróleumos ruhával tisztította, hosszú, vékony ujjai feketék lettek a petróleumtól, s így csak kezének fejével tudta kisodorni szemébe hulló haját, mikor magyarázat közben fölnézett néha rám; a hűvös pillantású kék szem, a pisztoly használatának igen egyszerű szabályai, a petróleum átható szaga utat csinált azon a vasárnap délutánon egy józanon is mérlegelhető indulatnak, mintha csak a nyomok eltüntetésének módját kéne kidolgoznom, most azonban ez a hülye véletlen, melyről igyekeztem nem tudomást venni és mégse lehetett elfelejteni, áthúzott volna minden számítást, leleplezte gyilkossági ábrándjaimat; nem, túlságosan gyenge és bátortalan vagyok ahhoz, hogy a gyilkosa lehessek, ha még ahhoz sincsen bátorságom, hogy egyszerűen följelentsem, ha már ilyen egyszerűen a hálómba akadt, ám a lehetőség éppen csak fölmerült, s amint fölmerült, azonnal és hevesen el kellett utasítanom, tudva, hogy akkor a magam számára válnék elfogadhatatlanná, ócska kis spiclinek kéne érezni magam.

És még így is spiclinek éreztem magam, habár igazán semmit nem tettem, mondom, még gondolni se nagyon mertem rá, hogy valamit tegyek, olyannyira nem, hogy anyámnak se volt merszem beszámolni a történtekről, holott igazán szerettem volna, de féltem, hogy arra nézvést, miként keveredhetnék ki ebből a kínos helyzetből, valami olyan tanácsot találna adni, amit aztán semmiképpen nem tudnék követni, inkább hallgattam hát, bár megérezte s kérdezte, hogy nincs-e valami bajom, de tagadtam, azt mondtam, hogy nem, semmi, másrészről tartottam attól is, hogy amennyiben beszélnék, akkor a nagyapámat is be kéne mártanom, hiszen e kétféle megnyilvánulás bennem szorosan összekapcsolódott, mintha az egyik feltételezné a másikat, mert ha nagyapám úgymond nem készíti elő a talajt, akkor talán Krisztián megjegyzése se lett volna annyira feltűnő; ám most már tudva, hogy ők maguk között, ők, a barátok! olyan dolgokról beszélnek, amiről előttem soha, tehát létezik és eddig is létezett a vélekedéseknek egy előlem elzárt szoros köre, s a nagyapám is ebbe a másik körbe tartozik, melybe akaratlanul és véletlenül mégis behatoltam, tudomásom van róla, s ezt nem tudom egyszerűen kitörölni, immár a felforrósodó és kínzó féltékenység miatt sem, akkor semmi más, csupán maga e nemkívánt tudás, e számomra elfogadhatatlan ítélet titkos tudása spiclivé tesz.

Nekik meg egyenesen úgy tűnhetett, mintha megfigyeltem volna őket, mikor vonulnak ki a mosdóba a dolgot megbeszélni, és szándékosan várva az alkalmas pillanatra, nyitottam volna rájuk az ajtót; persze Krisztiánt pillantottam meg először, szétvetett lábakkal állt a kátrányos fal előtt, no és micsoda tartással még vizelés közben is! egyik keze csuklóból lazán kifordítva a csípőjén, a másik kezével pedig nem úgy fogta fütykösét, miként a gyerekek, akik tulajdonképpen az anyák pisiltetésben is gyengéd mozdulatát utánozzák és használják egészen a felnőttkor küszöbéig, két ujjal, a tövénél fogva meg, ügyetlenül, s mivel az utolsó cseppeket így nem lehet tisztességesen kirázni, valamennyi mindig jut az ujjakra és a nadrágba is; nem, ő már felnőttesen, felnőttként, hogy úgy mondjam visszakézből fogta, hüvelykujja és a további négy ujj közé kapva, lazán, kisujját némiképp eltartva a többitől, nehogy a sugár útjába kerüljön, mint mikor szeles időben cigarettázik az ember, mintegy a tenyerébe takarva, amit egyenesen a józan szemérem megnyilvánulásának lehetett volna tartani, ha mindeközben csípőjét nem lökte volna oly élvezetteli szemérmetlenséggel előre, s a terpesz nem lett volna a szükségesnél egy árnyalattal nagyobb, akárha tartásával óhajtaná jelezni, de kinek? önmagának vagy nekünk? hogy még ezt is élvezi; pimasz szemérmetlenséggel vizelt, amiből egyenesen divatot csinált, s nem csak a közvetlen baráti köréhez tartozó fiúk utánozták ebben, hanem mindenki az osztályban, én is, habár az a természetességével tüntető élvezet, amit ő érezhetett, mások számára bizonyára nem volt elérhető; s amint kezemben a kiszáradt, krétaporos szivaccsal megpillantottam őt ebben a jól ismert pózban, amit most még elfogulatlanabbá tett azzal, hogy a mellette vizelő Szmoditsnak beszélt, de úgy, hogy azt a közvetlenül a háta mögött várakozó Prém és az ajtófélfának támaszkodva cigarettázó Csúzdi Kálmán is jól hallja, legszívesebben visszaléptem volna a folyosóra, visszakozásomat azonban nem lehetett volna megindokolni semmivel, annál is kevésbé, mert Csúzdi Kálmán azonnal észrevette, beléptem hát, ő pedig, aki tán nem hallotta vagy nem akarta hallani az ajtó nyílását, befejezte megkezdett mondatát: „most végre megdöglik ez a dög is!” – mondta abban a pillantban, mikor az ajtót némi tétovázás után behúztam magam mögött.

Prém, egy tömzsi, fekete bőrű fiú, aki mint valami kedélyes udvaronc, mindenhová elkísérte őt, mintha szelíd, mindent értőn és mindent megbocsátón bölcs barna szemével állandóan azt lesné, miben lehetne szolgálatára, és ezért bármily készséges és kedves volt is, velem éppen úgy, mint vele és látszólag mindenkivel, mégis mély és csillapíthatatlan ellenszenvet, undorral határos ellenszenvet éreztem iránta, ami egyáltalán nem csoda, hiszen ő azt látszott minden különösebb gátlás nélkül megvalósítani, amihez nekem nem volt elegendő bátorságom, ügyességem, vagy tán játékosságom, azon eldönthetetlenségig finomított kapcsolat fűzte össze őket, amelyre én is annyira vágytam, mintha testvérek lennének, ikrek, egy kicsit közömbösek is egymás iránt, mert hiszen e kapcsolatot a természet rendezte így és nem volt mit hozzátenniük, de ugyanakkor egy kicsit szerelmesek, e két arc bármilyen távolságra került egymástól, mintha mindig egymásra vonatkozna, éppen mert két olyannyira különböző arc volt, mintha az egyik mindig érezné a másikat, a legteljesebb kölcsönösséggel, de ugyanakkor Prém nyíltan a szolgája volt, ő volt a kisebb és a kisebb mindig szolgája a nagyobbnak, most is, teli szájjal, azonnal felröhögött, mintha Krisztián a lehető legjobb tréfáját sütötte volna el, pedig inkább komoran hangzott a mondat, gondterhelten, s azon se lepődtem volna meg, ha Krisztián e túl gyors röhögésért azonnal fölképeli, amit néha megtett, tudván hogy a túlbuzgóság furcsa módon nem növeli, hanem csökkenti a hatalmát, büntetni kell; ezt a szájat különösen utáltam, a szemek és e száj! kissé dülledten óriásra nyitott, vastagon pillázott sötét szemében a megvesztegetően lágy alázatot, a szája azonban vad volt, nyersen, sötéten vörös, alsó ajka kicsit előreugrott, önmagában ugyan nem csúnya, csupán arcának kicsinységéhez viszonyítva eltúlzott és természetellenes, s akárha maga is tudatában lenne szája kivételes nagyságának, s azon szépségnek, mely mégsem volt tőle megtagadható, miközben beszélt, nyelvének hegyével minduntalan végignyalta, élvezte, beszélni pedig egészen különlegesen beszélt, halkan, közelről, partnerének soha nem a szemébe nézve, inkább a füléhez hajolva, már csak azért is, mert szavait nem annyira kimondta, mint inkább kisúgta, kis monológokat sugdosott a fülekbe.

Krisztiánt feltehetőleg nem csak e mindenképpen bolond szövegelések szórakoztatták, hanem azon meglepett tétovaság is, amit Prém a gonoszkodásaival kiváltott; atyaian szeretetteljes figyelemmel kísérte Prémet, aki nem kiismerhető szabályok szerint választotta ki áldozatait, szinte észrevehetetlenül surrant, kódorgott a folyosón vagy a padok között, míg teljesen váratlanul meg nem állt valaki előtt, puha bizalmassággal hajolva füléhez, s rögtön nagyon erős hatást, kíváncsiságot avagy éppen azonnali felháborodást kiváltó mondattöredékkel indítva behízelgő suttogását, ám mintha ő maga e hatással soha nem törődne, ez Krisztián dolga volt, aki távolról figyelte, ő csak szelíden nézett: „te drága geci! hallottad, hogy a nyilasok megint kitörtek a várból? a rádió nemcsak este, de reggel is bemondta! furcsa, nem? a várból!”, és hirtelen elhallgatott, „de milyen várból?”, hangzott erre az önkéntelen kérdés, „hát a lekvárból!”, suttogta ő, és épp oly puhán, észrevétlenül, ahogyan jött, már állt is tovább; Csúzdi Kálmán pedig, ki a szájában lógó szipkás orosz cigaretta füstjétől hunyorogva pillantott rám, s úgy nézett, mint valami idegen, kicsit undorító tárgyat, de azért némi szigorral, készen arra is, hogy minden mozdulatomat ellenőrzése alá vegye, fényes, fehér, kövérkésen puha arcában értelmes, kicsit ravasz kék szemek, fakó szőke pillákkal, keze a zsebében, ő csak cigarettázni jött ide, no és hogy együtt legyenek, cigarettája majd kézről-kézre jár, tudtam, hogy mindig megosztják egymás között, e szigorú figyelemmel viszont mintha egyenesen a többieket őrizné, s a védelmező tekintet most különös erővel hangsúlyozta összetartozásukat, akárha rögtön azt is jelentené, hogy amit Krisztián mondott, tulajdonképpen bármelyikük mondhatta volna, teljes az egyetértés, s amikor az ajtó végül is hallhatóan becsukódott, és előbb Szmodits, aztán a Prém is felém fordította a fejét, Krisztián pedig tartásán mit sem változtatva, egyenesen a szemembe nézett, tudhattam, hogy itt valami történni fog.

A mondat elhangzott, s nem volt semmi kétség, hogy kire vonatkozik, nem lehetett visszavonni, a nevetés megerősítette.

S ha Krisztián nem néz így a szemembe, ha mindeközben nem abban az utánozhatatlanul szemérmetlen pózban áll, akkor bizonyára úgy tettem volna, mint aki semmit nem lát és semmit nem hall, s védve ellene önmagam, a szivacsot szó nélkül benedvesítem a csapnál, és egyetlen fölösleges pillantást se vetve rájuk, kimegyek a mosdóból, de tekintetének nyíltsága, kihívó ártatlansága olyan érzelmi erőszaktételnek bizonyult, ami ellen azonnal föl kellett lázadnom, holott ezt egyáltalán nem akartam, az önbecsülés kívánta, az önbecsülés, mely akaratomtól és szándékaimtól teljesen függetlenül látszott működni bennem: „Mit mondtál?”, kérdeztem ugyanis halkan, visszanézve a szemébe, s hogy ilyen nyugodtnak hallom a saját hangomat, engem is annyira meglepett, hogy azonnal kitört a félelem is belőle, mert most már hangosabban és elrekedve folytattam, s ezt is hallanom kellett, a saját hangomon: „Kinek kell megdögleni?”

Nem válaszolt, s ettől nagyon nagy lett itt a csend, és mintha e csendben valóban fölébe kerekedtem volna, közelebb léptem, szemem biztosan tartotta szemét, akkor viszont valami olyasmi történt, amit igazán előre sejtenem kellett volna, ha a pillanat nem tesz annyira elbizakodottá, teljesen váratlanul Prém arca jelent meg közöttünk, mondhatni, legelbűvölőbb mosolyát csúsztatta közénk, s miközben még mindig Krisztián szemébe néztem, már látnom kellett az ő dülledt szemét is, a száját, amint nyelvével élvezkedve végignyalja, és a hangját is hallani, suttogását: „spiclikém, tudod te, hogy mekkora fasza van a lónak? pontosan akkora, mint a Csúzdinak!”, és akkor már Csúzdi Kálmán is ellökte magát az ajtófélfától, az ő hangja azonban erős volt, rekedt: „ebédre megkaphatod a Prém faszát!”, mondta ő, s bár minden íratlan szabály szerint röhögniük kellett volna, hogy valamennyit levegyenek közös fellépésük súlyából, de nem röhögtek.

Inkább még nagyobb, még mélyebb lett a csend, mintha valami olyan közös félelem lógna ki alóla, ami hiábavalóvá tesz minden ügyes közbelépést és semlegesíti a túlerőt, kicsit biztosítva, ám ugyanakkor még kétesebbé téve az én fölényemet, s ebben a csendben szólalt meg végül ő, visszafordulva a falhoz, hogy nadrágját is rendbe tegye: „lehetne talán egy kicsit finomabban!”, mondta, ami őket talán még jobban meglepte, mint engem, s nagyon rosszkedvű lett a csendünk.

Én pedig nem tudva mit kezdeni magammal, hirtelen megéreztem kezemben a szivacsot, ez volt az egyetlen, ami segíthetett, odalépni vele a csaphoz, hogy benedvesítsem, ezt meg kellett tenni, hiszen ezért jöttem ide.

Amikor azonban visszafordultam, mintha mégse tudtam volna nekik ilyen egyszerűen bebizonyítani, hogy csak ezért és semmi másért, mind a négyen engem néztek, mozdulatlanul.

Innen ki kellett menni, a dolognak valahogyan el kellett dőlnie.

És rettenetesen sok idő telt el, míg a lábam valamiként elvitt az ajtóig, kinyitottam, és még mielőtt becsukhattam volna magam mögött, Szmodits minden meggyőződés nélkül morogta utánam: „majd vigyázz, hogy valaki szét ne verje a pofád!”, de nem haragudhattam rá ezért, s félnem se kellett, mert tudtam, hogy ennek is el kellett hangoznia.

Persze nem állíthatom, hogy amint ott álltunk némán, és viszonylag valóban mozdulatlanul a tornateremben, pontosan erre gondoltam volna és pontosan így, valamiként mégis ezzel foglalkoztam, s gondolataimat hiába terelte el annyi minden, a ravatalozó elképzelése, az egyhelyben való álldogálás kényelmetlenségei, a sűrű rácsokkal fedett nagy ablakok mögött az ég télies kékségében valamiként mégis érezhető tavasz, vagy a halott teste, amint hasát és mellkasát egyetlen vágással fölnyitják, kiveszik belső szerveit, hogy aztán kitömjék, de mivel tömik ki? szalmával mégse lehet! a csupasz szív, a puha tüdő, a lila vese a belek között feküdt egy boncasztalon, amire szintén nem szívesen gondoltam, és mégis örömet okozott, valamilyen sötét kielégülést okozott olyasmire gondolni, amire nem lett volna szabad és nem is akartam, a gyász szabályainak a megsértése mégis jobban elterelte a figyelmemet arról a félelemről, amit miattuk éreztem, jobban, mint bármi más; a fenyegetés ugyanis megtette a maga hatását, s mikor már éppen arra gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen elfelejtettem az egészet, hirtelen felvillant valami egészen jelentéktelen részlet, a mosdó zöldre festett fala, a cigaretta füstje, ami visszahozta a rettegést, s ha már retteg és szorong az ember, akkor szeret pontosan körülírható tárgyat találni hozzá, én tehát attól féltem, hogy valahol meglesnek, megvernek, a veréstől féltem, a túlerőtől, a vereségtől, holott megszégyenülésem és vereségem már igazán megtörténtnek lett volna tekinthető; napok óta a védelem lehetőségein gondolkodtam hát, Prém közvetlenül előttem állt a sorban, Csúzdi Kálmán a hátam mögött, kicsit jobbra, de a másik kettő jelenlétét is érzékeltem, kik egymás mellett, leghátul álltak, teljesen be voltam kerítve, most azonban ők se mozdulhattak, s ahhoz képest, hogy mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam, e kötelező mozdulatlanság védelemnek tetszett vagy legalábbis jótékony haladéknak, tekintetem azonban minduntalan kényszeresen visszatért Prém nyakára, mintha attól tartanék, hogy hirtelen hátrafordul, villámgyorsan szájba ver, ez lesz a jel, és akkor a többiek is rám vetik magukat.

Már csak ezért se lehetett elfelejteni azt a pillanatot, mikor megéreztem, hogy valaki néz; a félelem tette emlékezetessé.

Illetve nem is tudom pontosan, miként történt, mert a legrejtélyesebben megfejthetetlen érzetek közé tartozik, ha valaki néz bennünket, valaki rólunk beszél avagy egyszerűen rólunk gondolkodik, s anélkül, hogy tudatosan bármi megfogalmazódnék, e figyelem irányába fordulunk, s csak ennek utána tudatosodik, hogy miért is néztünk oda, megéreztük, ám a kérdés így is kérdés marad, mert mit éreztünk meg? mintha érzékeink sokkal finomabban és természetesebben dolgoznának, mint a tudatunk, helyesebben a tudat csupán azon anyagokat és energiákat dolgozhatná magáévá, mindig késve persze, s ezért aztán örökös egyenetlenségeket és bizonytalanságokat okozva, melyeket érzékeink szolgáltattak neki, s még így is kérdés marad, hogy vajon milyen erő, energia vagy anyag az, mely igazán nagy távolságokat is áthidalva képes jelezni érzékeink számára mások érzékeinek jelenlétét, milyen jellegű jelzések azok, melyeket képesek vagyunk fölfogni és kibocsátani, holott ez tudatos szándékunkban nem áll, s látszólag semmi mást nem is csinálunk, mint nézzük a másikat, gondolkodunk felőle, avagy valami hányaveti megjegyzést teszünk a leghalkabb hangon, a levegő mégis megtelik valamivel, elveszíti semlegességét, határozott tartalmakat közvetít, ellenségeseket, barátságosakat, s anélkül, hogy szükségünk lenne ilyenkor bármiféle tudatos meggondolásra, a legbonyolultabb közlések birtokába juthatunk; és azt sem hiszem, hogy magára akarta volna vonni figyelmemet, mert egy ilyen vagy ehhez hasonló gesztus most többféle okból sem volt elképzelhető, pillantása tehát legalább oly öntudatlan volt, mint az én feléfordulásom, két öntudatlanság nézett farkasszemet, csupaszon, védtelenül és leplezetlen mohósággal, most ugyanis igazán vigyázni kellett minden mozdulatunkra, tanáraink a színpadon, tekintettel a gyász kivételes órájára, maguk se mozdultak s nem hallatták szokásos intéseiket, nem ordítottak hát, hogy „nem mozog ott hátul!” vagy „ha nem maradsz ott nyugton fiacskám, úgy kiváglak, hogy a taknyodon csúszol!” – mindezen figyelmeztetéseket a pillantásukkal voltak kénytelenek helyettesíteni, ami természetesen sokkal fenyegetőbbé és súlyosabbá tette a csendet, mintha durván kiáltoztak volna; a szemöldök egyetlen rándulásával, éppen csak észrevehető bólintásokkal jelezték, hogy bizonyos rendetlenkedések, föltűnő mocorgások vagy hallható röhögcsélések nem fognak minden következmény nélkül maradni, meg lesznek jegyezve, bizony; ő pedig igazán azok közé tartozott, ki a legfeltűnésmentesebben élt közöttünk, soha, semmivel nem hívta fel magára senki figyelmét, túlságosan bátortalan, megfélemlített és főként szemérmes volt ahhoz, hogy vállalta volna bármilyen kihágás vagy szabálysértés kockázatát, az is elképzelhetetlennek tetszett hát, hogy kacérkodna velem, netán unalmában szórakoztatná magát e kacérkodással, egyszerűen nem értettem a pillantását.

Mert e pillantás, mikor már volt időm egyáltalán gondolkodni felőle, többek között éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy nem valamely gyermeteg érzelemből táplálkozott, s erre nézvést elegendő bizonyítéknak látszik, hogy értetlenül kérdő tekintetem hatására nem csúszott védekező avagy önmagát magyarázó mosolyba az arca, mozdulatlan maradt, pillája se rebbent, ugyanakkor nem volt benne semmi nehézkesen komolykodó sem, csak éppen komoly: „mit bámul rajtam ez a csaj, ilyen hülyén?” – kérdeztem magamban, s bizonyára ezt kérdezte tőle a tekintetem, no és rögtön eszembe jutott azon versike is, melyet oly kedvtelve, a védekezés és elhárítás egyezményes jeleként szoktunk volt mondogatni hasonlóan kétes helyzetekben: „mit bámulsz, mit bámulsz, egyet fingok elájulsz!” – ám erre se válaszolt, semmi változás, pedig észre kellett vennie a vigyort, mely bizton elárulhatta, mire gondolok, csaknem hangosan fölnevettem; mégis nekem kellett észlelnem a változást, önmagamban, többé nem tudtam elfordítani a fejem, elkomolyodtam, mintha az iménti félelem és szorongás, majd a túlzó vigyor locska felszínéről hirtelen alá kéne szállnom egy végtelenül szürke víz lágy tömegébe, ahol semmi más foghatóan ismerős nem maradt, idegen és mégis ismerős elem, mint ez a lehető legteljesebben nyitott pillantás, azon kivételesnek számítható pillantás, mely nem törekszik semmiféle hatásra, s ezzel éri el a legnagyobb hatást, nélkülöz minden megszokottan célszerűt, nem akar semmit elérni, elhárítani vagy közvetíteni, egyszerűen és természetesen arra igyekszik használni a szemet, amire van, nézésre és látásra, önmaga biológiai eredetére csupaszítva magát, a látvány majdhogynem semleges birtoklására, s ez olyan szokatlan volt, és mégis olyannyira hasonlított mindahhoz, amire Krisztiánnal kapcsolatban magam is vágytam, kielégíthetetlenül, mert ő mindig megtalálta a kibúvót, annyira ismerős tehát; és ennek ellenére gyanakodni voltam kénytelen, már csak azért is, mert a természetes birtoklás nyitott pillantását csak egy igen kicsiny árnyalat választja el a pillantásoknak azon fajtájától, mikor is valamely belső történésre figyelve nem vesszük észre, hogy valakit néz a szemünk, s mivel a belső történés tűnik fontosabbnak, a szem lencséje sem dönti el, hogy a külső tárgyon avagy a belső tárgyon rögzítse-e a figyelmet, s így annak, akit figyelni látszunk, életlenné ereszkedett arcunkat mutatjuk, önkéntelenül; de nem! ezen az arcon nem volt fölfedezhető ama belső figyelemre utaló bambaság egyetlen vonása sem, arca finoman zárt és megközelíthetetlen maradt, a tekintete azonban, mint egy állaté! és semmi tévedés, rám nézett, senki másra, engem látott, figyelme csak rám vonatkozott.

Fejek és vállak között láttam őt, s mert a legkisebbek közé tartozott, az első sorban állt, én pedig alig valamivel nagyobb, a harmadikban, és a távolság is meglehetősen nagy volt közöttünk, a tornateremben ugyanis külön álltak a lányok és külön a fiúk, tekintetének tehát nem csupán azt a széles senkiföldjét kellett áthidalnia, mely az iskolai szabályok szerint elválasztotta egymástól a két nemet, s ahol más alkalmakkor bántóan hangos dobpergés kíséretében, ünnepélyes lassúsággal behozták az úttörőcsapat felpántlikázott zászlaját, hanem valamelyest hátra is kellett fordítania a fejét, és mégis olyan közel volt, itt volt előttem, nem tudom, mennyi idő telt el, míg minden gyanakvásom eloszlott, itt volt bennem a barna bőr télies sápadtságából elővilágló szem fehérje, a csaknem betegesen sötét árnyak karéja a szem körül, ahol is olyan erősen tűnnek át az erek, hogy barnája kékbe látszik hajlani, a hosszú, vékony orrocska alatt az igen kicsiny száj, a felsőajak szemtelenül feltüremkedő púpjai, s a homlok, melyet később külön is, különös hévvel megszerettem, nyáron egyenletesen tiszta barnaságát, télen foltjait, amint a csontok sápadt körvonalként ütköznek ki belőle, és ettől még árnyasabb térnek tetszik a halánték puha kagylója és még sötétebbnek fehér csatokkal hátrafogott haja; haja vad volt, sűrűn növő és erős, ugyanilyen dús a szemöldök, mely szépen ívelődött a szemek fölé, de oly különbözőn a kettő, majdhogy nevetségesen; ilyen volt hát e lány, helyesebben én ekkor ilyennek láttam, ezt láttam belőle, no és még a nyakát is, amint fehér blúzának nyitott gallérjából kinyúlva csaknem fiús erővel megkeményedik az óvatos, lehajtott fejű félrefordulásban; a testét csak jóval később kezdtem figyelni, most tekintete volt a fontos, vagy tán e tekintet közvetlen környezete, az arc, de gyorsan elveszett ez is, hogy valamilyen ájuláshoz hasonlítható ködösen meleg érzés maradjon a helyén, egy érzés, egy állapot, a bizonyosság, hogy most ő is ugyanazt érzi, az állapot végletes azonosságának érzete, mely nem fogalmazódik meg ugyan, nincsen gondolat, nincsen test, pillantás sincsen, ezek körvonallá foszlanak, s ami helyette van, arról már nem lehet beszélni.

Szeme benne volt a szememben, arcom az arcába nyomult, nyakam pedig pontosan érezte a veszélyt, hátrafordulásának, hozzámfordulásának kockázatát, a nyakát, s mintha a pillák, a szemhéj csukódása, nyitódása se akadályozhatta volna közössé vált figyelmünk folyamatosságát, mintha egyetlen egyszer se hunytuk volna le a szemünk, s ettől aztán megszűnt e pillantás ideje is.

Farkasszemet nézünk, gondoltam, s ma, emlékeimben kotorászva, a lehető legmulatságosabb ötletnek érzem ezt, hiszen a szemek és arcok társalkodásához képest minden belső beszéd nevetséges önvédelem, hazugság, vagy jobb esetben tévedés, mert természetesen nem farkasszemet néztünk.

És ne csodálkozzunk mégse, ha egy erős érzelem azonnal önmaga megfogalmazását kívánja, hiszen ez a beidegződésekkel munkálkodó üzem, amit személyiségnek szoktunk nevezni, azon állapotaiban kényszerül a legerősebben védeni magát, mikor odaadásában éppen a beidegződéseit veszíti el.

Mert igazán nem volt érthető.

Nem értettem, mi történik, mi történt és mi fog történni velem, s ami történt és történik, ez az erős, visszafoghatatlan, de végeredményben teljesen megalapozatlan boldogság, a kényelem, amivel egymás érzelmeiben e pillantás által elterültünk, hová vezethet minket? s ismét félni kezdtem, most már tőle is, vagy éppen attól, hogy Prém most fordul majd villámgyorsan hátra, mikor nála már biztonságra találtam, s ha az ő szeme előtt vágna szájon, akkor vissza kéne ütnöm, amit a további bonyodalmak miatt mindenképpen jobb lett volna elkerülni; és nem értettem azt sem, hogy miért éppen most és miért éppen itt, ha erre, vagy valami hasonlóra, igazán adódhatott volna másutt és máskor is elegendő alkalom; hiszen egyáltalán nem valamilyen megmagyarázhatatlan csoda hozta ilyen közelségbe az arcát, megtévesztő túlzás lenne azt állítani, hogy az érzelmek ereje szüntette volna meg a valóságos távolságot közöttünk, nem, nagyon is jól ismertem őt ahhoz, hogy ilyen távolságban, fejektől és vállaktól takartan is közel lehessen, nem most láttam először, bár e pillanatban valóban egy olyan idegennek tetszett, akit valami nagy tömegből elveszettségünkben választunk ki magunknak, mert megnevezhetetlen módon mégis közelinek, barátinak, ismerősnek tűnik, mintha valahol láttuk volna már, beszéltünk volna már vele; ismertem hát arcát, testét, mozdulatait, jól ismertem, csak eddig nem vettem észre, hogy ismerem s ezen ismeret valamilyen szempontból fontos lehet nekem, magam sem tudom miért, nem vettem észre; igazán észre kellett volna vennem, hat éve jártunk ugyanazon iskola párhuzamos osztályába, ám az érzékek szenvtelenül és minden érzelmi színezettől mentesen rögzítették az arc tulajdonságait, s így ha jól meggondolom, szeméremtől halk lényének egyetlen hangosabb szenvedélye sem lehetett ismeretlen előttem, hiszen ennyi idő alatt s ilyen közelségben nagyon sok szálon és meglehetősen bensőséges módon kellett érintkeznünk egymással, és érintkeztünk is, semmi kétség, mert mindkét lánynak, Szán Hédinek és Prihoda Majának, kikhez engem a legsajátosabb és rám igencsak jellemző viszony fűzött, kétes, többértelmű, igazán forró viszony, amit azonban se szerelemnek, mert annál kevesebb, se barátságnak, mert annál több, nem nevezhetünk, egyként a legbensőbb barátnője volt, amolyan udvarhölgy, csendes árnyék szépségükön, közvetítő a két nagy vetélytárs között, rosszabb óráikban pedig komorna, cseléd, amit azonban valamilyen veleszületett igazságérzet és bölcsesség méltóságával soha nem látszott zokon venni, s éppen olyan semleges maradt szolgaként, mint mikor túlzott buzgalommal egyenrangú társként látszottak szeretni.

S azon a nyári délutánon, mikor az erdei ösvényről lépett az útra, és piros szandáljának talpa még két lépésnyit csikordult, aztán csak körülpillantásának csendje a fülledten vibráló némaságban, mielőtt még a szemembe nézne, én pedig, mint minden délutánon, most is ott álltam helyemen a kerítésnél, a bokrok között, nem tudom mit remélve, és rettegve, de nem tudom mitől, mintha mégis valami történni látszana, mintha valaminek most, éppen most kéne bekövetkeznie, de nem tudom minek, mert képzelgéseim, mikor valóságosan megjelent, legyenek bármily ártatlanok, soha nem voltak megvalósíthatók; zsíroskenyerem utolsó falatját éppen csak lenyeltem, egyik kezemmel belekapaszkodtam a kerítésbe, a másik kezem egy félbehagyott mozdulattal a combomon, a tenyeremre kenődött zsírt kellett volna szétmázolni a bőrön, mikor egymást kereső tekintetünk összecsúszott s aztán nem tudott leválni, olyan hosszan, rezzenéstelenül és megszakíthatatlanul néztük egymást, miként ott, a tornateremben, ahol azonban anélkül, hogy tudomást vehettünk volna róla, mindketten védve voltunk, védett a távolság és védett a tömeg, most azonban védtelenül, immár elmélyült szenvedésünknek kiszolgáltatottan, esendőn; ám ugyanoly megmagyarázhatatlanul véletlenszerű volt a helyzetünk, mint akkor, a pillantásnak, az arcnak és mozdulatnak ilyen közelségében lenni bármikor lehetőségünk lett volna máskor is, s azóta mégse, soha, holott állandóan néztük egymást, kerestük az alkalmat, hogy nézhessük egymást távolról és közelről, ám óvatosan, lopva, titkon, mert amint megadatott az alkalom, mintha szánt szándékkal tennénk tönkre, kimenekültünk belőle, elfordulva, félrenézve, hogy majd gyorsan vissza lehessen pillantani, megbizonyosodni, hogy a másik még ugyanazt a vágyat és kínt érzi-e; ő egyszer el is szaladt előlem, futtában visszanézett, megbotlott és elvágódott, de gyorsan fölpattant és rohant tovább, menekülése oly fürgévé és ügyessé tette, hogy még röhögni se tudtam kedvemre rajta; most azonban megint itt kísértett a délelőtt, bár azóta nagyon sok minden megváltozott, már csak azért is, mert a kettőnk között alakuló viszony, anélkül, hogy beszéltünk volna róla bárkinek, természetesen nem maradt titokban, úgymond kitudódott, s néhány hét elteltével már mindenki arról beszélt, hogy a Süli Livi szerelmes belém.

És nem kellett sok hozzá, hogy kitudódjék, már akkor, ott, a tornateremben lelepleződtünk, miután Lívia finoman elfordult tőlem, még itt volt a tekintete, láttam, de már nem engem nézett, ő vetett hát véget annak a pillanatnak, melyről azt se tudhatni pontosan, mikor volt kezdete; először tekintetét csúsztatta félre, mintha tévedés lett volna az egész, és nem is engem, hanem inkább a Prémet akarta volna nézni, s a visszavonás módjában, mi tagadás, volt némi kacérság, aztán komolyan és megfontoltan elfordította fejét is, ám minden finomsága ellenére oly árulkodón, oly hatásvadászón! most nyugodtan és kötelességtudón állni ott, teljességgel megfelelni a néma szertartás követelményeinek, mintha nem is történt volna semmi, véletlen lett volna csak, netán tévedés, miközben az elfordulásssal még jobban megerősítette iménti pillantásának hatását! de mit tehettem, elfordultam én is, s bizonyos értelemben nagyon szégyelltem magam kiszolgáltatottságom miatt, mert úgy éreztem, hogy mégis vissza kéne néznem, mintha elvettek volna valami fontosat, amiről ezidáig nem is tudhattam, hogy fontos lehet, de mintha nem is az lenne fontos, amit kaptam, hanem az, hogy el lehet venni tőlem ezt, s minden tekintete nélkül eltöltött pillanat most már elfecsérelt, üres és elviselhetetlen idő lenne, idő, amelyben nem vagyok, egyszerűen velem maradt a szeme, főleg a szeme, de a szája és a homloka is, látnom kell, ami velem maradt, és képzelgés, álmodozás mégsem tudja helyettesíteni; a látvány nélkül mintha minden valami kellemetlenül nyomasztó, bizonytalan homályba távolodna, és nem, mégse néztem oda, ez igazán nagy erőfeszítésembe került, belezsibbadt lassan az arcom, a nyakam, a vállam és a karom, nem akartam visszanézni, s a dolgok nemakarása mindig kemény és reménytelen erőpróbának bizonyul, addig feszíteni a húrokat, ameddig természetesen nem lehet; minél tovább álltam így, magamra hagyva, egyre jobban és egyre kínosabban éreznem kellett, hogy ehhez fogható furcsa érzés alig van, mintha testünk felduzzadva magába fogadta volna a másikat, bőrünk felülete már nemcsak bennünket takarna, s az agyunk már egy másik aggyal is gondolkodik, s minél kínosabb lett e feloldást, netán beteljesülést kívánó állapot, annál inkább erősödött sértettségem, dühöm, hiszen mindazonáltal teljesen világos és egyértelmű lett a valóságos helyzet is, maga a reális erőviszony, melyben minden pillanat esélyét pontosan mérlegelve oly nehezen viseljük el, ha nem mi vagyunk fölényben, s bizony ő volt, ki figyelmemet kihívta és aztán mégis elhagyott, tehát nem szabad, semmiképpen nem lenne szabad visszanéznem, mert akkor kiderülhetne, hogy ő az erősebb, győzött, valaki megint erősebb nálam, megint valaki, aki rajtam uralkodik, akinek alávetettje vagyok, és éppen egy ilyen szolga, egy ilyen ronda lány, egy lány, egy ilyen cseléd, s e dühödten ismételgetett megállapítás nem nélkülözött minden igazságot, ő ugyanis éppen olyan szerepet látszott játszani Hédi és Maja körül, amilyen szerep Krisztián és Csúzdi Kálmán mellett az előttem álló Prémnek jutott; az érzelmek pedig szépen összecsúsztak, következésképpen megfogadtam ott, hogy ha egész életében mást se csinál, kizárólag engem bámul, akkor se fogok soha többé ránézni, ezt soha többé ne tehesse velem, kéküljön bele, csak nyugodtan csodáljon, legyen valaki, aki engem, csak engem kísér a tekintetével, én pedig tegyek úgy, mintha ez nekem semmit nem jelentene; mikor azonban végül mégse tehettem mást, visszanéztem, mert sütött az arca, semmit nem érezhettem jobban, mint e tekintetet, néz, megint néz, mit néz? s ha ő néz, akkor egy idő után én is engedhetek, egy pillantra én is megengedhetem, hogy aztán még jobban nézzen, még kínosabban érezze a hiányomat, érezze annak súlyát, ha én veszem el tőle a tekintetem; de nem ő volt, ő egyáltalán nem is nézett engem, megint megcsalt egy érzet, hanem a Hédi, aki néhány sorral hátrébb állt, s így bizonyára jó ideje alkalma volt egyszerre mindkettőnket megfigyelni, semmi kétség, mindent láthatott, mert kedvesen, megengedőn és lágyan, ugyanakkor némi kegyetlenségtől sem mentesen, elfintorodott.

Az utolsó óra elmaradt, délben hazamehettünk.

S amíg ismét felsorakoztunk, hallani lehetett a templom harangját, előbb csak négyet ütött, odakinn kéken ragyogott a csend, aztán mélyen kondult a nagyharang, megcsendült a kicsi, döndültek, zúgtak, mintha nem történt volna semmi, egyszerűen dél volt, mintha ez a nap se lehetne másmilyen.

Senkivel nem volt kedvem hazamenni, el akartam kerülni, hogy bárkivel szót kelljen váltanom, a lépcsőházban kiléptem hát a sorból, s miközben a többiek kiabálva és immár fegyelmezhetetlenül ledübörögtek a lépcsőn, hogy megszorult nyájként préselődjenek át a szűk kapun, ki a szabadba, ahol mindig úgy érezte az ember, mintha először jutna levegőhöz, akárha életében először vehetne lélegzetet, s ilyenkor már tanáraink hisztérikus üvöltözése se jelentett sokat, én fölmentem a második emeletre, s ezért gondolhatta Krisztián, hogy őt megyek följelenteni, a tanáriba; de onnan egy óvatlan pillanatban, vigyázva, ne vehessen észre senki, még tovább; a második emeleti forduló után keskenyebb volt a lépcső, poros, azóta is gyakran látom álmomban magam, amint ezen a poros, érintetlen lépcsőn megyek fölfelé, bizonyára ritkán takarították, én vagyok az egyetlen, aki ezen a lépcsőn megy, s álmomban ennek mindig különös jelentése van, valami olyasmit teszek, amit nem volna szabad, ezt a lépcsőt nem volna szabad, mert minden lépéstől puhán és vastagon magasra emelkedik a por, hogy aztán ugyanoly lustán elüljön; ha visszanézek, nem marad nyomom, hiába fülelek, semmi nem mozdul, csend van, mégis szabad, senki nem vette észre, pedig tudom, hogy bárki megláthatja szabálytalanságomat, és hiába meresztem a szemem, hiába tudom, nem láthatja senki, ha egyszer úgy érzem, mintha valaki mégis figyelné, s ez a valaki talán nem más, mint én magam, kis titkaimat mégse tudom magam elől elrejteni, szorongva érem el a padlás ajtaját, természetesen zárva van, fekete vasajtó, melyet valóban mindig zárva találtam, bár mindig kipróbáltam, nem hagyták-e nyitva véletlenül.

Az utolsó lehetőség volt e hely, menedék, melyet legbensőbb ösztönösségére hagyatkozva keres föl az ember, volt ilyen helyem a kertünkben is, hasonlóképpen homályos, ott azonban lombos gesztenyefák és a magasra nyúlt bokrokra felkúszó lonc fogta le a fényt és tette láthatatlanná, érdekes volt megfigyelni küzdelmüket, ahogyan a bokrok mindig újabb hajtásokat növesztettek fölfelé, a lonc pedig mintha erre várna, utána futott, s mire ősz lett, benőtte az új hajtásokat; itt az ötletszerűen egymásra tornyozott régi padok, szekrények, székek, táblák, korhadt dobogók, irattárolók, ott magányos óráim érzelmei, no és azok a Kálmánnal űzött egykori játékok hagytak fülledt lenyomatot, amit bűnnek hittem, itt az idegenül ismerős bútorok semleges csendje; meghajolva, oldalazva, élek és kiszögellések között csusszanva át, s ha reccsent, zöttyent, megindulni látszott a bútorhalom, megmeredve, védekezőn fejemre csúsztatva kezem, közelítettem meg magát a szentélyt, s ez nem volt más, mint egy felállított és üléspárnájával a fal felé fordított régi bőrkanapé, csak éppen annyi hely maradt, hogy becsússzak mögé, hagytam magam ülése párnájától a falhoz szorítani, rátapadtam és rámtapadt, teljesen sötét, a bőr mindig hűvös, míg testem melegét teljesen át nem adtam neki.

Lehunytam a szemem, s arra gondoltam, hogy meg kell ölnöm magam.

Semmi más.

Nem volt rossz erre gondolni, ellenkezőleg, kifejezetten kellemes.

Hazamegyek, fölfeszítem apám íróasztalának fiókját, kimegyek a kertbe, a helyemre, és megteszem.

Láttam a mozdulatot, láttam, amint megteszem.

A számba vettem a revolver csövét, úgy sütöttem el.

S annak elképzelése, hogy utána nekem már semmi nem következik, keményen és mégis valamely jótékony fénnyel világította be mindazt, ami bekövetkezett.

Hogy lássam.

Mintha most először látnám egyszerűen és minden ellágyulástól mentesen, milyen az életem.

Mindaz, ami annyira fájdalmas, a mellemben fájt, a nyakamban fájt, néha annyira fájt a fejtetőmön, akárha kerek sapkát húztak volna rá fájdalomból, az egész testem borzongott bele, s az önsajnálat élvezetének ehhez nem volt sok köze, mintha minden fájdalom, amit a testében érzett az ember, és mégis függetlennek a test részeitől, mert vándorolni képes, mindig erősebb lenne az előző fájdalomnál, s így visszatekintve az előző mindig magakellető szórakozásnak tűnik csupán, olyannyira erős, hogy nem bírom tovább, folyamatosan és állandóan ordítani szeretnék, ám nem merek, és ezért sem bírom tovább.

A gondolat, hogy én egyáltalán nem vagyok normális, s bár más formában, de legalább olyan beteg, mint a kishúgom, sőt talán ő az egyetlen, akivel betegségünkben valamely megnyugtató közösséget tudunk találni, eddig sem volt ismeretlen előttem, ám azon felismerés, hogy azonosulási és hasonlítási kísérleteim kínjának egyszer s mindenkorra véget vethetek, hiszen úgyis teljesen hiábavaló, senkire nem tudok annyira hasonlítani, hogy azonos lehessek vele, a különbségben pedig minden erőfeszítésem ellenére mindig én maradok ott, egyedül, s ez a különbség, vagy nem tudom mi, senkinek nem kell, nekem sem, ám hiába is gyűlölöm érte magam, mert minden kitörési és csábítási kísérletem, mikor is olyannyira szeretnék azonosulni s ugyanakkor be akarnám csábítani a másikat abba a térbe, ami csak az enyém, erre a különbségre hívja föl a figyelmet, a betegségre, arra, amit meg kéne ölni, a csábítással azt árulom el, amiről jobb lenne hallgatni, helyesebben hallgatni kell, s hogy ez a magamban tátongó áthidalhatatlan űr a testem megölésével megszüntethető, akkor fordult meg a fejemben, ott.

Többé nem nézett rám.

És mintha semmi más nem lenne, mint ez a pillantás, ami megmenthetne még.

Ha állandósítani lehetne, ha nem múlna el nélküle idő, mert mintha e pillantás, a kitárulkozás kizárólagossága, ahogyan néz, s ahogyan én nézem őt, nem csupán magyarázatot adhatna mindazon zűrzavarra, beteljesíthetetlen vágyra, elkövetett, ám nem megbánható bűnre, folyamatosan gyakorolt hazugságra, hiszen állandóan és folyamatosan hazudnom kellett ahhoz, hogy megvédhessem magam, kicsinyesen és nevetségesen, s ugyanakkor rettegni a leleplezéstől, szenvedtem és a szabadulásra mégse találhattam semmiféle utat; mert nem volt elég, hogy meg kellett tagadnom magamtól mindazt, ami örömet okozhatott volna, semmi nem volt elég; amit szerettem volna, abból semmi nem volt beteljesíthető, úgy kellett élnem hát, mintha egy idegen lényt hordoznék szörnyű súlyként, s alatta elrejteni azt, aki valójában vagyok, és végtelen kétségbeesettségemben megpróbáltam ugyan valamit elmondani ebből anyámnak, ám végül is oly sok volt, ami fölhalmozódott, hogy nem lehetett elmondani, oly sok lett, hogy nem volt mit elmondani, másrészről vele se lehettem teljesen bizalmas, mert neki is számos kifogása volt ellenem, s e kifogások mindegyike kapcsolatban állt azon titkaimmal, melyeket a világ elől már csak kíméletből is el kellett rejtenem, s a kímélet annál is inkább helyénvalónak tetszett, mivel ő mintha egyenesen arra vágyna, hogy minden bosszankodása, kifogása, sőt dühe és olykor undora ellenére valamilyen beteljesíthetetlen tökélyt láthasson bennem, és ezért aztán még szigorúbb és néhanapján még kegyetlenebb volt velem, mint bárki más, amit csupán az enyhített és tett elfogadhatóvá, hogy éppen úgy, miként a kishúgommal, vele is volt egy olyan közös nyelvünk, amivel minden értelmetlennek tetsző szót meg lehetett kerülni, az érintés nyelve volt ez, olykor valóban maga a nyelv, a bőr melegségének nyelve, a test súlyának nyelve, s ha magammal kapcsolatban betegségről beszéltem, akkor talán azt a feltételezést is megkockáztathatom, hogy az ő betegsége áramlott át valamilyen rejtélyes módon belém, a kishúgom betegsége, e két nagyon távoli és bennem mégis összetartozni látszó betegség, mely talán nem volt más, mint közvetlen környezetem teljes lelki bizonytalanságának és kiegyensúlyozatlanságának következménye, testi megnyilvánulása annak, hogy itt mindenki beteg volt, habár ez engem nagyon sokáig egyáltalán nem zavart, úgy fogadtam el, mint életem egyetlen lehetséges feltételét, sőt, anyám betegségét kifejezetten szépnek találtam és szerettem, a betegség nagyszerűségének érzetével fertőzött meg hát, miközben kezét fogva, vagy meztelen karjára csúsztatva kezem, az ágya mellett ültem a földön, fejem az ölére hajtva vagy csupán az ágya szélén pihentetve, és belélegezve azon lázas melegségtől, izzadástól és gyógyszerektől átjárt szagot, ami testéből, a hálóing selyméből áradt, hiába is szellőztették gyakran a szobát, hallgatva lélegzetét, hagyva őt álom és ébrenlét között lebegni, míg az én lélegzetem is át nem veszi e különös, puhán libegő ritmust, mely gyors emelkedésekből és lassú süllyedésekből állt, s a szagot is megszoktam már annyira, hogy nem undorított; néha megszólalt ilyenkor, halkan, kicsit kinyitva, majd ismét lehunyva szemét, „szép vagy”, mondta, s engem éppen úgy elképesztett mindig e jelenség, mint ahogy őt is a legkellemesebb formában érinthette a jelenlétem, a fehér párnákba besüppedt fehér arc, a rendezetten szétterülő, sűrű, sötétvörös haj, melyből a halánték fölött ősz szálak csillantak elő, a simán domborodó homlok, a finom orr, de főleg a súlyos szemhéj, amint hosszú pilláit kábaságtól lustán fölemeli, hogy egyetlen pillanat tört idejére előtűnjenek a kristályosan zöld, nagy szemek, oly tisztán, értelmesen és erősen nézve rám, akárha egész betegsége tévedés, látszat, játék lenne csupán, ám amikor a pillák ismét lecsukódnak, s újra a szemhéj kéken erezett, kissé barnára sötétült húsa fedi a szemgolyót, valamitől, s nem tudom mitől, megint beteg lesz, de pillantása mégis ott maradt beteg arcán, száján pedig kis mosoly, ami nekem szólt, egészen halvány mosoly, „mesélj!”, mondta, „mesélj, mi történt velünk?”, szokta volt kérdezni ilyenkor, s ha nem válaszoltam, mert nem tudtam vagy nem akartam válaszolni, akkor ő maga folytatta, „elmeséljem, hogy mi járt éppen a fejemben? kishúgod rendesen evett? legalábbis nagyanyád nem ordítozott annyira! nem szeretném, ha sokáig itt maradnál ma, nagyon gyenge vagyok, és talán ezért is jutott eszembe az a mező, nem aludtam, csak egy nagy, széles, egészen hatalmas mezőn voltam, nagyon szép volt, s azon gondolkodtam éppen, honnan ismerem én ezt a mezőt, határozottan emlékeztem rá, hogy ismerem, s akkor jöttél”, elhallgatott, kis lélegzetet véve, s figyeltem amint a mellén megemelkedik a takaró, emelkedik, süllyed, „különben bizonyára nem jutott volna soha eszembe, mert ha él az ember, akkor az új képek mindig betöltik a régi képek helyét, most viszont nagyon régóta úgy érzem, mintha velem nem is történt volna semmi, soha, pedig igazán nagyon sok minden történt, hiszen sok mindent el is meséltem már neked, tudod, és mintha mégse velem, ezek csak képek, én is benne vagyok a képekben, és mégis valahogy fontosabb, vagy inkább rám hasonlít, vagy inkább én vagyok, ahogyan itt fekszem, és a kép nem változik, hanem ugyanúgy fekszem itt, és ha kinézek az ablakon, akkor ugyanazt látom, hol kivilágosodik, hol besötétedik, mindig ugyanaz a kép, és közben nyugodtan a régi képeimben mászkálhatok, mert nincsen új, ami a régit megzavarná”, felsóhajtott és a mélyről emelkedő levegő megakasztotta a szavak egyenletes ritmusát, „persze nem is tudom, mért mesélem ezt neked, értened kell, és mégis van valami kis lelkifurdalás, hogy ilyesmiket mesélek egy gyereknek, filozofálgatok, ami szintén nevetséges lenne, bár tényleg azt hiszem, hogy nincsen ebben semmi szomorú vagy tragikus vagy súlyos, amit ne tudhatnál, egyszerűen így természetes, és én soha nem tagadtam meg magamtól semmit, amiről úgy éreztem, hogy természetes és meg kell tennem”, felnevetett, és egy pillanatra kinyílt a szeme, megfogta a kezem, mintha felszólítana, hogy csak nyugodtan, egészen nyugodtan tegyek meg én is mindent, amit természetesnek érzek magamban, „most maradjunk így, csendben, elfáradtam, és főleg nem tudok megszabadulni attól a képtől, amit el akartam volna mesélni neked, de látod, nem tudtam elmesélni, mint ahogyan te is nagyon keveset mesélsz nekem, pedig mindig kérlek, mesélj valamit, mondjad, mi történik, és ezért én nagyon jól megértem, ha úgy érzed, hogy mesélnél te, szívesen, de mégis hallgatnod kell, sőt, azt is tudom, hogy miről hallgatsz, mert az egyetlen, amiben bízhatunk, hogy teljesen egyforma dolgok történnek velünk, semmi különbség, mindig ugyanazoknak a dolgoknak kell megtörténniük, és így minden érzés is ugyanolyan, csupán a képek különbözők, pontosan értjük egymást akkor is, ha nem mesélünk. Így van ez. Most hallgassunk egy kicsit, jó? Aztán menj el. Jó?”

Persze nem volt olyan egyszerű elmenni innen, s nem hiszem, hogy szívesen vette volna, ha valóban engedek a felszólításnak és elmegyek, a hallgatásától inkább megnövekedett a feszültség közöttünk, s mintha e feszültséget ő maga is növelni óhajtaná, többször megismételte az utolsó mondatot, „menj el, jó? menj a dolgodra, jó?”, volt amikor még erősebben szorított magához, mintegy a búcsú ölelésének leple alatt kapaszkodott belém, igyekezvén elodázni a pillanatot, mikor majd valamely belső egyensúlyérzékre hagyatkozva valóban fel kell állnom, hogy szédülten és mégis megkönnyebbülve áttámolyogjak egy másik szobába, most azonban még nem, még nem volt szabad elrontani, még nyújtani lehetett ezt az időt, még arcomat a forró testen fölforrósodott lélegzetemben tartani, akárha e közössé vált párától magam is belázasodtam volna, s úgy helyezkedve el, hogy szájam érinthesse meztelen bőrét a karján, mondjuk a könyök belső hajlatában, mely különösen gyengéden puha helynek bizonyult, avagy a nyakán, ahol éppen ellenkezőleg, az inak és izmok laza erejét érezhette a száj, és úgy ügyeskedve ki, mintha ez a legteljesebb véletlen műve lenne, a szájat kinyitni, az ajkak belső felületével és a nyelv hegyével érezni a bőr ízét, szagát.

És nem tett úgy, mintha e szerelmes érintéseket nem venné észre, de nem is kívánta leleplezni kis csalásaimat, mintha ezt valamely gyermeki ragaszkodás együgyű jelének tartaná avagy nem esne jól neki, és nem is vonult betegségének fedezékébe, mintha csupán a testi gyengeség tenné lehetővé és szükségessé a kölcsönös gyengédségnek eme veszélyes túlzásait, nem, egyszerűen és természetesen, puhán válaszolt, a fülembe csókolt, a nyakamba avagy a hajamba, mondhatni, ahol ért, s egyszer hajamba fúrva fejét megjegyezte, hogy kiskanok szaga árad belőle, egy iskolányi kan szaga, ami igazán kedvére való, egy szag, amit én az idáig nem vettem észre, ám attól kezdve figyeltem, magam is pontosan érezni akarva futó élvezetének okát, s mindez olyan volt, akárha szemléltető oktatást tartana a természetességről és a természetesség természetes határairól, mert ha mégis szavakkal szakította félbe, szavakkal hűtötte ki csupasz érintkezésünk élvezetét, akkor az éppen annyira természetesnek és helyénvalónak tetszett, mint maga az érintkezés, közel sem védekezésnek vagy tiltakozásnak, hanem inkább azon érzések ésszerű átterelésének, melyek más utat már nem találhattak itt.

„Jól van, jó!”, mondta hangosabban és kicsit nevetve is azon, hogy idáig jutottunk, „Akkor talán mégis elmesélem, amit az előbb nem sikerült elmesélnem, figyelj csak, ugyanis azt akartam mondani, hogy nem egyedül voltam ezen a mezőn, mintha feküdtünk volna, magasra nőtt a fű, sütött a nap, és alig volt felhő az égen, amolyan könnyű, nyári felhők, alig mozognak, és hallani lehetett a bogarakat, darazsakat, méheket, és mégse volt olyan szép, mint ahogyan gondolná az ember, mert néha egy légy szállt a bőrömre, és hiába mozdítottam a lábam vagy a karom, elszállt és rögtön visszaszállt, a déli melegben mindig ilyen pimaszok a legyek, dél volt, majd egyszer figyeld meg, mintha szánt szándékkal nem engednék, hogy nyugodtan élvezhesse az ember, amit élvezni akar, élvezni, hogy ilyen szép ez az egész!, nem engedik, talán egyszerűen azért, mert ők is éppen élvezni akarnak valamit, és éppen a te bőrödet, de már megint nem azt mesélem, amit eredetileg akartam, magam is érzem, egyáltalán nem gyereknek való mese, és főleg nem neked, mert tulajdonképpen minderről hallgatni kéne, egyszóval hárman voltunk azon a bizonyos mezőn, és tényleg volt egy ilyen mező, csónakkal jöttünk ide, ott kötöttük ki az előre megbeszélt helyen, hogy találkozzunk a többiekkel, de mi érkeztünk elsőnek és most egymástól távol hevertünk a magas fűben, két férfi és én, mikor pedig beléptél és fölébredtem, helyesebben nem is ébredés volt ez, hanem inkább kijózanodás, hiszen nem aludtam, csak benne voltam ebben a képben, akkor éppen felülről láttam magunkat, ahogyan álmában is látja az ember, és láttam, hogy milyen rettenetesen, milyen végtelenül szép volt ez akkor, mert minden szép, szép! pedig akkor olyan volt nekem, mint a pokol, egy bűzölgő mocsár, és nem a legyek miatt, hanem mert nem tudtuk eldönteni, hogy kihez tartozom.”

„És apa?”

„Igen, ott volt ő is.”

„És hogyan döntötted el?”

„Nem döntöttem el.”

Mintha mondani akart volna még valamit, de nem szólhatott volna többé és soha többé egyetlen szót se, olyan váratlan volt a csend.

S én nem kérdezhettem tovább, mindketten megmerevedtünk, két egymáson heverő hasáb, zsákmányukra leső vadállatok azon pillanatban, mikor még nem lehet eldönteni, melyiküké lesz az áldozat.

Többet nem mondhatott, mert akkor valóban átlépett volna minden lehetséges határon, amit így is jócskán megközelítettünk avagy talán épp e határra kerültünk, tehetetlenül.

Puszta kíméletből sem mondhatott többet, nem lettem volna képes többet elviselni, mosolygott, szépen, egyenletesen, a nékem szóló mosolyával, de mintha ez a mosoly immár nem egy folyamat része lenne, nem lenne kezdete és belátható vége se lehetne, és én úgy néztem őt, mint aki fényképet néz egy múltbéli arc mosolyáról, a pillanat mégis jóval többet adna a puszta látványnál vagy holmi gondolatoknál, melyek e kimerevedett kép hatására felmerültek és elmerültek bennem, ugyanis tűnjék bármily érzelmes túlzásnak e kijelentés, mégis azt kell mondanom, hogy megvilágosodás volt e pillanat, vagy legalábbis az, amit jobb szó híján megvilágosodásnak szoktunk nevezni, az arcát láttam, meztelen nyakát, az ágynemű gyűrődéseit, de a látvány minden kicsi részletének a lehetségesnél sokkal gazdagabb története lett, olyan képekkel és érzésekkel telt múltja volt, melyeknek létezéséről különben nem lett volna tudomásom, megragadhatatlan összefüggései, melyek immár mégis megfoghatónak tetszenek, a leírás folyamatosságával nem visszaidézhető történet persze, mondjuk egy kép, amint állok a fürdőszoba csukott ajtaja előtt, késő este van, sötét, be akarok lépni és nem merek, mert amire kíváncsi lennék, azt minden joggal tiltottnak tudom, s nem a mezítelenségüket, amit szándékosan soha nem rejtenek előlem, illetve hogyne, azt is valamiként titoknak kell tudnom, mintegy a titok legfelső felületének, hiszen ha az alkalom úgy hozza és meztelenül láthatom őket, akkor bármennyire elfogulatlanul is mozogjanak előttem, én vagyok, ki nem tud betelni csupasz testük látványával, a zavar bennem van, minden alkalommal újra s tán mindig erősebben felkavar a leselkedés édes érzete, amivel testük szokás szerint rejtett részeire kell pillantanom, testük mindig új, más, nem megszokható, de még kéjesebb fájdalommal érint, még inkább sérti szemérmemet és fokozza mezítelenségükre vonatkozó féltékenységemet, hogy a nekem mutatott elfogulatlanság is közös játékuk kegyes csalása, érzem, e két fedetlen test, mutatkozzanak együtt vagy külön, nem rám, hanem csakis és kizárólag egymásra vonatkozik, valóban elfogulatlanul csupán egymásnak képesek mutatkozni, a kizárólagosságnak ebből a közösségéből mindenképpen ki vagyok zárva hát, teljesen függetlenül attól is, hogy éppen gyűlölik-e egymást, mondjuk napokig egyetlen szót se váltanak, mindketten úgy tesznek, mintha a másik jelenléte semmit nem jelentene, avagy ellenkezőleg, mikor éppen szeretik egymást, s minden véletlen érintésnek, átsuhanó tekintetnek, váratlanul kipukkanó nevetésnek és cinkos mosolynak oly beláthatatlanul gyengéd jelentése van, amihez nekem nem lehet semmi közöm, ami engem mindenképpen megkerül, fölöslegesként könyvel el, mégha ilyenkor látszanak engem is a legjobban szeretni, mintegy egymásra vonatkozó szenvedélyük fölöslegével, ez azonban nem kevésbé megalázó, mint mikor észre se vesznek, mint mikor fölösleges, netán zavaró tárgy vagyok nekik; ám e váratlanul hangzó s kétértelműségében sokféle lehetőséget fölcsillantó mondat, mely rövid párbeszédünket feszült csöndbe hajlította, mintha kapcsolatuknak azon egyenetlenségeibe világítana bele, amire kíváncsi vagyok, azon titokba avatna bele, melynek tudására öntudatlanul törekedtem, mikor is arra vágytam, hogy e kapcsolat mégse legyen olyan kizárólagos, miként azt látni engedik, valahogyan mégis beférkőzhessek közéjük; odabentről a víz csobbanásait lehetett hallani, halk beszélgetésüket, anyám nevetéseit, s épp e nevetéstől, melyhez foghatót soha nem hallatott, nekem úgy tetszik, szédítő érzet ez, mintha álltam volna már egyszer itt a fürdőszoba ajtajában a sötétben, pizsamában, akárha azóta állnék itt ugyanígy, s mindaz, mi e két meghatározhatatlan idő közt történt, nem lenne más, csupán bizonytalan álom, volt kezdete és most fölébredek, ám e kezdetre mégse sikerült visszaemlékeznem, mikor odabentről valamilyen egészen más hangon, mélyebben és erőtől telten, ugyanakkor megőrizve valamit a sikításba hajló nevetések játékosságából, kiszólt anyám: „ki van ott az éjben, az ajtó mögött?” – és természetesen nem válaszoltam, talán recsegett a padló s ez figyelmezette jelenlétemre őket? pedig mennyire vigyáztam, hogy ne reccsenjen! vagy van olyan erős jelenlét, mely egy ajtón keresztül is érezhetővé teszi magát? „Te vagy az csillagom? fekete holló kopog? gyere be hát akárki vagy!”, nem tudtam válaszolni, de mintha most már nem is várna rá, „szólalj meg hát, gyere!”, szinte énekelte, s ugyanakkor mindketten fuldokolva fölnevettek, csobogott, cuppant, csobbant a víz a kádban, loccsant a kövön, elmenni már nem lehetett, megszólalni avagy belépni se, és akkor az ajtó kitárult előttem.

Nem tévedés volt és nem az érzékek csalása, mikor az imént arra kellett gondolnom, hogy álltam én már valaha egy ajtóban így, s anyám befejezetlenül hagyott mondatának hatására most abból a még régebbi képből is fölrémlett valamennyi, egy villanásnyi csak, a lábak és a párna a fejen, ám arra éppen elég, hogy a szakadék, melybe megadatott lepillantanom, még vonzóbban feneketlennek tűnjék, egy kép, amire a fürdőszoba ajtajában állva csupán az érzékeim tudhattak visszaemlékezni, vakon tapogatva valami meglevő és rendesen elraktározott élmény lenyomata után, pontosan tudva annak idejét, helyét, érezve összes ízeit, s mégse találva sehol, most azonban hívatlanul és akaratlanul itt volt, belelógott a másikba, tüntetően mutatták összefüggésüket a mezítelenségek képei; meglepett arcom a fürdőszoba bepárásodott nagy tükrébe került, mikor apám a kádból kihajolva kitárta az ajtót előttem, hatalmas volt nekem akkor, ahogyan ott a kádban állt az ajtó kilincséhez áthajolva, és a lecsapódó pára csurgó cseppjeitől szabdalt tükörben vörös foltként tükröződött a háta, az arcom és a háta, anyám a vízben ült, vastagon besamponozott, habzó haját dörzsölte az ujjaival, rámnevetett, hunyorogva, a hab csípte a szemét, majd szemét lehunyva gyorsan alámerült, hogy hajából a sampont a víz alatt kimossa, mert akkor is ugyanaz a kába tehetetlenség, miként most, mintha csupán a pizsama lenne nyitott érzékeimnek kiszolgáltatott testem egyetlen támasztéka, a pizsama valódibb rajtam, mint én magam, és akkor is a hang, egy távoli, tompa, csaknem megfoghatatlan s valamiként mégis nagyon átható hang irányába indultam el, éjszaka volt, és azért keltem föl, hogy pisilni menjek, mikor figyelmes lettem erre a hangra, mely ismeretlen volt ugyan, ám egyáltalán nem riasztó, ridegen holdfényes téli éjszaka, mikor az ablakok keretétől merev szögekben és síkokban megtört fény lebegni látszik, s oly mélyek és puhák az árnyékok, minden ismerős tárgyat úgy magukba isznak, hogy valóban félsz átlépni a fény éles határán, az előszobából jött a hang, az előszoba tükrében egy pillanatra láttam felvillanni holdfénytől riasztóan elkékült arcomat, akárha valaki kiáltana vagy sírna ott, de senki nem volt az előszobában, a hang a konyhából jött, és mentem tovább saját kábaságomtól vezetve, a kövön halkan cuppantak meztelen talpaim, de semmi, sötét volt a konyhában is, valami finoman csikordult a kinyíló ajtó alatt, aztán a csönd, nem volt senki itt sem, és mintha mégis élő testek csendjét érezném vagy képzelegnék, mintha nemcsak a halott fénytől megittasult bútorok állnának itt, s a csend nem csupán az én visszafojtott lélegzetem lenne, mikor is a cselédszoba csaknem teljesen tárva hagyott ajtaja mögül mély, hörgésszerű hangot lehetett hallani, és ugyanakkor az ágy egyenletesen tompa nyekkenéseit, reccsenéseit, és mintha e minden reccsenéssel, lökődéssel és nyekkenéssel egyre jobban elmélyülő hörgés alól csusszanna ki az a vékony és egyre jobban emelkedő, öröm és sírás között bukdácsoló sikoly, melyet hallani véltem, ami idevont, és akkor mégse képzelgés csupán, egyetlen lépést kellett megtennem, hogy a nyitott ajtón belássak, és látni akartam! de mintha soha nem lehetne elérni azt a nyomorult ajtót, még mindig nem értem el, még mindig messze volt, holott a hang olyannyira itt volt már bennem, mélysége, magassága, ritmusa, hogy észre se vettem, mikor is ama áhított egyetlen lépést sikerült megtenni végre, s már láttam is, amit hallok.

Persze apám nem azért tűnt olyan hatalmasnak, mintha valóban az lett volna, vékony volt, karcsú, s éppen a hatalmas szó iménti, tökéletlen használata árulja el nekem, magamnak is, milyen erős gátlásokkal, az öncsalásoknak milyen több évtizedre kinyúló kínjaival kell megküzdenem, ha olyasmiről kéne beszélni, miről nem illő és nem szokás, mivel azonban szorosan és elszakíthatatlanul azon fiúgyermek úgynevezett belső fejlődéséhez tartozik, aki én vagyok, nem is megkerülhető, vegyünk tehát mély lélegzetet, s míg el nem fúl újra a hangunk, mondjuk gyorsan el, hogy ama nagyon korai emléktől teljesen függetlenül, mely szerencsére avagy szerencsétlenül egy időre kiesett az emlékezetemből, s csak akkor jutott eszembe újra, váratlanul és hirtelen, mikor anyám azt a bizonyos mezőt mesélte, akkor viszont eszembe jutott! apám teste a cselédszoba ágyán két női láb ollójában, miként egy jól megőrzött titok, amit most se szabad elmondanom neki, az arcot nem láthattam, de láthattam, hogy az élvezet és fájdalom sikolya azért volt oly tompa eladdig is, mert apám a szétterpesztett ujjaival egy párnát túrt a fejre, ám a derekára kulcsolódó lábak mégis elárulták, hogy nem az anyám az, hogyan is lehetne ő? miért lenne itt, s mivel egy combot, egy lábikrát, egy vádli hajlását éppen olyan összetéveszthetetlenül fölismerhetünk, miként egy orrot, szájat vagy szemet, végül is nem az volt meglepő, hogy nem övé a láb, s nem az ő hangját hallom a párna alól, tudtam ki lakik a cselédszobában, inkább az volt megrendítő, hogy mintha arra számítottam volna, hogy az övé, s nem is mintha a leghalványabb sejtésem is lehetett volna arról, mi történik közöttük, de a tudat mégis azon tudásban adna előleget a nem tudásnak, miszerint a kölcsönös és együttes élvezetnek ilyen közelségében csak anyámmal lehet, amit tehát történni látok, legyen bármily örömmel teli, s ilyeténképpen egy kisgyermek szemében a lehető legtermészetesebb, mégis ellenemre van; ám a hatalmasság érzetéhez ennek ilyen közvetlenül nem volt semmi köze, abban a pillanatban valószínűleg az okozta, ahogyan a kádból kihajolva, a maga szokásosan mosolytalan és humortalan módján fölém magasodott, az ajtót kinyitotta előttem, de ugyanakkor elállta, keresztezte az utam, s így meztelen, az erős lámpafényben vizesen ragyogó testének legárnyasabb tere, az ágyéka került tekintetem középpontjába, mondhatnám itt volt az orrom előtt, miközben tudtam, láttam, éreztem, hogy mint máskor is, egyetlen olyan óvatlan pillantásom, mozdulatom sem lehet, mely elkerülné a figyelmét; haja nedvesen a koponyájára tapadt, szabadon hagyva homlokát, s a tekintet, melyet egyébként a behulló, egyenes szálú, szőke haj valamiként megszelídített, leárnyékolt, és szinte behízelgően széppé tette arcát, mert kék szemétől szigorú volt, erős, a vastag hajtömegtől, melyet tulajdonképpen hátrafésült, ám a mozdulatoktól minduntalan előrehullt, ugyanakkor laza, hogy úgy mondjam szeles, vagy valamiként diákos, most azonban e tekintet uralta csupaszon az arcot, nyitottan, figyelmesen, hűvösen és fenyegetőn, egy kicsit úgy, mintha állandóan számon kérne valamit a világtól, mintha nem csupán most magasodna fölém, hanem eleve valamely megközelíthetetlen magaslaton állna, a legteljesebb biztonság magaslatán, ahol már azt is eltűrheti, hogy mások e kicsinyes vágyaikkal, ösztöneikkel és nyúlós érzelmeikkel foglalatoskodjanak, miközben ő persze figyel, ítél, mégha ítéleteit a legritkábban foglalja is szavakba; s ezen szögből pillantva rá, szemből és kicsit alulról, tökéletesnek tűnt a teste, legalábbis olyannak, amit tökéletes férfitestnek szoktunk mondani, már csak azért is eme érzelmileg semlegesebb szót használva rá, hogy a természetes vonzalomnak minden gyanúját szemérmesen elkerülve, ne kelljen egyszerűen szépnek, netán nagyon szépnek vagy egyenesen lenyűgözőnek neveznünk, mert ha szépnek neveznénk, akkor el kéne ismernünk azt is, hogy védtelenek vagyunk vele szemben, kiszolgáltatottak, és a dolgok természete szerint igen szívesen ki is szolgáltatjuk neki magunkat, leghőbb vágyunk elmerülni benne, végigjárni útjait, hacsak olyan formában is, hogy ujjunkat húzzuk végig rajta, mintegy az érzet által téve bensővé azt, amit kívülről szépnek lát a szem; széles vállak tehát, melyeken az izomzat az egykori evezésektől és úszásoktól oly finoman kidolgozott, hogy csaknem eltüntetve a váll és a mellcsont egyébként bájosan kihegyesdő éleit és púpjait, simán, majdhogy gömbölydeden, mindazonáltal mégis erővel vezet át a karok hangsúlyosabban tagolt, nyalábosan tömör izomzatába és a mell keményen, szélesen domborodó síkjaiba, ahol is e csupasz tér sérthetőségét egyszerre hangsúlyozó és enyhítő szőkés szőrzet tenyészik, vizesen még vonzóbban, mint szárazon, mert összetapadó szálai hanyag koszorúval vonják körül a bimbók sötét udvarát, irányt szabva tekintetünknek, mely akár a törzs csípők felé keskenyedő vonalát követi, akár a bordák ívein ülő izomnyalábok gyengéd hullámain halad, netán a feszesen telt halomban domboruló hason is elidőzve, ahol a köldök sötét mélye és főként az ékalakban fölfelé mutató szőrzet meg fogja akasztani tekintetünket eme aláereszkedésben, ám közel sem véglegesen, mivel akaratunktól teljesen függetlenül maga a tekintet is mindig a legsötétebb avagy a legvilágosabb pontokat választja ki, önkéntelenül, fizikailag van így teremtve, miként minden ösztönünk, s ezért mindenképpen át fogunk bukni a hason, az ágyékhoz, végre, ha pedig lehetőségünk adódik rá, ha pillantásunk elég óvatos ahhoz, hogy a másik ne vehesse észre ezt, persze észreveszi, hisz az ő tekintete is ugyanígy működik hasonló helyzetekben, ám esetleg jóságosan úgy tesz, mintha ez mondjuk nem érdekelné, vagy ha nincsen ínyére a dolog, akkor elfordul, valamit kíméletesen maga elé emel, netán zavaráról tanúskodva szól hozzánk egy természetesnek szánt és mégse egészen helyénvaló szót, avagy oly nagyvonalú emberismerettel rendelkezik, hogy minden erkölcsi meggondolást fölfüggesztve, egyszerűen megengedi, akkor igen szívesen el is időzünk itt, alaposan szemügyre véve eme önmagában is meglehetősen bonyolult tájékot, akárha meg óhajtanánk ízlelni minden kis részletét s ezáltal mérni föl összes lehetőségeit, tudván, hogy tekintetünk eddigi útja nem volt más, csupán késleltetés, várakozás, előkészítés, most értünk el kíváncsiságunk legmélyebb és egyben legbensőségesebb helyére, ez a helyünk, erre vágytunk, s csupán innen meríthető azon tudás, amire a test egészének megítéléséhez szükségünk lenne, következésképpen tán nem túlzás azt állítani, hogy már csak morális szempontból is a legkritikusabb helyhez értünk.

Mint ahogyan egyszer engedtem is e vonzalomnak, a kezembe venni.

Nyár volt, vasárnap reggel, a kitárt ablakok elé húzott fehér függönyökön besütött már a nap, mikor is átmentem szüleim hálószobájába, hogy szokás szerint befeküdhessek az ágyukba, nem sejtve még, hogy éppen ezen a reggelen kell majd végleg megválnom e kellemes szokástól, az ágyba, ahol most anyám egyedül feküdt betegségének alig megszokható nehéz illatában, széles ágy, valamiként magasabb az átlagosnál, miáltal uralni látszik e csaknem üres szobát, támlája, kerete feketére lakkozott fából, miként a többi bútorok, a sima, fiókos komód, az öltözőasztalka tükörrel, fehér selyemmel bevont karosszék, az éjjeliszekrény, s ezen kívül semmi más, teljesen üres falak, ami azonban furcsa módon nem tette se rideggé, se barátságtalanná a szobát, paplanjuk a padlón, egyszerűen lerúgva oda, s anyám nem volt már a helyén, bizonyára fölkelt elkészíteni a reggelit, apám viszont összegömbölyödve aludt, s meztelen testét csupán könnyű lepedő takarta; és ma sem tudom pontosan, mi lehetett ami annyira elragadtatott, hogy minden természetes szemérmet és gátlást félretéve, sőt, nem is gondolva rá, hogy én most bármit félreteszek, avagy áthágok netán valamilyen íratlan szabályt, talán maga a nyári reggel könnyelmű levegője, melyben a finoman sodródó hűvös szellőcskék az éjszakában lehűlt földről fölemelik hozzánk a harmat szagát, a lazán fúvó meleg áramok pedig az elkövetkező nap forró kábaságából adnak ízelítőt, még fecsegnek a madarak, lenn a város tompa morajában harangszót hallani, és egy szomszédos kertben a gyep közepére szúrt sergőből egyenletes surrogással spriccel már a víz, s az embernek minden különösebb ok nélkül pompásan felelőtlen hangulata támad, ugyanis egyszerűen és minden további nélkül ledobtam magamról a pizsamámat, és átgyalogolva a padlón heverő paplanon, így, teljesen mezítelenül másztam be apám mellé az ágyba, egyenesen be a lepedő alá.

Igaz, mondhatnám ma, némi magyarázatot, ám a legkevésbé se mentséget keresve, ezen vasárnap reggeli látogatásoknak egyik leglényegesebb értelme éppen az volt, hogy félálomban történjék, s mikor aztán testük melegében immár a valódi, az igazi reggelen újra fölébredek, ahhoz a kellemesen csalóka élményhez juttasson e helyzetváltozás, hogy nem ugyanott ébredtem föl, ahol elaludtam, csodálkozhassunk e magam által kiváltott kis csodán, mintegy félöntudattal ismételve meg tereknek és időknek azon összecsúsztatását, amit az álom minden különösebb erőfeszítés nélkül, öntudatlanul megcsinál; igen, ez ugyan önmagában se mentség, se magyarázat nem lehet, mégsem elhanyagolható szempont, ha figyelembe vesszük, hogy gyerekségünket akkor szoktuk elmúltnak tekinteni, mikor a jótékony felejtés homálya rejti már a kegyetlen játékot, mikor minden idegszálunk jól megtanulta képzelgéseinkben megnyilvánuló vágyainkat a legridegebben és legcéltudatosabban azon szegényes lehetőségekhez igazítani, melyeket a társadalmi együttélés szabályzata realitásként kínál, úgymond valóságnak ismer el, következésképpen egy gyerek számára nincsen is más választás, ő csaknem anarchista módon arra kényszerül, hogy saját belső természetének törvényeihez tartva magát, amit mi, készséggel bevalljuk, nem kevésbé gondolunk reálisnak avagy valóságosnak, tán épp mert az éjszaka törvényeit még nem választja el oly rigorózusan a nappal törvényeitől, s e teljességre igen érzékenyek vagyunk: ki kell hát tapintania az elfogadhatóság és elfogadhatatlanság határait, addig vagyunk gyerekek, míg e kényszer él, átjárni e határokon, s a környezet reagálásán, a saját természetünkkel olykor a legtragikusabb módon szembekerülve tanulni meg a dolgok úgynevezett helyét, idejét és nevét, és ezzel párhuzamosan a szemforgató hazugságoknak és csalásoknak ama legszentebb rendszerét, földalatti járatokat, látszatok kellemes lepleit, labirintusok titkos ajtóinak csendes nyitását, csukását, miáltal a valódi mellett valahogyan mégis megvalósíthatók a még valódibb vágyak, ezt nevezik nevelődésnek, s mi végül is nevelési regényt írunk, no és immár nem kerülgetve a szót, hiszen éppen a nevelődési folyamatnak e szent kétértelműsége késztet bennünket azon titkos gondolatunk kimondására, miszerint olykor éppen az apánk faszának megfogásával mérhetjük legpontosabban a morált is, melyet minden kényszer és jószándék ellenére mindig csak elégtelenül sikerül elsajátítani; mikor ugyanis újra felébredtem, meztelen testem apám meztelen testén, az álom izzadtságában átölelve őt, ujjaimmal melle szőrzetében kotorászva, s ő még mindig aludt, akárha önmagamat csaptam volna be, mintha nem is annyira őt, önmagamat kellett volna becsapnom ahhoz, hogy a fenekére, hátára tapadva, lábamat lábára fonva érezzem mezítelenségünk találkozását, mert egyrészt valóban erre ébredtem e másodszori ébredésben, semmi kétség, s valóban meglepődtem és megörültem annak, hogy a bizonyára nagyon rövid és nagyon mély alvásban úgy összekeveredtek a tagjaink, hogy az érzékelésnek hosszú pillanatokra volt szüksége azokat szétválasztani, másrészt nem lehetett nem tudni, hogy végtére is én rendeztem így ezt az ébredést, ám az érzetben nem a tudatos, hanem éppen ellenkezőleg, az öntudattalan, az ösztönös, az álomszerű elem volt fontosabb, mondhatnám ez volt kísérletem tárgya, ezt kellett a végtelenségbe nyújtani, mert csupán ez volt a jó, ez adhatta a teljességnek azt az érzetét, melyben vágy és képzelet még harmonikusan ölelkezett hazugsággal és ügyeskedéssel, mikor is ki se nyitva a szemem, akárha önmagammal játszanék bújócskát, alvást, ujjamat lassan, igen lassan csúsztani kezdtem hasa felé, nagyon figyelve rá, érintésemtől mikor rezzen össze finoman a bőre, mikor sercen szájában a nyál, mikor szusszan, alszik-e tovább, de miközben elloptam magamnak ezt az érzetet, a leghatározottabb formában fölrémlett bennem, hogy az anyám hátrahagyott melegében fekszem itt, helyette vagyok, vagy éppen tőle loptam el, amit helyette érzek.

Mintha anyámat a számmal, apámat a kezemmel kéne megérintenem.

És a hasán ki kellett nyílnia a tenyérnek, hogy feszes domborulatára rásimuljon.

Innen már egyetlen csusszantás volt csak hátra, a szemérem szőrzetében kissé felakadva, a tenyeret az ágyékra rásimítani.

A pillanatnak a legpontosabban elválaszthatóan, két része volt.

Mikor egyáltalán nem észrevétlenül, csaknem készségesen megmozdult a teste, fölébred.

És mikor a test görcsös összerándulásában rántva el tőlem magát, torka szakadtából fölordított.

Mint mikor valaki hideg varangyot lel a meleg ágyban.

Mert reggelre megérdesedik, elmélyül az álom, s ha nem ebből a reggeli mélységből riasztottam volna fel, akkor bizonyára lehetősége lett volna figyelembe venni, hogy ő is ugyanannak a nevelési regénynek a hőse, melyben semmi se lehet idegen, ami emberi; ami történik, nem oly kivételes hát, hogy a legnyersebb indulatait kelljen mozgósítania, másrészről, ha nem óhajtja, hogy durva ellenkezésének beláthatatlan következménye legyen, ha tehát nem ellenhatást, hanem józanul mérlegelő nevelőként, hatást akar belőlem kiváltani, akkor sokkal kíméletesebben és főleg a megfontoltság ravaszságával kell eljárnia, tudva tudván, mit egy embernek, s ne feledjük, hogy főleg egy férfinak! ilyen idős korában, immár túl a negyvenen, legalábbis sejtenie illik, hogy ugyanis egyszer az életében mindenkinek meg kell azt fognia, képzeletben vagy valóságosan, jelképesen avagy a csupasz kezével, legalább egyszer mindenkinek meg kell sértenie az apja szemérmét, tán hogy sérthetetlen maradjon? és ezt bizony mindenki megteszi, így vagy úgy, még ha a megpróbáltatástól annyi ereje nem is marad, hogy ezt akár önmagának is bevallja, a természetes önvédelem parancsa ez, no és ama bizonyos morálé, mely csupán a végletekben teszi magát foghatóvá, ám ő álomból ébredt, s ugyanakkor első, ösztönös mozdulata miatt a saját természetétől láthatta elárulva magát, nem tehetett mást, ordított.

„Mit keresel itt, te? Mit csinálsz?”

S oly erővel rúgott ki az ágyból, hogy a padlóra zuhantam, le a paplanukra.

Akkor még hosszú ideig a bűnözők csendje uralkodott bennem, a várakozásnak azon süketen feszült némasága, mely a következményekre, a megtorlásra várva, a tettet még visszavonhatatlanabbá s ezáltal valamelyest nagyszerűvé és élvezetessé is teszi, mivel azonban minden iyesmi elmaradt, hiába figyeltem őket oly feszülten, még azt sem sikerült fölfedeznem, hogy apám a történteket elmesélte volna anyámnak, miként más esetekben, mikor valamely csínytevésemmel kapcsolatban mindig megpróbáltak egységes viselkedési formát kialakítani, ami persze soha nem sikerülhetett oly hézagtalanul, hogy ne láthassam véleményük természetes különbségeit; most azonban a legteljesebb ártatlanságot mutatták, valóban egységesen, mintha nem történt volna semmi, mintha valóban álmodtam volna csak, álmodtam az érintést és álmodtam az ordítást, mert látványos megtorlásra várva nem vettem észre azt a következményt, mely sokkal súlyosabb volt, mint bármilyen büntetés lehetett volna – ámbár józan felnőttként kérdezve most önmagamtól, vajon milyen büntetésre számítottam én egyáltalán? nem arra-e, hogy kegyetlenül, véresen összeverjenek? mert milyen büntetést lehet kieszelni arra az esetre, ha nyilvánvalóvá válik, hogy egy fiúgyermek szerelmes lett az apjába? nem e testet és lelket felforgató, rettenetes és kielégíthetetlen szerelem-e maga a büntetés? –, nem vettem ugyanis észre, talán nem is akarhattam észrevenni, talán nem is volt más választásom, mint úgy csinálni, mintha nem venném észre, hogy apám attól kezdve még tartózkodóbb lett velem, s óvatosan elkerült minden olyan alkalmat, melyben közvetlen testi érintkezésbe kellett volna kerülnie velem, nem csókolt meg, egyszerűen nem ért hozzám többé, igaz, többé meg se ütött, mintha érezné, hogy az ütés is e szerelem viszonzása lenne, mondhatni megvonta tőlem magát, ezt azonban olyannyira nem tüntetően tette, tartózkodása oly tökéletesre sikerült, olyannyira nem volt benne semmi külsődleges, s bizonyára valamely nagyon erős félelem tette ily finommá, hogy a valóságos következmény és a kiváltó ok között magam sem észleltem a kapcsolódást, talán ő sem, az okot pedig elfelejtettem, miként azt is, hogy láttam őket a cselédszoba ágyán Stein Máriával, talán ő is elfelejtette, csupán a megszokhatatlan eredmény fenyegetése maradt, hogy ilyen az apám, ahhoz nem elég idegen, hogy ne ingereljen, és nem elég közeli ahhoz, hogy szeressen; mikor pedig kinyitotta azt az ajtót, hogy beengedjen a fürdőszobába, mosolytalan arcáról, testének tüntető csupaszságáról pontosan leolvasható volt e tartózkodás, a bizalmatlanság, bizonyos félelem és jól leplezett szemérem, s a kényszeredettség is, hogy ezt csak anyám unszolására teszi, különben egyáltalán nem lenne kedvére való, nem tartaná ily bocsánatosnak, hogy leselkedem, hallgatózok, s a mindenképpen merész családi kedélyeskedés helyett szívesebben zavarna vissza az ágyamba, „na mars!” – mondaná, és ezzel el lenne intézve részéről a dolog; anyámmal szemben azonban ő legalább oly védtelennek és kiszolgáltatottnak mutatkozott, mint én vele, ez elégtételnek se volt kevés, s ha adódott egyáltalán valami csekélyke remény, beférkőzni kettőjük közé, akkor ezen a résen, csakis anyám kedvét, kegyét keresve, érzékenységét szolgálva, apámhoz nem volt közvetlen utam.

„Csukd be az ajtót!”, mondta és megfordult, hogy visszaüljön a kádba, én azonban nem tudva elhatározni magam e belépésre, még mindig mozdulatlanul álltam ugyanott, kiszámíthatatlanul baljós ajándék volt ez, olyan öröm, amit kényszeredett, s nem is nekem, inkább anyámnak szóló hanghordozásával se tudott teljesen elrontani, hiszen győztem, győzelmet nem is remélve, testének fordulata pedig újabb élmény, megkapó villanás, amit csak addig lehetett élvezni és szenvedni, míg a vízbe vissza nem ereszkedik, ha ugyanis az imént azt állítottam, hogy szemből nézve tökéletesnek tetszett e test, arányosnak, vonzónak, szépnek, akkor azt is meg kell említeni, aminek kimondása elé a szemérem még az eddigieknél is nagyobb akadályokat gördít, vagy tán nem is szemérem ez? hanem az a furcsa vágy, hogy a szüleinket testben és lélekben a legtökéletesebb teremtményeknek láthassuk, mégha nem is azok? s a tapasztalat ezáltal kényszerít minket arra, hogy szépnek láthassuk a csúnyát avagy ha a tökéletes szépség és tökéletes arány kielégíthetetlen igényéről nem is tudunk lemondani, legalább elnézőek és megbocsátóak legyünk a tökéletlenségek iránt? mintegy a test formáiból értve meg, hogy minden tökéletesnek tetszőben is ott rejtőzik a hajlam a torzra, az elferdültre, a betegre, sőt a nyomorékra, és éppen ez adja meg érzelmeink sajátos ízét? s nem csupán azért, mert a tulajdonságok teljes harmóniája nem adatik meg senkinek, hanem inkább azért, mert tökéletes és tökéletlen mindig kéz a kézben halad, elválaszthatatlanok, s ha szemet hunyva egy emberi teremtmény legsajátosabb tökéletlenségei fölött, megpróbáljuk mégis tökéletesként imádni, akkor csupán a fantáziánk játszik velünk?

Oldalról nézve ugyanis kifejezetten torznak tűnt, amit az imént tökéletesnek láttam elölről, két lapockája erősen kiállt a domborúra görbült hátból, akárha egyenesen állva is előrehajolna, s ha nem félnék a szótól, akkor azt mondanám, éppen csak egy árnyalat választotta el attól, hogy púpos legyen, igen, egyszerűen púpos, amit fölöttébb taszítónak szoktunk tartani, s csupán a legteljesebb véletlen műve, hogy nem az, akárha a természet menet közben sem tudta volna eldönteni, hogy emberi ideált avagy torzképet formázzon-e belőle, így bízta sorsára, s ő fölismerve e sorsot, megpróbálta ugyan az eldöntetlenség sötét cselvetését eltüntetni vagy legalábbis kiigazítani, ami azonban, hiába is minden valószínű szenvedése és szégyenteljes túlzásokig hajtott energiája, csak részben sikerülhetett, mivel a test, a forma, keresztyéni megbocsátásunkban értekezzünk bármily kimerítően a szépség külsődlegességéről és a lelki adottságok primátusáról, olyan erős, hogy világrajövetelünk pillanatában már tulajdonságnak is tekinthető.

Én azonban a szerelmes ember teljes elfogultságával ezt is szerettem, egyetlen lélegzettel szívni magamba szépséget és csúnyaságot, gyengédségig finomított megértéssel egyszerre és egyformán erősnek érezni vonzást, taszítást; tökéletlensége által volt nekem tökéletes, semmi más nem magyarázhatta jobban konok komorságát, szigorú, állandó készenlétben lévő figyelmét, s a buzgalmat, amivel minden olyasmit üldözött, amit rossznak, hibásnak, bűnösnek, tehát elferdültnek és csúnyának ítélt, mint éppen e csekélyke szépséghiba, e majdnem púpocska, aminek hiányában tán közönséges szépfiú vált volna belőle, semmi más, így azonban az örökös védekezésben élő ember természetével, érzelmileg kissé rideg, érzékileg kissé hideg, minden kicsapongása ellenére az! ám nagyon okos, mintha e testi forma adottsága által visszavonulásra kényszerítve olyannyira fölerősödött volna gyengédségre vágyó, de gyengédségre képtelen figyelme, hogy semmiféle alattomosan rejtett szándék nem lenne képes megtéveszteni, s így az energia, amit e kényszerű visszavonulásban elveszített, összefüggéseket pontosan földerítő érzékenységében és értelmében térne vissza igen erőszakosan; abban volt hát tökéletes, ahogyan képességeit és adottságait az ösztönösség végtelen nyugalmával hagyta egymásra játszani, s csak nagyon ritkán lehetett fölfedezni benne valami őszintétlen törekvést, hogy másnak akart volna látszani, mint amilyen volt, s bár igazán keveset tudtam akkoriban arról, hogy mit csinál egy ügyész, méltóbb környezetet mégsem tudtam volna elképzelni e testnek, mint mikor sötétszürke öltönyének szigorúságába öltözötten a nappal is mindig világító csillárok fényében hosszú ujjaival összekotorta a csillogóra politúrozott íróasztalon szétterített aktáit; tán az öltöny szabásában volt némi csalás, az ügyesen elhelyezett válltömés csaknem teljesen eltüntette háta görbületét, s aztán a széles, hosszú, márvánnyal burkolt folyosókon, ahol alig lehetett látni valakit, néha egy hivatalsegédet, amint súlyos irattartókkal siet, avagy egy kis embercsoportot valami hatalmas ajtó előtt ácsorogva, nem beszéltek, vártak, s furcsa módon mindig úgy, mintha egymáshoz se lenne semmi közük, méltóságteljes unalom honolt e folyosókon, ha a csendben nem koppantak éppen egyre jobban erősödő, közeledő léptek, hogy a folyosó valamely kanyarulatában feltűnjön egy megbilincselt rab két őr kíséretében, és kisvártatva eltűnjenek egy ilyen hatalmas barna ajtó mögött, ő pedig tárgyalásra ment; szerettem ezt a folyosókon távolodó hátat, mert mintha ott sűrűsödne mindaz, amit ellentétben teste durva szépségével, finomnak, okosnak és előkelőnek éreztem benne, s a teljesség kedvéért persze beszélni kéne még gömbölydeden izmos fenekéről, melynek gyengéd vonalában volt némi hangsúlyosan nőies, erős combjáról, a lábszár aranyló szőrzete alatt dudorosan elágazó erekről, boltozatos lábfejének törékenyen hosszú ujjairól, és mégis a háta! mert lépése puha volt, ruganyos, erővel teli, mint egy vadállaté, melynek a legtermészetesebb öröm a talpában érezni önnön testének készségesen mozgékony súlyosságát, de mintha nem a lábán, hanem a hátán hordozná azokat a szellemibb gondokat és terheket, amit elképzelésem szerint a bűn üldözése jelenthetett, a hátában, a háta görbületében lenne a hatalma, s annyira szerettem volna hasonlítani rá, olyannyira szerettem volna magaménak tudni e hatalmat, fennsőbbséget és erőt, nemcsak a test vonalainak, felületeinek és arányainak az ágyékhoz vezető és onnan kisugárzó szépségét, de a valamiként szellemivé váló csúnyaságot is, hogy egy időben magam is igyekeztem a hátamat szándékosan görbén tartani, s úgy menni végig az iskola közel sem annyira méltóságteljes folyosóin, ahogyan az ügyészségen láttam őt.

És aztán mégis beléptem a fürdőszobába, az ajtót becsuktam, ahogyan mondta.

Visszaült a kádba, s mert anyám abban a pillanatban bukkant ki nevetve a víz alól, a víz a kőre loccsant.

„Aztán dobd le a pizsamádat és fürödj velünk!”, mondta oly könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Mikor pedig bemásztam a kádba felhúzott térdeik közé, s megint kicsapott a víz, úszott az egész fürdőszoba, papucsok ringatóztak a vízen, mindhárman nevettünk ezen.

S ha már e hirtelen kirobbanó nevetésnél tartunk, mely az ösztönösség élvezete által eltüntette a tartózkodás, a bizalmatlanság, a következményektől való megfontolt félelem és a tárgyatlan szorongás minden szükségszerűen gátló lepedékét, mintha azt a hártyát szakította volna át, amit az imént a realitás és a nálánál erősebb belső valóság határaként jellemeztem, mintha felszabadította volna a testet saját formájának súlya, nehézkedése alól, s ezáltal azon ritka pillanat idejébe emelt, melyben közvetlenné válik az út a test realitása és a vágy valósága között, három csupasz test egy kádnyi langyosodó vízben, és mégis mintha egyetlen száj nevetne, egyetlen hatalmas szájból törne elő ez a nem minden gonoszkodástól mentes nevetés, egyetlen közös szájunk van az érzet azonosságától! testem apám széttárt térdei közé szorulva, lábam anyám nyitott ölén a sampontól kissé piszkosan habzó víz alatt, mely finoman megemeli nagy melleit, mintegy lebegnek a vízen, mikor is apám meglökött, anyám visszalökött, s minden lökéstől újra kicsordult, kicsapott a kádból a víz, tulajdonképpen ezen a gyermeteg idétlenségen nevettünk, de ugyanakkor mintha ez az egyetlen közös száj magába is nyelné e csupasz testeket, hogy eltüntesse, kihányja, megint eltüntesse a kéj sötét garatjában, és aztán megint kilökje magából, abban a ritmusban, ahogyan a nevetés lökődik, hullámzik, fölfelé szárnyal, majd önnön fokozhatatlanságának holtpontján megakad, visszacsuklik, hogy a test még mélyebb rétegeiből markolva föl élvezetének rejtett és nem is sejtett kincseit, még tágabb tüdővel és még magasabbról zúdíthassa ki a megemészthetetlen örömöt magából, úgy, ahogyan a kád peremén csordul át a víz.

Ám akkor beszélnem kell arról is, az igazság nevében és a teljesség kedvéért igyekezve eltüntetni azon látszatot, ami ezidáig keletkezhetett, miszerint egész akkori életem csupán nyúlós keservekből, szégyenteljes kegyetlenkedésekből, siralmas vereségekből, elviselhetetlen, igen, elviselhetetlen szenvedésekből állott volna, nem, beszámolóm kétségtelen egyoldalúságát ellensúlyozandó hangsúlyoznom, hogy nem és nem! mert az öröm és az élvezet természetesen legalább oly jellemző része volt, a szenvedés pedig talán csak azért hagy mélyebb nyomot, mert igénybe véve a tudat képességét a gondolkodásra, töprengéssel és rágódással megnyújtja az időt, míg az igazi öröm, mely minden tudatost megkerül, az érzékire szorítkozik, csupán annyi időt ad magának és nekünk, amíg létezik, miáltal végzetesen véletlenszerűnek és esetlegesnek tűnik, különállónak és elszakítottnak a szenvedéstől, s így a szenvedés hosszú és bonyolult történeteket hagy az emlékezésnek, míg az öröm percnyi felvillanásokat; de félre a részletek részleteiben elvesző analízissel s a részletek értelmét kereső filozófiával is! ami szükséges ugyan, ha szemügyre akarjuk venni, hogy lelkiekben milyen gazdagok vagyunk, s miért ne vennénk szemügyre élvezettel? ám éppen mert e gazdagság oly végtelen, s a végtelen a leginkább megfoghatatlan dolgok közé tartozik, analitikus sietségünkben hajlamosak vagyunk oknak, sérüléseink, torzulásaink, szenvedéseink, lelki betegségeink, mondjuk ki, hogy nyomorékságunk kiváltó okának tartani egészen egyszerű és végső soron természetesnek mondható történéseket, mivel éppen e történések egészét veszítettük el bizonyos önkényesen kiválasztott részletek javára a szemünk elől, a részletek végtelen gazdagságától való rettenetünkben megálljt parancsoltunk magunknak ott, ahol még jócskán tovább lehetne menni, rettenetünk bűnbakot csinál, kis áldozati oltárokat emel, szertartásosan szúr levegőbe késeket, s így nagyobb zavart okoztunk, mintha egyáltalán nem is gondolkodtunk volna magunkról, bizony boldogok a lelki szegények! ne gondolkodjunk hát! adjuk át magunkat szabadon és minden elfogultságtól mentesen annak a kellemes érzetnek, hogy anyánk betegágya mellett ülünk a földön, fejünket úgy hajtva testét takaró hűvös selyempaplanára, hogy ajkunk a karjának csupasz bőrén pihenjen, hajunkban érezzük finom ujjait, a hajtövek kellemes borzongását, bizsergését, mert a másik kezével beletúrt zavarában, mintegy vigasztalón, kipróbálva, hogy szavainak élét tudja-e venni a mozdulattal, s bár e borzongás lassan testünk egész felületét birtokába veszi, az elhangzottakat mégsem lehet ilyen egyszerűen visszavonni: bennünk is fölrémlett már a sejtés, hogy az apánk talán nem is apánk, s ha ama bizonyos két férfi között ő nem tudott dönteni, akkor e sejtés most csaknem bizonyossággá erősödhetik, erről viszont, megértjük, nem lehet többet mondani, legyünk csendben hát, s akkor pontosan érezni fogjuk, hogy mindaz, mi szavaink hatására emlékként fölvillant és immár elült bennünk, bármennyire fontos, bármennyire meghatározó legyen, csupán érzelmeink és valódi érdeklődésünk hátterében áll, mert abban a térben, melyben mindezt megpróbáljuk megragadni, sajátunkként mérlegelni, melyben valódinak nevezhető történéseink zajlanak, teljesen egyedül vagyunk, ahhoz nekik nincsen és nem is lehet semmi közük.

S ha mindez mégse hagyott teljesen közömbösen, akkor nem azért, mintha olyan fontos lett volna tudnom, hogy a két férfi közül tulajdonképpen melyik az apám, a kérdés izgató volt ugyan, kokett, szemérmetlenségével érzékeket csiklandozó, no és fölöttébb titkos, miként a kép, amit erről az apámnak tudott férfiról és arról a másik nőről őriztem, mégis azt mondanám, hogy ez önmagában másodlagos jelentőségű kérdés, felejthető, a háttérhez tartozó, mint egy alkonyati csendben párázó mezőn a horizont széles íve, a semmibe vesző keret, melyről nem állítható, hogy nem a képhez tartozik, s a kép, a mi képünk mégis ott kezdődik és ott ér véget, ahol mi vagyunk, ahol mi állunk benne, a lét szemléletének egyetlen középpontja van, a testem, a puszta forma, mely e szemléletet egyáltalán lehetővé teszi, és elegendő erőt, súlyt, biztonságot ad ahhoz, hogy végső soron, hangsúlyozom, végső soron! semmi más ne is érdekeljen, mint maga e test összes lehetséges vonatkozásaival; anyám mondata tehát főként azért fojtotta belém a szót és akadályozta meg a további kérdéseket, mert olyan volt, mint egy nem teljesen szándéktalan utalás mindarra, ami engem valójában foglalkoztatott, én sem tudtam dönteni, és mégis éreztem a döntés kényszerét, mint ő is, csakhogy az ő mondatából a döntés képtelenségéből következő, immár életreszóló lelkiismeretfurdalás nézett vissza rám, saját és fenyegető jövőmként a teljes és tökéletes zavar, ugyanakkor persze annak az embernek a nyugalmával szemlélt zavar, aki már nem remélheti, hogy eldönthet valamit, ami nem eldönthető, s ebben a tekintetben egyenesen felszabadító volt a vallomása, mintha sejtené, hogy nemsokára meghal, végrendelet, felszólítás arra, hogy én se kísérletezzek olyan dolgokban dönteni, melyekben nem lehet, az ellenőrizhetetlen történés legyen az egyetlen öröm! mintha az ember szabadsága egyedül abban állna, hogy az elutasítás kényszerétől mentesen hagyja hatni magára a világnak azon jelenségeit, melyek éppen benne tartják jónak megnyilvánulásukat, következésképpen nem olyan volt ő nekem akkor, mint egy anya, akitől elvárjuk, hogy testének melegével óvjon a realitások hidegétől, hanem egy sok kaland és kicsapongás tapasztalatával önmagába visszatért ember, aki szükségszerűen kegyetlen és hideg; akihez azért nincsen sok közöm, mivel a kapcsolat közössége mégiscsak a melegségben létezik, és akivel mégis minden tekintetben azonos vagyok, egyszerűen azért, mert életkortól és nemtől teljesen függetlenül, a történések azonosak, amelyek bennünk zajlanak.

Mintha valami olyasmiről beszélt volna akkor, amiről egyébként nem tudhatott.

A csend is erről beszélt.

És valamit sikerült végre elmondanom neki, amiről soha nem beszéltem.

Nem hangos beszéd volt ez, természetesen, egyetlen közönségesen formázott szó sem hangzott el a csendben, s csupán annyi ideig tartott, míg karja puha hajlatáról kis csókokat lehelve a válláig araszolt a szám, engem nagyon szeretnek a lányok, suttogtam volna a néki szánt szerelmi vallomás fojtott hangján, jobban szeretnek, mint minden más fiút, suttogtam volna, mintha valamit bizonygatni kéne, s kissé szégyenkezve is e meglepő, egyáltalán nem helyénvaló és mindenképpen kakaskodónak tetsző kijelentés miatt, hiszen mindaz, amit akár magunkban is, hangosan kimondunk magunkról, azonnal bizonyos kiábrándítóan többértelmű kiegészítésre szorul; mert mégse úgy szeretnek, tudom és szégyenkezem miatta, ahogyan a többi fiút, helyesebben, nem úgy, ahogyan a lányok a fiúkat szerethetik, hanem inkább mintha én magam is egy lány lennék, miközben persze fiú vagyok, e különbségre viszont, mely a többi fiútól elválaszt, nem tudok nem büszke lenni! és kérem, segítsen! mert mindent rosszul mondok, holott szeretném jól mondani, a többes szám ugyanis nem annyira általában a lányokat jelenti, mint ahogyan nincsen is ilyen, hanem hármukat, Hédit, Maját, Líviát, ők a lányok, miként fiúkra gondolva Prém, Kálmán és Krisztián is együtt állt, s ha el kellett volna döntenem, hogy a nemeknek e két egymásra vonatkozó és mégis elkülönülő hármassága között csapongva, keresve a helyem, melyik nemhez vonzódom is inkább, akkor kétségtelenül azt mondtam volna, hogy mindenképpen a nők, a lányok kedvesebbek nekem, mégha a férfiak, a fiúk jobban is vonzanak.

Ha egyáltalán lehetséges lenne ilyesmiről hangosan értekezni.

De anyám vállára hajtva a fejem, egyszerűen eszembe jutott, milyen a kertből nesztelenül belépni Prihodáék tágas ebédlőjébe, ahol Szidónia nevű cselédjük éppen az asztalt takarítja le, egy ideig némán figyelni, amint térdre ereszkedik, s fenekét meresztve felém, a szőnyegre hullott morzsákat szedegeti.

Talán bőrének súlyos illatától éreztem a kényszert, hogy elmondjam neki, átadjam neki minden titkomat, mindazt, amit tőle teljesen függetlenül éltem át, s valamiként mégis rá vonatkozott.

És mikor végre észrevesz, ujjamat a számhoz emelve csendre inteni, hallgasson, ne szóljon hangosan, jelenlétemről senki ne tudhasson a házban, és váratlanul lephessem meg Maját; ő pedig úgy marad, mozdulatlanul, elővigyázatosságom mélyebb értelme szerencsésen rejtve marad előtte, azt hiszi, hogy valami tréfáról van szó, valami ártatlan tréfáról, mert én ugye, olyan tréfálkozós fiú vagyok! s a mosolyom, a kérés, maga a játék, cinkosommá is teszi; óvatosan, ne recsegjen a padló se, elindulok felé; „na már megint itt van ez a csirkefogó” – mondja elragadtatottan a szeme, és jó hangosan fölnevet, figyeli, ahogyan megyek.

Mindig ki kell találni valami egészen újat, ez nem elég, ez még csak bevezetés, valami teljesen szokatlant kell kitalálni, hogy minden alkalommal újra megerősíthessem az elbűvölő hatást, s ez egyáltalán nem oly nehéz, mint amilyennek az első pillanatban látszik, nagyon finomnak kell maradnom e durvaságban, pontosan érzékelni azon adottságokat, melyeket a helyzet éppen fölkínál.

S e némaságban odáig merészkedem, hogy nem is köszönök neki, tudom, hogy csupán a legtúlzottabb gesztusok hatásosak, olykor biccentek hát, néha azonban teljesen váratlanul megragadom a kezét és megcsókolom, ő pedig élvezettel tarkón legyint, puhán; kapcsolatunk, ha éppen nem csattannak ütések, így marad néma, bár beszédesebb, mintha beszélnénk, jeleket adunk, jeleket váltunk, s például ezt a formát mindenképpen meg kell őrizni, nem szabad holmi szavakkal fölsérteni.

Semmi másra nem kell ügyelnem, szürke macskaszemében a sárgás pontokat figyelni, tudva, hogy minden előre elhatározott avagy bármely megfontoláson alapuló mozdulat célzatos és ilyeténképpen hamis, nekem közvetlen kapcsolatot kell teremteni pontocskái és ösztönösségükre bízott mozdulataim között, e sárga pontocskák a szürke fényben ellenőrizhetővé teszik, ha nyomon vagyok, ha tévedek; most például hangos nevetése bizony bosszú, nem beszél, hallgat, mert csendre intem, ám mégis hangosan fölnevet, és ez megtorlásra érdemes, közös élvezetünk minduntalan kis megtorlásokat kíván, hogy verekedhessünk, némán rúghassuk, haraphassuk, öklözhessük, karmolhassuk egymást, még a lélegzetünket, harcias lihegésünket is visszafojtva; nagyon lassan én is térdre ereszkedem hát, nem karikírozom, erre nem lenne szükség, érti ő! egyszerűen megismétlem, tükrözöm magammal testének mulatságos és bizonyos értelemben megalázó helyzetét, egymás mellett térdelünk a félrelökött székek lábai között, mintha azt mondanám neki, olyan vagy te itt, mint egy kutya, kutya vagy!

Kövér lány Szidónia, gazdag barna hajának tömött fonata koszorúba tűzve a fején, arca zsírosan csillogó, szeme vidám és minden mozdulata valahogyan kedvesen gyermeteg, suta; fehér blúzán, a hóna alatt, az izzadás sötét árnyai, tudom, hogy ezzel az állandó, erősen illatozó izzadással kell valamit kezdenem, érzem; de én a kutyád vagyok! s hangosan szaglászva fúrom az orrom a hóna alá.

Teste elomlik a néma élvezettől, behengeredik az asztal alá, én pedig az orrommal követhetem a nedvesen párázó langyos szagot, de akkor beleharap a nyakamba, jó erősen, ami fáj.

Olykor így, máskor úgy, de bármiként forduljon is a dolog, mindez csupán az élvezetek előcsarnoka.

Mert a szentélyben, nagy sötét szobájának mélyén, az asztalnál, könyvei és füzetei fölé könyökölve, fejét tenyerébe hajtva és egy ceruza végét rágcsálva, forgatva fogaival, ül Maja, s meztelen, egymásba akasztott lábait idegesítőn kiszámíthatatlan ütemben hintáztatja, húzkodja a széke alatt.

Sűrű bokrok nőttek magasra az ablaka előtt és öreg fák bocsátották le függönyként lombjukat, a szoba levegője mindig telítve volt zöld moccanással, zöld rebbenések a fehér falon, ahogyan a levelek libbentek, lebegtek.

„Livi még nincsen itt?” – kérdeztem halkan, s szándékosan kezdtem egy ilyen jelentősnek szánt kérdéssel, ami már önmagában is vallomás, azonnal érezze, nem olyan fontos nekem, hiába várt, s hiába tesz úgy, mintha nem várna rám, nem miatta jöttem.

Nem nézett rám, mintha az első pillanatban soha nem hallaná, amit kérdezek; valamiként teljesen kifacsart helyzetben ült mindig az asztalnál, s nem is annyira olvasott, hanem azt mondhatnám, hogy inkább távolról figyelte könyvében a betűket, valamelyes undorral vagy kényszeredettséggel, de mindenképpen a lehető legnagyobb távolságot tartva, úgy olvasott, ahogyan más egy képet szemlél, egyszerre véve szemügyre a látvány részleteit s e részletek összefüggéseit, íves ráncok gyűrődtek a homlokára, kerek, mélybarna szemében az állandó és egyenletes meglepettség nyitottsága, s miközben szép fehér fogaival rágta a ceruzáját, megforgatta, rágta, megint megforgatta és újra összeharapta, ha pedig egyáltalán jelét adta annak, hogy megjelenésem ténye elhatolt a tudatáig, akkor csupán annyiban, hogy lábát immár lassabban húzkodta a szék alatt, s a ceruza is lelassúdott a fogai között, de talán mondanom se kell, hogy mindez közel sem valamely közönyös figyelmetlenség, hanem a legteljesebb figyelem megnyilvánulása volt, éppen a motorikussá és monotonná tett érzetek tették képessé arra, hogy befogadhassa a testitől olyannyira elvonatkoztatott tudást, s ha sikerült végre elszakadnia attól, ami ilyen erősen lekötötte, akkor ugyanazzal a meglepetten mély érdeklődéssel pillantott rám, én sem voltam tán más a szemének, mint egy másik tárgy, s tán minden tárgy csodálatos a maga módján, lassan, nagyon lassan emelte föl a fejét, homlokán a ráncok elsimultak, fogai közül mintegy erőszakkal kellett kihúznia a ceruzát, ám a szája nyitva maradt, s éhes figyelme nem változott.

„Láthatod”, mondta egyszerűen, ami engem nem tévesztett meg, mert valójában élvezte, hogy fájdalmas hírt közöl velem.

„És nem is jön ma?”, kérdeztem szinte fölöslegesen, s csupán a hangsúly kedvéért, hogy nem, egyáltalán nem miatta jöttem ide, ne legyen tévedés.

„Egy kicsit már unom a Livikét, ma talán elmarad, de Kálmán szerint úgyis találkozunk, mert Krisztián állítólag valami színházat csinál.”

Mintha egy jó nagy tüskét szúrt volna belém, mert persze nem szóltak nekem, s ő nagyon jól tudta, hogy ki akarnak hagyni.

„Találkozunk?”

„Találkozunk”, válaszolta ártatlanul, mintha e többesben természetesen én is benne lennék, s egy pillanatra meg is tévesztett vele.

„Azt mondta, hogy menjek én is? Hívj engem is?”

„Miért, nem szólt neked?”

Kissé elnézőn, kissé gúnyosan élvezte zavart hallgatásomat.

„Valamit említett”, mondtam, holott tudtam, hogy átlát a hazugságomon, s valamiként megszánt.

„Miért ne jöhetnél te is, ha akarsz?”

De nekem nem kellett ebből a szánalomból.

„Akkor megint el van rontva a napunk”, mondtam dühösen, de ezzel akaratlanul is lelepleztem magam, ami viszont nagyon jólesett neki.

„Anya elment.”

„És Szidónia?”

Megrántotta a vállát, utánozhatatlan bájjal tudott vállat rántani, csak egészen kicsit emelte meg egyik vállát, de ettől valahogyan mégis az egész teste meggörbült, mintha a tehetetlenség holtpontjára jutna, s szinte követhetetlennek tetszett a pillanat, mikor újra ellazult, a ceruzát az asztalra hajította, és fölállt.

„Gyere, ne húzzuk az időt.”

Mintha tényleg nem érdekelné semmi más; én viszont nem tudtam ilyen gyorsan megszabadulni a dühömtől, és nem is értettem pontosan az összefüggéseket, csupán éreztem, hogy valami megint történt a hátam mögött, és ezt ki kellett ordítanom magamból.

„Csak azt mondd meg, azt mondd meg légy szíves, hogy mikor beszéltél te Kálmánnal?”

„Nem beszéltem!”, mondta szinte dalolva, és vidáman csillant a szeme.

„Nem is beszélhettél, mert velem jött haza.”

„Na látod, elégedj meg ennyivel”, mondta ő szemtelenül vigyorogva, mert éreztetni akarta velem, hogy élvezi bosszúságomat.

„De ha szabad kérdenem, akkor honnan tudhatod?”

„Ez talán az én dolgom, nem?”

„Ezek szerint, vannak külön dolgaid.”

„Vannak.”

„És persze, oda akarsz menni!”

„Miért ne? Még nem döntöttem el.”

„Semmiből nem akarnál kimaradni, mi?”

„Úgyse fogom megmondani, ne is reménykedj.”

„Nem is érdekel.”

„Még szerencse.”

„Egy hülye vagyok, hogy még idejövök neked.”

Egy pillanatra csend lett, aztán nagyon halkan és bizonytalanul megszólalt.

„Megmondjam?”

„Egyáltalán nem érdekel. Megtarthatod.”

Közelebb lépett hozzám, egészen közel, de tekintete, mintha valami mélységesen elérzékenyítené, eltévedt és elfátyolosodott, s e pillantás futó bizonytalansága érzékelhetővé tette, hogy egyáltalán nem azt látja, amit néz, nem engem! nem a nyakam, pedig mintha a nyakamat nézné, éppen a harapás helyét, ám mert nem látta már, amit nézett, hanem képzeletével azon a titkos tájékon kalandozott, amit el szeretett volna rejteni előlem, s amire én olyannyira kíváncsi voltam, ismerni, tudni, sőt mi több, érezni akartam benne Kálmánt, minden mozdulatát, hallani akartam a szavakat, melyeket neki susog, egy tétova kézmozdulattal, mintegy önmagát győzve meg jelenlétem valódiságáról, s anélkül, hogy pontosan tudatában lenne annak, amit csinál, két ujjával összecsippentette ingem gallérját, szórakozottan húzogatta, s egészen halk, behízelgőn leheletszerű suttogásig halkítva hangját, még közelebb vont magához.

„Csak azért mondom el, mert megfogadtuk, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt.”

S mint akinek sikerült végre legyőznie szégyenérzete első és legsúlyosabb akadályát, fellélegzett, el is mosolyodott egy kicsit, hogy aztán e kis mosoly segítségével visszatérve az én arcomra, szemembe nézve folytathassa a megkezdett mondatot.

„Egy levelet kaptam, egy levelet küldött tegnap este, Lívia hozta, hogy jöjjek én is, tudod, a ruhák miatt, hogy ma délután majd az erdőben találkozunk.”

Most viszont én kerültem fölénybe, mert éreztem, hogy ez így nem igaz.

„Hazudsz.”

„Te tényleg teljesen bediliztél.”

„Azt hiszed, hogy hülye vagyok, nem látom, mikor hazudsz?”

„Neked semmi nem elég!”

Megfogtam a csuklóját, egyszerűen letéptem magamról a kezét, ne babráljon itt az ingemen, de nem engedtem rögtön el, csak eltoltam magamtól, ne ő határozza meg, hogy milyen közelségben legyünk, s főleg ne átlátszó kis hazugságai! habár annak ellenére tettem ezt, hogy e közelségben megnyilvánuló ragaszkodás, számon érezhettem leheletét, sőt, maga a veszélyes hazudozás, amivel bizonyára mindenki mást sikerült volna megtévesztenie, kifejezetten jól esett, de mintha tudatában lennék annak is, hogy a test, legyen az mégoly csábító és meleg, nem minden morális feltétel nélkül óhajtja birtokába venni vagy birtokában megtartani a másikat, hanem épp e birtoklás teljességének és tökéletességének érdekében, olykor magánál a testnél, a pillanatnyi közelségnél is fontosabb az úgynevezett igazság, valami, ami persze nincsen és sajátos módon mégis el kéne érni, a test belső igazságát, mégha eme belső igazság a későbbiekben pillanatnyinak és átmenetinek bizonyulna is, úgy jártam hát el, mint a leghidegebb fejű operátor, valamely homályosan derengő cél érdekében, megfontoltan és nem kis kegyetlenséggel avatkozva be a folyamatba, a testet utasítva el, hogy e bizonytalanná váló jövőben teljesebben kaphassam vissza.

Nincsen durvább mozdulat annál, mint mikor valakit megfontoltan és fennsőbbségesen eltolunk magunktól, a száját veszítettem el, a szépség iránti vonzalmat adtam föl egy még mélyebb vonzalom érdekében, ha azon ravasz megfontolásból is, hogy még szebb lehessen, és csak és kizárólag nekem, mert a vetélytársat, a másikat, az idegent, a hozzám olyannyira hasonlót, a velem teljesen azonos bitorlót, Kálmánt kellett kiiktatnom szája birtokából, mikor azt kívántam, hogy ne hazudjon e formáiban és vonalaiban tökéletes száj; ugyanannyit reméltem hát nyerni, amennyit a mozdulat durvasága által el kellett veszítenem.

„Nem érdekes. Egyáltalán nem olyan fontos nekem”, mondtam kegyetlenül.

„Akkor mit akarsz tőlem?”, kiáltotta gyűlölettől rekedten, a csuklóját kirántva kezemből.

„Semmit. Ronda vagy, amikor hazudsz.”

Természetesen maga a hazugság mit sem változtatott az arcán, sőt, mintha megbántottságában egyenesen szebbé lenne, ismét megvonta kissé a vállát, akárha a legkevésbé se érdekelné, mikor, milyennek látom én őt, s mivel e könnyed mozdulat olyannyira nem állt arányban azzal, amit valóban gondolhatott, a pilláit is le kellett hunynia, szemérmesen; örökös csodálkozástól tág szeme eltűnt a lustán húsos szemhéj mögött, s a száj szabadon uralhatta arcát.

Ennél többet viszont nem lehetett most kívánni, moccanatlan száját figyelni, melyet talán az tett oly kivételessé, hogy a felső ajak az alsó ajak tökéletes párjaként, meredek ívben emelkedett ama lágy kis csatorna felé, mely az orrtól levezet a felső ajak pereméig, ám anélkül, hogy a szokásos két kicsúcsosodás megtörné emelkedését s a szájzug mélyedése megakasztaná avagy megzavarná az ereszkedés vonalát, az ajkak párosa szimmetrikusan zavartalan, teljes ovált adott.

Fütyürészéshez, mélyről jövő daloláshoz, leállíthatatlan cseverészéshez készülődő száj, az orcák telten párnás felülete pedig a vad csigácskáktól borzasan göndör, szétmeredő, sötétbarna hajtömeg keretében, valamiként megerősítette ezt a vidám, gondtalan és mindenképpen elfogulatlan hatást; megfordult, s anélkül, hogy rándításba emelt, sután vékonyka vállát ellazította volna, elindult az ajtó felé, de aztán váratlanul meggondolva a dolgot, mégse ment ki a szobából, hanem végigvetette magát az ágyán.

Nem is ágy volt ez, hanem amolyan dívány, melyet ágyként használva reggelenként bevetettek, az ágyneműt egy súlyos perzsatakaróval terítve le, puha volt hát, süppedékeny, meleg és selymes, mozdulatlanná merevedett teste szinte alámerült benne; abban a kis fehér mintákkal díszített mélyvörös selyemruhában volt, melyet erre a délutánra csent el az anyja ruhatárából, padlótól a mennyezetig fehér szekrényekkel beépített napfényes szobácska, s a szekrények zsúfolásig töltve jószagú ruhákkal, kutatásaink egyik igen kedvelt helyszíne; meztelen lába, mely a díványról tehetetlenül lelógott, szinte világítani látszott e tompán sötét környezetben, s előnyössé tette a látványt az is, hogy egészen a combjáig felcsúszott a szoknya, amint fejét két csupasz karjának védelmébe vonva ott hevert, és a sírástól szemérmesen reszketni kezdett a válla, a háta, lágyan domboruló feneke is.

E zokogás nem rendített meg túlságosan, hiszen ismertem e sírások lefutási lehetőségének összes lehetséges változatát, az egyszerű pityergéseket, a vigasztalanul hüppögő sírdogálást, no és a nagy kitörések heves emelkedését, mely mindig valami elviselhetetlenül csúnya, maszatos, taknyos bömbölés csúcspontjára vitte fel, aztán a lassú és beszédes csillapulást, a lágy reszketéseket és a kimerültség fojtott remegését, melytől szivacsosan könnyű és laza lett végül a teste, mígnem minden érzékelhető átmenet nélkül visszatalált szokásos önmagához, ha lehet, akkor még erősebben és öntudatosabban, kielégülten.

Az ismeret persze nem jelenthette azt, hogy megtagadhattam volna tőle részvétemet, mert tudtam ugyan, hogy akkor is sír, ha nem látom, magányos sírásairól gyakran tartott bizonyos egészséges öngúnytól sem mentes, nyilvános beszámolókat, mintegy önkéntesen és készségesen leplezve le azon tényt, hogy a sírás, a szabadjára engedett, önsajnálattal teli szenvedés tüntetése, egyben nem kis élvezet, és szívesen sírt például Lívia társaságában is, akiben hozzám hasonlóan résztvevő, gyengéd, bár talán valamivel tárgyilagosabb vigasztalóra talált, ám sírásának mégis volt egy kifejezetten nékem szóló, hogy úgy mondjam, személyre szabott hangsúlya, bizonyos értelemben játékos hangsúly, túlzás, jelenlétemből következő színháziasság, mondhatni, hogy szerves része, avagy alkotóeleme kölcsönös és közös őszintétlenségünknek, alkotóeleme a hazugságok azon rendszerének, melyet azonban a legnagyobb figyelemmel és a leghitelesebbnek tűnő átéléssel, őszinteségként kellett egymásnak előadnunk, őszintétlenségünk játékait éppen a teljes nyíltság, a legmélyebb, a legszégyentelenebb őszinteség álruhájába öltöztetve; mintha e sírásokkal a gyenge, a nagyon gyenge, a kiszolgáltatott, a törékeny, a sérthetőn finom nő majdani szerepét próbálgatná, előttem és nekem, miközben valójában hideg volt, kemény, számító, kegyetlen és ravasz, a szépségben nem versenyezhetett ugyan Hédivel, de olyan inasan erőszakos, oly nyakas, olyannyira birtokolni akart mindent és mindenkit, amivel aztán még jobban uralkodott rajtunk, mint Hédi a szépségével, ami persze megint csak csalás volt, s tudhatta jól, hogy ezt is tudom; egy szerepet próbálgatott, melyhez azok a csipkés, fodros, lágyan omló, selymes tapintású, könnyű ruhák, s mindketten mély, bensőségesen gyöngéd érzelmet tápláltunk e ruhák iránt, mintegy a külső burok valóban nagyon nőies támasztékát adnák, a lopás ténye pedig külön izgalommal fűszerezte átlényegülésének e titkos játékait, mert olyan szeretett volna lenni, mint amilyen az anyja volt; a legbiztonságosabb lépésekkel indultam a dívány felé, a nékem felkínált szerep szerint ugyanis erősnek, megértőnek, nyugodtnak s valamelyest brutálisnak kellett lennem, fölöttébb férfiasnak hát, ami azonban annyi játékos élvezetet tartogatott, hogy legyen bármily hamis, mégse esett nehezemre.

És ez a hamisságra való megfontolt készség volt talán az a vonás, ami a többi fiútól megkülönböztetett.

Olyan elevenen éltem át az ő lányságának szempontjait, mintha csak játszanám, hogy fiú vagyok, s az én csalásom is bármikor lelepleződhet.

Mintha nem lenne bennem határ fiúságom és lányságom között.

Mert mintha nem én magam tennék ezt vagy azt, nem én magam cselekednék, hanem minden lehetséges cselekvésnek lenne két előre elkészített mintája bennem, a lányos minta és a fiús minta, csupán választani kell közülük, s mivel fiú vagyok, természetesen a fiús mintát kell választanom, habár éppígy képes lennék a másikat választani; például jó durva hangon megkérdezni tőle, hogy most tulajdonképpen mi is a baja, holott nagyon jól értem, mi baja, s mikor erre nem válaszolt, még erőteljesebb hangon követelni, hogy hagyja abba már ezt a hisztériát, gúnyosan hívni föl figyelmét arra, hogy hülye vonyításával csak a drága időt vesztegetjük, káromkodni, egyáltalán úgy tenni, mintha sírása zavarna, holott nem zavart, avagy éppen ellenkezőleg, a barátnő szerepét választva azt mondani neki, hogy amennyiben kedves Kálmánkájával, ezzel a ronda, kövér állattal, ma még találkozni kíván, mert ugye semmi kétség, hogy el akar menni oda, bár egyáltalán nem tudom, mit eszik rajta, nekem a neve is egy köpedelem, akkor igazán jobban kellene vigyáznia arcának szép vonásaira, nem volna szabad ilyen gusztustalanul szétsírnia, így ugyanis egyáltalán nem fog annyira tetszeni neki, mint amennyire akar; ő pedig, mintha sírása bevezető tételének lágy hullámzására bízva magát, csupán ezekre a durvaságokra várna, s mindegy is lenne neki, hogy ilyen vagy olyan durvaságokat mondok-e, gyengeségének bizonyításához volt szüksége e jelképes pofonokra, mint ahogyan nekem a káromkodásokra volt szükségem ahhoz, hogy bebizonyíthassam erőm, mert mikor megkapta végre, szabadjára engedve tapasztalt tetszelgésének minden lefojtott energiáját, felcsuklott, oldalára fordult, s karját elrántva arca elől, hangosan hörgő bömbölésre váltva mutatta meg könnyektől és ordítástól eltorzult, s ilyeténképpen némi valódi részvétet is keltő arcát.

Mintha a hamisságnak lenne egy olyan foka, ami már valódinak mutatkozik.

„Mit akartok tőlem? Miért ordítoztok? Mit akartok? Mindenki, mindenki csak engem kínoz!”, ordította a bömbölésbe fúlva, ami már igaz volt, számomra a legalattomosabban nagyszerű élvezet, mert egyszerre vonatkozott Kálmánra és rám, kettőnk közötti vergődése volt igaz, ami viszont nekem mindig kívülről is figyelhető játék maradt, s visszahengeredve a hasára, ismét a karjaiba temette fejét, hogy immár minden gátlástól mentesen csúsztathassa át magát a zokogás egyre magasabb és egyre igazibb, egyre valódibb régióiba; én mégis megbűvölten és elbűvölten álltam fölötte, mert ami az imént még játéknak tetszett, akárha lassan, fokozatosan, ügyeskedve kéne becsábítania önnön ellenálló testét egy olyan érzelembe, a szenvedés érzelmébe, amit a test minden valóságosnak tűnő alap híján nem nagyon volt hajlamos elfogadni, s lám mégis sikerült, szenvedett és itt reszketett, rázkódott, hullámzott és rángatódzott a puha díványba merülve, ami valamiként már nem játék volt! bár nyugalmamból még megőriztem annyit, amennyit a fölényes férfiasság póza megkívánt tőlem, nem mozdultam, nem nyújtottam felé a kezem, nem értem hozzá és természetesen nem vigasztaltam, de tulajdonképpen a szó legmélyebb értelmében elrémisztett a látvány; miközben körmével és tenyerével tépte és túrta a takarót, fogaival harapta, s mint valami nyavalyatörős, ritmikusan dobálta a fejét, lába teljesen élettelenül csüngött le a padlóra, akárha a roham nem lenne más, mint a legteljesebb megnyilvánulás és a legteljesebb fedettség végletei között keletkező feszültség feloldhatatlan görcse, s az ijedtségre, a rettenetre, a jótékony részvétlenség tartása mögé menekülő döbbent mozdulatlanságra is megvolt minden okom, hisz én akartam ezt, én akartam így, szavaimmal én segítettem elő, én váltottam ki belőle rejtett őrületét, hogy érezhessem rajta hatalmamat, hogy az ő testében győzzem le magamban a másik fiút, akit egyébként gyöngédebb és durvább közelségből ismertem ahhoz, hogy valódi féltékenységet érezhessek miatta, nekem kezdte játszani, na és a hangja! a harsogó sírásból ordításba átemelkedő, és mégse egyetlen hang, hanem mintha két hangja lenne egyszerre, mintha a bömbölésnek a test görcsös rándulásaitól megtört szakaszos hangjai mögül, a mélyből, még egy külön sikítása is, ez a sikítás pedig egyenletesen és megbízhatóan vékonyodott, emelkedett, nem volt elviselhető, úgy látszott, hogy minden összedől, minden kicsúszik az ellenőrzésem alól.

S mikor ledőltem mellé a puha díványra, fölé hajolva, kezemmel óvatosan megérintve vállát, akkor a mozdulatra egyáltalán nem valamiféle iránta érzett részvét vagy gyengédség késztetett, inkább undorodtam tőle, gyűlöltem, és főleg attól féltem, hogy ez most már örökre így maradhat, hiába tudtam, hogy előbb vagy utóbb minden sírás csillapul, oly erős volt a látvány és a hang közvetlen hatása, hogy nem tudhatott megnyugtatni semmiféle tapasztalat, igen, így marad, nem fog elmúlni többé, állandósul, ami eddig rejtve volt és véletlenül a felszínre tört, bármikor beléphet Szidónia, és akkor kiderül, átcsörtetve a kerten jönnek a szomszédok is, mert ezt már ők is hallják, orvost hívnak, jön az anyja, az apja, és ő még mindig itt sikít ebben a ruhában, és akkor valamiként lelepleződik az is, hogy e szörnyűség kiváltója én vagyok.

„Maja, kedves.”

„Az anyád picsája kedves!”

„Mi van? Ne sírj így! Mi történt? Itt vagyok. Tudod, hogy én megértelek téged, teljesen. Te mondtad, hogy megfogadtuk!”

„A faszt fogadtuk meg!”, s kirántva magát a kezem alól, behengeredett a falhoz.

Másztam utána, már csak azért is, hogy befoghassam a száját.

„Nem megyek el, csak fenyegetőztem, hogy elmegyek, de nem megyek el! Maja! Itt maradok. Maja! És te nyugodtan elmehetsz. Ha akarsz. Tudod, hogy tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Miért nem válaszolsz?”, suttogtam a fülébe, és megpróbáltam az egész testemmel átölelni, rásimulni, mintegy abban a reményben, hogy testem nyugalma valamiként áthatolhat belé.

De hol volt már a férfias nyugalomnak ama fölénye! éreznem kellett, hogy én is reszeketek, hallanom, hogy reszket a hangom is, nem sejtve, hogy ő ezt a legpontosabban működő figyelemmel észleli, és ennél nagyobb elégtételt nem is adhatok neki.

Ugyanakkor riadt gyengédségem nemhogy csillapította volna őrjöngését, hanem ha lehet, akkor még hevesebbé tette, különös módon, s egyedül ezen mozzanatnál volt alkalmam őrülete mögé betekintve megállapítani, hogy bármily elszabadultnak és ijesztőnek tűnjék e látvány, maradt ott még éppen elég természetes és normálisnak nevezhető értelem, mert hiába is igyekeztem finom figyelemnek álcázva mozdulatom, magamhoz vonni a fejét, hogy aztán alattomos módon kihasználva a helyzetet, lefoghassam a száját a tenyeremmel, ne jöhessen elő belőle többé ez a hang! beleláttunk egymás kártyáiba! pontosan és józanul érzékelte a mozdulatba csomagolt csalást, teste megfeszült, a testemet mintegy lelökve magáról, rúgni és öklözni kezdett, alaposan beleharapott az ujjaimba, de ordított és sikított tovább, arca eltorzult, mintha fiúvá vált volna, kemény lett, éles vonású és mocskos volt már a könnyektől is, és ha ekkor az iménti reszketeg rettenet helyére nem költözött volna némi számító ravaszság belém, ha ütéseire és rúgásaira magam is ütésekkel és rúgásokkal válaszoltam volna, akkor bizonyára alaposan helybenhagy, mert nem verekedtünk ugyan komolyan soha, de minden bizonnyal jóval erősebb volt nálam, mindenesetre vadabb és meggondolatlanabb.

Nem védekeztem, s magam se vettem észre, mikor hagyta abba a sikítozást, nem is igyekeztem lefogni, de tartottam magam, s kapcsolatunknak tán soha nem volt még őszintébb pillanata, hagytam, üssön, karmoljon, rúgjon és harapjon, sőt, minden mozdulatára igyekeztem a legérzékenyebben puha és érzelmes érintéssel válaszolni, simogatásokkal és csókkal, melyek persze a helyzet egyenlőtlensége miatt éppúgy lecsúsztak róla, mint rólam az ő ügyetlenül nagyívű, úgynevezett lányos ütései; s mégis, a helyzetben valamiként ő lett a fiú és én a lány, szemének fehérje, vicsorítva eltátott szájában a fehér fogak, nyakán merevvé feszültek az inak, a díványról azonban nem hagytam lerúgni magam, s a hirtelen beálló csendben csak a lihegését, a dívány reccsenéseit, nyekkenéseit és az ütések csattanását, puffanásait lehetett hallani.

Öklét a vállamhoz feszítve igyekezett ellökni magától, le a padlóra, le a díványról, tenyerem mégis meztelen combján, mikor mintha minden tagjából, a maga számára is teljesen váratlanul, elszállna, elcsurogna, felszívódna a gyűlölettől áthatott tiltakozás és tombolásba szabadított erő, egész teste egyetlen szempillantás alatt ellazult, és akárha életében először látna, mélységesen meglepődne, hogy ilyen közel vagyok és neki ilyen jól esik e közelség, ismét tágra kerekedett a szeme, nem volt már olyan fehéren őrült, hanem a régi, az ismerősen csodálkozó.

Visszafojtotta a lélegzetét.

Mintha azért tenné, hogy a lélegzete se érhessen a számhoz, ha már ilyen közel, ilyen melegben vagyunk.

Tenyerem alatt a meztelen bőr mintha megborzongott volna egy kicsit, s csak most értené meg, hogy ott van a kezem.

S hogyan kerülhetett oda a kezem?

Aztán újra felsírt.

Mintha a közelség, a meleg pukkasztotta volna ki belőle, ám most valódi fájdalom, csendes, majdhogy azt mondanám, bölcs fájdalom.

Fájdalom, mely nem reméli, hogy a kitörés hevessége által megszabadulhat önmagától, s nem is lett úgymond igazi, az előbbivel összemérhető sírás belőle, csupán amolyan sírdogálás, hüppögés.

Mégis, ez a hang mélyebben érintett, mint az előbbiek, rám is valahogyan átragadt, s el is hagyta a torkomat egy vonyításszerű, hosszú hang, az én sírásom azonban nem tudhat kitörni, csupán fojtogatott, mert a mellemben, a combomon van valami keményen törekvő, ám ugyanakkor bénító erő, mely az elgyengülést, a teljes odaadást megkadályozva, mégis felé feszít, hozzá taszít, s akárha mindama gyanúsítással felérő feltételezés, miszerint iménti rohamában egy nem létező, elképzelt szenvedést igyekezett volna elfogadtatni a saját testével, s ezáltal velem, hogy színlelésével megtévesszen, elterelje figyelmemet, részvétet és ezúton megadást, bizonyos önfeladást csikarjon ki belőlem, most a legteljesebben alaptalannak bizonyulna, mert valami valóban és igazán fájdalmat okoz neki, én okozok fájdalmat neki, az okoz fájdalmat, hogy engem is szeret.

Közelebb csúsztam hozzá, s nemhogy tiltakozott volna ellene, hanem segített nekem, a vállam alá bújtatva karját, gyengéden magához ölelt, az én tenyerem pedig már csak azért is, hogy valamivel ellensúlyozhassam mozdulatát, följebb csúszott a combján, az ujjam bebújt a bugyija alá.

Így feküdtünk.

Forró arca a vállamon.

Mintha valami nagy, tágas, csúszós és puha lucsokban hevertünk volna el, ahol nem tudhatni, miként telik az idő, de ez tulajdonképpen nem is érdekes.

Kicsit hintáztattam a karommal a testét, mintha álomba akarnám ringatni magunkat.

A kishúgommal is így feküdtünk valamely emlékezeten túlról felrémlő időben az íróasztal alatt, mikor a gombostűkkel kísérleteztem, és ő végül menedéket keresve, s e menedéket éppen nálam találva meg, a fájdalomtól és főleg a rémülettől felsikítva vetette rám magát, akárha ügyetlen, torz, és mindenki másnak undort okozó testét a gondjaimra bízva óhajtaná a tudomásomra hozni, hogy nem csupán megérti vele űzött kegyetlen játékaimat, hanem valamiként hálás is ezért, én vagyok ugyanis az egyetlen, aki e játékok által megtalálta azt a nyelvet, melynek segítségével beszélni lehet vele; így ringattuk egymást akkor, félig ülve, félig heverve a kissé hűvös padlón, míg egymást átölelve el nem aludtunk a késő délutáni homályban.

„Egyszer majd belátod, hogy teljesen, teljesen fölöslegesen kínzol!”, suttogta később, s a szája a ringatódzásban csaknem a fülemre csúszott. „Mert nem hiszed el, de én csak téged szeretlek ennyire, ennyire nem szeretek senki mást.”

Mintha abból az időből szólna ki, egyenesen abból a délutánból, a kishúgom testéből jönne a hangja, kicsit élesen, kicsit dalolón, a fülemet csiklandozón, mintha a kishúgom formátlan testét ölelném, miközben tudom, hogy az ő vékony teste.

És közben leállíthatatlanul, hálásan, puhán és boldogan duruzsolt a fülembe.

„Meg például azt mondtam tegnap neki, hogy nem ő, hiába is erőszakoskodik, nem ő, hanem te vagy az én első szerelmem, ezt megmondtam neki, hogy te jó vagy, nem vagy olyan gonosz, mint ők, mert tudom, hogy csak azért csinálja velem, hogy aztán elmondhassa az egészet Krisztiánnak. Ő mindenképpen csak a második.”

Egy pillanatra elhallgatott, mintha nem merné kimondani, aztán mint egy forró fuvallat tört a fülembe.

„Te vagy az én kicsi babám. Én annyira szeretek játszani veled! És nem kell megsértődnöd, ha azt játszom, hogy belé vagyok szerelmes. Mert ő csak valahogy mégis érdekel, de ez csak játék, csak húzlak vele, de senki mást, higgyed el! senki mást nem szeretek annyira, mint téged! és őt aztán egyáltalán nem annyira, mert egy durva állat és egyáltalán nem kedves velem. Néha játszhatnánk azt is, hogy te vagy az én kisfiam. Már arra is gondoltam, hogy szeretnék egy kisfiút, aki éppen olyan lenne, mint te, nem is tudtam máshogyan elképzelni, ilyen édes, kedves, ilyen kis ártatlan, szőke.”

Megint elhallgatott, érzelmességének árama a valódi érzelmek gátjába ütközött.

„De azért te is nagyon rohadt vagy. És ezért is sírok mindig, mert te is mindent tudni akarsz, zsarolsz és nem engeded, hogy legyen valami kis titkom, pedig nekünk a legeslegnagyobb közös titkunk van, és nem gondolhatod komolyan, hogy bármi más miatt elárulhatnálak téged, mert nekem az mindennél fontosabb, örökké! és te meg közben hiába titkolod, úgyis tudom, hogy te közben nem a Líviát, hanem a Hédit szereted és engem leszarsz.”

Semmi nem változott, ringatóztunk, s valami mégis arra késztetett, hagyjam teljesen elcsábítani magam ettől a hangtól, mintha már nem is én ringatnám, hanem a hangjával ő ringatna engem, elzsibbasztana, s az álom küszöbén kellene magunkat megtartanom.

„Most már nyugodtan elmesélheted!”, mondtam hangosan, a saját hangom által remélve kilábalni e kellemes zsibbadtságból.

„Mit?”, kérdezte ő is hangosan.

„Hogy mit csináltatok tegnap este.”

„Hát nem is este, hanem éjjel.”

„Éjjel?”

„Bizony, éjjel.”

„Megint hazudni fogsz?”

„Szóval, majdnem éjjel, illetve késő este, egészen későn.”

Mintha ez egy újabb elterelő mese kezdete lenne, amire éppen annyira kíváncsi vagyok, miként a valódira, ám nem folytatta, én pedig nem ringattam tovább.

„Beszélj!”

De nem válaszolt, s valamiként a teste is elnémult a karomban.

Ruganyos, puha léptekkel járt-kelt a nagy szobában, mint aki nagyon is beidegződött mozdulatokat végez, a furcsa, igen hivalkodónak tetsző, fehérre, teljesen fehérre lakkozott régi hajópadló minden lépésétől enyhén megreccsent a talpa alatt, fekete, hegyes orrú cipője pedig fölöttébb kitaposottnak, ócskának, koszosnak tűnt e fehér padlón, a mélyvörös, süppedékenyen vastag szőnyegen; akárha egy általam nem ismert, titkos ceremóniát, valamiféle beavatási szertartást készítene elő, tenyerében gyufásdobozt rázogatva gyertyákat gyújtott, és a semlegességig udvarias modorban felkínált egy kényelmesnek látszó fotelt, ülnék bele, ám hiába e hangsúlyos udvariasság, ha ezekben a látszólag semmivel nem indkolható előkészületekben mégis volt egy árnyalatnyi tolakvás, mintha túlságosan is nyíltan jelezné szándékát arra nézvést, hogy elkövetkező együttlétünket kivételesen kellemessé és főleg kényelmessé szeretné tenni, mozdulataival tehát mintegy a tervébe vett; ledobta zakóját, megoldotta nyakkendőjének csomóját és kigombolta ingének felső gombjait, s miközben szórakozottan végignézett a szobában, hogy mit kéne még csinálnia, akárha ott se lennék, öntudatlan élvezettel vakart bele melle szőrzetébe, majd a szép bolthajtás alatt kiment a hallba, hogy némi motoszkálás után, amit végleg nem tudtam mire vélni, a rejtett hangszórókból finoman felhangozzék valami klasszikus zene, én pedig nem akarva átengedni magam e választékosan és mégis durva közönségességgel előkészített hangulatnak, inkább állva maradtam.

Visszajött a csillárt eloltani, ami meglepett, sőt legyünk őszinték, miként egy túl sietős célzás valami olyasmire, amit magunk előtt is szeretnénk még titokban tartani, megrémisztett, bár a tükrös falikarokban és a karos tartókban akkor már égtek a gyertyák, nem lett hát sötét, legalább harminc karcsú viaszgyertya égett már, ami egyszerre tette háborússá és templomivá a szobát, a nehézvörös, a gyertyafényben felaranyló királyliliomokkal mintázott selyemfüggönyt az ablak előtt összevonta, s így az egész falat, teljes hosszában, a mennyezettől a padlóig, elborította ez a hullámzó kárpit.

Élvezettel mozgott, s mert minden tagja nyúlánkan hosszú volt, hosszú karok, hosszú ujjak a kezén, hosszú combok a meglehetősen szűk nadrágban, mozdulatai nem voltak csúnyák, élvezettel, bizonyos élvezkedéssel érintette meg a tárgyakat, mintha beidegzettségei ellenére is elemi örömet okozna neki, hogy kapcsolatba kerül velük, ám ugyanakkor a kedélyesen és rituálisan otthonos kapcsolatteremtésnek e finom, csaknem finomkodó játékait mintha egy kicsit felém fordítaná, mintha valamit nem csupán magának, hanem nekem is be kéne bizonyítania, akárha az lenne célja, mert e játék egyáltalán nem tűnt céltalannak, hogy bemutassa, miként kell és miként lehet élvezettel élni itt, a mozdulatoknak miféle ritmusát követeli a környezet, s e ritmust, mely éppen úgy az övé, miként a tárgyak, minden részletében megmutathassa nekem; ebben a szándékában azonban, bármennyi nyíltság és igazi kedvesség szorult is bele, éreznem kellett a görcsösséget, a magamutogatás nem egészen sima szemérmetlenségét, s nem csak azért, mert ez sem volt minden bizalmaskodás nélkül való, hanem azért is, mert a magamutogatás begyakorolt biztonsága, fölénye és élvezete mögött nem lehetett nem észrevenni némi sértődékeny tétovaságot, mintha fölényének előretolt állásai mögé rejtőzködve valójában azt figyelné, hogy vajon kíváncsi vagyok-e én egyáltalán arra, amit ő bizalomként avagy bizalmasságként kínálni kíván, megítélésemben nem téved-e?

S mivel minden mozdulatában, lett légyen az bármily harmonikus, biztos, és bizonyos értelemben a legnyíltabb vallomásként is felfogható, ezt a mohó és célratörő, mondhatni önző kíváncsiságot éreztem, rejtett kérdése sem tűnt indokolatlannak, én ugyanis úgy tettem, mint aki e bemutatóra, így, egyáltalán nem kíváncsi, mint aki sokkal szívesebben megmaradna az illem és a szokásrend megbízható keretei között, avagy e mozdulatok titkos értelmét észre sem veszi, olyannyira nem voltam kíváncsi rá, hogy legszívesebben lehunytam volna a szemem, ne lássam, amint így kitárulkozik, és a viszonzás reményében ennyire kiszolgáltatja nekem magát; ő viszont pontosan fölfogva félelmem irányát és értelmét, azonnal és teljességgel késznek mutatkozott, hogy e mozdulatokban mutatkozó jelzéseket más mozdulatokkal semlegesítse, visszavonuljon.

Persze akkor már, nem beszélve az előzményekről, túl messzire mentünk, szó sem lehetett semmiféle valódi visszavonulásról, az a körülmény mutatkozott tévedésnek, hogy feljöttem ide, előttem állt, mosolygott, végtelenül megbízható, kitartó, mindenféle félelemtől vagy szorongástól mentes, a bizalomért tehát nem könyörgő, hanem azt felkínáló, ugyanakkor a rejtőzködő tétovaságtól még érzékenyebben rebbenékeny felületű mosoly, valamiként mindent elborító mosoly, mosoly a száj bőrének függőleges rovátkáiban, a szemekben, de belül, mosoly a sima homlokon és árnyként a száj zugában, no és természetesen az orcákon képződő behízelgő gödröcskékben is, kövekezésképpen nem hunyhattam le a szemem, már csak azért sem, mert a pillanatnak e töredéknyi ideje alatt is élesen érzékeltem, hogy bármiféle szemhunyás avagy a pilláknak csupán valamilyen ellenőrizetlen elengedése is arról a készségről árulkodna, amit vele kapcsolatban csaknem találkozásunk első percétől fogva éreztem, s ami ezáltal élesen ellentmondana ama tettetett közönyösségtől kissé merev tartásnak, amivel nem csak előle, de magam elől is igyekeztem elrejteni, igyekeztem semlegesíteni, az erkölcsi rend keretei közé szorítani egyértelmű vonzalmamat, az elragadtatást, amit a szájával, a mosolyával, a szemével, hangjának puhán mély fekvésével és rugalmasan játékos lépteivel váltott ki belőlem; úgy járt, mintha azt játszaná, hogy nézzétek, így járok én! most viszont megfegyelmezni, úgymond jobb belátásra bírni a magam érzékeit, s ezáltal valamiként a józan fegyelem keretei között megtartani az ő mozdulatait! persze mindenképpen botor és hiábavaló gondolat volt azt remélni, mintha a nevezett helyzet, melyben itt állunk e számomra inkább taszítón, mint vonzón érdekes szobában, a helyzet, melyben a tudatosság az érzékiséggel játszik bújócskát, még bármiféle belső fegyelemmel ellenőrizhető lehetne! görcsös erőfeszítéssel igyekeztem mosolyába ragadt figyelmemet a környezet elszigetelten választékos látványára irányítani, megosztani, összefüggéseket kerestem, s az összefüggések megértése által kibúvót az érzékeknek nagyon is kiszolgáltatott tudatnak, ám közben kellemetlen módon éreznem kellett, hogy a szám és a szemem önkéntelenül átvette már az ő mosolyát, az ő mosolyával, az ő szemével mosolygok vissza rá, nem hunytam le ugyan a szemem, és mégis azonossá válok vele, közben pedig telik az idő, bármit teszek hát, bármivel kísérletezem, minden abba az irányba visz, ahová ő kormányozna minket, ha engedném magunkat, ha mosolyom az én számon nem merevedne le annyira, egyszerűen nem tudtam kioldani mosolyából a számat, ami azt jelentette, hogy lassan elveszítettem mindazt, amit önrendelkezési jognak nevezhetünk! ha nem zavarna annyira tapasztalataiból táplálkozó, laza, megengedő és valamiként ízléstelenül fölényes célratörése; egyetlen menekvési lehetőségem az lehetne tehát, ha valamilyen ügyes fordulatot találva elbúcsúzhatnék és azonnal elmehetnék innét, ki innen! de akkor meg minek jöttem oly készségesen ide? vagy szó nélkül fordulnék sarkon és egyszerűen kimennék a lakásából! ilyen fordulat azonban egyszerűen nem létezett, nem létezhetett, mert hiába is ügyeltünk arra, hogy a helyzetnek mindenképpen maradjon valami sima, szokásrendbe illeszkedő felülete, igazán közönséges helyzet, két fiatal férfi áll szemben egymással, az egyik meghívta a másikat egy pohár italra magához, s ki találhatna ebben bármi kivetni valót? habár kölcsönös rokonszenvük kétségtelenül bizonyos futó zavart okoz, szemérmüknél jóval hevesebbnek mutatkozik, ám egy magvasabb eszmecserével, melyben az érzékek erejét egyre elvontabb gondolatokban hagynák megnyilvánulni, e zavar is bizonyára áthidalható lehetne; persze ha sima felülete nem tetszene olyannyira átlátszónak, s ha ettől a megosztottságtól is nem éppen a bizalmas közelségnek ama érzete erősödne meg, amit kívántam ugyan, amit azonban mégis szeretnék elkerülni, kölcsönös kíméletünk, én nem sértem meg őt, ő pedig nem megy túl messzire, ezt a közösséget erősíti, s így hiába is zavar bármi, minden igyekvő lemondásom, önbecsapásom, szemhunyásom, zavarom, tartásom merevségének tüntetése és kíméletem, bumerángként visszaüt.

És ráadásul állandóan, kitartóan beszélt, gyorsan, a kelleténél valamivel hangosabban, szavaival kíméletlenül követve a tekintetem, más beszédtémánk abban a pillanatban nem is adódhatott, kommentálta, magyarázta, amire kíváncsinak vélte a szemem; némi gúnyos éllel azonban azt is mondhatnánk, hogy csupán szövegelt, mintegy a zavaromat oldva s egyben megakadályozva, hogy e szájam reszketőn kényszeredett mosolyában mutatkozó zavar valahogyan visszaragadhasson reá, nyomta a sódert, zsongított, duruzsolt, csapta a szelet, ami viszont megintcsak hozzájárult, hogy fölényének minősége, ne mondjam, fölényének neme! számomra elviselhetetlen legyen, elfogadhatatlan, éppen mert nagyon is férfias fölény, legalábbis az, amit annak tartunk, biztonságot fölkínáló, udvarló, ösztönösen tolakvó, gyengéden erőszakos, szemtelen tükörképe, mit tükörképe! torzképe annak a viselkedési formának, amit ezidáig nem volt alkalmam kívülről megfigyelni, hiszen minden különösebb meggondolás nélkül magam is alkalmaztam fogásait, kellemetlen póz, melyet az ember valamikor kamaszkorában sajátít el, s fölöttébb férfiasnak gondol, nem beszélni, hanem csak járatni a szájat, hogy csupán az irályból, a szavakkal való ügyes kábítás tényéből lehessen megállapítani a rejtett szándék nyílt irányát; csodálkozom ugye, kérdezte, hogy ő fehérre mázolta a padlót? de nem a válaszra várt, hanem csak arra, hogy pillantásával ismét megfoghassa a pillantásomat, hogy ne engedjen el, ő persze tudja, mondta, hogy ez nem szokás, de mit tesz ő, ami szokás! s hogy nem találom-e szépnek, mert amikor ő készen lett vele, akkor igen szépnek találta és elégedett volt önmagával, már csak azért is, mert egyszerűen nem volt kedve fölsikálni; egy istálló volt, egy tyúkól, képzeljem el, valami öregember lakott itt előtte, s ő gyakran elképzeli magának a saját öregkorát, fél tőle, mert tekintettel szabálytalannak nevezhető vonzalmaira, a legkritikusabb életszakasz lesz, tudja, a test már egy köpedelem és mégis megőrzi ifjonti vágyait, fiatal testekre vágyik, egyszóval a szomszédok úgy mesélik, hogy az öreg ott halt volna meg a hallban, ahol most a dívány áll, és úgy mondják, hogy egy áthúgyozott szalmazsákon, ő arra kérné hát a sorsát, hogy ilyen öregséget ne adjon neki, és semmilyen öregséget nem kér; elképzelhetem, mikor beköltözött, rettenetes, elképesztő koszt talált és olyan orrfacsaró volt a bűz, hogy még télen is nyitva tartotta az ablakokat, és még most, négy év után is érezni véli olykor, másrészről meg, miért ne lehetne egy padló éppen fehér? miért kéne mindig barnának vagy egyenesen sárgának lennie? nem kiváló ötlet-e a makulátlan tisztaság színét rákenni a mocsokra? ez végül is teljességgel derék németjeink ízlése szerint való, s ő, ha nem is egészben, de félig mégiscsak német lenne.

Hogy csak félig-e, kérdeztem meglepetten.

Ez hosszú, meglehetősen szórakoztató történet, mondta nevetve, s mint aki valamilyen váratlan akadályt könnyedén félresodor, ugyanazon hévvel folytatta, hogy vajon volt-e alkalmam ilyen vagy hasonló megfigyeléseket tenni, mert ha nem, akkor bizonyára tapasztalni fogom, hogy e fehér akár szerencsés szimbóluma is lehetne a szétvert németség nemzeti karakterének.

Mondtam, hogy inkább a szürke tűnt föl nekem, s mert e frivol hang miatt valahogyan nekem kellett szégyenkeznem helyette, pillantásom önkéntelenül eltávolodott.

Ő viszont követte; hogy azt az íróasztalt, valóban szép darab, nem? meg a karosszékeket, a gyertyatartókat, a szőnyegeket mind az édesanyjától hozta el, majdnem mindent, mindent, ez amolyan családi örökség! teljesen kifosztotta az édesanyját, de hát az anyáknak ez kedvükre van! később, mert először úgy akarta, hogy minden teljesen üres és teljesen fehér legyen, csak egy ágyat akart, fehér lepedővel letakarva, semmi mást, de csak azért fecseg itt nekem ilyen hülyeségeket, mert egyszerűen örül, hogy itt vagyok, és ezt nem merte kimondani, s nem innánk-e inkább egy kortyot? van ugyanis véletlenül egy üveg francia pezsgője, behűtve, valami jelentősebb alkalomra tartogatta, hiszen nem tudhatjuk soha, mikor jön egy jelentősebb alkalom, nem? mit szólnék hozzá tehát, ha találkozásunkat jelentősnek tekintve, a palackot ezennel kibontanánk?

S mikor szórakozott hallgatásomat válasznak véve, magamra hagyott, hogy a pezsgőt behozza, éppen éjfélt ütött az antik falióra, megadón és bambán számoltam az ütéseket, „éjfél van hát”, gondoltam, ami gondolatnak nem volt ugyan túlságosan szellemes, ám annál jellemzőbb, hiszen gondolkodásom ekkor már egyszerűen megszüntette önmagát, hogy a puszta érzékelés és észlelés vegye át uralmát fölöttem; magamat is úgy szemléltetve, mint egy tárgyat, melyről nem tudhatom, miként került ide, s bár az érzet egyáltalán nem volt ismeretlen, ennél jobban, ennél alaposabban tán soha nem érezhettem mégse, hogy a helyszín legalább oly kivételes, mint a megszámlálható ütésekkel jelzett óra, valaminek ugyanis történnie kell, ami a legteljesebben ellenemre van, ami meg fogja változtatni az életem, s e történésnek, legyen bármi az, át akarom végre adni magam, kísértetek órája, szellemóra, soha kedvezőbbet! röhögtem magamon! akárha soha, semminek nem adtam volna át magam, ami enyhén túlzó állítás lenne, leányka, ki nem tudja eldönteni, hogy szüzességét elveszítse avagy megőrizze-e? mintha egy eddig ismeretlen tartalmú halogatás végállomása lenne ez a szoba, habár kényszeresen úgy tettem még mindig, milyen elemi élvezetet okoz, ha önmagának játszhat az ember! mintha sejtelmem se lenne róla, hogy mi az a kivételes, ami itt bekövetkezhetik, vagy talán már be is következett? de mi?

Égtek, sercentek a gyertyák, és ez megnyugtatóan szép volt, odakünn zuhogott az eső, s amikor az óra elütötte az időt, már semmi más nem volt hallható, csak az egyenletes taktusokban bugyborékoló barokk zene, az eső dobolása és zuhogása, akárha valaki ilyen túlzón, ilyen nevetségesen szépre rendezte volna ezt a jelenetet.

Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s melyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy másik, nem hozzánk tartozó történés részlete; Thea kissé nevetséges szerelmi kínjainak tartozéka, gondoltam akkor róla, ő volt ugyanis az, akiről azon az unalmasan sötét őszi délutánon a próbaterem kényszeredett csendjében Kühnertnének beszélt, fiúcskának nevezve őt, ami kétségtelenül elég különös, tüntetően gunyoros megnevezése valakinek ahhoz, hogy fölkeltse vele kíváncsiságunkat, ám számomra abban a pillanatban sokkal izgalmasabbnak tetszett magát a belső folyamatot nyomon követni, a váltásnak azokat a fokozatait, amivel a jelenethez szükséges és alaposan fölforrósított érzelmeit azon külső tárgyra fordította, amit végül is fiúcskának nevezett; s Theának, miként minden jelentős színésznek, ahogy erről már egy korábbi fejezetben értekeztem is, kivételes képességei közé tartozott, hogy e benne zajló folyamatokat állandóan, mintegy a magánéletével is összefolyatva, látványossá és megfoghatóvá tegye, s éppen mert az érzelmek színészi demonstrációja az úgynevezett magánéletéből táplálkozik, ne lehessen pontosan eldönteni, hogy mikor gondol valamit komolyan s mikor játszik valamivel, valamivel, ami egyébként a számára a lehető legkomolyabb; mondjuk ki, hogy éppen fordítva, mint minden épeszűnek nevezett halandó, azzal eljátszani, ami komoly, hogy állandóan képes legyen komolyan venni azt, ami játék! maga a jelenség sokkal inkább lekötött hát, mint azon érdektelennek tetsző kérdés, hogy vajon ki lehet ez a fiúcskaként kijátszott személy, akit annyira megvet, valamiként gyűlöl is, hogy ki sem ejtheti a valódi nevét, akit nem mer ugyan fölhívni telefonon, mert az valamilyen előttem ismeretlen okból megkérte rá, hogy soha többé ne hívja föl, akinek a közelségére ebben a pillanatban, a jelenetben személytelenné tett szerelmi vágytól való kényszerű elszakadás pillanatában, mégis olyannyira vágyik, hogy vállalni mer érte bármiféle lehetséges megaláztatást, s akinek szobájában, még ugyanannak a napnak az éjjelén én állok majd, bizonyos értelemben helyette.

Mikor ugyanis minden baljós előjel ellenére, s ebből valóban volt elég, úgy döntöttem, hogy engedek unszolásának és velük töltöm az estét, „na igazán! mért ilyen utálatos? mért ne jöhetne velünk? mért kéreti magát, ha annyira szeretném! jaj, megőrjítenek ezek a fiúk! legalább megismerné, igazán sajátos példány, és egyáltalán nem kell féltékenynek lennie, mert persze nem olyan sajátos, mint maga! Sieglinde, kérlek szépen, kérd te is, hogy jöjjön velünk! én kérem, hogy jöjjön velünk, én! hát nem elég ez magának?”, duruzsolta, susogta a kislányosan sutácska csábítót játszva éppen, s törékeny, könnyű testével a testemre dőlve, a karomba kapaszkodott; ám ha ennyi játékos ragaszkodásnak ellent lehetett volna is állni, semmiképpen nem azért mentem velük, mintha valami kíváncsiság hajtott volna, nemhogy féltékenység! és nem is azért mentem velük, mintha e kettejük közötti minden valószínűség szerint igen perverz kapcsolat élménye izgatott volna, hanem inkább azért, mert attól a pillanattól kezdve, mikor is Theának sikerült végre elszakítania borzadállyal és szerelmi éhséggel feltöltött tekintetét Hübchen lemeztelenített testéről, felénk fordult, és az én megfigyeléstől, majdhogy azt mondanám, nézői kéjleséstől legalább oly mohó tekintetemet fogta föl, én is a legteljesebb személyességgel érintve voltam attól a folyamattól, mely a szakmai és személyes nyíltságnak e nagyon kényes határterületén lezajlott benne, abban a pillanatban ugyanis még nem lehetett eldönteni, hogy a jelenet, melyet a rendező rutinosan goromba közbeszólása a csúcsponton megakasztott, nem kettőnk között fog-e folytatódni, mert hogy nem lehet leállítani, ahhoz kétség nem férhetett.

Mindazonáltal a lehető legjózanabb játék volt ez közöttünk, melyet egyetlen eltévedt avagy ellenőrizetlen pillantás nem téríthetett ki a maga tudatosan, tiszta értelemmel megszabott pályájáról, inkább csak fűszerezte, újabb hajtűkanyarral, az érzelmek újabb hurkolódásával tette még merészebbé és forróbbá azt, ami alapjában véve hideg volt és hideg is maradt; mintha fennhéjázón, gőgösen, önmagunk szellemi fölényének csodálatától eltelve azt mondtuk volna egymásnak, hogy nem, nem! mi még az ilyen véletlenszerű, ösztönös pillanatokat is kibírjuk és ezzel együtt nem fogunk egymásnak esni, mint az állatok! a legmelegebb, a minden részletre és a részletek részleteire is kiterjedő kölcsönös érdeklődés, sőt, érdekeltség, mely éppen azért marad valamely életellenes módon a tudat tevékenységének körében, tegyen láthatóvá bármily nyersen működő ösztönt! mert az érdeklődés oly heves, hogy a természetes emberi kapcsolódáshoz szükséges esendő elengedettség egyetlen pillanatra sem tud létrejönni; ez pedig egyáltalán nem annyira kivételesnek tekinthető jelenség, mint amilyennek első pillantásra látszik, elég ha azon szerelmesekre gondolunk, kik elérve vonzódásuknak megsemmisüléssel kecsegtető tetőfokára, egészen addig nem képesek testüket ténylegesen egyesíteni, míg a szerelem szellemi élvezetéből vissza nem hullanak valamely közönségesebb közelségbe, míg testük kínja által megalázón kicsire nem zsugorodik a szerelem szelleme, hogy éppen e közössé vált és elviselhetetlenné erősödött kín résén hatolhassanak nem az örök, nem a végleges, hanem csak a pillanatra szóló kielégülés felszabadító kéjébe, nem oda hát, ahová tartottak, hanem csupán oda, ahová a test engedi őket.

Azon szűk, neonlámpákkal kedélytelenné világított és sajátosan büdös folyosón álltunk, mely a próbacsarnokból az öltözőkhöz, raktárakhoz, zuhanyozófülkékhez és vécékhez vezet, a díszletek enyves és poros szaga, festékek, púderok, kölnik, az átizzadt jelmezek és emberi testek, a mindig eldugult lefolyók, agyonhordott papucsok és cipők, a szétfolyó szappanok és a tisztátalan, nyirkos törülközők érett illatában, most értünk először egymáshoz, s ilyen közelről még soha nem láttam az arcát, valójában mintha nem is egy emberi arcot, egy nő arcát, hanem valami kivételes tájat szemlélnék, otthonosan meghitt tájat, ahol ismerek minden szegletet, utacskát, búvóhelynek alkalmas mélyedést, árnyékokat, emlékeket, a legkisebb moccanás jelentését, s amelynek látványától én is gyerekesen csupasz leszek; Kühnertné a falra szerelt nyilvános telefonkészülék kagylóját fogta még, szórakozottan és sértetten, ugyanakkor valamely öntudatosan öntelt kötelességtudással is, „lásd! bármennyire megaláznak megbízatásaid, nincsen, nem lehet olyan kérésed, amit ne teljesítenék!” – most fejezte be a tárgyilagosnak szánt tudósítást, melyet Melchiorral folytatott beszélgetéséről adott nekünk, „hát nem megmondtam? ilyen ellenállhatatlan vagyok!”, kiáltotta Thea, mikor Kühnertné a siker mosolyával és mégis dühödten visszacsapta villájára a kagylót, Thea valóban felháborítóan viselkedett, bár nem felháborítóbban, mint ahogyan egyébként is szokása volt, minden körömpiszoknyi sikert kisajátítani, igaz, játékosan, jól ismerve saját gyengéit, és mégis! Kühnertné sértettsége nem csak azért nem volt alaptalan, mert önmagában sem lehetett könnyű beszélgetés, meggyőzni valakit arról, amit nem akarhat, teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy Melchior nem azért fogadta el a meghívást, mintha Thea oly ellenállhatatlan lenne, hanem csupán a trükk bizonyult jónak, egyszerűen a csapda volt jó, s ilyeténképpen Melchior nem a meghívást fogadta el, hanem csak a közvetítőt, őt, Kühnertnét, akit egyébként alig ismert, nem volt szándékában megsérteni; helyesebben nem is sejtve, hogy Thea minden különösebb elfogódottság nélkül mindent kifecseg, akárha a legteljesebb nyíltság árán őrizhetné meg életének valóban lényeges titkait, nem óhajtotta nyilvánosságra hozni azt a durva elutasítást, amivel ilyen vagy olyan okból a rohamszerű, és mint később megtudtam, morális szempontból sem mindig kifogástalan támadások ellen védekezni kényszerült, nem akarta hát beavatni Kühnertnét egy olyan titokba, ami Kühnertné számára egyébként nem volt titok; a szemrehányó pillantást és a szemrehányó hangot azonban nem is annyira e beszélgetés kellemetlensége váltotta ki belőle, nem a csendes bosszú, amivel Melchior mintegy megüzente Theának, hogy hiábavaló a kíméletlen fáradozás, ő marad ura a helyzetnek, ugyanis jön ő! hogyne, szívesen, csak éppen magával hozná francia barátját, aki éppen nála tartózkodik, s erre aztán Kühnertné se mondhatta azt, hogy ne hozza, ellenkezőleg, kifejezte azt a hallatlanul nagy örömet, amit Thea érez, ha alkalma van megismerni Melchior barátait; Kühnertnéből a szemrehányást, sértettséget és dühöt inkább az a mindenképpen meglepetésnek, megalapozatlan fordulatnak tetsző gyengéd mozdulat váltotta ki, amivel e beszélgetés alatt Thea felém fordult, amivel a karomba kapaszkodott, duruzsolt, udvarolt, s amit én a legtermészetesebb módon viszonoztam suta vigyorommal, mert valóban minek fogdosott engem itt, ha közben egy másikat akart! vagy egyiket a másik helyett? ahogyan az imént Hübchen csupasz teste helyett az én csupasz pillantásomat? avagy egyszerre akarná mind a kettőt? netán azért akarná összehozni őket, hogy az egyiket a másik ellen kijátszva bebizonyíthassa, hogy nem, Melchior nem is olyan érdekes neki, ő mindenkit az ujja köré csavar, bárkit! s ezáltal semlegesítse a megaláztatást, amit Melchior elutasítása és durvasága miatt kellett elviselnie, ami a Hübchennel próbált páros jelenet alatt halálos sebként fölszakadt, mert igen, fiatalságra és szépségre vágyik! s ami a rendezővel való kétségbeesett vitában csillapíthatatlanul vérzésnek indult? mindenesetre a kölcsönös bizalomnak, gyengédségnek és érdeklődésnek azon látványa, ahogyan egymásra simulva, egymás tekintetébe ragadva ott álltunk a folyosón, miközben körülöttünk józanul zajlott az élet, alaposan megzavarta Kühnertnét, kellékeket és díszleteket cipeltek, meghúzták a vécét, Hübchen meztelenül vonult át a zuhanyozóból az öltözőjébe tartva, rákacsintott Theára, mintha meglehetősen szemtelenül azt mondaná vele, „látod, te szerencsétlen kurva! most ettől megkapod azt, amit az előbb még tőlem akartál!” – Kühnertné pedig nem értette pontosan se a mozdulatot, se a tekintetünket, nem beszélve arról, hogy Thea egyetlen szóval se köszönte meg a közvetítést, már csak azért sem, mert rám figyelt, azt pedig a lehető legtermészetesebbnek tartotta, hogy Kühnertné szolgálja őt.

Rövidesen kiderült persze, hogy csak látszólag figyel rám, mint ahogyan én is csak látszólag figyeltem rá, bár látszólagos figyelme legalább olyan jól esett, mintha valódi és teljes lett volna, hízelgett vele, teste könnyű volt és finom, s nem először éreztem, hogy szeretném magamhoz szorítani, érteni véltem, azon test, melyet nem szabad durván magunkhoz vonni, mert olvadékonyságát, mely mégis megőriz mindig valamennyi keménységet is, csak akkor adhatja nekünk, ha gyengédek maradunk, ha erőszakunkat képesek vagyunk leheletfinoman élesre vékonyítani, úgymond levett hát a lábamról, miközben legmélyebb, szinte alattvalói figyelmet tanúsítva iránta tulajdonképpen azt figyeltem, hogyan csinálja, mert csinálta, hogyan hívja elő magából a látszólagosságoknak ezeket a tökéletes játékait, miként képes arra, hogy visszavonhatatlanul hatásos helyzeteket teremtsen, s ugyanakkor mindig minden helyzeten kívül maradjon, valójában hol van ő, ha nincsen gesztusa, melyet ne lenne képes saját ellenőrzése alatt tartani, én is csak látszólagosan voltam tehát olyan tiszteletteljesen, csaknem szerelmesen odaadó, amilyennek Kühnertné láthatott; ám végül is a látszatoknak e csaknem véresen komoly játéka volt az, ami attól a pillanattól kezdve, hogy Langerhans mintegy hat héttel e folyosói jelenet előtt, először vezetett a rendezői asztalkához s leültetett Kühnertné mellé a saját üres székére, melyet soha nem használt, mert próba közben az állát vakargatva, szemüvegét hol lekapva az orráról, hol visszalökve, a teremben sétálgatott, kicsit úgy, mintha nem is lenne jelen s egyáltalán nem azzal foglalkozna, amivel foglalkozik, a lehető legnagyobb izgalomban tartott.

Arra azonban, hogy mikor és miként került az asztalunkhoz, egyáltalán nem tudok visszaemlékezni, mert alighogy elfoglaltam ezt a később sok tekintetben kellemetlenné váló helyet, ő már ott is volt, avagy ott lett volna előbb is, csak én nem vettem volna észre?

Lehet, hogy ott volt, lehet, hogy később jött oda, mindenesetre azonnal az volt az érzésem, hogy miattam van ott, s e figyelmetlenség, az emlékezetnek e kihagyása csupán újabb bizonyíték arra nézve, hogy az érzelmek mechanikáját, melyre e regényben olyannyira kíváncsiak vagyunk, éppen működő érzelmeink fedik el annyira, hogy ne tudjunk semmi lényegeset róla mondani; mintha minden történést maga a kiélesedett figyelem takarna el, következésképpen később, visszatekintve se arra emlékezünk, ami történt, hanem arra, hogy miként figyeltük, milyen érzelemmel voltunk e megfigyeléstől ködössé foszló történés iránt, ilyeténképpen viszont nem érzékeljük történésnek, ami történés, változásnak, ami változás, fordulatnak, ami fordulat, holott egyébként örökösen változást, drámai fordulatokat követelve életünktől, mivel a változásban, a fordulatban, legyen az akár tragikus méretű, magát a megváltást reméljük megjelenni, a „mintha éppen erre vártam volna” felemelő érzetét, ám ahogy a történést eltakarja a figyelem, a változást a várakozás fedi el, s így életünknek minden jelentősnek tekinthető változása a lehető legnagyobb csendben és észrevétlenségben megy végbe bennünk, s csupán akkor fogunk gyanút, mikor az új helyzet már oly fenyegető módon a birtokába vett, hogy lehetetlenné válik mindenféle visszaút az utáltan, megvetetten, ám fölöttébb biztonságosan megszokotthoz.

Egyszerűen nem vettem észre, hogy Thea megjelenésétől nem vagyok ugyanaz, mint annak előtte.

Mondom, ott állt a dobogó alatt, könyökét az asztal lapjára csúsztatva, s akárha nem lennék jelen, egy valószínűleg már előbb megkezdett, s valamilyen okból félbeszakított beszélgetést folytatott; fényképekről és filmekből ismerősen, hirtelen még az is eszembe jutott, ahogyan fölhajtja a takarót és bemászik valakinek az ágyába, legalább tíz évvel fiatalabban, amint kicsi melle előrelendül a mozdulattól, és mégis teljesen ismeretlenül, mintha egy nagyon közeli arcot, az anyánk, a szeretőnk arcát most látnánk először; a meghittségnek, az ismertségnek, ugyanakkor az ismeretlenségnek, a természetes kíváncsiság által kiváltott szeméremnek oly erős és egymásnak ellentmondó érzete volt ez, hogy nem tudtam mást csinálni, mint egyszerre engedni mindkettőnek, ám ugyanakkor úgy tenni, mintha nem engednék egyik érzelemnek se, e pillanattól kezdve azonban semmi mást nem figyeltem, csak őt, a szagát is megtartottam az orromban, miközben kényszeresen úgy tettem, mintha mindent figyelnék, csak őt nem; és sajátos módon, habár egészen más és csupán jóval később világossá váló okokból, ő is hasonlóképpen viselkedett, úgy tett, mintha arcom nem is lenne alig két arasznyira az arcától, nem érezné az arcból sugárzó meleg érintését, s valamiként mégis nekem beszélt, helyesebben Kühnertnének beszélt ő, mintegy zavartalanul folytatta beszélgetésüket, és mégis úgy formázva, olyan árnyalatnyi hangsúlykülönbségekkel toldva meg szavait, hogy az nekem, aki egy történet kellős közepébe csöppentem bele, az érthetetlenségig érdekes legyen.

Mintha valami mélyhűtött rákocskákat kapott volna odaátról; odaátról, tehát a falon túlról, a város másik, nyugati feléből, s e furcsán megtekert szó olyanná tette a délelőtti próba előkészületeitől zajos teremben az elhangzó mondatot, akárha semmi valóságoshoz nem lenne köze, egy meséből, egy nevetséges rémregényből csúszna elő, arra kényszerítette az embert, hogy elképzelje amint kilépve a teremből azonnal a falnak ütközik, a falnak, melyről ritkán beszéltünk, a fal mögött pedig a szögesdrótok akadálya, tankcsapdák és alattomosan földbe ásott aknák, hogy az első óvatlan lépéstől robbanjanak! elképzelni a határzár senkiföldjét, s azon túl a várost, az odaáti várost, egy csodavárost, egy szellemvárost, amely számunkra mégsem létezett, s ahonnan gépfegyveres katonák és embervérre idomított farkaskutyák szigorú ellenőrzésétől kísérve mégis áthozták ezeket a mélyhűtött rákocskákat, valami barát hozta, akinek nem értettem a nevét, ám éreznem kellett, hogy odaát ő fölöttébb fontos ember, őt pedig különösen tiszteli, és amikor a zacskót fölvágta, tartalmát kifordította egy tálra, hirtelen olyan volt neki, mintha rózsaszínű hernyókat látna, és amikor éppen begubóztak szegények, akkor jött egy szörnyű jégkorszak, nem most lát először rákokat, de valamiért, nem tudja miért, elundorodott tőlük, fölfordult a gyomra, azt hitte, hányni fog, egyébként se tudta még, mit csináljon velük, mert valóban nem undorító-e, hogy mindent fölzabálunk! nem lenne-e például szebb vízilónak lenni, és fényes, ropogós, ízes füveket enni? ám az ember nyelvén az ízlelés bimbócskái teli vannak értelmetlen kis vágyakkal, erőset akarnak, savanyút akarnak, édeset akarnak, keserűt, locsogta megállíthatatlanul, majdhogy szét nem robbannak, annyi bennük a vágy és több bennük a vágy, mint amennyi íz egyáltalán van a világban, az igazi szemérmetlenség tehát a véleménye szerint nem az, ha valaki nyilvánosan baszik, hanem az, hogy mindenki nyilvánosan zabál, és végül is úgy határozott, habár nem múlt el a hányingere, ám amint azt Kühnertné tudja is, főzés előtt ő mindig szépen, ízlésesen kiteríti maga elé a konyha asztalára a nyersanyagokat, s ettől szinte látja, amint az íz mellé beáll egy másik íz, mintegy hagyja egyszerre működni a nyelvét és a szemét, ezt nevezik ínycsiklandozásnak, mert neki a főzés is játék, rögtönzés, és a játékot ugye egy alapos hányás se akadályozhatja meg! most tehát arra gondolt, hogy egy krumplipürét kell csinálnia, persze nem közönségeset, hanem csípős sajtreszelékkel és némi savanykás tejföllel téve izgalmasabbá a krumpli, a tej és a vaj unalmas ízét, ezt a forró pürét aztán elterítette egy tálon, a közepén kis mélyedést csinált a kanállal, s a mélyedésbe töltötte a fűszeres vajon megtüzesített rákokat, így tálalta, párolt, szegfűborssal fűszerezett sárgarépákat adva mellé, mennyei volt! egyszerű és mégis mennyei! közönséges és mégis a legválasztékosabb, száraz, fehér borral! „hát amilyen én vagyok!”

Ahogy hosszú, kidolgozottan erős inaktól plasztikus, ám valamiként mégis gyermekesen, csaknem idétlenül sovány és alulfejletten törékeny nyakán előremeresztette, szinte fölkínálta a fejét, kissé fölhúzva amúgy is keskeny és csontos vállát, macskásan, ugrásra készen begörbítve hátát, mindenkinek hosszan és zavartanul nézve a szemébe, mintegy felszólítva a játékra, melynek egyedüli eszköze és helyszíne az arc lesz, a vonások mozgása és a szem, s amit természetesen ő fog irányítani, abban mindenképpen volt valami magakelletés, ám nem az ismert fajtából való, ő ugyanis nem szép és vonzó akart lenni ebben a játékban, mint valamennyien, hanem csúnyább, mintha szándékosan rondította volna magát, helyesebben, mintha maga a teste lett volna más véleménnyel a szépségről, eleve hiedelemnek és gyávaságnak ítélve azon általánosan elterjedt véleményt, miszerint az emberi test, az arc, egyáltalán szép lehetne, és nem csupán a csontnak, a húsnak, a bőrnek és különböző kocsonyás anyagoknak funkcionálisan elrendezett rendszere, melynek a szépség fogalmához nincsen semmi köze, s ezért nem is lenne benne semmi törekvés arra nézvést, hogy szép legyen, holott bizonyára többet foglalkozott magával, mint bárki más, de ezt inkább mintha azzal a célzattal tette volna, hogy kiröhögje, ironizálja, önmaga számára is nevetségessé tegye a saját szépségre és tökélyre irányuló vágyait, némi túlzással azt is állíthatnánk tehát, hogy előszeretettel csinált majmot magából, csúnyaságával bosszantotta, ingerelte, kihívta környezetét, miként egy rossz kölyök, ki gonoszkodásával és ellenkezésével hívja fel magára a figyelmet, bár semmi mást nem akar, csak hogy őt is megsimogassák, ölbe vonják; csaknem tökéletesen gömbölyded fejére elhanyagoltan tapadt a haj, sajátkezűleg vágva egészen rövidre, „hogy ne izzadjon a parókák alatt”, s anélkül, hogy bármiféle megjegyzést tettem volna, terjengős monológokban indokolta hajviseletét, szerinte ugyanis kétféle izzadás létezik, van persze egyszerű fizikai izzadás is, mikor a test ilyen vagy olyan okokból nem képes alkalmazkodni a környezet hőmérsékletéhez, fáradt, leromlott avagy éppen túltáplált, petyhüdt, ennél azonban sokkal gyakoribb a lelki izzadás, mikor is nem akarunk tudomást venni arról, hogy mit akar tőlünk a testünk, amikor úgy teszünk, mintha a testünk nyelvét nem értenénk, amikor hazudósak, tettetők, gyengék, szerencsétlenkedők, mohók, gyávák, tétovák és ostobák vagyunk, amikor a saját testünk ellenében akarunk valami olyasmit keresztülvinni, amit az illem vagy a szokás kíván, s az összeütköző akaratok harca termeli ezt a hőt, és ahogy mondani szokás, elönt az izzadság, ő pedig, ha már valamit akar, akkor szabad akar maradni, tudni akarja, hogy mikor izzad a lelke, s nem akarja a parókákra vagy a súlyos kosztümökre kenni az izzadását akkor is, ha az nem más, mint lelkének szutyka, mert ezért utálja és szégyelli az ember az izzadását! miért másért? a rettegését, a lelki tisztátalanságát utálja benne; persze mindezzel nem indokolta, hogy miért kell sajátkezűleg festenie a haját, hol vörösre, hol feketére, máskor viszont egyáltalán nem foglalkozott vele, hagyta lenőni, s ilyenkor láthatóvá lett, hogy amennyiben nem festegetné, akkor már csaknem teljesen ősz lehetne, ám nem is igazi haj volt ez, vékony szálú, ritkás, laza, eredetileg is bizonyára seszínű, nem szőke és nem barna, furcsa pihe, madárfióka fején a fejletlen tollazat, és arcának formáját is csupán a kiugró pofacsontok tették valamelyest jellegzetessé, mert különben teljesen érdektelen vonások, unalmas arc, nem túl magas és nem túl széles homlok, elrajzoltan tömpe orr, melynek hegye kissé szertelenül fölmeredt, két aránytalanul húsos cimpával meresztve az orrlyukat a világra, széles és érzékeny ajkak, melyek viszont, hogy úgy mondjam, eldolgozatlanul simultak át az arcba, akárha egy másik arcból kerültek volna véletlenszerűen ide, de micsoda hang lépett ki az ajkak közül,

a dohányzástól sárga, erős fogak mögül! mély, reszelős, öblösen zengethető, ha pedig úgy akarta, akkor lágy, simulékony vagy hisztérikusan elvékonyítható, mintha gyöngédsége a durvaságban lenne, a lágysága mögött él, a suttogásában egy üvöltés lehetősége, üvöltései pedig tele gyűlölködéstől sziszegő, fojtott suttogással, mintha minden hangja egyszerre az ellenkezőjét is jelentené; s ugyanilyen kétértelmű hatást gyakorolt a szemlélőre az arc egésze, mert ha vonásai szerint nem is volt más, mint egy lestrapált, érzelmi hiányokkal küszködő, kielégületlenségétől sivárrá és érdektelenné üresedett proletárasszony, s így igazán nem sokban különbözött azoktól az arcoktól, melyeket az úgynevezett csúcsidőkben, kora reggel és késő délután a városi vasúton vagy a földalattin lehetett látni a fáradtság és fölöslegesség különös nyugalmába merülten, a természettől barnásra pigmentált bőr mégis olyan volt az arcán, mintha csupán álca lenne, maszk, melyből két hatalmas, sűrű pilláitól még hangsúlyosabbá váló, végtelenül meleg, jóságos, megértő és okos, sötétbarna szem ragyogott elő, akárha nem is ehhez, hanem egy másik, valódi, maszk alá bújtatott archoz tartozna, s egyáltalán nem érzelmes túlzás, ha itt ragyogásról beszélünk, elfogadható magyarázatot keresve arra kell gondolnom, hogy talán a szemgolyók voltak nagyobbak, mint amilyen egy végeredményben kicsi arcban megszokott, avagy a szemgolyók hajlásának íve volt domborúbb az átlagosnál, ami annál is valószínűbb, mert ha lehunyta szemét, akkor egyáltalán nem szűnt meg a nagyságnak és jelentőségnek ezen érzete, súlyos, sima, ívesen vágott szemhéjak borultak a szemére, a maszk pedig teli ráncokkal, amolyan klasszikus térképe egy mozgékony arc öregedésének, a homlokán vízszintesen futottak, sűrűn, egyenletesen, ha viszont fölrántotta a szemöldökét, akkor a szemöldök két belső csúcsától emelkedő két függőleges ránc szelte szét a vízszinteseket, mintha két leheletfinoman redőzött lepkeszárny lebegne a homlokán, csupán a halánték két kagylóján és az állán maradt sima a bőr, magán az orrán is volt egy inkább puha peremű mélyedésnek, mint ráncnak nevezhető vonalka, az orrcsont vonalát követve, ha csücsörített, akkor az ajka fölött, ezek előlegezték az öregasszonyt, ha nevetett, akkor a szemek külső sarkából sugarasan kifutva, árkok, s ha az orcák alatt a két kiugró pofacsont fiatalságában mintegy túlzottan megfeszítette a bőrt, az érintetlenségnek e túlzó feszessége most látszott megbosszulni önmagát, itt, az orcákon, hol szinte diadalmi ünnepet ültek a ráncok, s alapos szemlélődésre volt szükség kiismerni őket, mert nem volt ez zűrzavar, hanem a részleteknek olyan érett összefüggéseket mutató bősége, amit egyetlen pillantással nem lehet képes befogadni és megérteni a szem.

„Megvárjuk, míg átöltözik, jó? És akkor még cseveghetünk a dologról, jó?”, szólaltam meg halkan, „Csak siessen!”

Még engem nézett, még nekem szóltak mosolyának ráncai, az árkok a szeme körül, s azok a szinte egymásra tapadón sűrű, íves vonalkák, melyek ilyenkor mintegy feloldották a keserűség és a szenvedés árnyékosan mély vonásait a száj körül, de miközben lassan, ügyelve rá, hogy a két állapot közötti átmenet megfelelő módon kíméletes, tehát szép legyen, karját kivonta karomból, szemének fényén már látható lett, hogy készségemet nem lesz ideje honorálni, ha valamit elér, akkor azzal már nem kell foglalkoznia, már nincsen is itt, s bár valóban sietni akar, ám nem azért, mintha felszólításomat figyelembe venné, nem azért, hogy átöltözzék, hanem egészen más dolga van.

„Én viszont, ne haragudj, egyáltalán nem akarok veletek menni. Eszembe sincs! Ebből most kimaradok”, szólalt meg a szemrehányásnak és sértettségnek azon a fejhangján Kühnertné, melynek valamiként ki kellett bújnia fegyelmezettsége alól, Thea azonban elszakadva tőlem, ekkor már futott, végig a hosszú folyosón, hogy eltűnjék Hübchen öltözőjében, s csupán futás közben kiáltotta vissza még: „Nincsen időm foglalkozni veled!”

Kühnertné, mint aki a legjobb tréfát hallja, teli szájjal fölnevetett hirtelen, talán nem is tehetett mást, a szemtelenségnek és kíméletlenségnek van ugyanis egy olyan foka, amire megbántottsággal már nem válaszolhatunk, mert a legmélyebb ragaszkodást érezzük megnyilvánulni benne, ez pedig minden másféle szándékunkat keresztezve, elemi örömet okoz, közelebb lépett hozzám, s mintha még barátnőjének ki sem hűlt helyét keresné, ösztönösen és ellenőrizetlenül ő is megragadta a karom, hogy mikor megtétele után tudatossá vált a mozdulat, nevetése zavart vigyorba görcsösüljön, a zavart vigyor viszont az átmenet minden finomsága és kímélete nélkül, indokolatlan komorságba szigorodjon.

Ha nem Thea arcát néztem, ha bárki másét, akkor minden arcot, a saját arcom érzete sem volt kivétel, durvának, közönségesnek, érzelmeit ügyetlenül és bárdolatlanul megnyilvánítónak, nyersnek és iskolázatlannak találtam; ahogyan ebben a pillanatban is, mikor tulajdonképpen szívesen kihúztam volna a karomat Kühnertné kezéből, és ő is szívesen visszavonta volna a mozdulatát, és mégis megmaradtunk abban a nyomban, amit ő hagyott hátra nekünk, de mi nem tudtunk vele mit kezdeni, s zavarában aztán, amit az én érezhető kelletlenségem még csak növelt, olyan nyíltságra és bőbeszédű durvaságra ragadtatta magát, ami egyrészt a helyzetet tekintve nem volt indokolt, másrészt mindkettőnket végképp olyan zavarba hozott, ami már közösségnek is nevezhető, holott ezt a közösséget egyikünk sem akarta.

„Nagyon kérem, ne menjen vele!”, mondta, kiáltotta, markolt a karomba, „Nagyon kérem, ebbe a dologba ne avatkozzék bele!”

„De hát milyen dologba?”, vigyorogtam rá bután.

„Még nem ismerheti ki magát, és nem is kell! és néha van egy olyan érzésem, nem akarom megsérteni, hogy nem is egészen pontosan érti, amit mondunk, és ezért azt hiheti róla, hogy őrült, vagy mit tudom én! és ne haragudjon, de ezt nem lehet elmagyarázni, mert őrület! higgye el, hogy egy őrület az egész! és én mindig megpróbálom visszatartani; már amennyire képes vagyok rá, de valamennyit engednem is kell, mert máskülönben nem tudná megcsinálni ezt a szörnyű kurválkodást, hiszen ezért van az egész, és akkor valóban megtébolyodna! kérem, nagyon kérem, hogy ne éljen vissza a helyzetével! ha nem maga lenne itt, hanem valaki más, akkor annak csinálná! hiszen hallja, hogy mit művelnek!”

Mert közben valóban a legelszabadultabban vad viháncolást lehetett kihallani Hübchen öltözőjéből, a férfi üvöltözését, Thea sikoltozásait, tárgyak dőlését, puffanását, csiklandós nevetést és a gyöngyöző kacagásnak mesterkéltségtől sem mentes, büszke futamait, durranva becsapódott az ajtó, s ettől a szobácska mintha egy pillanatra szemérmesen magába fojtaná az élvezet hangjait, aztán kivágódott megint, s nem mintha nem értettem volna, amiről Kühnertné beszélt, ám fölöttébb előnyösnek tetszett a szerep, amit szavaival fölkínált nekem, hiszen van-e olyan történés, mit ne lehetne még jobban érteni? van-e olyan részlet, melynek ne lehetne még számos más, perdöntőnek ígérkező részlete? ha tehát tovább játszom neki a hülyét, azzal újabb részletek, s eddig ismeretlen összefüggések birtokába kerülhetek, reméltem.

„Igazán ne haragudjon, de nem értem, miről beszél”, mondtam a lehető leghülyébbre nyújtva az ártatlan vigyort, és némi felháborodott megbántottságot is tettetve természetesen, és számításom bevált, mert értetlenségem, amely a másik félre nézve mindig hízelgő, mintha egyenesen abba az irányba lökte volna őt, ahová egyébként is tartott, immár minden gátlás nélkül beszélhetett, egy hülyének beszélt, és egyidejűleg rám zúdíthatta a telefonbeszélgetés ideje alatt fölgyülemlett dühét is, „Nem érti! nem érti!”, suttogta sietősen, türelmetlenül, és lapos pillantással számításba véve a folyosó forgalmát is, „Hát éppen arról beszélek, hogy nem is értheti! és nem is kell értenie, mert nem akarom, hogy értse! magánügy, de ha már mindent érteni akar, akkor arról van szó, hogy halálosan, érti! érzett már ilyet? halálosan szerelmes, helyesebben azt hiszi, bemesélte magának, hogy halálosan szerelmes ebbe a fiúba!”, és dühödten a telefon felé lökte a fejét, „de nem elég, hogy ez legalább húsz évvel fiatalabb, hanem buzi, és a fejébe vette, hogy csak azért is el fogja csábítani, mert soha nem szeretett senkit még ennyire, mint éppen ezt, és lefeküdhetne ezzel az idiótával, bárkivel, magával is! hát nem érti? de ő azzal akar, akivel nem lehet! Most már értheti. És arra kérem, hogy azonnal tűnjön el. Ne haragudjon rám. Most azonnal, menjen! és akkor valahogy talán még vissza tudom tartani! Nem bírom, ha megalázzák! Hát nem érti? Nem bírom!”

S bármennyi hamisság volt is e rohamban, hiszen érezhetően élvezetet okozott neki, hogy beavat valami olyasmibe, amiről tulajdonképpen hallgatnia kéne és hallgatni is szeretne, mégis olyan mély és valódi volt a szenvedélye, hogy nem térhettem ki előle, kissé lecsúszott szemüvege mögül dülledt rám betegesen nagy szeme, s mivel a keret fölső pereme mintegy félbevágta a vizesen kék, görcsösen erezett szemgolyó látványát, az alsó fele a sokdioptriás üveg alatt ijesztően felnagyult, eltorzult; a jóság, a szeretet és a féltés szenvedélye volt ez, tisztán, egyértelműen, amit még az sem zavarhatott, hogy a jóság megnyilvánításához is szüksége van némi hamisságra, élveznie kell és élvezni akarja, hogy ő az egyetlen az emberek között, aki nem átláthatóan önző, nem éhesen nyerészkedő, nem kicsinyesen ostoba célokat követ, hanem teljes egészében, úgy ahogy van, érti a másikat, ő az egyetlen, aki megérti, és egy idegen személyiséget megérteni, titkaiból részesülni, ez az egyetlen élvezet, amit a céltalan jóság és figyelem csereértéke gyanánt megkap és meg is kell kapnia; keze, amely az imént még fogott, most irányított, eltaszított, lökött, s én készségesen indultam a kijárat felé, ám abban a pillanatban már ők is kinn voltak a folyosón, elfulladva, kivörösödve, az elvakult hancúrozás gyermeki élvezetébe alámerülten, lihegve, Hübchen az ágyékára szorította a kezét, hátrált, Thea pedig amolyan vívóállásba helyezkedve, egy nedves törülközővel, visszakézből minduntalan kicsapva a meztelen test felé, üldözte a kis idiótát, ahogyan egymás közt nevezték, ha a törülköző testet ér, csípjen! mikor azonban, bizonyára csak a szeme sarkában, villanásként, érzékelte, hogy merre tartok, legpompásabb váltásainak egyikét produkálva kiejtette kezéből a törülközőt, „hová megy maga?”, ordította, s áldozatának egérutat adva, utánam vetette magát.

Amit azonban végső, győzelmes rohamnak szánt, inkább halk búcsúvá sikeredett.

Mikor ugyanis beszálltunk kocsijába, hogy megtegyük e rövidke utat a két színház között, az operába tartottunk, megnézni a Fidelio felújítását, már az elcsendesedett Thea volt jelen, sokáig kotorászott a sötétben, míg végül a kesztyűtartóban talált rá szemüvegére, melyet vezetés közben viselt, ez is meglehetősen lehetetlen darab, üvegét emberemlékezet óta senki nem pucolta, zsíros volt és poros, ráadásul az egyik szára hiányzott, s így vékony nyakát még magasabbra kellett feszítenie, vigyázva feje minden kis mozdulatára, egyensúlyozva, a szemüveg ne csússzon le az orráról, sötét este volt már, néptelen utcák, erősen fújt a szél, s a lámpák fénykörében látni lehetett az eső ferdére hajtott szálait, egyikünk sem szólt, s én a kocsi hátsó ülésén e hallgatástól kissé feszengve, természetesen őt figyeltem.

Most mintha véletlenül semmit nem játszana, kivételes pillanat, jótékony szünet, bár az is meglehet, hogy Kühnertné bizalmas közlése miatt láttam leplezetlenebbnek, komoly lett, magába süppedt, valószínűleg halálosan fáradt is, valamiként lazán szórakozott, kezével és lábával mintegy végrehajtva azon műveleteket, melyeket az autó megkívánt, elvégezte a megszokott, beidegződött mozdulatokat, de olyannyira nem figyelt erre, hogy amikor a csaknem teljesen sötét Friedrich utcáról a valamivel jobban kivilágított Unter den Lindenre kellett fordulnia, szabály szerint megállt ugyan, jelezve fordulási szándékát, s a műszerfalon villogni kezdett a kis piros lámpácska, ám mintha az üres úton megszakíthatatlan sorokban áramlanának előttünk a kocsik s ő nem tudhatna besorolni, nem fordult be, álltunk, a piros lámpácska kattogva villogott a sötétben, s a szél megújuló rohamai a kocsi falához verték az esőt, az ablaktörlők nyiszorogva és kettyenve simították le a szélvédő üvegén alácsorduló vizet, s ha Kühnertné nem szólal meg, hogy talán mehetnénk, akkor hosszú perceket töltöttünk volna még ott az útkereszteződésben.

„Ja, igen”, mondta halkan, ezt is inkább magának, s csak ezután indított.

Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulást megelőző halott idő nagyon sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt, másrészről túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és csúnyább, mert árnyékosabb, s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca, kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt, volt is valamelyes emlékező vagy nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismerhettem, ismeretlenségében azonban inkább rám, magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe.

S bizonyára ezért is figyeltem hetek óta oly ellenkezve és megbűvölt undorral, valamely megmagyarázhatatlan azonosságot éreztem vele, akárha az arcában tükör nélkül figyelhetném magam, s valószínűleg ezért maradt kapcsolatunk minden kölcsönösen lázas érdeklődés ellenére megfontoltan józan, már az érintkezés puszta lehetőségétől is visszahőkölő, tudatosan szabályozott, saját tükörképével ugyanis, legyen az mégoly hízelgőn közel, nem tud az ember közvetlen kapcsolatot teremteni, az önszerelmet csupán kerülő utakat, titkos járatokat bejárva lehet beteljesíteni, ama pillanatban viszont, melyre a mai napig sokkal élesebben és világosabban emlékezem, mint későbbi, ennél jóval bizalmasabb és közelibb helyzeteinkre, felvillant bennem egy önmagában teljesen indokolatlannak tetsző kép is, mintegy a valódi képet kioltva, egy kislány, ő, állt a tükör előtt, s elmélyült, majdhogynem fáradt komolysággal tanulmányozta saját arcának vonásait, játszott velük, torzította, de nem lehetne azt mondani, hogy egyszerűen bohóckodott, hanem inkább valami belső érzékre hallgatva azt figyelte, hogy milyen hatást gyakorol rá mindeme torzítás, és nem volt emlék ez sem, talán a képekben dolgozó fantázia sietett a segítségemre így, egyszerűen elképzeltem, s ki lehet megmondhatója, mért kellett elképzelnem e helyzetet? amint e kislány azzal küszködik, hogy mintegy megnyitva a különös rést a belső figyelem és a saját arca között, valóban láthassa magát a tükörben, úgy láthassa magát, ahogyan valaki más láthatja őt, de ez a valaki ne egy meghatározott személy legyen.

Talán azt a lényt, a személyiségnek azon rétegét vettem észre benne, mondom most, melyre minden színlelést, játékot, bohóckodást és ripacskodást, hamisságot, alakváltoztatást, hazugságot és a mindezek ellen folytatott állandó, kíméletlen és önpusztító küzdelmét fölépítette, azt az egyedül biztos, tápláló talajt, melyhez fáradtságában, bizonytalanságában vagy kétségbeesett igyekezetében visszatérhetett, e hátországnak azt a biztos pontját, amelytől játékaival és alakváltásaival elmozdult, azt a biztos teret, ahonnan bárhová kilendülhetett, s az ő számára talán nem volt is más e néhány perces kocsikázás a két színház között, mint visszavonulás e hátországba, hogy aztán az előcsarnokba belépve már e visszaváltozott arccal és testtel kerüljön Melchior szeme elé, a legtöbbet kínálva föl neki, valódi szépségét, visszaépülése történetét, s megszépülése némi magyarázat volt arra is, hogy milyen belső utakat kell megjárnia ahhoz, hogy a színpadon a legvégletesebb tulajdonságokat cserélgethesse kedve és akarata szerint.

Talán nem kislány, talán nem is kisfiú, hanem azon nemtelen gyermek, akinek még nem kell semmit mérlegelnie vagy nincsen miért tétováznia, mert el sem képzelheti, hogy ne szeressék, s ezért olyan biztonsággal fordul felénk, olyan mennyiségű bizalmat előlegez, talán Kühnertné is ezt a gyereket szerette benne, ennek a gyereknek volt az anyja! amit nem lehet, hacsak egy önkéntelenül nyíló mosoly formájában is, nem viszonozni, viszonozni kell; így lépett az előcsarnokba, könnyedén, szépen, kissé gyerekesen, sudáran, és így sietett Melchior felé, aki ott állt francia barátjával fönn a lépcsőn, kiemelkedve az előadásra áramló emberek zsivajgó tömegéből, s ha az első pillanatban, észrevéve minket, volt is még az arcán némi kelletlenség, miközben a lépcsőn lesietve Thea felé tartott, szinte szándékai ellenére töltődött fel a mosolynak azon meleg bizalmasságával, amit Thea arcától kapott; másrészről nem volt szó itt semmi gúnyos durvaságról, amivel Thea előkészítette magában e találkozást, nyoma sem maradt ama gyilkosan nyers szerelmi vágynak, amivel Hübchen meztelen mellére szegezte a kard hegyét, vagy annak a rettegésnek, amivel az én tekintetemben keresett kielégülést, és szó sem volt arról, mintha Melchior csupán egy olyan fiúcska lenne neki, mint például Hübchen, akivel kedvére hancúrozhat, Melchior komoly fiatal férfi volt, nyugodt, szép, kiegyensúlyozott, egy civil, akinek sejtelme sincs az érzékeknek és érzelmeknek azon tombolásáról, melyet a próbateremből kilépve Thea a háta mögött tudott, fölöttébb derűs jelenség, kedélyesen oldott, mosolyra kész, ugyanakkor csaknem a merevségig egyenes tartású, ami éppen úgy lehetett a jólneveltség, miként a fegyelmezettség következménye, s e pillanatban érzékelhető volt az is, hogy mi, e találkozás tanúi, most, mikor így egymás felé tartanak, egyszerűen nem létezünk.

Átölelték egymást, Thea éppen a válláig ért, s vékony teste csaknem eltűnt a férfi karjaiban.

Aztán Melchior gyengéden eltolta magától, de nem engedte el.

„Szép vagy ma!”, mondta halkan, nevetve.

Mélyen, melegen hízelgő hang.

„Szép? Inkább halálosan fáradt”, válaszolta Thea kissé kacéran félrehajtott fejjel nézve föl rá, „Csak látni akartalak egy pillanatra.”

S amikor az a néhány hét, talán egy hónap is eltelt, melynek minden egyedül töltött óráját elfecsérelt időnek éreztük, s ezért hiába is határoztuk el, hogy elválunk, mert el kellett volna válnunk, a közelségből ki kellett volna valamiként szakadni, vagy elmenni valahová, bárhová, hogy amennyiben elválni nem tudunk, legalább ne itt legyünk együtt és ne így, mivel időnk nagy részét, minden másféle kötelezettséget nagyvonalúan elhanyagolva, mégis ebben a szobában töltöttük el, a szobában a tető alatt, a szobában, melynek látványához csak nagyon nehezen tudtam hozzászoktatni a szemem, ridegen volt fülledt, néha olyannak tűnt a gyertyafényben, mint egy előkelőbb bordély szalonja vagy épp valami titkos szentély, nem nagy különbség, hidegen volt buja, ami a tulajdonságoknak mindenesetre elég sajátos párosítása ahhoz, hogy az embert megzavarja, s csupán akkor változott át közönséges, lakható, emberi léptékű szobává, mikor a koszos ablakon besütött a nap, minden bútoron, a képek keretén, a kárpitok ráncaiban, finom por ült, könnyű bolyhok a szegletekben, és e porszemektől homályosan lebegő, bágyadt, őszi fénnyel szinte benézett ide a tűzfalaknak, tetőknek és hátsó udvaroknak azon szürke, mállott, merev rendszere, azon ridegen szép külvilág, amitől éppen puhaságával, selymeivel, dúsan mintázott szőnyegeivel és a fülledt bársonyokkal igyekezett elszigetelni magát, amihez viszont, éppen az elszigetelődés szándéka miatt, mégis kapcsolódott, végül is azonban egyáltalán nem volt lényeges, hogy hol vagyunk, itt voltunk és nem mehettünk sehová, ki törődött az ízléskülönbség halovány részleteivel vagy az úgynevezett tisztasággal! s már csak azért sem, mert zavartalan együttlétünket csupán ez a szoba látszott biztosítani, elbújtatott és megvédett, néha pedig még az is megterhelő kirándulásnak tetszett, ha ki kellett mennünk a konyhába valami harapnivalót készíteni, Melchior rögeszmésen nyitva tartotta a konyha ablakát, s hiába bizonygattam, hogy a hideg levegőn minden illat jobban érzik, undorodott a konyhaszagtól és ezért annak az ablaknak nyitva kellett lennie, a meleg szobában szerettünk ülni hát, szemben egymással, reggel befűtött a fehér cserépkályhába, én abban a fotelban ültem, amit azon az első estén is fölajánlott nekem, az lett a helyem, néztük egymást, legszívesebben a kezét néztem, az ujjak végén a meredek ívben domboruló, hosszúdad körmök fehér félholdjait, a magam ügyetlenebben lapos körmeivel karcolgatva recésen kemény felületén, no és a szemét! a homlokát, a szemöldökét, fogtuk egymás kezét, a combját, ölének halmát, papucsba bújtatott lábfejét, térdünk összeért, beszéltünk, és ha félrefordítottam a fejem, akkor egy karcsú jegenyét láttam, egyetlen jegenyefa állt ezen a tetők és mezítelen tűzfalak közé zárt hátsóudvaron, ám ez oly magas, hogy felért ide, az ötödik emeletig, sőt túlnőtt a tetőn, bele a tiszta őszi égbe, peregtek levelei, egyre kopaszabb lett.

Beszéltünk, mondom, holott tán helyesebb lenne azt mondanom, hogy meséltünk, bár még ez a kifejezés sem fedi pontosan az elbeszélésnek ama lázas késztetését és a befogadásnak azon kíváncsi mohóságát, amivel testi érintkezésünket, az egymásban való állandó testi jelenlétet e testen túli jelekkel, a hangzók zenéjével, az értelmes szóval igyekeztünk kiegészíteni, ugyanakkor beburkolni is, elhomályosítani; monologizáltunk, fecsegtünk, öntöttük egymásra a szót, s amennyiben a szavak egymáshoz való viszonyának, a hangsúlyoknak, a hang fekvésének és a beszéd ritmusának a szavak értelmétől független, érzéki, testi jelentése van, annyiban e szavakkal szintén visszautalva e testi közelségre, ám úgy, mintha tudnánk, hogy a szó csupán utalás a szellemire, a testen túlira, hiszen hiteles lehet, teljes soha! mert annak ellenére, hogy folyamatosan, kielégíthetetlenül és állandóan járattuk a szánkat, mintegy abban a reményben is élve, hogy zűrzavaros történeteinkkel be tudjuk vonni a másikat testünk történetébe, megosztani vele a test történetét, miként megosztottuk egymással a testünket is, másrészről azonban, mintha jelenünk kölcsönös kiszolgáltatottsága és egymásrautaltsága ellen védekeznénk e mesékkel, létezett egy mulatságos múlt idő, mikor még függetlenek voltunk egymástól, szabadok! ugyanakkor ezeknek a történeteknek, fölöttébb jó érzékkel, mégse tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, s nem figyelmetlenségből, hanem inkább azért, mert nem valamit akartunk egymásnak elmondani, hanem mindent, az egészet, minden pillanatban mindent, ami önmagában is lehetetlen, megmosolyogtató vállalkozás; teljesen elvesztünk egymás meséiben, s tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miről beszélhettünk annyit, csaknem képtelen vagyok pontosan emlékezni mondatokra, mégha most, az emlék egészét idézve föl magamban, el is mondhatom, hogy talán nincsen semmi olyasmi, amit tárgyszerűen ne tudnék róla, de minden elbeszélt történetnek száz másik, elbeszélésre váró részlete támadt, semminek nem lehetett a végére járni, holott állandóan valaminek a végére akartunk elérni, s e végponton megérteni végre, hogy miért szeret és én miért szeretem őt? nem beszélve arról, hogy két merőben különbözőnek tetsző világból származtak e történelmi, szociológiai, kultúrtörténeti és lélektani elemekből kikevert mesék, amolyan értelmiségi szöveg, következésképpen néha egyetlen szó is száz másik szó kiegészítésére szorult, és eltekintve attól is, hogy csak ő beszélt az anyanyelvén, élvezve és kiaknázva ezt az előnyt, egyre több rejtvényt teremtve belőle, ami miatt időnk és figyelmünk elég tetemes részét magára a közös nyelv megteremtésére kellett fordítanunk, értelmezésre, minden lebegett egy kicsit, nem lehettem biztos benne, hogy pontosan értem, ő pedig kiegészítésekkel dolgozott, következtetni kényszerült arra, hogy valójában mire gondolhatok, tehát nyűgösen sok időt fordítottunk félreértések eloszlatására, fogalmak, kifejezések, szókapcsolatok, nyelvtani összefüggések, szabályok és szabálytalanságok magyarázatára és megértésére, ami csak látszólag volt öncélú játék a részéről avagy holt idő nekem, valójában a megértés, a megismerés, a birtoklás legtermészetesebb, és bizonyos értelemben szimbolikusnak is tekinthető akadálya, amit nem lehetett és nem is kellett minden esetben értelmes beszéddel leküzdeni, mert miként egy nyelv rendszerében minduntalan és mindig váratlanul olyan pontokhoz érünk, ahol az értelmi, a logikai igény már nem segíti, hanem akadályozza a birtokbavételt, e záporozó, hömpölygő, patakzó beszédnek, e szóbeli felkínálkozásnak és kitárulkozásnak is voltak végpontjai, kis fordulatok, a pillantás elkalandozott, az ujj hegye megérezte, miként áramlik az érben a vér, vagy a légvonatban kilendülő gyertyafény váratlanul átvilágította a szemgolyót, mintha belülről világították volna ki, bejárható tér lenne, s a pupilla sötét kapuján a tekintet be tudhatna lépni oda a kékbe, nem bír élni itt, mondta, de mintha nem önmagáról, hanem valami idegenről beszélne, mosolygott azon, amit mondott, egyáltalán lenni, itt lenni nem bír! ámbár nem azért, mintha a legkisebb mértékben is zavarná, hogy amint mondani szokás, itt minden a velejéig hazug, rothadt és hamis, hogy itt minden dupla fenekű, síkos, nyúlós és megfoghatatlan, nem, ezen ő inkább mulat, túlságosan is jól ismeri, s inkább kivételesen szerencsésnek érzi magát, hogy a világnak egy olyan pontján volt módjában megszületni, ahol, gondoljam el, immár több mint egy fél évszázada szükségállapot uralkodik, ahol immár több mint egy fél évszázada nem hangzott el egyetlen normális szó sem nyilvánosan, még akkor se, ha a szomszédoddal beszélsz, ahol kiütéssel győzött Hitler Adolf! itt legalább nem fárasztja magát az ember fölösleges illúziókkal, hiszen a hazugságot egy bizonyos szinten túl, s ezt a szintet, ahogy mondta, „mi bőven elértük!”, nagyon is emberinek tartja, normálisnak, s így engedtessék meg neki a perverz gyönyör, hogy a hazugságokból táplálkozó és hazugságokkal olajozott rendszert mégse nevezze embertelennek, ne kiáltson fasizmust, miként azt a világ teszi, legalább tiszta dolog! pofátlanul tiszta dolog mindig az ellenkezőjét mondani annak, amit természetem szerint egyáltalán gondolhatok, mindig az ellenkezőjét tenni annak, amit tenni szeretnék, arra az emberi tulajdonságra építeni, hogy a hazudozásra, a leplezésre, a rejtőzködésre, a csalásra, a bujkálásra és a titkolódzásra legalább oly nagy bennem az igény, mint az őszinteségre, a leleplezésre, nyíltságra, nyilvánosságra, az úgynevezett igazságra, amit egyébként legalább oly nehezen viselünk el! s ahogyan a humanizmus a természetes, tiszta észt igyekezett intézményesíteni, úgy intézményesíti a természetes, tiszta hazugságot a fasizmus, ez így rendjén való, ha akarjuk, akkor az igazságnak ez csupán egy másik formája, bár a világ számára eleddig kétségtelenül ismeretlen forma, de ő különben is szarik az egészre, mindaz, amit eddig elmondott, merő politika, és ő szarik a politikájukra, szarik az igazságaikra és a hazugságaikra, a sajátjára is szarik, szarik az elméleteikre és az érzelmeikre, nem beszélve a saját érzelmeiről, melyekre szintén, persze nem gyűlölettel szarik, hanem csak úgy, mellékesen, jókedvéből, túlságosan közelről volt módjában megismerni a hazugság belső természetét ahhoz, hogy ne tisztelje és ne szeresse a hazugságot, szent dolognak tartja, hazudni jó, hazudni szükséges és élvezetes, és ő mindig hazudik, most is hazudik, állandóan hazudik, nekem is hazudik, következésképpen arra kér, hogy ne is higgyek el semmit abból, amit mond, fogjam fel tréfaként, ne bízzak benne, ne építsek a szavaira és őrá ne számítsak, nagyon jól tudja például, hiába voltam vele oly kíméletes, hogy számomra ez a szoba azért annyira undorító, mert hazug, ne haragudjak, de úgy érzi, hogy én még kicsit az előző, a polgári eresztésből való vagyok, bátortalanul hazudozok, selyempapírba csomagolom, de neki éppen azért annyira kedves ez a szoba, hiszen nem azért csinálta ilyenre, mintha ilyennek szerette volna, nem is tudja, milyen lehetne egy szoba, amely valóban az övé lehetne, nem tudja és nem is kívánja tudni! ha mondjuk üresen hagyta volna, ahogyan eredetileg akarta, akkor is csak hazudott volna, és teljesen lényegtelen, hogy két hazugság közül melyiket választjuk, ő egyszerűen azt akarta, hogy ne legyen olyan, amilyennek egy szobának lennie kéne, ha már ő sem olyan, amilyennek egy embernek kéne lennie, legyünk következetesek a hazugságban, ne tegyünk a csúnya mellé szépet, a rossz mellé jobb a rosszabb, s így tovább, hazug mellett legyen hazug, s egyáltalán nem kerülte el a figyelmét a mód, ahogyan én hazudok neki, ez persze tüntetés, protestálás, ez randalírozás és agresszió, elismeri, hogy ennyiben valóban nem tudja megtagadni németségét, gondoljak Nietzschére, ha ismerem, a kíméletlenségre és a pontosságra, amivel tiltakozik egy Isten ellen, neki mindig röhögnie kell ezen, s így formázza meg magának azt, aki nincs, a hiányból, a hiány miatt érzett kétségbeesett dühéből, akire vágyik, de ha lenni találna, akkor elpusztítaná! igen, tüntetni akar azzal, hogy ő nem bír élni itt, s lám mégis itt él, hiszen él, és állandóan idegen, ismeretlen és fölösleges tárgyakba ütközik, viszont kiismeri magát közöttük, szereti a hamisságukat, és nem hinné ugyan, hogy

bárhol másutt jobb lehetne, de el fog menni, innen el fog menni, egyszerűen unja már, és még akkor is kísérletet fog tenni rá, hogy elmenjen innen, ha az életébe kerül, ami nagyon könnyen meglehet, de nem érdekli az élete sem, amivel nem akarja azt mondani, hogy öngyilkos akarna lenni, ám ha most vagy holnap, vagy bármikor meghalna, akkor azt nagyon helyénvalónak tartaná, képzeljem el, egy élet, melynek huszonnyolc éve alatt csupán egyetlen olyan pillanat adódott, amit igaznak vagy valódinak nevezhet, s pontosan tudja is, melyik pillanat ez, mikor felépült betegségéből, amelybe kis híján belepusztult, s amiről mesélt már nekem, mikor megkérdeztem tőle, hogy mi az a két hosszú forradás a hasán, amikor a két operációról mesélt, kimászott az ágyból, tizenhét éves volt akkor, először próbált megállni a saját lábán, s olyan erősen kellett erre figyelnie, megmaradni a lábán, bútorokba kapaszkodni, az egyensúlyára ügyelni, hogy maga sem vette észre, mit csinál, nem vette észre, hogy első útja a hegedűjéhez vezette, a tok beporosodva feküdt a polcon, s el nem képzelhetem, mit jelent egy hegedűsnek egy ilyen fekete tok! csak akkor vette észre, hogy mit csinál, amikor a hegedűt már a kezében tartotta és szerette volna széttörni, helyesebben nem széttörni, nem megsemmisíteni, hanem valahogyan használhatatlanná tenni, mondjuk a polc éles sarkához csapva beszakítani, amihez persze nem volt ereje, puha, körvonaltalan és homályos volt neki minden, csupán a zajok voltak erősek, mintha valamit fűrészelnének a közelben, fűrészgép, amint fölsivít a fában, egyedül volt a lakásban, mindent megtehetett volna hát, ám éppen a saját fizikai állapota miatt nem tehette meg, amit ennyire kívánt, s csak annyi ereje maradt, hogy a tok sötétzöld bársonybélésére visszacsúsztassa a hegedűt, és akkor lassan összecsuklott és elveszítette az eszméletét, akárha nagyon gyorsan besötétedne, ugyanis önmagában törte össze azt, amit a hegedű benne jelentett, a hegedű nem arra van, hogy kiszolgálja vele ama csodálatra való igényt, amit a környezetéből kiváltott az amúgy bizonyára siralmasan kisvárosi játékával, nem ama jótékony csalásra való a hegedű, amivel az anyja becsapta őt és ő becsapta saját magát és becsapott mindenkit, aki az idáig csodagyerekként csodálta, hogy ő a hegedűje által nem olyan, mint a többiek, hogy ő finomabb, különlegesebb, kiválasztott, kivételes, egy halott tárgy primadonnája volt! a hegedű viszont önmagáért van, önmagát akarja játszani, az önmaga fizikai lehetőségei találkoznak benne egy ember fizikai lehetőségeivel, s akinek zsenialitás adatott, mindig azon a törékeny határon mozog, ahol a tárgy megszűnik tárgynak, és az ember megszűnik embernek lenni, ahol e tárgy megszólaltatásának becsvágya nem személyes többé, mert csak a tárgyra vonatkozik, és ahhoz talán mégis elég tehetséges volt, hogy fölismerje ezt, bármily szorgalmas, érzékeny, figyelmes lenne, ő csupán a kivételességnek és kiválasztottságnak e becsvágyó csalását tudná kijátszani a hegedűjéből és magát a hegedűt soha nem sikerülne igazán megszólaltatnia, ezt viszont nem akarta többé, soha többé nem nyúlt hozzá, hiába kérlelték, hiába könyörögtek, és nem értették és ő sem értette, de nem volt képes többé hozzányúlni.

Akkor, abban a gyerekszobában akasztotta először a falra, mert szép! hogy ne legyen több és ne legyen más, mint egy szép formájú tárgy, hogy nyugodtan és kielégülten magában lehessen, azért van itt is a falon, legalább a hegedűje maradjon meg annak, ami, habár most, hogy ezt így elmondta nekem, s először meséli, még soha, senkinek, úgy tűnik, mintha e történet, melyet ez idáig oly kedvtelve dédelgetett magában, nem lenne egészen igaz, mintha csupán kétségbeesettségét, cinizmusát, becsapottságát és gyávaságát óhajtaná megindokolni vele, azt a szélütéshez hasonlítható érzetet, melyet még előbb, s már ezt is elmesélte, az anyja közlése váltott ki belőle, mikor egyszer teljesen gyanútlanul, játékosan és kissé kacéran megkérdezte tőle, vajon nem lehetséges-e, hogy ő mégsem annak a halott embernek a fia, akinek a nevét viseli, mert a képeken soha nem sikerült semmi hasonlóságot fölfedeznie, hanem tán valaki másé, az anyjának ezt igazán illene tudnia, ő pedig már nagy fiú, talán megmondhatná neki; honnan tudod? – kiáltotta, éppen mosogatott és hátrafordult, és olyan lett az arca, mintha hosszú férgekkel lenne teli, rángatóznának, de hiszen ő nem tudott sehonnan semmit! és mit kellett volna tudnia? mintha a halála nézne vissza rá, a vég, és a kiáltásból megértette, hogy ők ketten most teljesen véletlenül és teljesen értelmetlenül halálos veszélybe kerültek, a legszabályosabb életveszélybe, amitől az ember minden tagja és érzékszerve, előlegezve a halál végső meredtségének az érzetét, mielőtt bármiféle határozott cselekvésre ragadtatná magát, megmered, és csak a bőr borzad egy kicsit, halott szemekbe bámult, nagyon sokáig nem tudtak kimenekülni egymásból, és estig el se mozdultak a mosogatótól, mert akkor mesélte el neki a történetet a francia hadifogolyról, aki az igazi apja volt, s amit már elmesélt nekem, ennek utána lett beteg, habár azt hiszi, hogy betegségének nincsen sok köze ehhez a megrázkódtatáshoz, vagy nem valószínű, látod, mondta, az ember felépít magának egy apát, ha nincsen, s aztán kiderül, hogy az sincsen, ami nincsen, s ez a nincsen az egyetlen, ami van, mint az Isten, s most már tudja, hogy az anyjának azért volt olyan fontos, hogy ő ne legyen olyan, mint a többiek, a hegedű! hiszen nem volt olyan! hogy kiválasztott legyen, holott nem az, hogy ne német legyen, mégha német is, de amit még nem mondott el, de hirtelen ez is eszébe jut, hogy miután két hónapig feküdt a haldoklók között, és olyan gyorsan cserélődtek az ágyakban, hogy tulajdonképpen ő volt az egyetlen abban a kórteremben, aki haldokló maradt, innen élve senki nem távozott el, élvezte is ezt a szerepet, és a hasa mindig újra megtelt gennyel, ám egy további operációnak már nem látták értelmét, egy csövecskén szívogatták a gennyet a hasából, ahol a cső kilógott, még mindig van a hasán egy dudor, majd nézzem meg! egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni, haldokló volt, de annak se elég szabályszerű, hiszen nem tudott illedelmesen meghalni, s két hónap múltán megkérték végül az anyját, aki belebolondult, beleőszült a bűntudatba, hogy vinné őt haza, belefogyott, reszketett, mindent kiejtett a kezéből, s mintha mindig tőle kért volna kegyelmet a szeme, ő pedig bármennyire szerette volna is, nem tudott megkegyelmezni; úgy járkált körülötte, mint egy kísértet, mintha minden korty víz, amit megitatott vele, maga a fölmentő ítélet lehetne, mintha az a bizonyos elkövetett bűn, s gondoljam el, egy német asszony, egy franciával! amiért akkor a fajgyalázásért kijáró büntetést mégis szerencsésen elkerülte, „de hát így is három hónapig a börtönben ült, a hasában velem!” most, ennyi év után bosszulná meg rajta magát! ezt majd máskor meséli el! mert akkor a háziorvosuk, aki kétszer hetente meglátogatta őt, valami váratlan ötlettől indíttatva azt mondja neki, hogy tátsuk ki csak a szánkat! milyenek a te fogaid, fiacskám? na, nézzük csak azokat a fogakat! és miután kihúzták a két zápfogát, két héten belül olyan egészséges volt megint, mint a makk, amilyennek most láthatom, tessék! s így legalább, hála két rohadt zápfogának, kikecmereghetünk mi is lelke tocsogós mocsarából, de minden tréfával félre, a legkomolyabban azt kell mondania, hogy hálás nekem, igazi mély hálát érez, mert mindazt, amit magáról tudott, most meri először hangosan kimondani, kicsit olyan vagyok neki, mint a fogorvos, aki a két kis Hitler Adolfkát kihúzta a szájából, valamit kitéptem, valamit megoldok benne, s miközben mesél, nagyon sok dolgot lát, amit eddig nem látott ilyen tisztán, mégha erről nem is tud rendesen beszélni, és mivel végtelenül önző természetű, arra kell gondolnia, hogy csupán azért kellett belemásznom az életébe, mert mindezt csak egy idegennel képes megosztani, el fog innen menni, ez nem kétséges, halálosan unja az idegenségét itt, ám jobb, ha tiszta fejjel, minden szemrehányás és gyűlölködés nélkül megy el, s ezt nekem, talán az idegenségemnek köszönheti.

Valami olyasmit mondtam, hogy most persze megint túloz, és nem hiszem, hogy ennyire fontos lehetnék neki, mert a dolgok nem így dőlnek el.

Ő viszont azt válaszolta, hogy nem talál ebben semmiféle túlzást, mert amit meg kell köszönni, azt rendesen meg kell köszönni, s könnyel telt meg a szeme.

Talán akkor értem az arcához, de közbevetettem, hogy hiszen Pierre is idegen.

Vele nem az anyanyelvén beszél, mondta, egy francia, és valamiként ő is francia, mégha az anyanyelve német is.

A fenét francia ő, mondtam, egyszerűen túloz, ami ugyan jól esik nekem, hízeleg vele, de higgye el, hogy én semmilyen bizonyítékot nem kérek tőle, mert én egyszerűen érzem, úgy érzem, de hogy mit érzek, azt már nem tudtam kimondani.

Csak azt tudtam mondani, hogy szégyellném kimondani.

Arcát kezemben tartottam és ő kezében tartotta az arcomat, azonos volt a mozdulat, s valamiként mégis kereszteztük vele egymás szándékait, lehetséges, hogy a szégyent már nem is említettem hangosan, érezve, hogy amennyiben azt a bizonyos szót kimondanám, akkor szégyenkeznem kéne, hiszen nem tudná másként viszonozni, mint a maga gondolkodásától rideg módján, az ironikus mosoly zárójelébe téve, az állandó, gyűlöletesen szép mosolyával, s így szégyenem elrontana valamit, amit most semmiképpen nem szabad elrontani, az arca melegétől fosztanám meg a kezem, a simaságától, a borosták sercenésétől az ujj alatt, amit különösen szerettem, s ami azon az első estén még határozott ellenkezést, az ismerősen ismeretlentől való elrettenés ellenkezését váltotta ki belőlem, ami ugyanakkor csábítás, egy férfi arcán lépni át a simaság és a durvaság határán, a szájammal egy olyan szájhoz érni, melyet ugyanúgy borosta vesz körül, s ugyanolyan minőségű erőt érzek benne, mint amilyet én adok neki, akárha nem egy másikét, hanem a magamét kapnám vissza, „Mért az apám száját!” – kiáltotta valaki az én hangomon azon az első esténken, mikor a szájával a számra hajolt, hallani a borosták találkozását az állon, az apánk állán a borosta elfelejtett gyermekségünk sima bőréhez ér! élvezettel szálltam alá az önszerelemnek és öngyűlöletnek ebbe az undorába, igen, világosan látom, hogy el kellett hallgatnunk, habár egyáltalán nem vettük észre, hogy ez már nem beszéd, megszerettem magam mögött hagyott undoromat önmagamtól, azt szerettem meg benne, hogy mintha minden elmúlna belőlem általa, amitől rettegnem és szoronganom kellene, a szó szoros értelmében az apám hulláján léptem át vele, immár megbocsáthattam neki, habár én magam sem lehettem teljességgel biztos, hogy kettőjük közül melyik a valódi apám, tiszta lettem tőle, most együtt voltak, összemosódtak, ez már a csend, a test beszéde, a fülben még morzsolódnak a lezúdított szavak, hiszen az agy tekervényeiben működő áramoknak is megfelelő időkre van szükségük ahhoz, hogy az elhangzottakat megőrölve, minden elraktározandót eljuttassanak a maga helyére, dobozokba, kosárkákba, kazettákba, skatulyákba, szellős rekeszekbe, átlátható ketrecekbe, s ha már a feldolgozás lázas munkája által hátrahagyott zúgás is elcsitult, még mindig susogva és zizegve ott lebegjenek azok a foszlányok, melyek valamiért nem beilleszthetők az észlelés nagy lomtárába, furcsa módon mindig a közlések lényegtelen részletei; francia halál, aminek például nincsen semmi értelme, maga a mozdulat pedig, amivel az arcát magamhoz fogtam, két tenyerembe szorítva állát, ám az ujjak hegyével éppen csak érintve az orcán a bőrt, nem volt más, mint öntudatlanul alkalmazott eszköz egy nem egészen tisztán látható cél elérése érdekében, beszélni nem lehetett már, se neki, se nekem, míg az imént ő beszélt és tekintete egyetlen pillanatra se engedte el ugyan a tekintetem, mintegy az én szememben találva meg azt a biztos pontot, melyhez hozzáköthette magát, mintha mégse csupán engem nézne, avagy tárgy lennék a pillantásában, mert így valamiként mégis visszavonulhatott önmagába, oda, ahová tán egyedül nem merészkedett el, e visszavonulás viszont lehetővé tenné nekem, hogy belépjek oda, ahová egyébként nem lehet, s minél jobban rögzült tekintete a tekintetemben, minél inkább tárgy lettem a pillantásában, annál messzibbre nyomulhatott tőlem vissza, résen kellett lennem, és annál messzibbre távolodhattam én is vele, mivel pedig vele voltam, egyre ridegebb értelemmel kanyargó mondatokban és egyre lágyabb mosollyal kezelhette valódi tárgyát, a gondolatait, az emlékeit, mondjuk ki! azt a magányt, amit a test puszta léte okoz, az élő forma érzete egy halottnak érzett térben! mígnem e ridegségtől és e mosolytól olyan távolságba nem került teste történetétől, ahonnan már szinte az én szememmel láthatta kis történéseit, talán innen a hála, egy villanásnyi időre érezhetni, milyennek látja a halott tér az élő formát, a külvilággal való azonosságom ritkán elérhető érzete, s innen a szemgolyó könnyezése, ami azonban nem oly bőséges, hogy a szemhéjak között megrekedő csepp kicsordulhasson, csupán arra elegendő, hogy elhomályosuljak neki, az homályosuljon, amit elérni látott, s a változás fizikai zavara visszahozza őt e belső távolságból hozzám, a tárgyból megint ember legyen, én, s amilyen sebesen visszajött onnan, olyan gyorsan kelljen nekem is kihátrálnom a szeméből, ám ijedten is, hogy valamit elveszítek, ami megvolt, térdét a térdem közé szorítva, kissé előredőlve megfogni az arcát, miközben térdem térdével szorítva, kissé előrehajolva megfogja az arcomat.

Megfogni.

Egyáltalán, fogni és tapintani.

Olykor zenét hallgattunk, valamit fölolvasott nekem vagy én mondtam magyar verseket, mert azt akartam, hogy érezze és értse őket, mintegy azt is bizonyítani, hogy létezik nyelv, melyen én is folyamatosan és viszonylag hibátlanul ki tudom fejezni magam, mulatott rajtam, röhögcsélt, még a száját is eltátotta kicsit, mint mikor egy gyereknek valami ismeretlen játékot mutatnak, könnyű voltam, gondtalan, felöltözötten vagy mezítelenül, egymást átölelve aludtunk el a félhomályos hall díványán, miközben lassan besötétedett, megint este volt, téli este, gyertyát kellett gyújtani, a függönyt összevonni, hogy ismét ott ülhessünk egymással szemben éjjelig, néha hajnalig, mikor már lassan hűlni kezdett a szoba, szépen ketyegett a falióra, a gyertyák füstölögve csonkig égtek, kezünkben szépen csiszolt pohár, sűrű, bolgár vörösbor a karcsú poharakban; és ezekről az órákról, napokról, hetekről, melyek észrevétlenül vittek át minket az őszből a télbe, mikor is a jegenye már csipkés vázként puha ködökbe merült reggelente, legalább oly nehéz számot adnom, mint arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon milyen jogon foglalom a közös történés emlékező többesébe egy idegen ember érzéseit, az ő érzéseit, vajon milyen alapon beszélhetek arról, hogy ez vagy az történt velünk, ha máskülönben, s nem indokolatlanul, csak arra érzem képesnek magam, hogy önmagamról beszéljek, tehát hozzávetőleges pontossággal azt írjam körül, ami velem esett meg; nincsen válasz, helyesebben azon a téli estén éreztem meg valamit abból, hogy mennyire szerettük egymást, amennyiben a szeretet a kölcsönös kötődés mélységét és hevét jelenti, s ez talán válaszként is értékelhető, amikor néhány hét, talán egy hónap eltelte után észrevettük, hogy valami fenyegetően megváltozott bennünk, benne és bennem, és egyre fenyegetőbben változik; olyannyira, hogy e pillanatra le kellett hunyni a szemem, ne lássam így, majd abban a reményben nyitni ki, hogy közben, ha már minden zavaró elillant, ugyanolyannak láthassam az arcát, ugyanolyannak a kezét a kezemben, mert most mintha a saját kezem csonkját szorítanám! a mosolyát is ugyanolyannak, hiszen nem történt és nem is történhetett semmi; nem emlékszem pontosan, a naptári idő akkor nekünk mit se számított, tán november vége volt vagy december legelején, az egyetlen tájékozódási pont Thea bemutatója, ahová Melchior eljött velem, bár akkor már nem beszéltek, tehát bizonyosan annak előtte még, hogy a bemutató előtti kapkodása, őrülete, kétségbeesettsége csúcspontján följött ide egy estén, abban a reményben, s én is igyekeztem táplálni ezt a reményt, hogy Melchiort egyedül találja, de csak engem talált aztán itt, ami megint sok mindent megváltoztatott, s látszólag valóban semmi változás, ugyanúgy ülünk, ugyanúgy égnek a gyertyák, csend van, a szoba sem változott, nem csöng a telefon és nem csönget senki az ajtón, senki nem akar tőlünk semmit és mi sem kívánunk semmit senkitől, akárha magaslesen ülnénk itt egy kihalt és elnéptelenedett európai város romjai fölött, ahol immár semmi remény arra, hogy megszabadítsanak, és hiába is ül valaki egy hasonló szobában, nem fogjuk megtalálni; az elszigetelt közösség, ami eddig jó volt, amit a bujkálás erősített, hirtelen rosszá változott, nem tudom miért, és szemrehányásaim igazságtalanságának hiába voltam a tudatában, hiába tudtam, hogy ezekben a hetekben miattam mart el mindenkit magától, a telefont kihúzta, ha valaki csöngetett, nem nyitotta ki az ajtót, miattam, vagy értem zárta így ránk a lakását, de egyszerűen szükségem volt rá, hogy szemrehányásokat tegyek neki, természetesen nem hangosan, hiszen minden, mi vele volt kapcsolatos, egyedül engem érintett, s így ezekkel a gondolatokkal hiába is hunytam le a szemem, ha egyszer attól undorodtam el, hogy ilyen szoros kapcsolatban vagyok vele, meg kellett lazítani a kapcsolatot, mintha mélysége csupán ekkor vált volna tudatossá, s a tudatosság tenné undorítóvá, elviselhetetlenné, találni hát újra egy pontot, valamit, amit nem ismerhetek, amit nem ismerhet, ami semmiképpen nem lehet az övé, ami nem közös; és amikor újra kinyitottam a szemem, közömbösebbnek és távolibbnak láttam az arcát, mint bármely idegenét, ez egyszerre volt fájdalmas és kellemes, hiszen bármilyen idegen arc fölkeltheti bennünk a megismerés vagy a megismerhetőség reményét, ez az arc azonban teljesen üres és érdektelen, nem adott többé reményt, torkig voltam vele, ismerni véltem, ám az ismeret, visszatekintve az elmúlt hetekre, éppoly jelentéktelennek bizonyult, mint minden másféle ismeretem, ugyanis semmiféle veszélyes ismeret nem látszott elegendőnek ahhoz, hogy valamiféle nyugvópontot találjak magamban, az odaadásnak, a véglegességnek valamiféle kapaszkodóját, kaland volt hát, semmi hasznom belőle, idegen maradt és én is idegen maradtam neki, és nem értettem azt sem, miként láthattam szépnek, ha egyszer csúnya volt, sőt még csúnya sem, csak unalmas, egy férfi, akihez semmi közöm nem lehet, egy férfi.

Gyűlöltem, undorodtam magamtól.

És mintha ő is valami hasonlót gondolna, vagy megérezné, hogy én mire gondolok, mert kezét akkor kihúzta kezemből, legalább megszabadultam végre ettől a szörnyű csonktól, felállt, félrerúgta a fotelt, és bekapcsolta a televíziót.

S mert ez így jó durva volt, én se szóltam.

Fölálltam, s magam is félrerúgva a fotelt, kimentem a hallba.

Szinte találomra levettem egy kötetet a polcról, s mintha magammal is el kéne hitetnem, hogy érdekel ez a könyv, végigheveredve a sötét és puha szőnyegen, olvasni kezdtem.

Nem csak a szőnyeg mintái, hanem azon ódon stílus is, melyen át kellett törnöm magam, mikor azt olvastam, hogy egyetlen templom van a világon, az emberi test temploma, és semmi nem szentebb az ember magasztos alakjánál; jó volt így találomra olvasni az otthonos szőnyegen, hogy amennyiben meghajlunk az ember előtt, akkor ennek a húsban való kinyilatkoztatásnak hódolunk, az eget érintjük, ha megérintjük az emberi testet.

Úgy tűnt, miközben igyekeztem e számomra egyáltalán nem időszerű dolgot megérteni, s nem figyelni, amint valami nő kimászik egy ablakon, vadszőlő indáiba kapaszkodik, vakolat hullik, sikít és zuhan, hogy minden szépen elsimul majd, csak attól a gondolattól nem tudtam megszabadulni, hogy én az imént durván belerúgtam a fotelba, mentőautó vijjogott, aztán eszközök csörögtek, tudtam, hogy most egy műtőben vagyunk, ez olyan ostobán jelentéktelen dolognak tetszett, és mégse tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy durva voltam, látnom kellett a fotelt, amint belerúgok, holott a fotel nem az enyém, most gyászos zene, a nő bizonyára meghalt, talán temetik, ezt nem lett volna szabad, ez rongálás, az embernek egyáltalán nem volna szabad belerúgnia egy idegen fotelba, mégha a test magasztos templom is, ő belerúghat a fotelba, mert az övé, de nekem nem lett volna szabad, de végül is belerúgtam, és ez nem esett rosszul.

Később elég hangosan megkérdeztem tőle, hogy elmenjek-e.

Anélkül, hogy megmozdította volna a fejét, azt válaszolta, hogy tegyem, amit jónak vélek.

Kérdeztem, vajon nincs-e valami baja velem, mert azt nem szeretném.

Hogy ezt ő is megkérdezhetné tőlem.

Hangsúlyoztam, vele nekem nincsen semmi bajom.

Hogy ő viszont egyszerűen szeretné megnézni ezt a filmet.

Éppen ezt a filmet, mondtam.

Éppen ezt.

Akkor nézze.

Nézi.

Az volt az egészben a legfurcsább, hogy ennél tárgyilagosabban nem lehetett volna kitérni, így ugyanis nyersebben volt igaz, mintha azt mondtuk volna ki, amit valóban gondolunk, helyesebben a hazugságoknak ezek a finom kis kitérői őszintébben határozták meg a helyzetet, mint ahogyan maguk az érzelmek meghatározhatták; pillanatnyi érzelmeink túlságosan indulatosak voltak ahhoz, hogy igazak lehessenek.

Én nem mehettem el, és ő nem tartóztathatott.

S ennek a szavaink hátteréből kibontakozó csupasz ténynek a felismerése erősebb kötésnek tűnt egy vérszerződésnél.

A hazugság miatt azonban valami, talán egy puszta erő, vagy valaminek a sugárzása, ami eddig észrevétlenül és az ösztönök természetességével mozgott közöttünk, most felszívódott, nem tűnt el vagy nem szűnt meg egészen, de leállt, mindenesetre valami nem volt többé, s e hiányból éreztem meg, hogy valójában mit éreztem eddig.

Azt viszont tudhattam, hogy ezt ő is érzi.

Mintha itt vibrált volna még, miként a képernyő kékje is, szinte foghatón töltötte ki a szoba és a hall közötti teret, talán utána lehetett volna nyúlni még, avagy véglegesen leállítani, ám éppen tőlünk független, vibráló mozdulatlansága volt oly bénító, hogy egyikünk se tehessen semmiféle mozdulatot, akárha hideg észként azt sugallná, hogy semmi más lehetőségünk nincsen, mint felismerni és elviselni a mozdulatlanságot, közöttünk ez az egyetlen kötés, s ez oly erős, akár egy ítélet; mintha egy rajtunk kívül álló személy először mutatná meg nekünk kapcsolatunk igazi természetét, a zökkenőben.

Mert ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekben önkéntelenül is átfutjuk és sebesen mérlegeljük a megoldás kézenfekvő, tehát legegyszerűbb és legjobban begyakorolt lehetőségeit, ám az legalább oly lehetetlennek tetszett most, hogy felálljak, lábamról lerúgjam a papucsát, felhúzzam a cipőm, vegyem a kabátom és elmenjek, ez ahhoz képest, hogy végeredményben nem történt semmi, mert mi történt? nem történt semmi, igazán túlságosan körülményes és hosszadalmas lett volna, túl sok mozdulat és elviselhetetlenül dramatikus, mint ahogyan az sem tűnt lehetségesnek, hogy e kedélyes pozitúrában itt maradjak a szőnyegen, ez más tekintetben sértette volna az arányérzékemet, végül is az ő szőnyegén feküdtem, a tulajdonviszony pedig, s ne feledjük, kiszolgáltatottságunk arányairól van szó! még egy szerelemben is fontosabbnak tűnik magánál az érzelemnél, el kéne mennem, fel kéne állnom, el kéne mennem, gondoltam hát oly kényszeresen, mintha ettől bekövetkezhetne az, amit nem tudtam megtenni, mert valójában ott maradtam, és úgy tettem, mintha olvasnék, ahogyan ő is úgy tett, mintha a képernyőt figyelné.

Nem mozdult egyikünk sem.

Ő háttal ült nekem a képernyőről sugárzó kék fényben, én pedig a könyv fölé hajoltam, s bár ez is kicsinység, de maga a merev tartás mindennél jobban zavart, elárult, s hiába, hogy nem láthat, azt is tudta, hogy érzelmileg mégis a lehető legpontosabban követjük egymást, tehát mesterkéltségemről éppen úgy tudomása van, mint ahogy én is tudom, hiába tesz úgy, mintha ezt a hülye filmet figyelné, hogy valójában engem lát, és még azt is tudja, hogy ezt is tudom, csakhogy valami mégis arra kényszerített mindkettőnket, hogy ezt az átlátszó kis játékocskát eljátsszuk egymás előtt, ami egyrészt szemérmetlenebb volt, mint bármiféle mezítelenség, másrészt minden komolysága ellenére nevetséges, mulatságos is.

Vártam, mindenesetre vártam, s valami olyasmire gondolhattam, hogy tán épp e mulatságos vagy nevetséges vonás lesz az, amit kihasznál, az egyetlen rés, gondoltam, melyen át mindketten kiférhetünk még önnön súlyosságunk csapdájából, helyesebben nem annyira gondoltam ezt, mint inkább éreztem a tragikus póz mögül előmerészkedő nevetés avagy nevethetnék ingerét.

Mert játék volt ez, most neki kellett lépnie, az érzelmek ügyetlen kis játéka volt, ami legyen mégoly átlátszóan kisszerű, szabályaival arra kényszerít, hogy megtartsuk és megőrizzük az emberi kapcsolatokhoz szükséges mértéket és arányt, egyenlőség iránti hajlamunk játszik ilyenkor velünk, a kiegyenlítődés örökös vágya, s éppen mert a szó legnemesebb értelmében játék volt, immár nem érezhettem se közömbösnek, se idegennek őt, vele játszottam, együtt játszottunk, a közösségnek ezen érzete még a gyűlöletet is tompította valamelyest, csakhogy mégse mozdulhattam, mégse szólhattam, várnom kellett, én a saját lehetőségeimet már eljátszottam akkor, mikor azt hazudtam neki, hogy nincsen semmi bajom vele, most szabály szerint neki kellett hát lépnie.

És ez a várakozás, a levegőben lógó döntés vibrálása, sugárzása, az eldöntetlenség, az a bizonyos harmadik személy, aki engem éppen úgy érintett, ahogyan érintette őt, az a bizonyos puszta erő, mely volt, ám működni nem tudott, s amelyről nem lehetett volna megállapítani, hogy belőlem áramlik-e felé vagy belőle felém, avagy egyszerűen a levegő által létezik, elmés fordulattal erre szokták azt mondani, hogy a levegő tapintható, valamiként kapcsolatban állt azzal is, valamiként emlékeztetett arra is, amit azon az estén éreztünk, mikor először feljöttem vele ide, s ő kiment a konyhába, hogy a pezsgőt behozza.

Az ajtót nyitva hagyta, valamit hallanom kellett volna, valami motoszkálást, a hűtőszekrény ajtajának nyitását, puffanását, a poharak koccanását, a lépéseit, de mint később, mikor már egyre távolabb kerültünk attól, hogy bármi érthető legyen, s ezért védekezésünkben a saját közös történetünket kezdtük egymásnak mesélni, megpróbálva összeállítani azoknak a pillanatoknak a történetét, elmesélte, úgy emlékezett, hogy a konyha ablakánál megállt, hallgatta és nézte az esőt, s maga sem tudja miért, de képtelen volt elmozdulni onnan, mintha nem akarna visszajönni a szobába, viszont kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szobában én érzékeljem tehetetlenségének ezt a csendjét, amit éreztem is, a várakozást és a határozatlanságot, érzékeljem, hogy ő most az esőt, a sötét tetőket, magát a pillanatot fontosabbnak érzi, mint engem, aki a szobájában várakozom, mert azt kell mondania, hogy boldog volt ettől a várakozástól, s ezt szerette volna valahogy velem megosztani, úgyis olyan ritkán érez ilyesmit az ember.

Felállt, s mintha most is csupán a konyhába tartana, elindult felém.

Nem tudhattuk, mit fogunk eldönteni, és mégis mindketten éreztük, hogy valami már eldőlt, amit el fogunk dönteni.

Aztán hirtelen, mint aki megváltoztatta szándékát és mégse a konyhába megy, leereszkedett mellém a szőnyegre, a könyökére támaszkodott, arcát kényelmesen a tenyerébe hajtotta, félig feküdt, félig ült, és egymás szemébe néztünk.

Azon ritka pillanatok egyike volt ez, mikor nem mosolygott.

Nagyon távolról nézett, s nem is engem, hanem a jelenséget, amivé ekkor lettem magam helyett neki, mint ahogy én is úgy szemléltem arcát, miként egy olyan tárgyat szemlélhetünk, melynek szépsége vagy becse semmiképpen, minden igyekezetünk ellenére sem kétségbevonható, és mégse azonos azzal, amit szerethetünk, nem az a szépség, amit szeretett vagy szeretni véltem.

És azt mondta halkan, hogy ez ilyen.

Én pedig megkérdeztem, hogy mire gondol.

Arra gondol, mondta, amit érzek.

Kimondtam, hogy gyűlölet, mert már nem volt egészen az.

Miért, ha meg tudnám mondani.

A bozontosan göndörödő szőke haj, erdő, tömeg, állati sörény, a domború magas homlokon simán feszülő bőr a homlokcsont két hangsúlyos dudorával, a halánték lágy mélyedése, a két sűrű, dús, csaknem fekete, s még hosszú szálakkal is ékes szemöldök, mely az orrnyereg fölött kissé megritkulva bár, de találkozik, és halványabb szálakkal elegyedve a homlokba ível, hogy immár ritkásabban és teljesen kiszőkülve ereszkedjék vissza a halánték kagylóiba, egyben árnyékot és hangsúlyt adva a szemhéj puhán érzékeny párnáinak, amit viszont a pillák hosszan felgörbülő, fekete szálai tagolnak, élő és mozgó keretet képezve a szemgolyók kékjében könnyen táguló, szűkülő pupillák fekete központjai körül és egyáltalán! ez a kék! hidege és ereje! mely oly furcsán hat fekete keretbe vonva a bőr tejszínén, és a fekete! mely minden zavar nélkül szőkébe hajlik át, ezek a végeredményben tolakodó színek! az orr egyenesen ereszkedő gerince, amint a cimpák ívében teljesedve ki, meredeken simul az arc mély terébe, ám egy elegánsan barokkos vonallal önmagába hurkolódva bekeríti még az orrüreg sötét kis barlangjait, hogy aztán észrevétlenül, a bőr alá húzódva, két függőleges hegyhátként nyomódjék ki az ajkak fölött, mintegy jelképesen kötve össze az orr belső cimpáit a felsőajak hozzácsúcsosodó peremével, összefüggésbe hozva e két mindenben különbözőt! az orr függőlegesét, a száj vízszintesét az arc oválisan hosszú, s ha a fej egészét tekintjük, akkor mégis gömbölyűséget sugalló zárt terében, az ajkak! e párosba fektetett, nyersességét alig leplező hús.

Ne haragudjon rám, arra kértem.

S hogy ezt komolyan gondolom, azt csak úgy lehetett volna bizonyítani, ha megcsókolom, de nem száj volt ez többé, hanem száj, és az enyém is száj, ez tehát nem ment.

Miért haragudna, nem haragszik.

Talán nem is annyira arcának részletei, hanem az ajkak mozgása, amint elváltak egymástól, s összezáródtak a szavakkal, ez a mechanikus mozgás, mely mintha minden nyugalmával együtt is végtelen hűvösséget lehelne rám, vagy netán én lettem volna ilyen hűvös ekkor, magam? esetleg mindketten? ám minden! az arc, a száj, főleg a szája, amint nyílik és csukódik, de a karom is, mely testem súlyát érzékeli s a görcsös tartás miatt lassan zsibbadni kezd, és az ő keze, ahogyan megtámasztja magát, akárha mindez nem lenne más, mint ama ismeretlen erőnek a mechanikája a testünk formáiban, s hiába van bennünk az az erő, ha minden rebbenés és mozdulat e célszerű formáktól meghatározott, a formák által minden el van döntve előre, mondhatnám, hiába érzem, hogy bennem lakik az Isten, ha a mozdulat nem lehet több, nem lehet más, mint amit a forma célszerűsége engedélyez, minden mozdulat a testi formák célszerűségének korlátai között, a testi formák mintákat adnak annak az erőnek, s így a hatás, amit egy mozdulat kivált, nem lehet más, mint jelzés róla, utalás, nem más, mint e formák célszerű funkciójának észlelése, a magamból ismert minták megvalósulásának észlelését élvezem s ezt hiszem érzelemnek, holott ez nem más, mint önélvezet, nem őt élvezem, csak egy formát látok, egy mintát, nem őt, egy jelet, egy utalást, azt élvezzük csupán egymásban, hogy formáink azonos módon funkcionálnak, mozgása bennem is ugyanazon mintákat hívja elő, s ez láthatóvá teszi céljait, a tükröződés élvezete ez, a többi pedig öncsalás, s olyan volt akkor ez a felismerés, mintha egy zenemű élvezetének kellős közepén a hangszerek működési elvét kezdeném figyelni, húrokat és kalapácsokat, s maga a hangzás egyre jobban távolodna.

Mondtam, hogy ne haragudjon, de semmit nem értek.

Mért kéne értenem, kérdezte ő, mit kéne értenem.

Mondtam, hogy ne haragudjon, de semmi mást nem tudok mondani, most viszont talán ki tudom mondani azt, amit a múltkor elhallgattam, mert túl érzelmesnek ítéltem, s amire annyira kíváncsi volt, féltem, hogy elronthatok valamit vele, most azonban, s ezért se haragudjon, de már a mozdulatai se olyan fontosak, az se olyan fontos, hogy megérint, vagy megérinthetem, hiszen hiába csinálunk bármit, helyesebben bármit is csinálhatunk, valaki ezt így rendezte és kész! és mi valahogy akkor is együtt lehettünk már, amikor még nem ismertem, csak nem tudtuk, képzelje el, hogy csaknem három évtizede, ez a rögeszmém, mert nekem az a rögeszmém, és most már kimondom, hogy ő a testvérem nekem.

Fölnevetett, szinte felröhögött, s amint kimondtam a szót, nekem is nevetnem kellett, s hogy röhögésének élét vegye, az ujjával óvatosan, elnézőn megérintette az arcomat, s nem csupán azért kellett nevetni, én is nevettem, mert mindez úgy hatott, mintha a legnagyobb érzelmi fűtöttség hangján a legnagyobb ostobaságot mondtam volna a csendben, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem ezt akartam mondani, hanem maga a szó, testvér, az ő nyelvén és a mi helyzetünkben, nem ugyanazt jelentette, mint az én nyelvemen, amikor tehát az ő nyelvén kimondtam a szót, amit az én nyelvemen gondoltam, s magam is érzékeltem rögtön a hibát, akkor azonnal arra a kis jelzőre kellett gondolni, meleg, amelyet a testvér szóra függeszt az ember, ha az ő nyelvén azt akarja mondani, hogy buzi, meleg testvér, következésképpen, mintha a legnagyobb érzelmi fűtöttség hangján csaknem azt mondtam volna neki, hogy ő a buzim nekem, ami szójátéknak találó, szellemes is lehetett volna, ha nem ezen az érzelmektől elfulladt hangon mondom, így azonban bitófa említése akasztott ember házában, nevetségesen kifordult szándék, mely valahogy mégis önmagába fordul, egyszerűen nevetséges, és nevettünk is, annyira nevetett, hogy a könnye is kicsordult, s aztán már hiába magyaráztam zavartan, hogy a magyar szóban a test és a vér kapcsolódik, s hogy én erre gondoltam volna.

Amikor egy kicsit már lecsillapodott, s egyre ritkábban pukkant ki belőle újra a nevetés, láttam, hogy még messzibbre távolodtunk.

Mintha ahhoz a fölényhez tért volna vissza, amely mögül az első esténken is kitekintett.

Halkan mondtam neki, hogy különben se ezt akartam mondani.

A kezébe vette az arcomat, hülyeségemért megbocsátott, ám a megbocsátás, immár túl a nevetésen, még fölényesebbé tette.

Azt akartam volna mondani, tulajdonképpen azt akartam mondani, amiről még nem beszéltünk, mert nem akartam megbántani vele, mondtam, de hiába, teljesen kilátástalannak érzem, ne haragudjon, úgy érzem magam, mint akit börtönbe zártak.

De miért kéne haragudnia, kérdezte, ezért kéne haragudnia?

Valamennyi időre, mondtam, el kéne válnunk talán.

Hát igen, ezért mondta az előbb, hogy ez ilyen. Most láthatom, hogy ez ilyen. De én úgy tettem, mintha nem érteném.

Nem értem.

Igaz, ő se gondolt rá, most az egyszer, velem, ő is megfeledkezett róla, hogy ez ilyen, s amikor az imént a kezemen megérezte, akkor meglepődött, sőt megrémült, de úgy tűnik, hogy ennek ennyi volt az ideje, nem több, és miközben úgy tett, mintha a televíziót nézné, arra kellett gondolnia, hogy amennyiben én ezt így érzem, akkor ő ezt tudomásul veszi és ettől megnyugodott, mert higgyem el, ő ezt tapasztalatból tudja, hogy két férfi, avagy ahogyan az imént voltam szíves kifejezni magam, két testvér, s egy pukkanásnyi nevetést hallatott, ami azonban inkább sírásnak tetszett már, egyszerűen nem bírhatja egymással sokáig és nincsen kivétel, én ugyanis azt az érzelmi rendszert igyekeztem ez idáig ráerőszakolni a kapcsolatunkra, amit megszoktam, a nőkkel, s ő igazán nem tehet róla, hogy nekem ilyen zavaros az előéletem, ám ne felejtsem el, hogy egy nővel még akkor is lehet valami belőle, ami nem én vagyok és nem ő, ha egyébként esetleg tudom is, hogy nem lehet, mintha a természettől való folytathatóság lehetőségét semmiféle kizáró körülmény nem zavarhatná meg, két férfi között viszont mindig csak az van, ami van, se több, se kevesebb, és ezért csupán azt a tanácsot adhatja nekem, hogy ilyenkor a leghelyesebb szépen fölállni, nem játszani tovább, hanem valami ürügyet találni és azonnal és nagyon könnyedén lelépni és soha többé nem visszajönni, még vissza se nézni, mert amit így megőrizhetek, az mindkettőnknek jóval értékesebb, mintha megkísérelném magam megtéveszteni, őt ugyanis, már megbocsássak, nem tudhatom megtéveszteni, ő ahhoz ezeket a járatokat már túlságosan is jól ismeri, soha többé nem is gondolni rá, egyedül ez ésszerű.

Mondtam, hogy kicsit átlátszó módon igyekszik a kegyetlent, hogy ne mondjam, a fasisztát játszani.

Én érzelgek, mondta.

Mondtam, hogy lehet, de ezen a rohadt nyelven nem tudom rendesen kifejezni magam.

Hogy ő majd kifejez engem, magam helyett.

Kértem, ne hülyéskedjen.

Hogy hülyéskedne-e, kérdezte.

Akkor hülyéskedjen.

Még tudom-e, miről beszélünk.

És ő tudja-e.

A képen, melyet jegyzeteim közé csúsztatva őriztem, s tervezett elbeszélésemben sejtéseim, föltételezéseim többszörösen titkos világaként leírtam volna, persze, ha mindehhez lett volna elegendő tehetségem és erőm, gyengéden szép árkádiai táj volt látható, lágyan emelkedő tisztás a végtelenbe hullámzó dombhátak ölén, ritkás bozóttal, selymes füvekkel, virágokkal, viharok kuszálta olajfákkal, tépett tölgyekkel, egyébiránt ügyes másolata amaz antik faliképnek, melyet néhány évvel előbbi itáliai utazásomon vad színeinek és tekintélyes méretének teljes pompájában volt alkalmam megcsodálni, abban a pillanatban ábrázolva a tájat, mikor a reggel lassan kiemelkedik az Oceanosból, hogy világosságot hozzon az embereknek, s végtelenül finom fényével fölvillantsa a füvek élére és a levelek tenyerére ereszkedő harmatot; a harmat ideje, mikor a szél nem rezdít lombot s elpihenni látszik, mit öröknek gondolunk; az éj pedig megtojta már ugyan ezüst tojását, de Eros, aki bizonyos elbeszélések szerint szélisten fia, még nem léphetett elő e tojásból, még előtte hát valaminek, előtte mindannak, mit történésnek nevezhetünk, közvetlenül a megelőző pillanatban, ám utána már a megtermékenyülés és fogantatás azon nemes aktusának, mikor is a két hatalmas őselem, a vad szél és az éj sötétje párzott, mikor tehát még nincsen árnyék, előtte vagyunk még az utánnak, ilyen egy antik reggel! s ezért e kivételes pillanat, még ha párba is állítható, mégsem összetéveszthető azon másik pillanattal, mikor Hélios eltűnik majd kocsijával és lovaival a föld pereme mögött, akkor ugyanis az elmúlástól való rettenetében, remélve, hogy utolérheti a távozó napot, csak nem itt maradni! csak nem itt! minden létező a végsőkig fog nyújtózkodni saját árnyékában, s a búcsú fájdalmától is minden vörösen végzetes lesz, aranyló; e korai pillanatban azonban még majdnem halott, majdnem merev, sápadt, majdnem szürke, ezüst, homályból előderengő, hideg, s ha az imént mégis vad színekről szóltam, akkor csak azért, mert természetesen mégsem az éjszaka ezüstje ez már, mely a világ színeit oly mohón visszavonja magába és fémesen egynemű csillanásokba oldja, nem, ekkor már minden létező megkapta magának való színét, megfogantak, bár nem élnek még e színek, a kép mértani középpontjában pihenő Pán gyönyörtől pattanó csupasz teste dús barnaságában fénylik, lábánál a csinos kis kecskebak szürkésen, annak rendje és módja szerint, koszosan fehér, haragosan zöld a fű, mélyzöld a tölgy, a kő fehéren fehér, a három Nimfa könnyű palástja türkiz, olívzöld, vörös selyem; ám miként az éjszakának és a nappalnak ezen a harmatos határán ők maguk is teljesen mozdulatlanok, mert megtették éjszakájuk utolsó mozdulatát, de még nem tették meg nappaluk első gesztusát, akként öltönyeik és testük színe is e puszta forma árnyéktalan körvonalában marad, s ugyanígy az árnyéktalan fák, füvek, kövek színe, mert miként a vég és a kezdet határán egymáshoz sincsen közük, mindahányan más-más irányba pillantanak, miáltal képünk még kicsiny másolatán is nagyra nő, akként a színeknek sincsen egymással kapcsolatuk, a vörös önmagának vörös önmagában, önmagának kék a kék, és nem azért, mert zöld a zöld, akárha a kép festője a maga barbáran egyszerűsítő tudatlanságában magát a teremtődés pillanatát fogta volna föl, avagy egyszerűbben szólva, halálos pontossággal ragaszkodott egy nyári hajnal hangulatához, mikor az ember maga se tudja miért, fölriad váratlanul, kimászik ágyának vak melegéből, kitántorog házából, hogy ha már fölébredt, akkor legalább elvégezze szükségét, ám odakünn rettenetes csönd fogadja, a csöppé gyűlő harmat se cseppen fölbolygatni e csöndet, s hiába tudja, hogy a következő pillanatban a nappal melengető sárgája majd kilendíti a mindenséget e dermedt halálból s élővé szüli, minden tudása és tapasztalása semmisnek mutatkozik a nemlétezés csöndjéhez képest, s ha eddig az éjszaka sötétjében tapogatva vagy a nappal árnyékaiban kereste halálát, akkor most teljesen váratlanul és oly rettenetes könnyedséggel, hogy még a forró húgy se tud kibugyogni belőle, e színesen színtelen pillanatban leli föl, melyet mind ez idáig szerencsésen, testét istenek ölén melengetve, átaludt.

És meglehet, nem is Pán ül ott a kövön, alapos és körültekintő tanulmányaim ellenére se tudtam teljes bizonyossággal eldönteni, kérdéses maradt, hogy vajon nem Hermest ábrázolja-e képem, s akkor nem a fiút, hanem az atyát, no, nem kis különbség! mert ha valóban így lenne, akkor nem a fiú szerelmi játszótársait látjuk három Nimfaként, nem a vidám leányszeretőket, hanem magát az asszonyanyát; a kép minden kis motívuma kétértelmű módon azt állította, amit cáfolt, s ezért még azon kis föltételezést is megkockáztattam magamban csöndesen, sőt, igazán ez a föltételezés izgatott, hogy festője talán tudatosan keverte össze ily merészen a dolgokat, atyát mondott és fiút gondolt, avagy fordítva, ifjút mondott, és az atyát gondolta ifjúként, és mindkettőjük szerelmes szeretőjeként állította elénk az anyát; ő ugyanis, ki fejét leszegve, figyelemtől ragyogó tekintetével öléhez fogott lantjának húrjain mozduló ujjainak játékát követve, olajosan zöld palástjában ott állt a kép jobb oldalán, valamivel s akár nem is kevéssel idősebbnek tűnt a mezítelen ifjúnál, s ezt a megállapítást még akkor is meg kell kockáztatnunk, ha egyrészt rettegünk attól, hogy képzeletünk céljait követve egyszerűen megcsal a szemünk, másrészt tudva tudjuk, hogy az isteneknek egyáltalán nincsen koruk, ami persze a nimfákat illetően már nem teljes egyértelműséggel igaz, ők, mint azt a miránk hagyományozott elbeszélések tanúsítják, annál halhatatlanabbak, minél közelebb állnak az istenséghez, vannak hát közöttük halandók is, halhatatlannak mondják a tengerben lakókat, miként magát a tengert, ami például a források egyszerűbb nimfáiról nem állítható, s még kevésbé a mezők, az erdők, a cserjék és a fák nimfáiról, különösen a tölgyben lakozóról nem, ki együtt pusztul a fával; s ha már festőnk zavarbaejtő útmutatását követve, arcán igyekszünk lemérni életkorát, ujja éppen a lant legtávolabbi húrjába kap, pillantása pontosan méri a távolságokat, mert egy könnyű, futamszerű akkordot akar hangszeréből kijátszani, akkor eszünkbe kell jusson a régi számítás, miszerint kilenc emberöltőt él a fecsegő varjú, egy szarvas oly sokáig, mintha négy varjú élné benne életét, három szarvas korát éli meg egy holló, kilenc hollónyit él a pálma, s tíz pálma korát érik meg a nimfák, Zeusz széphajú lányai; ő a hatodik holló idejét élte hát, s így ha idősebbnek mondanám az ifjúnál, akkor természetesen nem a mi emberi mértékeink szerint mérem a korát, s nem is mintha arcán látható lett volna bármily kicsinyke ránc, hanem valamiként a szülés bölcsességével volt áldott, legalábbis összehasonlítva a másik kettővel, kik közelebb voltak ugyan az ifjúhoz, kor szerint teljesen azonosak vele, de a fájdalmon túli boldogságtól érintetlenek; és azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, ám erre az anyai bölcsességre utalt a vállán gazdag redőkben átvetett palást mögül kibukkanó nyak is, ó, csodálatos női nyakvonal! mely az ezüstpánttal laza kontyba fölfogott mélybarna haj alatt fehéren csupasz maradt, s talán éppen az teszi oly vonzón és szemérmetlenül mezítelenné, hogy néhány elszabadultan kunkori tincs mégis visszahullik rá, rövid szálacskák bodrozódnak rendetlenül, persze, hiszen az öltözöttség és a meztelenség találkozása az, amelyet annyira kedvelünk; és ha ilyeténképpen sikerülhetett volna leírnom a Nimfa nyakát, akkor bizonyára azt az élményt fogalmaztam volna meg, amit jegyesem nyakának képeként őriztem, mit őriztem! dédelgettem! magamban, azon élményt, mikor mondjuk egy albumot lapozgatva egymás mellett ülünk, ő előrehajol, hogy jobban lássa a kép valamely elhanyagolhatónak tetsző részletét, s én oldalról pillantok reá, egészen közelről, szeretnék fölé hajolni, számmal megérinteni nyakát, kicsi csókokkal, éppen csak érintve a mozdulattól kifeszülő bőrt, számba oldva melegét és szagát, jutni el a hajába, amitől azonban az illem vagy a kímélet visszatartott.

Mikor majd az emelkedő reggel arannyá hevíti az éj maradék ezüstjét, ó, ha ilyen mondatokban adatott volna beszélnem az antik reggelekről! s az ujj megpendíti a húrokat, a mozdulatból kibukó futam lesz a kezdet, arra készül, hogy lantjának hangjaival ő köszöntse elsőként a napot, melynek fényében melegedve kedves árnyékot vet a tölgy.

Talán mondanom sem kell, hogy tölgyfa állt a háta megett, gubancos, a mi szemünknek már öreg, egyszer, régen, villám is sújthatta tán, mert valamiként féloldalas, habár a szél letépte már és szerteszórta leszáradt ágait, melyek helyén a lombozat kis csokrait növesztette ki, s ez a tény nemcsak megerősítette azon következtetésemet, hogy neki akkor bizony korosnak kell lennie, hanem egyenesen arra utalt, hogy itt nem mással, mint a tölgy nimfájával van dolgunk, ő, ki e reggelen lantjának húrjába kap a képen, nem más hát, mint Dryopé, akiről viszont jól tudjuk, hogy termete sudár szépségével, arcvonásainak nemességével oly merészen hívta ki az árkádiai legelőkön juhait terelgető Hermes szerelmét, hogy a fölhevült isten aztán addig üldözte őt, ám közbevetőleg jegyezzük meg gyorsan, hogy csupán a mi emberi számításaink szerint tartott sokáig e játék, körülbelül három emberöltő, ami nem több, mint harmadnyi varjúkor, míg a szerelem szépen beteljesült, nem különös eset, azt is mondhatnánk, hogy a Nimfa, ki neve szerint olyan női lényt jelent, ki által a férfi nimfiossá, azaz férfiasságának céljához érő vőlegénnyé válik, csupán tette a dolgát, mint ahogy tőle telhetően az isten is megtette a magáét, csakhogy kit a szép Dryopé e szerelemből a halhatatlanok világába szült, egyszerűen nem volt olyan mértékkel mérhető, melyhez a szegény, kötelességtudó, majdnem emberi leányanya szokva volt.

Persze nincsen szándékunkban azt állítani, mintha félénk, törékeny, netán ijedős leányka lett volna Dryopé, mint tudjuk, termetre inkább magas, csontja erős, erőságúként is emlegették, s ha szerelmükkel üldözték istenek vagy emberek, akkor nem csupán menekült, hanem időről-időre támadott, akárha gyökeret vert volna lába, megállt, mozdíthatatlanul, mint a tölgy, sistergett, vicsorgott, keményen öklözött és kész volt harapni, ha pedig a források hűvös vizének partján izzadtságát lemosni levetette zöld köntösét, futáshoz edzett combjain, kerek karjain az izmok erős nyalábjai dagadtak a gyöngyszínű bőrt feszítve, s melle is önnön kerekségétől feszülten ült helyén, csiklója pedig, mint később, a beteljesülés pillanatában kiderült, kéjét fokozni akkora, mint egy álomból ébredő gyermek phallosa, s így az is elmondható, hogy az isten nem véletlenül vágyott e keménységet meglágyítani, megszelídíteni e vadságot, és gyengédségbe oldani az erőt; ám mégis, mikor fogával eltépte a köldökzsinórt, megpillantotta lába között a véres méhlepényben hunyorgó, ordító, nevetgélő és rugdalózó magzatot, a legleányosabb rettenettől fölsikoltva kellett arcát tenyerébe temetnie, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy ijedelemre semmi ok, ha egy istent hozott a világra, honnan tudhatta volna, ha ő egyszer csak azt látta, amit láthatott! akárha nem is a vidám Hermes gerjedelmének engedett volna, hanem egy büdös kecskebaknak, hosszú, keményszálú szőr nőtt az újszülött fején, homlokából két kunkori szarvacska meredt elő azon a helyen, hol istenek és emberek homlokán csupán a csontnak szokása kemény dudorba csúcsosodni, lába pedig, borzalom! nem talpakban végződött, mint nekünk, hanem bizony patákban, miként a gidának, még rózsaszínűn és puhán, ám tudható, hogy az évek múlásával majd ocsmányan megkeménykedik, csattogni fog, szikrát vet a kövön és elfeketedik.

Teste gyümölcsétől elrémült Dryopé bizony fölugrott, elfutott.

Itt végződik története, róla többet nem tudunk, helyesebben sorsának alakulását illetően, ha valamit éppen tudni óhajtanánk, kénytelenek vagyunk a képzeletünkre hagyatkozni.

Tudjuk viszont, hogy Hermes megtalálta a fűben a fiát, s őt a fiúcska külleme természetesen nemhogy nem lepte meg, hanem egyenesen ficánkoló örömöt okozott vele; akkor ugyanis már a talpán, helyesebben a patácskáin állt a fiú, kereket hányt, nevetett, bukfencet vetett, örült, hogy bőrét a harmatban fürösztve vágja, csípi a füvek éle, darazsakat, legyeket kergetett, kitépkedte és megeszegette a virágok szirmait, puha szarvacskáival megöklelte a köveket, fákat, és a testét csiklandozta a fájdalom, tréfás kedvének éhét csillapítva lehugyozott egy lepkét, fostosat szart egy kígyó fejére, pompásan működött hát benne az egész teremtés, nem csodálkozhatunk tehát azon sem, ha az atya, látva ezt, igencsak kedvét lelte benne, s mivel az apák sietnek önmaguk sorsának ismétlődését látni a fiakban, Hermesnek is eszébe jutott saját születésének reggele, mikor a szelíd Maia világra hozta és bölcsőbe fektette őt, ő azonban egy óvatlan pillanatban kimászott onnan, a barlangból kiment, talált egy teknőcöt és lantot készített belőle, a lanttal vándorútra kelt, és mikor Hélios lovainak füle is eltűnt a föld peremének vörös ragyogásában, persze pontosan ismerjük a dátumot, a holdhónap negyedik napjának estéje volt, két marhát puszta kézzel megölt, megnyúzta őket, s hogy megsüthesse a húst, gyorsan föltalálta a tüzet, majd egy egész csordányit elrabolt, hogy aztán csínyét leplezendő a bölcsőbe visszamásszon; most hát a vállára emelte a kicsit, éppen úgy, ahogy egykor Apollon tette ezt vele, és fölvitte az istenekhez, leljék kedvüket benne ők is.

Leginkább Dionysos örült a jövevénynek, s rögtön Pánnak nevezték, ugyanis a halhatatlanok nyelvén e szó a mindent, a mindenséget jelenti, s ezek szerint, ha nem tévedünk, a szót benne látták a legteljesebben megtestesedni.

Csakhogy a szép ifjú alak, ki képem középpontjában ült, bárha egyik kezével hétágú sípot emelt a szájához, pánsága félreérthetetlen jelét, kinek tehát az elbeszélések szerint éjszaka a nimfák táncát kellett vezetnie s aztán a reggelt is elhoznia, ki dühös, gonosz isten, s haragját különösen akkor engedi szabadjára, ha déli álmában zavarják, mikor is a tölgy jótékony árnyában hever, másrészről azonban a legbarátságosabb isten, vidám, jótékony is, játékos, termékenyítő, tréfát és zenét, zajt kedvelő, ám hiába utalt annyi jel arra, hogy akit itt látok a képen, Pán lenne, mégsem szabadulhattam a kételytől, hogy talán mégsem a hatalmas phallikus isten ő, csakhogy akkor ki más? s a kérdésre csaknem lehetetlennek tetszett elfogadható módon válaszolni, hisz nemcsak leveles botot tartott a másik kezében, azt a leveles botot, melyet a hagyomány szerint Hermes kapott Apollontól a lantjáért cserébe, hanem se szőrös nem volt a teste, se szarvak a homlokán, és nem volt patája se, hacsak nem a lábát kutyaként őrző csinos kecskebak jelképezte mindazt, ami emberi simaságúra festett testéről hiányzott; nagyon is jól ismerjük azon művészeket, kik szépséggel ruházzák fel a csúnyaságban teljest, mert rettegnek szőrösnek, patásnak és szarvasnak látni a mindenségnek elnevezettet, persze nevetséges emberi gyengeség, no de nem állt módomban nem lehetségesnek tartani, hogy a kép festője e megmosolyogni való gyengesége folytán igyekezett félrevezető módon megszépíteni az istenek történetét; másfelől azonban hiába az a nyomorult leveles ág, ha mégse lehetett azt állítani, hogy Hermes lenne, mert akkor meg hogyan került a síp a másik kezébe, fölöttébb zavaros volt az egész história, s bizonyára nem foglalkozom annyit vele, ha éppen e zavar tisztázása nem tartozik oly szorosan tervezett elbeszélésem előmunkálataihoz, töprengtem, kutattam, játszottam a lehetőségeimmel, kísérleteztem, s ezzel egyben kíméletesen húztam az időt, mert féltem fejszémet a túl nehéz feladat rönkjébe belevágni, ha pedig netán sikerült valamiről végleg eldöntenem, hogy ez majd így vagy úgy lesz, akkor mindig fölmerült egy újabb ötlet, miként az is, hogy na jó, tán valóban nem Pán ő, nem is Hermes, de akkor maga Apollon, kiről az a történet járta, hogy egykoron maga is beleszeretett Dryopéba, annak rendje és módja szerint üldözőbe vette, mivel azonban a szép tölgyleány kötelességtudón vonakodott a kedvére tenni, a fölgerjedt Apollon teknősbékává változtatta át magát, hogy így kerüljön a játékos kedvű nimfák kezére: Dryopé a kis teknőcöt szép mellére tette, ott ő gyorsan kígyóvá változott, s a palást alatt egyesült vele; ám ötletem buboréka hamar elpattant, mert ha így lett volna, akkor meg hogyan került Dryopé kezébe a lant, ha mint arról már szóltam, a lantot Hermes készítette, mikor is születése reggelén a barlangból kijött, s ez az esemény jóval későbbre esik.

Kérdésem kérdés, minden ötletem ötlet maradt volna, ha nem találom oly különösnek a másik két nimfa viselkedését a kép bal oldalán; egyikük, miként a barna bőrű ifjú, szintén egy fehér kövön ült, vörös palástban, kis dobot tartott az ölében, a kezében két ütőt, arca azonban hiányzott, a festék egyszerűen lepergett ott a falról, ám testének helyzetéből meg lehetett állapítani, hogy mikor még arca volt, egyenesen előre nézett; ő az, ki a képből kinéz, ránk néz, s bárhová lépünk is a kép előtt, talán szigorú, talán elnéző, talán gyengéd tekintetével mindenhová követ, de az arctalan nimfánál is jobban izgatott a másik, ki türkiz palástban közvetlenül mögötte állt, e jelenetben ugyanis ő volt az egyetlen, ki érdeklődést mutatott azon ifjú iránt, kit az imént még merészen Pánnak neveztem, a legszebb nimfa hármójuk közül, telt arcocska, tiszta homlok, koszorúba fölfogott laza szőke haj, törékeny, finom alkatú, csípőjét kissé előretolva, karját a hátán összefonva állt, ami mindenképpen nyugalomra, felkínálkozásra, biztonságra utal, szeme óriás, barna és meleg, kicsit szomorú, a vágyakozás szomorúsága ez, s ugyanakkor! szinte fölkiáltva a fölismerés örömétől, rájöttem arra is, hogy ugyanazon szomorúság tükröződik az ifjú tekintetében, aki azonban elfordítva a fejét, szinte tudomást se véve a mellének domborulatát súroló, vágyakozással teli pillantásról, a lantját pendítő Dryopé válla fölött nézett ki a képből, s mivel ez egyáltalán nem volt véletlen egyezés, az is nyilvánvaló, hogy ő is valakit nézett, mint ahogyan őt is nézte valaki; valakit, aki azonban nem látható, mert talán nem is itt a tisztáson, hanem az erdő fái között áll.

S engem valójában az erdő érdekelt, hol e lehetetlen szerelem lehetséges lenne, még ha nem is történne meg, erről szerettem volna írni.

De még mindig visszatérve a képhez, s remélve, hogy a későbbiek fényében világossá válik, mért foglalkoztatott e jelenet olyannyira, holott elbeszélésemben még csak meg sem említettem volna a faliképet vagy szereplő személyeit, most azonban Salmakist véltem fölismerni a háttérbe húzódó nimfa alakjában, s e név aztán táplálékot adva izgatott érzelmeimnek, mintha a rejtvény megoldásának kulcsát adná kezembe, egy harmadik, legalább oly bonyolult elbeszélést juttatott eszembe, helyben vagyunk, gondoltam elégedetten, Hermesnek ugyanis, mint az ismeretes, van egy másik fia, bár a fiúi név már önmagában is kétséges azon lényt illetően, ki az Aphroditéval való szerelméből származott; már csak azért is, mivel kettőjüknek bizonyos genealógiák szerint testvéreknek kell lenniök, Uranosnak, az éjszakai égnek és Hémerának, a nappali fénynek gyermekei, s nem csupán testvérek, de egyenesen ikrek, hiszen tudjuk azt is, hogy születésük a holdhónap negyedik napjára esik, s így szerelmük gyümölcsében is egyenlő arányban keveredik arcuk, testük és jellemük minden vonása, mint mikor zubogva összeömlik két bővizű patak, egymásban vannak, s ki tudná már elválasztani a víztől a vizet! következésképpen benne egyenlő arányban keveredett, mit a mi nyelvünk lánynak és fiúnak nevez, ami azonban bizonyos istenekben nagyon is egyértelműen együtt áll, s hogy a nőinek és a férfiúinak ezen isteni keveredése félreérthetetlen legyen, e gyermek még a nevében is egyenlő arányban kapta meg apja, Hermes és anyja, Aphrodite nevét.

Immár mindenki sejtheti, hogy kire gondolok, igen, Hermaphroditos volt az újszülött, kit rögvest születése után az Ida hegyének nimfáira bízott Aphrodite, s azok föl is nevelték rendesen, már megint egy anya, ki elhagyja gyermekét, ám ha megütődésünkön úrrá leszünk, akkor azt kell mondani, hogy az istenek számára így természetes, mindenki magában teljes, s ez adja közösségüket, amivel mintha azt mondanám, hogy már az istenek is született demokraták, ám ott folytatva, hol elbeszélik nekünk Hermaphroditos történetét, mire fölserdült, oly vakítóan szép lett, hogy voltak akik magával Erosszal tévesztették össze, s ezért úgy gondolták, hogy Eros, és Hermes ágyékának és Aphrodite méhének gyümölcse, ami persze valószínűtlen; aztán tizenöt évesen vándorútra kelt, bejárta egész Kisázsiát, s furcsa szokása szerint mindenütt a vizeket csodálta, míg el nem ért Káriába, hol egy csodás forrás partján Salmakisra rátalált.

S ezen a ponton bizony összekuszálódik harmadik történetünk is, mert oly sokféle változata ismeretes, hogy pontosan érezzük a valódi eseményeket egyre jobban elhomályosító időt, ami persze szintén az elbeszélések természetéhez tartozik, mivel emberi emlékezetünk határait vonja meg, ám ha következtetéseinkben nem tévedünk, akkor arra gondolhatunk, hogy a tiszta forrás kis tavacskát képezett, ahol fölfakadt a földből, és türkiz leplében Salmakis e tavacska tükrébe nézve fésülgethette hosszú haját, mikor pedig kifésülte már az éjszaka gubancait, hogy fölkoszorúzza, valamiért nem tetszhetett neki, avagy a tó tükre fodrozódott, megzavarta a tükrözést, ezért hát lebontotta, fésülte megint, mindig újra, ma bolondnak mondanánk, semmi mást nem tett, fésülködött, így telt élete, mivel pedig egy forrás nimfája volt, egyáltalán nem állítható, hogy számolatlanul.

És miként minden jelentősnek ígérkező emberi találkozásban is, az első pillanat, maga az észrevétel, a másik váratlan jelenlétének észlelése, a lehető legjelentéktelenebb, mondhatni észlelhetetlen mozzanat, na, nem véletlenül! hiszen a következőkben két egymásnak teremtett és az istenek által egymáshoz vezérelt lény fogja fölismerni a másikban önmagát, mivel azonban önmagát pillantja meg a másikban, nem kényszerül arra sem, amihez közönséges, hétköznapi kapcsolataiban már olyannyira hozzászokott, nevezetesen, hogy kilépjen önmagából, kitekintsen, a másik jelenléte miatt megbontsa önnön személyiségének határait, nem, a két különálló személyiség ilyenkor bontatlanul hatolhat egymásba, nincsen határa annak, minek határozott határa van! s később, visszatekintve e jelentőségteljesnek bizonyuló pillanatra, egyszerűen olyan érzése támad az embernek, hogy akkor bizony különös módon nem vette észre, egyáltalán nem vette észre, amit pedig nagyon is észrevett, s valahogy így, az ő isteni esetükben is: Hermaphroditos a vizet nézte, és ekként a víz tükrében fésülködő Salmakis nem volt más neki, mint e végtelenül vonzó víz egészének egyik tulajdonsága, mondhatni részlete, amit látott ugyan, de hát mennyi minden tükröződött még a vízben, az ég, a kövek, a lassan vonuló felhők fehérje, a sűrű sás, Salmakis pedig, ki saját arcát, folytonos fésülködését figyelte, mintegy mellékes körülménynek tekintve, hogy arcán, karjának csupasz színén és a fésű csillanásain kívül látja még e tükörkép alatt a lágy uszonycsapásokkal haladó halak elvillanó ezüstjét, a tófenék homokjának aranyló redőzetét, számára hát nem volt több e tükröződésben Hermaphroditos megjelenése sem, mint mikor mondjuk egy vízipók hosszú lábain alig belemélyedve a víz felületébe s parányi hullámokat szelve átfutott az arcán; Hermaphroditos abban a pillanatban nem gondolt semmire, szomorú volt, végtelenül szomorú, olyan szomorú, mint mindig is, a szomorúság pedig megakadályozza, hogy részleteikben gondolkozhassunk a dolgok felől, benne ugyanis a teremtés nem csupán egészben adta azt, amit bennünk külön, hanem még a vágyakat is megkapta ráadásként, ám ő nem ismerhette a vágyak kielégítésének nemesen izgalmas kis játékait, hisz minden vágy rögtön a céljánál volt benne, úgy is mondhatnánk, hogy a teremtés megtagadta tőle a közönséges kielégülést, mert ő maga volt a teremtés kielégülése, s innen e szomorúság, ama végtelen szomorúság, mely másrészről megerősítette azon föltételezésemet, hogy persze nem Hermest, nem Pánt látom itt a képen, kik köztudottan vidámak és vadak, s a szomorúság nem volt Apollon tulajdonságai között sem föllelhető, mert ő ugyan azonos hévvel vonzódott istennőkhöz és isteni ifjakhoz, nimfákhoz és közönséges pásztorfiúkhoz, ám nem tudunk olyan esetről, mikor ne tudta volna pontosan, miként oldható magába e kétnemű világ, nem, a szomorúság egyértelműen Hermaphroditos tulajdonsága, döntöttem el magamban, az ő kivételes tulajdonsága, ki most itt áll nagy pillanatában, mikor a meglepett Salmakis, anélkül, hogy saját tükörképétől elszakadna, az ölébe engedi fésűjét; még mindig nem egymást nézik, habár látják egymást, és Salmakis akkor gondol arra, ami a későbbi elbeszélésekben oly sok tévedés forrása lesz, hogy Erost láthatja itt, amint vízipókként csúszik arcára szépséges arca, és Salmakis bizony elég tekintélytisztelő ahhoz, hogy nyomban belészeressen, amolyan antik kékharisnya ő, ám teljesen lényegtelen a miért és a hogyan abban a pillanatban, mikor egymáson a két tükörkép, szem a szemben, orr az orron, szájban a száj, homlokban a homlok, s amit a szomorú Hermaphroditos addig soha nem érezhetett, most érzi, isteni ordításokat fullaszt egymásba a két ajak! érzi, mint minden közönséges halandó, ki önmagából a másikba ér, gondoljuk el! miközben minden moccanatlan, mégis vihar és villám és dörej és a tengerbe zúduló sziklahegyek robajlása, gondoljuk el! micsoda kéj lehet, mikor egy kerek isten szakad ki önnön határain, mert Salmakis a tükörképét veszíti el ama pillanatban, Hermaphroditos a vizet, mindketten azt, aminek birtoklására teremtve vannak, s így azon sincsen csodálkozni valónk, ha egymásban oly közönségesen, mint mi halandók, még akkor sem tudnak megmaradni, ha az elbeszélés tökéletesen beteljesült szerelemről beszél is.

Mikor azonban idáig érve, mintegy megkíséreltem összefoglalni magamnak, hogy mit tudok és mit nem tudok e rejtélyesen szép ifjúról, ki Dryopé válla fölött kitekintve, valakit vágyakozón figyel, miközben Salmakis ugyanilyen vágyakkal eltelve figyeli őt, s világos lett az is, hogy egyikük sem érheti el soha a vágyott személyt, istenek! de akkor meg mi értelme az egésznek? ha egyáltalán szabad lenne ilyen bárgyú kérdéseket föltenni tinéktek! mert éreztem, hogy éppen úgy eltévedtem saját érzelmeimben, miként a képen ábrázolt figurák is a legnagyobb zavarban voltak egymással és önmagukkal; Salmakis tekintetében durván és közvetlenül, preciőzködő művészkedésem minden áttétele nélkül föl kellett ismernem jegyesem, Helen tekintetét, amint vágyakozón, szomorún, megértőn, minden mozdulatomat és gondolatomat igyekszik magába inni, kisajátítani, miközben én, az átkozott és az elátkozott, a szeretetre képtelen, szeressem őt bármennyire, hasonlón az ifjúhoz, még ha szépségben sajnos nem is vetekedhetem vele, nem őt nézem, e szerelemért nemhogy hálás nem vagyok neki, hanem kifejezetten idegesít és taszít és undorít, valaki mást nézek hát, persze, valaki mást! s ezennel még azt a hangzatos kijelentést is megkockáztathatom, hogy e valaki azért izgat az ő kézzel fogható szerelménél is jobban, mert nem valamely meghitt családi fészek révjébe, hanem ösztöneim legsűrűjébe ígér elvezetni, egy őserdőbe, a pokolba, vadállatok közé, az ismeretlenbe, ami az ismertnél avagy kiszámíthatónál és beláthatónál mindig fontosabbnak tetszik nekünk; ám ezen érzelmi zűrzavart figyelve önmagamban, egy másik, legalább ily durván és közvetlenül a saját életemből fölmerülő történetre is gondolhattam akár, a fenébe már az antik történetekkel! egy szagos asszonyra, kinek nevét itt jó híre érdekében titokban kell tartanom, arra az asszonyra, aki minden akaratom, elhatározásom és szinte minden vágyam ellenére titkos életem középpontjában állt, oly keményen, szépen és ridegen, ahogyan a végzetet szokás ábrázolni divatosan antikizáló képeken, még Dryopéra emlékeztetett leginkább, ő volt, ki szerelmemet nem tudhatta viszonozni az én égésem hőfokán, mert ő maga azon férfiba volt oly szerelmes, mint én őbelé, kit készülő emlékirataimban némi megtévesztő szándékkal atyai barátomként említettem és a Claus Diestenweg nevet adományoztam neki, eltitkolandó valódi nevét, már csak azért is, mert mindenképpen szerettem volna elbeszélni róla, hogy ő viszont nem ezt az asszonyt szerette olyan szerelemmel, ahogyan én szerethettem volna, s ahogyan ő hiába őt, hanem engem szeretett, engem kívánt őrült szerelmével, s ha olykor engedett egyáltalán az asszony szerelmes szenvedélyének, akkor csak azért, hogy érezhessen valamit abból a szerelemből, amit én tápláltam az asszony iránt, mintegy helyettesítsen engem, részesüljön abból, amit én megtagadtam tőle, engem szeretett az asszonyban, míg én arra kényszerültem, ha az asszonyt valamiként, ha csak egy egészen kicsit is meg akartam magamnak tartani, hogy legalább barátomként, atyámként szeressem őt, s ezáltal érezzem, milyennek kéne lennem ahhoz, hogy az asszony csak engem szerethessen; s bár ennek a történetnek az ideje korai ifjúkoromra esik, közvetlenül annak utána bonyolódtunk bele, hogy apám szörnyű tette és azt követő öngyilkossága után Berlinbe érkeztem, mígnem aztán egy újabb rettenetes tragédia, ha nem is tudta elsöpörni hatását, de mindenestre lezárta e kis történetet hármunk között, akkor pedig, mivel nem volt erőm vagy merszem belehalni, új életet kellett kezdenem, ám milyen puszta, üres, józanul polgári és kicsinyesen hamis lett ez az új élet, avagy gondoltam, éppen az ilyen vagy ehhez hasonló legvégső emberi zűrzavar lenne, az elérhetetlennek eme borzalmas rándulása lenne az a történet, melyben az ember a legközelebb kerülhet ahhoz, mi isteni lehetne benne? – ezt kérdeztem, a tragédia? csak a tragédia? ám akkor már megint minek ez a sok hiába fölhalmozott anyag, jegyzet, ötlet és papír és gondolat, hiszen a tragédián túlról az istenekben intjük önmagunkat, de mi magunk közel sem vagyunk istenek, következésképpen nem csak arra nem tudok én válaszolni, hogy ki ez az ifjú a képemen, hanem azt se tudhatom, hogy mindez miért érdekel? hogyan tudhatnék túljutni azon, amin túljutni csak nekik lehet!

Mégse tudtam megszabadulni a képtől.

Mint ki rejtvényt fejt, s nem csak a lehetséges bizonyítékokat, hanem az összes kizáró tényezőt is figyelembe kell vennie, újra és újra megállapítottam magamban, hogy tényleg oly szép, mint Eros, szépsége tartott fogva, és mégse ő, szomorú, miként Hermaphroditos, ám Hermaphroditos se lehet, ha Pán sípját és Hermes botját tartja kezében, viszont, gondoltam újabb ellenérvként, támadva a megfoghatatlant, miközben kedvtelve nézegettem a miniatúrák finomságával megfestett phallosát, Pán csak azért se lehet, mert a hatalmas phallikus istent soha nem szokás ily nyugodt szemérmetlenséggel, széttárt combokkal ábrázolni, őt szemből soha! őt mindig oldalnézetből látjuk, vagy egy olyan mozdulata közben, mely a szeméremtestet elrejti előlünk; ez így logikus és természetes, ő ugyanis egészében, a szarva csücskétől a patája sarkáig maga a phallos, következésképpen a legnagyobb képtelenség, sőt a legnevetségesebb kísérlet lenne, ha bárki a maga kicsinyes emberi ítélete szerint óhajtaná eldönteni, hogy milyen az, mondjuk kicsinek vagy nagynak, barnának, fehérnek, vékonynak, vastagnak festené, azt állítaná róla, hogy lecsüngő heréin amúgy félrelógó vagy netán vöröslő bunkóként mered föl; az én képemen csinos kis ékszer inkább, érintetlen, miként egy újszülötté, szőrtelen, akár egész teste, melyen olajtól kenten csillog a feszes bőr, s mikor immár nem volt mit mérlegelnem, mert nem volt a képnek olyan részlete, melyet szabad szemmel vagy nagyítómmal ne vettem volna a legalaposabban szemügyre, s nem volt olyan vonatkozása sem, mit ne igyekeztem volna tudós könyvek segítségével tisztázni a magam tudatlanságának és műveletlenségének homályából, rájőve végre arra is, hogy teljesen mindegy nekem, mit ábrázol e kép, nem is történetük érdekel, hiszen Apollon, Hermes, Pán és Hermaphroditos története éppúgy egymásba folyik, mint mindaz, amit én szándékoztam elbeszélni magamról, ez így is van rendjén, és mégcsak nem is esendő testük érdekel, hanem mintha tervezett elbeszélésem tárgya lenne azonos a kép tárgyával, s e tárgy talán a tekintetükben a leginkább megfogható, a tekintetükben, mely a testükhöz kötötten tárgyias ugyan és mégse testi már, már túl van valamiként a testükön, na mindegy! erről beszélhetni viszont el kéne indulnom oda, ahová az ifjú néz, ahová nézek, az erdőbe, megnézni, ki áll ott a fák között, ki az, kit ennyire és ilyen reménytelenül szeret, miközben valaki más ugyanilyen reménytelenül szereti őt, s ez mi? mi ez? így pedig megint és újra az eredeti kérdésnél vagyunk, ám nem tudhatom saját életem kétségtelenül balga kérdéseit holmi antik faliképek mögé rejtve megnemesíteni, mert minduntalan előmásznak, jó, akkor nincsen tovább, akkor beszéljünk róla, álca nélkül, beszéljünk arról, ami a sajátunk, a saját testünkről és a saját tekintetünkről, összeborzadtam a gondolattól, és hirtelen fölfedeztem azt is, amire ez idáig vak volt a szemem és nagyítóm lencséjével is hiába tapogattam az ifjú vádliját, lába ujját, karját, száját, szemét, homlokát, vonalzómmal hiába mértem be tekintetének irányát, s körülményes számításokkal hiába határoztam meg ama rejtélyes alak helyét is, ha nem vettem észre, egyszerűen nem vettem észre, hogy nem két göndör tincs hullik a homlokába, hanem bizony két szarvacska az, s akkor mégis Pán, biztosan, semmi kétség, csakhogy e bizonyosság már egyáltalán nem érdekel.

És még nem is az erdő.

Ha alkonyatkor Weissenburger utcai lakásom ablakában álltam, s magam előtt is bizonyos szórakozottságot tettetve, bármikor képes legyek visszahúzódni függönyöm szárnyai mögé, ne kelljen szégyelljem leselkedésemet, s így persze zavartalan tanúja lehessek egy hetente kétszer megismétlődő jelenetnek, akkor ugyanazt a finoman vibráló izgalmat éreztem magamban, mint a kép tanulmányozása közben, mert miként egy antik elbeszélésben, mely mozogjon a legelvontabbá és legáttetszőbbé párolt emberi történésekben, mindig nagyon tárgyiasan és földhözragadtan meg van nevezve a történés időpontja és helyszíne, ugyanúgy az én kis utcai történésemnek sem csupán alkonyati órája volt biztos, hanem az is, hogy mindig a keddi és a pénteki napon; menetrendszerűen jött hát az izgalom, a garatban, a gyomorban és az ágyék környékén is; és nem tudom pontosan, hogy melyik kép volt a fontosabb, az antik falikép-e avagy amit valódinak nevezve az ablak üvegén át láthattam, az élő, mindenesetre itt kezdtem volna az elbeszélést, ennél a jelenetnél, ámbár magát a megfigyelőt és szerelmi felinduláshoz hasonló alkotói érzéseit mindenképpen szerettem volna kihagyni a játékból, nem úgy kezelni tehát a történetet, mintha azt valaki látná, hanem a maga közvetlenségében, ahogyan lezajlik, mindig szabályosan, ismételve önmagát; kocsi érkezett; a szomszédos Wörther téren már a gázlámpák is égtek, a lámpagyújtogató embernek azonban még meg kellett kerülnie az egész teret, hogy villás botjával a csúcsos üvegbúrákat lenyitva, majd ugyanazon villával fölsrófolva a kékessárga fényeket, elérjen ide az utcánkba, még nem volt azonban sötét, a nappali fény még nem távozott el egészen, mikor az utcát szegélyező fiatal platánok árnyékában, a szemközti hentes pinceboltja előtt megállt az a fehérre festett, zárt kocsi, s a bakról, a lovak gyeplőjét a kocsi fékjének kifényesedett botjába akasztva egy karcsú fuvaros leugrott; télidőn avagy ha hűvösen fújt a szél, gyors mozdulattal két szürke pokrócot húzott elő az ülés alól és a lovak hátára terítette, hogy míg a jelenet lezajlik, a kiizzadt állatok meg ne fázzanak, ha azonban meleg volt, ősz, tavasz, vagy épp a nyár langyosuló esti vöröse csúszkált még a fuvallatokkal a fák között és a szegényes bérkaszárnyák elfeketedett oromzatán, akkor ez a mozdulat elmaradt, s ostorát előbb a csizmájához csattintotta, majd a gyeplő mellé betűzte; a három nő viszont mindig ott állt már ilyenkor a kocsi mellett a járdán, s mivel a negyedik emelet magasából, a tető árnyékából néztem le rájuk, a kocsi nem takarta ki vidáman szép alakjukat; fejük egymás után bukkant föl az imént a pincebolt mélyébe vezető meredek lépcső garatjában; hármójuk közül az egyik testesebb volt, de közel sem kövér, az anya, ki legalábbis ilyen távolságból alig látszott idősebbnek két hajadon leányánál, amolyan nővére inkább a két ikerlánynak, akik persze mozdulataikban és formáikban a megszólalásig hasonlók, csupán ha közelebbről láthatta őket az ember, voltak hajuk színéről megkülönböztethetők, míg az egyik hamvasan szőke, addig a másik szőkeségét valamely vöröses árnyalat sötétítette el, ám ugyanazon kissé buta kék szemek az arcocskák fehéren telt terében, ismertem őket, bár még soha nem ereszkedtem le a fehér csempével kibélelt bolt hideg ölébe, olykor láthattam őket az utcán, mikor a déli üzletszünetben egymásba karolva, szoknyájukat egyenletesen ringatva a derekuk körül, sétálni mentek ki a térre, avagy belestem a rácsos pinceablakon, és ők a pult mögött állva, mint két vad istennő, könyékig föltűrt ingvállakban valami véres húsokat trancséroztak éppen; derék háziasszonyom, Hübnerné jóvoltából pedig, ki természetesen főzött is rám s a felvágottakat, húsokat ott vásárolta náluk, mindent tudtam is róluk, amit konyhai pletykálkodásokból tudni lehet, még ha elbeszélésemben ezekről az utcaszerte ismert személyes vonatkozásokról nem kívántam is szólni, mert engem a jelenetnek inkább a puszta lefutása, mondhatni néma koreográfiája, s az ebből kibontakozó izgalmas kapcsolatok rendszere érdekelt.

Az Eldenaer utcai nagy vágóhídról érkezett a kocsi.

A fuvaros nem lehetett több húszévesnél, csupán alig valamivel idősebb hát a lányoknál, s így még nem veszítette el ama kamaszos rugalmasságot, melyet a nehéz testi munka az évek múlásával majd bizton elrabol tőle, bőre fényesen barna, haja meg oly fekete, hogy csillogni látszott, s mindig gombolatlan ingéből vadul sötét szőrzet göndörödött elő, a három nő meg azért is hasonlított olyannyira egymáshoz ilyenkor, mert ruháik fölé kerítve vérfoltos fehér köpenyeket viseltek.

Ő, miközben rugalmas lépteivel a kocsi hátához került, lágyan arcul legyintette őket, egyiket a másik után, az anyát éppen úgy, miként a lányokat, ők pedig vártak már erre, mintha előre is élveznék az arcukon csattanó érdes tenyér melegét, nevetve követték, s miközben mentek, egymást is megpaskolták, megfogdosták, megcsipkedték kicsit, mintha rögtön egymás között is megosztanák, amit külön-külön kaptak a férfitól, ő meg kitárta a kocsi ajtaját, hogy fehér lepedőt kanyarítva a válla köré, melyet szintén nagy foltokban itatott át már a vér, elkezdjék kipakolni a kocsiból a megrendelt húsokat.

Míg a három nő a kisebb darabokat vitte, combokat, hosszú csíkokra szelt bordát, félbehasított fejeket, kék zománckannákban a belsőséget, májat, szívet, lépet, gyomrot, vesét, addig a fuvaros némi nékik játszott könnyedséggel emelte vállára és cipelte le a pincébe a fél disznókat és a harmadolt marhákat, no, és itt kezdődött volna az én történetem valódi bonyodalma, mert láthatólag a legnagyobb figyelemmel, szépen és egyenletesen dolgoztak ugyan, és mégis minduntalan megtalálták a módját annak, hogy egymáshoz érjenek, meglökjék, megtaszítsák egymást, sőt, a segítségnyújtás leple alatt a fuvaros mellének, nyakának, karjának és kezének csupasz bőréhez valahogy hozzáérjenek, s ha megtörtént, akkor mintegy láncban adják tovább egymás között az érintések élvezetét, olykor ügyesen rátapadjanak testére, ám tegyék ezt bármily ravaszul és mohón, nem úgy, mintha a játéknak csupán ez lenne célja, s aztán céljukhoz érve kielégülnének benne, hanem akárha egy teljesebb és tisztább érintkezés bevezetője lenne, valami nagyobb játéké, melyet fokozatosan kell előkészíteniük; ezt azonban már nem adatott meg látnom, mivel hosszú percekre, olykor félórákra is eltűntek a pince mélyében, a húsokkal teli kocsi ilyenkor őrizetlenül nyitva maradt az utcán, és néha felborzolódott szőrű kutyák, éhségtől csapzott macskák jelentek meg a képben, szaglásztak, hullott vért, cafatot kerestek, ám furcsa módon soha nem kockáztatták meg, hogy a kocsiba beugorjanak vagy fölmásszanak; én ott álltam fönn a függönyöm mögött szobám alkonyi homályában, türelmesen várakoztam, s ha nagyon sokáig nem jöttek elő, akkor képzeletemben valamiként kinyílt, kitágult a pince, s ők véres ruháikat testük eleven bőrének öltönyéig vetve le, amaz árkádiai mezőre jutottak, nem tudom miként, helyesebben, hogyne tudnám! elképzeltem egy földalatti folyosót, mely a város alatt vezeti ki őket a szabadba, ahol aztán a két kép egyszerűen összecsúszhatott, a megfigyelésből átcsúszott az elképzelésbe, tiszták voltak, ártatlanok és természetesek, s itt bonyolódott volna meg elbeszélésem e bárdolatlanul szép férfi és a három nő között.

Már csak azért sem szerettem, ha Hübnerné kopogás nélkül behatolt szobámba, mert e keddi és pénteki alkonyatkor az élőképet, majd a vibráló hiányból támadó elképzelést figyelve, csaknem minden alkalommal oly erős testi felindulásban volt részem, hogy magamat csillapítani, ami másrészről az önélvezés szükségszerű fokozását jelenti, kénytelen voltam benyúlni nadrágomba és magamhoz érni; nem mozdultam el ugyan a függöny ívesen félrevont szárnya mögül, a feszültséget mintegy a leleplezéstől való félelemmel fokozva ott maradtam, s miközben öt ujjammal finoman átfogtam köntösömet is kifeszítő, fölmeredt szeméremtestemet, egy óvatos ínyenc modorában persze, egyszerre közelítve, a tenyér melegébe emelve a lágy heréket és a vérbőségben megkeményedőt, mintha eredeténél, a mélyben ragadnám meg, mi felszínre tört, de bizonyos ravasz önuralomról téve tanúságot, továbbra is a legszigorúbb figyelemmel követtem az utca eseményeit, most a csendjét, a történés hiányát és mit sem sejtő járókelőit; nem akartam gyors kielégülést, a késleltetéssel kellett megtartanom magam a valóságos látvány és alkotó képzelgésem határán, a görcsös rándulások borzongásával rámfutó kéj, a mag felbuggyanása épp azt vette volna el tőlem, ami a határtalan és időtlen élvek elképzelésével táplálta a test folyamatos örömét önmagában, így viszont késleltetve, nyújtja az önélvezet idejét, a saját testem érzete által tudtam hozzáérni idegen testek öröméhez, mondhatni, hogy szégyenem órája így vált az emberi közösség, az alkotás órájává, következésképp fölöttébb kellemetlenül érinthetett volna, ha egy ilyen pillanatban a derék Hübnerné netán a szobába lép; és nem csupán az utcát láttam, hanem a pincében voltam velük, én voltam a férfi és én voltam a három nő is, saját testemen éreztem érintkezésüket, egyre nemesebbé komolyodó játékukat azonban ama tisztásra tolta át a képzelet, mert ott volt a helyük, Pán lett a fuvarosból, anya és leányai nimfákká változtak át, ám ebben nem volt semmi fellengzősen hamis, mert tisztában voltam azzal is, hogy e meghitt mező nekem nagyon ismerős, egyáltalán nem ismeretlen helyre vezet a képzelet, hanem csupán kissé vissza az időben, arra a helyszínre, mely a heiligendammi nyarak emlékeként él bennem.

Antik faliképem e valódinál valódibb tisztásra csupán halványan emlékeztetett.

Mert ha a gát oldalán, minduntalan megcsusszanva a billegő köveken, leereszkedett az ember és egy keményre taposott ösvényen, karját óvón maga elé emelve, az éles sás ne csapjon szemébe, áthatolt a lápon, ott, hol egykor egy kies öblöcskében, mint ezt már említettem, magam is megleptem gyermekkori játszópajtásomat, a kis Stollberg grófot, amint a tocsogós füvön elheverve a fütyülőjével foglalatoskodik; hanyatt hevert, nadrágja térdig letolva, feje hátravetve, hunyt szemmel és nyitott szájjal, szalagos matrózsapkája az egyenletes mozdulatoktól valamiként lecsúszhatott a fejéről s bután fönnakadt egy fűcsomón, míg sötétkék szalagjai a vízbe lógtak, csípőjét enyhe hídba emelte, combjait annyira vethette szét, amennyire a térdébe akadt nadrág engedte, s ujjai gyors rángatásával húzogatta kicsiny makkjáról az előbőrt, minden kicsi és minden jól formáltan csinos volt őrajta, lehúzta, visszahúzta, mint valami vörösfejű állat állt ki tenyeréből, majd eltűnt a fejecske, arca pedig valahogyan az ég felé volt feszítve, olyan benyomásom támadt, akárha ívbe feszült törzsével, nyitott szájával és kissé görcsösen lehunyt szemével egyenesen az éggel társalkodna, miközben lélegzetét visszafojtva a legbensőségesebben önmagába fordult; s mikor döbbenten, a magam felindulásától felháborodottan kérdőre vontam, a maga csinosan vidám módján készségesen beavatott az önnön testünkből nyerhető kéj kellemes praktikáiba, mondván, hogy semmi baj, nem érti haragom, inkább csináljam én is vele, és majd nézzük közben egymást, mert ez a dolgot talán még jobbá teszi; ha tehát itt, az ösvényen ment az ember, akkor jó tíz percnyi gyaloglás után, a láp fojtott és néma levegőjétől némiképp elfulladva, el lehetett érni ama tisztást, hirtelen nyílt ki előttünk a táj, távolban az erdő, melyet régiesen nagy vadonnak neveznek, s ahová, ha sikerülhetett volna elbeszélésemet megírnom, tiszta mondatokban elvezettem volna négyüket.

Vele pedig, kihez attól kezdve, közös titkunk miatt, nem csupán még mélyebben vonzódtam, de akitől természetes módon tartottam is, csaknem gyűlölve őt közös titkunk miatt, gyakran megtettük ezt az utat, ami másrészről mindig a halállal való kacérkodást jelentette nekem, mert nem tudtam nem gondolni arra, amit egyszer Hilde suttogott, akárha tudná, miről beszél s amiről beszél, milyen kényes ponton érint! nevezetesen, hogy „aki az ösvényről a lápra lép, az bizony halálfia”.

De mentünk, mert ürügyet kellett találnunk, hogy eltüntessük magunkat a sásban, az pedig, hogy a tisztáson van Köhler doktor csigakertje, ott nézelődni, a csigákat figyelni, a szolgákkal vagy magával a tudós doktorral értekezni a csigák élettanáról, igazán kitűnő ürügyet szolgáltatott, legkedvesebb szórakozásunk álcája lett, cinkosaink a csigák, s bizonyára e korán vállalt hazugság lápjából emelkedtek ki azon kísértetek, akikről ijedten beszámoltam apámnak.

Ahhoz, hogy elbeszélésemet megírhassam, az életemet kellett volna valahogy megoldanom, feltörni és feloldani az öncsalások minden rétegét.

Mivel azonban a percek, az órák maradtak bennem megoldatlanul, a testem érzete lett a legellenségesebb, ideje hiába telt, annyi vágy, s oly különbözők, egymással összeegyeztethetetlenek élték benne saját életüket, amit a fejemmel nem tudtam sem követni, sem ellenőrzésem, tehát a hatalmam, az értelem hatalma alatt megtartani, nem tudhattam hát megteremteni az érzékiség és a gondolkodás nékem való arányát magamban, ami aztán a szavak tiszta, átlátható és egyedül lehetséges rendszerében találhatott volna formát magának, nem, ez nem sikerült, következésképpen gyengéd társként kísérte minden percemet és órámat a test önkezű megszüntetésének gondolata, ami viszont épp azért nem lett soha több, mint kacérkodás, mert a vonzalmak, képzelgések, vágyak, maga az irodalmi becsvágy és a titkos kis kielégülések feszültsége oly bőséges élvezetet nyújtott, testem élvezetét, mitől saját elhatározásomból botorságnak tetszett volna megfosztani magam; a szenvedés is élvezet, s így feszítettem túl a húrt, ezért kellett minduntalan elképzelnem halálomat, mely felold e feszültség alól, élvezni e feloldást, sőt, azt is bevallhatom, hogy annyira hozzászoktam már a szenvedés élvezetéhez, hogy a saját boldogságomat sem tudtam észrevenni tőle többé, mert lám, mikor például utazásom napjának délelőttjén jegyesemmel egymás karjában hevertünk a szőnyegen, mikor először nyitottam ki a szemem, és pillantásom azon fekete kézitáskára tévedt, melybe e tervezett elbeszélésemhez összehordott anyagot gondosan bepakoltam, még akkor is, gyönyörű testében hiába ömlött össze boldogságunk nedve, ott is, első határozott gondolatként az ötlött eszembe, hogy igen, most, ebben a pillanatban kéne megdöglenem, fölfordulnom, most kéne elpusztulnom, megszűnnöm, felszívódnom, s akkor nem hagynék semmi más nyomot magam után, mint néhány kellemkedő stílusban megírt novellácskát, karcolatot, melyek különböző irodalmi lapokban láttak napvilágot, s melyeket az idő majd nagyon gyorsan eltakarít mindenki szeme elől, ezt a lakkbőrrel bevont nyitott kazettát, mely nyers és mások számára megfejthetetlen módon őrzi életem valódi titkait, és talán a magot, mely most testének magjával megosztja magát.

Ha valaki illetéktelen kézzel beletúrt, belelapozott volna papírjaimba, s e valaki, e titkos ügynök, ki halálom után jelenik meg, hogy a hagyatékomban talált iratok alapján jelentést tegyen rólam, gyakran visszatért álmaimban, arca nem volt, s életkorát sem tudhattam pontosan megállapítani, viszont annál jellemzőbbnek és hangsúlyosabbnak találtam makulátlan ingmellét, magas keménygallérját, pöttyös nyakkendőjét, melyet szikrázó gyémánttű ékített, és főleg kissé kifényesedett szalonkabátját; hosszú, csontos ujjakkal turkált, gyakorlottan e műveletben, olykor a szeme elé emelt egy-egy papírt, amiből arra következtettem, hogy rövidlátó lehet, bár nem láttam, hogy szemüveget viselt volna, átfutott egy-egy mondaton, és a legnagyobb elégtételemre szolgált, hogy e mondatok között egészen másfajta összefüggéseket teremt, mint amilyen összefüggéseket én rejtettem a mondataim mögé, s nem csoda, hogy még őt is sikerült megtévesztenem, hiszen én magam jegyzeteltem úgy, hogy futó ötleteim, töredékeim és hevenyészett leírásaim a legkorrektebb polgári jómodor keretei között tartsák e papírokat, természetesen számolva azzal is, ha netán a jó Hübnerné kihasználva távollétemet, egyszerű kíváncsiságától hajtva mohón beleolvas az asztalomon fölhalmozott anyagba; magam is illetéktelenné váltam hát a saját életemben, mert bűnözőnek, szerencsétlen torzszülöttnek gondoltam magam, viszont tökéletes úriember óhajtottam maradni a világ szemében, én magam voltam hát a kifényesedett szalonkabát, a keményített ingmell és a nyakkendőn a tű, a feddhetetlenül üres polgári forma; miközben titkon, és saját ravaszságomra büszkén arra számítottam, hogy amennyiben kellő körültekintéssel halmozom föl a rejtjelezett élményeket, akkor majd a magamnál tartott kulcsot bedugva, bármikor föl tudom pattintani e zárat, ám a dolgok természete szerint oly jól sikerült a zár, hogy amikor végül sort keríthettem volna rá, szorongásaimtól már reszketeggé vált kezem egyszerűen nem találta a lukat.

Így maradt örökké és véglegesen rejtély, az én titkom, no, nem sajnálom nagyon! hiszen ami nem létezik, amit még úgymond nyilvános és egyezményes titokként sem nevezett meg senki, miért is foglalkoztatná a világot? rejvénynek és rejtélynek kellett maradnia, hogy vajon miért vittem magammal heiligendammi utazásomra ama két kis könyvecskét, Köhler doktor tudományos munkáit a helix pomatiaról, azaz az éticsigáról, s vajon milyen összefüggésben állhattak e csigák ama jelentéktelen utcai történéssel és a nagyszerű antik faliképpel.

Terveim szerint ugyanis e csigák, melyekről Köhler oly szárazon és szenvedélytelen mondatokban számolt be könyveiben, s amelyeket a gyógyház vendégei tucatszámra fogyasztottak el reggelenként, meszes házaikkal együtt péppé őrölve, kissé fűszerezve, citromozva, nyersen, mivel ez éppen úgy a kúrához tartozott, miként az alkonyati légzőgyakorlatok; a csigák, melyeket a doktor küllemük és felépítésük, életterük és tulajdonságaik szerint gondosan fajokba és alfajokba sorolt, e végtelenül magányos és fölöttébb élénk állatkák, kikből a megfigyelések szerint az egymással való érintkezés is a legmélyebb rettegést váltja ki, hosszú órákba telik, s az óra tán napokat, heteket, hónapokat jelent, míg fejük óvatosan finom tapintóival, majd később, a bizonyosságnak egy magasabb fokán, a szájukkal és fodorként lebegő talpuk tapintásával tudomásul veszik, hogy bizony egymásnak valók, és valamilyen nagyon lényeges kizáró oknál fogva nem kell dolgukvégezetlenül továbbmászniuk, másikat keresni; mert elvileg minden csiga minden csigával párosodhat, s ebben a tekintetben ők a natúra legkivételezettebb lényei, csupán ők őrizik és élik magukban a teremtés eredendő egyneműségét, hímnősek, mint a növények, a testükben őrzik azt, amire mi már csak homályosan emlékezhetünk; s talán innen kivételes finomságuk és félénkségük is, mindegyikük önmagában teljes, két teljességnek kell hát egymásra találnia, ami elképzelhetetlenül nehezebb feladat lehet, mint valamely közönséges kiegészülés, s amikor végre a legteljesebb kölcsönösségben kopulálnak, egyszerre fogadják be és töltik be a másikat, Köhler a legaprólékosabban írja le a folyamatot, stílusa felizzik a témán, akkor olyan erővel tapadnak egymásba, nem csoda, a legrégibb istenek ereje ez! hogy az elvégzett kísérletek bizonysága szerint, csupán egész testük szétszakítása árán szétválaszthatók; ők azonban éppen úgy nem jelentek volna meg elbeszélésemben, mint ahogyan a falikép szereplői sem, az élettanukra vonatkozó stúdiumok szintén az előmunkálatok részét képezték, ez is olyan anyag volt, mely táplálja ugyan a művet, de aztán magában a műben már nem kimutatható, s efféle titkos anyag minden valamirevaló műalkotásban van, bőségesen; vagy megjelentek volna tán, ám akkor csak valamely félrevetett s nem túl fontosnak tetsző kép formájában, amolyan emblémaként, mondjuk az erdő szélén, egy terebélyes páfrány levelén csusszanva tova, avagy az illatosan rothadó avaron, akár párosan is, amint szemes csápjaikkal éppen egymást tapintják.

Igen, minden lépés, mit akár a nemtelen halálra, akár a nemtelenség boldogságára vágyakozva megtettem valaha, ebbe az erdőbe vitt.

Nem volt sűrű erdő, ám ha egy ösvényére valaki rátalált és belépett a fák közé, hogy a véletlentől vezettetve magát, elinduljon benne, akkor azonnal tapasztalnia kellett, hogy a népnyelv nem alaptalanul mondja vadonnak, ide soha, senki nem jött a fákat krétával megjelölni, kivágni, gondosan legallyazni és szekérrel elszállítani, sőt, talán rőzsét gyűjteni, csigás tisztásainak szélén szamócát, málnát, szedret szedni avagy gombázni se, akárha már ősidők, rettenetesen, elképzelhetetlenül nagy idők óta nem történt volna benne és vele semmi más, csupán az, amit a flóra és a fauna történetének nevezhetünk, ami persze nem kevés; kihajtottak, felnőnek, éltek és lassan múló századok után elpusztulnak a fák, s ahogyan a terebélyes lombjaikon átsütő napfény engedi, kicsíráznak, nőnek, kitelnek a cserjék, bokrok, páfrányok, harasztok, kúszónövények, a fű, a csalán, ezernyi gyom, harsányan színes és betegesen áttetsző virágok az évszakok váltása szerint, hogy mikor a lombozat aztán végleg elveszi tőlük a fényt, lassan elpusztuljanak és átadják helyüket a hűvös homályt kedvelő zuzmóknak, moháknak és gombáknak, melyek a rohadást emésztve folytatják a föld szivacsos felületének életét; csend volt, a csend is régi, széltől se mozdulón sűrű, s a levegő olyannyira telve erős illatokkal, hogy néhány pillanat után valamely kellemesen zsongító rosszulléthez hasonlatos érzés vett erőt az emberen, mindig valamivel melegebb is, mint odakünn a józan világban, párás meleg, melytől a bőr olajosan csúszóssá válik, nyálkássá, mint a csiga teste; és nem igazi ösvények voltak ezek persze, nem emberi léptek taposták ki az életet, hanem maga az erdő élete alakítja úgy, hogy legyenek ezek a járatok, szeszélyesen, kegyesen és kiszámíthatatlanul, mintegy a felület történéseinek hézagjaként, szünetjelek, amit csupán a mi célokra törekvő emberi értelmünk merészel néven nevezni, mert hozzászokott, hogy tekintet nélkül más, tán jóval fontosabb történésekre, egyszerűen átvágjon a dolgok sűrűjén, és a saját együgyű módján használja a természet csendjét.

Vízmosta árkok, hol összegörögnek kavicsok, kövecskék, kinyíló lapályok, hol az esők árama a szétmorzsolt göröngyöket teríti maga elé, puha mohából hosszú futószőnyegek, vagy hol oly vastagon rétegződik a hullott levél, hogy még a gombáknak is sok a jó rothadásból; itt lehetett menni, ám egyáltalán nem háborítatlanul, mert mondjuk egy behulló fényfolt melegéből fölszökő bokor, bedőlt fa vastag törzse ugyanilyen váratlanul el is állta a természetes utat, netán egy hatalmas, csúcsos, sima, fekete lávakő, melyet a nyelv találékonyan „findlingnek” nevez, amúgy meglebegtetve értelmünket a talált tárgy és a talált gyermek fogalmai között, s amelyeket bizonyos történetek szerint az északi tengerek óriásai hajigáltak így szerteszét a parti síkon, ahol később, csatáik csitulta után a csendes erdők kinőttek.

Mélyzöld homály.

Néha súrlódás, koppanás, törés, reccsenés.

Nem tudhatni, miként telik és fogy itt az idő, de amíg hallod lépteid alatt a roppanó ágakat, s úgy érzed, minden roppanás a te csöndedet bántja, addig nem vagy még egészen itt.

Míg valahová, egy néked való helyre akarsz elérni, melyről nem tudod ugyan, milyen lehetne, míg nem engeded, hogy az előtted nyíló járások önkénye vezessen, nem vagy egészen itt.

A bozót laza függönye mögött egy fa törzse elmozdul a helyéről, mintha valaki mozdulna, ki eddig mögötte állt, mint ahogyan te is mindig kimozdulsz valami mögül, és újra takarásba kerülsz a bozótban.

Míg szépnek látod.

Mindenki láthat, helyesebben bárki láthat és mégis mindig el vagy takarva.

Nem sikerülhetett leírnom az erdőt, az erdő érzetéről szerettem volna beszélni.

Míg őrzöd a magad mögött hagyott csapások leágazásait, kanyarjait, akadályait és kereszteződéseit, hogy visszajuthass oda, ahonnan kiváltál, s félelmedben, miként az emberi arcokat, utad jelzéseinek nézed e növényeket, formát, történetet, tulajdonságokat nézel beléjük, hogy viszonzásként visszavezessenek, addig nem vagy még egészen itt.

Még akkor sem vagy egészen itt, ha már tudod, hogy nem vagy egyedül velük.

Úgy szerettem volna beszélni az erdő lényeiről, ahogyan Köhler a csigákról, az ő stílusát vettem volna kölcsön.

Mikor már nem érzed magad, pontosabban, mikor azon veszed észre magad, hogy valamennyi idő eltelt veled, s nem tudod mennyi, lehet sok, lehet kevés, ez egyáltalán nem érdekel.

És álltál, nem tudtad, hogy állsz, és néztél valamit, de nem tudtad, hogy mit nézel, és valamiért szét van tárva két karod, akárha magad is fa lennél.

Ez az elbeszélés nem sikerülhetett.

Hogy érezni tudod, amit a fa minden valószínűség szerint nem érez.

És hallottad a súrlódásokat, ezt az örökös neszezést, de nem tudtad, hogy hallod.

Amikor még tudod, hogy benne vagy, de nem tudod, hogy mikor kerültél belé, mert a jeleket már elveszítetted.

Amíg azonban figyelsz, míg elveszett jelekre emlékezel, addig nem vagy egészen itt, mert azt hiszed, figyelnek.

És ha két fa között átsuhan, eltűnik, zöldben a kék.

Elindulsz, nem tudod, hogy elindulsz, nem találod.

Míg különbséget teszel a fák és a színek között, míg nevek jelzéseit morzsolgatod, még mindig nem vagy egészen itt.

Míg azt hiszed, képzelegsz, mikor lény suhanását látod kéknek a zöldben, s midőn óvatosan követed, de már nem törődsz az utakkal, arcodba csapnak ágak, nem hallod léptek ropogását, nem veszed észre, hogy felbuktál, felállsz és futsz utána, bőrödet csalán csípte és tüskék karcolják, vágják, mert el akarod érni, ki mindig eltűnik és mindig újra megmutatja magát, és mégis arra gondolsz, hogy nem szabadna engedned a csábításnak.

Amíg dönteni akarsz, amíg gondolkodol, addig nem, mindig el fognak tűnni előled, már messziről érzik savanyú szagod.

Most egy mélyedésben áll, s ha nem mozdulsz, a némán lebbenő levelek között láthatod szemét, amint a te szemedbe csillan a lágyan libegő néma levelek között, s ez ugyan már nem ő, hanem egy másik, egy harmadik, valaki, bárki, mert hagyod, hogy a szem közös csillanásában teljék az idő, miközben látod is, hogy csupasz, akkor te is csupasz vagy.

Míg azonban csupaszságát el akarod érni, míg jobban akarod látni, mint ahogyan láthatod, s félrehajtod az ágakat, míg azt akarod, hogy csupaszsága végre csupaszságodhoz érjen s így a tiéd legyen, s ezért elmozdulsz helyedről, holott megtaláltad, addig még nem vagy egészen itt.

Eltűnik.

S míg őket keresed, kiket eddig ügyetlenségeddel, savanyú szagoddal felriasztottál, míg reménykedsz, hogy majd újra találkozhatol velük, és mindeközben azon morgolódsz magadban, hogy miért nem voltál ügyesebb és óvatosabb, addig még mindig nem vagy egészen itt, és senki nem fog tudni elérni.

Ám a véletlen rendelkezése is a segítségedre siet, mert annyira azért már itt vagy, hogy egy kicsit itt is legyél.

Hátrafordulsz, s mi eddig előtted, most a hátad mögött van előtted, egy vízmosás puha partján a hasán hever a zöld mohán, pillantásodat végighúzod hátán és felemelkedsz kerek fenekének vonalán, hogy leereszkedhess lábain, karjára hajtja fejét, és onnan nézi, s ez oly örömöt okoz neked, hogy nem csak a szád indul vigyorba, hanem érzed, mosolyogni kezd a lábad ujja és nevet a térded is, és akkor már nem mozdulsz persze, megkaptad te itt a helyed, a nevetésed a helyed a földön, és akkor észreveheted, hogy a szem nem a te szemedbe néz, hanem egy harmadik is jelen van a képen, ott a mélyedésben, kiről azt hitted, hogy végleg eltűnik előled, s ők nézik egymást, tőlük megtanulhatod, gondolod.

Téged is figyelnek, miként őket figyelnéd.

Még mindig gondolatokkal helyettesíted magad, míg meg akarod tanulni, addig nem vagy egészen itt.

Leselkedéseddel fölriasztod, felpattannak és eltűnnek a sűrűben.

Ahogyan te is elrejted magad a téged figyelő elől.

És akkor sokáig, senkit nem találsz.

Míg magadnak akarsz találni, csendes marad az erdő.

Ez azonban már másféle csönd, ez a csend beitta már magát a bőrödbe, a nevetésnek a csontjaidat kell elérnie.

Mikor a szagod is megváltozik.

A legkisebb mozdulat megtörhette volna e nyugalmat, nem volt hát kedvem kinyitni a szemem, valami olyasmihez ragaszkodtam, ami végleges lett bennünk akkor, közös melegünkben, s mintha azt se akartam volna, hogy lássa pillantásomon, mennyire félek az elkövetkezőktől, jó volt így, a félelem legyen az enyém! annyit éreztem a testemből, amennyit a testemnek adhatott: a csupasz bőr nyirkos felületén a felgyűrődött ruha selymében a csupasz bőr nyirkos felületét, ez a combom, nyakából a hónalja föláramló, csúszósan fullasztó szagával a saját leheletem szagát elkeveredni, a csípő kemény élét, mely talán az én csípőm kemény éle, a csont keménye, karjának tömött súlyától a vállamat és a hátamat, mikor nagyon lassú mozdulattal elvonta, ám a váll és a hát még így is érezte, mert valamiként még a súly távolodása is benn maradt a húsban és a csontban, s mikor a fejét is felemelte egy kicsit, hogy a nyakamon jobban szemügyre vehesse annak a harapásnak a nyomát, akkor annak is örültem, hogy az ember úgy is nézni tud, hogy ne kelljen közben lelepleznie a saját szemét, az alig megemelt szempillákon át; ő csak a szemhéjak rebbenését, a pillák rezdülését láthatja, nem gondolhatja, hogy ennyire félek, holott még el se kezdtük, de én csaknem teljesen tisztán és élesen látom, amint a nyakamat nézi, becsaphatom, hosszan figyelte ott, kimeresztett ujjával óvatosan megérintette a helyet, ajka elnyílt, közeledett, megcsókolta ahol még fájt egy kicsit.

Mintha a nyakamon csókolta volna meg Szidónia száját.

Így feküdtünk, arca a vállamon s vállán az arcom, sokáig, nagyon sokáig némán és mozdulatlanul, legalábbis így emlékszem ma vissza erre.

Talán hunyt szemmel.

Ám ha kinyitottam is a szemem, nem láthattam mást, mint a felgyűrődött ágytakaró mintáit és a haját; hajának csiklandós gyűrűi a számon.

És ha szeme nyitva volt is, mást nem láthatott, mint a mennyezet üres síkján a délután hangtalanul moccanó zöld árnyait.

Lehetséges, hogy valamennyi időre elaludtam, tán ő is aludt.

Aztán oly halk hangon, hogy inkább csak leheletének lökéseiből érezte a fülem, mintha azt mondta volna, el kéne már kezdeni.

El kéne kezdeni, mondtam én is, vagy gondoltam mondani, de egyikünk se moccant.

Habár nem volt immár semmi akadálya, hiszen ki sejthette, hogy mi magunk jelentjük a legnagyobb akadályt.

Mert ilyenkor délután Szidónia mindig eltűnt, szomszédolt, találkára ment, lopta magának az időt, s míg aztán egyszer el nem árulta a szülőknek Maja délutáni kalandjait, biztos lehetett benne, hogy nem derül fény külön kis kimenőire; ám nem csupán fedezték egymást ilyeténképpen, hanem kölcsönösen be is avatták egymást az élményeikbe, megosztották egymás között a lopott órák eseményeit, akárha barátnők lennének, s nem lenne hét évnyi korkülönbség közöttük; egyszer akaratlanul, s a nem remélt szerencsétől elakadt lélegzettel kihallgattam őket, Szidónia kibontott hajjal a függőágyban hintáztatta magát, mesélt, Maja pedig e mesében alámerülve ült a fűben, és néha szórakozottan meglökte őt.

Amit pedig el kellett volna kezdeni, amit el akartunk kezdeni, a kutatás, s amit aztán a kényszerességtől reszketve el is kezdtünk, olyan súlyos és sötét titok volt, amiről biztosan soha senkinek nem beszélt, meggyőződésem, hogy azóta se, mint ahogyan én se beszéltem róla soha, senkinek, s legyen e fehér papír az első bizalmasom! még egymással se volt merszünk beszélni róla, csupán utaltunk rá, említettük, célzásokat tettünk rá, néma történés maradt, s bizonyos értelemben zsaroltuk egymást azzal, hogy van egy ilyen szörnyű és megoszthatatlan titkunk, ami bármely lehetséges szerelemnél végzetesebben fűz bennünket össze.

És hogy mi ez a folt, itt a nyakamon, kérdezte ama leheletnyi suttogással.

Ez a piros.

Hirtelenjében nem tudtam, miről beszél, arra gondoltam, hogy csak húzni akarja az időt, ne kelljen elkezdeni, másrészről viszont erre az időhúzásra nekem is szükségem volt.

Mi lenne, semmi, beleharapott a nyakamba, és nem kellett mondanom, hogy ki, tudta, s most különösen jól esett, hogy a harapás nyoma ott maradt és ő ezt észreveszi.

A függőágy az almafák árnyékából lustán a fényre lendült.

Nem felejtettem el azt a délutánt se.

És ott a nyakamon, mintha belémzuhant és elaludt volna a szája, így maradtunk.

S amint a függőágy föllendült a fénybe és a kifeszülő két kötél megrándította a fákat, a hangja felerősödött; zizzent az almafák lombkoronája, nyekkentek az ágak, majd visszalendülve az árnyékba, ismét halkabban beszélt, ami nem csupán különös, szinte lihegő ritmust kölcsönzött elbeszélésének, de bizonyos mondatrészeket teljesen értelmetlenül kiemelt, míg más mondatrészek és szavak a suttogásig halkultak és alig voltak fölfoghatók, hintázott a hangja, az éretlen almák minduntalan megremegtek; egy gömbformára nyírott bukszus mögött álltam a zsírosan mélyzöld levelecskék melegen tömör illatában, valami kalauzról beszélt, és ugyanakkor ez a ritmus, hangjának ezen önkéntelen halkulása, erősödése mintha közvetlen kapcsolatban állt volna Majával, mert mintegy azonnal jelezve az elbeszélés hatását, ő hol erősebben, hol gyengédebben lökte meg, és ezáltal hol siettette, hol lassította a mesét, olykor dühödt erővel, röpüljön! aztán épp csak pöccintve rajta, mindenesetre kiszámíthatatlanul, a kalauz pedig alacsony volt, dülledt szemű, ilyen nagy, barna szemek, véreres, és a homloka teljesen pattanásos, „de akkorák, mint az ujjam!” – mesélte Szidónia, „ilyen vörösek, púposak” – ami Maját sikításszerű kis nevetésre ingerelte, és rögtön jó nagyot lökött, holott Szidónia elbeszéléseinek érzelmi tónusában épp az volt a sajátos, hogy mindenről részvétlenül beszélt, azon ember derűs mosolyával, kinek a részletek nagyon fontosak ugyan, ám soha nem talál egyetlen olyan mozzanatot se közöttük, mely kiemelt jelentőségű, netán perdöntő lehetne, a részletek önmagukban és önmaguknak fontosak; a huszonhármas villamoson utazott, az utolsó kocsiba szállt, mert ott szeret utazni, mert „az úgy rángat”, és majdnem üres volt az egész villamos, persze az árnyékos oldalra ült, és az a fehér blúz volt rajta, aminek a kerek gallérja világoskék farkasfoggal van beszegve, amit Maja is szeret, mert olyan jól rásimul a derekára, és a fehér, rakott aljban, otthon csak ünnepeken szabad viselnie, húsvétkor, gyorsan piszkolódik, ha leül, akkor zsebkendőt tesz maga alá, és elég nehéz vasalni a rakásokat, a kocsiban nagyon meleg volt, és ez a kalauz, arra is gondolt, hogy cigány lehet, a cigányoknak van ilyen kiguvadt szemük, egy ilyen tekerővel minden, de minden ablakot letekert, lassan ment neki, mert a tekerő mindig kiugrott a helyéről, aztán leült vele szembe, igaz, jó messzire, a napos oldalon, a tekerőt pedig betette a táskájába és őt nézte, ám ő úgy csinált, mintha ezt egyáltalán nem venné észre, hanem le kéne hunynia a szemét, a szél az arcába csap, és főleg azt szereti, mikor rohan a villamos és a kanyarba ér, ilyenkor fél, egyszer a keresztanyjának a húgával fölültek a hullámvasútra, és ő ott azt hitte, hogy rögtön meg fog már halni, és egy másik ember is utazott ebben a kocsiban, és nézte, hogy ez a legény nézi őt, de néha el is felejtette az egészet, mert tényleg kinézett az ablakon, vagy tényleg behunyta a szemét, és egészen másra gondolt, ám mégse szállt le, hanem utazott tovább, mert közben a kalauz mindig közelebb ült hozzá, persze megnézte a kalauz kezét is, nem volt karikagyűrű az ujján, bár nem nagyon tetszett neki, a fekete haja tetszett, meg a karján is a fekete szőr, olyan kicsit piszkos ember, csak kíváncsi volt rá, mi fog történni, meg meri-e őt szólítani, ha ez a másik ember is állandóan figyeli őket.

Mondhatni, látni lehetett, ahogyan súlyos, sötétbarna haja szárad a délutáni melegben; mikor a bukszus mögött megálltam, még nedvesen tapadt meztelen hátára, vállára, fehér vászonból varrott alsóinget, kicsipkézett szélű fehér alsószoknyát viselt; ezt az ingecskét ő lajbinak nevezte, erőszakosan nagy melleit majdhogynem laposra szorítva, elöl záródott kicsi kapcsokkal, s szabadon hagyta hátát, kerek vállát és kövéren erős karjait, s amint a függőágy e kiszámíthatatlan ütemben föllendült a fénybe és visszahullott az árnyékba megint, a száradó szálak lassan leváltak a válláról és a hátáról, előbb csak a széleken, lebegtek, siklottak a zuhanás légvonatában.

Aztán egyszer csak, mert nagyon sokáig utaztak így, ott voltak a végállomáson, ő ugyan nem tudta, hogy végállomás, de akkor a kalauz már régóta ott ült vele szemben, és fölállt, és a másik ember is fölállt, hogy leszálljon, és még mindig nézte őket, hogy mi fog történni, amúgy rendes embernek látszott, rendes ruhában, fehér ingben és fekete kalap volt a fején, egy kis csomag is volt nála, biztosan étel, mert zsíros a papírja, és mégis úgy látszott, mintha éhes lenne, de nem volt részeg, és akkor a kalauz mondta neki, hogy ez végállomás, és sajnos el kell válniuk, ő meg ránevetett a kalauzra, hogy mért kéne elválniuk, ha ő most visszautazik vele.

Itt aztán mindketten fölnevettek, rövid, száraz, mondhatnám összedördülő nevetés volt ez, két nevetés találkozása és meglepett elcsuklása, Maja pedig egyáltalán nem lökte tovább, hanem gyors mozdulattal befogta szoknyáját két combja közé, ültében mereven előredőlt; a függőágy lassúdott, lágyan és magányosan hintázott még csendjükben Szidónia testével, s akárha legmélyebb titkukat lestem volna ki, mert ismerősek voltak, s mégis úgy, mintha először látnám őket, mintha Maja tekintete lökné és szívná, ringatná Szidóniát, ugyanakkor Szidónia tekintetének lágy lengése tartaná e bűvölt mozdulatlanságban Maját, ám nem csupán a pillantásukkal tartották így egymást, hanem az arcuk is benne maradt ebben a rövid, száraz, némiképpen gunyoros nevetésben, a némán szétnyílt ajkak, az elnyílt szemek, a felcsúszott szemöldökök, mert bármily különbözők voltak is, titkuk testvérisége hasonlóvá tette őket.

S midőn a függőágy már csaknem leállt, épp ringott egy kicsit, Maja két kézzel ragadta meg és lökte el magától, kegyetlenség és mohóság volt e mozdulatban, majdhogynem gonoszság, ám nem Szidónia ellenében, hanem vele, aki a fényre fölrepülve ugyanazon gonoszságtól eltelt hangon szólalt meg újra, jó hangosan.

Hogy akkor, visszafelé, persze mindenfélét összebeszélt neki a kalauz, ám ő egyetlen szóval se válaszolt, hanem csak hallgatta, nézett bele a guvadt szemébe, és hirtelen mindig fölállt, átült egy másik ülésre, és jó sokáig játszotta ezt vele, a kalauz ment utána, nem figyelt, beszélt, ment utána, mert sokáig nem szállt föl senki, és azt mesélte, hogy ő is vidéki, szálláson lakik, és szerette volna tudni a nevét, ő persze nem mondta meg, és hogy az első pillantásra belészeretett és mindig ilyen lányt keresett magának és ne féljen tőle, és rögtön nagyon őszintén el fogja azt is mondani, hogy ő most egy hete szabadult, másfél évet ült, azóta nem is volt nővel, de hallgassa meg, mert ő teljesen ártatlan, zabigyerek, és az anyjának volt egy barátja, nagyon részeges, mihaszna ember, akit az anyja elküldött, hogy ne jöjjön többet, és van ettől az embertől az édesanyjának egy másik gyereke, az ő kishúga, ő mindennél, az életénél is jobban szereti ezt a kishúgát, az édesanyja nagyon beteg asszony, szívbeteg szegény, neki kellett nevelnie a kishúgát, aranyos, szőke kislány, és az ember mégis mindig jött, ha nem volt pénze vagy nem volt hol aludnia, az ajtót rúgta, az ablakot többször betörte rájuk, ha meg nem engedtek neki, akkor megverte az édesanyját és lekurvázta, és ha ő mégis beleavatkozott, akkor megverte őt is, egy ilyen nagy barom ember, és akkor egy estén ők már megfürdették és letették a kicsit és ő éppen mosogatta el az edényeket, de véletlenül kinn hagyott az asztalon egy kést, nem volt nagy kés, csak éles, ő szokta élezni otthon a késeket és akkor megint jött és kezdődött minden elölről, nem engedték be, csakhogy a szomszédok is ordítottak, hogy elég legyen már ebből, ezért az édesanyja mégis ajtót nyitott, és ahogy az ember jön befelé, az édesanyja meg hátrált elfele az asztalig és ahogy belekapaszkodik, ott a kés! felkapta és beleszúrta ebbe a szar emberbe, és akkor, hogy a kishúgának ne kelljen anya nélkül maradnia, ő magára vállalta a bűnt, de a tárgyaláson mégis kiderült, hogy mégse ő, mert az ajtó nyitva volt és látták a szomszédok és ő így kapott másfél évet bűnrészességért és hamis vallomásért, és kéri, ne szálljon le úgy, hogy a címét meg ne mondaná vagy ne beszélnének meg egy találkozót, mert nem tudná elveszíteni és úgyis állandóan a szép arcára kellene gondolnia.

Maja már fölugrott a földről, mert állva jobban tudta lökni, két lépésnyit hátrált, lábát szétvetette és olyan erővel lökte onnan, mintha azt akarná, hogy forduljon át, ami persze nem volt lehetséges, roppantak, reccsentek az almafák, rengett, belereszketett lombjuk, de a függőágy odafenn a fényben mindig leállt, majd a súly ugyanolyan erővel lendítette vissza, és Szidónia a zuhanástól elakadt lélegzettel, a fellendülés sebességén átkiáltva, tovább.

Hogy akkor, ha éppen találkozni akar vele, szombaton délután menjen el ezzel a villamossal a Boráros térig, üljön föl ott a hatosra, de hogy ő szombaton szolgálatban van, hát cserélje el!, a hatossal jöjjön ki a Moszkva térig, szálljon át az ötvenhatosra, aztán a fogaskerekűnél megint leszáll és följön az Adonis útig, azon az utcán induljon el, mikor az első ház kőkerítése véget ér, egy ösvényt fog találni, az erdőbe visz, nem lehet eltéveszteni, van három magas fenyő, és csak jöjjön nyugodtan az erdőben, míg egy nagy tisztásra fel nem ér és ő ott fogja várni őt.

Csakhogy ám, épp akkorra beszélt meg ő találkozót a Pistivel, ordította.

Ezt a Pisti nevűt ismertem én is.

De hát arra volt kíváncsi, mit csinálnak majd egymással ezek.

Maja pedig nem tudta türtőztetni magát, teste megnyúlt, kifeszült az izgalomtól, s érezhetővé vált, hogy lesz egy pontja e feszültségnek, mikor ki kell menekülnie Szidónia történetéből, még lökte, majd hirtelen arca elé kapta két tenyerét, mintha oly erősen kéne nevetnie, ahogyan Szidónia ordított, és egyetlen hang se jött ki belőle; játszotta, önmagának és Szidóniának játszotta ezt a nevetést, s a függőágy a saját lendületétől még repült, ha viszont játszani kezdte, legyen bármily hamis vagy igaz, akkor játszania kellett, tovább, hasára szorítva kezét görnyedt össze a néma nevetés görcsétől, a földre rogyott, s kezeit összepréselt combjai közé csúsztatva bámult föl Szidóniára, akárha a nevetéstől rögtön összepisilné magát.

Arcán és nyakán foltosan sápadt el a bőr, teste szinte beletapadt a fűbe, tudtam, halálosan szégyelli magát, ám ugyanily heves és mohó lehetett kíváncsisága, mert tátva maradt a szája, mert egyszerre kérve kegyelmet és folytatást, vadul csillant elő a szeme a magba szökött, sárgás fűszálak közül.

Szidónia viszont nem várta meg, míg a függőágy lengése teljesen leáll, felült, s két kezével megragadva a kifeszülő kötélzetet, meztelen lábfejét előrelökve, maga alá rántva mint a hintán, hajtani kezdte magát, még bután felráncolt homloka is elpirult, hangja azonban megfontoltan halk maradt, s a mosoly, mely állandóan láttatta fogát, egyetlen pillanatra se tűnt el arcáról, ami különösen megkínozhatta Maját.

Mire odaért, már ott volt a Pisti, ő meghúzódott a sűrűben, ahol az ösvény meredeken ereszkedik, azon a lapos sziklán a bokrok között, ahol a gumikat szokták találni, tudja Maja, mert onnan mindent jól lehet látni, de lentről nem vehetik észre, ezen a lapos kövön guggolt, nem mert leülni, ha történne valami, futhasson, a Pisti pedig aznap nem volt egyenruhában, hanem fehér ing, kék öltöny, és csak azért nem mesélte el eddig Majának, mert félt, hogy valami nagy következménye lesz, és ahogy a Pisti feküdt a fűben és cigarettázott, a kabátja rendesen összehajtva, kiterítve mellé, amilyen rendes legény, mert ő azt akarta, hogy táncolni menjenek, és sokáig nem történt semmi, a Pisti nem volt türelmetlen, semmi nem is zörgött, hogy a Pisti azt gondolta volna, hogy ő jön, csak sütött a nap nagyon és néha biztosan rászállt egy légy a Pistire, mert megrázta magát és ettől neki nevetnie kellett volna ott fönn a kövön, nem nevethetett, ő már arra is gondolt, hogy nem jön a kalauz, mert hallani lehetett, hogy a fogas megáll, újra elindul és mégse jött, szóval egy óra telt el, mert csak a második fogassal jött, a Pisti állandóan cigarettázott, forgolódott, hogy ne szálljanak rá a legyek, ő pedig néha mégis leült a kőre.

A Pisti mindig úgy csinál, mintha nem hallaná, mindig így csinál és akkor ő szépen odalopakodik hozzá és megcsókolja, de a Pisti még akkor se húzza ki a feje alól a kezét, a cigarettáját se dobja el, a szeme nyitva van, mintha őt nem látná, és neki addig kell csókolgatnia, a száját, az arcát, a nyakát, míg nem bírja tovább, belecsókol és húzza és lehúzza és akkor már hiába akar elszabadulni, nem engedi, nagyon erős, csakhogy a kalauz megállt ott rögtön, úgy volt az egyenruhájában, vállán táska, talán egyszerűen otthagyta őmiatta a villamost, gyorsan körülpislogott, jó helyen van-e, és olyan halkan, hogy a Pisti ne hallja a lépéseit, curukkolt a fák közé, ő már nem láthatta akkor, de a Pisti felült.

Ő onnan látta, hogy a Pisti se látja, de a kalauz látja őt, és ezt a Pisti is biztosan tudja.

Mert a Pisti akkor úgy csinált, mintha csak itt feküdt volna és most feláll és veszi a földről a kabátját és megy tovább, de amikor meg bekerült a fák közé, akkor gyorsan visszafordult, és azt a helyet figyelte, ahol a kalauz állhatott.

És akkor ő, ahogyan ott fönn guggol abban a melegben, érzi, hogy megjött a havibaja és nincsen rajta bugyi.

Te hülye vagy, te teljesen hülye vagy, szólalt meg Maja.

A kalauz meg lassan merészkedett elő, nem is jött ki egészen, hanem egy ideig ott állt a fák alatt, fülelt, hogy hall-e valami zajt, és igazgatta a táskáját meg a homlokát dörzsölgette, a pattanásait, nagyon ideges volt, hogy talán mégis rossz helyen járhat, mert aztán mégis elindult és egyáltalán nem vette észre, hogy a Pisti nézi őt, neki pedig olyan fájdalmak jöttek a hasába, azt hitte szétreped és ahogy benyúlt a szoknyája alá, minden véres, dőlt belőle, és ahogyan ott guggolt, hátracsurgott a fenekére és csöpögött is le, nem tudta mit csináljon, nem állhatott fel, de amikor a kalauz már kiért a tisztás közepére, akkor hirtelen a Pisti is előlépett és elindult felé, ne menekülhessen, szerencsére volt nála zsebkendő, azt meghajtogatta, a végét megtekerte és besimította, csak nem tudta a vért letörölni magáról és nem is nagyon mocoroghatott, és a Pisti biztosan tudta, hogy ő van ebben a dologban, nem szólt róla neki, de biztosan tudja, és most is úgy ment egyenesen neki a kalauznak, mintha nem látná; ha ilyen meleg van, akkor a Pisti mindig beledugja az ujját a kabátja akasztójába és úgy veti a hátára, na, a kalauz már nem fordulhatott vissza, pedig szeretett volna, megállt, a Pisti is megállt, és ő akkor csak annyit látott, hogy lerántja a válláról a kabátot és belecsapott vele a kalauz arcába, és amint a kalauz felrántja a kezét és begörnyed, hogy védje magát, úgy tarkón vágta, de úgy tarkón vágta a tenyerével, amiből lógott a kabát, hogy a kalauz rögtön összecsuklott, a táskája olyan bután fölbukott, és a sok pénz kiszóródott belőle a fűbe.

Szép, meztelen lábait előretolta, visszahúzta, de túl mélyen ült ahhoz, hogy hajtani tudhatta volna magát, a függőágy épp csak lengett egy kicsit.

És a Pisti körül se nézett, szépen elment, és hát ő se mondta neki, hogy látta volna a dolgot, de ha egyszer még ezzel a kalauzzal véletlenül találkozik, akkor az őt biztosan jól megveri.

Maja felült; arcának, egyenes tartásának rejtélyes méltósága valamiként Szidónia nyugalmának és végtelen elégedettségének tükröződése volt most, sokáig hallgatagon s kissé révülten nézték egymást, egyenesen egymás szemébe néztek, s nekem e hallgatás még beszédesebbnek tetszett, mint maga az elhangzott történet, Szidónia minduntalan csaknem érintette előrelökött lábaival Maja arcát, neki azonban a pillája se rebbent ettől, akárha a történetnél fontosabb történés teljesedett volna be, kerekedett volna ki e csendben, azon történés, amit az imént még titoknak éreztem, a titkuknak, s ez talán nem is volt más, mint hogy Szidóniának el kellett mindezt mesélnie, és Majának meg kellett mindezt hallgatnia.

Lenn, a lágy gerincű hegyek ölében, a mélyben, a nyári fény párájában lebegett a város.

És ekkor egészen különös, még soha nem hallott hangján szólalt meg Maja.

Oly békés és távoli a budai házak fehér ragyogása, a szabálytalanul torlódó tetők, tornyok laza domborzata.

De hát milyen zsebkendő volt az, édes, kérdezte.

S túl az álmos folyó szürke csíkján, a pesti oldal végtelenbe terjeszkedő, füstöt és port párázó, puha sűrűje.

Fejhang volt, bántó, éles, nem az övé.

Hát milyen, válaszolta Szidónia egykedvűen, mélyen, és kimeresztett lába ujjaival Maja arcába bökött.

Nos, épp ezt kérdeztem magától, édesem, hogy milyen?

Véres, válaszolta a függőágy következő lendületével Szidónia, és Maja arcába talpalt, véres.

Az én kis batisztzsebkendőmet dugta be maga, kiáltott még följebb csúsztatva hangját Maja, holott arca élvezte Szidónia talpának érintését, s megbékélten, kéjesen hunyta le egy pillanatra a szemét, ne is tagadja, az én kis csipkésemet!

S az volt a legkülönösebb, hogy Szidónia arcáról eltűnt ekkor a mosoly, Maja se mosolygott, elégedettek voltak egymással, hasonlók egymáshoz, tán méltóságuk volt hasonló, s mindez mégse komoly.

Maja maga alá húzott lábakkal ült a fűben, széttárta combjait, egyenes derékkal, fejét fölvetette, s egyenletesen, nem túl erősen lökte Szidónia kimeresztett talpait; hallgattak, immár nem is néztek egymásra, s ezért nem lehetett kiszámítani, hogy mi fog történni velük.

Maja azon a délutánon is az édesanyja ruháját viselte, valami lehetetlenül bő és hosszú, lila csipkeruhát, melynek válltömése majdhogy a könyökéig lelógott, és eltorzított hangja is leginkább az anyja hangjára emlékeztetett, bár lehetséges, hogy csak a ruha miatt gondoltam erre, mindenesetre oly gyorsan és könnyedén pergették le a párbeszédet, hogy értettem, régi, meghitt, begyakorolt játék kettőjük között.

A tarkómra tűzött a nap, és a csendjükből éreztem meg, hogy én is itt vagyok, forró vagyok, mintha eddig nem lettem volna jelen.

Nem tudtam, mennyi ideje már a bukszus forró zöldje mögött, nem is túl óvatosan; végül is erre a hallgatózásra, leselkedésre egyáltalán nem lett volna szükségem, mert ilyen vagy ehhez hasonló kalandjaikat máskor nyugodtan megbeszélték előttem is, velem, tanácsot kértek, tanácsokat adtam, bármikor előléphettem volna hát, avagy annak se lett volna semmi különösebb következménye, ha észrevesznek, csupán elmerült óvatlanságuk miatt nem vettek észre, a bukszus gömbje ugyanis oly tömör volt, hogy amennyiben valamit látni akartam, és látni akartam, ki kellett dugnom mögüle a fejem, és mégse tudtam elmozdulni nevetséges leshelyemről, talán inkább szerettem volna nyomtalanul eltűnni onnan, felszívódni, netán durván közbeavatkozni, valamiként vége legyen végre, közéjük hajítani egy nehéz követ, karnyújtásnyira volt a kerti csap, s itt kígyózott a fűben a vörös locsolócső, lelocsolni őket, de a szórófejet magamhoz húzni, a csapot kinyitni túl körülményes lett volna ahhoz, hogy észre ne vegyék, ha tönkretehetném e bántón idegen meghittséget! mely csupán így lehetett az enyém, ha nem lépek elő, ha nem vesznek észre! hiába áltatnám magam, minden pillanatban s a pillanatnak minden kis részecskéjében olyasmi történik közöttük, ami jelenlétemben soha, lopok, bár halvány sejtelmem se volt róla, hogy mit loptam tőlük el, és az izgalom se volt elviselhető, annak szégyene, hogy olyasmi került a birtokomba, amivel se élni, se visszaélni nem tudhatok, mindez kizárólag az övék, bizalmuk mind idáig látszólagos volt, csalás, bizalmuk morzsáit adták nekem, becsaptak, mivel ebbe a valódi bizalomba velem soha nem jutnának el, egyszerűen, mert nem lány vagyok, és ők most magukról beszélnek, én pedig őket mégis meglopom.

Már éppen a legszégyenteljesebb megoldást választva hátrálni kezdtem volna, hogy eltűnjek innen, és soha többé ne is jöjjek vissza, remélve, észrevétlenül elérhetem a kertkaput, jó hangosan becsaphatom, mikor Szidónia két lábfejének ollójába fogta Maja nyakát, ő pedig ugyanabban a pillanatban az erős lábakhoz kapott, megragadta, hogy letépje magáról, de a függőágy visszalendült, és ő elterülve vonszolódott utána a füvön; majdhogynem követhetetlenné vált, mi történik ott velük, mert ahogy kézzel és lábbal tépték és húzták és vonták és rúgták egymást, Szidónia hirtelen kibukott Majára, aki viszont ügyesen kicsúszott alóla, felpattant és futni kezdett, akkor már sikítottak is iszonyatos sikítással, Szidónia utána; miként két egymásba villanó ritka lepke, Maja bő lilája, Szidónia derékig aláomló és felcsattanó hajának szárnya a fehér ingecske fölött, amint szinte alázúdultak a kert meredeken ereszkedő zöldjén, lenn egymáshoz csapódtak, és láttam, megcsókolták egymást, de a következő pillanatban egymás kezébe ragadva, testüket kifeszítve pörögtek, sokáig, mígnem az egyik elengedhette a másikat, mert szétvágódtak és elterültek; így maradtak lenn a földön, lihegve.

Maja nem engem, hanem azt a nyomot szerette, amit Szidónia foga hagyott.

Később a nyakamon megmozdult ott a két ajak, s a váratlanul érdes dörzsöléstől borzongás futott át a bőrömön, hideg, érezzem, miként fonódik össze testével a testem.

Vérzek, mondta az összeborzadó bőrön az ajak.

És anyám ölén heverve, ajkammal karjának belső hajlatán, ahol a gyakori vérvételektől sárga és kék udvarok futottak szét a bőr alatt, s ahol a megkínzott vénán oly puha helye volt a szájnak, ezt is el kellett volna mesélnem, mint ahogy valamiként úgy éreztem, hogy el is mesélem.

Talán maga az érintés mesélte el, hiszen azt adtam vissza neki, amit Maja szája adott nekem azon a helyen, ahol belém harapott Szidónia.

Az érintéseknek e kínzó zűrzavaráról azonban nem lehetett szavakkal beszélni vele, bármennyire szerettem volna is beszélni, a történet nem volt elkezdhető, minden érintéshez egyszerre több, másik érintés tartozott, és Krisztián szája is benne volt.

Gyere, mondtam, de nem mozdultunk.

Éreztem, élvezi, hogy a nyakam bőrébe beszél, hogy ne haragudjak rá, biztosan azért volt ilyen ideges az előbb, mondta, mert vérzik, és ilyenkor mindig nagyon ideges, hiszen tudom, és ezt se mondaná el, soha, senkinek.

Ilyenkor ő úgy fel van dúlva, és sokkal érzékenyebb, mint gondolom, és őt szeretni kell, mert megint sírni fog.

Az ujjamat pedig ki kellett volna húzni a bugyija alól, teste súlyától teljesen elzsibbadt már az a karom, s amiről eddig azt hittem, bőrének párája, izzadás ott a bugyi alatt, az talán vér; a vérétől, gondoltam hirtelen, a vérébe lóg az ujjam, gondoltam, de mégse moccantottam az ujjam, nem akartam kíméletlen lenni vele, akárha egy olyan érzetet kéne óvnom benne, amit én soha nem érezhetek, irigyeltem őt ezért a vérzésért, hagytam, a karom zsibbadjon tovább, s főleg nem szerettem volna, ha érzi, mennyire felkavar és elrémiszt vele, mennyire félek attól, hogy véres lehet tőle az ujjam.

Nem is tudom pontosan, mi ez, hogy van ez a vérzés dolog, bár az se tetszett valószínűtlennek, hogy hazudik, kitalálja, mert ezzel a vérzésével is Szidóniára akar hasonlítani.

Ugye nem akarom, hogy sírjon, ne akarjam.

Vigyáznom kellett, egyáltalán ne moccanjak, teste ne érezze, hogy tudom, semmi nem igaz, mindaz amit mond és mozdulataival közvetít, nem nekem szól, s mindazt, amit az előző pillanatban még a magaménak éreztem, mégse az enyém, megint becsapott valamivel, és csupán azért adja nekem oda, mert én vagyok itt neki, kéznél vagyok, s akinek adná, annak nem merte és nem meri.

Hogy szeressem, ahogyan ő szeret.

Én is csalok, persze nem miatta, nem a kutatás miatt jöttem ide, hanem azt reméltem, hogy őt, Líviát, akinek egyébként még a nevét is utálom magamban kimondani, netán itt találhatom, azon a délutánon ugyanis hiába vártam rá a kerítésnél, megint nem jött, nem bírtam tovább a várakozást, el kellett jönni, hogy egyetlen pillantást vethessek rá, és ha rám nézne megint, úgy! ám hozzá szólni sem merészelek, nemhogy megérinteni.

Másrészről viszont hiába éreztem testünk csalását, hogy én azt érzem belőle, amit Kálmánnak kéne éreznie, és akaratlanul azt adom magamból neki, amit Líviának szántam, ha mégis jó, ilyen végtelenül és rettenetesen jó volt érezni és hallani, amint a nyakamba beszél és testének szaga, a vére, a zsibbadás, a súly, a melegünk és a lopás sötét öröme is, hogy megint olyasmi kerül így a birtokomba, ami nem engem illet, és én sem kímélhetem meg magam semmiféle csalástól.

S csupán attól, hogy ő most egyáltalán eszembe juthatott, vagy nem is ő, inkább a hiánya jutott eszembe, mintha jóvátehetetlenül megbántanám és lerántanám magammal abba a mocsokba, melyben különben ilyen jól érzem magam, és őt gyűlölöm, mert nem jött.

Én tudom, hogy én egy kurva leszek, mondta.

Ám ez a mondat se volt az övé, hanem Szidóniának valamely régebben elhangzott kiáltását visszhangozta vele, mint az érzéketlen kő, mely a nap hevét magába issza, aztán visszaleheli az éjszakába, magába itta, visszalehelte a nyakamba, visszhangozta a másikat, akire hasonlítani akart, akin csüngött, akit megcsókolt, akinek minden mozdulatát szerelmesen imádta, s e szemérmetlenség engem oly fájdalmasan emlékeztetett Krisztiánra, mintha egy tűt szúrtak volna belém; ugyanis tegnap éjszaka, folytatta egyetlen lélegzettel, mert meg akarta akadályozni, hogy bármit mondhassak, ami fájdalmas lehet neki, illetve még nem is volt egészen éjszaka, mesélte, de későn, mindenki lefeküdt már és Kálmán megint bemászott az ablakán, képzeljem el, itt kuksolhatott az ablaka alatt, míg a villanyokat el nem oltották és ő halálra rémült, majdnem aludt már, annyira megrémült, hogy sikítani se tudott és itt könyörgött az ágy előtt, hogy semmi mást nem akar, higgye el, csak egy kicsit itt akarna aludni vele, semmi mást, engedje be, mert arra riadt föl, hogy valaki be akar mászni az ágyába a hideg lábával, ő azonban nem engedte be, lelökte és Kálmán sírt és annyira sírt, hogy még neki kellett vigasztalnia, rohadt állat! meg kellett ígérnie, hogy majd egyszer megengedi, de neki soha! értem? ő egy kurva lesz, de neki soha, soha! és mégis megígérte, csak menjen már a fenébe! mert annyira sírt és ő jó akart lenni és simogatta a fejét, az arcát, ő pedig fogta a kezét és sírt, de ha az ágyába mégis be akarna mászni, akkor sikítani fog, mondta neki, és kéri, ne csókolgassa a kezét se, mert utálja és menjen már a francba, csupa könny és takony volt a keze, mert tényleg rettenetesen sírt és meg kellett esküdnie, hogy azért szereti, és hogy ő sikítani fog, az apja be fog rohanni és nagyon meg fogja verni őt, legyen hát okos és ha szépen elmegy, akkor szeretni fogja egy kicsit.

Nekem pedig, akárha forró áradás öntené el az agyam, mely kiszorítja hangját, megsüketít, lefosztja rólam karjait, és egész testét nyomtalanul elsodorja belőlem, miközben ajka érintéseitől, a leheletétől a borzongás hideg hullámai futnak át újra és újra a testemen.

És hogy ő most már ezt is bevallotta nekem, mert mindent kikényszerítek belőle, legyek boldog vele.

Gyűlöltem, azzal a gyűlölettel, amivel az imént még Líviát, mert nem jött el, s helyette most ő van itt, ahogyan Maja is gyűlölt engem ezen a tegnapi ágyán.

Tudom, megcsókolta, mondtam neki, s e gyűlöletből hallottam kitörni a saját hangomat.

Hogy nem csókolta meg, és könyörögve kér, ne kínozzam tovább.

Nem érthette, hogy én abban a pillanatban arra gondolok, hogy én megcsókolom Krisztiánt, mert megint azt szerettem volna, hogy ő legyek, és ő ugyanúgy megcsókolta Szidóniát, a száját, láttam, s halálos irigység gyötör, amiért ő bátrabban éli az életét, Szidónia is megcsókolja őt, Kálmán pedig az ágyába mászik éjjel; moccant a karomban, kifejezetten hálás volt feltételezett és mindenképpen félreértett féltékenységemért, holott én nem Kálmánra voltam féltékeny akkor, hanem rá és Szidóniára, azért gyűlöltem, mert ilyen szégyentelenül ismétli és utánozza, s talán azért nem tudhatom soha, mi hamis, mi igaz, mert én nem merem ilyen szégyentelenül utánozni Krisztiánt, ezért nem tudhatom, hogy az igazságokból avagy a hamisságokból születik-e a jó, nem tudhatom meg, mit szabad, mit nem szabad.

És a vérnek e bő és sötétlő áradásában még egyszer, még a fulladás előtt, felvillant bennem Lívia sápadt arcocskája is, mintegy a hiányából állt elém az emlékezetes márciusi délelőtt, mikor hiába határoztam el, hogy nem nézek többé rá, és mindig újra rá kellett néznem, pedig akkor már a Szán Hédi is minket figyelt, s mintha az én tekintetemtől történt volna az egész, teste egyenesen dőlni kezdett, kizuhant a sorból és a tornaterem sötéten fénylő padlójára csuklott, a lányok kiabáltak, senki nem mozdult, néztük, aztán a dobogások, a trappolás, amint ájultan alácsüngő testét gyorsan kiviszik, himbálódzó lába a fehér zokniban.

Mindez oly gyorsan, szinte észrevenni se volt idő, aztán ott álltunk, valóban moccanatlanul, ám ennek a csendnek immár semmi köze a gyászhoz.

Még ha senki nem tudja is, az óriási szem látta, nagyon jól látta, hogy én okoztam, a bűnös én vagyok.

Attól pedig, amit elmesélt, amit úgymond kikényszerítettem belőle, természetesen egyáltalán nem lehettem boldog, sőt, nyíltsága, árulásának felelőtlensége inkább megalázott, s bár titkuk elárulása fokozta összetartozásunk pillanatra szóló érzetét, foghatóan itt volt a kezemben, amire annyira vágytam, közéjük akartam furakodni, ki akartam túrni helyéről a másik fiút és kitúrtam, tudni akartam, mit csinál ő, azt reméltem, ebből megtudhatom, mit kell tennem nekem, egyáltalán, mi történik állandóan a hátam mögött! valójában olyan ellenállhatatlanok-e, ahogyan azt sikamlós fecsegésükkel szeretnék elhitetni, hisz ahogyan a lányokról beszéltek egymás között, az mindig hamis maradt, ám elbeszélésének elkeseredettségével és durvaságának nyakamba fúló hevével Maja végül is csupán azt árulhatta el nekem, hogy Kálmán ugyanazon reménytelen hűséggel szereti őt, még ha bizonyos tekintetben bátrabban is, ahogyan én szeretem, ahogyan tekintetemmel én kísérgetem ezt a másik lányt, Líviát, aki éppen így, ezzel az állandósított elutasítással köt magához, mert ő is biztosan csak játszik velem, hogy aztán saját szégyentelen fölényének tudatában tetszelegve elárulhasson valakinek, valakinek, akit nem is úgy szeret, s vadul torkomra törő féltékenységemben elképzeltem, hogy miközben én Majával ilyen jól fekszem itt az ágyon, ő Krisztiánnal fekszik és rólam beszél.

Maja szája mintha Lívia áruló szavait susogta volna Krisztián nyakába.

Csak vigyázzon, mondtam, Kálmánkája hiába sír, ne higgyen neki, s még élveztem is, milyen halk és nyugodt a suttogásom.

Hogy miért, kérdezte ő.

Semmi, mondtam, semmi különös, csak vigyázzon.

De miért.

Ezt viszont én nem fogom elmondani.

Hogy ez nem szép tőlem, mert ő már mindent elmondott nekem.

Csak ne nagyon menjen az erdőbe ma, mondtam.

Hogy miért ne.

Csak annyit mondhatok, mondtam, hogy ne menjen, s jó okom van ezt mondani.

Hogy majd éppen én fogom neki megmondani, mit csináljon és mit ne csináljon, de ezt már nem mondta, kiáltotta és ellökött magától.

Ujjam kicsúszhatott bugyijából, elzsibbadt karom végre kiszabadulhatott testének súlya alól.

Azt csinál persze, amit akar, én figyelmeztetem, mert hogy Kálmán elmondott egyet s mást nekem, amit most nem fogok neki elmondani.

És mindketten gyorsan felültünk, moccanatlanul néztük egymást, ám ugyanakkor mintha a pillantásunkkal kelnénk birokra, szemének gyűlölettől és reszkető felháborodástól telt sötét szikrázása elől nem lehetett kitérnem, nem is akartam, lábunk még összeakadva, felsőtestét felém feszítette görcsbe merevedett dühe, az én testem viszont laza és látszólag nyugodt maradt, mert az alattomosság lágy fölényével gondoltam legyűrni tekintetét, végre ura vagyok a helyzetnek, így gondoltam, valamit, ami ennyire kínozott, véglegesen leteperhetek benne és magamban, igaz, a legaljasabb árulással, súgta bennem ama kicsire zsugorodott erkölcsi lény, diadalmaskodhatok! és mégis meglepett, bizonyos fokig elbizonytalanított e váratlan helyzetváltozás, hisz amit közelségünk fölforrósodott helyzetében el akartam volna árulni neki Kálmánról, amire ilyen hangsúlyosan, alattomosan és ravaszkodva, az abszolút tudás birtokosaként céloztam, szemtől-szembe nem tűnt már elmondhatónak, rémes lett, természetellenes, visszazárult önmagába, abban a pillanatban még magamnak se tudtam volna többé elmondani e józan és közönyös fényű szobában; az imént még az emlékezet egyetlen hanyag villanása a belső beszéd sötétjében, ártatlannak tetsző kép, kikívánkozó, amire azonban nincsenek szavak és gyorsan el kell felejteni, hasonlatosan ahhoz, ahogyan a testem is megtévesztett abban a helyzetben ott, s ma, mikor az életkor és a tapasztalat magasleséről széttekintve e sorokat írom, nem kis élvezettel emlékezem a testnek és a léleknek e kivételes, akár sorsfordulóként is felfogható korai zűrzavarára, e lelkétől megtévesztett, testétől csapdába csalt fiúcskára, ki az imént a kisleány karjaiban heverve oly erősen érezte agyába futni, halántékában megdobbanni a vért, az eseményeknek mily különös összejátszása, hogy ő éppen a vérzéséről beszél! és a kislány hangjának véres dobbanásaitól elsüketülve nem vette észre, nem veszi észre, hogy e folyamat, a másik fölötti hatalmaskodásért, a valódi belső hatalomért és a valódi, belső hatalmak ellen folytatott küzdelem lázas munkája nem csupán a fejében forrósítja fel, lökte meg így a vért, hanem legalább ilyen erősen, ha nem erősebben! az ágyékában is megtette a magáét, a kislány öléhez és a saját kifordított tenyeréhez szorulva, bizony megmerevedett, ami megint csak visszautal arra a felötlő képre, amit végső érvként el akart volna mondani, s amit nem tud elmondani.

Másrészről viszont, mintha Maja sem akarta volna igazán, hogy bármit elmondjak.

De mit? Mit mondott neked?

Tilalmas játékaink, Szidónia kalandjainak helyszíne, az erdő puszta említése elegendő volt ahhoz, hogy figyelmeztetésemnek megfelelő súlya legyen.

Ne, ezt már ne, akárha nem kérdené, hanem ezt kiáltaná, szeme védekezőn és bizalmatlanul szűkült, barna mélyére húzódott a gyűlölet.

A szerelem nem akarja a tudást, szája elnyílt.

Nem is válaszoltam, nehogy az ölemre tévedjen pillantása, a szememmel egyensúlyoztam a szemében, mert hátha látszik is a nadrágomon, amit érzek benne.

Mert azt akartam volna elmondani, ahogyan fekszünk ama lapos, fehér sziklán a fölénk boruló bokrok védelmében és Kálmán megteszi, amit én is szeretnék megtenni, de míg ő nem fogja meg az enyém, nekem nincsen bátorságom az övét megérinteni, s mikor aztán viszonozva mozdulatát, karom keresztezi karját és már fogjuk egymásét, amiben az tűnik a legkülönösebbnek, hogy ujjaim nem érzik olyan keménynek az övét, mint amilyen keménynek én a magamét érzem az ő tenyerétől, holott mindkettő egyformán meredtnek látszik, akkor azt mondja Kálmán rekedten, és ezt kellett volna kimondanom, hogy ő egyszer úgyis meg fogja kúrni a Maját.

Ezt mondja.

Aztán, hogy időt nyerjek és figyelmét eltereljem szégyenemről, mondtam, hogy egyszer biztosan el fogom mondani neki, én is mindent elmondok neki, de nem most, és féltem, észreveszi, milyen vörös lettem a szégyentől.

Bár tudtam, ezt soha, soha nem lehet lesz elmondani.

És nem a becstelenségtől való félelem tartóztatott; csak hogy kitúrhassam a helyéről a másikat, minden becstelenségre képesnek éreztem volna magam.

Ha a mondatot sikerülhetett volna kiszakítanom abból a helyzetből, melyben elhangzott, ha nem tapadt volna rá Kálmán keze, ha nem éreztem volna benne az átforrósodott fehér követ.

De ha Kálmán rejtett szándékát leleplezem előtte, a saját hamisságom válik láthatóvá.

Nem tudtam kiszakítani magam belőle, nem tudtam tőle elszakadni, mivel a mondat tulajdonképpen nem is annyira Majára vonatkozott, mint inkább miránk.

És kettőnket végképp nem lehetett elmondani, érintkezésünk ugyanis nem kapcsolatunk nyitánya, hanem amolyan zárótétele, végeredménye, végállomása volt, azon legszélső pont, ahová két fiú egyáltalán elmerészkedhet abban a birodalomban, ahová a lányoknak nincsen bejárása, sőt, a birodalomban is tilalmas bugyor, ahol már maguknak a fiúknak sincsen tovább, s Kálmán természetesen, nagyszerűen és pontosan működő érzékeit dicséri, hogy e legvégsőnek nevezhető ponton nemhogy nem rettent el saját legbensőségesebb kívánságaitól: megbizonyosodni, a másik fiú teste is ugyanúgy és ugyanazt érzi-e, ahogyan és amit az övé, hanem a reá olyannyira jellemző vak bátorsággal, éppen a másik fiú megérintésének gesztusát kapcsolta össze ama kielégíthetetlen érzelemmel, amit egy lány iránt táplált magában, így fordítva át e kielégíthetetlent a kielégíthetőbe, és viszont, az önmagára vonatkozót abba, ami csupán a másikra vonatkoztatható, s mintha itt és így fordította volna össze e két egymásba forgó, ám kapcsolódni mégsem tudó titkos birodalmat.

Hogy mit csinálna Majával, az inkább csak bocsánatkérés volt azért, amit abban a pillanatban valójában csináltunk.

És nyilvánvaló célzás arra, amit Szidónia megkísérelt vele, s amit ő elmesélt nekem.

Mi se rettenjünk vissza hát, hiszen más, köznapibb történéseinkből tudjuk, hogy a különbözőség iszonyú magányának elviseléséhez minduntalan azonosságokban keresünk támaszt és fogódzót.

Mint ahogyan a lányoknak is van egy ilyen külön birodalmuk, ahová csak átlesni lehet, szaglászni, kémkedni határain, vagy akár ellenséges ügynökként behatolni oda, és fontos részletek tudásának birtokába jutni, ám a legbensőbb szentély, ama titkos bugyor, mégis mindig rejtve marad.

Csak akkor mondhattam volna el neki, persze, ha lány lettem volna, ha lányként leshettem volna ki magamat és a másik fiút, ha egy lány szemével figyelhettem volna meg őket, a lányok tudatlan, hiszékeny szemével; s mert olyannyira szerettem volna lány lenni, akárha egyetlen, vékony, egészen áttetsző hártya választana el attól, hogy lány legyek, helyesebben lány is lehessek, s elmondhatatlanul mély volt bennem a kívánság, áttörni, áttornászni magam e hártyán, mintha azt remélném, hogy átszakítva magam, egy hamisságok és homályok nélküli világ tiszta fényére juthatok ki, valami idillikus tisztásra, követezésképpen úgy akartam volna azonosulni akkor vele, úgy akartam volna lánnyá válni, hogy leleplezem és elárulom fiúságomat, mivel azonban nem mondhattam el, nem lehettem a másik birodalom spionja, s ő nem is akarta, hogy az legyek, hallgatásom és szégyenem lökött vissza a fiúk közé.

Érzelmi életünk történetének persze nem elhanyagolható részlete, hogy szüleink minden kétségen felül álló megbízhatósága folytán annak a beláthatatlanul nagy, védett területnek a peremén laktunk, mely Rákosi Mátyás rezidenciája volt.

S ha Majától jövet nem volt kedvem végigmenni a zárt terület hosszú drótkerítése mellett, ahol oly fenyegetőn néma minden, senki nem járt e behajló lomboktól árnyas utcán, mely vágatként szelte ketté az erdőt, ahol a levegő is rezzenetlen, csupán a saját lépteid csikordulásai, és nem lehet látni a fegyveres őröket, ám jól tudtuk, hogy fáktól és bokroktól álcázott vagy földbe ásott leshelyükről ők mindent látnak, vigyáznak, egyetlen mozdulatot se tehetsz, mely elkerülné figyelmüket, periszkópjukkal vagy látcsöveikkel elkísérnek, közel hoznak magukhoz, jönnek velem az utcán; és ha netán mégis itt kellett mennem, ha nem az erdőn át mentem haza, hogy lerövidítsem utam, akkor oly erősen éreztem ezt a figyelmet, helyesebben nem is az ő figyelmüket éreztem, hiszen nem lehetek biztos benne, érezhető-e az ilyesmi, de valamiként a saját figyelmem kettőződött meg általuk, láttam magam, amint gyanútlanul megyek és gyanútlanul nézem, amit lát a szemem, ugyanakkor gyanakvásommal én figyelem velük saját gyanútlanságba burkolt gyanakvásomat; ez a furcsa érzés kicsit hasonlatos volt ahhoz, mint mikor az iskolában valami eltűnt, és az általános gyanakvás szörnyű légkörében hirtelen úgy éreztem, mintha én loptam volna el azt a valamit, én vagyok a tolvaj! itt viszont úgy éreztem a tekintetüktől magam, mintha merénylő lennék vagy önmagát leplezni nem tudó kém, és a megerőltetéstől, a szemléletnek ettől a kényszerű történelmi tornájától minden alkalommal összeborzadt a karomon, a hátamon és a nyakamon a bőr, úgy mentem itt, mint aki egy elkerülhetetlen lövésre vár, ezt a kerítést nem volt szabad megközelíteni; közönséges, kissé már rozsdásodó drótfonat volt, és rettegtem a kutyáktól, még az őrök tekinteténél is jobban rettegtem azoktól a kutyáktól.

Ám nem csupán mi, gyerekek rettegtünk ezektől a hatalmas testű őrkutyáktól, hanem a felnőttek, sőt, a civil kutyák is; például Kálmán különben fölöttébb harcias és erős fekete kutyája, Vitéz, őt se lehetett soha szép szóval kicsábítani az erdőből az útra, s ha spárgát kötve a nyakára, mégis megpróbáltuk kivonszolni, remélve, összeugranak, valami iszonyú, halálos, véres küzdelmet reméltünk, akkor a földhöz lapult, gerincén az iszonyattól magasra borzolódott a szőr, vinnyogott, s hiába téptük, cibáltuk, biztattuk, vonszoltuk, hergeltük, nem sikerült fölkelteni benne semmiféle harci kedvet, miközben azok a hatalmas dögök részvétlenül figyelték az idétlen kísérletet a kerítés mögül.

És ettől, hiába értettem az eszemmel én, hogy mire kellenek ezek a kutyák, az egész védett terület olyan lett, mint félelmeim eleven magja, centruma.

Pedig a kerítésen túl érintetlen erdő, békésen néma tölgyfaerdő, látszólag éppen úgy, miként az úttest másik oldalán az igazi, a szabad erdő, a mi erdőnk, látszólag épp olyan, amilyennek egy erdőnek lennie illik: leszáradt, letört ágak, széltől tépett lombkoronák a fehér és sárga fagyöngyök bokrétáival, kidőlt törzsek, a köves talajból napvilágra szakadt gyökér, taplógombák korhadásban tenyésző, immár kövületté szikkadt hatalmas ajkai, mélyen sötétlő odvak, fénylő mohapárnák, az egészséges vének borzas csoportjainak védelmében felserdülő, hajlékony tölgyhusángok, gyengéd csemeték, a százados puhaságban rétegződő avar alól kiperdülő zsurlók, páfrányok, a lombok résein áthasító fény meleg foltjain a rövid éltű zöld aljnövényzet, az odvas keltike szellőtől is libbenő lila taréjai, a szagos gyöngyike kék fürtjei, a mérges bürök magason hintáztatott fehér ernyői, csipkésen szétnyílt tányérjai, a perje sárgás kalászai és a kékeszöld, vad tarack, nedvesebb mélyedésekben a fényes levelű gólyahír, kövek árnyékában a zsírosan zöld ciklámen, mely itt soha nem bontotta ki virágát, a napfényes foltokon a bolyhos szamócalevelek tenyészete és a salamonpecsét vastag szárán, a visszahajló, bordázott levelek közül kibólintó fehér virágocskák harangjai, no és a tölgyes nagy bokrai, a galagonya, melynek ha van elegendő helye, maga is fává gömbölyödik, a szívós kecskerágó és főleg az áthatolhatatlanul tüskés sűrűségében burjánzó, indázó, őszre kellemesen fanyar gyümölcsöt érlelő hamvas szeder, és mégis! a gyakorlottabb tekintet azonnal észrevehette, hogy amott, az utca túlfelén, a drótkerítés mögött, nem ugyanazon erdő folytatódik, ott ugyanis nem voltak kifordult, ledőlt törzsek, és a letépett, hullott ágakat gondos kezek távolították el, tán alkonyat után, mikor az ég áttetsző derengésében még látni lehet egy kicsit, vagy hajnalban, titokban, mert soha, senkit nem láttunk dolgozni itt, egyáltalán, soha, egyetlen emberi alak! ritkítva, lazábban nőttek a bokrok, s mivel ősszel nem hullott oly bőségesen a száraz levél, magasabbra, nagyobb foltokban nőhetett a fű is, olyan ápolt erdő volt hát, melynek az avatatlan szemlélőben a gondozatlanság látszatát kell keltenie, tulajdonképpen soha nem értettem meg, hogy miért, hiszen a kerítés közvetlen közelében e megtévesztésre törekvő ügyeskedés mégis lelepleződött, itt ugyanis, egy hozzávetőlegesen kétméternyi sávban, minden élő növényt kipusztítottak, fehér, tiszta homokkal szórták fel a talajt, a homok felületén pedig minden reggelre látni lehetett ama titkos kezek alattomos munkájának nyomát, a gereblye fogainak nyomát, és ezen a homokkal felszórt sávon közlekedtek a kutyák.

Ha az Istenhegyi útról befordultam az Adonis útra, hogy elinduljak fölfelé az enyhe emelkedőn, hiába mentem a másik oldalon és hiába figyeltem meredten a néma bokrokat a kerítés mögött, lássam, mikor? nesztelenül és észrevétlenül jelentek meg, mindig csak egyetlen kutya, tudtam, őket is ugyanúgy váltják, miként a láthatatlan őröket; hatalmas, jól táplált jószágok voltak, német juhászkutyák, feketén foltozott, zsemleszínű, olykor szürkés szőr, lompos, fölhegyesedő farok, csúcsosan előremeredő pofájukban okos és jóságosnak tetsző melegbarna szemek, hegyesen fölálló, minden hangra érzékenyen rezzenő fül, csaknem mindig tátott száj, melyből húsos, az állandó lihegésben föl-le csúszkoráló, vörösen fényes, érdes nyelv lóg ki hosszan, és látni engedi az agyarszerűen erős hátsó fogak fehér ormait; nem tettek mást, jöttek velem, ha lépteimet felgyorsítottam, akkor gyorsabban, ha lelassítottam, akkor lassítottak, természetesen nem keltve semmiféle zajt, a homokba süppedtek súlyos tappancsaik, azzal viszont régóta nem kísérleteztem többé, hogy megálljak, mert ha megálltam, akkor megálltak, nyitott pofájukkal fordulva felém, néztek, tán szemük, a pillantásuk volt a legiszonytatóbb, valamiként felajzott, mégis teljesen részvétlen, szép golyó, ugyanakkor látni lehetett, amint vastag bundájuk alatt ugrásra feszül az izom, de nemhogy hangot nem adtak ki magukból, se ugatást, se mordulást, a lihegésük se gyorsult; Kálmán tudta meg Pistitől, mert a Pisti, aki a zárt terület másik oldalán, lenn, a Lóránt utcai sorompónál teljesített őrszolgálatot, és nem csak elbeszélgetett néha vele, hanem ő adta azokat a papírszipkás orosz cigarettákat is, amiket ők a nagyszünetben közösen szívtak el a vécében, egyszóval a Pistitől lehetett tudni, hogy ilyenkor a legveszélyesebbek, egyáltalán nem szabad megállni, nem szabad figyelni őket, és hiába vannak minden eshetőségre kitanítva, sőt, minél szigorúbban idomítják őket, mondják az idomárok, annál kiszámíthatatlanabbá válik az idegrendszerük, mindent tudnak és értenek, és közben teljesen idegroncsok, mesélte Kálmán, maguk az idomárok is félnek, meg annyira acélosak az izmaik, így mondta, acélosak, hogy az ilyen nem túl magas kerítést helyből átugorják, ezért nincsen szögesdrót a kerítés fölött, állítólag az idomárok követelték ki a parancsnokságtól a szögesdrótok eltávolítását, nehogy a farkuk beakadjon, a parancsnok nem akart volna belemenni, mert akkor nem lenne szabályos a kerítés, és Rákosi elvtárs személyes utasítással engedte volna meg nekik, mert rettenetesen értékes egy ilyen kutya, de a területen belül is pórázon vezetik őket, nem lehet barátkozni velük, ételt vagy cukrot egyáltalán nem fogadnak el senkitől, meg se szagolják, mintha levegő lennél, nem lennél, ha például valaki megpróbálná felhergelni őket, mondjuk rúgja a kerítést, amitől minden normális kutya őrjöng, akkor ők csak felhúzzák szépen az ínyüket, hogy minden fogat jól lehessen látni, ez a figyelmeztetés, arra vannak betanítva, hogy fölöslegesen ne hergelődjenek, ha viszont elkövetnek valami hibát, akkor szörnyen megverik őket, szíjjal és bottal, de ha nem csinálsz mást, csak nézel a szemükbe, nem mozdulsz, akkor nem tudják, hogy most mi van, és ilyenkor jön elő, hogy tisztára idegroncsok, hiába verik őket a fölösleges ugrásokért, nem tudnak uralkodni magukon, ugranak, hátulról kapják el az ember fejét, a tarkót; így kísértek, helyesebben az első közös lépések után olybá vált, mintha én kísérném őket, egy lépésnyivel előttem ügettek homokos járásukon, az emelkedő tetején aztán hirtelen megtört s a kerítés is követte az útnak e kanyarulatát, hosszú, egyenes szakasz következett, felcsapott farokkal vezettek, és ha rendesen viselkedtem, nem siettem, nem maradtam el, avagy a félelem nem ösztönzött futásra, ami végképp nem bizonyulhatott megoldásnak, hiszen az útkanyar utáni egyenes szakaszon mintegy háromszáz méternyit kellett volna rohannom éktelenül öblös ugatásuktól kísérve, minden szégyenem és megalázottságom, gyűlöletem és lázadási ingerem ellenére én alkalmazkodtam hát igényeikhez, nem álltam meg, nem futottam, nem siettem és nem maradtam el, még arra is ügyeltem, ne lélegezzek túl hangosan, s amennyiben sikerült visszafojtanom minden rendellenesnek tekinthető mozdulatomat és érzelmemet, miként ők is fékezték idegességüket, és a kölcsönös gyanakvás feszültsége valamelyest állandósodott, akkor egy idő után kifinomodott a kapcsolat közöttünk, nem volt már annyira fenyegető, teljesítettem kötelességem, és a kutya csaknem közömbössé válva irántam, szintén kötelességet teljesített; ha azonban Majától jövet nem volt kedvem vagy elegendő belső készültségem ehhez a játékhoz, mert persze játék volt ez is, kísérlet, az önuralom és a függés, az önfegyelem és a függetlenség határain való nem egészen veszélytelen billegés, amolyan politikai gimnasztika, akkor a rövidebb és nem egy szempontból kellemesebb utat választva, ama három magas fenyőnél, melyeket Szidónia is tájékozódási pontként említett a kalauznak, befordulhattam az erdei ösvényre, s a bokrok álcája mögül pillantva hátra, némi elégtétellel figyelhettem a szolgálatos kutyát, amint értetlenül és csalódottan bámul utánam, az erdő azonnal eltüntetett, még ha tudtam is, hogy az őrök látcsöve ide is elkísér, meredeken emelkedett az ösvény, s olykor alkonyat után is inkább ezt az utat választottam, annak ellenére, hogy itt mintha még sötétebb, ne mondjam, még sejtelmesebb veszélyek leselkedtek volna rám, ám e veszélyeket mégis szabadabban, önkényesebben lehetett kezelni, mint azokat a rohadt kutyákat.

Akkoriban még valóban erdő volt, talán az utolsó összefüggő zöld folt a várost szegélyező dombok és hegyek térképén, az utolsó emlékeztető a talajnak és a növényzetnek azon természetes és eredeti együttesére, amit terjeszkedésének történetével a város lassan felélt, megváltoztatott, magába emésztett, s mára itt is többszintes társasházak állnak, néhány magányos facsoport maradt az erdőből, közömbös kerti díszek.

Nem sajnálom, semmivel nem állok bensőségesebb viszonyban, mint a pusztulással, a saját pusztulásom írója vagyok, s ha most az erdő pusztulását szavaimmal nyilvánossá teszem, akkor is a saját pusztulásom történetéről beszélek, még egyszer, utoljára, s bevallom, nem minden megindultság nélkül pillantva vissza a gyerekkor végtelennek érzett, s mennyire véges idejére, arra az időre, melyben talán semmi nem tűnik változhatatlanabbnak, mint egy terebélyes fa gazdagon rovátkolt kérge, a gyökér különös hajlása, a megérzett erő, amivel a fa a talajhoz alkalmazkodik, mégis megkapaszkodik; s ilyeténképpen a gyermeki szemléletnek nincsen is hathatósabb biztosítéka, támasza, mint maga a természet, melyben minden a pusztulás ellen szól, maga a pusztulás is az állandóságról, személytelenségről és folytonosságról beszél.

Ám senkit nem óhajtanék az önkényes gyermeki érzékelés és a természet önkéntelen életének összefüggéseire vonatkozó, fölöttébb szubtilis gondolataimmal fárasztani, hiszen úgy igaz, hogy a természet a mi legnagyobb tanítómesterünk, de csak a bölcseket! az ostobákat soha nem tanítja, menjünk hát inkább tovább azon az elhagyott ösvényen, mely a tisztásra visz, s közben vegyük szemügyre, miként megy ő, ki talpának legmélyebb tudásával ismeri itt a talajnak minden kis hajlását, a követ, mely a következő pillanatban majd a cipője orrába akadna, s ez ott egy nyújtottabb lépésre készteti, a homály sűrűségét, arcán kóbor szellőcskék irányát, s ingerlékeny orrával, ha valaki más is elment már előtte az ösvényen, hogy nő avagy férfi volt-e az illető, s csupán füle téveszti meg olykor, zördülést hall, reccsenést, csikordulást, tompa puffanást vagy valami köhintéshez hasonlót, megáll, s hogy tovább mehessen, félelmén kell a szemének átlépnie, ijesztő sejtelmeken, olykor valóságosan is mozdulni látszó árnyakon, óvó figyelmeztetéseken, rémes történeteken kell átlépnie.

Aztán a tisztás magasra nőtt füvébe vész az ösvény, meztelen lábára harmat kenődik, itt kis suhogások kísérik, fölötte derengőn világos még a nyári ég, de rajta kívül mintha semmi nem moccanna, és ez elég valószínűtlennek tűnik, denevér röppen el némán, visszaköröz, mígnem a tisztás fölső peremén ismét belép a fák közé, ahol folytatódik, ám kétfelé ágazik az ösvény, mehetne fölfelé, tovább.

A hegy tetején lakatlan út határolja az erdőt, s onnan csupán néhány lépésnyire van a Felhő utca, ahol egy kicsi, sárgára festett házban, szemben a sötét iskolával, a Hédi lakik, és a Hűvös néni ilyenkor húzza össze a függönyöket az ablakon, hogy felgyújthassák a villanyt.

Hédi ablakából viszont Lívia ablakára látni.

A másik ösvényen mentem.

És bármily későn érkeztem haza, senki nem kérdezte, hol maradtam el.

Ritkult az erdő, innen már látni lehetett Csuzdiék házának könnyed oromvonalát, a tornácon égett a villany, és gyenge fénye hosszú, sápadt foltokat, csíkokat vetített az erdő sötétjébe, ami barátságos volt, megnyugtató, ugyanakkor mondott valamit házuk vonzó magányáról is, s ha itt mentem haza, akkor majdnem teljesen biztos lehettem benne, hogy Kálmánt még kint találom.

Még messzi jártam, de fekete kutyája már felvakkantott a csendben.

Egy téglalap alakú irtás közepén állt a ház, fölötte kukoricás, alatta nagy gyümölcsöskert, ők tanyának mondták, tekintélyes küllemű, ősrégi, favázas épület, melynek egyszerű homlokzatát az egykori sváb szőlősgazdák építkezési szokása szerint, a csúcsos oromzat védelmében magasan előreugró fatornác ékítette, alatta súlyos, kétszárnyú ajtó nyílt le a borospincébe, és a hosszú épülettel szemben, a tágas és mégis meghitt, téglával kövezett udvar túlsó oldalán, egy hasonló, bár valamivel alacsonyabb favázas épület, mely istállónak, kocsiszínnek és az ólaknak szolgált, az udvart egyszerű sövény kerítette, közepén terebélyes diófa, s odább keményre, tömörre rakott szénaboglya; mindez ma egyenesen hihetetlennek tűnik, ám akkoriban a Svábhegy köves és agyagos lejtőin még álltak, és mindentől elszakadva élték a saját pusztulásukat ezek a parasztudvarok.

Kutyája lustán jött elém a sövényig, nem ugatott, nem rontott rám, mint máskor, szórakozottan bámulva maga elé, olykor lomposan csapva egyet a farkával, bevárt, s mintha jelezni óhajtaná, hogy valami szokatlan történik, megfontolt ballagással vezetett át az udvaron.

Itt melegebb volt, a nap melegét lehelték vissza a kövek, a sűrű sövény nem engedte át az erdő esti hűvösét.

Akkor még volt egy lovuk, disznóik, két tehenük, csirkék és libáik, a szénapadlás fölé emelt dúcban gerlék burukkoltak, az eresz alatti fészekből, egymást váltva, zuhanórepülésben húzott ki egy fecskepár, míg az egyik kifelé röpült, a másik visszatért; az udvar ilyenkor, alkonyattájt, telve volt az éjszakára készülő állatok nyugalmat kereső zajával, és a megszorult melegben erősen szaglott a vizelet, az ürülék, a rohadva érlelődő trágya.

Meglepetten követtem a kutyát, furcsa volt a kékes alkonyatban a petróleumlámpa sárga fénye; Kálmán az ól nyitott ajtajában állt odalenn, s valamit figyelt, amit a magasra emelt lámpa a sötétben megvilágított.

Homlokát a szemöldökfának támasztotta, jöttömre se moccant.

A lámpa üvege alatt fellobbant, felfüstölgött a láng, sárga nyelvének fénye végignyalt meztelen karján, hátán, nyakán.

Ő, ha megjött az iskolából, már tavasszal lerúgta cipőjét, ledobta nadrágját, ingét, és egészen késő őszig ebben az egyetlen szál klottgatyában mászkált, s amint megfigyeltem, ebben is aludt.

Az ól belsejéből mélyülő, majd sivításba ívelő, hirtelen megakadó, és némi szünet után ismét kiöblösödő hörgést lehetett hallani.

De ő mégsem volt nevetséges a fekete gatyájában, erős combja, izmos feneke teljesen kitöltötte, s a mosásoktól kissé elszürkült, fellazult anyag ráncaival tökéletesen idomult nagy testének és lehetséges mozdulatainak igényeihez, hasára feszült, külön kis bugyort képezett az ágyékán, azonosult vele, akárha bőr lenne, meztelenné tette.

A kutya lustán megállt az ól előtt, meglengette farkát, aztán mintha meggondolná magát, inkább mégis Kálmán mögé került, ott leült a hátsó lábaira, és ugyanabban a pillanatban idegesen ásított egyet.

Ebben a többiektől elrekesztett sötét kutricában egy hatalmas koca hevert az oldalán, Kálmán oly magasra tartotta a lámpát, hogy a fény megtört az ajtó keretén, s így én az első pillanatban inkább csak megduzzadt, a csatakos padlaton szétterülő emlőit és felénk fordított farát láttam, homályból jött a hang.

Meg akartam kérdezni, mi van, de aztán mégse kérdeztem.

Bizonyos kérdéseket fölösleges volt feltenni neki, úgyse válaszolt.

Már régóta itt állhatott, bizonyára azért támasztotta homlokát a gerendára, mozdulatlanul bámult be az ólba, majdhogynem részvétlenül, csakhogy én ismertem őt annyira, hogy tudjam, ez nála a pattanásig, sőt robbanásig sűrűsödött feszültség jele.

S amint ott álltam mellette, és én is néztem, amit ő nézett, lassan kibontakozott a homályból a disznó nyitott pofája, a szeme, hallgattuk hörgését, lélegzetének váratlan elakadásait, táguló és szűkülő orra sípolását, ami visszafojtott sivítássá élesedett, miközben mintha föl akarna valahogyan állni, de kaszáló, rövid lábai nem találnák a talajt, s valami sokkal súlyosabb erő marasztalná, szétomló testén tehetetlenül reszketett, szinte vibrált a zsíron a vastag bőr, az ellentétes késztetésektől hullámzott, rángott az izomzat, ő meg hirtelen felém lökte a lámpát anélkül, hogy rám pillantana, fogjam, és bemászott az ólba.

Igyekeztem jól tartani, forró volt az üveg, s ha a kanóc meglöttyent a petróleumban, akkor füstölögni kezdett, elfeketült a fény.

Egy kicsit félhetett, mert mindenre készen az ól falához tapadt, várt.

Tán attól félt, hogy a disznó dühös lesz és megharapja.

Aztán egyik kezével megragadta a disznó fejét a füle tövénél, vakargatta, csillapította egy kicsit, s az állat valóban dühödten röffent föl, ám ugyanakkor, ravasz módon, mintegy a padlóhoz is nyomta a fejet, hogy közben a másik kezével megtapogassa, és nem is nagyon finoman megnyomkodja az állat tornyos hasát, belappadt horpaszát, amitől az várakozásteljesen elhallgatott.

És akkor még egy különös mozdulatot tett, ez idáig nem is vettem észre, hogy a sötéten ráncolt, összerándult végbélnyílás alatt milyen hatalmasra nyílt szeméremrése, akár több, rétegesen egymásra forduló rózsás ajak, duzzadtan, tisztán, feszesen, selymesen, síkosan fordult ki teste belsejéből ürüléktől és vizelettől lucskos és mocskos farára, s Kálmán ennek az elevenen égő völgykatlannak a mélyén húzta végig óvatosan az ujját, amitől az állat fara legalább oly érzékenyen rándult össze, amilyen érzékenyen ő érintette meg, akkor azonban gyorsan kihátrált, s az ujját önkéntelen mozdulattal a combjába törölte.

Az állat mintha bennünket nézett volna.

Kálmán türelmetlenül vette el tőlem a lámpát; visszatűnt a homályba a disznó figyelő szeme, néhány pillanatig csendben maradt, s csak a szomszédos kutricában forgolódó állatok nyugtalan röffenéseit, dobogását lehetett hallani, és ő ismét az ajtó szálkás gerendájára hajtotta homlokát.

Már egy órája, legalább egy órája elment a víz, mondta.

Butaság lett volna megkérdezni, milyen víz.

És hogy itt hagyták, hogy itt hagyták őt, mondta, de olyan erővel tört ki belőle a hang, hogy kezében megreszketett a lámpa, üvege a gerendához koccant, panaszosan és kétségbeesetten felsírt, teste azonban feszes maradt, a feszültség nem engedte ki a sírást, nyelni akart és felcsuklott, itt hagyták, ismételte harmadszorra is, pedig tudták, tudták, és mégis itt hagyták, a rohadtak.

A csúszós padlaton rándult az állat fara, feje ugyanakkor hátracsuklott, csúszott, mert hatalmasra tátotta pofáját, mintha némán levegőért küzdene, és rettenetes volt hallani, hogy nem jön hang a görcsből.

Valami történt benne, aminek nem akart vége szakadni.

Fel kell mennie az apjáért.

Kálmán édesapja és a két, nála jóval idősebb bátyja pék volt fönn a hegyen, régen az övék volt az egész pékség, ami miatt ő éppen úgy osztályidegennek számított, mint Krisztián; mindig délután mentek el bedagasztani, a kemencéket fölfűteni, és csak hajnalban jöttek vissza, mikor a kenyereket már elszállították, és az édesanyja mindig elment hazulról, miután a két tehenet behajtották és megfejt, mert ő lenn a János-kórházban takarított éjjel.

Szabadok voltunk, tőlem senki nem kérdezte, hol mászkálok, őt viszont minden este magára hagyták.

A kutya a farkát csapdosta, és halkan felnyüszített a lábunknál.

Ő pedig ismét a kezembe nyomta a lámpát, még tétovázott, s ezért azt hittem, sarkon fordul, hogy mégis segítségért rohanjon, ami azt jelentette volna, hogy engem itthagy, tehetetlenül és kiszolgáltatva ennek a szörnyűségnek, tán maga se tudta; szerettem volna mondani, hogy ne, inkább én megyek, vagy elmenni, csakhogy a disznó oly némán csúszkált előttünk, hogy inkább bemászott.

Én is beljebb hajoltam az ólba, hogy jól világítsak neki, nagyon jól akartam világítani, habár fogalmam se volt róla, mit tehet vagy egyáltalán tudja-e, mit kell tennie egy ilyen helyzetben, valamiként mégis bíztam benne, tudni fogja, holott most inkább olyan volt, mintha nem tudná, másfelől ha növényekről és állatokról volt szó, akkor nagyon sok mindent tudott, mindent tudott, de számomra oly felfoghatatlan volt a látvány, s az érzés, amit kiváltott, oly követhetetlen, a szenvedés, mely a tehetetlenségtől azonnal a mi szenvedésünk, és nem hagy időt vagy erőt, hogy gyáván kimeneküljünk belőle, odaköt, s hálás voltam neki, hogy nem hagy itt és megpróbál valamit csinálni, helyettem csinálja, és akkor nekem nem kell mást csinálnom, mint jól tartani ezt a lámpát.

Az állat faránál guggolt, és hosszú pillanatokig semmit nem csinált.

Forróság volt odabenn és bűz, a lélegzet hirtelen elnehezült, ami akkor nem zavart, mert a halál volt ott, mégha tudtam is, hogy ez a születés.

Aztán lassan felemelte az egyik kezét az öléből, olyan furcsán, elgondolkodón és lazán be voltak hajlítva az ujjai, és azokon az egymásra fordult, duzzadtan rózsás ajkakon becsúsztatta, láttam, amint csuklóig eltűnik.

Az állat ettől felvonaglott, végre levegőhöz jutott, nem hörgés volt ez, hanem mintha okádna, úgy szakadt ki belőle a görcs, rúgott és pofájával, melyből csurgott a nyál, melyben összecsattant a fog, mintha belé akarna kapni.

Ő kirántotta a kezét, guggolva azonban nem tudott menekülni, és én is akadályoztam, mert ezzel a lámpával itt álltam az ól szűk ajtajában, és az ijedtségtől nem tudtam hátraugrani; a fenekére huppant, bele az iszamós alomba.

A disznó azonban visszaejtette a fejét, pofája nyitva maradt, gyorsan, rendszertelenül, harákolva utána, mohón szívta magába a drága levegőt, és szőke sörtéktől pillázott halványbarna szemével nézte őt.

Éreztem, ahogyan a kutya egyenletesen a lábamra liheg.

És az üregéből csaknem kiforduló szem, ahogyan fektéből őt nézi, fehérje csupa vér.

És akkor már Kálmán se nézte, mit csináljon, hanem ezt a szemet nézte, feltérdelt, és a kezével megint belemélyedt az állat testébe, és amint lassan előrehatolt, már azzal sem törődve, hogy a húgyban és a szarban csúszik előre, meztelen testével ráfeküdt, rányomódott az állat felpúposodott oldalára, teste súlyával nyomta és nézték egymást és már együtt is lélegeztek, mert amint testével rányomódott, az állat a levegőt szépen kifújta, és amikor megemelkedett, az állat készségesen beszívta, könyékig benne volt már, de akkor, mint akit megvágott az áram, rántotta ki, és egész testében rázkódva, reszketve, ordítani kezdett az ólban.

Valamit ordított, de nem értettem, valami szavakat ordított, de nem lehetett érteni.

A disznó sivított, csúszott a farával, elfulladt, kimeredt a lába, oly élesen, hangosan, hosszan sivított, akárha sikoltana, visszarándult és megint megmeredt, de valamiként megőrizte, helyesebben a teste még finomabbá tette azt a ritmust, amit az imént együtt találtak meg, s mindeközben nem hogy nem mozdult el a szeme Kálmánról, hanem teljesen józan maradt, ő pedig a lámpafényben lucskosan felfénylő karját, mint valami idegen tárgyat maga elé emelve, beletapadt a tekintetébe, s oly váratlanul némult el, amilyen váratlanul ordítani kezdett; ha azt mondanám, hogy segítséget kért tőle a szem, ha azt mondanám, felszólította őt valamire és irányította, ha azt mondanám, hálás volt neki, biztatta és készségével biztosította, hogy jó nyomon vagyunk, csak így tovább! akkor érzelmes emberi fogalmakkal szennyezném be ama nyers és közvetlen, de semmiképpen nem durva érzéki erőt, melynek kifejezésére minden bizonnyal csak egy állat szeme képes.

Ordítására a disznó sivítással válaszolt, és a disznó csendjére ő hallgatással.

Eltávolodásuk ellenére együtt maradtak.

Az elnyílt szeméremrés mélye, mint a lélegzet vagy a dobbanás, a szívások és lökések ismétlődésében fortyogott.

Ő megint belenyúlt, egyenesen oda, ahonnan az imént visszarettent, elfogulatlanul, ahogyan untig ismerős helyekre térít bennünket a szükség.

A fejét kifelé fordította közben, akárha rám nézne, föl, de a szemét is lehunyta.

Az állat hallgatott, akárha készségesen visszafogná lélegzetét.

S valamit mintha odabenn csinálna, és ezért nem volna szabad néznie, ne lássa, tisztán érezze, amit csinál.

Aztán lassan, fáradtan húzta ki a kezét, feltérdelt, nyakán előrecsuklott a feje, és nem láttam az arcát.

Még mindig csend volt, az állat mozdulatlanul hevert, s mintha megkésve, de mégis válaszolna neki, hullámozni kezdett az oldala, majd egész teste hullámzott már a nyomástól, szívástól, és minden hullám végén az észvesztő sivítás a szűk ól felforrósult bűzébe fúlva.

Meg fog dögleni, mondta, nem megy, mondta halkan, mint akit e hullámzó szenvedés sem tud megindítani, mert előbbre lát már, átlátott a halálba, nem mozdult el ugyan, ott maradt, nem volt mit tennie.

Annak azonban, ami az állat testében történt, még közel sem volt vége.

Mert a következő szempillantásban valami vöröslőn megjelent a rés lélegző lebernyegei között, és ő, mint a disznó, sírósan sikoltozva vetette rá magát; rögtön elnémult, mert az a valami, mintha idegen csont került volna húsba, kicsúszott az ujjai közül, újra megragadta, és megint kicsúszott.

A rongyot, üvöltötte, s ez nekem szólt, de úgy éreztem, rettenetesen sok idő telik el ebből a fontos időből, míg sikerül felfognom, hogy itt valamilyen rongynak kell lennie.

S a bénultság az én legbensőbb bűnöm lenne, ami megbénít, hogy ne találjam meg azt a rongyot.

Nem volt rongy.

Mintha hirtelen nem is tudnám, mi az? elveszíteném anyanyelvem szavát, hogy rongy, és neki közben, rongyot! megint kicsúszik a kezéből.

Üvöltött.

És akkor még a lámpaüveg is majdnem lebillen, mert ki akartam volna nézni az ól elé, és csúcsa a szemöldökfába beleakad, pedig ott volt a rongy, láttam, a kutya csapkodja a farkával, de utána kell kapni az üvegnek.

S hogy a lámpaüveg mégse tört el, olyan észveszejtő győzelem, amilyet azóta se érezhettem, és hogy oda tudok kapni a rongyhoz.

Két, behasított körmű, kicsi láb lógott ki onnan.

A rongyot megtekerte rajta és úgy húzta, hátrálva, guggolva, ahogyan a disznó nyomott és sivalkodott.

A küzdelem hosszú, maga a történés persze észrevétlen.

A test oly simán és síkosan csúszott ki onnan, hogy ő nem is tudott elég gyorsan hátrálni guggolva, fenekére tottyant és szétvetett lábai között ott hevert a nyálka üveges burkában az újszülött élettelen, halványan fénylő teste a mocskos padlaton.

Azt hiszem, mindhármunknak elakadt a lélegzete.

Azt hiszem, az anya mozdult meg először, fölemelte a fejét, mintha látni akarná, megbizonyosodni, megtörtént-e már, a kimerültségtől azonban visszahanyatlott, ám amint visszakoppant a feje, valami új és elemi erejű ingerület futott a testébe, boldog erő, mely olyan fürgévé, ügyessé, hajlékonnyá és leleményessé tette, amit egy ilyen idomtalanul hatalmas állattól különben egyáltalán nem lehetett volna elvárni, farával kissé oldalt csusszant, vigyázva, hátsó lábaival ne rúgja meg, a hosszú köldökzsinór utánaengedett, és a malacka csaknem moccanatlanul maradt ott Kálmán lábai között, ujjongó röfögéssel hajolt oda hátra, kicsi szippantásokkal végigszagolta és reszketve ujjongott fel a szagtól, két reccsintéssel elharapta a köldökzsinórt, s miközben Kálmán ügyetlenül csúszva előle, kiügyeskedte magát az ólból, felállt, szinte felpattant fektéből, nyalni kezdte, trappolva táncolt körülötte, röfögve és türelmetlenül döfödte a kicsi testet, nyalta, mintha föl akarná zabálni a földről, lökte, míg az végre lélegezni kezdett.

Mikor egy jó óra múltán becsuktuk az ól ajtaját, s a faretesz halk koppanással becsúszott vájatába, négy malacka cuppogott a tejjel telt emlők forró, lilásan vörös tömlőin.

Csillagos és sötét és néma volt a nyári éj.

A kutya jött utánunk.

Ő hátrament, letolta a nadrágját, hosszan vizelt.

Én egyedül álltam az udvar közepén a kutyával.

Ott, a trágyadombon ásta el a méhlepényt is.

Már nem volt mit mondanunk, s úgy éreztem, többé nem is kell egymásnak semmit mondanunk.

Sok volt az is, hogy itt állhatok, vizeletének hosszú csordulását, bő csorgását hallhatom.

Mert amikor már megvolt az első, és ő gyorsan kimászott az ólból, s én a lámpát magasra emelve félreléptem, egyetlen pillanatra egymásra néztünk, a két mozdulat keresztezte egymást, ám közben a tekintet a boldogság azonosságán mégis fennakadt, és a pillanat olyan hosszú lett, oly tömött, mintha kicsúszott volna belőle a valódi idő, s mindaz, mi a küzdelemből belénk szorult, csak ebben a közösségben törhetne ki, a vigyor őrületébe világított bele a lámpa, arcunk egészen közel, szeme eltűnt a vigyorban, csak a száj és fogak, erősen kiugró állkapcsai, homlokába hulló csapzott haja, s amint váratlanul itt volt az arcom előtt, láttam, hogy az én arcom mása ez, mert én is ugyanilyen mohó őrülettel vigyorgok magamnak, s mintha csupán úgy kerülhetnénk ki vigyorgásunk dermedő idejéből, e közösségbe úgy kerülhetnénk bele, ha egymásnak esünk.

Ha egymást szeretjük érte.

És mégse lett volna elég, a disznó győzelméhez nem érhettünk volna fel vele.

Hanem valami beszéd tört ki.

A szavak nevetése.

Hogy én majdnem eltörtem a lámpát, mondtam, és hogy biztosan keresztbe feküdt, mondta, és kérdeztem, ő miért ordított úgy, nem értettem, mit ordított, és hogy az apja se tudta volna jobban, mondta, és hogy én először azt hittem, a disznó csak beteg, mondtam, és még szerencse, hogy a köldökzsinór, és hogy nem tudtam, hol a rongy, és hogy milyen okos a disznó, mondta.

És a kutya csaholva rohant, körbe az udvaron, körbe, egyre nagyobb körökben, ami ugyanolyan beszéd volt.

Józan fénnyel világított le a tornácról a lámpa.

Lassan mentünk föl a lépcsőn, kábán, kimerülten.

Még gőzölgött a víz a fazékban; miközben arra várt, jöjjön ki a méhlepény, én tettem föl melegedni a vizet, hogy langyosan lemoshassa a disznó emlőit.

Az asztalhoz ment, kihúzta a széket, leült.

Én előbb néztem a konyha tárgyait, a fehér zománctűzhelyet, az almazöld konyhaszekrényt, a rózsaszínű dunyhát a dikón; a petróleumlámpát az asztalra tettem, mögöttünk nyitva maradt az ajtó, s az enyhe légvonatban inkább füstölt mint égett, aztán én is leültem.

Ültünk, bámultunk magunk elé.

Az isten faszát, mondta később, halkan.

Nem néztünk egymásra, de éreztem, nem szeretné, ha elmennék, s én sem akartam volna elmenni még.

A káromkodás pedig olyan volt, mint valami csendes jóvátétel, nekem szólt.

Ő igazán ritkán káromkodott, s ellentétben a többi fiúkkal, durva szavakat se használt, legalábbis nem emlékszem többre, mint e három esetre, Majával kapcsolatos kijelentésére, mármint, hogy mit csinálna vele, s aztán arra, amit a vécében mondott.

Hogy ebédre megkaphatom.

Ami viszont súlyos sérelemként, nem hegedő sebként maradt meg bennem, elfelejtettem, de nem tudtam megbocsátani.

S nem csupán azért, mert e látszólag ártalmatlan durvasággal csatlakozott akkor Prémhez és Krisztiánhoz, mit is tehetett volna mást? és bármennyire fájt, a kapcsolatoknak ezt az állandó, és sok tekintetben izgalmas bizonytalanságát nem vehettem rossz néven, hiszen a világ természetes rendje vagy tán a korszak szelleme nyilvánult meg abban, ha soha nem lehetett pontosan eldönteni, ki ellenség, ki barát, végső soron mindenkit ellenségnek kellett tekinteni, s elég volt csak arra a félelemre és gyűlöletre gondolnom, mely a zárt terület kerítése előtt elfogott, és akkor már magam sem tudtam, hol a helyem, vagy arra a kínzó érzésre, hogy apám pozíciója miatt spicli vagyok a többiek között, holott senkit nem árultam el; ám ő kényszerű csatlakozása érdekében ama legtitkosabb pontján árulta el a barátságunkat, még akkor is, ha a többiek nem tudhatták, valójában mit jelent, hogy én ebédre megkaphatom a Prémét, nem tudhatták, mire utal vele, mégis! mintha ott, a többiek előtt mondta volna azt nekem, és ez több volt, mint arcátlan árulás! hogy én fogtam meg az övét, mert mintha más kívánságom se lenne, mint megkapni ebédre! tehát nem úgy, a legteljesebb kölcsönösségben történt, ahogyan történt, s mintha nem éppen ő kezdeményezte volna.

Kirúgta maga alól a széket, és a konyhaszekrényből kivett egy üveg pálinkát, két poharat.

Ugyanolyan bátran, gondolkodás nélkül tagadta meg, amilyen bátran, gondolkodás nélkül mozdult felém a keze.

Hogy ne kelljen szégyenkeznie a többiek előtt, saját legbensőségesebb mozdulatától határolta el magát, most viszont mintha árulását tenné jóvá e káromkodással, megköszönné, hogy mégis itt vagyok.

Ami oly bőséges érzelmi áradás, hogy jobb hallgatni róla.

És mindezt éppen úgy nem tudhattam elmondani Majának, miként anyám karján sem tudtam elmondani a lányokat.

A pálinkától némán berúgtunk.

Ha elegendő lenne megtanulni az élet legfontosabb dolgait, de még a hallgatást is meg kell tanulni róla.

Nagyon sokáig ültünk ott az asztal lapjára bámulva, részegen, s a káromkodás után valamiért egyáltalán nem néztünk egymás szemébe többé.

Holott ez a káromkodás tisztázott mindent, halálig.

A végső soron való hűségét; hogy soha, senki, semmit nem felejthet.

Tétován babrálni kezdett a lámpán, el akarta oltani, ám hiába csavarta le a kanócot, nem aludt el, még erősebben füstölt, és akkor az üveget levette, hogy lefújja, fújta, de miközben fújta, többször rá kellett fújnia, felröhögött, mert nem tudta eltalálni, mindig mellé fújt egy kicsit, és a bekormozódott, forró üveg kicsúszott a kezéből, széttört a konyha kövén.

Még csak utána se nézett.

Jó volt hallani ezt a törést, apró szilánkokra pattant szét.

Később olyan lett nekem, mintha teljesen éberen aludtam volna bele ebbe a jóba, vagy elvesztem volna a saját gondolataim között, habár igazán nem tudtam volna megmondani, mire gondolok, avagy gondolok-e valamire egyáltalán; maga a részegségben eltompuló érzet lett a gondolás nélküli gondolat, és nem vettem észre, hogy közben ő valamikor fölállt, a kőre letette a nagy lavórt, és most a forró víz maradékát önti abba a lavórba.

Nem volt homályos, csak távoli, érdektelen.

És még mindig öntötte a vizet.

Szerettem volna megkérni, ne öntse már, hagyja abba.

Mert megint nem vettem észre, hogy közben ő valamilyen másik vizet önt a lavórba.

Vödörből.

És azt sem vettem észre, mikor dobta le a gatyáját a kőre, mezítelenül állt a lavórban, a szappan szépen kicsusszant a kezéből és elszánkázott a kövön, be a konyhaszekrény alá.

Mondta, adjam oda a szappant neki.

És hallani lehetett a hangján, hogy ő is teljesen részeg, amitől nevetnem kellett volna, csakhogy nem tudtam fölállni.

És loccsant, csobogott a víz, mikor végre föl tudtam állni, és ő szappanozta magát.

Neki egyáltalán nem volt olyan nagy, mint a lónak, hanem inkább kicsi, tömör, vastag, s a felhúzódott heréken mindig úgy előre állt, begörbedt, kinyomta a gatyáját; szappanozta.

Már álltam és éreztem, mégis ez fáj; fáj, hogy nem tudhatom, kinek a barátja vagyok.

Nem tudom, miként tettem meg az utat az asztaltól a lavórig, az elhatározás észrevétlenül vitt át azon az időn, aminek el kellett telnie, ott álltam előtte és mutattam, adja ide a szappant.

E szerelmi szenvedélyen túli közösség volt az, amire Krisztiánnal kapcsolatban vágytam, a testvériségnek e csaknem semleges érzete, ahová vele soha nem jutottam el, s ami oly természetes, mint a látás, a szaglás vagy a lélegzetvétel, a szeretet nemtelen kegyelme; és talán nem túlzás forró háláról beszélni, igen, hálás voltam és alázatos, mert tőle kaptam meg azt, amit a másiktól hiába reméltem, s mindazonáltal ez mégse megalázkodás, nem neki kell hálásnak lennem ezért, a hála csak úgy van, önmagában, attól, hogy ő itt van, így, és én így, itt vagyok.

Bizonytalanul nézett rám, nyakán ingott a feje, a szemembe akart nézni, de nem találta a pillantásomat, és mégis azonnal megértett, mert a szappant a kezembe nyomta és beleguggolt a lavórba.

Benedvesítettem, gondosan szappanoztam a hátát, nem szerettem volna, ha piszkos marad.

És tudtam, a Prém csak azért mondta akkor ezt a hülyeséget, mert neki volt olyan nagy; Krisztián néha felszólította, mutassa meg nekünk, és mi némán bámultuk, az élvezettől felröhögtünk, hogy ilyen nagy lehet.

Elmondhatatlanul boldog voltam attól, hogy Kálmán mégis az én barátom.

Szappanos hátáról éreztem fölszállni az ól szagát, és rendesen le kellett öblíteni a szappant.

És a Prém csak azért mondta ezt, hogy ő véletlenül se csatlakozhasson hozzám, hanem inkább az ő barátjuk legyen.

De a szappan belecsúszott a lavórba, elúszott széttárt lábai között, eltűnt.

Ki kellett mennem a szabadba, annyira utáltam a Prémet.

Puhába akadt a lábam.

Annyira utáltam, hogy valami rosszullét fogott el.

A kutya békésen, elnyúlva aludt a tornácon.

A kezem szappanos maradt.

A földön feküdtem, és közben valaki eloltotta a villanyt, mert sötét volt.

Eltűntek a csillagok, fülledten hallgatott az éjszaka.

Sokáig csak arra gondoltam, haza kéne mennem, haza, semmi másra nem gondoltam, csak arra, haza kéne mennem.

De a távolban néha felvillámlott az ég, gördítette a dördülést.

Aztán vitt a lábam, húzott a fejem, a talpam érzett egy utat, melyről nem lehetett tudni, hová vezet.

S amint a dördülések egyre közelebb húzták a villámokat, a levegő is megkeveredett, a fák lombjaiba belesüvöltött a szél.

Csak mikor a szám érzett valami keményet, hűvöset, a rozsda ízét, akkor láttam, hazaértem; lenn a fák között az ismerősen világos ablakot, s ez itt a kapu vasa a számban.

Mint aki először lép be oda, ahol ismerős, mintha már látta volna, ami ilyen idegen.

Meg kellett néznem, hol vagyok.

A felzúgó szél hűvösében nagy szemekben kezdett cseperészni a meleg eső, elállt s újra cseperészett.

Egy ideig feküdtem ott a fényben a nyitott ablak alatt, s azt szerettem volna, ha soha, senki nem talál meg.

A falon láttam lecsúszni a villámokat.

Nem szerettem volna bemenni, mert utáltam ezt a házat, és mégis ez lett az egyetlen hely.

És még ma is, a visszaidézés igyekezetében, páratlanul messzi távlatot keresve a szemlélődéshez, még mindig nehéz elfogulatlanul beszélnem e házról, hol a közös fedél alatt élő emberek oly távol kerültek egymástól, oly mértékben emésztette fel őket a saját fizikai és erkölcsi pusztulásuk folyamata, s olyannyira magukra, csak és kizárólag önmagukra voltak utalva, hogy nem vették észre, avagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, ha az úgynevezett családi közösségből, egy gyerek, hiányzott.

Miért nem vették észre?

Olyannyira nem hiányozhattam senkinek, hogy magam se tudtam, a hiány poklában élek; a hiány poklát gondolom világnak.

Odabennről hallani lehetett a parketta finom reccsenéseit, néha egy csikordulást, valami neszezést, mozdulat motozását.

Nagyapám nyitott ablaka alatt hevertem.

Ő felcserélte a nappalt az éjszakával, éjjel élt, kóborolt a házban, nappal bóbiskolt vagy a díványán aludt a lesötétített szobában, s e csodás fordulattal mindenki számára megközelíthetetlenné tette magát.

S ha tudhatnám, mikor kezdődött e kölcsönös és sokoldalú bomlás, volt-e kezdete, mikor és mitől hűlt ki a tágas családi fészek, akkor bizonyára sok mindent mondhatnék az emberi természetről, no és a korról is, amelyben éltem.

Nem áltatom magam, az istenek távoli okosságával nem rendelkezem.

Tán anyám megbetegedése?

Bizonyára ez is fontos fordulópont volt e folyamatban, bár nekem az ő betegsége, különös módon, inkább a tartós pusztulás következményének, mint kiváltó okának tetszik; mindenesetre az ő betegségét legalább annyira a kíméletességében is álnok családi hazudozás fátyla fedte el, miként a kishúgom állapotát, vagy a nagyapám asztmatikus rohamait, melyekről a nagyanyám titkon úgy nyilatkozott, hogy sem az orvosi kezelés, sem a diéta, sem a pontos gyógyszerelés nem segíthet rajta, mert egyszerűen hisztéria.

És hogy egy vödör hideg víz kéne neki.

E fizikai formákat öltő bomlásról legalább annyira nem illett szót ejteni, mint arról, hogy a nagyanyám miért nem beszél a nagyapámmal, aki viszont egyetlen szót sem hajlandó váltani az apámmal, és napra nap úgy mennek el egymás mellett, hogy még csak nem is köszöntik, kölcsönösen levegőnek tekintik a másikat, holott az apám él a nagyapám házában.

Tán kivételes szerencse, tán kivételes szerencsétlenség, ma sem tudom eldönteni, mi jobb, a tudatlanság-e vagy a tudás? de én bármennyire is alkalmazkodtam ezekhez a hazugságokhoz, mintegy belesimulva a hazugságok rendszerébe, és a magam hatásos hazugságaival táplálva, segítettem is a hazudozás finom szerkezetének működtetését, s még ha nem láttam is le az eredethez benne, nem tudtam is pontosan, hogy mi, mit takar, valamennyire azért beláttam e takarások közé, tudtam például, hogy nagyapám betegsége valódi, komoly, bármelyik roham megölheti, s midőn a nagyanyám tétlenül és szigorúan figyelte a rohamokat, úgy éreztem, mintha egyenesen erre a bármikor bekövetkező halálra várna; továbbá tudtam jól azt is, hogy a kishúgom gyógyíthatatlan, idiótának született és az is marad, csakhogy születésének vagy talán fogantatásának körülményeit, az okot, ha van ilyen, szüleim lelkiismeretfurdalásának szövetsége veszi körül, ezért kell minduntalan a gyógyíthatóság reményét hangsúlyozniuk, mintha reményükkel igyekeznének elfedni ama szörnyű titkot, valamit, amit senkinek nem szabad megtudnia; akárha itt, a mi családunkban, mindenki egy hazugsággal tartaná a kezében a másik életét; no és egy véletlen mozdulatom következtében azt is tudtam, hogy nem a sikeresen végrehajtott epeműtét utáni lábadozás állapotában van az anyám.

Karján heverve, figyelve lélegzetét, semmi mást nem akartam én, mint a nyakát megérinteni, tenyeremet az arcára simítani, és véletlenről is ezért beszélek; nem aludt, szeme csukva volt, s amint ügyetlenül mozdulva a nyaka felé, ujjam beleakadt a hálóing kivágását összefogó szalagcsokorba, s az nem volt megkötve vagy kioldozódott hirtelen, és a könnyű, fehér selyem lecsúszott a melléről, helyesebben a másodpercnek ama töredékében azt láttam, mintha a melléről csusszanna le, a mellét láttam, akárha azt látnám, amit látnom kellene, holott sugarasan hegedő sebet láttam a melle helyén, a varratok nyomának vöröslő bordázatát.

Üveg zörrent, a fejem fölött gyorsan becsukták az ablakot.

Soha jobbkor nem jöhetett a vihar, úgy feküdtem ott, mintha azt remélném, a lezúduló eső belever a földbe, felszívódhatok vele, a víz hűvöse azonban kijózanított.

Föltápászkodtam, hogy megkocogtassam az ablakot, engedjenek be.

Legnagyobb meglepetésemre, nagyanyám elrémült tekintete nézett vissza rám a szobából; nagyapám a díványán feküdt, hanyatt, hunyt szemekkel.

Míg az ajtó előtt várakoztam, ingem, gatyám átnedvesedett, ömlött az eső, dörgött és villámlott, s mikor nagyanyám végre beengedett, a hajamból is csurgott a víz.

Ám ő villanyt se gyújtott, nem szólt, ügyet se vetve rám sietett vissza a nagyapám szobájába.

Mentem utána.

Nem azért sietett, hogy valamit tegyen, rögtön visszaült a székre, melyről az imént oly meglepetten fölállt, hanem azért sietett, hogy ott legyen, jelen legyen, amikor bekövetkezik.

A csukott ablak nagy üvegtábláin függönyként ömlött végig az eső, a minduntalan felvillanó kék fény kivilágította benne a mágikusan elmosott fákat, a közeli dörrenésekbe belereszketett, s valamiként úgy tűnt, mintha a vihar előtti fulladt forróságot csukták volna be ebbe a szobába.

Nagyapám mellkasa gyorsan emelkedett, süllyedt, kezéből a nyitott könyv úgy lógott le a díványról, mintha a következő pillanatban ki akarna hullani belőle, másrészről viszont éppen e könyvbe kapaszkodna, az utolsó tárgy, mely az itteni világhoz köti; arca sápadt volt, fénylett a verítéktől, elnyílt szája fölött kis gyöngyök ültek a borostákon, lélegzete gyors, sípolt vele, húzta, nehéz.

Viaszernyős lámpa égett a feje fölött, az arcába világított, ne legyen semmi rejtélyes a küzdelemben, nagyanyám viszont árnyékban maradt, a barátságos, meleg félhomályból nézett ki mozdulatlanul, kissé megfeszülve, várakozásteljesen.

Maga is oly merev, mint a szék támlája.

Egyenes tartású, magas asszony volt a nagyanyám, méltósággal teli idős hölgy, bár ma, visszaszámlálva az időben, megállapíthatom, hogy én öregebbnek gondoltam, mint amilyen valójában volt, akkoriban alig valamivel több, mint hatvan éves, csaknem húsz évvel fiatalabb a nagyapámnál, ami viszont a gyermeki időszemléletre nagyon jellemző módon, számomra egyáltalán nem volt számottevő különbség, egyformán öregnek láttam őket, ősöregnek, s öregségük által egymáshoz hasonlóknak is.

Mindketten soványak voltak, csontosak, csaknem a némaságig hallgatagok, s ezt is az öregség szükségszerű kísérőjelenségének hittem akkor, holott valójában teljesen különböző okokból válhattak ily szótlanokká, és szótlanságuk minősége sem volt azonosítható; nagyanyám hallgatagságában enyhe sértettség reszketett, s ezzel az állandóan és hangsúlyosan érzékeltetett sértettséggel jelezte, hogy ő nem azért nem beszél, mintha nem lenne mit mondania, hanem szándékosan megvonta és folyamatosan megvonja szavát a világtól, így büntet, és én rettegtem ettől a büntetéstől; nem tudom, milyen lehetett fiatal korában, de sértettségének okait keresve arra következtetek, hogy az életformájukban néhány évvel előbb beálló alapvető változásokat sem tudhatta sérelmek nélkül elkönyvelni és elrendezni magában, valóban túl nagy volt e változás, s ő ifjú leányként túl szép ahhoz, hogy ne a világ elkényeztetett gyermeke legyen, mindhalálig; a háború után, néhány évig, még egy fekete, mindig tükrösen csillogó, tágas hintóra emlékeztető, Mercedes márkájú automobil szállította be őket a városba, melyet egy annak rendje és módja szerint, zsinóros és ellenzős sapkát viselő komoly sofőr vezetett, a kocsit azonban el kellett adniok, és évekig értéktelenné vált részvényeikbe kötöttem be füzeteimet és könyveimet, a részvénypapírok hátoldalának makulátlan fehérje, ha a perforált szelvényeket letépte az ember, pompásan megfelelt e célnak, aztán a nagyapám váratlanul fölszámolta Teréz körúti ügyvédi irodáját, minek következményeként el kellett bocsátaniuk cselédjüket, s egy időre, míg el nem tűnt ő is, Stein Mária költözött be a cselédszobába, s végül, a katasztrófa betetőzéseként, anélkül, hogy azt nagyanyámmal előzetesen megbeszélte volna, az államosítások évében, nagyapám önként lemondott házuk tulajdonjogáról, ez pedig oly készületlenül érte a nagyanyámat, mesélte nekem nevetve anyám, hogy mikor a tudomására jutott, de csak hetekkel később és egészen véletlenül, akkor egyszerűen elájult, elvégre az öröksége volt a házban, s mikor nagy nehezen magához térítették, anyám nővére, Klára nagynéném pofozgatta életre, a legsúlyosabb büntetést mérte magára és a családra, nem szólt többé egyetlen szót sem a nagyapámhoz, amiben az volt a legmulatságosabb, hogy a nagyapám viszont úgy beszélt hozzá, mint aki ezt a szótlanságot nem veszi tudomásul; és ő valóban nem arra született, sértettségét teljesen jogosnak kell tekinteni, hogy cselédként, ápolóként és kegyes nővérként tevékenykedjék három nagybeteg és két elmeháborodott körül, apámról és rólam ugyanis egyértelműen úgy vélekedett, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, amiben volt is némi igazság, nem erre született, mivel nem volt hozzá se érzéke, se szíve, mégha mindent pontosan, tisztességesen, a sértettség gőgjével el is végzett, amit el kellett végeznie; nagyapám azonban éppen ellenkezőleg, ő tán végtelen türelme és mély humora miatt kényszerült a hallgatásra, ő nem volt sértett, helyesebben nem ő volt a sértett, hanem olyan humorosnak, fonáknak, kisszerűnek, unalmasnak, átláthatónak és nevetségesnek látta immár a világ dolgait, hogy véleményével, puszta kíméletből, nem akart volna senkit megbántani, olyannyira nem vette komolyan azt, ami mások számára halálosan komolynak tetszett, hogy az összeütközések elkerülése végett magába kellett fojtania lehetséges megnyilvánulásait, amitől, gondolom, legalább annyit szenvedett, mint a nagyanyám a saját megbántottságától.

Az ironikus mosoly keserű zárójele még a rohamok közben is ott lebegett a szája körül, akárha hunyt pilláinak védelmében mulatna a saját fulladásán, sajnálatos, de elkerülhetetlen tévedésnek tartaná ama hiábavaló küzdelmet, amit a szervezete folytat ellene, mert nem engedi, még mindig nem engedi bekövetkezni, aminek majd úgyis be kell következnie.

Nagyanyám pedig szinte dühödten szemlélte ezt; már csak azért is dühödten, mivel ily módon, a maga humoros módján, a nagyapám semmiképpen nem lehetett úgymond hálás beteg, szeretett volna meghalni, ám nem tudott meghalni, ő nem ápolója kezére bízta hát magát, hanem valamely végső bölcsességgel kínálta föl testét és lelkét annak az erőnek, mely hite szerint rendelkezett vele, s így kivonta magát az ápolás szükségképpen kegyes, világi jótékonysága alól, humorisztikussá tette az ápolást.

Ami nagyanyám eleve sértett szempontjából nézve olyan lehetett, mintha csak azért csinálná ezt az egészet, ezt a hálátlanul hosszú haldoklást, ezt a faksznit, hogy még ezzel is, az utolsó pillanatig bosszantsa és sértse őt.

Ugyanakkor e küzdelemben és párharcban már a külsőségeket tekintve sem volt semmi szégyenletes, ügyetlen vagy szegényes; mindketten megadták a módját.

Gondosan, körülményesen, választékosan öltöztek, soha nem láttam őket hiányos öltözékben, rendetlenül vagy elengedetten, nagyapám, bár soha nem ment sehová, minden délben rendesen megborotválkozott, keményített gallérú, fehér, csak és kizárólag fehér ingeket viselt, kissé ügyetlenül nagy csomóra kötött selyem nyakkendőket, élesre vasalt bőszárú, szürke nadrágokat és rövid, kávébarna, kordbársony házikabátot, a nagyanyám pedig enyhén magasított sarkú finom cipőkben mosogatott, főzött és takarított, derékba szabott, harangszerűen a lábára boruló, hosszú pongyolákban, évszakok és alkalmak szerint különböző anyagokból, kartonból, selyemből, puha gyapjúszövetből és mélyszínű bársonyokból, melyek mindig olyan gráciával övezték alakját, mintha nem is otthoni, hanem esti öltözékek lennének, s ez nem volt annyira nevetséges, mint inkább szigorú és hajlíthatatlan, így, óvatosan, a tárgyakat mintegy idegenül és véletlenül érintve meg, tevékenykedett hosszú pongyoláiban, sokat cigarettázott, s csupán a nagyobb munkákhoz, ablaktisztításhoz, padlóvikszeléshez, nagytakarításhoz hívott segítséget, ahogy ilyenkor mondani szerette: „veszek hozzá egy asszonyt”, mint ahogy ő nem taxiba ült vagy villamosra szállt, hanem vett egy taxit és vett egy villamost; a nagymosásokat pedig Kálmán édesanyjával végeztette, aki hetente egyszer elvitte tőlünk a szennyes ruhákat, és tisztán, vasalva hozta vissza.

A nagyapám két hosszú sípolás rövid szünetében valami olyasmit mondott akkor, hogy levegőt! ablakot! nem lehetett pontosan érteni, a légszomj görcse összezagyválta szavait, s nagyanyám föl is állt, de nem az ablakot nyitotta ki, hanem a villanyt oltotta el a nagyapám feje fölött, és megint visszaült a helyére.

Éjfél körül járhatott.

Nem nyitjuk ki neki az ablakot, mondta a sötétben, ugyanis ilyenkor, éjszaka, nem kívánnánk fölmosni a padlót, és levegő is van, épp elég.

Ha jelen voltam, akkor úgy beszélt hozzá, mintha hozzám beszélne.

Aztán várakoztunk a sötétben, csillapodjék a roham, vagy történjék valami.

Másnap mégis nagyon korán ébredtem.

Különleges, egészen kivételes nyári reggel volt, az ég kékje csupán finoman hamvas az éjjeli zápor fölszálló páráitól, felhőtlen, tiszta, de viharzón fújt a szél.

Fönn, nem tudni hol, egyenletesen zúg, süvít, hatalmasan leszálló fuvalmával átfut, magába hajlítja a fák koronáit, bokrokba csap, végigvág a fénylő füvön, megreszkettet, megtép, megráz, s az összecsusszanó, összezördülő, taréjokba perdülő levelek, a roppanó törzsek, összesurranó, nyekkenő, koccanó ágak hangja e roham idejére összejátszik ama fönti süvítéssel, amitől aztán idelenn minden csupa csúszás, villanás, mivel a fények és árnyékok természetes helyét összekuszálja, elcsúsztatja, meglöki, átvilágít és áthelyez, persze anélkül, hogy kijelölhetne valamely újonnan végleges helyet, mert akkorra a rohamnak már vége is, csak a fönti zúgás a kékben, ám semmit nem is hoz, nem teljesít be, miként egy villámot követő dördülés, a következő lezúdulással megint csak kezdi elölről, kiszámíthatatlanul, nem hoz felhőt, nem hoz esőt, nem bontja meg a nyár békéjét, nem hozza vissza a vihart, nem hűvös és nem meleg, tiszta marad a levegő, sőt, egyre tisztább és párátlanabb, nincsenek tölcsérei, melyek a port felkavarintanák, áthallik rajta a harkály kopácsolása, és mégis vihar, tán maga a szárazon üres erő.

Tombolás, melynek idegesen remegve, kissé felborzolódva ugyan, de átadjuk magunkat, hasonlóan a madarakhoz, kik ilyenkor kedvtelve reptetik testüket a veszélytelen széllel.

Jó, hogy fúj, és az is jó, hogy süt a nap.

Kishúgomat már kinn találtam a kertben, fönn állt a kapunál a lépcsőn, egyik kezével a rozsdásodó vasba kapaszkodott, feje tehetetlenül és nehezen csüngött le a mellére, és a szél gömbölyűre fújta fel hosszú fehér hálóingét.

Én egy bögre meleg tejjel léptem ki a házból a szélbe, és valamelyest zavart, hogy már itt találom őt, mert ha észrevesz, tudtam, nehéz lesz megszabadulnom tőle, ez mindig bonyolult művelet, hisz bármilyen odaadással játszottam is vele, közös játékainkban mindig az volt a távolabbi célom, hogy valamiként lerázzam magamról.

Ilyenkor azonban még nem volt túlságosan nagy a veszély, reggelente ugyanis, mikor kikísérte apánkat, olykor egy teljes óráig ott állt a kapuban, bánatába merülten, mozdíthatatlanul.

S néha olyan mozdulatlanságba dermedt e bánattól, hogy még nagyanyánk sem tudta elcipelni onnan, pedig tőle ő is nagyon félt.

A kishúgom olyan volt, mint a legmegbízhatóbb lelki menetrend; titkos érzékeire hagyatkozva, másodpercnyi pontossággal érezte meg, mikor ébred az apánk, és vidáman nevetgélve mászott ki az ágyából, elkísérte a fürdőszobába, a mosdónál álldigálva végignézte borotválkozását, tulajdonképpen ez a borotválkozási aktus volt kapcsolatuk legmagasabb pontja, kishúgom szerelmében a beteljesülés, a minden reggel megismételhető és megismétlődő ujjongó öröm, apánk állt a tükör előtt, s amint pamacsolni kezdte arcán a krémet, torkából mély mormolást hallatott, és minél habosabb lett a pamacs alatt a habos krém, annál jobban erősítette ezt a mormogást, mint aki örül, hogy ilyen szép, kemény, fehér, ízletesen tornyozódó habot verhet az arcán a semmiből, és a kishúgom utánozta őt, mikor pedig készen volt már az arcon a hab, s immár hangos, szinte éneklő bömbölés a mormogás, akkor apánk hirtelen elhallgatott és a kishúgom is elhallgatott, jótét szünet következett, míg apánk az ecsetet kimosta, visszatette az üvegpolcra, szertatásos mozdulattal emelve fel onnan a beretvát, kishúgom visszafojtott lélegzettel bámulta apánk kezét, s apánk a tükörből nézte az ő szemét, és miközben valamely kéjes mellhangon ordításszerű hangot hallatott, a késsel, minden húzásnál ismételve ezt a hangot, ujjaival kifeszítve a bőrt, belevágott, nekilátott a hab alatti szőr eltávolításának; az volt a játék, hogy a habnak nagyon fáj a kés, de azért jó is neki, a kishúgom pedig a kés minden mozdulatára együtt sikongott apánkkal, örömmel és fájdalmasan, aztán felizgatva nézte, ahogy öltözött, ott ült mellette dödögve, míg reggelizett, amikor azonban a reggelizőasztaltól felállt és szalvétájával megtörölve száját menni készült, tehát nem volt vasárnap, mikor is e szájtörlés után egy cigaretta békés elszívása következhetett volna, akkor kishúgom arcán a legmélyebb kétségbeesés fújta át a derűt, belekapaszkodott apánk kezébe, karjába, s neki, ha elfelejtette előzőleg maga mellé készíteni szükséges iratait, melyeket magával vitt volna, akkor nem csak az előszobán kellett végigvonszolnia a némán karjára csimpaszkodó kislányt, hanem be a dolgozószobába s onnan megint vissza; apánk a borotválkozási játékot maga is élvezte, ez azonban már a terhére volt, gyakran el is veszítette a türelmét, fegyelmezett mosolyban tartott szája körül rángott az arca, csendesen szitkozódott, hogy neki minden áldott reggel ilyen cirkuszt kell végigcsinálnia, arra a határra került, hogy megüsse, amitől viszont láthatóan elborzadt és még kíméletesebb lett, s mikor végül valahogyan elérték azt a szörnyű ajtót, ahol nyilvánvalóvá lett, hogy az elválás elkerülhetetlen, kishúgom a kétségbeesettség tombolásának magaslatáról hirtelen belezuhant a bánat megadó közönyébe, hagyta, hogy apánk rendesen megfogja a kezét, s így, kéz a kézben mentek föl a kapuhoz, ahol a gépkocsi beindított motorral várt reá.

Ki tudná megmondani, miért indultam felé, ha célom az volt, hogy elkerüljem, ne zavarjam meg számomra igen kedvező bánatában; mindenesetre nem tudtam, hogy apánk iránti feltétel nélküli ragaszkodása milyen mélységesen féltékennyé tesz, és e féltékenység sajátos természete szerint, kényszeresen keresem társaságát, mivel közös vonzalmunk tárgyán is kényszeresen osztozunk.

Mint ahogyan Kálmánnal is a Maja iránt érzett közös vonzalom következtében kerültünk oly közel egymáshoz.

Ő fogta a kapu vasát, én leültem a lépcsőre és kortyolgattam a tejet, ügyelve, megbőrösödött föle ne csússzon be a számba, és tulajdonképpen a legalattomosabb alázattal élveztem a testéből sugárzó bánatot.

A test valóban sugározza érzelmeit, közel kell lenni hozzá, hogy érezzük ezt.

Annak a bánatnak az eltorzított formája vált érzékelhetővé, amit apám meztelen testének hiánya belőlem is kiváltott, az a hiány, ami immár örökre bennem ragadt.

Egy idő után felém fordult, követte mozdulatom, ami engem arra késztetett, hogy még lassabban igyam a tejet, ne fogyjon el idejekorán; egyáltalán, úgy tettem, mint aki nem tudja, nem látja, nem érzi, nem foglalkozik azzal, hogy itt van ő is, s ezáltal ösztönösen éppen azon a ponton bántottam, melyen amúgy is sértve volt, elhagyatottságának érzetét erősítettem.

Egészen addig, míg elhagyatottságát nem fordította teljesen felém; abban a bögrében, a tejben remélve enyhet magának.

Nem kellett sokáig várni, nyúlt utána, én azonban a számhoz emeltem, kortyintottam belőle.

Ő elengedve a kapu vasát, felém lépett, helyesebben a bögre felé, a korty felé, az ivás ösztöne felé.

Fölöttem állt, s ez volt közöttünk a beszélgetés.

Mert én még mindig úgy tettem, mint aki észre se veszi, hogy ő az én tejemet akarja; a bögrét, mintegy véletlenül, felhúzott térdeim közé vontam, óvtam.

Nyúlt utána, és én ekkor kiemelve térdeim közül, nyíltan elvontam előle, ne érhesse el.

Egyetlen sírós hangot hallatott, azt a gyűlöletes hangot, amivel délutánonként apánkat várta.

Mert nem csupán azt érezte meg, mikor ébred, hanem ahhoz is volt valamilyen titkos érzéke, hogy mikor ér haza.

Délutánonként, mikor én Líviára vártam, úgy négy és öt óra között, bármit csinált is, hirtelen nyűgös lett, izgatott, ingerült, s ezt a furcsa, elnyújtott, sírós hangot hallatta, mintha az öröm egy fájdalommal jelezné előre magát, aztán addig ismételgette a hangot, míg valóban sírni kezdett, beleringatva, belehajszolva magát a sírásba; tulajdonképpen nem volt igazi sírás, nem voltak könnyei, inkább állati nyüszítéshez hasonló, amit a lakásban, a kertben bolyongva, a kerítésbe kapaszkodva addig ismételgetett, míg apánk visszaérkezett.

Ha jól meggondolom, a kishúgom csupán akkor nem mutatta az örömnek, az elragadtatásnak, a bánatnak és a fájdalomnak ezeket a túlzó jeleit, ha együtt volt a család, ha mindenki jelen volt, a vasárnapi ebéd után.

S mivel sírását nem akartam hallani, mutatóujjamat beledugtam a bögrébe és kiemeltem a fölet belőle.

Ettől a butaságtól földerült, letottyant mellém a lépcsőre, és a száját kitátva mutatta, hogy akarja.

Én pedig, mint valami halnak a csalit, belelógattam a szájába, ám amikor ajkaival, kimeresztett nyelvével elkapta volna, visszahúztam, s a mutatványt egészen addig ismételgettük, míg újra sírásra nem görbült a szája, akkor azonban hagytam, hogy az ujjammal együtt bekapja.

Leszopta, s örömét fokozandó, kezébe nyomtam a csaknem üres bögrét, a háta mögött kiosontam a kapun, rohantam, hogy mire föleszmél, már csak az üres utca maradjon utánam.

Kálmán az ösvényen állt.

Azon az ösvényen, mely a kukoricás fölött vezetett ki tanyájukról az erdőbe, botot tartott a kezében, a bot hegyét a földnek szegezte, de semmit nem csinált vele.

A kukoricák fényesen mélyzöld levelein végighorzsolódott a szél, ez éles hangot adott és zúgott az erdő.

Hogy mit csinál itt, kérdeztem tőle, mikor lihegve fölértem oda, majdhogynem üvölteni kellett, a szél zúdulásán keresztül átordítani, ő azonban nem válaszolt, lassan fordította felém a fejét, és hosszan nézett, mint aki nem tudja pontosan, ki vagyok én.

Lába előtt, az ösvény kellős közepén, egy döglött egér hevert az oldalán, de botjának hegyével nem érintette meg.

Fogalmam se lehetett, mi baja, hiszen míg udvarukat körbejárva némán kerestem őt, ilyenkor ugyanis nem volt szabad ordítoznia, szülei, testvérei még aludtak, minden a legnagyobb rendben látszott lenni náluk, a csirkéket, libákat kiengedte már, az istálló üres volt és az ólban cuppogtak a malacok a békésen heverő koca emlőin.

Mikor megálltam ott, megnézni, mi történt azóta, a koca fölemelte fejét, hosszan röfögött nekem, megismert, örült, és ezt a hülye érzést szerettem volna vele azonnal megosztani, az örömöt, hogy a kocájuk szeret.

Kutyája egy bokor körül rohangált távolabb, orrát vadul beletúrta az avarba, kapart, aztán mindig újra, többször körberohanta a bokrot, hogy ama ponthoz érve, ahol valami fölöttébb fontosat és izgalmasat talált, de nem tudta megközelíteni, megint túrjon, kaparjon.

És akkor, gondolva, hogy ezzel szólásra bírhatom, gyorsan leguggoltam az ösvényen, mert hirtelen fölfedeztem, hogy az egér hullája körül tevékenykedő dögbogarakat figyelte eddig; zavart a némasága, talán a szél miatt, nem tudom pontosan miért, de túlságosan energikus és izgatott voltam most ahhoz, hogy minden átmenet nélkül azonosulni tudjak vele, azt viszont, hogy mi a baja, nem lehetett volna megkérdeni, mert ilyesmit nem kérdez az ember.

Már csak azért se, mert olyan nagy lehetett a baj, hogy készségemet se viszonozta semmivel, sőt, úgy tett, mintha egészen véletlenül állna itt, s kicsit még azt is szégyellené, hogy ezeket a hülye bogarakat figyelte az imént, a tartásával vagy a mozdulatlanságával jelezte, nagyon tévedek, ha azt hiszem, hogy ő valamit csinált itt, nem a bogarakat nézte, és nem is akar semmit csinálni, ő csak itt áll, és egyedül akar itt állni, és nem érdekli semmi, és hiába buzgólkodom, nincsen szüksége rám, elmehetek a fenébe, meg hiába teszem itt magam, mintha engem ezek a bogarak olyan nagyon érdekelnének, átlát rajtam, épp elég neki, hogy ilyen rohadt szél van és ilyen rondán süt a nap, és a kutyája teljesen megőrült és mennék már a francba innét.

Én azonban nem tágítottam, ami kicsit megalázó volt, közönye és elutasítása ugyanis teljesen ésszerűtlenné tette, hogy itt legyek, s mégis maradtam.

És minek vagyok én mindig itt, egyáltalán, mért jövök ide? ám hova mehettem volna máshová? s ha nem én jöttem volna át hozzá, akkor nem ő jött-e volna hozzám? mert ha valamiért megmakacsoltam magam, megsértődtem vagy megalázottságom volt túlságosan mély ahhoz, hogy egyetlen vállrándítással túltegyem magam rajta, akkor ő jelent meg nálunk, vigyorogva, akárha nem történt volna semmi, s azt is tudtam jól, hogy nem egészen miattam jön, hanem azért, mert mindig meg akarta valahogyan akadályozni, hogy elmehessek Majához, s ez, ha nem is ilyen éles formában, fordítva is igaz volt, én is azért mentem át hozzájuk minduntalan, hogy ellenőrizhessem, nincs-e Majánál.

Ennyi volt közöttünk a különbség, ő akadályozott, felügyelt, elterelt, meggátolt, én ellenőrizni és tudni akartam, s ha nem találtam otthon, ha az édesanyja se tudta megmondani, hová tűnt, és hiába bolyongtam az erdőben, remélve, hogy tévedés az egész, valahol majd csak megtalálom! és nem találtam! akkor egy kicsit elhomályosult előttem a világ a féltékenységtől, és nem is annyira Maja, mint inkább Krisztián miatt.

Hogy most, míg ilyen egyedül és nyomorultan és tehetetlenül állok itt, ők együtt játszanak, és még csak nem is gondolnak velem, semmi vagyok nekik.

Erről azonban nem tudhatott.

És arról se tudhatott, hogy amennyiben sikerült kijátszania ellenőrzésemet és mégis elszökött Majához, féltékenységem közel sem volt olyan erős, mint hasonló esetekben az övé, engem ugyanis közel sem izgatott annyira, hogy mit csinál ő Majával, helyesebben tudni szerettem, de inkább élvezetet okozott, igaz, fájdalmas élvezetet, hogy valamiben, amiről úgy gondoltam, engem nem érdekel annyira, mintegy helyettesít, s ha én vagyok ott, akkor én helyettesítem őt, ennek a helyettesítésnek pedig mélységesen mély volt az izgalma.

Akárha Maja nem teljesen két különböző lényt szeretett volna bennünk, hanem egyetlen egyet, aki azonban önállóan egyikünkben sem tudott megtestesülni, s ezért ha hozzám beszélt, akkor egy kicsit mindig hozzá szólt, ha vele volt, akkor egy kicsit mintha velem akart volna lenni, s így akaratlanul is mindig a másikat kellett eltűrnünk magunkban, s helyettesíteni neki, egy idegent, ki e játék által ismerőssé vált, az idegenség érzete viszont megakadályozta az áhított kiteljesedést és beteljesülést, mert így Maja, kurválkodásának bármilyen feltűnő külső jegyeit mutogatta nekünk, inkább egy áhított vágykép maradt mindkettőnk számára, ő se tudott igazi Maja lenni neki, nekem, vagy akár önmagának, mert amit benne vagy bennem keresett, azt csak bennünk találta, holott ő is ama egyetlen után kutatott s attól kínlódott, kurválkodásában azért utánozta Szidónia szabad életét, mert nem találta, s ekként a nőiségnek valamiféle szimbólumává vált, amihez föl kéne érni férfiasságunkkal, és még nem tudhattuk, hogy éppen a helyettesítések játékával, egymáson és egymásból tanulva fog ő minket odáig fölvezetni, türelem, int a természet, mindent a maga idejében, mégha e türelmet a szerelmes természet türelmetlenségéből kell is kipréselnie.

És én úgy gondoltam, hogy e zűrzavaros játékban csak és kizárólag én lehetek a nyertes, mert ha valami visszavonhatatlanul be is következett volna közöttük, ami mondjuk több lett volna, mint a csók, s erre a többre természetesen magam is áhítoztam, még akkor is, még azon túl is volt egy sokkal mélyebb és megoszthatatlanabb titkunk Majával, a kutatás, semhogy Kálmán közénk férkőzhetett volna a szerelmével, vagy bármivel, akár azzal is; semmivel nem zavarhatta meg a kapcsolatunkat, semmivel.

Még ha megtörént volna is, még abból is kapnom kellett volna valamit Majától, valamit visszaadott volna belőle nekem.

Kálmánnal ravaszul és odaadón fogtuk egymást, ne engedjük a másikat, s e minden pillanatunkra kiterjedő, szoros, a féltékenység óráiban halálosnak tűnő öleléshez képest tulajdonképpen kicsinység, hogy megfogtuk egymásét, vagy ha nem is kicsinység, következménye a vetélkedésnek.

Ám az előző éjszaka közös élménye után egyszerűen úgy éreztem, bármit csinálhat, nem tudok megsértődni többé, vagy nem tudom azt mondani neki, amit esetleg máskor, hasonló esetben mondtam volna, mármint hogy menjen az anyja picsájába, barom! – s a futásban keresve menedéket oldani meg a kellemetlen helyzetet; gyorsabban futottam nála, csak arra kellett ügyelni, hogy a káromlás szinte a futás lendületéből lökődjék ki, mert ő viszont ügyesebb volt nálam és villámgyorsan elgáncsolhatott.

Másfelől éreztem, hogy komorsága, dühe tulajdonképpen nem nekem szól, nem annyira ellenem irányul, mint inkább általában van így, most ez a nagy baj van benne, még ha okát tulajdonképpen nem tudhatom is, segíteni akartam neki, ugyanis rögtön megfordult a fejemben, hogy tán Maja miatt van így, azt akartam hát, hogy inkább csináljunk valamit, amitől elfelejtheti.

Az ujjammal megpiszkáltam egy kicsit az egeret, amitől a dögbogarak azonnal leálltak, várták, mi történik, bár nem futottak el, ragaszkodtak zsákmányukhoz.

Ez a dögbogár dolog is régi történet volt közöttünk.

Hiszen Lívia miatt, anélkül, hogy bármi különleges történt volna, engem is gyakran meglepett egy hasonló érzés; levertség volt, közöny, utálat, mintha egy sötét, sikamlós gödör mélyén gubbasztanék, s ha valaki lenézett ide, akkor gyűlölet, gyilkolás, tűnjön el, rohadjon el, ne legyen, ne kelljen lenni neki.

Puhát érzett az ujjam, löttyedten mozdult a tetem, a halálban nyitva maradt az egér szeme, s kissé felvont ínyéből kilógott egyik metszőfoga, mely alatt kicsi, megalvadt vérpötty látszott.

Arra számíthattam, hogy fölmordul, rám szól, ne piszkáljam már, mert nem szerette, ha belepiszkálnak a dolgokba.

Prémet is megverte a gyík miatt.

Az egy szép, zöld gyík volt, türkizkék fejű, nem túl nagy, a téli dermedtségtől amúgy is szánalomra méltóan sovány, fiatal, amit a pikkelyek árulnak el, s tavasszal, mikor a gyíkok még lustán mozognak, egy farönkön sütkérezett; érezve közelségünket, odábbmozdult ugyan, de nehezen ment neki, másrészt nem szívesen húzódott volna vissza a meleg fényről a hideg árnyékba, teljesen egyértelmű volt a helyzet, egy ideig figyelt minket okos szeme, majd nagy szükségében úgy dönthetett, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, s elernyesztette szemhéjait, ezzel pedig végképp a jóindulatunkra bízta magát, mikor a Prém nem bírva tétlenül tovább, odakapott, s bár a gyíkban összesűrűsült annyi életösztön, hogy ki tudjon surranni a marokból, a farka maradt, vizenyős vérpötty a törés helyén, csapkodott magában, vonaglott a rönkön, s akkor ő ordítva rontott a Prémnek.

Most azonban ezzel a mozdulattal se tudtam fölingerelni annyira, hogy szóljon hozzám, bármit szóljon, és a dögbogarak, amint kezem árnyéka eltávolodott felőlük, azonnal dolgozni kezdtek újra.

Ezekről a dögbogarakról, mint annyi más növényről és állatról is, szintén általa volt tudomásom, s bár magam sem voltam teljesen érzéketlen a természet jelenségei iránt, tán az volt közöttünk a különbség, hogy míg én megfigyelő maradtam, ő mintegy a saját természetének eseményeként élte át a jelenségeket, míg én izgalmat, felindulást, undort, félelmet, elragadtatást éreztem a megfigyeléstől, amiből szinte egyenes úton következik a vágy a beavatkozásra, ő mindig nyugodt maradt, a szó legtágabb és legmélyebb értelmében nyugodt, mint mikor valakit a legsötétebb szenvedés avagy a legfényesebb öröm érzelme ragad el, ám nem tiltakozik, átadja magát, nem gördíti elfogultságainak és félelmeinek akadályait saját érzelmeinek megnyilvánulása elé, ő a natura semlegességével maradt nyugodt, ami nem részvétel és nem részvétlenség, hanem valami más; gondolom, ilyenek az érzelmileg bátor emberek! s tán ezért is nem undorodott semmitől, ezért nem akart semmit megérinteni, ami nem érintette őt, ezért ismert és tudott mindent kalandozásaink helyszínéről, az erdőről; halk volt, lomha, tekintete tág és tévedhetetlen, ebben a birodalomban nem tűrt semmiféle ellentmondást, itt ő volt az úr, holott nem uralkodni akart; érzéki tudása által vált ellenállhatatlanná, mint akkor is, mikor egy vasárnap, kora délután beállított hozzánk, váratlanul ott állt ebédlőnk nyitott ajtajában, s a felnőttek idegen szemével nézve igen mulatságosan, mi az ebéd romjainak meghittségében ültünk az asztal körül, és Klára nagynéném fia, Albert nevű unokatestvérem, egy kissé kövérkés, foltosan kopaszodó fiatalember, akit én magabiztossága és lehengerlő fölénye miatt legalább annyira csodáltam, mint amennyire sunyisága és korlátoltsága miatt megvetettem, épp egy históriát mesélt, mely egy bizonyos Emilio Gadda nevű olasz íróval esett meg, ő volt az egyetlen úgynevezett művész a családban, énekes, s ami azokban az években ritkaságnak, különös szerencsének számított, sokat utazhatott a világban, teli volt hát furcsa történetekkel, melyekkel aztán kemény karriert ígérő öblös basszusán, némi szerénységet játszva, szívesen kérkedett; anekdotáinak, sikamlós élceinek szavait minduntalan kis dallamokba futtatta át, beszélve énekelt, illetve énekelve beszélt, kis zenei idézetek voltak ezek, mintha e különös szokásával azt mondaná, hogy ő ugyebár olyannyira művész, hogy még a lazítás kellemes óráiban sem engedheti meg magának, hogy ne tornáztassa drága hangját, mikor azonban Kálmán mezítlábasan, gatyásan megjelent ott a nyitott ajtóban, történetében hirtelen elakadva, harsányan és kellemkedve nevetni kezdett: mily bájosan udvariatlan egy ilyen szurtos suttyó! és a többiek is vele nevettek, én egy kicsit szégyelltem magam a barátom miatt, és azt is szégyelltem, hogy szégyellem, mert ő se szó, se köszönés, fölszólított, hogy azonnal menjek vele, s oly erős belső meggyőződés hajthatta, hogy a legkisebb figyelemre se méltatta e társaságot, mintha rajtam kívül senkit nem is látna, ami, elismerem, nem volt minden humor nélkül való.

A bogarak, egy-egy terjedelmesebb göröngyön vagy nagyobb kövecskén elakadva, sebesen fúrták be magukat az egér teteme alá, éjfekete, páncélos lemez védelmében forgó hegyes fejük volt az ásó, a kitúrt földet pedig ízelt lábaikkal hányták maguk mögé; előbb szabályos árkot ástak a hulla körül, majd mikor elkészült az árok, úgy vájták ki a talajt alóla, hogy a tetem szépen a föld szintje alá süllyedjen, aztán a kitermelt földet gondosan visszatúrják és nyomtalanul betemessék vele a hullát, amint akkor Kálmántól megtudtam, ezért is hívják őket temetőbogárnak; munkájuk nehéz, s mert testük méretéhez képest mozdíthatatlan óriásokat kell így eltemetniök, hosszú órákat vesz igénybe, persze nem haszontalanul, hisz még e munka megkezdése előtt, a dögben helyezik el petéiket, beletojják és azok ott fognak kikelni, és amíg fölserdülnek, onnan belülről, az oszló hullát fölemésztve kell kirágniuk magukat a napvilágra, ilyen az életük.

Azon a vasárnapon egy pockot temettek el, ami összehasonlíthatatlanul könnyebb munkának bizonyult, bár a pocok nagyobb, de itt az egér körül nem csupán kemény volt a föld az ösvény miatt, hanem igen köves.

Kilenc bogár dolgozott.

Hátuk fekete páncélját két vastag, vörös csík szeli át keresztben, a nyakon s a potrohon sárgás pihék védelmezik testük kényes ízesüléseit.

Mindegyik bogár a maga pontosan körülhatárolt területén dolgozik, és mégis összehangolt munka ez, mert ha valamelyik megakad valami szétszedhetetlen göröngyön vagy kövön, akkor mintha hívná társait, leállnak, előbb idegesen futkorásznak a nehézséget okozó tereptárgy körül, hosszú, szarvszerű csápjaikkal megtapintják, felmérik a helyzetet, aztán akárha tanácskoznának róla, egymást is megérintik csápjaikkal, döntenek, többen fognak hozzá, több oldalról rágják, ássák be magukat alá, a köveket pedig közösen igyekeznek elmozdítani.

Miközben figyeltem a bogarakat, de tulajdonképpen azon gondolkodtam, mi történhetett vele, ő váratlanul azt mondta nekem, hogy a Krisztián szándékosan kiverte a kezéből a tejet.

Nem értettem, milyen tejről beszél.

De ő leragadt annál a ténynél, hogy szándékosan tette, hogy nem véletlenül történt, hanem szándékos volt.

Csakhogy én nem értettem, mi történt szándékosan.

Tegnap este, ezt elfelejtette nekem mondani, mondta egyetlen nagy lélegzettel, mikor megismételt kérdéseimre sikerült magát ettől a szörnyű szándékosságtól elszakítani, ők tegnap este kijöttek sátrazni, tudom, a Prémnek van ez a nagy katonai sátra, ő az előbb vitt nekik ki friss tejet, és a Krisztián azt a hülyeséget csinálta vele, hogy nézze csak, légy úszik a tejen! s amint ő lenézett, alulról ütötte föl, a köcsög eltörött, és ezt ő nem fogja neki megbocsátani.

Komolyan beszélt, a szél őrült zúgása miatt inkább csak a szájáról lehetett olvasni, és nem is nézett rám, úgy elnézett valahová, mintha szégyellné mondani vagy szégyellné, hogy nem tudja magába fojtani, tehát panaszkodás, én azonban elképzelve a jelenetet, elképzelve ezt az otromba tréfát, mely mindig bejön, elképzelve, amint a tej az arcába loccsan, mégis felröhögtem.

Mintha ezzel Krisztián nekem adna elégtételt, holott Kálmánon én soha nem gondoltam volna bosszút állni.

És a nevetésemmel, hallottam, mégis bosszút állnék, kellemes bosszút, a bizalmát is rögtön meggyaláznám, mégis nevetni kellett, ott guggoltam a serényen munkálkodó bogarak fölött, fölnéztem rá, s a nyom, amit Krisztián hagyott ártatlanul erős arcán és sérelmében is nyitott tekintetén, egyszerűen olvasható volt, és hogy Krisztián nyomát olvasni tudom az ő arcán, olyan jól esett, hogy nem is tudtam és nem is akartam föltartóztatni ezt a nevetést, még szerencse, hogy az ember nem tudja, mit csinál! térdemet átkulcsolva dőltem le az ösvényre, gurultam a nevetéstől, hogy Krisztián a tejet a pofájába verte, és hogy a köcsög eltörött, puff, amint lábuk előtt cserepeire szétesik, a szétbuggyanó tej, ugyanakkor hiába láttam, hogy ő megütődve és megrendülten bámulja fetrengésemet, ezt aztán végképp nem tudhatta fölfogni! hogyan is tudhatta volna fölfogni, ha Krisztián épp azért kegyetlenkedhetett vele és hatalmaskodhatott fölötte is oly sikeresen, mert ő ezen a nyelven nem értett és nem beszélt, én viszont nem csak értettem és beszéltem a kegyetlenkedés és hatalmaskodás nyelvén, hanem mondhatnám, ez volt a mi közös és egyetlen nyelvünk Krisztiánnal, az elérhető fölény, a megszerezhető hatalom nyelve, még akkor is közös nyelv volt ez bennünk, ha távolról figyeltük is egymás különböző eszközeit, eltérő nyelvhasználatát, és most igen jól esett Kálmán rovására ezen a mi titkos nyelvünkön beszélni vele.

Hogy most mit nevetek ezen, kérdezte átláthatón kék szemével pillantva rám, mi nevetni való van azon, hogy az édesanyja majd őt veszi elő, kicsit hangosabban beszélt, és ez egy jó mázas köcsög volt.

Méghogy mázas köcsög! ezen a rombolás és rontás szabad élvezetével még jobban nevetni kellett, s éppen mert az ember nem tudja mit tesz, hanem abban aztán szabad, hogy tudatlanul és öntudatlanul teszi, valamit még tenni kellett, oly erős volt bennem az öröm, hogy saját nevetésemmel nem lehettem elégedett, hogy az ő puszta léte, pilláinak szőkeseprűs csillogása most semmi másra nem jó nekem, mint hogy növelje nevetésem önmagában fuldokló élvezetét, nem, én, hogy örömünnepét ülhesse a tisztességtelenség, még őt is be akartam vonni ebbe az élvezetbe, nem beszélve arról, hogy nevetésem nem volt más, mint Krisztián szájának csókolása, s amint ott a földön, immár a saját nevetésemtől is nevetve hengeredtem az egér hullája körül, hirtelen megragadtam mindkét lábát, ami olyannyira váratlanul érte, hogy azonnal rámzuhant.

A nevetésnek, a tréfának, a csóknak, a nem remélt bosszú gyönyörének vége lett, mikor zuhantában két kézzel ragadta meg a nyakam és nyomtalanul tűnt el arcáról Krisztián nyoma, s bár a hátát én azonnal átkaroltam, hogy aztán hídba emelkedve azonnal le tudjam lökni magamról, nevetésemmel a konok és engesztelhetetlen gyűlöletnek olyan erős áramát szabadítottam fel benne, melyet visszaverni, legyőzni nem lehetett elegendő ügyességem és erőm, rögtön tudtam, s ez volt a gondolat utolsó szikrája bennem, hogy alattomosabb és még tisztességtelenebb eszközökhöz kell folyamodnom, de azokat szégyenteljes lett volna azonnal bevetni, még küszködni kellett, bátorságot, találékonyságot, férfiasságot fitogtatva elfogadni a meghirdetett háborús állapot tisztességesnek tartott szabályait, ám nem tudtam magamról lefordítani, mert olyan erővel szorította a nyakam, hogy halkulni kezdett bennem a szél zúgása, és vörös esőként zúdult rám a homály, teste elviselhetetlenül elnehezedett rajtam, s a fulladás görcse bennem is elszabadított ugyan valamennyi indulatot, ám mi volt ez gátját vesztett gyűlöletéhez képest, amiről már zuhanása pillanatában látszott, hogy nem csupán a nevetésnek szól, nem csak nekem, hanem túl azon is, amit a Krisztiántól elszenvedett sérelem miatt éreznie kellett, az őt jellemző ártatlanság, jóindulat, türelem és figyelmesség önmagából való kifordulása, meg akar fojtani! nekem adta vissza, amit Krisztiántól kapott, és bosszút állt Maja miatt, és ebben nem volt semmi tréfa, egyszer és mindenkorra ki akarta fojtani belőlem a nevetésemet, Maját, Krisztiánt, belém fojtani, rám préselte teste súlyát, ami egyszerre lett hátrány és előny, nem tudtam ugyan tökön rúgni, ezt megakadályozta vele, a csípőmmel, lábammal moccanni se, egy pillanatra azonban lélegzethez jutottam, szükségszerűen lazult nyakamon marka szorítása, ezen az előnynek mutatkozó résen akartam kitörni, kirántva markából fejem, a homlokommal öklöztem a fejébe, iszonyatosat koppant a két koponya, olyan lett tőle a szikraeső, hogy nem tudhattam kihasználni elkeseredett ellentámadásom előnyét, nekem is fájt, elkábított, sőt, hátránnyá változott, mert akkor meg, hogy a fejemet is ártalmatlanná tegye, könyökben befordított karját csapta az arcomba, és én védekezésemben nem tehettem mást, amennyire tudtam, elrántottam, félrefordítottam a fejem, karjával szorította le a földre, miközben éreztem, elered az orrom vére, és elnyílt számon a döglött egér.

Nem tudom, vajon a bűnügyi statisztikákban milyen helyet foglalnak el a gyermekek által elkövetett gyermekgyilkosságok, de teljesen biztos vagyok benne, hogy meg akart ölni, helyesebben nem akart, nem hiszem, hogy bármiféle akarat működött volna benne, tán a legnyersebb harci ösztönök ereje foglalhatta le az akarat, a szándék, a megfontolás helyét, s ha nem éreztem volna meg a számon a döglött egeret, a laza tetem szinte belelógott, s ha e megaláztatás, mely verekedésünket hirtelen kiemelte a szokásos napi verekedések köréből, nem mozgósítja azon legmélyebb lelki ravaszságomat, mely nyilvánvaló fizikai vereségeink esetében, mindenféle fordulatra készen, még mindig megoldást keres, akkor biztosan megöl, nem tudom hogyan, megfojt, vagy egy keze ügyébe került kővel veri szét a fejem, ámbár akkor egyáltalán nem ez volt a kérdés, nem volt kérdés, a küzdelem ködében alátűnt és szétoszlott mindaz, mit a tudat ellenőrzött működésének mondhatunk, a tréfából, a gyermeki erőfitogtatás, vetélkedés és kötekedés játékából egy szempillantás alatt élet és halál küzdelme lett, olyan határhelyzet, melyben a tudat éppen azáltal képes a test ismeretlen erőit mozgósítani, mert szükségtelenként elveti a morális ellenőrzés eszközeit, fékét veszti, nem mérlegeli többé, hogy az, ami lehetséges lenne, ugyanakkor elfogadható-e, nem a szokásrend erkölcsi szempontjából szemléli hát a test lehetőségeit, nem felügyelőként, hanem egyedül és kizárólag önnön megmaradása szempontjából, s ilyen értelemben mindenképpen kiválasztott pont, ilyenkor Isten félrenéz, nagyszerű kilátó az emlékezőnek, még ha a tudatos működés szükségszerű hiánya miatt emlékezete nem tud is határozott döntéseket, a belső beszédben elhangzó kérdéseket és válaszokat, úgynevezett gondolatokat felidézni, csupán a lélek egymásra hányt képeit, a kaotikus érzetet, a tudatnak nincsen célja többé a testen kívül, s ezért akarata sincsen többé, marad a csupasz forma, mely az önmagáról való tudomás nélkül nem a miénk, pontosabban a dolgok feletti rendelkezés értelmében nem a miénk többé, ő rendelkezik velünk és felőlünk, és minden bizonnyal az sem véletlen, hogy a költők oly kedvtelve éneklik meg a szerelem és a halál összefüggéseit, hiszen sehol másutt, soha máskor nem érzékeljük életünkben ilyen tisztán testünk önrendelkezési jogát, miként az életünkért folytatott küzdelemben avagy a szerelmi beteljesülés pillanatában, az emberi test legősibb formájának megérzése ez, a testnek nincsen többé története, istene, elveszíti nehézkedését, körvonalát, semmiféle tükörben nem látja magát, és erre nincsen is igénye, egyetlen hegyesen kirobbanó fényes pontocska lesz a benső sötétség végtelenében; következésképp nem óhajtanám azt a látszatot kelteni, mintha akkor bármit gondoltam volna arról, amit teszek, nem, e csinos, s jellemem némely sötét foltocskájáról árulkodó cselekménysort most rakosgatom össze a tiszta érzet azon cserépdarabkáiból, melyek az emlékezetben egyáltalán fennmaradtak, s amennyiben sötétebb foltokat említek, ebben már óhatatlanul benne foglaltatik a visszatekintő elkerülhetetlen erkölcsi ítélete, ami viszont nem más, mint a történet utólagos, morális szempontú torzítása, hasonlatosan ahhoz, ahogyan nagy háborúk után gondolkodunk a háborúról, a bátorság és a gyávaság, a becsület és a becstelenség, a helytállás és a megfutamodás morális kategóriáival nemesítve a nemtelent, de hát ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a kivételes állapot erkölcstelen időszakát visszaemeljük, megszelídítsük, beleillesszük a békés hétköznapok rendezett erkölcsi unalmába; ha a számat kínomban összezártam volna, akkor az egeret haraptam volna be, és az orromból az egérre folyt a vér, a látvány pedig oly különös, elborzasztó és tán valamelyest kijózanító lehetett neki, hogy szorítása a pillanat töredékére föllazult, kapott valami bizonytalan ízt, ami azonban nem jelenthette a kitörés valóságos lehetőségét nekem, inkább csak a léleknek nyitott annyi rést, hogy felismerhesse a test teljes vereségét, nem, e töredéknyi időben nem gondoltam Majára, csakhogy e vereség egyben azt is jelenthette, hogy behozhatatlanul hátrányos helyzetbe kerültem nála, s ha a lélek menekül, mihez, hová kaphatna, mint oda, ahhoz, amit elhagyott, a nevetéshez, megint nevetnem kellett, még felszabadultabban és erősebben, bárha némán, és ebből az újólag kibuggyanó, tomboló nevetésből, mely megcsúfolta gyilkos indulatát, győzelmét, erejét, s megéreztette velem bőrét, meztelen teste melegét, ebből a sok tekintetben ocsmány, alattomos nevetésből egyenesen következett a mozdulat, megcsiklandoztam, és a hatás örömétől önkéntelenül az egér tetemére zárult a szám, ő ugyanakkor két kézzel ragadta meg a fejem és elkezdte beleverni a földbe, ez nem zavart, mert a lélek alattomossága az én kezembe adta a helyzet megoldásának kulcsát, csiklandoztam és nevettem, öklendeztem és köptem, csupán úgy tudhatta volna lefogni a kezem, ha lehengeredik rólam, ezzel viszont a győzelmét kellett volna föladnia, a csiklandozást nem bírta, talán négyszer, gyorsan, szünet nélkül verte fejemet a földbe, úgy éreztem, mintha a fülem mögött egy éles kő beszakítaná a csontot, mikor ordítani kezdett, én csiklandoztam, és miként ordított! a gyilkos erő önmagát serkentő, biztató diadalordításának indult, s győzelme csúcsán csuklott át vinnyogó nevetésbe, nem csupán a bőre, ívbe ránduló teste, görcsösülő húsa védekezett a nevetése ellen, hanem az ordítása is védekezéssé vált, egyrészt engem ijesztett vele, másrészt önmagát igyekezett átsegíteni e nemkívánt nevetésen, de amint teste csiklandozó ujjaim elől menekülve ívbe rándult fölöttem, én befejezhettem az előbb már megkezdett és akkor kudarcra ítélt mozdulatot, a csípőmmel löktem, a lábammal rúgtam föl magam, s ő már a csiklandozástól elerőtlenedve, vinnyogva és vihogva hagyta magát átfordítani, aztán átfordultunk újra és újra, ordítva, röhögve, egymásba kapaszkodva, egymást taszítva és vonva hengeredtünk le az ösvényről, be a bokrok alá, s e hengeredésben már ott csaholt, ugatott fölöttünk a kutyája, hol a tappancsaival, hol a fogával kapva belénk, ami végképp eldöntötte a harc kimenetelét.

Aztán futottam, a futás elemi gyönyörében, testemen a széllel, be a sűrűbe, rohant utánam, és nem volt szabad elkapnia, mert futásom az ő győzelmének elismerése volt ugyan, menekülés előle, másfelől viszonzása, kiegyenlítése is, velünk futott a kutya, s így játék már, megbékülés, a döntetlen egyezményes elismerése, s akkor, mint egy nőstényért megküzdő fiatal állatnak, a menekülés győzelmének örömében, élvezve testem sebességét, ügyes elhajlásait a becsapódó ágak elől, a rugalmasságot, mely a szabadság lendületét adja a futásnak, a hirtelen irányváltoztatásokat, valóban eszembe jutott Maja, amint fut, menekül meredeken ereszkedő kertjükben Szidónia elől, bizonyára a nevetés, a kép belső hasonlósága miatt jutott eszembe, mintha én lennék Maja, hiszen harcmodorom egyáltalán nem volt fiús, és ő itt fújtatott, csattogott, trappolt közvetlenül a hátam mögött, lábunk alatt reccsentek, törtek a száraz ágak, testünkön surrant, csúszott, csattant a lomb, nem tudott elkapni, gyorsítottam, azt akartam, hogy a növekvő távolságban ő érezze az én fölényemet, s így értünk fel a tisztáshoz, melynek felső szélén, de azért benn a fák alatt, ott állt a sátruk.

Ő reszketett, egyáltalán nem nevetett már, sápadt volt, ami a napsütötte bőrt furcsán foltossá teszi, egész testében remegett, mikor én hirtelen leálltam, hagytam, hogy beérjen, s gyorsan visszafordultam felé. Visszafogott lélegzetünket kapkodva lihegtük egymás arcába, az öklömmel törölve meg orromat, meglepődtem, hogy véres, és hátranyúltam, és ott a vér a fülem mögül a nyakamra csurgott le, ám ez most ugyanazon felindultság miatt nem érdekelt, mely őt is a hatalmában tartotta még, bár látszólag közömbösen pillantottunk egymás szemébe.

Tudtam, hogy tudja, már futás közben láttam, s ő értett, mint ahogyan én is értettem őt.

A vér miatt zavart is volt, kissé ijedt, de a combomba törölve az öklömet, jeleztem neki, hogy ez most egyáltalán nem érdekes, engem se érdekel, nem kell törődni vele.

Jó, hogy futásunkat nem hallhatták a széltől, intettem neki, lépjünk beljebb, be egy bokor mögé, gyorsan, s valamit kéne a kutyájával csinálnia.

Némán figyeltük őket a sűrűből.

A kutya bennünket figyelt, nem értette ezt a hirtelen megtorpanást, és félő volt, hogy valamilyen árulkodó mozdulatot tesz vagy netán szemrehányóan ugat.

Pedig csak úgy sikerülhetett, ha teljesen gyanútlanok.

Fénylő hullámokban lengett a tisztáson a hosszú fű.

Ha minden így marad.

Krisztián lenn, a tisztás alsó szélén állt, hosszú, leveles ágat tartott a kezében, elmerülten s a reá oly jellemző hányaveti eleganciával dolgozott rajta csontnyelű késével, egy komoly tőr, s erre a tőrre ő nagyon büszke volt, állítólag az apjától származott, a leveleket farigcsálta le az ágról, bizonyára nyársat akart csinálni, a Prém pedig nem messze tőle fönn ült egy fán, s valamit beszélt onnan neki, amit mi a szél miatt nem tudtunk pontosan érteni.

Hogy valamilyen deszkákat kéne hozniuk, talán.

Krisztián azonban nem válaszolt, néha csak úgy, szórakozottan fölnézett, hagyta, beszéljen, kissé eltartotta magától az ágat, és ahol a levelek kis dudorban az ághoz ízesülnek, éppen csak megpöccintette a penge élét, a levelek lehulltak.

Mintha most ébrednék rá, hogy ennek előtte soha nem láttam őket, még ha elejtett szavaikból, könnyed utalásaikból, félrevetett megjegyzéseikből tudni lehetett is, hogy elválaszthatatlanok, mert hiába figyeltem és kombináltam, minden olyan titkos maradt bennük, s minden rejtett szavuk inkább egyezményes rejtőzködésük megnyilvánulása; akárha lennének ők és lenne egy tőlük független, teljességgel érdektelen világ, tele alacsonyabb rendű, buta idegennel, s ha valaki netán mégis közéjük férkőzött, miként a pompásan összeszokott labdajátékosok, pontosan érzékelve a másik szándékait, kedvesen és készségesen eljátszadoztak vele, már csak azért is, hogy ne unatkozzanak annyira; közös életük rejtve maradt így, s tán ebből táplálkozott magabiztosságuk, fölényük, tulajdonképpen az igazi élet volt az övék, gondolta az ember, a valódi élet, melyre mindannyian vágyakozunk, ami azonban rejtve marad, és rejtve kell maradjon, mert ők e nagyszerű élet őrei.

Vágytam rá, halálosan sértett, azt akartam, hogy az enyém vagy legalább az enyém is lehessen, bekerüljek oda, képzelegtem róla.

Fönn a fák alatt a sátruk, az oldalára fordult kék vizesvödör, egy földbeszúrt ásó fölmeredő nyele, az esti tűzhöz előkészített máglya, a tisztás füvének könnyű hullámai, egy gyapjútakaró piros foltja távolabb, s ahogyan Krisztián odalenn állt és minduntalan a hátához kapott, valószínűleg egy légy tért mindig vissza oda, Prém pedig fönn a fán, ebben valóban volt valami olyan éterien nyugodt és kiegyensúlyozott, ami már csaknem titkos jelként felfogható, bár én sokkal izgalmasabb titkokat reméltem tudni róluk.

Kálmán óvatosan hajolt le, a lába mellől felemelt egy követ, amit gyors, pontosan beirányozott dobással hajított el, hogy azért mégse találja el vele a kutyát.

A kő egy fa törzsének koppant, a kutya nem moccant és úgy figyelte Kálmánt, mintha értené, de valami mást értene, s lustán megcsapta farkát, amiben volt némi méltatlankodás is.

Ő dühödten sziszegett, mutatta, takarodjon, menjen haza, tűnjön el, fenyegetőleg felemelt még egy követ, még mindig sápadt volt, reszketett.

És a kutya akkor lassan, bizalmatlanul megindult, egyáltalán nem abba az irányba, ahová Kálmán küldte volna, hanem felénk, és közben, érdekes módon, szemében kihunyt az irántunk megnyilvánuló figyelem és érdeklődés fénye, hirtelen irányt változtatott, és Kálmán hiába sziszegett utána, dühöngött, lóbálta kezét a kővel, kiügetett a fák alól a tisztásra, meredten figyeltük, egy időre teljesen eltűnt, csak azt lehetett látni, ahogyan testével a fű lágy hullámait megtöri, hogy végül odalenn, Krisztián lábánál tűnjön elő fekete háta, aki fölpillantott, valamit szólt neki, a kutya erre megállt, hagyta, hogy Krisztián a tőr hegyével megvakargassa a fejét, aztán beügetett a fák közé.

S hogy Krisztián ennyire gyanútlan, felénk se pillant, nem nézi meg, honnan jön a kutya, azt gondolja, hogy csak úgy kóborol, bennünket olyan megittasult győzelmi mámorral töltött el, hogy Kálmán a levegőbe öklözött, és némán belevigyorogtunk egymás arcába, a sápadt arcon különösnek tetszett e vigyor, reszketése se csillapult, mintha egy önmagából kitörni nem tudó, s az öklözéssel csak még jobban felkavart erővel küzdene, vagy valami ismeretlen betegséggel, amitől belázasodott, sápadt volt a nyaka is, testén viszont nem halványult el a bőr, de valamiként összezsugorodott, fázósan fénytelen, mint mikor lúdbőrözik, és e testén mutatkozó változás miatt egy másik fiú, egy ismeretlen állna mellettem, aminek akkor én a saját izgalmam következtében nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, ám végül is, mi az, amit egy gyerek ne tartana természetesnek? mi az, amit ne értene! sápadtságától, remegésétől, fénytelenségétől elveszítette a nyugalom és a jóindulat ismerős formáit, habár erősebbnek és még formásabbnak tűnt, mint máskor, talán szebbnek is, igen, meglelem a megfelelőbb hasonlatot, ha azt mondom, mintha bőre alól felszívódott volna a kedélyesség benyomását keltő puhaság, a zsír, és csupasz izmainak ingerült, feszült vibrálása már egy egészen másféle lényről beszélt, szebb volt, de torz, mellbimbójának kékvörös dudora nagyobbnak tetszett a láztól minduntalan összeránduló mellizmokon, szája kicsinek, szeme kifejezéstelennek, s az ártatlanság helyén kegyetlen merevség ütött ki, ez viszont hangsúlyosabbá és szembeötlőbbé tette az anatómiai formát, s gondolkodhatunk a szépség törvényein; ha élne még, akkor a szépség működési elveire kíváncsian kikérdezném e változás belső indítékai felől, csakhogy a szemem láttára, szinte a kezemben halt meg ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikának éjjelén, az egy keddi nap volt, s így azon feltételezésre vagyok utalva, miszerint verekedésünkben elszabadult indulata, veresége és győzelme olyan ismeretlen érzéseket éreztetett meg vele, melyek ellen, éppen ismeretlenségük miatt, hiábavalón küszködött a teste; futni kezdett, én futottam utána, s ha azt mondom, hogy az ötlet az én szememben merült föl, akkor azt kell mondanom, hogy az ő izmainak volt sürgősebb a tett; minden lépésre ügyelve futottunk, izgalmunk éles figyelmével keresve talpunk biztonságos helyét, zajt ne üssünk, inkább kis kerülőt is téve, hogy a Prém se vehessen észre bennünket a fáról.

Így értünk föl, a tisztást megkerülve, ama nevezetes helyre, a meredeken előreugró sziklához, ahol egykor megérintettük egymást, s ahonnan a hatalmasra nőtt galagonya fedezékéből Szidónia leste Pisti verekedését a kalauzzal, miközben izgalmában vérezni kezdett.

Mai szemmel nézve persze nem szikla az, hanem egy terebélyesnek is alig nevezhető, vizektől, fagytól, gyökerektől lemezesen szétomló lapos kő, s mikor egyszer véletlenül visszakeveredtem oda, az is meglepő felismerés volt, hogy a gyerekek mily könnyen belátható zugokat, milyen ritkás bozótokat hisznek a legbiztonságosabb menedéknek, gyanútlanul.

Krisztián akkorra elkészült a botjával, és valamit mondott is, amit a széltől nem hallottunk, a Prém pedig kinyúlt testével, függeszkedve, levegőben himbálódzó talpával az ágakat keresve, elkezdett lemászni a fáról.

Elérkezett a legmegfelelőbb idő, illetve nem lehetett tovább késlekedni.

Elsőként ugrottam elő, ő kövessen engem, a kikerekedett, kész indulatot nem lehetett többé visszatartani, s ha engedtem volna neki, akkor túlságosan durván kezdi el, én viszont a meglepetés finomságaira vágytam.

Hosszú szökellésekkel értük el a sátrat, nem látták, csaknem egymás testén csusszantunk be sötét belsejébe, meglepően tágas volt, a vastag ponyva nem engedi át a fényt, meleg, föl lehetett volna állni, mi azonban négykézláb másztunk, a fullasztó sötétben én azonnal megéreztem Krisztián finom szagát, a fénynek egyetlen, vékony nyalábja hullt be egy félig fölcsapott fedelű nyíláson, felülről, ez azonban még sötétebbé tette, minduntalan egymás kezébe, lábába akadtunk, egyszerre vakított el a fény és a sötét, mohón tapogattunk tárgyakat, másztunk benne, még ma is hallani vélem Kálmán állati szuszogását, holott hiába erőltetem, emlékezetem semmiféle más részletet nem őrzött meg, mint ezt a tapogatást és mászást a sötét meleg fullasztó izgalmában, a ferdén bevágó fénycsík alatt felvillanó tarkóját, szuszogását, és például nem tudom, mennyi ideig tartott, mondtunk-e valamit egymásnak, gondolom, nem volt szükség ilyesmire, tudtam, mit akar, tudtam, mit fog tenni, s ő tudta, mit akarok, mit fogok tenni én, tudtuk, mért kell megtapintani ezeket az ujjongást keltőn drága tárgyakat, melyek a következő pillanatban hatalmas ívben repülni fognak, ki innen! és mégis egyedül voltunk, mindketten a magunk indulatába záródva, ama rejtett, valódi, cinkos életnek a kellős közepében; azt hiszem, ő kezdte, lehet, hogy előbb fölcsapta a sátor tetejére a bejáratot fedő ponyvaszárnyat, mindenesetre előbb lett világos a sátor belsejében, erre határozottan emlékszem, s csak annak utána hallottam a nagy ívben kiröpülő bogrács ütődését és csörömpölését, nekem egy elemlámpa volt éppen a kezemben, s előbb egyenként hajigáltunk ki mindent, mi a kezünk ügyébe akadt, az a jó, ami kemény, ami törékeny! puffant, csattant, becsapódott, csörömpölt, szétment, aztán már nem is volt időnk így szemezgetni a jót, őrjöngve hánytuk és túrtuk a puháját, ruhákat, lepedőt, zsákokat, takarót, mozdulataink néha összecsapódtak a nagy buzgalomban, mert ők már rohantak a tisztáson fölfelé, felénk, Krisztián a botjával, késével, és még nagyon sok minden akadt volna, arra azonban még e hevületben is vigyáztam, hogy a kényesebbje, mint amilyen a látcső volt, a konyhai vekker, a rozsdás tapintású viharlámpa, villa, öngyújtó, iránytű, az jó messzire és különböző helyekre repüljön el.

Ordítanom kellett, torkom szakadtából ordítottam, húztam, jöjjön már! akkor ugyanis kövek puffantak a feszes ponyván, mert a Prém futott, lehajolt, dobott és megint futott, ördögi ügyességgel, akárha sebességét nem is fékezné lehajlás, dobás, ő azonban annyira elvakult élvezetében, oly mélyre zuhant, mintha nem látná, nem hallaná, és akkor itt kéne hagynom, ami viszont nem tűnt lehetségesnek, tuszkoltam, löktem, de mintha nem látná, hogy már itt vannak, futásuk közben Prém megelőzte Krisztiánt, és nem lesz időnk, dönteni kellett, és miközben én mégis kisurranva, be a sátor mögé, gyökerekbe és ágakba fogódzva, állandóan hátrapillantva, hogy hol marad, kapaszkodtam fölfelé, elérjem azt a nyomorult sziklát, bekerüljek végre a nagy bokor takarásba, ő még megállt, a sátor előtt felegyenesedve szembenézett velük, alig választotta el őket néhány lépés, aztán lehajolt, és amolyan sétalépésben kerülve körül a sátrat, minden egyes cöveket kirántott, a lazábbakat egyszerűen kirúgta a földből, s csak akkor indult, immár futva ő is utánam.

A sátor abban a szempillantásban omlott le, mikor elérték, a látvány megrendítette őket, s ha eddig tán tudták, mit kell tenniök, most dermedtem, lihegve, tehetetlenül álltak meg fölötte.

A szél hatalmas zúgásában a talpa alól kigördülő, lecsördülő kövek omlását lehett hallani, amint felkapaszkodott.

Vereségük olyan nagyszerű volt, végleges, veszteségük oly számottevő, hogy nem csak azért nem mozdulhattak el onnan, nem kiáltozhattak, nem szitkozódhattak és nem üldözhettek bennünket tovább, mivel egyetlen pillantással egyszerűen felfoghatatlan volt a pusztítás, hanem minden mozdulat, szó ennek a tökéletes vereségnek a beismerése lett volna, nem volt rá szavuk, megfelelő mozdulatuk, ami újabb elégtétel nekünk; visszavonulásunk ellenére a tökéletes előny helyzetében maradtunk, kilátóban, fenn, páholyban, rejtve, míg ők odalenn, a nyílt térnek is kiszolgáltatottan; Kálmán azonnal hasra vágta magát mellettem, ne lehessen célpont, nem moccantunk, vártunk, győzelem, ám lehetséges fejleményei kiszámíthatatlanok, s ezért nem mondanám, hogy különösebben élveztük volna, sőt, hasonlatosan hozzájuk, mintha mi magunk is most mérnénk föl tettünk arányait, nekem borzalmas látvány és sejtés, mintha nem is a támadás alattomosságával, a barátság váratlan fölmondásával, erre volt névleges ürügy, hanem a valódi tárgyak valóságos elpusztításával léptünk volna át egy tiltott határon, ezt nem lett volna szabad, innen már nem lehetett visszatérni a szokásos játékokba, itt valami borzalmasnak, valami végzetesnek kellett még bekövetkeznie, ezt nem lehetett játéknak tekinteni többé, a tárgyak elpusztításával kiszolgáltattuk őket a beláthatatlan szülői beavatkozásnak, és a normális játékszabályok szerint bármennyire jogosnak volt is ítélhető a bosszú, mégis nyilvánvaló, hogy ezzel feladtuk őket, győzelmünk tehát alávaló árulás és törvényen kívül helyeztük magunkat vele, mert nemcsak mi törvénykeztünk, hanem kiszolgáltattuk őket a közös ellenség megtorlásának is, jól tudhattuk, hogy a Prémet például minden este amúgy is megveri az apja, és nem akárhogyan, hanem szíjjal, bottal veri, ha földre kerül, akkor rúgja, a viharlámpa, a vekker az övé volt, akkor is tudtam, hogy otthonról lopta el, mikor hallottam, amint széttörik, és mégis győzelem, melynek pillanatnyi előnyeit holmi erkölcsi megfontolások avagy a pusztítás arányaitól és következményeitől való elrettenés miatt már csak azért sem lehetett föladni, mert győzelmünk őket kerítette olyan erkölcsi fölénybe, amit nem lehetett elviselni.

Nem néztek egymásra se, ott álltak mozdulatlanul összedőlt sátruk felett, Krisztián egyik kezében a bot, másik kezében kése, ami a vereség miatt inkább nevetségesnek hatott, mint félelmetesnek, arcuk is teljesen mozdulatlan, s nem látszott, hogy titkos jeleiket váltva bármiféle ellentámadásra készülnének, mintha maguk is belátnák, vége, nyakuk merev, a Prém úgy szorította össze a markát, mintha az imént elhajított követ tartaná még benne, de ha vége, akkor mi lesz? és nem tudom, Kálmán mire gondolhatott, én egy azonnali, feltétel nélküli, néma visszavonulás esélyeit latolgattam, valahogyan kikeveredni ebből a megalázó helyzetből, hátrálva, kúszva, a leggyávább módon hagyni el a harcteret, s győzelmünket minél előbb elfelejteni, ő azonban gyorsan föltérdelt, tán megérezte, milyen nagyszerű fegyverraktáron hever, felmarkolt egy csomó követ, és a bokor mögül kihajolva, anélkül, hogy célzott volna, dobálni kezdte őket.

Első dobásával vállon találta Krisztiánt, a többi nem talált.

És akkor, akárha mindkettőjüket ugyanazon zsinórral rántanák, de épp ellentétes irányba, meghajoltak és futni kezdtek, az egyik jobbra futott az erdő felé, a másik balra, eltűntek a tisztás szélein a fák között.

Amivel egyrészt megoszották a támadást, zavarba ejtették a támadót, másrészt eloszlatták azt a hiú illúziót, mintha vereségükben nem tudnák, mit kell csinálniok.

Hiába nem látszott semmi az arcukon, mégis volt valamilyen tervük, tervszerű volt hát a futás, és nem megfutamodás, amit ott, az orrunk előtt, a szemünk láttára beszéltek meg egymással, mégha titkos jeleikből nem is volt számunkra semmi felfogható, és akkor mégis van valami közöttük, amit nem lehet elszakítani.

Hogy egy állat, és hogy mi a fasznak kell dobálnia, sziszegtem neki dühömben; a szót, amit különben soha nem mondtam volna ki, most nagyon jól esett hallani, mert ez is bosszú volt az egész miatt.

Ő úgy maradt, térden, két kezében a kövekkel, könnyedén megrándította a vállát, ami azt jelentette, hogy izgalomra semmi ok, arcáról eltűntek a sápadtság furcsa foltjai, nem remegett már, kielégült volt, nyugodt, szinte barátságosan, kiharcolt igazának bárgyú fölényével pillantott rám, szája kitelt, szeméből eltűnt a kegyetlen fény, ám kedélyes jóindulatában volt némi megvetés irántam, és egyetlen kézmozdulattal jelezte, hogy ők most valószínűleg megkísérelnek bekeríteni bennünket, sokkal célravezetőbb lenne hát, ha nem dühöngenék, hanem megfordulnék a helyemen, mert hátulról is biztosítani kell magunkat.

Én olyan dühös voltam rá, annyira gyűlöltem, legszívesebben nekimentem volna vagy kivertem volna a kezéből azokat a rohadt köveket, hiszen a mázas köcsögje miatt immár véglegesen az ellenségemmé tette Krisztiánt, feltérdeltem, szitkozódtam, és közben két fekete lepke szállt át közöttünk, sebesen verdeső szárnyukkal csaknem érintették a mellét, egymás körül szálltak, fölfelé, el az arcom előtt, nem mondtam neki, amit valójában szerettem volna, hogy rohadt, buta paraszt, és megragadtam a kezét, de egészen másként sikerült, mint ahogyan ezt is szerettem volna, nem tudom, mi történt, könyörögni kezdtem neki, menjünk innen a francba, Kálmánkának szólítottam, ahogyan csak az édesanyja, és ez engem tett undorítóvá, mondtam neki, hogy ez az egész egy hülyeség és nem érdekes és mit akar még és ha nem jön, akkor én megyek el, erre azonban ismét csak megvonta a vállát, kezét közömbösen kihúzta kezemből, ami azt jelentette, hogy mehetek, ahová akarok, tőle, ez őt egyáltalán nem érdekli.

Mondtam, le van szarva, és Krisztián miatt mondtam.

Tulajdonképpen azt szerettem volna mondani neki, hogy nem lett volna szabad, csakhogy ilyen gyorsan nem lehetett megfeledkezni arról, hogy az én ötletem volt, és a dolog tisztességtelenségét nem lehetett egy újabb tisztességtelenséggel helyreütni, ő is fontos volt nekem, csak nem így! éreztem, nem így! másfelől a győzelem pillanata nem alkalmas arra, hogy ocsmányságáról ejtsünk szót, s ezért inkább undorítónak lenni volt jó.

Attól viszont még undorítóbb lettem magamnak, hogy nem mentem el, tehetetlenül megfordultam a kövön, hasaltam, és figyeltem az erdőt, jönnek-e.

És valamiként hálás voltam neki, hogy legalább nem lettem annyira becstelen, gyávaságom legalább kettőnk között elintéződik, és ő ezt még annyira se használja ki, hogy valamit mondana, pedig érti, a szemén láttam a kajánságnak azt a kis villanását, amivel megértette, talán először vette tudomásul, hogy Krisztián milyen fontos nekem, ő meg nem számít, egy olyan villanásnyi félrenézés volt ez, szégyenkezés.

Nyomorultul sütött ránk a nap, hevét a szél se enyhítette, a kő forró volt, és nem történt semmi, csak legyek jöttek, és bele kellett volna nyugodni, hogy ez most így van, és nem jönnek, bár minden pillanatban kironthatnak a fák közül, mert annyi biztos, hogy ezt ők se hagyhatják megtorlatlanul; minden pillanat alkalmas lett volna rá, hogy felüvöltsek, jönnek! még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok szólni neki, jöjjenek! csináljanak velünk, amit akarnak! a szélben nyekkenő, a zúdulások rohamaiban reccsenő, roppanó fák, a meghajló, félrefújt, visszalendülő lombok, a bokrok elnyíló, összezáruló rései, az árnyak elől menekülő fények szabálytalan villódzása azt a képzetet keltette, hogy bármikor, mintha lépteket hallanék már, futás ropogását, leselkedő arcot látnék a levelek között, előrenyomuló testeket kilépni egy törzs mögül vagy behúzódni egy törzs mögé, de nem történhetett meg, hiába kívántam árulással visszaszerezni Krisztiánt, nem jöttek, csak felforrósodva a kövön állandóan résen lenni valamiféle hülye becsület íratlan szabályai szerint, kitartani mellette a kelepcében; holott nincsen hozzá semmi közöm, nem érdekel, s hogy semmire ne kelljen gondolnom, köveket raktam magam elé, szépen, sorban, mintegy magamnak is bizonyítva harci készségemet, ha dobni kéne, kéznél legyen, ám ennek is vége lett, nem volt mit tenni, ha megmoccant mellettem, s lábfejem véletlenül a vállához ért, elhúztam, nem volt jó érezni az idegen bőr melegét.

Meg arra is számítanunk kellett, hogy nem egyedül jönnek, hanem erősítést hoznak magukkal, valamelyikük itt figyel minket valahonnan, a másik már elrohant, és mégis állandóan csak Krisztián kése járt a fejemben, hogy hátulról a késével, amitől még erősebben éreztem a hátamon lángoló napot és a szél hiábavaló simítását.

Dél körül járhatott, bár nem volt még déli harangszó a közeli templomból, mely öblösen zengette volna át az erdőt, a nap itt állt a fejünk felett, s úgy tűnt, nagyon közelről lángol, ránk ereszkedett; ha nem fújt volna ilyen erősen a szél, akkor bizonyára nem lehetett volna kibírni e semmiben eltelt órát, összesen kétszer szólaltam meg, lát-e valamit, mert én nem látok semmit, ő azonban nem válaszolt, s konok hallgatásából éreztem meg, hogy egymás mellett heverő testünket ugyanazon elkeseredett erő tartja fogva a kövön, a szorongás tartja féken a dühöt, és viszont, a nyers gyűlölet hegye a puha félelemben fúl el, ám e megfékezett és mégis szabadon kerengő érzés immár nem rájuk, hanem miránk, önmagunkra vonatkozott, nem közönséges félelem, nem attól való félelem, hogy erősítést hoznak, megvernek, bekerítenek, vereséget szenvedünk, hisz nyilvánvaló, bármi történjék is, nincsen sok esélyünk, és az esélytelenség csökkenti a félelmeket, csakhogy e bizonytalanságban múló időben mi magunk pusztítottuk a kivívott fölényt, a különös, közöttünk közlekedő érzés pusztított, a győzők sorsa ez, kik önmaguk végzik el azt, amit az ellenségnek kéne elvégeznie, a testünk beszélgetett, a hallgatásunk beszélgetett, a bőrünk beszélgetett pusztítón, e bizonytalanságban eltöltött órán ugyanis világossá lett, hogy győzelmünk nem csupán erkölcsileg kétes, de egyszerűbb, gyakorlatiasabb megfontolásokból is elfogadhatatlan; egymással se tudunk megegyezni felőle, mindkettőnknek mást jelent, és így lassan megéreztük és felmértük barátságunk határait, megértettük, hogy a másik két fiú nélkül a mi kettőnk pillanatra szóló szövetsége egyszerűen nem létezik többé; hiába lázadtunk föl hát ellenük, a cselvetés és a cselekvés rövidke idejében hiába éreztük csaknem oly szorosnak kapcsolatunkat, mint amilyen az övék volt, szövetségünk nem bírta ki a győzelmet s nem tudhatta megtartani; ama titok hiányzott belőle, mi ketten kevesek voltunk, mi ketten legfeljebb cinkosok lehettünk, a megfelelésnek és a kiegészülésnek azon harmóniája hiányzott belőlünk, amit megtámadtunk bennük, amit irigyeltem, ami ingerelt, ami olyan bevehetetlennek bizonyult, mint egy sziklavár, s aminek mágikus sugárzásával, igen, mágikus sugárzásával, nem félek a szótól, ők nem csupán bevontak bennünket barátságukba, de uralkodtak is vele felettünk, és így volt a jó, mi pedig elprédáltuk, feléltük, tönkrezúztuk ezt a jót, de nem őket! magunkat; Kálmánnak ott volt a helye mellettük, fürgeségük kiegészítője nyugalma, lusta bölcsessége találékonyságuk párja, jósága társa kegyetlen humoruknak, én viszont kívülről, Kálmán barátságán keresztül kapcsolódhattam csak hozzájuk, mint e hármasság hűvös ellenőre, egyedül nem volt utam hozzájuk, mégis szükségük volt valakire, aki szélről áll, és így bizonyítja, erősíti az összetartozást, következésképpen e hierarchiát, melynek csúcsán kétségtelenül Krisztián állt szépségének és eszességének kikerülhetetlen vonzásával, el kellett fogadni, nem lett volna szabad, no és nem is lehetett semmiféle lázadással összetörni, bennünk élt, ez volt az életünk, és tán arra is bennem volt igény, hogy szenvedjek tőle, mert így valami mégis kikerekedett és működött; amit én az első pillanatban megértettem, győzelmünk pillanatában a végzetes veszteséget, hogy most a kínjaimmal együtt minden jó is elvész, az benne lassabban érlelődött, és most már éreztem a testéből jönni, hogy fölösleges, fölöslegesen fekszünk itt, fölöslegesen várunk, fölöslegesen védelmezzük a becsületünket, s még ha legyőzhetnénk is őket, ami egyáltalán nem lehetett valószínű, a világ megbomlott rendje akkor sem lenne visszaállítható, és nincsen új rend, csak zűrzavar.

Nézd csak, mondta hirtelen, halkan, elfulladva a meglepetéstől, s bár egy ilyen hangra, jelzésre, egy ilyen valamire vártam, túl hirtelen volt, a várakozás kinyúló idejének sivatagában minden porszem moccanása váratlanul és hirtelen, felkaptam a fejem, de ez nem az a hangja volt, nem a harci hangja, hanem a régi hangja, a nyugalmas szemlélődésben meglepett, az örömteli, mintha végre megpillantaná, amire mindig is számított, mint mikor fészkéből kihullott madárfiókát, szőrös hernyót, avarban turkáló sünöcskét pillant meg bóklászásaink közben, s fel kellett ülnöm, hogy lássam.

Lenn, ahol az utcáról fölvezető, meredeken emelkedő s többször megkanyarodó ösvény két súlyos bodzától takarva a tisztásba torkoll, a széltől fútt levelek között fehér villanás, piros, meztelen kar, szőkeség lobbanása, emelkedtek, közeledtek, kibukkantak a bokrok mögül, a három lány.

Meg se álltak, jöttek fölfelé, tovább, egészen szorosan egymás mellett, egy kicsit takarva is egymást, bizonyára libasorban jöttek a szoros ösvényen fölfelé, és most, a szabad térbe kilépve, amúgy egymásba torlódtak; csupa kis mozdulat, félrehajlás, fordulat, beszélgettek, csapkolódtak maguk körül, nevetgéltek, Hédi néhány szál virágot tartott a kezében, ő nagyon szerette a virágszedést, és kissé hátrahajolva hadonászott a mögötte lépdelő Lívia orra előtt, finoman végigvonta arcán, ingerelte, csapott vele, ő volt fehér ruhában, Maja a füléhez hajolt és súgott valamit neki, ami olyan súgás lehetett, hogy azért Lívia is értse, az ő szoknyája volt a piros; ő pedig nevettében elébük szökkent, és akárha lendületével magával akarná rántani, megragadta Maja kezét, Hédi viszont Lívia kezét kapta el, és a virágokkal Maja arcába suhintott, aztán így maradtak, kéz a kézben, szorosan, testükkel majdhogynem egymáshoz simulva, kicsi léptekkel jöttek, Hédi, középütt Lívia, Maja, egymásban teljesen elmerülten, ugyanakkor valamely kiismerhetetlen rendszer szerint váltva a szavakat, az egymáson való átbeszélések ritmusán lebegve, arcukkal és nyakukkal egymáshoz hajolva és egymástól elhajolva, miáltal egyszerre voltak gyorsak és méltóságteljesen lassúak a fuvallatoktól vadul sodródó, megkavarodó magas fűben.

Nem a látvány volt szokatlan, gyakran jártak így, kéz a kézben, egymásba karolva, az sem volt szokatlan, hogy Hédi jön Maja fehér ruhájában, és Maja viseli Hédi sötétkék selyemruháját, ami a különböző méretek miatt nem egészen illett nekik; Hédi magasabb volt, kerekebb, „mellben ő erősebb”, mondták csak és kizárólag a ruhákra vonatkoztatható lágy ítélettel egymás között, én nagyon figyeltem erre, szerettem volna belőle kihallani, vajon nem valami hasonló vetélkedésről van-e szó, mint közöttünk, fiúk között, de nem is annyira mellük nagyságának különbözőségével, mint inkább a mellvarrások helyével voltak elfoglalva, amiről aztán oly figyelmes szigorral értekeztek, húzkodták, betűzték, fércelték, hogy gyanakvásomat szépen elaltatták vele, holott az egyáltalán nem volt alaptalan; mindenesetre Maja ruhái „előnytelenül” lenyomták Hédi mellét, ám mintha éppen ez a nem egészen illés, ez a pontatlanságban mutatkozó és minduntalan szóba kerített különbözőség tette volna még kívánatosabbá állandó ruhacseréiket, csupán Lívia nem cserélgetett velük, s ők igen érzékenyen méltányolták büszkeségét, felpróbálták a ruháit, de nem erőszakoskodtak, túl szegényes is volt az ő ruhatára, bár mindig „édesnek” találták, másfelől viszont szinte egymással versenyezve kölcsönöztek neki kendőcskéket, karkötőt, klipszet, övet, szalagot, nyakláncokat, csupa olyasmit, amivel úgymond „fel lehetett dobni” Líviát, amit ő boldog szeméremmel elfogadott, miként most, mikor is azt a vörös korallszemcsékből fűzött nyakéket viselte, amit Maja mindig a fehér ruhájához lopott el az anyjától; s mindeme furcsaságon túl, akárha azon aránytalanság sem zavarta volna őket, hogy kettőjük ruhacseréivel Maja jár jobban, neki ugyanis laza bőségükkel többnyire kiválóan álltak Hédi ruhái, legalább is a mi szemünkben éretté vált bennük, nyúlánk tagjainak sutasága eltűnt az anyag bőségében, olyan nagy nő lett tőle, sőt olybá tűnt, mintha e cserebere aránytalansága feletti nagyvonalú szemhunyásuk egyenesen kiegyensúlyozná közöttük a valódi, az igazi, a bántó vetélkedésre ingerlő különbözőséget, azt a különbséget, ami annyira megkínozta Maját, mármint, hogy a Hédi volt a szép, a szebb, pontosabban ő volt az, akit mindig és mindenki szépnek mond, akibe mindenki szerelmes, ha hárman mentek, akkor mindenki őt nézi meg, aki után meglett és komoly férfiak ocsmányságokat susognak, akit mozik sötétjében vagy tömött járműveken, még akkor is, ha Krisztián van vele, megfogdosnak, megtapogatnak, ami miatt ő sír és szégyelli magát, és hiába görbíti be a hátát, hogy karjaival egy kicsit védje, takarja a melleit, a nők pedig el vannak ragadtatva tőle, főleg a haját dicsérik, mintha ritka ékszert érintenének vagy mohón beletúrnak; lágy hullámokban vállára omló szőke hajával, magasan domboruló sima homlokával, telt orcáival, óriási, kissé dülledő kék szemével „ő a legszebb”, s oly mély volt Maja kínja, hogy ezt mindig éppen ő hozta szóba, hangsúlyozta, mindenkinél hangosabban zengte és dicsérte Hédi szépségét, mintha büszke lenne rá, vagy abban reménykedne, hogy majd helyreigazítják a túlzásait; Hédi szemét különösen érdekessé és ragyogóvá tették az éjfekete, hosszú pillák és a fekete szemöldökök, szemöldökének ívét, sűrűségét, egy kicsiny csipesszel tépdesve ki a fölöslegesnek tekinthető szálakat, ő maga igazította, szabályozta, fölöttébb érzékeny művelet, egyszer jelen voltam, két ujjával feszítette ki szeme fölött a bőrt, s miközben a csipesszel dolgozott, tövénél kapva el és rántva ki a szálakat, néha rám pillantott a tükörből, magyarázta, hogy most ugyan a vékony ívbe szedett szemöldök van divatban, gyakran az egészet kitépik és ceruzával rajzolnak helyette másikat, „mint a napközis szakácsnő, az a szörnyeteg”, ám az igazán divatos nőnek soha nem szabad vakon alkalmazkodnia, hanem meg kell találnia a megfelelő egyensúlyt a saját adottságai és az uralkodó vonalak között, mint például a Maja, aki néha elköveti a hibát, és olyasmit vesz magára, ami nagyon divatos ugyan, de egyáltalán nem áll jól neki, s ha ő ilyenkor szólni merészel, akkor vérig van sértve, ez olyan gyerekes a Majában, igaz, a szemöldökét éppen szedhetné, de azt mondja, hogy fáj, hát nem is fáj annyira, és ha valakinek olyan sűrűn és csúnyán nő, mint a Majának, akkor gyantázhatná, a gyantázás egyáltalán nem fáj, és a lábát különben is gyantáznia kell, mert teljesen szőrös lenne, ő ellenben azért nem húzza ki olyan vékonyra, mert ha túl vékony, akkor az orra nagyobbnak látszik, és így is elég, tehát nem nyerne vele annyit, amennyit veszítene; az orra tán valóban nagyobb volt a kelleténél, vékony, ívesen meggörbülő, egyszer azt mondta róla, hogy ő az apja orrát viseli, és ez az orr a legzsidósabb az arcán, különben még németnek is elmenne, nevetett, ő soha nem látta az apját, illetve nem emlékezhetett rá, mint ahogyan Krisztián se, „elhurcolták”, s a szó legalább olyan mély hatást gyakorolt rám, mint a másik, amelyik Krisztián apjára vonatkozott, aki „elesett”, az orrán pedig szerettem végighúzni az ujjamat, mert akkor úgy éreztem, mintha megérintenék valamit, ami zsidó; bőrének színével azonban bárkit kárpótolt szépségének e csekélyke hibájáért, ha egyáltalán hibának lehetne nevezni a szabálytalant, mely persze szerves tartozéka a szépségnek, bőrének színe mintegy kiteljesítette szépségét, nem fehér volt, ami szőkéknél, kékszeműeknél megszokott, hanem miként egy finoman kisütött zsömle, s e gyengédséggel teli szín teremtette meg az arc durván ellentétes részleteiből a tökéletesség összhangját; nem beszélve most gömbölyű válláról, erős, hosszú lábáról, mely boltozottan és puhán érintette a talajt, vékony derekáról, asszonyos csípőjéről, ami miatt egyszer intőt is kapott, mert hogy riszálja, és a Hűvös néni erre berohant az iskolába és ordított a tanáriban, hogy inkább a mocskos fantáziájukat fékeznék meg, mint hogy ilyen disznóságokat firkáljanak, és „az ilyeneket el kéne tiltani a tanítástól”; s mindeme tökély nem csupán közülünk emelte ki őt, hanem egyáltalán feltűnő és kihívó szépséggé tette, igazi szépséggé, amitől ő, ha szerét ejthette, e ruhacserék által szívesen megszabadult egy kicsit, annál is inkább, mert Majának voltak szebb és érdekesebb ruhái.

Majától jöttek és Líviához vagy Hédihez mentek, bizonyára azért jöttek erre, hogy útjukat lerövidítsék, vagy alkalmat adjanak Hédinek a virágszedésre, aki meglehetősen nagyszájú és nagyhangú lány volt ahhoz, hogy érezze, milyen jól áll neki ez a virágszedés vagy a gordonkázás, a finom, a finomkodó dolgok, szobája teli volt bögrécskékkel, poharakkal, vázácskákkal, s minden nap friss virágokat szedett, sokáig őrizte az elszáradt csokrocskákat, mindig rágicsált, forgatott valami növényt a fogai között, fűszálat, levelet, virágot, nem hajtott fület a könyvek lapjaira, nem használt könyvjelzőt sem, virágot helyezett a két lap közé, ősszel színes falevelet, s ha tőle kölcsönzött az ember valami olvasnivalót, akkor egy óvatlan mozdulattól egész arborétum hullt ki szárazon a lapok közül, gordonkázni tanult, s elég ügyesen játszott nagy hangszerén.

Iskolai ünnepélyeken szerepelt, s egyszer megkért, kísérjem be a városba, ahol valamilyen zsidó ünnepségen kellett föllépnie, egyedül nem utazott szívesen, különösen, mert késő este tértünk aztán vissza és nagyon értékes volt a hangszere, meg a pimasz férfiak miatt; ő tulajdonképpen benn lakott a városban, a Dob utcában, nem túl messzire a zsinagógától, egy régi, sötét házban, ahol a földszinten munkásszállás is volt, és a munkások az udvaron mosakodtak lavórban, az anyja azonban, akit én nem ismertem addig, kiadta őt a Hűvös nénihez, egyrészt a jó hegyi levegő miatt, mert állítólag gyenge a tüdeje, másrészt a Hűvös néninek szép zöldséges kertje van, állatokat tart, és nála a koszt zsírosabb lett volna, ám Hédi azt mesélte nekem, hogy mindez inkább ürügy, valójában azért lett belőle „kiadott gyerek”, mert az anyjának bizonyos Novák Storcz Rezső a szeretője, s ő „nem állhatja a pasit a nyálas modora miatt”; az édesanyját nem találtuk otthon, csak egy ajtóba tűzött cetlit, miszerint ők majd az ünnepség színhelyén várják őt, és hogy milyen ruhát kell fölvennie, s mindez most bizonyára csak azért jutott eszembe, mert azon a délutánon Hédi ugyanabban a sötétkék selyemruhában volt, amit Maja viselt, és az anyjának éppen ezzel a ruhával volt akkor valami baja; álltunk a vigasztalan körfolyosón az ajtajuk előtt, s nekem eszembe jutott, hogy akkor innen hurcolhatták el az édesapját, tumultuózus jelenet, rémkép, amint tagbaszakadt szállítómunkások egy élő, eleven testet, mint valami szekrényt vagy díványt hurcolnak itt végig, mindenütt csillogtak a rézkilincsek, a névtáblák és a csengők szép, régi rézgombjai, a falakon belövések, bontások, toldozások nyomai, az elfeketedett, néhol füstös vakolaton géppisztolysorozatok szapora lukai, ősz volt, még meleg, a tetőkről ferdén csúszott be a bágyadt napfény, odalenn gatyában, félmeztelenül mosakodtak a munkások, fröcskölték egymást és az egész leanderes udvar visszhangzott az ordításaiktól, valahol habot vertek, egy nyitott ablakon rádió hangja szüremlett ki, kórus énekelt, ő a térdei közé szorította gordonkájának hatalmas fekete tokját, s úgy olvasta a cédulát, mintha valami iszonyú hír állna benne, többször elolvasta, egy kicsit sápadt lett tőle, nem hitt a szemének, és hiába kérdeztem, mi áll benne, bele is akartam volna nézni, elhúzta előlem, aztán sóhajtva nyúlt be a lábtörlő alá, ott volt a kulcs.

A tágas, sötét, hűvös lakásban minden fehér ajtószárny kitárva, ő azonnal pisilni ment, halálos csend, csukva voltak az utcára néző ablakok, az összevont, vastag csipkefüggönyök előtt még ívesen félrehúzott, lecsüngő, súlyos bojtokkal szegett bordó bársonydrapériák, s egyébként is, minden olyan rétegesen egymásra halmozott volt e lakásban, puha és süppedékeny, a falak ezüstös mintáin sötét fényű szőnyegek, és a szőnyegeken aranyrámás képek, tájak, csendéletek s egy meztelen nő, kit a háttérben lobogó tűz bíborfénye világított meg, a padló szőnyegein vörös csíkos vászonfutók, az öblös fotelok és a merev támlájú székek nagyvirágos védőhuzatán még horgolt csipkedíszek, a középső szobában pedig, ahol álltam és vártam reá, mint valami idétlenül felpuffadt szörnyeteg múmiája, a mennyezet alatt megcsomózott fehér védőhuzatában csüngött alá a csillár, ugyanakkor minden tiszta, kellemetlenül, sarkosan és véglegesen elrendezett, fényesre dörzsölt, csillogóra tisztított, üvegek, rezek, tükrök, ezüstök, porcelánok, s legalábbis a félhomályban úgy tűnt, minden kíméletlenül portalan.

Sokáig nem jött elő, nem hallottam a csurgást, aztán mégis egy koppanás és meghúzta a vizet, és láttam, hogy nem pisilni, hanem egy kicsit sírni ment oda, ám úgy jött ki, mint aki valamit, amit föltétlenül szükségesnek érzett, ezennel le is zárt magában, hogy „ez a szalon”, mondta, és még egyszer, utoljára, bár nem volt benne könny, kitörölte a szemét, csak vörös, „az ott az én szobám”, mondta, olyan fájdalom lehetett, amin gyorsan túl kellett tennie magát, de bármennyire igyekezett is mosolyogni rám, éreztem, nem jó neki, hogy látom ezt, nem jó, hogy itt vagyok.

Valamiként nagyon csöndes lett ebben a lakásban, nem is szólt többé hozzám, felnyitotta a nagy fekete tokot, kiemelte belőle a hangszerét és az ablakhoz ült vele, megfeszítette, tapintgatta, gyantázta a vonót, sokáig hangolt, én pedig közben körbejárhattam a lakást, minden szobából nyílt egy másik szoba, s azt, hogy innen valakit elhurcoltak egyszer, nagyon jól el lehetett képzelni, csak azt nem lehetett elképzelni, hogy az udvarra néző, teljesen besötétített hálószobában a Novák Storcz Rezső minden éjszaka valami olyasmit csinálna az anyjával, ami neki „az idegeire megy”.

Így értem vissza, mikor játszani kezdett, hosszú, lágy, kitartott, mély vonásokkal indult a darab, szerettem nézni feszült és elmélyült arcát, a hangszer hosszú nyakán tapogató ujjait, amint gyorsan ráfogott egy húrra és úgy megreszkettette az ujját rajta, aztán panaszos, rövid, gyorsan elhaló hangok feleltek, egyre magasabbak, ahonnan váratlan váltásokkal, a két fekvést mintegy összecsúsztatva, egyidejűleg mélyben és magasban, rövidben és hosszúban kellett volna belekeverednie a dallamba, ki kellett volna kerekítenie a tiszta témát, de többször melléfogott, s bosszúsan abbahagyta.

Ezt a bosszankodást nekem csinálta, mégis úgy tett, mintha nem lennék a szobában.

A széknek támasztva hangszerét, fölállt, elindult a szobája felé, de útközben meggondolta magát, visszament, a hangszert könnyedén felemelte a nyakánál és gondosan befektette a tokba, helyére tette a gyantát, a vonót, a tokot lezárta, és ott maradt némán a szoba közepén.

Nem tudom miért, én se szóltam, figyeltem őt.

Ma fel fog sülni, mondta, nem csoda, hogy nem tud koncentrálni, mondta, mert nem elég, hogy ezt a hülye, gusztustalan állatot mindig mindenhová elcipeli magával, mondta halkan és olyan gyűlölettel, hogy egész teste belereszketett, pedig tudja, nagyon jól tudja, hogy őt az őrületbe kergeti, ha találkoznia kell vele, és legalább annyi kímélet lehetne benne, hogy a fellépéseire ne hozza el, mert őt ez halálosan idegesíti; nekem ez nagyon furcsa volt, még soha nem hallottam senkit ilyen nyílt gyűlölettel beszélni a saját anyjáról, s ezért olyan mély szégyenérzetet keltett vele, hogy szerettem volna tiltakozni, ne tegye, mintha valami olyasminek lennék így részese, amit nem szabad, és hogy ő nem bírja, nem bírja, ha ott ül és bámulja őt ez a pasas! de ez még mindig nem elég neki, mondta és felnevetett, még abba is mindig belebeszél, hogy ő mit vegyen fel magára, hogy persze a fehér blúzát, a kis fehér blúzodat Hédike, meg azt a szép kis sötétkék szoknyát, hogy ronda és nevetséges legyen! már legalább két éve nem tudja hordani, mert teljesen kinőtte, és ő úgy csinál, mintha ezt nem venné észre, mert akkor azt hiszi, hogy ez a nyálas állat nem fogja bámulni őt!

Dühében megoldotta az övét és gombolni kezdte a ruháját; kicsi, piros gombok voltak a sötétkék ruhán, az öv is piros, s mikor derékig kigombolta már és a gombolás alatt, a keze alól láttam a meztelen bőrét, elfordultam volna, mert ez egyáltalán nem volt olyan, mintha nekem vetkőzne, hanem vetkőzne, ő azonban egyetlen mozdulattal átbújtatta magát a síkos ruhán és ott állt előttem bugyiban, a fehér szandáljában, kezében kifordult ruhája, kicsit összekócolódva a félhomályban.

És azt mondta halkan, ne féljek, ő Krisztiánnak is megmutatta, és aztán megint nem szóltunk, álltunk, és azt sem tudom, hogy ez a távolság mikor csúszott ki kettőnk közül, mert én szerettem volna megérinteni, nem volt annyira szép, mert a szandáljában és a kezéből lecsüngő ruhájától olyan suta inkább, csak a melle, a melle nyugodt volt és engem nézett két szemével, és aztán már csak arra emlékszem, holott nem tudom, ő lépett-e felém, én felé, avagy egyszerre mindketten, ahogyan a kezéből, akárha érezné ezt a majdnem mulatságos, kislányos sutaságát, s hogy bátrabbnak és szemérmetlenebbnek lássam, szándékosan kiejti a ruháját, de mindkét karjával átkarolja a nyakam, hogy mégse lássam, amit így elém tárt, s az arcomat elöntötte a bőre, izzadtságának szellős szaga, önkéntelen mozdulattal én is átkaroltam, holott inkább a mellét szerettem volna megérinteni, maga a helyzet egyenesen nevetséges lehetett volna, mert csaknem egy fejjel volt magasabb nálam, én azonban akkor nem gondoltam semmi ilyesmire, szinte fájt, hogy nem érhet hozzá az ujjam, amit ennyire kíván a fejem.

Nem a karjából és nem a bőréből, a melléből éreztem, gyorsan és lágyan belecsókolt a fülembe és fölnevetett, és azt mondta, ha nem lenne neki a Krisztián, akkor elszeretne engem a Líviától, ez engem akkor nem érdekelt, mert a melléből a hús, vagy nem tudom mi, ahogyan hozzám ért, lágysága, keménysége, de vigyázott, ne szorítsa hozzám, a hús gyöngédsége külön, kettőnk között maradjon, és a nevetéssel azonnal el is vált tőlem, a ruháját a földön hagyta, átment egy másik szobába, léptei elvitték a mellét, hallottam a szekrény ajtajának nyikordulását, mintha nem történt volna meg.

Mikor pedig a Maja azt suttogta nekem, ő tudja, nagyon jól tudja, hogy én csak a Hédit szeretem, akkor azért nem tiltakoztam, azért nem bizonygattam, hogy csak őt, vagy azért nem mondtam neki, hogy nem őt és nem is a Hédit, hanem kizárólag Líviát, mert szerettem volna, ha ő mégis elszeret tőlük.

Körülbelül a tisztás közepéig juthattak el, mikor kissé ostobán pillantva körül, egyszerre mindhárman megálltak, most vették észre, hogy itt valami szokatlan, különös történt vagy történik, valami veszélyes, amivel hirtelen nem tudtak mit kezdeni, s mikor fölültem, megpillantottam őket, még az is megfordult a fejemben, hogy Krisztián küldte ide őket, s ez lehetett a csapda, csel, ám gyanútlanságuk elárulta, hogy teljesen véletlenül keveredtek ide, s bármennyire elképesztett is ez a véletlen, tulajdonképpen szépnek, egyszerűen szépnek éreztem, elbűvölt, amint hárman s oly különbözőn, három különböző irányba fülelnek, figyelnek, látni, amint vidámságuk beléjük fullad, s még erősebben fogják egymás kezét.

Különben is, ez a kölcsönösen gyengéd érintkezés, ahogyan fogták egymás kezét, kergetőztek, ez az állandó testi érintkezés közöttük, ahogyan egymásba karoltak, ahogy táncoltak egymással, vagy ahogyan a legteljesebb elfogulatlansággal megcsókolták a másikat, ahogyan a ruháikat cserélgették, akárha egymást adnák át ezáltal egymásnak, vagy valami nagyon lényegeset kölcsönöznének ki a másiknak magukból, ahogyan kifésülték, becsavarták, vassal sütögették egymás haját, ahogyan lakkozták egymás körmeit, s ha bánatosak voltak, akkor a másik vállára, ölébe, mellére hajtva fejüket szégyentelenül sírtak, és ahogyan egész testükkel ölelve megosztották egymással boldogságukat, engem valami olyan irigységen túli vágyra indított, amit legfeljebb eltitkolhattam, de minden szégyenteljessége ellenére sem tudtam megfékezni magamban; pedig igazán igyekeztem, mert úgy éreztem, apám állandóan szimatol körülöttem, minden úgynevezetten lányos gesztusomat észreveszi és üldözi, tán neki is volt mitől tartania, nem tudom, ám ha láttam, és látnom kellett, elég volt hozzá egyetlen vétlen mozdulat, akkor kitört és elöntött a vágy, s tán ez lenne a magyarázat, miért szerettem volna lány lenni, sőt, gyakran elképzeltem, hogy lány vagyok, szerettem volna valamilyen egyértelmű jogalapot nyerni e büntetlen érintkezésekhez, mégha sejtettem is, hogy szabadságukban sokkal több indulat, félelem, kényszeresség, szokás és megszokás rejtezik, mint ahogy azt én hinni szeretném; ha e szabad érintkezés utáni sóvárgás nem felhősítette el teljesen az agyam, akkor természetesen láttam, hogy állandó testi érintkezésük ugyanazon vetélkedésnek egy másik, szinte párhuzamosan bonyolódó formája, mint ami közöttünk, fiúk között zajlott, még ha nekünk tilos volt is egymást megérintenünk; helyesebben fárasztó és bonyolult, tulajdonképpen méltatlan kerülőutakat kellett keresni hozzá, trükköket alkalmazni, amivel mintegy túljárhattunk egymás eszén, hogy végül is valahogyan mégis kicserélhessük legelemibb érzelmeinket egymás között; nem kerülhette el a figyelmemet, maró féltékenységet okozott bennem az a mély vonzalom, ami például Krisztiánt is minduntalan arra indította, hogy Kálmánnal verekedjék, a verekedéseknek e sajátosan fiús formája, ahogyan a lányok soha nem verekednek, ők csak komolyan, s akkor tépik, cibálják, karmolják, marják, harapják egymást sikítva, közöttünk azonban mindig, minden különösebben látható ok nélkül robbant ki e lányok között elképzelhetetlen játék, egyszerűen azért, mert egymáshoz akartunk érni, meg akartuk fogni egymást, érezni és birtokolni akartuk egymás szeretett testét, de vágyunkat csupán e játékos verekedés legitimálhatta, ha ugyanis csupaszon nyilvánítottuk volna meg, ha miként a lányok, átöleltük vagy megcsókoltuk volna egymást, ha nem álcáztuk volna a vetélkedés játékának e vágyat, akkor lebuziztak volna a többiek, hiszen nem csak én figyeltem így, hanem mindenki figyelt s vigyázott, nehogy valaki átlépjen e határon, bár magáról a szóról nem lehetett pontosan tudni, mit jelent, amolyan mitikus jellegű szó, mint csaknem valamennyi káromkodás és szitok, melyben szintén olyasmit kívánunk, ami tilalom alá esik, „kapd be a faszom”, mondjuk, mert tilalmas, „baszd meg az anyád”, mondjuk, mert nem szabad; bennem a szó egyébként egy olyan természetes érzelemre vonatkozó tilalmat jelentett, ami csupán attól az egyetlen megjegyzéstől körvonalazódott némiképp, amelyet a Prém ejtett el egyszer, ő is a bátyjától hallotta, akit hat évvel idősebb lévén nála, komoly tekintély, s szerinte, „akinek egyszer leszopja a farkát egy pasas, az többé egyetlen nőt se tud megkefélni”, s ez aztán nem is szorult semmiféle kommentárra vagy magyarázatra, világos, minden ami buzi, buziskodás, buzizás, buziság, a férfiasságot veszélyezteti, éppen azt, amire olyannyira törekszünk, másrészről önmagában is túl volt azon a határon, ahová a gyermeki képzelet még elérhet, bennem a felnőttek gusztustalanságai és gonoszságai közé sorolódott, amire ugye nem vágyik az ember, csakhogy e játékos verekedések ártalmatlanságába burkolt vágy eleven működését mégse olthatta ki a szó, csupán megfékezte, a fiúk között ez a vágy állandóan beszélni kíván, láttam, nem vagyok egyedül vele, mikor Krisztián hirtelen átnyalábolta hátulról Kálmánt, leteperte, vagy mikor a pad alatt elkapták egymás kezét, ami igazán kedves foglalatosságaik közé tartozott, szorították, nyomták, hajlították, az volt a szabály, hogy a kéz nem bukhatott a pad fölé s a könyököt nem volt szabad a combra támasztani, mintegy a levegőben kellett az egyik karnak leteperni a másikat, kivörösödtek, vigyorogtak, s igyekezetükben, némi stabilitást keresve, egymásra zárt térdeikkel tartották mereven testüket, és ellentétben a komoly verekedésekkel, a vágy tárgya ilyenkor nem a győzelem, hanem a másik erejének, ügyességének, hajlékonyságának szerelmes érzékelése, az egynemű egyenrangúság fölényének élvezete, a vágy beteljesedése pedig maga e két erő gyöngéd találkozása; s ugyanígy a lányok gyöngéd érintkezésében is érezhető volt némi kellemetlen és zavaró hamisság vagy hamiskodás, igaz, körvonalazatlanabbul és homályosabban, de ha összefogódzva jöttek, kacarásztak, pletykálkodtak, susogtak, vihogtak, öltöztették és vigasztalták, ingerelték és simogatták egymást, akkor mindenképpen olyan érzésem támadt, mintha közvetlen testi érintkezésük csupán azért lenne engedélyezett, mivel az kapcsolatuk, barátnőségük, szövetségük legfelső burka csak, amolyan szükséges álca, mint a mi játékos verekedéseink, s mintha nem magát a valódi érzelmet fejeznék ki vele, hanem egy titkos összeesküvést avagy épp egy véres ellenségeskedést lepleznének el; különösen annak utána lett ez sejthető, hogy Hédi ott a tornateremben véletlenül fölfedezte, miként nézzük egymást Líviával, no és gondoskodott is róla, hogy azonnal elterjedjen a hír: szerelmesek vagyunk, amivel nemcsak a közszájnak, hanem nekem is kiszolgáltatta Líviát, közhírré tette, hogy Lívia az irántam érzett szerelme miatt ájult el, és így játszotta nyilvánosan a kezemre, ami viszont nemhogy féltékennyé nem tette Maját, hanem a legnagyobb lelkesültséget váltotta ki belőle, mindig azon buzgólkodott, hogy négyszemközt maradjunk Líviával, ám ugyanakkor mintha épp gyöngéd figyelmükkel, anyáskodó helyeslésükkel nem engedték volna ki maguk közül Líviát, helyeslésük volt a csapda, kedvességük a hurok, sőt, a kedvességbe és helyeslésbe ágyazva mindketten olyan alattomos engedményeket tettek, miáltal még bizalmasabb kapcsolatba kerülhettek velem, akárha tudnák, hogy ez majd alaposan megzavar, éppen e zavarás lenne a céljuk, ők kerítik nekem Líviát, de mégse tudjak választani hármójuk közül! csak annyira és csak úgy lehessen nekem Lívia, ahogyan ők akarják és engedélyezik; ami ellen ő sem tiltakozott, mert az értem és ellenem kikovácsolt titkos szövetség, maga az összeesküvés, hármójuk szoros kapcsolata neki fontosabb, mint amilyen fontos én vagyok, helyesebben neki is legbensőbb érdeke, hogy e titkos szövetség ne engedje szabadjára vad vetélkedésüket; a nyílt ellenségeskedés ne fordíthasson egyikük pártjára se, hanem minden így maradjon, eldöntetlenül.

Tulajdonképpen Lívia találta fel magát legelébb, kezét kihúzta kezükből, lehajolt, s nem kis csodálkozással emelte ki a fűből a sérült vekkert, valamit mondott is, talán azon kacarászott, hogy még ketyeg, mutatta; valamiként ő volt a legféktelenebb most hármójuk közül, de a másik kettő nem figyelt rá, ő az ujjával feszítette ki a törött üvegcserepeket a számlap keretéből, egyenként potyogtatta le a földre, és rettenetesen örült, majd a fejére rakta az órát, s óvatosan egyensúlyozva, megkoronázva, mint aki pontosan tudja, mit csinál, méltóságteljes lépteket játszva indult tovább.

Ők ketten, a józanabbak, tétován álltak még, az egyik jobbra figyelt, a másik balra, amúgy széthajolva, s csak mikor már Lívia ügyes mozdulattal a válla köré kanyarította a vörös gyapjútakarót, mozdultak el onnan, mert ez olyan lehetett, mint valami jel.

Futottak utána, s futtában Maja magára akarta tekerni a földről fölkapott fehér lepedőt, akkor azonban valamilyen kis vita támadt közöttük, a lepedőt Hédi is szerette volna, húzkodták, gondolom Hédi úgy ítélte, hogy Majától kölcsönzött fehér ruhájához jobban illenék, de bámulatos gyorsasággal elrendeződött közöttük a dolog, amiből azonnal láthatóvá lett, hogy nem csupán a lepedő körül zajlik a vita, nem az elsőbbségi jog a vita tárgya, hanem ki kell alakulnia a pillanat igényeinek megfelelő rangsornak is, a lepedő Hédié lett, ő mindig érvényesíteni tudta szépségéből eredő fölényét, ami viszont csendes gyűlölködésbe szorította Maját; amolyan slepp lett belőle a fehér ruhán, Maja segített begyűrni a piros öv alá, s így Lívia királynő, Hédi amolyan udvari dáma, Maja a mindig megalázott cseléd, aki a sleppet persze megint rosszul emelte, ezért rögtön egy rúgást kapott, ami aztán véglegesítette a helyét.

Mindezt gyorsan, összeszokottan csinálták, de egyáltalán nem komolyan, mondhatni, úgy játszották, mintha csak játszanák, hogy játszanak, és mégse lehetett nevetni rajta, mert annyira gáttalan és szemérmetlen volt az idétlenkedésük, s ezt olyannyira élvezték, másrészt annyira illetéktelenek voltak e terepen; mi lélegzetvisszafojtva figyeltük, s meglepettségünkben nem vettük észre, hogy menthetetlen helyzetünkben tulajdonképpen ők a mentőangyalok.

Undorítónak éreztem őket, valami olyasmibe avatkoznak bele, ami nem rájuk tartozik.

Libasorban vonultak, elöl Lívia a blúzának gallérja alá gyűrt piros takaróval, fején a vekker, a Hédi sleppjét emelő Maja pedig gyorsan fölemelte a lábába akadó bográcsot, mélységes alázattal s némi kárörömmel húzta Hédi fejére; menetük így tökéletesedett, míg az összedőlt sátorhoz fölértek.

Minden bizonnyal abban a pillanatban értettem meg, mit játszanak, mikor anélkül, hogy egyetlen szót váltottak volna, maguk is rájöttek, mit kell játszani.

Líviának ugyanis volt egy nagy könyve, a „Magyar Nagyasszonyok”, amit gyakran átcipelt Majához, szerették együtt nézegetni, s ebben a könyvben volt egy igen szomorú kép, melyen Mária királyné, Lajos király özvegye álmodik, s álmában mindenféle szörnyű hullák és felpuffadt lódögök között férje holtteste után kutat a mohácsi csatatéren.

Lívia kezdett olyan álomszerűen mozogni, amiben a másik kettő azonnal követte, az égre nyújtogatták karjukat, úgy léptek, mint mikor az ember álmában a földet se érintve suhan, fájdalmat és panaszt jelezve emelték keblükhöz kezük, sírtak, mint a képen, ahol a királyné kékre sápadt arcán kövér könnycseppek gördültek alá.

A sátor előtt Lívia széttárt karokkal omlott a földre, fejéről lehullott és elgurult a vekker, de ezt úgy csinálta, hogy jó mulatságos legyen.

Nem éreztem semmi mulatságosat, undorító volt látni őt, érezni, hogy a másik kettőnek bohóckodik.

Kálmán bután eltátotta a száját; szerettem volna közbelépni, elrontani, vége legyen.

Ők résztvevően nézték, fölé hajoltak, sírósan pillogtak, simogatták, majd benyúltak a hóna alá, igyekeztek fölsegíteni, a királynét azonban csak nehezen lehetett elszakítani férje meglelt tetemétől.

S mikor elszakítva onnan, két oldalról támogatva elvezették, pontosan úgy, mint a képen, ő végre beletalált a szerepébe, a bohóckodásból néhány pillanatra valódi játék lett, a játékban ugyanis megjelent valami igazi és tőle nem várt érzelem, az őrültet adta, szeme kifordult, előrenyújtotta két kezét, s teste súlyát kísérőire bízva tántorgott, felsőteste mereven előredőlt, kísérőinek igencsak sietni kellett, mert őt sebesen vonta magával az eszeveszett fájdalom, és bennem e látványtól észrevétlenül alakult csodálattá az undor, meglepett vele, készületlenül ért, mint mikor a moziban valamely szörnyű jelenet láttán, hogy a félelemtől ne ordítozzak, sírjak, vagy éppen ne rohanjak ki a teremből, arra kellett gondolnom, hogy hiszen ez csak a film, a játék, tehát a valóban érzett érzelem se lehet benne igaz, ám szinte ugyanabban a szempillantásban Maja már ki is vonta karját a hóna alól, otthagyta őket, futni kezdett, amitől ők egyensúlyukat vesztve gabalyodtak egymásba, Hédi, aki a bogrács alól nem láthatott ki, nem tudta hát, mi történik, egyszerűen megbotlott Líviában és magával rántotta, Lívia pedig épp e tehetetlen súlyba kapaszkodott, Maja viszont mindezt észre se véve rohant a csúcsosan megrakott máglyához, bizonyára az odakészített gyufát vette észre, ők a földön elterülve nevettek, ő meg a máglya elé guggolva gyújtogatni kezdte a tüzet.

Akkor a fák közül felhangzott egy ordítás, Krisztiáné, s erre a tisztás másik oldaláról, mint a visszhang, egy másik ordítás, a Prém ordított ott, Kálmán is ordítani kezdett, és hallottam, én magam is ordítok.

E diadalittasan összehangzó ordítással, a szél zúgásán harsogva át, törtünk le rájuk, ők pedig a tisztás két oldaláról elő; recsegéssel és ropogva, talpunk alatt omlott a kő, s akárha nem is négy különböző ordítás kerítette volna be őket, egyetlen elemi csapás zúdult le rájuk.

A száraz rőzsébe belekapott a láng, a szél azonnal megkavarta, világosan fellobogó nyelveit laposan, hosszan kifújta, visszaszívta, Maja elhajította a gyufát, hozzájuk menekült, vissza, ők pedig felpattantak, s mire leértünk, a máglya magas csúcsáig lobbant lángra.

Hárman háromfelé futottak, de be voltak kerítve, nem menekülhettek el, s tulajdonképpen nem tudom, milyen választás szerint, én Hédit vettem üldözőbe, Kálmán kergette Maját, Prém és Krisztián viszont egyszerre vetette magát Lívia után, aki mint a csík; Hédi lefelé futott, futtában egyik szandálja fölrepült, nem törődött vele, nyakát hátrafeszítette, lobogott szőke haja, a lepedő söpört utána, s arra gondoltam, rá kéne lépnem, megbotlana, így azt sem tudom pontosan, mi történt a hátunk mögött, csak azt láttam, Maja csaknem beért már a fák közé, mikor Kálmán két karjával elkapta volna, ám akkor Lívia oly kétségbeesetten kezdett visítani, sikoltozni, s ebben nem volt semmi játék, hogy Hédi hirtelen irányt változtatott, és miközben én a lendület miatt hülyén túlfutottam rajta, ő kihasználva az egérutat, teljes fordulattal rohant visszafelé, föl, segíteni Líviának.

Egyetlen gomolyagban dulakodtak a földön, a szél föléjük verte a hosszú lángokat, ő mint egy eszét vesztett vetette rájuk magát és sivított, tán jelezni a földön küszködő Líviának, hogy itt van, segít, én viszont Hédire vetettem magam, holott abban a pillanatban már nagyon jól láttam, mi történik, piros szoknyáját lehúzták, ott volt Krisztián térde alatt, ez nem is lehetett nehéz, a szoknyát egyetlen vastag gumiszalag ráncolta, fogta össze a derekánál, most pedig a blúzát akarták volna letépni róla; miközben Krisztián térdeivel meztelen alsótestét szorította le, ne tudjon rúgkapálni, a feje fölött térdeplő Prém a védekezőn csapkodó kezek akadályát igyekezett elhárítani és a blúzát tépte róla, azt a teljesen valószínűtlen körülményt azonban, hogy a Prémen nincsen gatya, csupán abban a pillanatban vettem észre, mikor Hédi hátára vetettem magam, Lívia görcsösen lehunyta szemét, visítva, és az arca fölött, közvetlenül az arca fölött, a heves mozdulatok rándulásaival ott csapódott, himbálódzott Prém nevezetes nemi szerve, majdhogynem arcához ért.

És én annak ellenére, hogy láttam ezt, mégis nekik akartam segíteni, amikor Hédit megpróbáltam lecibálni Krisztián hátáról; ő harapott, karmolt.

Csakhogy e sok tekintetben meggondolkodtató segítség teljesen fölöslegesnek bizonyult, mert megérezve magán Hédi testét, Krisztián elengedte Líviát, s hátának egyetlen taszító mozdulatával levetette hátáról Hédit, aki a körmeivel a vállába vájva kapaszkodott belé, s most a taszítástól kifordulva csúszott le róla, Prém is leállt, de amint Lívia ki akart volna surranni alóla, még egyszer belekapott a blúzába, mintegy utána kapott, nem tudom, a gombokat vajon előbb leszakították-e már, vagy most pattantak le a mozdulattól, ahogyan fölszökkent, látni lehetett a melleit; Krisztián vigyorgott Hédire, valamiért megrázta fejét, gyönyörű sötét fürtjeit, s egy ügyes testcsellel kitért előle, elkígyózott, mert a Hédi még mindig üvöltve neki akart rontani, Prém közben futni kezdett Lívia után, aztán azonnal kiderült, mégse utána fut, hanem csak fölvenni elhajított gatyáját, Lívia a mellén összefogott blúzában, kezében piros szoknyájával futott be a fák közé, ahonnan akkor tért vissza dolgavégezetlenül Kálmán, s kissé csodálkozva nézte, ahogy Lívia a rózsaszín bugyijában eltűnik: „te egy állat vagy, te állat!” – üvöltötte Hédi zokogásba csukló hangon Krisztián arcába, de Krisztián valamiként átnézett ezen, mintha a szerelmük soha többé nem lenne érdekes neki, pillantása súrolta pillantásomat, éreztem, ugyanúgy vigyorgok, ahogyan ő, homlokán, állán hosszú karmolás, lépett felém, belevigyorogtunk egymás vigyorába, Hédi közöttünk állt, néztünk bele egymás szemébe, és akkor ő kikerülve a Hédit, fölemelte a kezét, és teljes erővel, visszakézből pofon csapott.

Elsötétült, s gondolom nem a pofontól.

Még valami olyasmit is láttam, hogy Hédi, aki ezt az ütést végképp nem érthette, meg akar védeni, de Krisztián kirántja magát a kezéből, lerázza magáról, megfordul, és lassú léptekkel indul a szélben csapódó, kavargó tűz felé.

Én talán azonnal hátat fordítottam az egésznek, és vitt a lábam.

Kálmán állt a fák alatt, egykedvűen nézett minket, Prém a gatyáját húzta fel, Maja nem volt sehol.

Prém később azt állította, ő éppen szart, amikor Maja meggyújtotta a tüzet, de ezt nem hittem el neki, az ember legfeljebb letolja a gatyáját, ha szarik, de nem veszi le, csakhogy ezek után semmi értelme nem lett volna a szemébe mondani, hogy hazudik.

És azt is később tudtam meg, hogy Kálmán akkor valóban elkapta volna Maját, de vele együtt egy fát is át kellett ölelnie, szájon akarta csókolni, Maja a szájába köpött, és így tudott elmenekülni tőle.

Hosszú hetek teltek el, míg valamennyire sikerült elfelejteni.

Nem mentünk át egymáshoz, még a kertünkből se nagyon merészkedtem elő, nehogy véletlenül találkozzam valamelyikükkel.

Annak a nyárnak a végére mégis visszaállni látszott valami a régi rendből, mert Krisztián, tán azért, hogy Hédit féltékennyé tegye s így hódíthassa vissza magának, vagy tán mert akkor, ott, valóban észrevette, avagy valamiként bocsánatot akart kérni tőle a történtekért, kerülgetni kezdte Líviát, várta, kísérgette, és Hédinek többször látnia kellett őket az ablakából, amint az iskola kerítésének támaszkodva beszélgetnek, s igen hosszan, bensőségesen, elmerülten beszélgettek, amit aztán Hédi elpanaszolt Majának, aki viszont, hogy kínozhasson engem, azon ürüggyel, hogy valami nagyon gyanúsat talált az apja iratai között, egy egészen új papírt, felszólított, mennék át hozzájuk megnézni, telefonon hívott fel, de valójában nem talált semmi érdekeset, vagy legalábbis nem tűnt használhatónak a papír, egy feljegyzésnek nevezett, kétrét hajtott irat másolata volt, melyben az apja arra kéri a belügyminisztert, igazolja őt, miszerint ő nem önkényesen, hanem a miniszter közvetlen, személyes, szóbeli utasítására kapcsoltatta rá egy bizonyos Arendt Emma nevű nő telefonjára a Lorenz-gépet.

Maja pletykálni akart, másfelől látni akarta, milyen hatást ér el nálam ezzel a hírrel, ami nekem sem volt rossz ürügy a kibéküléshez; átmentem, és úgy tettem, mintha legkevésbé sem érdekelne, mit csinál a Lívia a Krisztiánnal, viszont megállapodtunk, hogy ezek után nem fogunk ilyen fontos dolgokról telefonon fecsegni, mert ha az apja utasítást kap arra, hogy lehallgasson bizonyos beszélgetéseket, ha tehát van egy ilyen gép, akkor nagyon könnyen feltehető, hogy a mi telefonjainkat is ellenőrzik.

És mikor jöttem el, Kálmán ott állt a kapujuk előtt, elvörösödött, azt mondta, véletlenül járt éppen erre, attól kezdve valamennyien átláttunk egymás hazugságain, és mégis csökönyösen hazudoztunk, Kálmánnal együtt mentünk haza, hisz semmiféle elfogadható ürügyet nem találhatott, hogy mégis itt maradjon, a hazugságban következetesnek kellett lennie, és útközben kiderült, hogy ő meg kibékült a Prémmel és Krisztiánnal, amire az szolgáltatott alkalmat, hogy nála maradtak Krisztián katonai térképei, a kapcsolatok tehát a nyár végére, lassan, zötyögve, némiképpen újrarendeződve és eltolódva visszaálltak, csakhogy mindez nem erősödhetett a régivé, nem volt már íze, heve.

Krisztián a maga cseles elméjével egészen odáig merészkedett, hogy színháznak nevezte, s a szóval megszelídítette a történteket, sőt, újabb előadásokat tervezett az eredeti helyszínen; ama lapos szikla alatt ki kellett volna vágnunk a bokrokat, az lett volna a színpad, a lányok varrták volna a jelmezeket; engem Krisztián előbb ki akart hagyni a dologból, a lányok azonban ezt nem értették, nem is hagyták, úgy látszik, a közöttünk lévő ellentét is fontos volt nekik, mire ő kényszerűségből kitalálta, hogy én majd a szövegeket írjam, kétszer át is mentem hozzá megbeszélni, megint összevesztünk, és ő akkor úgy döntött, hogy nem kell ide semmiféle szöveg, ő valamilyen háborús dolgot akart, én szerelmes történetet, mely kétségtelenül vészesen emlékeztetett volna az eredetire, és csökönyösségemmel önmagamat tettem fölöslegessé, a lányoknak ugyanis sokkal jobban tetszett, hogy harcosnők legyenek, mint hogy szerelmesek.

Maja egy ilyen tervezett előadás próbájára készülődött azon a délutánon, engem már nem hívtak, de természetesen semmiféle előadás nem jöhetett létre többé, csak azon egyetlen, az igazi, a véletlenekből alakuló, amit el kellett volna felejteni, a többit mindig megakadályozták másféle, furcsa véletlenek, mert gyerekségünk játékainak, anélkül, hogy a változást magunk érzékelhettük volna, egyszer s mindenkorra vége lett.

És néha mégis átmentem az erdőn, érezni, de csak egyedül magamnak érezni, amitől ennyire féltünk.

A következő tavaszon a tűz nyomát fű nőtte be.

S gondolom, e terjedelmesre sikeredett kitérő után, mikor immár nem nagyon tudhatjuk eldönteni, vajon honnan tértünk ki s hová, ideje lenne visszatérni az emlékezésben oda, ahol valójában elhagytuk, Maja feldúlt ágyára kéne visszatérnem, kereken elnyílt szájához, kissé riadt és mégis gyűlölettől teli szerelmes szeméhez, midőn egyszerre szeretné, hogy mondjam és ne mondjam, amit Kálmánról tudok, én viszont nem tudom elmondani, amit akarnék; szándék, óhaj és akarat kibicsaklik a nemek szigorú választóvonalán, itt valami érezhetővé válik, ami nálamnál erősebb akarattal működik, törvény és erekció; ugyanakkor az erdő puszta említése elegendő ahhoz, hogy elbizonytalanítsam, keresztülhúzzam a számításait, beleszóljak, megkadályozzam, és kínzó féltékenységem mégse legyen nyilvánvalóvá.

Azon a délutánon tulajdonképpen az édesapja iratai között akartunk volna kutatni, amihez valójában senkitől és semmitől nem háborítva azonnal megérkezésem után hozzá is foghattunk volna, hiszen Szidónia randevúzni, az édesanyja a városba ment, és mégis jó okunk volt rá, hogy húzzuk az időt, féltünk; vissza kéne térnem hát elcsukló hangon említett titkunkhoz is, mesélni róla, elmesélni, hogy hol nálunk, hol náluk kutattunk, elfogulatlanul megjegyezni, hogy ez nálunk volt veszélyesebb, mivel apám előtt nem volt ismeretlen kutatási szenvedélyem, és ő kulcsra zárta íróasztalának fiókjait.

Amolyan trükkös zár volt ez, ha lezárták a középső fiókot, bezárult a többi is, az íróasztal lapját azonban meg lehetett emelni egy csavarhúzóval, s akkor a zár szépen kipattant; az volt ugyanis a rögeszménk, hogy ők, a két apa, kémek és összedolgoznak.

Életemnek e legiszonyúbb titkát még soha, senkinek nem meséltem el.

Mindkettőjük viselkedésében volt ugyanis annyi rejtélyes elem, ami merész feltételezésünket nem tette teljesen alaptalanná, s mi résen is voltunk, kerestük, gyűjtöttük a bizonyítékokat.

Ők csupán távolról ismerték egymást, helyesebben erről mi úgy vélekedtünk, hogy persze úgy tesznek, mintha nem fűzné össze őket egy nagyon is szoros viszony; tulajdonképpen még helyénvalóbbnak és gyanúsabbnak találtuk volna, ha egyáltalán nem ismerik egymást, ismeretlen célú elutazásaik néha egybeestek, bár az is gyanút keltett bennünk, ha nem estek éppen egybe, és az egyik akkor utazott el, mikor a másik éppen visszatért.

Egyszer nekem kellett egy vörös viasszal lepecsételt, súlyos, sárga borítékot átvinnem Maja édesapjához, máskor pedig egy mindennél gyanúsabb jelenet tanúi lehettünk, apám a városból tért haza szolgálati kocsiján, az ő apja viszont épp a városba ment a magáén, a két kocsi az Istenhegyi út kellős közepén megállt, ők kiszálltak, néhány közömbösnek tetsző szót váltottak egymással, és akkor az ő apja valamit átadott az én apámnak, de ezt oly gyorsan! mikor pedig este megkérdeztem tőle, mit kapott, s természetesen keresztkérdésnek szántam, ő azt válaszolta, nem kéne mindenbe beleütnöm az orromat, és gyanúsan nevetett, amit én azonnal megtelefonáltam Majának.

Ha valamilyen terhelő bizonyítékot találtunk volna, feljegyzést, külföldi pénzt, mikrofilmet, s filmekből, szovjet regényekből tudtuk, terhelő bizonyítéknak mindig lennie kell, kutattunk pincében, padláson, kerestük a rejtekhelyet, ha találtunk volna valami kézzelfogható, megfellebbezhetetlenül terhelő bizonyítékot ellenük, akkor feljelentettük volna őket, erre megesküdtünk egymásnak; mert minden hiába, ha kémek, ha árulók, akkor nem fogjuk kímélni őket, vesszenek, az esküt pedig egyszerűen nem lehetett volna megszegni, mert ez a szüleink életében való kölcsönös kutakodás azt eredményezte, hogy féltünk, tartottunk, rettegtünk egymástól is, mániákusan kutattunk, és bíztunk benne, hogy valamilyen elfogadható nyomra bukkanunk, s akkor legalább vége lesz, hiszen szinte a bőrünk érezte a bűnt a levegőben, volt a bűn, és akkor lennie kellett valamilyen bizonyítéknak; ugyanakkor legalább így rettegtünk a megbizonyosodás lehetőségétől, ezt a rettegést viszont egymás előtt is titkolni kellett, mert saját apánk féltése az eskü megszegésének, egyszerű árulásnak tetszhetett volna a másik szemében, és ezért húztuk aztán mindig az időt, mintegy késleltettük magunkat, kitoltuk a lehetséges bizonyság lehetséges megszerzésének pillanatát.

Nagyszerű és szörnyű lehetett volna a pillanat, melyet mindig úgy képzeltem el magamnak, hogy kizárólag az ő apjára vonatkozik, ő azonban olyan hősies, hogy csupán a düh és az elkeseredés egyetlen cseppnyi könnye fényesíti meg a szemét.

És azon a délutánon félelmünkben annyira belebonyolódtunk egymás lelkébe és testébe, hogy jótékony módon elfelejtettük eredeti szándékainkat, magát a titkot, a kutatást, az esküvést, amitől azonban mégsem lehetett teljesen eloldani magunkat, mert politikai szövetségünk egy olyan rejtélyesen mély, közös, s magunk számára is felfoghatatlan erotikus kínra és élvre utalt, mely sötétségével hatalmasabbnak és egyben izgalmasabbnak mutatkozott beteljesíthetetlen testi és lelki vonzalmainknál.

Visszatérni hát, felvenni az elbeszélés elejtett fonalát, még akkor is, ha ezen a ponton elbeszélő énem igencsak tétovázik, miközben persze biztatja is magát, hogy tessék! csak könnyedén! de fél, még ma is fél, bevallja, s újabb kitérőkre, a magyarázkodás, az önbizonyítás, az önfeltárás újabb kikanyarodásaira, a részletek még hűségesebb föltárására csábítanák az érzelmi gazdagság szirénhangjai, csak hogy ne erről kelljen beszélnie! amit aztán elemző értelme annál is indokoltabbnak tartana, mivel igen nehéznek tűnik neki újabb kitérők nélkül magyarázatot adni arra, mért akarja két gyerek föladni a saját apját, egyáltalán, miért föltételezik, hogy azok valamiféle ellenséges hatalom ügynökei lehetnének, egyébként is, miféle ellenséges hatalom? ki ellensége itt kinek?

Kissé elsietett és nem kevésbé vulgáris magyarázat lenne, ha azt mondanám, hogy e titkos politikai közösség adott nekünk némi reményt arra, hogy azt a két férfit, kiket mindenkinél forróbb testiséggel szerettünk, az apákat, egyszerűen hóhérkézre juttathatjuk, ilyeténképpen vetve le magunkról e lehetetlen szerelem nyűgét; a följelentés ötlete pedig azokban az években nem számíthatott a puszta gyermeki fantázia játékának: képzeletünk, miként a lemezen megakadt tű, ismétlésre szorítkozott.

Ám nem lehetett tovább húzni az időt, egyszerűen nem volt közöttünk többé húzható idő, megtörtént, aminek meg kellett történnie, lábfejét kihúzta a combom alól, tenyerével segítve magán, kicsúszott e közelségből, gyorsan és kíméletlenül, mint mikor valamit kényszerűségből elszakítunk, felállt és elindult az ajtó felé.

A szoba közepéről még egyszer visszanézett, vörös volt az ő arca is, foltos, s bizonyára éppen olyan forró, mint amilyennek én éreztem a magamét, és különös, lágy mosollyal nézett, tudtam, most az édesapja dolgozószobájába megy, én azonban arra vártam még, hogy felindulásom csillapuljon, megint ő lett az erősebb, s ettől olyan volt nekem, mintha belőlem szakította volna ki magát, csakhogy az nem csillapodhatott, mert amint ott állt zöld árnyéktól rebbenő szobájának közepén és mosolygott, nekem a Kálmán hangján jött vissza az eszembe, hogy meg kellett volna kúrni, akárha helyette szalasztottam volna el, amire ő várt hiába.

És a mosolyát azért nevezem különösnek, mert nem volt benne se fölény, se gúny, talán egy fuvallatnyi szomorúság, ami viszont inkább önmagának szólt, mint nekem, bölcs mosoly, öreg mosoly, mosoly, mely nem valamiféle erőszakosság felületességével igyekszik föloldani e föloldhatatlannak tetsző helyzetet, hanem annak ésszerű belátása, hogy amennyiben egy helyzetben nem érzi jól magát az ember, nem találhat benne kielégülésre, akkor anélkül, hogy bármit megtagadna, meg kell változtatnia.

Minden kicsi helyzetváltoztatásunk remény, a fészkelődés is remény.

Még akkor is, ha az új helyzet, amit az ajtó felé tartva fölkínált magának és nekem, legalább oly megoldhatatlannak, etikai szempontból pedig egyenesen katasztrofálisnak ígérkezett, mint amelyből kivonta magát; mégis változás, és a változásnak, a váltásnak van valami önmagában való optimizmusa.

Ott ültem feldúlt ágyán, forróságom még érezte a hátrahagyott óra forróságát, azt a sok hőt és energiát, mely végül is sehová nem vezetődött el, bennem maradt, az ágyban maradt, benne maradt, miközben a szoba közönyösen, hűvösen nézett vissza ránk, s nem tudtam hívásának engedve kimozdulni belőle, nem csupán testem pillanatnyi szalonképtelensége miatt, hanem azért se, mert a mosolya a hála és a felismerés újabb forró hullámait lökte rajtam át.

Holott ez a felismerés ma inkább butaságnak tetszik; mintha abban a pillanatban azért éreztem volna e semmire nem kötelező és mégis hatalmas hálát, mert ő lány, s bár igazán semmi kedvem nincsen most az apja iratai között kutatni vele, követni fogom.

Mintha ő jobban tudná; tudná, hogy e titkos kutakodás ennyire közel áll ahhoz, amit a testünk a beteljesíthetetlenségben érez.

Aztán szó nélkül kiment a szobából.

Soha nem szerettem annyira, mint akkor, s azért szerettem, mert lány, ami talán nem is olyan nagy butaság, mint amilyennek az első pillantásra látszanék.

Mikor hosszú percek múltán testem elég éretté vált, hogy követve őt, megváltoztassam helyzetét, s átgyalogolva az elhagyott ebédlőn, beléptem a dolgozószobába, ő már az apja íróasztalánál állt, háttal nekem, várt, nélkülem nem kezdhette el.

Hatalmas darab volt, különböző nagyságú és helyzetű fiókokkal, rekeszekkel, ellenszenvesen sötét és dísztelen, vékony, rövid lábakon állt, csaknem teljesen kitöltötte magával a szobát, olyan volt, mint egy elhízott, öreg állat.

Hogy ne csukjam be az ajtót, mondta halkan, türelmetlenül, majdhogynem ellenségesen, mert elég késő van már, ami arra vonatkozott, hogy nemsokára jöhetnek.

Fölösleges volt mondania, az ajtót mindig nyitva hagytuk egy kicsit, valamennyire takarjon, de mindig hallhassuk, ha netán valaki közeledne a szobákon át, ez a szoba ugyanis olyan volt, mint valami egérfogó, vakbél, a ház legbelsőbb szobája, amolyan bugyor, nem lehetett kimenekülni, csak a karosszék lábában ügyetlenül fönnakadva kihátrálni belőle.

És amint besurrantunk ide, bármiként fegyelmeztük is magunkat, mindig hangossá, szaggatottá, csaknem sípolóvá vált a lélegzetünk, mindent túl erősen, túl lassan kellett megfognunk ahhoz, hogy ne lássék reszketegnek a mozdulat, ami viszont mégis elárult, kiszolgáltatott bennünket egymásnak, s ezért akkor is ellenségesen szóltunk egymáshoz, ha erre nem volt semmi kézzelfogható okunk vagy indokunk, de itt valahogyan mindig mindent rosszul, idétlenül és szerencsétlenül csinált a másik.

Nem lehetne megmondani, melyikünk volt nagyobb veszélyben, itt talán ő, mert ha valamit találtunk volna, akkor a terhelő bizonyíték itt elsősorban az ő apjára vonatkozik, ami engem arra kényszerített, hogy ingerültségemben is elnézőbb legyek vele, mint amilyen ő lehet velem, másfelől azonban, amennyiben rajtakaptak volna bennünket a kutatáson, mindenképpen én kerültem volna kellemetlenebb helyzetbe, hiszen ezeket az idegen tárgyakat és papírokat megérinteni még annyi jogom se volt, mint neki, s ezért úgy igyekeztem elhelyezkedni a szobában, hogy amennyiben lépteket hallanék, én osonhassak ki előbb, akár az ő rovására is, de legyen egy ilyen kis előnyöm.

Ezt egy kicsit szégyelltem, mégsem volt merszem lemondani róla; a legrosszabb esetre számítva készítettem el magamban a jelenet tervét: ha a lépteket csupán az utolsó pillanatban hallanám, akkor gyorsan megfogni az ajtó kilincsét! mint aki csak közömbösen figyeli, hogy ő mit csinál, ám én persze csak a kilincset fogom, én nem nyúltam hozzá semmihez! ami még elképzelésnek is elég szégyenteljesen gyáva volt.

E valóban pattanásig feszült, az elviselhetetlenség meredélyén egyensúlyozó izgalom azonban nem befolyásolhatta magát e tevékenységet, semmit nem volt szabad elsietnünk, kíméletlenül pontosnak, lassúnak, végtelenül körültekintőnek kellett lennünk, nem viselkedhettünk úgy, mint holmi dilettáns, alkalmi tolvaj, ki ékszert vagy pénzt keresve mindent föltúr, aztán csapot-papot hagyva illan el; a munka belső természetéből adódóan nem törhettünk gyors eredményre, viszont nem volt olyan adat, mi ne lehetett volna fontos, s így minden izgalmunk, türelmetlenségünk ellenére, aszkézist, önuralmat, alázatot tanulva, kiváló szakemberek lettünk a kutatásban.

Először alaposan szemügyre kellett venni az unalomig ismert terepet, aminek meghatározott rendje, ne mondjam, törvénye volt, mert náluk természetesen ő vezette a munkát, nálunk viszont az én feladatkörömbe tartozott a fiókoknak ez a megfontolt kihúzogatása, a dolog tettlegességét az embernek magára kellett vállalnia, hogy aztán közösen állapíthassuk meg, vajon az előző kutatás óta történt-e valamely lényegesnek tekinthető változás; általában két hét, olykor egy hónap is eltelt, míg egy-egy íróasztal ismét sorra kerülhetett, ami persze elegendő idő, hogy némely fiókok tartalma alaposan megváltozzék, egyes papírok vagy tárgyak időlegesen, netán végleg eltűnjenek, csupán a belső rend változzék, avagy új dolgok is kerüljenek az eltűntek helyére, és ebben a tekintetben náluk volt nehezebb dolgunk, mert az ő apja, ha rendetlennek nem is volt nevezhető, semmiképpen nem volt oly pedáns és átlátható, mint az én apám, aki amolyan hanyag benyúlásokkal, alulról való kihúzásokkal és ingerült turkálásokkal soha nem nehezítette meg a feladatunkat.

Legelébb tehát lassan, csendesen húzkodta ki Maja a fiókokat, én a válla fölött néztem be, egyenként húzogatta, nem sietősen és nem ráérősen, ismertük egymás figyelmének képességeit, ritmusát, pontosan annyi időre volt szükség, míg mindketten szemügyre vesszük a feladat tárgyát és irányát, rögzítjük magunkban a fiók belső képét, magát a formát, mely lehetségessé tette a gyors összehasonlítást is, s anélkül, hogy egyetlen szót szóltunk volna egymáshoz, ilyenkor zajlottak le közöttünk ama sajátos szakmai viták, melyek persze a munka lényegére utaltak; önként vállalt ügynöki munkánk becsületéről és a véle járó súlyos politikai felelősségről volt szó, olykor ugyanis túl sietősen toltunk vissza egy-egy fiókot, netán nem vettük észre vagy rosszabb esetben úgy tettünk, mintha nem vennénk észre az időközben bekövetkezett változást, s ilyen esetben mindig a másik parancsolt a tekintetével megálljt, követelt korrekciót, a szerep pedig attól függően cserélődött, hogy éppen hol kutattunk, nálunk ő ellenőrzött engem, itt én kukacoskodtam, ám arra is ügyelni kellett, hogy az ellenőrzés személytelen maradjon, gyanakvó legyen, de ne tartalmazzon gyanúsítást, mintegy szemhunyás legyen azon sajnálatos és megkerülhetetlen tény fölött, hogy mindketten akaratlanul, saját ösztöneinkkel küszködve védelmezzük a saját apánkat, ami természetesen a munka rovására mehet; egy-egy föltűnően megváltozott, idegesen, sietősen feltúrt fiók, egy új papírköteg vagy szokatlan küllemű boríték szükségszerűen idegessé tette az embert, és ezt a műkedvelőkre jellemző idegességet kellett az ellenőrnek igen finoman és fölöttébb kíméletesen megkerülnie, tekintetének józan szigorával a szakma becsületére és a szükséges tárgyilagosságra hivatkozva legyőzni a másikban az esetleg fellépő, na és persze mélységesen értett gyermeki elfogultságot; ugyanakkor nem volt szabad gúnyosnak, erőszakosnak vagy durvának mutatkozni, sőt, olykor a cél érdekében még ravaszkodva engedtünk is, mintha mi magunk se vennénk észre, amit a másik nem akar vagy nem merészel észrevenni, inkább később, amúgy véletlenül és váratlanul visszatérni e kritikus pontra, eszménk fölényével csapni le rá.

És csak ennek utána következhetett a valódi, a felelősségteljes munka, a cetlik, feljegyzések, levelek, számlák, iratok, okmányok beható tanulmányozása, le soha nem ültünk, egymás mellett állva, szinte egymás melegében és izgatottságában, együtt és egyszerre olvastunk, mohó izgalommal habzsolva a jórészt teljesen érdektelen, unalmas, másrészt összefüggéseiből kiragadott s így érthetetlen információkat, és csupán ilyenkor, ha nyilvánvalóvá lett, hogy a másik nem ért vagy félreért valamilyen utalást, avagy félő, hogy téves következtetésekre jut, törtük meg halk, magyarázó szavakkal a csendet.

Nem vettük észre, hogy mit művelünk egymással és önmagunkkal, mert a cél érdekében magáról az érzetről nem akartunk tudomást venni, az érzetről, ami e tevékenység következtében, mint valami leoldhatatlan csapadék, a szívünk, a gyomrunk, a beleink falára rakódott, az iszonyat érzetét nem vettük tudomásul.

Mert természetesen nemcsak hivatalos és hivatali iratokat találtunk, hanem mindenféle olyasmit is, amit egyáltalán nem állt szándékunkban megtalálni, szüleink sokirányú és kiterjedt szerelmi levelezését, s e tekintetben az én apám fiókjaiban fellelt anyag volt sajnos a súlyosabb, de amikor a kezünkbe került, és gondosan, kíméletlenül, a szakember részvétlen szigorával elmélyedtünk benne, mintha mi, akik az eszményi tisztaság megőrzésének érdekében nyomoztunk a bűn után, a legmélyebb és legsötétebb szerelmi szenvedélyek zárt területére jutva, a legtitkosabb bugyorba hatolva be, magunk is rögtön bűnösökké váltunk volna, a bűn ugyanis oszthatatlan, ha valaki gyilkos után nyomoz, akkor gyilkossá kell válnia, a legbensőségesebben kell átélnie a gyilkosság körülményeit és indítékait, ott jártunk hát velük, ahová nem csupán nekünk nem lett volna szabad belépni, de ahol a levelek tanúsága szerint még ők is titkosan és bűnbánatra képtelen bűnösként mozogtak.

Mély bölcsesség van abban az ótestamentumi intésben, mely szerint apja ágyékát senkinek nem szabad fedetlenül látnia.

Talán ha egyedül fedtük volna fel, magányosan, akkor sikerülhetett volna még önmagunk elől is gyorsan elzárni e tiltott tudást, a felejtés olykor igen bajtársiasan viselkedik, helyzetünket azonban éppen a mi kettőnk barátságon túli, szerelmen inneni, szenvedélyes és ugyanily szenvedélyesen gyanakvó közössége súlyosbította; kölcsönösen, és ne feledjük! kielégítetlenül lettünk tudói e titoknak, melyek tárgya éppen a szenvedély, a kölcsönösség és a kielégülés, amit pedig két ember tud, az többé nem titok; én az ő tudtával és legteljesebb helyeslésével ismertem meg azokat a leveleket, melyeket részben egy Olga nevű nő, részben az édesanyja írt, mindketten az egyidejű érzelmi és testi elragadtatottság csúcsáról átkozódva, bizonykodva, zsarolva, hízelegve, szitkozódva és főként könyörögve, hogy az apja ne hagyja őket el, s mindez a szerelmi levelezés természete szerint bekeretezett könnycseppekkel, levágott hajfürtökkel, préselt virágokkal és piros ceruzával rajzolt szívecskékkel dekorálva, amit mi, immár sejtve a szenvedélyek nyers hatalmát, esztétikai finnyásságunkban különösen visszataszítónak találtunk, Maja viszont az én helyeslésemmel és készséges segédletemmel ismerhette meg azokat a küllemükben sokkal puritánabb leveleket, melyeket Hamar János írt az anyámnak és Stein Mária írt az apámnak, de ők egymásnak is írtak arról, hogy mit éreznek e kibogozhatatlanul bonyolult négyesben egymás iránt, s mivel mindez nyilvánossá lett kettőnk között, ítélkeznünk kellett volna, vagy legalábbis besorolni, a helyére tenni a dolgot, valamiként megítélni, ami természetesen meghaladta egyébként izmosnak hitt erkölcsi erőnket.

Honnan tudhattuk volna, hogy a mi kettőnk kapcsolata, játékosan túlzó, s ma már tudom, hogy egy ördögi rajzolat formájában, megismételte, mintegy lemásolta a szüleink, és bizonyos fokig a történelmi korszak hivatalosan hirdetett eszményeit és kíméletlen gyakorlatát, maga a nyomozói szerep se volt más, mint ügyetlen, gyermetegen félrenyomott, siralmas minőségű reprodukció, nevezhetjük akár majomkodásnak, de ugyanilyen alapon elmélyedésnek is, hiszen Maja édesapja a katonai elhárítás tábornoka, az én apám államügyész, tehát mindketten általuk, elejtett szavaikat szemelgetve és rágicsálva, szinte véletlenül és mindenképpen akaratuk ellenére avatódtunk be a szakmaszerűen űzött bűnüldözés tevékenységébe, helyesebben a mi számunkra éppen e játékká alakított tevékenykedés tette átélhetővé nagyszerűnek, veszélyesnek, fontosnak, mi több, tiszteletreméltónak tudott életvezetésüket, és tekintettel íróasztaluk tartalmára, kalandokkal, valódi életveszélyekkel, bujkálással és hamisítással terhes múltjukat, az ifjúságukat; sőt, ha egy kicsit még tovább megyek, s miért ne mennék tovább? akkor azt kell állítanom, hogy ők szentelték meg a kést, amellyel az életükre törtünk, és ilyen értelemben nem csupán megszenvedtük mi ezeket a játékokat, hanem élveztük is; élvezettel komolykodtunk, tetszelegtünk önként vállalt politikai szerepünkben, nemcsak borzongató volt hát, nem csupán félelmekkel és bűntudattal teli, hanem azzal a fölséges érzéssel is megajándékozott, a hatalom érzésével, hogy mi még fölöttük, ilyen elismerten hatalmas férfiak fölött is ellenőrzést gyakorolhatunk egy olyan etikai elv hatalmának nevében és érdekében, mely megint csak az ő szempontjaik szerint, a legszentebbnek volt tekintendő, ez pedig nem volt más, mint az életvezetés eszményi, aszketikus, tökéletes, makulátlan kommunista tisztasága; és milyen kíméletlen tréfája a sorsnak, hogy mindeközben ők teljesen gyanútlanok maradtak, honnan is sejthették volna, hogy purifikátori avagy nagyon is gyakorlatias buzgalmukban hiába gyilkolják halomra valódi vagy vélt ellenségeiket, ha közben a kígyót itt melengetik a keblükön, hiszen ki gyalázta meg nálunknál jobban és végzetesebben az eszméiket? ki végezte el alaposabban eszméik próbáját, mint éppen mi, ártatlanul? és mi kivel oszthattuk volna meg bűnünk iszonyú tudatát, ha egyszer ugyanazt az ördögűző gyanakvást tápláltuk magunkban irántuk és egymás iránt, amit ők ültettek belénk és ők gyakoroltak a világban, kivel? ilyesmiről se Krisztiánnal, se Kálmánnal nem lehetett volna beszélni, ő sem beszélhetett róla Hédivel vagy Líviával, hogyan is érthették volna ezt ők? mégha közös világunk fölött ugyanazon korszellem uralkodott is, mindez túl távoli, túl idegen, túlságosan taszító lett volna nekik.

Titkunk beavatott bennünket a hatalmasok világába, éretté és értelmessé tett éretlenül, fölszentelt, és persze elkülönített az alattvalók világától, ahol minden sokkal egyszerűbben és közönségesebben működött.

Ezek a szerelmes levelek nyíltan és egyértelműen utaltak azokra az órákra, melyekben mi valamilyen furcsa véletlen folytán megfogantunk, véletlenül, hiszen ők nem bennünket akartak, hanem a szerelmüket akarták.

Stein Mária például egy apámnak szóló levelében részletesen leírta, milyen neki, amikor Hamar János öleli őt, s milyen, mikor ezt az apám teszi, és ebben a levélben, erre határozottan emlékszem, mintha a szó stiláris értéke okozta volna a legnagyobb gondot nekem, szerettem volna úgy érteni, akárha átölelésre, amolyan baráti átnyalábolásra és megszorongatásra vonatkozna, csakhogy semmi kétség, másra vonatkozott, ami egy gyerek számára kicsit olyan, mintha üzekedő állatok hirtelen beszélni kezdenének, érdekes, ám felfoghatatlan, és ennél azok a levelek se voltak sokkal tartózkodóbbak, melyeket annak idején, még a születésem előtt, ettől a Hamar Jánostól kapott az anyám, aki aztán éppen oly rejtélyesen és váratlanul tűnt ki az életünkből, mint a Stein Mária, nem jöttek többé, és hiányukat a felejtés szüleim által sugallt szándékosságának kellett takarnia; Maját viszont szemmel láthatóan az kínozta meg, hogy az apja még mindig kapcsolatban van ezzel az Olga nevű nővel, holott az édesanyja előtt úgy van elrendezve a dolog, mintha már régen vége lenne, egy csalásban kellett tehát néma közösséget vállalnia az apjával, holott őt szerette jobban.

Gondolom, azokban az órákban, mikor ezeket a leveleket olvasgattuk, az arkangyalok tenyerükkel takarták el Isten szemét.

És mi úgy könnyítettünk valamelyest magunkon, hogy ezeket a leveleket mindig gyorsan, mintegy érdektelennek és bizonyos mértékben idétlennek minősítve félresodortuk, hisz hogyan is jönnek idős és tekintélyes emberek ahhoz, hogy ilyen malacságokat firkáljanak egymásnak! s így csillapítva saját természetünkből táplálkozó érdeklődésünk hevét, még elkeseredettebben kerestük azt a bűnt, ami nem létezett, helyesebben nem így, nem ebben a formában.

Csakhogy én nem bírtam tovább, s ebben nem volt semmiféle elhatározás vagy meggondolás, sőt, inkább olyan volt, mint az egész üggyel szembeni teljes és tökéletes semlegesség érzete, hogy ezek a fiókok meg a papírok bennük engem többé nem érdekelnek, az imént még érdekeltek, s most nem tudom miért, nem érdekelnek, mert el kell mennem innen.

Kinn még az alkonyatba hajló nap fénye, itt már puha homály, ami szép, s ami még hangsúlyosabbá és valamiként szomorúvá tette ezt a nagy íróasztalt a kis szobában, de még látni lehetett a sima, sötét lapját belepő finom porréteg felületén Maja ujjainak, mozdulatainak árulkodó nyomát.

És valami furcsa, ismeretlen és hallatlanul könnyű érzete annak, hogy vagyok, nem felelőtlenül, hanem éppen felelősségteljesen, most ne csináljam, amit eddig csináltam, ami nem gyávaság, hanem bátorság, bár az még valamennyire zavart, hogy ő ilyen görbén és görcsösen húzza fel a vállát, a mozdulat zavart és a nyomok, a testére vonatkozó erekcióból kibomló testi öntudat érzése távolított tán el ettől a tevékenységgé stilizált gyermeteg játéktól, nem tudom, mindenesetre éreznem adatott, hogy ebből én kitörök! és akárha semmi mást nem szeretnék már, mint hogy ez a szép, vékony, ideges váll, mert szerettem, hogy ennyire idétlenül vékonyka az anyja ruhájában, jobban szerettem, mint a Hédi szép, nyugodt, és ilyesféle gondokat még csak nem is sejtő, telt vállait, vagy legalábbis jobban izgatott, azt szerettem volna hát, hogy lazuljon el és olyan legyen, olyan! de persze azt már nem tudta volna bennem megmondani ez az érzés, hogy milyen, mert ha én most megszólalok, hogy én ezt nem akarom, akkor egyáltalán nem az következik, amit én szeretnék.

Még azt is tudtam, el fogom veszíteni, valami nem lesz többé, ez azonban nem okozott fájdalmat, félelmet, éppen az érzés volt olyan, mintha bennem már bekövetkezett volna, ami a következő pillanatban el fog szakadni közöttünk, hogy van, ami megszűnik, és ezt sajnálni se kell.

De nem akartam volna durva lenni vele, ez már annyira volt, ezt már nem volt szabad durván végrehajtani.

Hogy valaki jön, mondtam halkan.

A keze, ahogyan húzta ki az íróasztal legalsó fiókját, egy pillanatra megállt, fülelt, majd önkéntelenül visszalökte a fiókot, mivel azonban semmiféle zaj nem volt hallható, inkább a hangom, mint maga a helyzet késztette csodálkozásra, nem érthette, miért hazudok úgy, hogy közben én magam leplezem le a hazugságomat, ez végül is nem tisztességes.

S mint akit arcul csaptak, ám ez nem esne rosszul neki, csak nézett föl, keze a fiókon maradt.

Semmi, csak úgy hallottam, mintha valaki jönne, mondtam hangosabban, s hogy kijelentésemet hitelesebbé tegyem, meg kellett volna rándítani a vállamat, de én épp azzal jeleztem, hogy még mindig és szándékosan hazudok neki, hogy vállam mozdulatlan maradt, és közben azt a gyöngéd változást követte a szemem, ami benne egy feltámadó és tárgyát nem lelő indulat hatására végbement, elvörösödött, mintha szégyellné magát, ugyanakkor pontosan az, amire vágytam, íme, megtörténik, az egész teste ellazul, ahogyan ott guggolt a fiók előtt és a válla is ellazult.

Nem értett, és ez nem esett rosszul neki.

Hogy haza kell mennem, mondtam, ami elég szárazon hangzott.

Hogy megőrültem-e, kérdezte.

Bólintottam, amitől ez a furcsa, szokatlan könnyűség megerősödhetett, mert hogy nincsen itten magyarázkodás! és nem volt szabad elrontani ezt az érzést.

Mert azért nagyon törékeny, vagy egy kicsit mégis féltem, eltűnik, és akkor megint minden olyan nehéz lesz, mint régen; óvatosan kellett bánni vele, s ehhez a figyelmes óvatossághoz, a belső egyensúly megtartásának eme játékához az is hozzátartozott, hogy nem lehetett azonnal megfordulni avagy kihátrálni ebből a szobából, hanem úgy kellett legyen, hogy ő is akarja, vagy legalábbis ne nélküle történjék, bár ő itt marad, így éreztem.

Gyere velem, mondtam, mert hirtelen nagyon sokat akartam mondani.

Ő nagyon lassan felállt, s így egészen közel került hozzám arcának tája, komoly volt, meglepettségében kerek szája kissé elnyílt, és az orra fölött a függőleges ránc a homlokán, mint mikor olvas és távolról akarja megérteni, ami itt van a szeme előtt.

De én azonnal éreztem, ez lehetetlen, itt kell maradnia, ami elég szomorú dolog.

Gyáva szar, mondta, mintha csak azért szólna, hogy aztán becsukhassa a száját, és ne lássam, hogy mindent azonnal megértett.

Érti ő minden hátsó szándékomat, és a mosoly, amit lát a szájamon, én nem akartam mosolyogni, csak éreztem a mosolyt, olyan gyűlölettel tölti el, hogy megint belevörösödik, mert alattomosságom miatt helyettem is szégyellnie kell magát.

Hogy akkor menjek, mire várok, menjek a fenébe, beszari alak, a picsába menjek, ne álljak itt, mint a fasz.

Az én fejem mozdult szitkozódó szája felé, bele akartam harapni, s amint a szám, a fogam elérte köpködő szájának sötét bőrén a fényt, még hozzá se ért, azonnal lehunyta a szemét, én azonban nem csuktam be a szemem, mert nem őt, hanem ezt a magamban érzett érzetet követtem, s miközben a fogam alatt megmoccant a szája, láttam, ahogyan a szemhéja megreszketett.

A fogaimmal akartam befogni a száját, de a szájának ez a puha, elnyíló, meleg, kíváncsi moccanása mégis inkább a számat kívánta, aztán egyszerre húzódtunk vissza belőle, mert a szája megérezte a fogamat is.

És amikor kiléptem a kertjük kapuján és elindultam fölfelé a meredeken emelkedő úton, szerettem volna, ha Kálmán megint itt várja őt, elképzeltem, amint könnyedén intek neki, most menjen be a Majához, ami persze csak képzeletben történhetett, valójában ők messzi voltak, mindenki messzi volt, végre magamra maradtam az érzésemmel.

Mintha a természet megelőlegezte volna nekem azt az érzést, mikor két test egyesül.

Ma már tudhatom, hogy ez a különös, még soha nem érzékelt, hatalmas és győzedelmes érzés, mely talán akkor kezdett kicsírázni, mikor a testem éreztette meg velem, mit is jelent anyanyelvem immár tizenhárom éve ismert szava: lány, s akkor teljesedett ki, mikor ugyanez a test megtagadta, hogy vele kutakodjon tovább, az érzés, amit én úgy vittem a hazafelé vezető úton, mint valami ritka kincset, óvni és vigyázni kell, ne essék baja, s amely úgy alámerített önmagamba, hogy szinte észre se vettem, hol járok, tettem magam elé a lábamat, mintha nem az én testem lenne a testem, hanem az érzésemé, érzésemet dédelgetve ment a test ezen a jólismert utcán a nyári alkonyatban az erdő két partja közt, s most azt is mintegy mellékesen vette tudomásul, hogy ama zárt terület kerítése mellett elhaladva végigkísér a szolgálatos őrkutya, és nem fél tőle a test, nem érzi az iszonyatot, nem érzi, hiszen éppen érzése van hivatva elzárni előle mindazt, ami kínzón homályos, bűnös, titkos és tilos, ma már tudhatom, hogy éppen az érzés tett azon az estébe hajló órán egy teljes fordulatot bennem, ne akarjam tudni és megérteni, amit nem tudhatok és nem érthetek, ne akarjam tovább! ne kelljen lezuhannom az iszonyat szakadékába akkor, mikor másfelől épp ily véglegesen tudatta velem, hogy hol a helyem a teremtett lények között, ami a testnek holmi eszményeknél és azok tisztasági fokánál bizonyára sokkal fontosabb; boldog voltam, majdnem azt mondanám, hogy életemben először, ha nem gondolnám úgy, hogy a boldogság érzése sem más, mint elfedett emlékezés, boldog voltam, mert úgy éreztem, hogy e hirtelen felszínre bukkanó és minden moccanásomat kormányozó édes nyugalom kioltja, egyszer s mindenkorra maga alá gyűrte már minden kínomat.

Egy csókban oltotta ki, s igaz, e csókban feltűnt annak a másik, fájdalmas csóknak az emléke is, s így abban a pillanatban Maja száján búcsúztam el Krisztiántól, a gyerekkoromtól búcsúztam, erősen, mindent tudón, mint aki bánatban és rettenetben edzett tagjaival tudja már összes lehetőségeit, érti a szavak értelmét, ismeri a szabályokat, nem kell tovább kísérleteznie és kutatnia, így voltam boldog, talán ettől voltam boldog, holott e kétségtelenül sok mindent magyarázó s feloldani látszó, önmagától eltelt és eltelítő érzés természetesen nem volt több, nem volt más, mint a test önvédelemre szolgáló, és csupán egyetlen pillanatra, egy rövid átmenetre szóló kegyelme.

Így védelmeznek bennünket az érzéseink, becsapnak, hogy megóvhassanak, adnak valami jót, mi pillanatnyi élvezetünkbe fogódzunk és boldogságunk leple alatt a rossz gyorsan visszavétetik, ami egyáltalán nem csalás, mert azért minden gonosz érzés is megmarad.

Pillanatnyi kegyelemről beszélek, hiszen igaz, hogy soha többé nem kutattunk Majával, az én kicsi érzésem, végső elrettenésem, boldog védekezésem vetett véget perverz foglalatosságainknak, s kapcsolatunk csaknem teljesen megszakadt, nem tudtunk mit kezdeni egymással többé, hiszen mi lehetett volna érdekesebb, mint szüleinkhez fűződő érzelmeink kölcsönös pervertálása, s mivel semmi nem lehetett ennél izgatóbb, úgy tettünk, mintha meg lennénk sértődve, épp csak foghegyről köszöntöttük egymást, hogy a sértettség leple alatt elfelejthessük haragunk valódi okát.

Én meg is feledkeztem volna az egészről, tán egy év is eltelt közben.

Mikor egy ártatlan, kora tavaszi délutánon, hazatérve az iskolából, láttam az előszoba fogasán azt az ismeretlen kabátot, s akkor bizony mindabban, ami bekövetkezett, alattomosan bukkant megint a tudat felszínére mindama félrenyomott sejtés, gyanú, bűn és tiltott tudás, amit rossz úton járva ugyan, ám óvatlan játékunk sötét élvezetében mégiscsak megszereztünk Majával.

Hiszen e buta kutatást is csak egy érzés parancsolta nekünk, egy érzés súgta, sziszegte, hogy a környezetünkben, minden erőszakos látszat és jótét hiszékenység ellenére, valami nincsen rendjén, kerestük okát, magyarázatát, s mert nem leltük, megismerkedtünk a kétségek iszonyatával, otthonossá lettünk egy érzésben, ami másfelől maga a történelmi realitás érzéki formája volt.

De hogyan érthettük volna meg, hogy érhettük volna fel gyermeki eszünkkel, hogy érzésünkben a legteljesebb igazság nyilvánítja meg nekünk magát? mi valami kézzelfoghatóbbat akartunk annál, ami a kezünkben volt, s így védtek bennünket az érzéseinktől az érzéseink.

Még nem tudhattuk, hogy a végzet, mely érzéseink tárgyi tartalmát is elénk tárja majd, s utólagosan magyarázza el egymástól függetlennek hitt érzelmeink összefüggéseit, mindig kerülőutakon, titokban érkezik, feltűnésmentesen és csöndesen érkezik, siettetni őt nem kell, nem szabad és nem is lehet.

Megérkezik egy télvégi délutánon, mely majdnem olyan, mint az összes többi téli délután, beköszön egy idegen kabát képében, a kabátnak rossz a szaga, penészes vagy olyan szegényes, s csupán egyetlen gombja hasonlít Krisztián kabátjának gombjaira, meg talán a színe.

E fogason függő sötét kabát egyértelműen jelzi, vendég érkezett, különös vendég, mert a kabát szigorú, komor, nem összehasonlítható azokkal a kabátokkal, melyek e fogason szoktak volt függeni, nem lehet orvos, nem is rokonszagú, inkább a képzelődés mélyéről, a szorongások távlatából, a feledésből érkező kabát; semmiféle idegen zaj, beszéd nem volt hallható, minden a szokott, egyszerűen benyitottam hát anyámhoz, és a saját meglepettségemet sem fogva föl azonnal, néhány lépést tettem még az ágy felé.

Az ágy előtt egy idegen férfi térdelt, fogta anyám kezét, arcát a paplanba süppedt kézre hajtva sírt; rázkódott a válla, a háta, csókolta a kezet, ő pedig szabad kezével a férfi fejét fogta, ujjait az idegen csaknem teljesen ősz, rövidre nyírt hajába túrta, mintha a hajánál fogva akarná magához húzni a fejet, vigasztalólag, gyöngéden.

Ezt láttam, amint beléptem, és mintha egy kés tépte volna föl a mellemet, hogy akkor nem csak a Hamar János, hanem van egy másik! és a gyűlölet, de megtettem még azt a néhány lépést az ágy felé, a gyűlölet is sodort, mikor a férfi fölemelte a kézről a fejét, nem túl gyorsan, anyám viszont hirtelen engedte el a haját, párnáiról kissé előrébb dőlve kapta rám tekintetét, megrettent, hogy lelepleztem undorító titkát, és azt mondta, menjek ki most.

De a férfi azt mondta, menjek oda.

Egyszerre szóltak, anyám elbicsakló hangon, egyúttal a nyakához kapva, összefogva szétnyíló, puha, fehér hálókabátját, rejtse, hogy a hálóinge is nyitva van, amiből azonnal tudtam, tudtam, mit csináltak, megmutatta, megmutatta az idegennek a mellét! megmutatta a mellét, hogy le van vágva a melle, a sebet megmutatta, az idegen azonban kedvesen szólt, olyan puhán, mintha valóban megörült volna annak, hogy váratlanul és ilyen rossz pillanatban belépek; ám végül is zavartan, az ellentétes felszólításoktól is megzavartan úgy maradtam.

Élesen vágott be a délutáni fény karcsú nyalábja, télies ridegsége kirajzolta az összevont függöny bonyolult mintáit az üresen fénylő padlón, s mintha minden zúgna, undorítóan zúgna e fény, odakinn úgy cseperészett az eresz, a tetőről olvadó hólé úgy zubogott, kotyogott a csatornákban, akárha valaki felhangosította volna, belezúgott a fülembe; a fény nyalábja őket árnyékban hagyta, csupán az ágy lábáig ért el, ahol egy ügyetlenül összekötözött kis csomag hevert, s amint az arcáról a könnyeket letörölve fölegyenesedett a férfi, majd elmosolyodott és fölállt, már tudtam, ki ő, de nem akartam tudni, az öltönye is olyan különösnek tetszett, mint kinn a fogason a kabátja, világos, kissé színehagyott nyári öltönyt viselt, nagyon magas volt, magasabb, mint az a Hamar János, aki az emlékeimben megmaradt, akit az érzéseim nem akartak fölismerni, mert érzéseim zúgása más érzelmeket védelmezett, arca sápadtan szép, öltönye, fehér inge gyűrött.

Kérdezte, megismerem-e.

A vörös foltot figyeltem a homlokán, azt figyeltem, hogy hiába törölte ki a szemét, az egyik szeme mégis könnyes maradt, és azt mondtam, nem ismerem meg, nem akartam, másfelől valóban volt benne valami teljesen ismeretlen, ám leginkább azért mondtam ezt, mert ragaszkodni akartam ahhoz a hazugsághoz, amellyel a szüleim évekre eltüntették őt belőlem, s akárha e különös ragaszkodás el tudná vonni őt anyámtól.

De az én imádott anyám nem értette vagy inkább nem akarta érteni a ragaszkodásomat, és megint hazudott, hazudnia kellett, amivel ellökött, megsemmisített, úgy tett, mintha fölöttébb csodálkoznia kéne azon, hogy én ezt a férfit nem ismertem meg, neki játszotta a csodálkozást, ezzel a csodálkozással ugyanis olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha csupán az én sajátos feledékenységemről lenne szó, és nem éppen miattuk kellett volna az emlékezetemből kitörölni őt; hangját pedig szárazzá, fojtottá tette saját hazugságának izgalma, undorító volt hallani akkor, ma viszont, kiheverve bénultságom szégyenét és gyermeki megbántottságom mély sebét, inkább tiszteletreméltónak érzem önfegyelmét, találkozásuknak tán legdrámaibb pillanatában léptem be a szobába, mit tehetett volna mást, egy szerep fedezékébe vonult, mintha valamiként azt illene játszania, hogy ő az én anyám és szól hozzám, gyorsan vissza akarta változtatni magát anyává, arca persze teljesen elváltozott ettől a lelki tornától, egy igen szép, vörös hajú nő ült ott az ágyban felhevült és kipirosodott orcákkal, kissé reszkető, érzékenyen ideges ujjaival saját magát fojtogatva a hálókabát kötőivel, nekem egy idegen nő, aki álnok hangon azon hitetlenkedik, hogy én ilyen hamar elfelejtettem ezt a férfit, akit gyűlölök, és szép zöld szemének kapkodása mégis elárulta, hogy kínos és árulkodó helyzetének mennyire kiszolgáltatott.

Aminek tulajdonképpen örültem, szerettem volna azonnal megmondani, hogy hazudik, világgá ordítani, hogy hazudik, mindenkit becsap, ám nem mondhattam semmit, mert ez a zúgás megfojtott, a könnyek, melyek a szememen akartak kijönni, valahogyan a torkomra csurogtak le.

Az idegen mégsem érzett semmit abból, ami közöttünk lezajlott, fölnevetett, öblös, vastag nevetéssel, és mintegy a segítségemre sietve, semlegesítve az anyám hangjából kihallható rosszallást, azt mondta, hogy „mégiscsak öt év”, amiből megtudtam, öt év telt el így, és nem csupán a hangja, a nevetése is nagyon kellemesen érintett, vigasztalón, mintha ugyanakkor ő ezen az öt éven nevetne, azonnal eljátszana vele; biztonságosan kényelmes léptekkel indult felém, és ettől valóban ő lett, a léptei, a nevetés, kék szemének nyíltsága, s főként a bizalom, amit éreznem kellett iránta, mindez kinyomta belőlem a védekezés és védelmezés érzetét.

Magához ölelt, én nem tudtam nem megadni magam, még mindig nevetett, és azt mondta, hogy öt év volt, ami nem kevés, de nevetésével inkább az anyámnak szólt, aki folytatta hazudozását, miszerint ők mondták volna nekem, hogy ő külföldön tartózkodik, holott egyáltalán nem ezt mondták, egyetlen egyszer kérdeztem, hol van János, és akkor éppen ő, nem az apám mondta, hogy a Hamar János bizony a legnagyobb bűnt követte el, és ezért róla többé nem beszélünk.

Nem kellett mondania, hogy milyen bűnt, tudtam, hogy a legnagyobb bűn az árulás, s így ő többé nincs, nem létezik és nem létezett, s ha netán még élni találna, nekünk akkor is halott.

Arcom a mellét érte, teste kemény volt, csontos, sovány, s mert önkéntelenül lehunytam a szemem, hogy eltüntessem magam ebben a zúgásban, visszahúzódjak abba, amit a testem e pillanatban egyedüli menedékként adhatott, sok mindent éreztem belőle, éreztem forrón belém áradó gyengédségét, felszabadulni nem tudó izgatott örömét, könnyűségét, ugyanakkor valamely majdnem görcsbe ránduló, az inakra, a porcokra, a csontokra soványodott erőt, és mégse engedtem át magam, nem tudtam elszakítani magam az anyám hazugságaitól, és túlontúl ismerősnek tetszett a bizalom, amit a teste iránt éreztem, az eltemetett múlt szólt vissza belőle, az apám testének hiánya köszönt rám belőle, és távolabbról mindama kín, amit a Krisztián iránt érzett szerelemben szenvedtem el, a férfitest kemény körvonalainak tökéletes biztonsága és ennek a biztonságnak a többszörös elvonása szólt a testéből, a teste nyitotta meg ama öt év előtti múltat, mikor még teljes bizalommal érhettem hozzá bármihez, s éppen az érzékeknek e túlzott nyitottsága tett oly tartózkodóvá a karjában.

Nem tudhattam gyorsabb fordulattal megtagadni és megemészteni az időt, nem tudhattam, hogy a végzet idejét nem lehet leállítani; ők a fejem fölött kezdtek el beszélni.

Mondta, miért hazudnának, ő börtönben ült.

Anyám közben valami olyasmit dadogott, hogy nem tudták volna nekem pontosan elmagyarázni.

Mire ő megismételte, immár könnyedén és játékosan, hogy börtönben, bizony börtönben ült, egyenesen onnan érkezik, s bár nekem szólt, hangjának gonosz játékát anyámnak szánta, aki éppen a játékos hanghordozásban keresve valamilyen kitérőt magának, biztosított róla, hogy ő nem lopott, rabolt.

Ő viszont nem engedte, hogy kisurranjon, eltekeredjen, visszavágott, el fogja mondani! miért ne tudná elmondani?

Akkor azonban anyám hangja mélyen és gyűlölettől telten csapott le rá, hogy legyen, ha föltétlenül szükségesnek érezné! ami azt jelentette, megtiltja, hogy bármit is meséljen; engem védett vele, s őt meg akarta semmisíteni.

S hogy mégse lökött el teljesen magától, hanem védelmező hangja itt csapkod a hátam mögött, mégha e furcsa védelem a tudás küszöbéről gyorsan vissza is lökött az elhallgatások sötét birodalmába, mégis jó volt, és erre aztán az idegen se válaszolt, vitájuk függőben maradt a fejem fölött, bár úgy éreztem, hogy tudnom kell, jogom van tudni! talán tényleg nem szabad, mondta a szeme tétován; keményen markolva a vállamat, eltolt magától, nézett, amúgy megnézett magának, én pedig az ő pillantásának a testemet, az arcomat pásztázó útjait követve éreztem meg a testemben kinyílt időt, mert a látványtól, tőlem, mindattól, amit változásként és növekedésként vett tudomásul a szeme, vidám lett és végtelenül elégedett, mintegy bekebelezte a szemével a testemben végbement ötévnyi változást, gyönyörrel tette magáévá a növekedésemet, megrázott, megcsapkodta a vállamat, s én e rövid pillanatban az ő szemével is láttam magam, mert nekem bizony borzalmasan fájt mindenütt, minden megnézett tagomban fájt a tekintete, mintha maga a testem lenne a csalás, élvezi és én nem tisztán állok előtte, ami annyira fájt, olyan borzalmasan fájt, hogy a torkomra akadt könnyek egy halk, nyüszítő hangban fölszakadtak; ezt azonban talán nem is vehette észre, mert hangosan cuppantva, szinte harapva csókolta meg az arcom mindkét felét, és mint aki az érintés, a látvány élvezetével nem tud már betelni, megcsókolt harmadszor is, anyám akkor mondta a hátunk mögött, forduljunk el, mert ő fölkel, én már bugyogva, hörögve zokogtam, és e harmadik csóknál ügyetlenül, ám épp a felindulás okozta ügyetlenségemet, én is megérintettem a számmal az arcát, az arcán a penészes szagot, a felszakadt fájdalmat érintettem az arcához, de ő nem törődött velem, szinte durván rántott magához, a testére szorítva tartott, és mégis törődött velem, mert a testével akarta fölinni a zokogásomat.

Mintha a zúgás zúdulna ki a zokogással, nem tudtam, miért sírok, nem akartam sírni, nem akartam, hogy érezze, lássák, mert a tisztátalanságom sírt ki belőlem, de amint ott küszködtem a testére bízva magam, az ő testében már vége volt.

Mintha finom sziklamélyi erecskék, sebes folyású föld alatti patakocskák sodornák a test üreges sötétjéből a gyöngédséget, hogy aztán a felszínre bukkanva tehetetlen erő legyen belőle, a karok ereje, az öl ereje, a combok reszketése, semmi nem történt, semmi nem változott, gyöngédségének lágy erejével karolt, és ugyanakkor forrásai már elapadtak, nem jött belőle több, olyan lett, mint a csönd.

Nem tudom, mióta állt a nyitott ajtóban az apám.

Én háttal álltam az ajtónak, én vettem észre őt utoljára, mikor a gyöngédség elnémulása megéreztette velem, hogy valami történt a hátam mögött.

Ő a fejem fölött nézte őt.

Anyám állt az ágy előtt, és éppen fölemelte volna a karosszék támlájára vetett pongyoláját.

Kabátban állt, kezében tartotta puha, szürke kalapját, egyenes szálú szőke haja a homlokába esett, amit idegesen hosszú ujjaival nem sodort most hátra, mint ahogyan máskor tette, sápadt volt, elfelhősödött tekintettel nézett minket; valójában mintha nem is minket nézne, hanem valami fölfoghatatlant ölelkező testünk helyén, jelenést, levegőt, nem értené, miként került e jelenés ide, s tán azért láttam úgy, mintha mindig átláthatóan tiszta és szigorú tekintetét a megrendültség bambaságának felhője futotta volna be, szája pedig minduntalan megreszketett, akárha mondani akarna valamit, aztán mégse, mert valahol elakad.

Fölöslegessé lett könnyeim hűvös maszatja az arcomon, s olyan mély és mozdíthatatlan volt a csöndjük, hogy a tagjaimban éreztem a fölöslegességemet, vagy tán azt, amit egy állat érezhet, mikor menekülését nem csupán a pompásan megépített kelepce teszi lehetetlenné, hanem bénult ösztönei is.

Ő lassan elengedett, majdhogynem fáradtan, tárgyat enged el ilyen közömbösen az ember; anyám nem mozdult el a helyéről.

Rettenetesen sok időnek kellett így eltelnie, bizonyára annak az öt évnek kellett volna eltelnie ebben a némaságban, ami eltelt.

S amit papírjai között kotorászva megtudtam róla, tulajdonképpen kicsinységnek tetszett ahhoz képest, ami láthatóvá lett akkor az arcán, talán megint valami olyasmi, amit nem lett volna szabad; teste valamiként összement, karcsúnak és magasnak hitt alakja megroggyant a kabát súlya alatt, a tartása, fellépésének ereje bizonyult látszatnak, mindez most ráborult háta görbületére, a fejét pedig csak a legnagyobb nehézség árán tudta egyenesen tartani, tehetetlenül lebegett, ingott a kabát fölött, mert amint mondani akarta volna, amit nem tudott mondani, nem csupán a szája reszketett meg az erőfeszítéstől, s aztán e reszketés átsugárzott az orrának cimpáin, a pilláin, szemöldökén, ráncokba gyűrte a bőrt a homlokán, hanem egy másik erő mintha fejét is minduntalan félre akarta volna merevíteni a nyakán, a gégéjében, a vállában akadt el, amit a száj kívánt volna mondani, máskor kifogástalannak ható öltözéke most zilált, nyakkendője elcsúszott, és ettől fölmeredt a gallér hegye, kabátja és alatta a zakó gombolatlanul, nadrágjából viszont kissé kicsúszott az inge a hasán, az eszét és méltóságát vesztett, kapkodó sietség, a felindultság és a zavarodottság megannyi jele, melynek természetesen nem lehetett tudatában; ma sem értem, kitől, honnan kaphatta a hírt, ha egyszer minden körülmény arra utalt, hogy János teljesen váratlanul érkezett meg hozzánk, mindenesetre úgy képzelem, hogy abban a pillanatban, mikor e hír elérte és ő rohant, kocsijába vetette magát, boldog lehetett és megsemmisült, lelke, ha egyáltalán van ilyen, némán kétfelé hasadt, miközben beidegződéseinek parancsára azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy ő még egy egész ember, két összeférhetetlen érzelem tombolhatott benne azonos erővel, ettől rándult, rángott az arca, lebegett, ingott a feje.

S ezzel az érzelmeknek csupán az erejéről, ritmusáról, dinamikájáról beszéltem, ama hullámzásról, melyben az érzelmek színezete és iránya megnyilvánítja önmagát, az érzelmek lélegzetvételéről, pulzálásáról, ami tehát még közel sem maga az érzelem, hanem csupán az érzelem egyik tulajdonsága, s hogy valóságosan mi mehetett benne végbe, arra csak egy hasonlat segítségével következtethetek, gyerek lett és öreg lett, mintha két különböző életkorba rántották volna szét arcának vonásait, halálosan sértett gyerek lett belőle, gyerek, akit a világ ez idáig hamis látszatokkal kényeztetett, akinek hülyeségbe dajkálták a józan eszét, most viszont, amikor ugyane világ megmutatja kegyetlen ábrázatát, mikor nem az történik, amit szeretne, amit megszokott, duzzogásba, haragba, gyűlölködésbe, szipogásba vonul a való elől, nem akarja látni, amit lát, ami fáj neki, vinnyognia kéne tőle, és ezért még keservesebben szeretné visszakényszeríteni magát a dédelgető látszatokba, megint szopni akar, hülye akar maradni, szájába kapja ujját, az anyja csecsét akarja, következésképpen mindaz, amit eddig átláthatónak, fényesnek, tisztának, az erkölcsi tartás szigorának éreztem az arcán, s amitől mindig tartottam egy kicsit, akárha leleplezné önnön forrásait: bamba bizalmát, azt, hogy ő is fogta valakinek a kezét; olyan pihegéssel mozgott a szája, az orra, a pillája úgy verdesett, úgy futott a szemöldöke, mint egy kicsiny gyermeké, ami a felnőtt arc vonásaira írva korcsnak és idétlennek tetszett, magyarán szólva, azt a gyermeket láttam meg egy férfi szétvert arcának vonásaiban, aki soha nem tudott felnőni benne; ám ezzel egyidőben mintha túlvénült volna a saját életkorán, sápadtságától csupa árnyék, aggastyán lett belőle, kit a világnak ama látszatok mögé húzódó, valódi, kegyetlen, véres és bűnös jelenségei olyan mértékben zúztak ízzé-porrá, törtek ripityára, hogy semmi, de semmi nem maradt már benne ártatlanul, éppen csak pislákol még az életösztön, mindent tud, lát, és átlát, semmi nem érheti készületlenül, és minden, ami készületlenül éri, visszatérése egy réginek, s így értelmének és értésének finom fátyla inkább fáradtan reszketeg unalmat, mint igazi vonzalmakat avagy szeretetet takar; mintha gyerekségének és vénségének, múltjának és lehetséges jövőjének végletei között csapódva az arca nem találhatta volna meg a helyzet elviseléséhez szükséges szerep nemes vonásait, felbomlott.

És Hamar János szelíden, csaknem megindultan nézte ezt, szinte kinézett rá csontjaira csupaszodott erejéből, úgy nézett rá, mintha visszanézne szeretete egykori tárgyára, mintha rámosolyogna az elveszített múltra, azon igen lágy kifejezéssel, amivel a gyengébbeket gyámolítjuk, amivel segíteni akarjuk a másikat, igyekszünk azonosulni vele, részvételünkkel előre biztosítjuk, csak mondja, mondja ki, érteni fogjuk érzelmeit, vagy legalábbis azon vagyunk, hogy értsük.

Én biztos voltam, helyesebben érzésem volt biztos abban, hogy valójában ő az én apám, és nem ez a nevetséges figura ebben a szerencsétlenül nagy télikabátban, és akkor vettem észre, hogy János haja olyan sötét és hatalmas volt régen, és ezt az igazi, mély, belső közelséget, melyet itt hordoztam magamban, csak azért nem ismertem föl azonnal, mert a bőrének színe is megváltozott, bőre elveszítette élő barna színét, és fehéren ráncolódott arcának erős csontjain.

Anyám arca volt a legrejtélyesebb, az ő arca pecsételte meg érzésemet, mert ő kettőjük közé állt az arcával, anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről vagy befejezte volna a mozdulatát.

És akkor a télikabátos apám reszkető szája mégis kilökte ebbe a csöndbe az első mondatot, valami olyasmit mondott, hogy hát akkor mégis idejöttél.

Mire a másik arcának mosolyát áttörölte a fájdalom, és amikor azt mondta, hogy tulajdonképpen szándéka ellenére kellett tennie, mosoly és fájdalom mégis egyesült az arcán, így folytatta, hiszen valószínűleg tudja, az anyja két éve nem él, ő persze rendesen hazament, és most tudta meg azoktól, akik elfoglalták közben a lakását.

Nem tudtuk, mondta a télikabátos apám.

Akkor azonban nagyon élesen, mint mikor fűrész görcsbe akad, megszólalt az anyám, és azt kiáltotta, ebből elég.

Megint csönd lett közöttük, s miközben az anyám még annyit mondott görcsös, mélyre fulladt hangon, mintha valakin bosszút akarna állni, hogy tudták és a temetésre nem mentek el, akkor éreztem, miként megy ki belőlem az erő, és ezért nem tudok elmenni innen.

Mindenki hallgatott, mintha visszahúzódnának magukba, hogy ők is erőt gyűjtsenek.

Később ő azt mondta, hogy jó, mindegy, és teljesen eltűnt az arcáról a mosoly, hanem csak a fájdalom maradt.

Ettől a télikabátos apám lett erősebb, megmozdult, elindult felé, s bár csak jött a kalapjával, nem tett semmiféle mozdulatot, mégis olyan volt, mintha át akarná ölelni, a másik azonban, mintha fájdalmára hivatkozna, bocsánatkérőn fölemelte a kezét, ne jöjjön közelebb, maradjon ott.

Ő a télikabátjában megállt, haja ragyogva fogta föl a fény karcsú nyalábját, és nem tudom miért, tán a befejezetlen mozdulat miatt, a kezéből kihullott a kalap.

Ezen túl kell lennünk, mondta, suttogta az anyám, mintha meg akarta volna semmisíteni a visszautasítás durvaságát, aztán még halkabban, hogy túl kell lenniük ezen.

Ők akkor mindketten ránéztek, s ahogyan ránéztek, mindketten azt remélték, hogy ő, majd a nő segít nekik.

És ettől a ránézéstől valahogy mégis hárman lettek, együtt.

Csakhogy itt senki, senkinek nem tudott segíteni senki; János egy idő után elfordult tőlük, fájhatott neki, hogy megint hárman vannak, ők pedig, amint magukra maradtak ketten, gyűlölködő tekintetet váltottak egymással, valamilyen jelet a harmadik háta mögött, ő mintha kinézne közben az ablakon, de amint kinézett az ablakon, akárha az eresz cseperészését, a szélben lengő csupasz ágakat figyelné, felsírt, felvinnyogott, azonnal kibuktak a könnyek a szemén, ám ugyanilyen gyorsan visszaszorította, visszanyelte magába, jó, igen, mondta, tudom, mondta, és most végképp elsírta magát, anyám pedig azt ordította, nem veszem észre, hogy nincsen itt semmi keresnivalóm? tébolyult hangon sikította, menjek ki már!

Szívesen mentem volna, de nem tudtam kimenni, mint ahogyan ők se tudták megtenni azokat a lépéseket egymás felé, mindenki túlságosan távol állt a helyén.

Akkor mégis valami elszámolást kívánsz, mondta az apám túl hangosan, mert végre kimondhatta, amit félt kimondani.

Nem, ne haragudj, mondta ő, öklével kitörölte a szeméből a könnyeket, s a másik szeme, mint az imént, könnyes maradt, ne haragudj, de nem hozzád jöttem, ebbe a házba jöttem be, de nem hozzád! és hogy az apámnak nem kell félnie, semmiféle tetemrehívás! nem is tudna vele beszélni, ha pedig családot akarna irtani, akkor máshogyan közeledne, nem? de akár így, akár úgy, ettől a pillanattól kezdve, ez bármennyire is kellemetlenné teszi a találkozásukat, vagy az apám számára a dolog bármennyire kellemetlen lenne is, számolnia kell azzal, hogy ő itt van, él, nem rohadt el, és azt mondja, amit gondol.

Hogy nem gondolja-e, kérdezte akkor nagyon halkan a télikabátos apám, hogy ehhez neki is van valami köze?

Mármint a szabadulásához vagy a lecsukatásához lenne köze, kérdezte ő.

Hogy a szabadulásához, természetesen.

Nem, őszintén szólva, ezt egyáltalán nem gondolja, sőt, az ellenkezőjét kénytelen gondolni bizonyos körülmények miatt.

Szóval, akkor mégis azt gondolja, hogy ő is.

Bizonyos körülményeket sajnos nem tud elfelejteni, ehhez neki az ő nyomorult öt éve nem volt elegendő, mondta, gondolja, csak azok kellőképpen feledékenyek, akik már nem élnek, talán alaposabban kellett volna dolgozniuk, előrelátóbban! senki ne maradjon, aki még emlékezik.

Hogy lenne olyan kedves és mondaná meg neki, milyen körülményekre céloz, mondta a télikabátos apám.

Anyám akkor elengedte a pongyolát, mintha valami szörnyű történt volna benne, begörbedt és mindkét tenyerét a hasára szorította, nyomta, ne történjék benne, ami történik.

Nem, ő egyáltalán nem látja kedvezőnek a feltételeket, hogy érdektelen részletek megbeszélésébe bocsátkozzanak.

Ne, nem! ne most, suttogta nekik az anyám, ne most!

Hogy ez egyáltalán nem érdektelen részlet, az ő becsületéről van szó, és követeli, a leghatározottabban követeli, mondja meg, milyen körülményekre céloz, mondja meg!

János sokáig hallgatott, ám ez már nem az a csönd, mint az előbb, mert telítve volt velük, apámat az indulat valamelyest kiegyensúlyozta, érzelmei visszazökkentek a meggyőződés simára koptatott vágányára, ami erőt adott neki, bár visszanyert erejének törékeny álcája mögül rettegve és alázatosan leste, mit talál mondani a másik, akit viszont az akarata ellenére kirobbanó küzdelem különös módon tett bizonytalanná, mivel hiába fogalmazott oly körülményesen és választékosan, hiába igyekezett ezzel is távoltartani magától ezt a megvetett másik embert, miközben arcáról mindama gyöngéd érzelmesség és szép fájdalom eltűnt, amit a fizikai szabadság és a hontalanság sokkja, anyja halálának híre és a velünk való szenvedélyes találkozás okozhatott, nem beszélve most anyám megcsonkított testének látványáról, mely önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy valaki érzelmi péppé őrlődjön a sors szájában, ő azonban, éppen ellenkezőleg mint az apám, e vita hatására akárha kibújt volna érzelmeinek terhe alól, s most minden védelem és kötöttség nélkül, teljesen csupaszon és fegyvertelenül kéne megküzdenie, küszködött, mosolyogni akart, de nem az érzelmeivel küszködött, hanem az istenektől reá mért szabadságával, szeme körül a kíntól összefutottak a ráncok, némi kellemkedő túlzással azt mondhatnánk, hogy Mentór állt mellette sürgetőn és biztatón, elkomorodott és akkor meg szétnyíltak a ráncai, fáradt lett, ám nem erőtlenül, hanem annak az embernek a fáradtsága volt ez, aki oly biztos a saját meggyőződésében, igazában, ami viszont nem valamely kisszerű, személyes igazzal, de a teljes, az oszthatatlan, a legáltalánosabb igazsággal azonos, hogy előre unja, hiábavalónak és fölöslegesnek érzi magát a bizonyítási eljárást; másfelől, morális szempontból, nem mutatkozhatott túlságosan elegánsnak e küzdelem, hiszen csak neki és egyedül neki lehetett igaza, ugyanis ő volt az áldozat, s mintha szabadságában éppen ezt a szerepet rühellné a vállára venni, a küzdelem persze mégse volt elkerülhető, már benne voltak, immár percek óta azon a titkos nyelven beszéltek, amit csak ők érthettek teljesen, a résenlétnek és a gyanakvásnak, az állandó készenlétnek és gyanúsításnak azon a nyelvén, melynek forrásait és származásának helyét mi is kutattuk Majával, ez volt a nyelvük, egyetlen fegyverük egymás között, a múltjuk nyelve, a közös nyelvük, amit viszont, hacsak önmagát is nem akarta volna megsemmisíteni, nem tudhatott se hiábavalónak, se unalmasnak tartani; a közösségüket utálta, egy rést, egy nyelvi fordulatot, információt keresett hát, amivel még mindig kitérhet önmaga elől.

Nézd, mondta vontatottan, mintha ezzel az egyetlen szóval életfontosságú időt nyerhetne magának, te nálamnál minden bizonnyal sokkal jobban tudod, hogy mit követelhetsz és mit nem követelhetsz, velem viszont egyrészt te ne ordíts, ennyire azért ne akard, hogy igazad legyen! másrészt pedig engedd meg nekem, hogy nagyon halkan, ezen a szép halk hangon megkérdezzem tőled, hogy az én úgynevezett ügyemtől teljesen függetlenül, mert ugye az én ügyem a kettőnk viszonyában már nem oszt és nem szoroz, szóval, hány halálos ítéletet írtál alá, s hogy ez őt pusztán statisztikai szempontból érdekelné.

Apám egy ideig hallgatott, nézték egymást, nem engedték el egymás szemét, s most ő is e cirkalmas hangba fogódzva azt mondta, hogy a kérdést nem tartja indokoltnak, hiszen tudnia kell, hogy ő egyetlen halálos ítéletet sem írhatott alá, ez nem az ő tiszte, a kérdés tehát, legalábbis ebben a formában, fölöslegesnek tekinthető.

Ja, persze, bocsánat! erről egészen megfeledkezett, elnézést.

Bizony, mondta apám is vontatottan, ő adott esetben kéri a halálos ítéletet, s mint az köztudott, a két népi ülnök és a népbíró a saját belátása szerint ítél.

Hogy persze, kiáltotta ő akkor, ez így van a jogalkotásban! és ne haragudjon az apám, de ez olyan komplikált, hogy ő mindig eltéved, összekeverte.

Igen, így, és nem szabad összekeverni!

Na, akkor minden rendben is van!

Nagyon szerettem volna kimenni, de nem mertem a levegőt megmozdítani magammal.

Mert ő úgy gondolja, folytatta fenyegetőn, lassan és halkan az apám, legalábbis annak alapján, ahogyan régebbről ismerte őt, s nem tudja, hogy kettőjük közül ki volt radikálisabb! hogy adott esetben ő sem tett volna másként a helyében, legjobb hite szerint ellátta volna tisztét, nem? és ezért mindenképpen a véletlen művének érzi, hogy ebben az elmúlt öt évben kettőjük közül ki milyen szerepet kapott.

A suttogásig, a sziszegésig halkult a hangjuk, miközben az anyám is folyamatosan susogta, hogy ne, ne most, nagyon kérlek, ne most.

Látod, a véletlenekről is egészen megfeledkeztem volna, suttogta ő, de ha véletlenek is, olyan tény lett belőlük, ami téged furcsa módon mégis zavar, mért zavar? minek ez a nevetséges felindulás? ez volt a szerepem, mint mondod, jó! rendben vagyunk, én itt, te ott, nem akarok neked semmit mondani, érted?

Hogy ő mindent, mindent, amit tud, el fog mondani neki, de kéri, mert valóban, követelni nincsen joga, de kéri, mondaná meg neki, milyen bizonyos körülményekre célzott az előbb olyan hangsúlyosan.

A becsületed miatt, mondta ő.

Igen, mondta a télikabátos apám, a becsületem miatt.

Akkor megint csend lett, s én ebben a csendben megindultam az ajtó felé, és a csöndtől az anyám is kinyitotta a szemét, mert látni akarta, mi történik a csendben, a szeme előtt mentem el, de ő nem látta, hogy végre menni tudok.

Nagyon ügyesen vezeted a kihallgatásomat, mondta ő, hiszen ismerhetsz, majdnem többet tudhatsz rólam, mint én magamról.

Hogy miről beszél?

Hogy nem beszél semmiről, és nem is akar semmiről beszélni vele.

Ezt még elmentemben hallottam, de nem tudtam kilépni, mert az apám olyan hangon kezdett kiáltozni; föld rengene, és minden, mit ember épített e vékonyka kérgén a világnak, most dőlne, reccsenne, pattanna szét és zúdulva omlana, sírás volt és vad kiáltozás, az a fajta férfisírás, melyet fuvallatnyi önfegyelem választ el a gyilkolástól, mindkét kezével a halántékát szorítva, ne a másikat kelljen gyilkolnia, akárha feje pattanna szét, azt sírta és kiáltozta, hogy de hát miért és hogyan így? és hogy nem bírom, nem bírom! és hogy semmit nem ért és hogyan mondhatná el azokat az éjszakákat, mikor arra várt, most ő következik, mikor teljesen egyedül maradt, szégyenkezik, de nem érti, nem szégyenkezik, és miért nem akar, nem akar az ő legjobb barátja, akibe ő már félig úgyis belepusztult, beszélni vele.

Szégyenteljes vagy, nevetséges vagy, undorító vagy, mondta ő tisztán és nyugodtan.

Én fogtam az ajtófélfát, a fehér fát.

De miért, miért, és nem látja, ő nem bírja, nem bírja tovább, hogy mennyire fáj.

Amikor beléptél ide, mondta ő, és néztelek, akkor arra gondoltam, hogy annyi tisztesség vagy nem is tisztesség, mondjuk józan ész, maradt még benned, hogy megnézd, amit csináltál.

Keze lehullott, s mintha a lélegzete akadt volna el benne, két ajkát még az a gyermeki fájdalom választotta el, ami e gyilkos férfisírásban tört föl belőle, és mégis úgy éreztem, nem gyengeség, a teste maradt erős.

Mintha a test azt mondaná, nem több már az élete, mint egy kicsinyke kíváncsiság, hogy semmi nem számít, csak az, amit a másik test mond neki.

Jó, mondta ő akkor súlyosan, legyünk túl rajta, és óriásira nőtt kék szemével nézte a másik kék szemet, arcán pedig minden hajszálnyi ránc a maga helyére vonult, rend lett, de nem szeretném, ha félreértenél, mondta, nekem a második napon, mondta, s neked nagyon jól tudni kell, hogy a második nap mit jelent, mutattak egy papírt, te írtad alá, mondta, a vallomásodat, hogy én, amikor harmincöt májusában kiszabadultam, sírva mondtam volna el neked, nem bírtam tovább a veréseket és beszerveztek a Somborék, elakadt, mély lélegzetet vett, és te vállaltad volna, mondta, hogy nem jelented, mert hogy annyira sírtam, hanem valamilyen ürüggyel lekapcsolsz valamennyi időre, hogy ne is legyen mit jelentenem, ez nem leszámolás, nem elszámolás, én semmit nem akarok számon kérni tőled! kiáltotta, de amikor a szobi akciónkat én meghiúsítottam és miattam elkapták Máriát, mondta, akkor számodra bebizonyosodott, hogy mégis nekik dolgozom.

De hogy ez ostobaság! hiszen mindenki tudja, hogy ezután még két teljes hónapig együtt dolgoztak a pincében, mondta az apám.

Hogy ő, attól a második naptól kezdve, mert az első napon még nem akarta, nem értette mit akarnak tőle, helyesebben a harmadik naptól kezdve, mert egy kis idő kellett neki, amíg megérti, mindent vállalt, amit akartak.

De ő semmilyen papírt nem írt alá.

Nemcsak aláírta, de még a géphibákat is kijavította, rendesen, úgy, ahogyan szokta az ő barátja.

Nem, nem, ez valami félreértés, így, ő soha róla nem tett semmiféle vallomást, mert senki nem is kérte tőle.

Hazudsz, mondta ő.

Mintha az ajtó fehér félfájának sima segítségét remélném, csúsztasson ki ebből a szobából, és ki is jutottam volna belőle, már kinn voltam.

János, hidd el, most tényleg nem hazudik, hallottam az anyám elvékonyodott hangját.

Hazudik, mondta ő.

Amikor anélkül, hogy előzőleg hallottam volna közeledő lépteinek kopogását, a nagyanyámmal szinte fennakadtunk egymás testén a nyitott ajtó előtt.

Nem, János, én tudnám, nem engedném, János, őt nem kérdezte soha, senki, mondta a szobában az anyám.

Ő a konyha felől jött kipirultan a főzés páráitól, a háziasszonynak azon enyhén szemérmes diadalával és szorongó elfogódottságával, ami csak akkor íródik rá az arcra, mikor a főzés nem nyűgös, nem mindennapi rutin, hanem az ezernyi beidegződött mozdulat, a reszelés, a hámozás, a fedők emelgetése, kóstolgatás, a lábasok lekapása a tűzről, forrázások, öblítések, kavargatások és szűrések, attól a felfokozott figyelemtől és odaadástól kapják meg igazi, szép és ünnepélyes értelmüket, hogy kedves vendég vár az étkezés idejére egy távoli szobában, most elkészült, be kell jelenteni, de vajon ízleni fog-e? s még az is látszott, hogy nem egyenesen a konyhából jön, hanem előbb besietett a fürdőszobába, megigazította a frizuráját, egy púderpamaccsal könnyedén megcsapkodta arcát és enyhén kirúzsozta az ajkát, valószínűleg pongyolát cserélt, ne hozza magával a konyha szagát, abban az ezüstszürke kordbársony pongyolában volt, ami olyan jól illett ezüstösre őszült hajához, s hogy elhárítsa az ütközést, egy pillanatra magához ölelt, éreztem frissen feltett parfümjének illatát, két cseppecske kerül mindig a füle mögé.

Valószínűtlen, hogy az utolsó mondatokat ne hallotta volna, s ha értelmüket nem foghatta is fel, lehetetlen, hogy a hanghordozásból s magából az elé táruló látványból, abból, ahogyan ők hárman, egymástól távol, indulataik görcsébe meredten álltak, bármennyire telítve volt saját tevékenységének izgalmával, ne érezhette volna azonnal a helyzet végzetes feszültségét, és mégse zavartatta magát, engem határozott, bár egyáltalán nem durva mozdulattal félresodort, sietősen lépett a szobába magas papucsában, és ünnepélyes ábrázattal, mint aki vak, süket vagy elképesztően buta, bejelentette, gyerekek, tálalok!

Hogyne érzékelte volna, csakhogy a nagyanyám, finomságával és választékosságával, egyenes, hosszú derekával, puritán humortalanságával, finom bajuszkájával az orra alatt, és erősen metszett, kissé száraz arcának vonásaival, ami most az egyértelműen Jánosnak szóló izgalomtól és konyhapírtól mégis szépre, asszonyosra telt, olyan volt, mint a derekas polgári életvezetés ősállata, jött és korlátoltságának kegyetlenségével gázolt át azokon az eseményeken és emberi életjelenségeken, melyek úgymond nem lehettek beilleszthetők a méltósággal teli jómodor és a szükséges illem keretei közé, jött és beléjük gázolt, mintha fölényes modorával, melyben ugyanakkor nem volt semmi arisztokratikus, mivel ő nem fölébe került, hanem fölényesen megkerült, azt mondaná, hogy bizonyos dolgokról, melyeket megoldani nem tudunk, jobb tudomást se venni, vagy legalábbis nem jelét adni annak, hogy bizony mindent lát a szem, s az így kialakított látszattal mintegy segíteni az események amúgy is feltartóztathatatlan lefutását, eltéríteni, kivárni, hagyni, értékelni, mielőtt bármit tennénk, hiszen a tett már ítélet lenne, azzal pedig igencsak csínján kell bánni! ez a magatartás engem gyerekként természetesen fölöttébb zavart, émelyített hazugsága, és hosszú időnek kellett eltelnie, míg saját keserű tapasztalataimból okulva magamévá tettem bölcseletét, míg megértettem, megsejthettem, hogy az álságosnak tetsző szemhunyás és tettetett süketség talán több hajlékonyságot és megértést követel, mint a nyíltan megnyilvánított részvét és a készséges részvétel, talán több emberi belátást és humánus tapasztalatot feltételez, mint a közvetlen igazságokra törekvő beavatkozás, az úgynevezett őszinteség, ez a viselkedési mód ugyanis saját eredendő erőszakosságunk és sietős ítélkezésünk megfékezése is, igaz, egy másik erőszakosság árán; ő akkor elemében érezhette magát, pillája se rebbent, mintha valamilyen szalonba lépett volna be, ahol étvágygerjesztőt szürcsölve semmiségekről fecsegnek, s hogy mennyire érzékelte a helyzet súlyosságát, az abból is kitűnt, ahogyan szinte lélegzetet se hagyva magának, az apámhoz fordult, csodálkozott, hogy itt látja őt, s akkor még egy terítékről kell gondoskodnia, és a legköznapibb, amolyan katonásan csevegő modorában mondta neki, ugye gyorsan leveti a kabátját, kézmosás és gyerünk, nem szeretné, ha az étel tönkremenne! de közben már Jánoshoz lépett, hozzá, akinek a színjátékot szánta, a színjáték pedig arról szólt, hogy mi itt kérem, történjék bármi, egy olyan család vagyunk, ahol minden olajozottan, szeretettel telten és rendesen működik, s tán nem alkalmatlan közbevetőleg megjegyeznem, hogy éppen ez utóbbi szóban válik plasztikussá a polgári illem sok tekintetben bölcs morálja, ésszerűsége, tudniillik hogy az életnek akár az élet ellenében, mindig és mindenáron működőképesnek kell maradnia; ez persze csak egy olyan összecsapott ebéd lesz, mondta mosolyogva, hosszan nézte Jánost, kíméletesen időt engedett neki, könnyedén megfogta karját, és hogy el se tudja képzelni, ő mennyire boldog, mondta.

A nagyanyám látszatokkal operáló viselkedésbeli erőszakossága önmagában természetesen nem lett volna elegendő ahhoz, hogy forrpontra és fordulópontra jutott érzelmeiket a belátás szélesebb medrébe tereljék, sőt, olyan állapotban álltak ott, hogy félő volt, tisztázásra törekvő gyilkos indulataikat nemhogy nem tudják egyik pillanatról a másikra csillapítani, hiszen annyira akarták az igazságot, hogy félő volt, nagyanyám hamissága majd az utolsó kötést is eloldja, és az ő fejére zúdul mindama harag, szégyen, kétségbeesés, gyanakvás, fájdalom, megalázottság, ami azokban a percekben feltört belőlük, s a tisztázásban, valamely megragadható igazságban remélt megnyugvást találni magának, anyám belevörösödött az anyja iránt érzett gyűlöletbe, s akárha azt akarta volna kiordítani, takarodjon innen! vagy a torkának esni, hogy kifujtsa belőle ezt a gyűlöletesen hamis hangot; e végletes gesztust azonban éppen a nagyanyáméval olyannyira ellentétes morál nem engedte ki, az ő moráljuk, mely tán abban állt, hogy céljaik elérésének érdekében a végsőkig finomított különbséget tegyenek legális és illegális viselkedésük, taktikájuk és stratégiájuk eszközei között, e különbségtevésben kellőképpen kiismerhetetlenek maradjanak, ami egyben morális fennsőbbségük és praktikus hatalmuk záloga, bármilyen végletes szó vagy gesztus árulás lehetett volna hát, közösségük elárulása, elszabadult érzelmeiket sem volt szabad nyilvánosságra hozniuk, a titkos élet belső konfliktusainak titokban kellett maradniuk, ez volt a zárt terület, amit éppen olyan konspiratív módon őriztek, mint amilyen konspiratív módon egykor a létrehozásán fáradoztak, tehát mindent egymás között, az ellenséges és gyanús külvilág nyilvánosságának teljes kizárásával kellett elintézniük, s számomra e jelenetben az volt a legcsodálatraméltóbb, ahogyan e két, igencsak ellentétes indítékokból táplálkozó viselkedési mód, éppen a tettetést és a látszatot választva közös felületnek, békésen összesimul.

Később persze ott folytatták, ahol elhagyták, de akkor apám, akárha valóban valamilyen felületes csevegés folyna itt, azonnal valami olyasmit mondott, igen, rögtön megmossa kezét, megy; és ez figyelmeztetés volt az anyámnak, aki még jobban elvörösödött, de készségesen vette a pongyoláját, már csak azért is, hogy elfordulásával leplezhesse gyűlölettől reszkető arcát, és mondta, ő átöltözik, most nem akar pongyolában, siet! csak egy pillanat, János arcán pedig a futó zavar rángásaiból készségesen futottak mosolyba át a ráncok, mintha gyorsaságával védené, amit titokban kell tartani, beidegződés volt ez is, konspiratív mosoly volt, ami a legpontosabban megfelelt annak az álságos túlzással megnyilvánított valódi örömnek, amivel a nagyanyám ragyogott fel rá, a maga módján mindkettő tökéletes mosoly, hiszen mindketten az érzelmi leplezéssel produkáltak valódi érzelmeket.

Hogy ő nem mondaná éppen boldognak magát, vigyorogta ki magából, a kezével viszonozva nagyanyám mozdulatát, de hát mindenképpen örül, hogy itt lehet, tulajdonképpen nem is tudja még fölfogni, mi történik vele; mire a nagyanyám arca amolyan részvétteljes kifejezést öltött, szegény, szegény édesanyád, mondta, ami a valódi érzelem elmélyülésének bizonyult, könnyes lett a szeme, valódi közösség lett kettőjük között, bizonyára mindketten ugyanazt az érzelmi sémát rántották magukból elő, mármint, hogy az édesanyja ezt nem érhette meg, a séma azonban működött, másfelől, éppen mert valamilyen lehetséges közösséget kerestek, a sóhaj, a hanghordozás, a szem bekönnyesedése egyben visszautalás volt arra a témára, amiről minden bizonnyal János érkezése után már beszéltek, s így a téma lezárása is, amolyan csendes, megindult eltemetése; aztán a nagyanyám erőt véve magán, gyöngéden, vigasztalón, a halott anyát is maguk közé vonva karolt belé.

Én nem mozdultam, velem nem is törődtek többé, apám eltűnt, anyám átöltözni ment.

Ernő persze már rosszul van az izgalomtól, mondta a nagyanyám nevetve, annyira várja őt.

Így indultak az ebédlő felé.

János pedig, aki hajlékonyan átvette e társasági tónust, kissé szégyenkezve feledékenysége miatt, hevesen kérdezte, hogy van Ernő? – és ettől az ő hangja is hamis lett.

Milyen pontosan látja most az értelem, amit akkor a szem mozdulatként, a fül hangként és hangsúlyként magába fogadott, és az emlékezet, ki tudja miért, mindezt eltette magának.

Nagyanyám erre az eltévedt hangra hirtelen megállt az ebédlő ajtaja előtt, mintha valamit, mielőtt belépnének, még föltétlenül el kéne mondania, karját kihúzta János karjából, szembefordult vele, kissé már öregesen fátyolos szemével fölnézett rá, s az arcáról is eltűnt mindama ragyogás, amit az imént még rákényszerített, fáradtság és szomorúság bukkant ki mögüle, aggodalom, ám mégse mondta azt, amit akart volna, eltérítette, és inkább szórakozottságot tettetve megfogta János zakójának hajtókáját, lányosan, zavartan húzogatta, ami megint csak komoly volt valamennyire, újabb leplezése valami elmondhatatlanul valódinak.

János arcának fegyelme viszont, mikor immár biztonságban gondolhatta vonásait, mikor megtalálni vélte a helyzethez illő és egyedül lehetséges hamis hangot, hirtelen felbomlott, valósággal szétesett, kiütközött rajta a visszafojtott izgalom, de nem ennek a pillanatnak, hanem az előzőeknek az izgalma, rendetlenül vibrálni, rángani kezdtek a szája és a szeme körül a ráncok, és mintha attól is rettegne, amit a nagyanyám mondani akar, ám nem fogja kimondani, és ő mégis tudná előre.

Tudod, mondta lassan, szinte suttogva a nagyanyám, ne lehessen behallani, ő világéletében nagyon aktív ember volt, úgy mondta, hogy áktif, soha nem tudott nyugton maradni, és most ez az egész, én nem értek a politikához, nem is akarok semmit mondani, de ez őt is teljesen tönkre tette, ez a tehetetlenség! téged is nagyon megszenvedett, tudom, pedig soha nem beszél semmiről, hallgat, állandóan csak hallgat! és így él az egyik rohamától a másikig, mindenkit elmart magától, senkivel nem beszél, suttogta egyre szenvedélyesebben, és akkor megjelent az arcán ama mély sértettség is, hiszen ő tulajdonképpen nem erről, hanem a saját megbántottságáról akart volna beszélni, rajta már nem lehet segíteni! nem akarja senkitől.

Ő megsimogatta a nagyanyám haját, ami egyáltalán nem volt olyan, mintha buta öregasszonyt vigasztalna, hanem önmagába bicsakló, szemérmes mozdulat.

A nagyanyám azonban ismét felnevetett, ki akart térni János mozdulatának valóságos tartalma elől, hát így vagyunk, mondta, gyere, mondta, és az ajtót kinyitotta.

De csak neki nyitotta ki, ő maga nem lépett be, a nyitott ajtón át néztük ezt a találkozást.

És neki bizonyára minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy természetesként fogadja a látványt, készületlenül érte.

Az élet megpróbáltatásait az ember csak azért tudja elviselni, mert a beidegződései teszik meg helyette, amit egész valójával kéne megtennie, ami aztán olyan érzést kelt, mintha a test nem is lenne egészen jelen abban, amiben jelen van, s így védenek érzéseinktől az érzéseink.

A hátán, csúcsosan kiugró két lapockáján, inakra soványodott nyakán látszott, hogy nem ő lép be, mert ő a döbbenettől állva marad, a humánus kötelességtudás viszi a lábain a testét.

Odabenn szépen ragyogott a csillár a hosszú, ünnepélyesen megterített asztal fölött, s a nagyapám valóban a rosszulléttel küszködve állt a széke mögött, a szék magas támláját markolta, és föl se nézett, tekintete a vajsárga porcelánok, ezüst evőeszközök és metszett poharak között, ám valójában a lélegzetvételére figyelt, szinte nézte a lélegzetét, törékeny arca sötét volt, s a halánték két mély kagylója fölött, magasan, elnyújtottan boltozott homlokán, melynek szép szigorát a pihekönnyű, fehér haj lesimított hulláma enyhítette, két vastag ér dagadt ki kéken, minden kilégzésre és minden belégzésre ügyelnie kellett, ne görcsösüljön, ne csússzon az ellenőrizhetetlen rohamba, egy gyönyörű aggastyán, a kishúgom pedig mindeközben az asztal másik végén, rendesen felöltöztetve, lekerekített, fehér galléros kék ruhácskában, gondosan megfésülve trónolt a székére halmozott párnákon, és elmerülten, egyenletesen, az ajtó nyílásától és a belépő idegentől egyáltalán nem zavartatva magát, konok ábrázattal rúgta lábával az asztalt, verte kanalával üres zománctányérkáját, a szája természetesen nyitva volt.

Nagyapám lassan felpillantott a szemüvege mögül, fejét még nem emelte föl, pillantása nem akart többet mondani, mint amennyit érez, de az olyan sok volt, olyan igaz, hogy jóval kevesebbet mondhatott csak, tehát nem emelhette meg a fejét, lélegzetének mesterségesen elnyújtott sípolásai azonban csillapodtak, arca még sötétebb lett, homloka még jobban elfehéredett, ura volt magának.

S pillantásával azonnal felfogta a másik szeméből a zavart, nem mosolygott, komoly maradt, és mégis valami olyasmi jelent meg szemének felületén, amit derűnek nevezhetünk, ezzel a derűvel segítette János szemét.

Kissé játékosan, oldalra fordítva fejét, pillantott a kishúgomra, akárha azt mondaná vele, igen, látod, ő ilyen, én itt állok és vigyázok, csapkodhassa azt a tányért, úgy, ahogyan neki kell, ezt mondaná, hogy János is megnézhesse rendesen, ne kelljen úgy tennie, mintha nem látná, amit úgyis tudomásul kell vennie.

Aztán a pillantásuk megint találkozott, és miközben a kishúgom egyenletesen verte tovább a tányérját a kanalával, ők szépen elindultak egymás felé.

Megfogták egymás kezét, mintha az idióta feje fölött fogna két öreg kéz két érett kezet, s akkor megint láthattam innen János arcát, visszaváltozott, tartották egymást.

Ernő, nagyon sokat gondoltam rád, mondta ő hosszú hallgatás után.

Ha ez így van, mondta a nagyapám, akkor ennél többet nem is mondhat neki.

Kellett, s amúgy sok ideje volt a gondolkodásra.

Hogy ő viszont az örökkévalóságra rendezkedett be, nem remélte, egyáltalán nem remélte, hogy egyszer vége lehet, vagy legalábbis nem gondolta volna, hogy ő még megérheti, pedig tudhatta volna.

Mit, kérdezte ő.

A nagyapám ingatta a fejét, nem akarta kimondani, és akkor mintha napvilágra robbanna belőlük, amit nem hamisságból és nem félelemből, de el akartak volna takarni, egymásnak estek, egymást átölelve álltak sokáig mozdulatlanul.

Amikor elváltak, a kishúgom is abbahagyta a kalapálást, eltátott szájjal figyelte őket, kis hang jött elő belőle, amiről nem lehetett volna megállapítani, félelem-e vagy ellenkezőleg, öröm, a nagyanyám a hátam mögött felsóhajtott, és elsietett a konyha felé.

Tehetetlenül, lecsüngő karokkal álltak.

És hogy nagyon sok mindent megértett, mondta ő, képzeld, oly sok mindent, mondta, majdnem egy liberális lettem, Ernő.

Nocsak, mondta a nagyapám.

Képzeld, mondta ő.

Akkor a következő választáson tán jelöltetni kéne magad.

Erre a két kéz ismét megragadta a két kezet, a szó szoros értelmében egymás arcába röhögtek bele, durván, hangosan, egymásnak estek részeg röhögésükkel, ami hirtelen a csendjükbe fúlt, tán abba a csöndbe, ami a röhögés mögött is szépen kitartott bennük, várta őket.

Én álltam ebben a nyitott ajtóban, képtelenül arra, hogy elszakítsam magam innen, és arra is képtelenül, hogy a testemmel követve az eseményeket, belépjek, gondolom, erre az állapotra szokták azt mondani, hogy valaki magán kívül van; el kellett fordulnom, kishúgomat láttam, ő félrebiccentett nagy fejével, kanalát markolva bámulta őket, és hol kis hihegéseket préselve ki magából, vigyorogva, hol lebiggyedő alsóajakkal, sírásba forduló vinnyogással, maga is azon kísérletezett, hogy e szokatlan jelenség láttán miként lenne jobb, ő most bármit érezhetett, és minden bizonnyal mindent érzett, érezhette ellenségesnek s ugyanilyen alapon érezhette barátságosnak, s mivel ő nem túlfinomodott árnyalatok között válogatott, tán önnön választásának lehetetlenségétől eliszonyodva, szörnyű hangon kezdett bömbölni.

Amit mindenki, aki nem élt egy idióta közvetlen környezetében, a véletlen szeszélyes művének tekinthet.

Engem később az apám lökdösött oda ahhoz az asztalhoz, mert a kishúgom bömbölése annyira megbénított, nem tudok odamenni, erre emlékszem, s arra hivatkoztam, nem vagyok éhes.

Jött nagyanyám a párolgó levesestállal.

Amilyen pontosan őrzi emlékezetem ennek az ebédnek az előzményeit, oly mélyre temetődött el, mi rákövetkezett; persze tudom, az emlékezet mindent kíméletlenül őriz, de beismerem gyengeségemet, nem akarok emlékezni rá.

Amint anyám arca lassan sárga lesz, elsárgul, egészen sötéten sárgára, én látom ezt, ám ő úgy tesz, mintha nem lenne semmi baja, és ezért én se merek szólni, se neki, se másnak.

Vagy még előtte, amint sötétkék szoknyában, fehér blúzban bejön, szép hosszú lábán nagyon magas sarkú kígyóbőr cipő, melyet a legünnepélyesebb alkalmakra tartogat, a kishúgomhoz siet, blúzának szélesen széthajtott gallérja alatt színes selyemsál, hónapok óta nem láttam már ruhában, és ettől a selyemsáltól látszik, hogy mennyire lefogyott, mintha véletlenül tették volna bele a ruhájába, és annak a színes sálnak ezt kéne ellepleznie; ilyenkor nem szabad hozzáérni a kishúgomhoz, leguggol, a szalvétából nyulacskát csinál.

És ahogyan János nézi ezt.

Az apám ordít, vigyék ki.

Amikor kicipelik, és a három férfi csöndje marad hátra, távolodik ordítása.

És az elkövetkező órákban is ez a hiány, hogy valakit el kellett hallgattatni, ez a csönd, az étel falása.

Hogy a vég nagyon hosszúra nyúlik, nem látszik a vége, még mindig van belőle, hiába próbálta mindenki fölenni a tányérjáról, s ezért minden, ami az embernek a megoldás vagy inkább a kibúvás lehetőségeként eszébe jutott, ugyanahhoz a véghez tartozott, aminek nem volt vége.

Aztán bezárkóztak, és csupán a szavakat, visszafojtott kiáltozásokat lehetett kihallani, de én akkor e kihallható szavakból sem akartam semmire következtetni többé, mert minden ugyanazt mondta.

És késő este lehetett már, mikor vettem a csavarhúzót, nem gyújtottam fel a villanyt, még az ajtót se csuktam be magam mögött, hiszen semmiféle értelme nem lett volna többé semmiféle elővigyázatosságnak, tulajdonképpen az sem érdekelt, mit teszek, bedugtam a csavarhúzót az íróasztal lapja és a fiók közé, megemeltem vele a lapot, a zár kipattant, és amikor a fiókból vettem ki a pénzt, a nagyapám éppen átment a sötét szobán.

Kérdezte, mit csinálok.

Mondtam, semmit.

Kérdezte, minek nekem a pénz.

Mondtam, semminek.

Akkor egy ideig ott állt még, és halkan azt mondta, nem kell félnem, most rendezik el a dolgokat maguk között, és kiment.

Józan, komoly és nyugodt volt a hangja, és ez a máshonnan jövő hang, ez az egészen másfelől érkező, másféle értelem leleplezte bennem azt, amit csinálni akartam volna, sokáig álltam e leleplezettségben a sötét szobában, tönkretette, ugyanakkor egy kicsit megnyugtatott, de a pénzt, a kétszáz forintot mégis eltettem.

A fiók nyitva maradt, a csavarhúzó az íróasztal lapján maradt.

Még arra is emlékszem, hogy azon az éjszakán ruhástul aludtam el az ágyamon, s ezt csak reggel vettem észre; valaki egy pokrócot terített rám az éjjel, reggel legalább nem kellett felöltöznöm.

S ezt nem a tréfa kedvéért, inkább annak bizonyságául említem, hogy milyen kis előnyökkel vigasztalja magát az ember ilyen időkben.

És amikor jöttem haza az iskolából, a két kabát, az apám súlyos kabátja és az a másik, még mindig ugyanott lógott a fogason, és a szobájukból hallottam a hangjukat.

Nem hallgatóztam.

Nem emlékszem, mivel töltöttem el a délutánt, rémlik, állok a kertben, s mintha egész délután le se vettem volna a kabátomat, hanem úgy, ahogyan hazajöttem ebbe a házba.

Már alkonyodott, erre emlékszem, mint valami enyhítő körülmény, vörösen alkonyodott, az ég tiszta volt, fenn volt rajta a hold, s mindaz, ami napközben fölolvadt, ismét megfagyott, recsegett és roppant a talpam alatt, mikor mentem át az erdőn.

És csak a Felhő utcában, fönn, mikor láttam, hogy Hédi ablakán össze van húzva a függöny, s odabenn ég a villany, tértem annyira magamhoz, hogy érezzem a levegőt, az éles hideget, amit beszív a szám.

Két kicsi lány jött a sötétedő utcán, egy szánkót cibáltak maguk mögött; a felsalakozott, kijegesedett úttesten a szánkó minduntalan megakadt mindenféle buckákban, lyukakban.

Mondtam nekik, ők is jókor szánkóznak, mikor a hó már elolvadt.

Megálltak, bután felnéztek rám, de az egyik kissé félrebillentve fejét, és nagyon gyorsan, dühösen előremeresztve nyakát, azt mondta, egyáltalán nem is igaz, mert a Városkúti úton még igenis van hó.

Ígértem nekik két forintot, ha bemennek és szólnak Líviának, jöjjön ki.

Nem akarták vagy nem értették, én viszont a zsebemből kimarkoltam egy csomó aprópénzt, mutattam nekik, erre ez a nagyszájú kivett belőle.

Ezt az aprópénzt én János kabátjának a zsebéből loptam ki, mielőtt elindultam, kimarkoltam belőle, mindet.

A szánkójukat is magukkal cibálták, át az iskola udvarán; kívülről mutattam nekik, ordítoztam, melyik ajtón kell lemenniük az alagsorba.

Elég sokáig vacakoltak, míg a szánkót sikerült levinniük a lépcsőn, csend lett, vége lett ennek a csikorgó, karistoló, szörnyű hangnak, amit a rohadt szánkójukkal csináltak, féltek az ostobák, hogy én majd ellopom, és sokáig nem történt semmi, már éppen el akartam volna menni, többször elhatároztam, elmegyek mégis, nem szerettem volna, ha netán meglát a Hédi, de akkor megjelent Lívia, blúzban és tréningnadrágban, a blúzának ujja föltűrve, talán mosogatott vagy a konyhát mosta föl, és most ő hozta föl a lépcsőn a szánkójukat.

Egyáltalán nem lepődött meg, hogy engem lát a kerítésnél, kezükbe nyomta a madzagot, húzzák, és ők megint csikorgatták a szánkójukat az udvar salakján, de közben figyelték, mi lesz itt ebből, sutyorogtak, vihogtak.

Lívia határozott léptekkel jött át az udvaron, két kezét fázósan a vállára csapta, kissé begörnyesztette hátát, mintha a mellét védené a hidegtől, és erre a vihogásra olyan szigorúan nézett vissza rájuk, mire ők elnémultak, igyekeztek gyorsan eltűnni, a kíváncsiság persze némiképpen lefékezte a sietségüket.

Egészen közel jött a kerítéshez, és a testéből, hajából áradó meleg konyhaszag elborította az arcomat.

A kis hülyék, a távolból azért még valamit visszakiabáltak.

Én nem szóltam, ő látta, hogy nagy baj van velem, ezt nézte rajtam, az én szememnek pedig jólesett, amit ő kihozott a konyhájukból az arcán, a teljesen hétköznapi, barátságosan meleg estét, és azt is mindketten éreztük, hogy majdnem olyan, mint azon a nyáron, mikor mindig én vártam őt a kerítésnél, és ő jött, csak én állok kívül, és ez a furcsa, késői megfordulása mindkettőnknek nagyon jólesik.

A kerítésen átdugta az ujjait, mind az öt ujját, és én azonnal az ujjaira döntöttem a homlokom.

Az ujjak langyos hegye csupán érintette, s mikor az arcom is akarta volna, tenyerét a rácsra szorította, s a szám a rozsdás drót között találta meg tenyerének meleg szagát.

Halkan kérdezte, mi történt velem.

Mondtam, elmegyek.

Kérdezte, miért.

Mondtam, nem bírom ki otthon tovább, és csak tőle akartam elbúcsúzni.

Akkor gyorsan elhúzta a kezét, nézett, az arcomon akarta látni, ami velem történt, és nekem válaszolnom kellett, holott nem kérdezett.

Az anyámnak a szeretője fontosabb, mondtam, s mintha a bepárnázott csont eleven hártyáját találnám el vele, rövid, éles fájdalmat okoztam magamnak, ám ezt nem lehetett másként kifejezni, és ezért még a fájdalom is jólesett.

Hogy várjam meg, mondta rémülten, rögtön jön velem.

Miközben vártam rá, s a fájdalom erőssége, ez a rövid, hasító, éles fájdalom hiába tűnt is el, akárha émelygéshez hasonló érzetet hagyott volna maga után, mert gyengébben ugyan, de az idegpályák minden ágacskáján végigfutott, szétáradt beléjük, minden ágon ott ringatózott valami érzés, gondolatgyökér, mintegy szétágazott bennem a saját nem egészen pontos mondatom fájdalmának erőssége; jobbat vagy igazabbat mégse tudhattam neki mondani, leágazott és csillapult, de mindeközben, ennél még jelentősebben, ez viszont mintha közvetlenül a szívem dobbanásaival állt volna összefüggésben, mert az agyam azt a szót ismételgette dobogva, veled, veled, ám nem értettem, hogyan jöhetne velem, miként gondolhatta ezt.

Már csaknem besötétedett, hideg, kék sötétjében gyulladtak ki az utcai lámpák sárga fényei.

S bizonyára attól félt, közben elmegyek, mert nem kellett sokáig várnom, futva jött, gombolatlan kabátban, kezébe kapva sálját és piros sapkáját, és mégis nagyon gondosan csukta be maga mögött a kaput, hiányzott róla a zár, dróttal kellett beakasztani.

Várakozásteljesen állt meg előttem, most kellett volna megmondanom, hová megyek, de éreztem, ha megmondanám, akkor vége lenne, idétlenné és lehetetlenné válna, olyan lenne, akárha azt mondanám, a világból akarok kimenni, ami végül is igaz volt; mikor a csavarhúzóval kipattintottam az íróasztal fiókját, akkor egy pillanatig tétováztam a pénz és a pisztoly között, ezt azonban nem lehetett neki bevallani.

El akartam menni innen, végleg, de már nem voltunk gyerekek.

Sálját gyönyörű, békés mozdulattal tekerte a nyakára, azt várta vele, hogy valamit tán mégis mondok, s mivel nem mondtam semmit, fejébe húzta a sapkát, nézett.

Viszont azt se mondhattam, ne jöjjön, s akkor szinte az akaratom ellenére azt kellett nyögnöm, gyere; ha nem mondtam volna, akkor saját magam előtt is komolytalanná válik az elhatározásom.

Olyan komolyan nézett, és nem az arcomat, hanem tán az egészet fogadva be, azt mondta, elég buta vagyok, hogy nem vettem sapkát, hol a kesztyűm, mondtam, nem érdekel, ő szándékosan nem húzta fel a kesztyűjét, nyújtotta a kezét.

Megfogtam a meleg kis kezet, és ezért el kellett indulnunk az utcán.

Csodálatos volt ő, hogy nem kérdezi, semmit nem kérdez, és pontosan tudja, amit tudnia kell.

Ahogy fogtuk egymás kezét és mentünk a Felhő utcán, nem is kellett többé szólni, a kezünk izgatottan és egészen másról beszélgetett, nem lehetett másként; mikor az egyik kéz megérezte a másik melegét, hogy itt van, benne van, ami jó, ám a jó mégis ismeretlen, megszeppen tőle a tenyér, az ujjak azonban kis szorítással segítenek, amitől a tenyér tiltakozó izma belelazul a másik tenyér puha vázába, sötétjébe simul el, és akkor ez annyira igazzá válik, hogy az ujjak megkönnyebülten egymásba kulcsolódnak, ami mégis újabb bonyodalom, úgy tűnik, önnön erejétől éppen azt nem érzi jól a két kéz, mit érezni kívánna.

Az ujjakat is el kell lazítani, egészen az akaratlanságig, legyenek, semmit ne akarjanak, hagyni egybefonódásukat, csakhogy akkor meg az ujjak hegyéből tolakszik elő a játékos, könnyű kíváncsiság, milyen érinteni, simítani, érezni akarni, igen, akarni a tenyér párnácskáit és az összeszorításban keletkező völgyekbe menni le, kicsi hozzáérésekben és óvatos elválásokban fölfedezni a másikat, ami lassan, észrevétlenül, fokozatosan alakul át szorítássá, s aztán már szándékosan, olyan erősen szorítottam a kezét, beleszorítottam magamba, fájjon neki, feljajdult, ami persze nem volt egészen komoly, mikor mentünk fölfelé a meredeken emelkedő Diana úton.

Nem néztünk egymásra többé, nem is mertünk volna.

Kéz voltunk, mert mintha mégis komoly lenne a fájdalom, s a kéz sértődötten, megbántottan akarna kihúzódni a kezemből, gyöngédségem nem engedi, a lanyhuló erővel kis fájdalmának magaslatáról siklunk alá a megbékélésbe, ahol olyan végleges, hogy értelmét veszíti minden eddigi harc, játék.

A Karthauzi úton mentünk tovább, s bár az útiránnyal nem foglalkoztam külön, mégis vezettem őt, ösztönösen és biztonságosan abba az irányba, melyet megfelelőnek gondoltam, elérhetni bizonytalan, távoli és fölöttébb gyermekes önbizalommal kijelölt úticélomat; mégse bánom, mert ha keze nem kényszerített volna rá, akkor talán túl korán görcsösödik belém az érzés, hogy helyzetünkön végül is nem változtathatunk, ha egyedül vagyok, ha keze nem kényszerít rá, hogy tudatosan is vállaljam ösztönösen választott esztelen kalandomat, akkor valahonnan bizonyára visszafordulok, a meleg csábít vissza oda, ahová nem lehetett ép ésszel többé megtérni, kezével a kezemben azonban nem volt visszaút, s így, most, mikor emlékezem s mondataimmal követem őket, csupán öregesen bólogathatok, igen, menjenek, szerencsés utat, ostobaságuk, bevallhatom, igen kedves nekem.

A kivilágított fogaskerekű vasút két kocsija csaknem üresen húzott el fölöttünk a még havas töltésen, néhányan jöttek utánunk az úton, a magunk mögött hagyott világ érdektelen árnyai.

Összefonódott kezünkben vittük közös melegünket, s mikor a két kéz már sokáig mozdulatlanul pihent egymásban, akkor nemcsak a hideg, hanem talán a megszokás miatt is, az egyik mintha elveszítené egy kicsit a másikat, óvatosan változtatni kellett hát helyzetén, ám ügyelni rá, békéjét az újabb fogás, a változtatás ne rontsa el.

Néha pedig éppen fordítva, a két kéz oly természetes és egyenrangú helyzetet talált egymásban, hogy nem lehetett többé pontosan megállapítani, melyik az enyém és hol van az övé, hogy én fogom-e vagy ő fogja-e, ami persze halvány félelem is, hogy elveszíthetem a kezében a kezem, és ezért kellett megmoccantani.

Az idegen árnyak eltűntek, egyedül voltunk, sietős, talán túl sietős lépteink szétcsikorogtak a halvány lámpafénytől világított utcán, bele a csupasz fák holdfénytől sejlő sötétjébe, néha kutyák ugattak a távolban vagy közel; a levegőben, mely oly hideg volt, hogy minden kis szippantástól összefagytak a kis szőrszálacskák az orrban, ami igen kellemes, érezni lehetett a kémények kesernyés füstjét, az út bal oldalán, a mélyben fekvő kertekben nagy foltokban világított a hó, s ott pöfékeltek lenn a jobbára sötét villák kéményei.

Telihold volt azon az estén, és amikor mentünk fölfelé a Svájci lépcsőn, egyenesen szembe kerültünk vele, odafönn világított a hosszú lépcsősor tetején, mintha várna ránk mozdulatlan ábrázata.

Ez a végeérhetetlenül hosszú lépcsősor megzavarta a kezünket; lépteink a sima úton észrevétlenül összehangolódtak, most viszont hol ő húzott meg engem, hol én húztam őt, nem is annyira a lépcsők miatt, mert a lépcsőkön még sikerült egyszerre lépnünk, hanem a lépcsők közé beiktatott pihenők, ahol a lépcső három foka után négy lépést kellett tenni a simán, s egy ilyen pihenőn, a négy megzavarodott lépésünk között, én kényszeresen számoltam magamban, megkérdezte, hová akarok menni.

Nem azt kérdezte, hová megyünk, hanem azt kérdezte, én hová megyek, mégis úgy kérdezte, mintha kérdését pusztán kiszusszantaná magából, s a fogalmazás módjának nem lenne különösebb jelentősége, nem kellett hát megállnom.

Mondtam, a nagynénémhez.

Ami nem volt egészen igaz.

De szerencsémre semmi mást nem kérdezett, s így mentünk tovább a lépcsőkön fölfelé, még mindig nem néztünk egymásra, a kérdése miatt se mertünk.

Talán fél óra telhetett el, s ha fölér a tetőre, akaratlanul visszanéz az ember.

Amint visszanéztünk, pillantásunkkal fölmérni a megtett utat, súroltuk egymás arcát, és láttam, tudni akarja, de nekem nem volt mit mondanom, illetve túlságosan körülményes lett volna elmondani, és akkor egyszerre engedtük el egymás kezét.

Én indultam, ő jött utánam.

A Rege utca enyhén emelkedik, gyorsítottam, menekültem a magyarázkodás elől, s akkor ő néhány lépés után, amit ebben a kapkodó, ideges idegenségben tettünk meg, mégis nyújtotta a kezét.

Ő nyúlt utánam, mert maga is tudta, éreztem a kezéből, el fog hagyni, és a kezem nem akarta meggyőzni őt, hagyni akarta, menjen.

Mentünk a kopár hegytetőn, elhaladtunk a szálloda hosszú drótkerítése mellett, s ahol a kerítés véget ér, a város utolsó lámpaoszlopa, az utolsó sárga fény várt ránk a kék sötétben, akárha lehetőségeink legszélső határán világítana; ott az útnak vége van, ösvény vezetett tovább, magányos tölgyek, ritkás bozót, s miután mégis magunk mögött hagytuk ezt az utolsó sárga fényt, minden pillanat olyan lett, mintha engedné a kezem, hogy elengedje a kezét.

Újabb félórát, vagy tán valamicskével kevesebbet gyalogoltunk még együtt, így.

A Farkasvölgy mély hasítékában jártunk, érintetlen, kékesen fénylő hó fedte magas partjait, csikordult, roppant a lábunk alatt, és ott bekövetkezett.

Megállt, én azonnal elengedtem a kezét, ő azonban még fogta szétnyitott tenyeremet és visszanézett.

Hiába nézett, nem láthatta, amit látni akart, nem láthatta már a magunk mögött hagyott fényeket, benn álltunk a völgy mélyében.

Mondta, jöjjek vissza vele.

Én nem mondtam semmit.

Akkor elengedte a kezem.

Azt mondta, vegyem föl a sapkáját, de én megráztam a fejem; buta dolog, hogy nem akartam volna piros sapkában menni.

Akkor a kesztyűjét vigyem magammal, mondta, kihúzta a zsebéből.

Elvettem, fölhúztam a kesztyűjét, jó meleg, kötött gyapjúkesztyű, piros, de ez nem zavart.

És ettől megrémült, kért, könyörgött, mondta, nem miattam, a szülei miatt, nem gyávaság; egyáltalán, halkan és gyorsan mindenfélét beszélt, ám a völgy még ezeket a kis hangokat is fölkapkodta.

A visszaverődő hangoktól hideg borzongás futotta be a testemet, és éreztem, ha akár egyetlen hangot is kiadnék magamból, ami így visszahallik, akkor vissza kéne fordulnom.

Hogy ő fél, visszamenni fél, legalább egy kicsit kísérjem el.

Kísérjem el, el, mondta halkan a völgy.

Gyorsan elindultam, tovább, többé ne szólhasson, de néhány lépésnyire megálltam, visszafordultam; tán így, innen, mindkettőnknek egyszerűbb lesz.

Sokáig álltunk, ilyen távolságból már nem láthattuk egymás arcát, ez végre jó volt.

Nekem jó, hogy ő visszamegy, menjen, s talán megérezte, hogy nekem egyáltalán nem rossz, ha ő visszamegy, lassan elfordult, megfordulás lett belőle, futni kezdett, csúszott, visszanézett, és aztán addig figyeltem, míg a szemem azt látott, amit akart, lehet, hogy visszafordult vagy megállt vagy sietett vagy futott, sötét foltocska libegett a kék havon, míg el nem tűnt, pedig én még látni véltem.

És egy ideig még hallottam a lépéseit, aztán már csak úgy hallottam, mintha hallanám, ezek nem lépések voltak, hanem a hideg szellők fagyos motozása az ágakon, nyiszorgások, csikordulások visszhangjai, titkos roppanások, mégse mozdultam el, vártam, menjen, képzeletben kísértem, teljesen tűnjön ki.

A torkomban egy kis hideg kaparás azért remélte, visszafordul, és ha mégis visszafordul, akkor most, nem, még nem, hanem most kell megjelennie a foltnak, de semmi nem jelent meg.

Mégis örültem, hogy leráztam magamról, ez ugyanis nem olyan volt, mintha elveszíteném, hanem ellenkezőleg, akárha véglegesen birtokolnám, s éppen azáltal, hogy volt erőm egyedül maradni.

Várt az út, mentem, és mégis úgy gondolom, nem lenne különösebb értelme részletezni utam történetét.

Ostobaságom hitette el velem, hogy én vagyok a történet, s történetemnek csupán foglalata e hazátlan, hideg éjszaka; nem, az én valódi történetem tőlem csaknem függetlenül, helyesebben az általam átélt kis kalandokkal mintegy párhuzamosan teljesedett be.

Mikor elindultunk, este nyolc óra volt, emlékszem a templom harangjára, ő valamivel tíz óra előtt érhetett haza, akkor, amikor én az Ördögorom szikláit magam mögött hagyva kiértem a hegy alatti lapályra, és elégedetten megpillantottam odalenn a síkon Budaörs halvány fényeit; távol volt, de nem tűnt nehéznek az irányt tartani.

Később tudtam meg, észrevétlenül osont be a szobába, ledobálta magáról a ruháit, gyorsan befeküdt az ágyba, majdnem elaludt már, mikor mégis felfedezték, fölgyújtották a villanyt, kiabáltak, ő nem akarta megmondani, azt hazudta, fájt a feje, és egy kicsit sétálni ment, sírt, az édesanyja megpofozta, de annyira félt, mi fog történni velem, elárulta.

Én akkor már Budaörsön jártam, s odáig olyan hosszú, kanyargós, sötét volt az út, amolyan mélyút vezetett le a síkra, aszfaltozatlan árok, fagyott szekérnyomokkal, két oldalán a magasra nyúló bozót sűrű váza, ami védelem, mintha melegebb is lett volna itt, ugyanakkor fenyegetőbb volt a nyílt terepnél, egyrészt mert nem tudhattam, mi vár a következő kanyar mögött, másrészt állandóan csak arra kellett gondolnom, hogy nem jó irányba megyek, mintegy magamat vigasztalva, biztatva, elhatároztam hát, ha mégis elérném azokat a távoli fényeket, akkor a pénzemből veszek szállást magamnak vagy egyszerűen bekéredzkedek valahová, ám hiába volt a megkönnyebbülés, mikor végre elértem a falu első házait, valahonnan kirontott egy kutya, ronda, fagyott kis görcs, csimbókos, rövid csonk éktelenkedett a farka helyén, csaholva követett, kissé oldalról, a hátam mögül kapva a nadrágom szára felé, minden lépés után rúgnom kellett, ne kaphasson bele, acsarkodott, vicsorgott, s így mentünk el a kocsma előtt, ahol éppen húzták le a rolót, két nő és egy férfi, hosszan nézték, miért kísér engem a kutya, gyanús lettem nekik, és ezért erről a szállás dologról letettem.

Az apja vette a kabátját, elment hozzánk.

Éjfél körül járhatott, mikor elhagytam a falut és Lívia apja becsöngetett.

A kutya szétvetett lábakkal állt az út közepén, ugatott; a faluból emelkedőn vezet ki az út, körben a néma hegyek éles vonalai a fényes égen, és hogy nem kísér tovább, nem harapott a lábamba, én megyek, ugatása pedig lassú, elnyújtott vonításba emelkedik a hátam mögött, tehát biztonságban vagyok, s hogy teljesen egyedül és szabadon veszem a lélegzetet, elmondhatatlanul boldoggá tett, oly vidáman meneteltem a kutya vonyításától kísérve, hogy jó időre még azt is elfelejtettem, mennyire fázom, igaz, bele is melegedtem.

Otthon akkor a mentőkre vártak, hogy anyámat beszállíthassák a kórházba.

Lívia apja éppen mesélte az előszobában, mi történt, mikor jöttek a mentők, János ment el az anyámmal, hogy az apám telefonálhasson a rendőrségre.

Én nem tudva már az idő múlását, vonszolódtam egy néma úton, s azt sem tudhattam, hogy éretlen életem valójában arra vár, hallja a közeledő autó zaját; előbb arra gondoltam, megállítom, akárhová mennek is, bekéredzkedem, s mivel ezt mégse mertem, lehúzódtam az útról, beléptem az árokba, bokáig hóba, vártam, menjen el.

Elrobogott, azt hittem, nem vettek észre, mikor fölcsikorgott a fék, a kerék, de olyan erővel, hogy a kocsi megpördült a síkos úton, nekiverődött az útnál valamivel magasabb padkának, ettől megbillent, visszahuppant és belecsúszott egy kilométerkőbe; leállt a motorja, kialudtak a fények.

A csúszás, csikorgás, koccanás és törés hangjai után szempillantásnyi csönd következett, majd elülső ajtói fölcsapódtak, és két sötét kabát futott felém.

Megbotlottam és lecsúsztam az árok oldalán, aztán futottam egy havas mező fagyott göröngyein, a bokám kibicsaklott.

Nyakamnál kapták el a kabátomat.

Hogy basszam meg a kurva, édes, anyámat, miattam, majdnem az árokba, bele.

Karomat hátracsavarták, mindkettő tartott, lökdöstek, vonszoltak a kocsi felé, nem tiltakoztam.

A hátsó ülésre löktek be, a fejem verik szét, ha moccanni merek, elég nehezen indult be a kocsi, és egész úton szitkozódtak, de olyan jó meleg volt, borzongtam tőle, s a borzongató puhaságban a motor duruzsolásával egyre távolodott a szitkozódás, elaludtam.

Már hajnalodott, nagy fehér épület előtt álltunk meg.

Mutatták a benyomódott lökhárítót, s hogy ezt nem ők fogják megfizetni, majd elveszik a kedvem az alvástól.

Fölvittek egy emeleti szobába, bezártak.

Itt megpróbáltam összeszedni magam, azon gondolkodtam, mit fogok hazudni nekik, de közben az asztalra kellett hajtani a fejem.

Egy ideig kemény volt, a karommal igyekeztem puhítani, az is túl kemény volt, aztán elpuhult.

Kulcs fordult a zárban, és akkor én mégis elaludtam, egy nő állt egyenruhában, mögötte a nagyapám a folyosón.

Mikor a taxival befordultunk az Istenhegyi útról az Adonisz útra, és elrobogtunk a zárt terület magas kerítése mellett, mondta, mi történt éjjel.

Mintha nem is az éjjel, hanem hosszú évek múltak volna közben el.

Derűs reggel volt, minden olvadt, cseperészett a fényben.

Anyám ágya leterítve a csíkos takaróval, mint évekkel előbb, mikor nem volt még beteg.

Úgy volt leterítve, akárha nem élne itt.

S érzésem nem csalt meg, nem láttam többé.

Jegenyénk még őrizte utolsó leveleit, halotti halványra kellett sárgulniok, hogy lehullhassanak; légjárás motozott közöttük, annyira nem erős, hogy mozdítson az ívesen fölfelé meredő ágakon, azok éppen csak rezzentek néha, levelei mégis perdültek és billegtek, egymáshoz verődtek rövid szárukon.

Kinn sütött a nap, s a libegő, lengő, halványsárga foltok még kékebbé tették a messzi eget; mélyre lehetett látni a párátlan kékben, akárha szem képes lenne különbséget tenni távoli és közeli között, és nem éppen egy olyan semmibe nézni bele, melynek valahol mégis van határa, hiszen nem átlátható.

Kellemesen meleg volt a szobában, a fehér cserépkályhában csöndesen duruzsolt a tűz, s a cigaretták füstje lusta rétegekben süllyedt alá, emelkedett meg a legkisebb mozdulatunktól.

Íróasztalánál ültem, kényelmesen öblös foteljában, szobájának e kiválasztott helyét mindig nekem engedte át, a jegyzeteimmel foglalatoskodtam, ami azt jelentette, hogy míg a lágyan lendülő kékes cigarettafüst rétegein át kibámultam az ablakon, tulajdonképpen azt igyekeztem magam elé idézni, ami az előző napi próbán a színpadon lezajlott; képre íródott a kép.

Olyan mozdulatokat és szavakat, melyeknek egyszerre fogjuk föl értelmét és indítékait, ugyanakkor észrevesszük a megtörténés pillanatában esetlegesnek és véletlenszerűnek mutatkozó parányi szabálytalanságokat, a tökéletlenség réseit és szakadékait, melyek a játékost elválasztják a játékától, színészt a szerepétől, s amit ők, a színészek, hivatásuk szigorú szabályai szerint, mindig is át akarnak hidalni valamivel, akárha annak szomorúságát óhajtanák eltüntetni így, hogy tökéletes azonosság, teljes azonosulás nem létezik, mégha ez végső vágya is mindenféle emberi működésnek.

Már a jegyzetelés pillanataiban úgy tűnt, mert mechanikus munka volt, hogy nem a történés szembeszökő oksági láncolatában, nem a leírható mozdulatokban és a visszahangzó szavakban, bár ezek is hallatlanul fontosak, hiszen mozdulataink és szavaink adják történéseink életteli húsát, de a szavak és mozdulatok között nyíló, véletlenszerűnek és esetlegesnek mutatkozó résekben, a szabálytalanságokban és tökéletlenségekben található ama törvény, ha egyáltalán van ilyen, ami engem valójában érdekel.

Ő távolabb ült és egyenletesen verte az írógépét, ujjait szinte csak annyi időre emelve föl a billentyűkről, míg sietősen megszívta a cigarettáját, nem tudtam, mit ír, ilyen hosszan és egyenletesen verset nem írhatott, talán valami szöveget, amit a rádióban elhangzó műsoraihoz használt, bár ez sem valószínű, mert onnan soha egyetlen papírfecnit sem hozott haza, s innen se oda, üres kézzel mászkált életének két helyszíne között, mintegy tudatosan szigetelve el egyiket a másikától; lábát kidugta az asztal alól, ami elég kényelmetlenné tehette az ülést, így azonban a magasról, ferdén behulló napfény csíkja melengette meztelen lábfejét.

S mikor érezte, hosszú ideje tétlenül bámulok ki, anélkül, hogy fölnézett volna rám, azt mondta, meg kéne tisztítanunk az ablakot.

Lábán is hosszú, igen szépen ízelt ujjak, miként a kezén; talpa magas boltozatába szerettem besimítani az öklömet, nyelvemmel sorban megérinteni, érezni a körmök éles szegélyeit.

Soha nem közvetlenül a próbák után jegyzeteltem, hanem este, éjszaka, vagy ha sikerült rávenni magam a korai kelésre, akkor a következő nap reggelén; hogy a hatás eredetét és okát élesebben lássam, bizonyos távlatból láthassam, magától a hatástól kellett megszabadítani magam.

Nem válaszoltam, de egyáltalán nem lett volna ellenemre egy ilyen közös ablaktisztítás.

S bár e jegyzetelés úgy indult, mint valami nem túl értelmes úri passzió, magányos lelki torna, ami miatt nem kis lelkiismeretfurdalást éreztem, mikor is délutánonként a városi vasút túlzsúfolt kocsijaiban utaztam haza a csüggedten préselődő tömegben; a kivételezettség túlfinomított értelmiségi luxusa, gondoltam ilyenkor, ám mégis ki kellett magamat szabadítani a tehetetlenségre kárhoztatott megfigyelő szerepéből, vagy legalábbis kihasználni azt a keserű tényt és évek óta gyűlő tapasztalatot, hogy az úgynevezett történelmi eseményeknek nem szereplőjeként, hanem legfeljebb siralmas áldozataként vagyok részese, s ilyen értelemben persze magam is az arctalan tömeg egyik alakja, jelentős avagy jelentéktelen része, mindegy, magam számára is idegen, utált alkotóelem, akárha egyetlen óriási szem lennék csupán, melyhez test se tartozik, mivel azonban következetesen végrehajtott lelki torna lett, valamelyest mégis alakított az életen.

A lazán írt oldalakon értelmileg fölfogható, tehát nem teljesen érdektelen jelekből bontakozott ki egy készülő színházi előadás képe, s így anélkül, hogy én magam észrevettem volna a magamon végrehajtott változást, olyannyira benne voltam abban a labirintusban, amit e bizonytalan kimenetelű vállalkozás eseménysora az idegen emberi életek átélésével kínált, hogy nem csupán személyes rögeszme volt immár minden kis részletével, mozdulatával és szavával, rejtett és nyilvánvaló összefüggéseivel együtt leírni ezt az előadást, követni a megvalósulás folyamatát, jegyzője lenni, munkámmal válaszolni a munkájukra, ami az emberi közösségvállalás elengedhetetlen feltétele, hanem azon a kis emberi közösségen belül, amelynek működését e leírás a maga jeleivel követni kívánta, épp ily észrevétlenül szereztem meg a helyem, igaz, a szélről álló helyét, mégis szerepet, azt a szerepet, mely az általuk való meghatározottság örömét megadhatta nekem.

Vasárnap volt, szünet, délelőtt, aznap ő főzte az ebédünket, néha kirúgta maga alól a széket, kiment a konyhába, aztán visszajött, és tovább verte a gépet.

Úgy emlékszem, Kühnertnének motyogtam először valamit erről, aki elmondta Theának, ő pedig a maga elragadtatott modorában adhatta tovább a többieknek; egy idő után észrevettem, nem csak óvatosabban, majdhogy óvatoskodón tekintenek rám, hanem igyekeznek másként, úgymond értelmesen és bizalmasan beszélni velem, mintha mindenki maga akarna a képen valamennyit alakítani, amit majd róla én rajzolok.

Kérdeztem, mit ír.

Mondta, a végrendeletét.

És valójában azt se vettem észre, milyen mélyen feküdtek el bennem a jelentéktelennek és eseménytelennek tűnő együttléteink, hogy mára már nemcsak ismerős, hanem otthonommá lett; azt se kérdeztem, mit jelent az otthon, azt hittem, tudom.

Kérdezte, mire gondolok.

Csend volt, nem tudom, mióta nem kopogott a gép, s ezek szerint ő figyelte a bámészkodásomat, mint én a fát, eget.

Amint ránéztem, és mondtam, semmire, láttam a szemén, tényleg régóta figyel, a száján volt valamennyi mosoly.

Valamire csak gondolok, ha másra nem, hát a semmire, nevetett kicsit.

Nem, tényleg semmire, mondtam, hogy néztem a leveleket a fán.

Valóban nem gondoltam semmi olyasmire, mi szóra lett volna érdemesíthető, az ember különben sem a gondolataival gondolkodik, puszta érzet, aminek azonban ellazultan és ostobán átadtam magam, a látvány békéje, nyugalma és helyzetem, testem helyzetének otthonos kényelme, érzet és érzetem tárgya között nem volt hát semmi feszültség, ezt vehette észre az arcomon; olyan állapota testnek és léleknek, mely akár boldogságnak is nevezhető, kérdésétől viszont törékennyé vált az érzet, úgy éreztem, védelemre szorul.

Mert ő arra gondolt, folytatta, hátha én is éppen arra gondolok, hogy így kéne maradnunk.

Mintha nem érteném, kérdeztem, hogyan érti ezt.

Szájáról is eltűnt a mosoly, arcomon kutató pillantását kissé visszavonta, lehajtotta a fejét, s a szavakat már nagyon nehezen ejtve ki, akárha szerepeink cserélődtek volna meg, és neki kéne egy idegen nyelven beszélnie, kérdezte, hogy én, ővele kapcsolatban, gondoltam-e már ilyesmire.

Valamennyi időnek el kellett telnie, míg végre sikerült a szót kimondanom, ami az ő nyelvén a levegőt mélyebb fekvésben mozdítja el, igen.

Fejét elfordította, s ujjával finoman, szórakozottan megemelte a gépbe fűzött papírt, én pedig ismét kinéztem az ablakon, moccanatlanul hallgattunk; amilyen heves volt az óvatosan halk szavakban megsűrűsödő vallomás, olyan félelemmel teli a csönd, mintha az ember a lélegzetét, a szíve dobbanásait is vissza akarná fogni benne, és ettől hallja, érzi.

Kérdezte, miért nem mondtam eddig.

Gondoltam, úgyis érzi.

Jó volt ilyen távolságban lenni s nem nézni rá, a pillantás vagy a közelség összetörhette volna, így azonban egyre veszélyesebb, mert valami véglegesnek és visszafordíthatatlannak kellett volna elhangoznia; az ablakon betűző fény éles csíkja mintha falat is húzott volna közénk, és a szavak e falon járnának át, mindketten a másikhoz beszélve magunknak, a saját szobánkban ülnénk, egyetlen szobánk közös melegében.

Akkor neki mért csak most jutott eszébe, ha nekem előbb, kérdezte később.

Nem tudom, azt hiszem, mondtam, nem is érdekes.

Kisvártatva felállt, ám nem úgy rúgta ki székét maga alól, ahogyan az különben szokása volt, hanem inkább óvatosan csúsztatta odább, én nem néztem rá, s úgy gondolom, ő se rám, a fénynek azt a határát, mely fal lett kettőnk között, nem lépte át, szó nélkül ment ki a konyhába, s amennyiben a lépések ütemének és súlyának jelentőséget tulajdoníthatunk, akkor azt mondhatom, úgy ment ki, hogy a szavainkban megnyilvánuló feszültséget csökkentse, de felelősségteljes óvatosságától ne oldja el magát, magával vigye.

S az otthonos, a családias csöndnek tán nagyobb jelentősége lett, mint azoknak az utalásszerű szavaknak, melyeket a hallgatás és az elhallgatás burkolt be puhán, a szó ugyanis a véglegesre, kapcsolatunk véglegesítésének esetleges lehetőségére utalt, a burok viszont mindarra a kettőnk által tudott körülményre, mely ellentmondva e precízen és takarékosan formázott szavak értelmének, magát a lehetőséget cáfolta; és hogy mégis egy olyan nyelven beszélhettünk egymással, ami utalásokból állt, a nyelvnek volt tehát egy közös esztétikája, olyan érzést keltett, legalábbis bennem, mintha a lehetőség erősebb lenne a lehetetlenségnél; azt hiszem, ő bizalmatlanabb és óvatosabb maradt.

Valami furcsa, megalázó nyugtalanság vett rajtam erőt, mikor magamra hagyott, tőlem függetlenedő mozdulataim, a mozgás kényszere és ugyanakkor a mozgás megfékezésének kényszere a gesztusok fedett és fedetlen nyelvén ismételtette el velem a párbeszédben végül is kimondatlanul maradt érzéki küzdelmet, tekintetemet nem tudtam elvonni a jegenyéről, csak fészkelődtem és vakaróztam, egyszerre mindenemnek mehetnéke támadt és viszketett; miközben dörzsöltem az orrom tövét, szagolgattam az ujjamat, érezzem a nikotin bőrízű illatát, mert nem gyújtottam rá, holott szerettem volna rágyújtani, ingerülten hajítottam az asztalra a tollamat, mint valami olyasmit, ami nem kell, mégis rögtön tapogatni kezdtem utána a papírjaim között, visszavettem, fogdostam, pörgettem, nyomkodtam, segítsen folytatni a jegyzetelést, ahol abbahagytam, de kit érdekelt már ez a hülyeség! s föl akartam volna állni, megnézni, ő valójában mit ír, miféle végrendeletet, és mégis maradtam, a helyzetváltoztatás ne sértse föl a lehetőség csöndjét, őriznem kellett itt, amin tán jobb lett volna túltenni magam, avagy valamiként megkerülni, kibújni belőle.

Így jött vissza, ami azonnal megnyugtatott, és füleltem, mi lesz, mi történhetik még, mi van még bennünk, ami elmondható, s amit mindig csak akkor lehet tudni, amikor éppen elmondódik vagy netán utólag; ám új nyugalmam torzképe volt csupán az előbbinek, nem fordulhattam felé, ahhoz nem volt elég, ugyanolyan akartam volna maradni, mint amilyennek itt hagyott.

Meztelen talpának puha dobbanásaiban érzékelte a fülem azt a parányi változást, ami benne odakinn végbement, nem tétovaság, nem is szép kímélet, mint az imént, inkább figyelem és elmélyültség a közeledő léptekben, amibe tán beszűrődött valamennyi abból a tárgyiasságból vagy tárgyilagosságból, amit a konyhában nyert magának, miközben a fazékról egy konyharuhával leemelte a födőt, karfiolt főzött sós vízben, bugyogva forrt a víz, arcába gőz csapott, s bár szemre úgy tűnhetett, elég puha már, mégis villát vett a fiókból, és óvatosan, a szúrástól ne essenek szét a karfiol forrásban lebegő testének fehér rózsái, egy ilyen karfiol, ha túlpuhul, könnyen szétesik, beleszúrt, s csak ezután oltotta el a gázt a fazék alatt; idebenn hallottam vagy inkább hallani véltem, láttam vagy látni véltem minden mozdulatát, s éreztem a lépésein, hogy benne ezek a begyakorlottságtól semleges mozdulatok valamennyit visszavettek abból az érzelmi áradásból, ami bennem elég kellemetlen formában fölerősödött.

Megállt a hátam mögött, két tenyerét a vállamra engedte, nem fogta a vállamat, hanem inkább két kezének súlyát helyezte rá, testének izomzatából hiányzott mindenféle feszültség, tehát két kezének súlyával nem közvetített semmit testének súlyából, ami nagyon barátivá tette mozdulatát, ugyanakkor tartózkodóvá is.

Hátradőltem és fölnéztem rá, koponyámon ama tenyérnyi tér, amely oly szívesen veszi a másik kezének közelségét, simításait, s amely érzékelésünknek talán nem is eléggé figyelemre méltatott helye, a hasához ért, ő mosolyogva nézett le rám.

Kérdeztem, akkor most mi lesz velünk.

Ujjaival kicsit megszorította a vállamat, beleszorított valamennyi erőt magából, semmi, mondta.

A szó értelmének élét ennyi erővel lehetett eltompítani.

Én viszont koponyámnak e sajátosan viselkedő terét, melyet csecsemőkorban fejelágynak neveznek és megkeményedik, becsontosodik ugyan, ám tapasztalataim szerint a külvilág meghatározott ingereire továbbra is legalább olyan érzékenyen reagál, mintha még mindig erektől lilásan lüktető hártya lenne, bizonyos fokig érzékenyebben, mint más érzékszerveink, mert mintha csak és kizárólag barátságos és ellenséges ingerekre specializálná magát, és ezek fölfogásában aztán tévedhetetlenné válik; érezni, tudni akartam, és e valamivel a tarkó fölötti teret akaratlanul is olyan erővel szorítottam vissza a hasára, amilyen erővel ő fogta a vállamat.

És a szavakat erősen tagolva azt mondta, most értsem, félre ne értsem, nem véletlen, vagy nem tekinthető véletlennek, ha én eddig elhallgattam, amit erről gondolok, ő azonban nem szeretne beleavatkozni az életembe, nem vonja ugyan vissza, amit az előbb mondott, ez butaság lenne tőle, de befolyásolni se akar, semmiképp.

Fölnevettem rá, mondtam neki, ezen nevetni kell, mert akkor a kezdet kezdetén kellett volna jóval szigorúbban viselkednie.

Szeme környékéről a szájára húzódott vissza a mosoly, egy ideig csaknem mereven nézte a szemem, aztán a fotel támláján át magához ölelt.

Mondta, késő.

Mi késő, kérdeztem én.

Késő, ismételte elmélyült hangon.

Testünk helyzete, amint ő fölülről nézett le rám, és én alulról néztem föl rá, ahogyan hangjának illata minden szavával a számhoz ért, valamivel több biztonságot adott neki.

Kértem, mégis mondja meg, mire gondol.

Nem tudja megmondani.

Fehér inge derékig nyitva volt, s bőrének langymelege, mint valami emlékeztetőt, lehelte rám magát; a test szaga legalább annyi jelentéssel teli részletből áll, mint a szó, a hangsúly, a mozdulat, a tekintet egyetlen villanása is, csakhogy ellentétben tekintettel és hallással, a szaglás még rejtettebb és alattomosabb jelekkel dolgozik az agyban.

Mondtam, nem akarja.

Igen, nem akarja.

Karját finoman ugyan, de mégis lefosztottam magamról, így azonban még jobban fölém hajolt, mert két kezével a fotel karfáit ragadta meg és gombolatlan ingének szétnyíló szárnyai érintették, bezárták az arcomat, arcunk egészen közel került, holott én azt akartam volna, ne a testével, hanem a szájával mondja, ne a testével mondja ki annak ellenkezőjét, amit a szájával mondana és a szavakkal nem tud kimondani.

S hogy a lehetetlen követelőzésnek ne kelljen eleget tennie, majdhogynem indulatosan csókolt a számba, hagytam, de nem tehettem mást, ajkának puha melegében, ajkának kemény kis barázdái alatt is mozdulatlan maradt a szám.

Mondta, inkább csináljam a dolgom, ő is be akarja fejezni, s a csók értelme azonossá vált a szó értelmével, mindkettő lezárás akart volna lenni.

Ilyen könnyedén azért nem fogja elintézni, mondtam, miközben el akart volna menni, de fogtam a kezét.

Hiába erőszakoskodom, bármennyire is szeretné és értsem meg, szeretné, de nem tehet róla, még a következő pillanatát sem szeretné tudni, nem akarja tudni, nem érdekli, ő ilyen, émelyegne, ha nagy komolyan beszélni kezdenénk erről, és mit akarok tőle, arról csevegjünk, miként fogjuk majd átrendezni a lakást? vagy nem is rossz ötlet! netán menjünk az anyakönyvi hivatalba komoly szándékainkat bejelenteni? nagy sikerünk lenne! tervezgessünk egy szép közös jövőt? legyen elég, ami van, nem elég nekem, ha ő állandóan örül, állandóan és megállás nélkül örül, ha mellette vagyok, ha ezt akarom éppen hallani, de több nem telik, nem telik ki belőle és ne rontsam el.

Jó, de hát az előbb mégis többet, mást akart, mást mondott, nem így beszélt, és akkor miért vonja vissza mégis.

Nem vont vissza semmit, ez az én kényszerképzetem.

Mondtam, gyáva.

Lehet, de akkor gyáva.

Mert soha senkit nem szeretett, és őt se szerette senki, soha.

Nem túlságosan ízléses így beszélni.

Nem tudok nélküle élni.

Nélküle, vele, ezek ostobaságok, az ilyen kijelentések, de az imént éppen azt mondta el, hogy ő se.

Akkor meg mit akar.

Semmit.

Kezét kihúzta a kezem alól, és ez a mozdulat is pontosan megfelelt a szónak, elindult, hogy tán mégis visszatérjen a ponthoz, mely biztosnak mutatkozott még ebben a szobában, az írógépéhez, a feladathoz, amelyet kijelölt magának és el kell végeznie, a szoba közepén azonban megállt a ferdén bevágó fény alatt, valamelyest háttal nekem, ő is kinézett az ablakon, föl az égre, mintha élvezné a fény melegét, süttetné vele magát; fehér ingén áttetszett karcsú testének körvonala, a test, amelynek illata a közelségtől itt maradt velem.

Az illatban az előző éjszaka, az előző éjszakában minden előbbi éjszakát követő nappali emlékezés az éjszakákra.

Az éjszakában a hálószoba derengő sötétje, a derengő sötétben a lehunyt szem sötétjének világos foltjai, a felvilágító és kilobbanó foltokban a paplan, a lepedő, a párna szaga, melyben megint csak minden előző, a szellőztetések hidege, a mosószer, a vasalás forrón száraz felhőiben az anyja keze.

A paplan alatt a testünk, a testünkben az egymás iránti vágy s annak kielégülésében heverő testünk a szétdúlt ágyneműn; a bőr, a bőrön a pórusok párája, a pórusokban a kiválasztás zsiradékai, a szőrzetben megülő izzadás, a hajlatok fulladt verítéke, a haj szálai és összegubancolódott nedves tincsei között megrekedt járművek, irodák, éttermek, egy egész város szagában az illattalan sperma tengersós íze, dohány keserűje az édes nyálban, a nyálban bomló ételek a szájüreg meleg barlangjában, a romló fogak, a fogak közé akadt héjak, cafatok, fogpaszta, a gyomor mélyéről az élesztővé visszabomlott alkohol, az alvás magányába hulló test lehűlő heve és a kicsapódó álmok követhetetlen izgalmainak nedvei, hűvös ébredés, a józan víz, a szappan, a mentolos borotvakrém és a szék támlájára hajított előző napi ingben az elmúlt nappal.

Jó, mondtam, akkor legalább lesz végre valami, amiről nem szabad beszélnünk, én örülök ennek.

Ugyan, fogjam be már a szám.

Egy kislány kiáltozott lenn az udvaron, hívta anyját, aki természetesen nem hallotta vagy nem akarta hallani; tulajdonképpen irigyeltem a kislányt, tán azért, mert itt született és nem kell elmennie innen, vagy elkeseredett és ártatlan konoksága miatt, amivel nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nem vesznek róla tudomást: egyre idegtépőbb, egyre hisztérikusabb lett fejhangú kiáltozása, majd hirtelen olyan csönd, mintha megfojtották volna, és egy labda kemény pattogása.

Ő visszaült az asztalához, nekem pedig nem volt szabad többé nézni őt, tudtam, meg fog szólalni újra, s ha nézném, elrontanám.

Vettem a tollam, kéziratomnak ezen az ötszáznegyvenkettedik oldalán itt állt az utolsó szó, ennél a szónál kellett volna folytatni.

Leütött néhány betűt, a csöndben a kislány kiáltozása kifejezetten hiányzott, majd ki kellett várnom, míg néhány sornyit is leír, mikor annak rendje és módja szerint, miként azt előre sejteni lehetett, nagyon halk hangon szólalt meg a hiányos csöndben, mondta, még van két hónapunk, s tán nem akarom azt mondani, hogy nem utazom majd haza.

Bámultam a papíromon ennek az utolsó szónak a képét, az elhagyott színpadot, és kérdeztem tőle, miért védelmezi magát ilyen görcsösen, mitől fél ennyire; kérdésem persze nem leplezhette le, hogy nem tudok vagy nem akarok egyértelmű választ adni kérdésére.

Ezt ő a fejében tartja, folytatta, mint aki szándékaimnak végre kézzelfogható bizonyítékára lelt, nem felejti el, és így próbál élni.

Kegyetlen élvezettel néztük egymást ezen az elválasztó fényen át, ő mosolygott lelepleztetésem fölött érzett diadalától, és én vettem a mosolyából.

Akkor majd visszajövök, mondtam nem minden gúny nélkül, mert nem akartam kibúvót engedni neki.

Üres lakást fogok találni, tudhatom, nem kíván itt maradni.

Gyermeteg ábrándozás, mondtam, hogyan tudhatna elmenni innen.

Talán mégsem olyan gyáva, mint gondolom.

Akkor viszont mégis megtervezett magának valamilyen szép jövőt, csak éppen nem velem.

Hogy őszinte legyen, valamit valóban megtervezett, az elutazásom előtt el fog tűnni, s úgy kell majd elmennem, hogy ne búcsúzhassak el tőle.

Mondtam, igazán remek ötlet, és a mosolyától, ahogyan minden szótól élesedő fényekkel villant ki szeméből, vagy tán a félelemtől, tán az örömtől, melyet a gyűlölet határára sodródó mosolygó indulat válthatott ki belőlem, fölnevettem és mondtam, gratulálok.

Köszöni.

Vigyorogva néztünk egymás vigyorba torzult szemébe; megfutamodni nem lehetett belőle, de alattomos csúnyasága miatt fokozni se.

Furcsa volt, hogy nem őt látom torznak és csúnyának, hanem inkább magamat az ő szemén.

Nem volt kiválasztott pillanat, nem volt különös óra, nem volt különösebb nap ez sem, mint az összes többi, melyet együtt töltöttünk el, hacsak nem annyiban, hogy óvatos szavakban ekkor fogalmazódott meg először, amit tulajdonképpen attól kezdve kerestünk, amióta először ültünk a sorsunktól egymás mellé vezettetve, helyesebben egymás mellé csapódva az Operában, de hiszen valami, amit akkor teljesen kivételesnek éreztünk, mindig megfogalmazódott és mindig először; talán azt lehetne mondani, hogy valamilyen végső otthonosságot kerestünk egymásban, minden szó és minden mozdulat ennek a keresésnek fölfedezésszerűen új formája volt, egy olyan otthonosságot kerestünk, melyet valójában nem is lehet talán megteremteni soha, mert maga a keresés ennek a vágynak az otthona.

Mintha egy olyan végletes érzetet óhajtottunk volna elmélyíteni és valamiként állandósítani, törvényesíteni, ami van, ami létezik, ami lehetséges ugyan két ember között, de ennél többet nem is lehet kezdeni vele, s tán valóban azért, amit ő erről egy másik alkalommal mondott, hogy ugyanis mindketten férfiak vagyunk, és a nemek törvénye talán mégis erősebb a személyiség törvényeinél, amit én akkoriban se belátni, se elfogadni nem akartam, mert úgy éreztem, a személyiségem és a személyességem szabadságáról van szó.

Az első pillanat magába foglalta az összes következőt, avagy a következőkben maradt valamennyi az első pillanatból.

Amint francia barátjával ott állt az Operaház halványan világított földszinti pénztárcsarnokában az előadásra áramló ünnepélyes tömegben, fönn a lépcsőn, s én mintha régebbről ismerném, nagyon régről, és nem csak őt, hanem mindazt, ami hozzá tartozik, nemcsak választékosan elegáns öltönyét, lazán megkötött nyakkendőjét, nyakkendőjén a tűt, de még hanyagul öltözött barátját is, sőt, a viszonyt, mely szemmel láthatóan összefűzi őket, habár akkor igazán csak halvány sejtelmek és képzelgések formájában volt tudomásom arról, milyen lehet két férfi szerelmes viszonya, ám az ismerősség érzete rögtön valamilyen megfejthetetlen közelséget, súlytalanságot kölcsönzött bennem e találkozásnak, a magától értetődő természetességnek azon a fokán, mikor már nem kérdezünk, nem is törődünk külön vele, s így majdhogy észre se vesszük, mi történik velünk.

Mikor Thea öleléséből kibontakozott, amit egyébként barátja a túlzásoknak kijáró idegenkedéssel figyelt, megszorítottuk egymás kezét, nem hangsúlyosabban, mint ahogyan ezt az ember mindig is teszi, én mondtam a nevem s ő mondta a nevét, miközben hallottam, barátja is bemutatkozik Kühnertnének és Theának, s amolyan kültelki legény módján csupán kettős keresztnevét mondja, Pierre-Max, hangzott el kétszer egymás után, és hogy Dulac a vezetékneve, azt csak jóval később tudtam meg.

Nem is foglalkoztunk többé egymással e kézfogás után, bár az érzet belső szükségszerűsége folytán mégis úgy alakult a helyzet, hogy miközben én a barátjával beszéltem, ő pedig Kühnertnével és Theával csevegett tovább és mentünk fel a bíbor szőnyeggel borított fehéren vakító lépcsősoron, akárha egymást kormányoznánk a vállunkkal, össze nem ért, de a két test ettől kezdve elválaszthatatlanná lett, egymás közelében akart maradni és így haladt; olyan biztonsággal tették a testek, hogy a közelségnek nem kellett külön figyelmet szentelni, nem volt se meglepő, se irányítható, azonnal egy meghatározott irányba állt be, melynek célját és lehetőségeit illetően, mint az később kiderült, csupán nekem voltak kétségeim, ő tehát nyugodtan cseveghetett, nem kellett rám néznie és nekem se rá, mert én viszont szinte az ő testéből és a testének már akkor is érzett illatából nyert biztonsággal és felelőtlenséggel beszélhettem a franciával, aki a balomon kísért.

Mindezt pedig cinkosságnak se nevezném, annál jóval sötétebb és súlyosabb érzet volt; hasonlattal élve, mintha az ember egy gyors utazással térne meg saját messzi múltjából a jelenébe, s ettől a jelen oly valószínűtlen és álomszerű, miként az ismeretlen város, ahol megérkezése pillanatában még kábán mozog; nem volt hát benne semmi izgatott vidámság, ami minden erotikusan csillanó cinkosságnak sajátja, hacsak a végre valahára való megérkezés mélyebb vidámsága nem.

Számomra akkor e pillanatot inkább az tette valamelyest kivételessé, s tán ezért is emlékszem rá ma ilyen pontosan, mert meglehetősen nagy feltűnést keltettünk Theával, aki ismert és ünnepelt személyiség lévén, azonnal magára vonta közönsége kíváncsi tekintetét, s e kíváncsiság aztán gyors kis oldalpillantások formájában ránk is átsugárzott; szinte ösztönszerűen mindenki látni, tudni, érezni akarta, hogy ő, a híresség, a nő, kivel, milyen férfival, milyen társaságban vonul itt, mi pedig, a négy teljesen különböző civil, elég különös, majdhogynem botránkoztató látványt nyújtottunk ebben a túlfegyelmezett környezetben.

Thea itt is színpadra lépett, a híres és hírhedt színésznőt játszotta civilben, s becsületére legyen mondva, igen takarékos eszközökkel tette, hogy észre se veszi e mohó, tiszteletteljes, olykor megvető és irigy pillantásokat, mivel teljes figyelmét Melchiornak szenteli, íme itt a férfi! jelentette ki mozdulatával, midőn könnyedén fogta Melchior karját, s csaknem azt a bámulatot adta át így a férfinak, amit ő kapott csodálóitól; tatárosan csontozott, festetlen arcát pedig pontosan olyan szépre alakította, ahogyan azt közönsége megszokta és megkívánta, mosolygón összehúzott, hamiskásan vidám szemekkel nézett föl rá, amivel persze az inkognitó védelmét is kereste a másik tekintetében, hogy, jaj, csak ne kelljen sehová máshová néznie! mintegy azzal se törődve, hová lép, hagyva, vezessék, holott ő vezet, és ettől az odaadó belső készségtől aztán, hosszú, szűk, térdig fölhasított fekete szoknyájában, tűfinom cipőiben és kissé áttetsző, grafitszürke selyemblúzában még törékenyebbnek és főleg kiszolgáltatottabbnak mutatkozott, mint bármely más szerepében, fölöttébb tartózkodónak és szerénynek.

Halkan, bár megállíthatatlanul és mélyről átfűlt hangon, mondandójának tartalmát a visszafogott hangerővel rejtve a kíváncsiskodók fülétől, csak szájával és a mosolyával, tehát végtelenül fegyelmezetten beszélt, a társasági mimikátlanság gáncstalan mimikáját játszotta el, amivel ugyanakkor átcsempészett valamennyit a magunk mögött hagyott próba feszültségeiből is, elvezetetlenül maradt energiáival gazdaságosan csökkentve és eltérítve azt az elemi örömöt és szenvedélyt, amit Melchior puszta jelenléte és testi közelsége okozott benne, ám az adott esetben bármily takarékosak voltak is ezek a színészi eszközök, éppen mert mesterien arányosak és takarékosak, jelenléte senki figyelmét nem kerülhette el, az emberek megálltak, visszanéztek és utánanéztek, összesúgtak a hátunk megett, nyíltan vagy titokban belebámultak az arcába, meglökték egymást, mutogattak, a nők megnézték ruháját, szemükkel itták gördülékenyen sima léptét, rideg pillantásuk védelmében mesterkedő férfiak gyöngéden markolták meg a mellét, keskeny derekán próbálták ki kezük fogását avagy játékos képzeletükben ráhúztak egyet a fenekére, mely csinos volt és gömbölyű, egyszóval mindenki a maga módján és ízlése szerint úgy tett vele, miközben ő látszólag teljesen a másikba, a kiválasztott férfiba merülten haladt, mintha saját és kizárólagos tulajdona lenne, közös szeretőjük, kishúguk, s ilyeténképpen mi is kiváltunk általa, kis bevonulási jelenetének hivatásos statisztái lettünk a bámulók szemében.

Én inkább a helyzettől, mint valódi kíváncsiságomtól vezettetve, amolyan tájékozatlanságot és csudálkozást tettetve kérdeztem a nyúlánk, feketén borzas franciától, miként kerül ő ide, s ő nyájas, tartózkodó, ám nem kevésbé leereszkedő arckifejezéssel hajolt hozzám, miközben mentünk fölfelé; meglepett a szűken és valamiképpen laposan vágott szeme, melyben a szemgolyónak mintha nem lenne elég helye forogni, mozogni, s ezért nézne ilyen szúrósan és mereven a szeme, másfelől inkább arra füleltem, mit mesél oly zsongítón e vállammal és karommal, az oldalammal érzékelt férfinak Thea.

A francia csaknem kifogástalan szerkezetű, de anyanyelvének erős hangsúlyait őrző mondatokban azt válaszolta, hogy nem, nem itt lakik, helyesebben nem a városnak ebben a felében, de szívesen átruccan ide odaátról, és meglehetősen gyakran teszi, meg éppen kapóra jött neki a meghívásunk, mivel az előadást amúgy is szándékában állt volna megtekinteni, de megvallja, nem érti pontosan, miért csodálkozom, miért ne lehetne ő itt? ez ugyanis neki egyáltalán nem olyan idegen világ, mint ahogyan én feltételezem, sőt, inkább otthona, mint a város nyugati fele, mert ő marxista és tagja a kommunista pártnak.

Válaszának ügyesen fordulatos retorikája, kijelentésének félreérthetetlenül támadó éle, érzékenysége, amivel ösztönösen fölfedezte bennem a lehetséges ellenfelet, öntelt hanghordozása, könnyedén pimasz, de egyáltalán nem komolytalan arckifejezése, merev és kihívó tekintete, melyből egyszerre sugárzott vonzalmat ébresztő fiatalos harci kedv és beszűkült elfogultság, annyira meglepett, s azonnal elfogadtam ugyan kihívását, ám olyannyira nem tűnt helyénvalónak ebben a hűvösen és élettelenül reprezentatív környezetben holmi fölfokozott politikai eszmecsere, hogy az ellentétes hatások ingerétől csiklandozva legszívesebben fölröhögtem volna, micsoda baromságokat beszél ez itt? kijelentése úgy hatott rám, mint valami kellemesen illetlen tréfa, s e hatást csak fokozta szép arcának gyermekesen durcás határozottsága és az itteni mértékek szerint elhanyagoltnak nevezhető küllemének egy egészen másfajta kultúrából származó mozgékony eleganciája, a vastag, puha, kissé foszlott és nem is egészen tiszta pulóver, a nyakán kétszer áttekert és a hátára vetett, hosszú, égőpiros gyapjúsál, amit a kényszeresen ünnepélyesre mosdott és éppen azért nagyon is szegényesen és sikktelenül ható közönség olyan megütközéssel és rosszallással vett szemügyre, hogy szinte hallani lehetett a felháborodás hörgéseit, de egyrészt nem akartam megbántani, másrészt magamon is érezve az általános figyelmet, kötelezőnek hittem fegyelmezettnek maradni, s így inkább udvariasan mosolyogva, amiben szintén volt némi fölényeskedés, ám magam sem tompítva mondandóm élességén, azt válaszoltam, tán félreértette csodálkozásomat, mert nem szántam se számonkérésnek, se szemrehányásnak, sőt, tartom szerencsémnek megismerhetni őt, tudniillik ezen a keleti féltekén legalább hat éve, hangsúlyoztam, hat éve nem találkoztam emberrel, aki alapos megfontolásból kommunistának nevezné magát.

Kérdezte, mire célzok.

Mire a bennszülött fölényével mondtam, nem célzok semmire, számoljon utána.

Amennyiben a hatvannyolcas év tavaszára gondolok, mondta elbizonytalanodva, s míg én élvezve fölényemet bólintottam, bizony, arra gondolok, ő szemembe meredve tétován kivárt, ám bólintásom pillanatában még hevesebben folytatta, akkor nem hinné, hogy azok az események olyan tanulsággal szolgáltak volna, miszerint a harcot föl kéne adni.

Kamaszosan puha ajkán oly ártatlan szépséggel bukkant ki ez a harsány jelmondat, miközben Thea szenvedélyesen szidalmazta rendezőjét, olyan megkapó volt, olyan fiatal, erős, s ettől olyannyira meggyőző, de hát végül is miféle harcot, kivel és ki ellen, hogy a helyzet humorától mintegy hátratántorodva veszítettem el a válaszhoz szükséges lélekjelenlétem, s ebbe a tétova, egyszerre mulatságos és egyszerre komoly szünetbe hallatszott bele Thea duruzsolása, miszerint Langerhans pompás nagykövet lehetne, mondjuk Tiranában, de lehetséges, hogy csupán állomásfőnöknek lenne jó, rá kell csak nézni, ahogyan tologatja a szemüvegét a turcsi orrán és a zsíros hajában kotorász a tömpe ujjaival, egy nagy fehér papiros jut róla az ember eszébe, teli szép, kerek stemplivel, és egész nap verhetné a pecsétjeit, pirosat, kéket, vegyest, de az istenre, ne rendezzen! és egyáltalán nem túloz, ez nem tréfa, Melchior tudja, a harmadik felvonásban a második szín, mikor a koronázótanács ülésezik, ez lett az egyetlen nézhető jelenet az egész előadásban, ez a borzalmas ülésezés, amint ott ül az asztal körül ez a hat lehetetlen alak, egy ilyen óriási, egy ilyen lehetetlenül nagy asztalt csináltatott hozzá, és a legócskább színészeit válogatta ki rá, Melchior képzelheti, mennyire élvezik szegények és milyen hálásan játszanak neki, ez jó! mert ahogyan ott ülnek és tologatják az aktáikat, meg vakaróznak és dadognak és a körmüket rágicsálják, ugyanis a Langerhans is állandóan rágja a körmeit, undorító! és már arra se várnak, hogy hazamehessenek, hiszen olyan mindegy nekik, harminc éve várnak egy kis szerepecskére, harminc éve semmit sem értenek, és most már igazán nem is fognak érteni, és képzelje el, majd látni fogja! ez olyan unalmas, olyan végtelenül, kábítón unalmas, hogy az ember csaknem lefordul a széke alá, ez az egyetlen, amit ki tudott találni, ezt az unalmat, mert hogy milyen egy nő vagy mit akarhat egy férfitól, arról halvány fogalma sincsen egy ilyen vértelen színházi bürokratának.

Némi tétovázás után mondta, úgy érzem, két teljesen különböző dologra gondolunk és két teljesen különböző dologról beszélünk, ő természetesen Párizsra, s én legalább ilyen természetesen Prágára.

Illetve, ha valamilyen halvány fogalma van, akkor az közönséges, durva és ízléstelen, és ezzel kapcsolatban el fog mesélni egy törénetet, pikáns kis kaland.

Ezzel a kellemetlen, de történelmi távlatokban teljesen érdektelen szkepszissel, válaszolta a francia, itt nem először találkozik, ám nem hiszi, hogy az oroszok ügyetlen akciója kétségbe vonhatná azt a gazdaságtörténeti tényt, hogy mégiscsak itt van a szocializmus otthona, és még mondott valami összefüggéstelent a termelési eszközök tulajdonjogáról.

Közöttük esett meg, utólag pirul, mikor azonban már végleg nem tudtak egymással mit kezdeni, akkor ő elhatározta, bármi áron, de kicsiklandja belőle az embert, látni akarja, milyen.

Ez számomra legalább annyira mulatságos demagógia, mint amilyen kellemetlen neki az én szkepszisem, és nem gondolom, mondtam, hogy akkor is ügyetlen akcióról beszélne, ha egy idegen hadsereg verte volna le a párizsi diáklázadást.

Esztelen arisztokraták szokása lázadásnak nevezni egy forradalmat.

Mint ahogyan korlátolt ideológusok szokása az eszközöket a céllal szentesíteni.

Mindketten megálltunk a lépcsőn, ők mentek tovább, helyesebben Melchior, mintha a vállammal fognám vissza, egy fokkal följebb kerülve gyorsan visszafordult, s láttam a francián, bármilyen dühös, tulajdonképpen élvezi, amit én egyáltalán nem élvezek, hanem egyszerre érzek szégyenteljesen kínosnak és nevetségesen fölöslegesnek; egy ilyen beszélgetést, amibe mégis belekeveredtem, és mintha nem is a saját véleményemet mondanám, illetve saját nem létező véleményemnek csupán töredéknyi részét, mert nincsen egész, mert az önfegyelem hajszálvékony hártyáját azonnal átszakítja a mélyre gyömöszölt nyers és értelmetlen indulatok fortyogása, elvakultságom, valami, aminek csupán érzelmi nyelve van és inkább rejtegetni kéne, mint elmondani, így pedig nem is annyira rá, hanem inkább magamra vagyok ennyire dühös, miközben ő ebben a lehetetlenül nyúlánk testében és lehetetlen nézeteiben oly otthonosan érzi magát, hogy észre sem veszi, milyen fölháborodott szemekkel bámulnak rá azok, milyen irigyen! akik között állítólag otthonos, hogy bohócnak, egész életük és nyomorúságos igyekvésük provokátorának nézik a fésületlen hajával és a koszos piros sáljával, holott az igazi bohóc én vagyok.

Úgy látszik, mondta éles nyugalommal, teljesen különböző nyelveken beszélünk.

Úgy látszik, mondtam, s ha már olyan otthonosan érzi itt magát, mondtam, mert nem tudtam vagy nem akartam visszafogni elvakultságomat, akkor nem tűnt-e föl neki, ő átjöhet ugyan a fal másik oldaláról, mi azonban nem mehetünk oda.

Hangosabban mondtam, s erre a két nő is megállt, már csak azért is, mert Melchior karja kicsúszott Thea kezéből, visszafordultak, Kühnertné nagy szeme ijedten csillant a vastag üveg mögött, akárha jelezné nekem, vigyázat, minden szó hallható, nem tudtam abbahagyni, halálosan szégyelltem magam és mégis mondtam, ne tartsa hát olyan nagy csodának, ha személyes szabadságunk mértéke szerint beszélünk különböző nyelveken.

Melchior akkor tanáros komolykodással, kezének óvó intésével választotta szét a verekedőket, vigyázzak, barátja szájáról Robespierre és Marat szól, még nem tudhatom, mondta, de egy kérlelhetetlen forradalmárral van dolgom.

Önmagammal elégedetlen, nevetségesen irigykedő dühöm utolsó fújtatásával mondtam, éppen azért beszélek.

Mármint, én is forradalmár lennék, kérdezte ijedt és hitetlen szemekkel rántva fel homlokán dús szemöldökét; barátja rovására bohóckodott.

Na igen, az vagyok, mondtam, dühömből vigyorogva fel rá.

Az ismerősen cinkos hanghordozásban meglelt közösség a váratlan és nem remélt fordulat erejével semlegesítette bennem a szégyent; jól értette indulatom és jól értette szégyenem, értésével oldotta, értésével és egyetértésével magához vont és eltávolította a franciát, levegőhöz juttatott.

A francia pedig váratlanul felnevetett, inkább némán, mint hangosan, nevetésében is megőrizve különállása egyenes tartását, másfelől Melchiorhoz szólt vele, akivel bizonyára túl voltak már az ilyen vagy ehhez hasonló vitákon, túl azon, hogy valamiféle egyezményt köthessenek, s tán éppen ez vált egyezménnyé közöttük, de mintha a kezével a mi cinikusan fölényeskedő cinkos tartásunk közösségének szennyét söpörné le magáról, az undort, amit kiváltottunk belőle, legyintett, mintegy elhessintett bennünket magától, kitörölt a térből, ami azt jelentette, komolytalanok vagyunk, beszámíthatatlanok, nem méltók arra, hogy tovább vitázzon velünk.

Tartásában, amint csinos fejét fölvetette és ugyanakkor elfordította tőlünk, valóban volt valami hősi póz, míg a miénk közös győzelmünk ellenére is szolgai maradt.

Aztán a csukaszürke livrébe bújtatott öreg jegyszedő, akárha valamilyen régmúlt időből tűnne elő, Theára függesztett s csak és csupán néki szóló figyelmes tekintettel tárta ki előttünk az emeleti díszpáholy ajtaját.

Közel négy méternyi magasságból láthattunk le innen az arcok bőrszínű foltjaitól, váratlan bemozdulásaik és hirtelen elnyugvásuk kiszámíthatatlan alakzataitól élénken hullámzó földszinti nézőtérre, melyet az ívesen meghajló sorokban elhelyezett zsöllyeszékek egyhangú bíbora és fehére tagolt, az aranyozott fejű korinthoszi féloszlopokkal díszített mereven klasszicizáló portálon át pedig be a hatalmasan kinyitott színpadra: a hajnalodó iszony acélos szürkéjére festett égbolt háttere alatt mocskosan fölmeredő tornyok és koszlottan csipkés bástyafalak kerítették a várbörtön vigasztalan éjszakába lemerült udvarát, innen még sötéten ásító járatok vezettek le az odvas mélyvilágba, és hátul, a tömör falakban megbúvó rácsos zárkatermek boltozatos barlangjaiban foszlottan fölsejlő emberi árnyakat lehetett gyanítani.

Semmi nem moccant, és mégis minden élni látszott, csillanás, tán egy őr fegyverének csövén, lánc csörrenését, csördülését lehetett a nézők békés zajongásán és a hangszereiket hangoló zenészek derűs futamain áthallani, s később, mintha a bástyafal áthatolhatatlan árnyékában, benn a mélyben, női ruha kedves rózsaszíne suhanna, majd dallamos parancsszó foszlányait hozná közel a szellő; és valóban szellőről kell beszélni, mert ha egy ilyen méretű színpad már az előadás kezdete előtt nyitva áll és a nézők forró lehelete még nem fűtötte be az egész teret, akkor mindig érezni lehet a színpad felől valami hűvös kis fuvallatot, gyengéden ragasztószagú szellő hűvöse fúj ki onnan.

Az üres páholyban némán udvariaskodtunk az ülésrend körül, mikor is a jólneveltség és előzékenység álcája mögül élesen észlelve a tekintetben és óvatos gesztusokban megnyilvánuló bonyolult szándékokat, valójában egy kíméletlen eszközökkel vívott csatának kellett megnyugtatóan eldőlnie; egyáltalán nem volt ugyanis érdektelen, ki hová kerül, én Melchior mellett óhajtottam volna maradni, és ez volt az ő szándéka is, ám nem válhattam el a franciától, ő se tőlem, hiszen ezzel túl harsányan jelentettük volna be, hogy nem csupán elvileg, hanem testileg sem vagyunk többé kibékíthetők, idegesítőnek, undorítónak, taszítónak érezzük a másik puszta közelségét, s egy ilyen túlságosan hangsúlyos törés Melchiort is sérthette volna, ezt nem akartam, másrészről Pierre-Max oly egyértelműen Melchiorhoz tartozott, hogy e köteléket se nekem, se Theának nem volt elegendő bátorságunk elszakítani, holott Theának, aki ezt az egész színházlátogatást végül is Melchior miatt szervezte meg, esze ágában se volt lemondani arról, hogy a közelében maradjon, míg Kühnertné, annak ellenére, hogy abban a pillanatban igen tartózkodón viselkedett, szerény közönyével mégis határozottan jelezte, hogy valamennyiünket amolyan rossz díszletnek tekint, nincsen hozzánk köze, Thea mellett akar ülni és erről nem hajlandó vitázni, ez viszont megint csak engem hozott kellemetlen helyzetbe, mert érezve Thea néma neheztelését lehetetlenül hangoskodó, szándékait keresztező viselkedésem miatt, szerettem volna úgy kettőjük közé kerülni, hogy ne csak Melchiorról, de az ő kiengesztelésének lehetőségéről se kelljen lemondanom, ami természetesen nem bizonyult keresztülvihető igénynek, hiszen nem volt jogom őket elválasztani.

Itt volt e páholy nyolc székből álló első sora, s mintha nekünk az lett volna a feladatunk, hogy a kapcsolatok finoman egymásba hurkolódó szálait e székek elhelyezkedése szerint szépen kiegyenesítsük.

Persze ilyen jellegű helyzetekben mindig is a legnyersebb erők lépnek működésbe, az érdek durván kiméri az egymáshoz fűződő érzések valódi arányait, a kímélet buta burkolatában megcsendíti a csupasz érzések hangjait, és az uralkodónak bizonyuló, győztes személyek körül kijelöli az érzések centrumát; óvatosan udvariaskodó mozdulataink közül két határozott jelzés emelkedett ki hát, két rövid mondat, a hozzájuk tartozó parancsoló gesztusokkal, gyerünk! szólította fel franciául Melchior a barátját, aki eladdig semleges várakozóként figyelte az ügyetlenkedést, na tessék, tessék! mondta Thea dühösen és hűvösen nekem.

Ami azon nyomban azt is nyilvánvalóvá tette, hogy Melchior bármiképpen tiltakozott is e találkozás ellen, valójában Theának volt igaza, helyesebben érzékei nagyon is pontosan működtek, mikor kikényszerítette belőle ezt a találkozást, hiszen csak azt kényszeríthette ki, amit ő maga is akarhatott.

Melchior nem valamiféle előzékenység avagy udvariasság, hanem valóságos vonzalma miatt mondott le ilyen gyorsan és nyersen barátjának közelségéről Thea javára, választásra kényszerült, és választását az határozta meg, hogy ők ketten, Thea és ő voltak itt az uralkodók, ők voltak az egymás mellé rendeltek, az egymáshoz tartozók.

Thea engem is szerelmesen, a birtoklás igényével vonzott, mintha mindketten az egymás iránti figyelem állandó készenlétében állnánk, csakhogy ami közöttünk tapogatódzás és szaglászás maradt, az közöttük a beteljesíthetőség határán reszketett, következésképpen kapcsolatuk egyáltalán nem volt olyannyira egyoldalú, amilyennek Kühnertné azt beállította, nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem húsz, hanem legfeljebb tízévnyi korkülönbség volt közöttük, amitől furcsák voltak ugyan egymás mellett, de nem nevetségesek; ám akár így, akár úgy, döntésük pillanatában kiderült, hogy uralkodó kettősükhöz mi csupán a díszkíséretet szolgáltatjuk, és ezt a tényt még azon kellemesnek mondható körülmény sem tudta feledtetni, hogy a kíséret szigorú hierarchiájában kedvezőbb helyet juttattak nekem, mint a franciának.

Egy férfiból áramló érzelmi áramok felfogásában nem volt különösebb gyakorlatom, s ezért arra kellett gondolnom, Melchiort illetően tán Kühnertné indulatos közlése tévesztett meg, és ezek a vállammal és vállamból érzékelt vonzalmi áramok talán nem is nekem szólnak, hanem Theára vonatkozó érzelmeink kisugárzásai; mindketten körülötte keringünk.

Így foglaltuk el helyünket, az elnémult francia legbelül, mellette én ültem Melchior oldalán, az ő jobbjára ült Thea, majd Kühnertné következett, az egyetlen egyébként, aki oda került, ahová kívánkozott.

Ügyeltem rá, könyököm véletlenül se érjen Melchior karjához a szék közös karfáján, ő azonban, miként az uralkodókhoz illik is, azonnal érzékelhette feszengésemet ezen az általa juttatott helyen, mert egyrészt kellemetlen volt az elégtétel, hogy jogos birtokából kiszorítottam a franciát, másrészt hevesen fúródott belém a féltékenység kicsi fullánkja Thea miatt, akárha számot tarthatnék valakire, aki nem csak nem az enyém, de tudottan nem is óhajtanám, hogy az enyém legyen, és most mégis fáj, akarom, és nem akarom elveszíteni, viszik az orrom elől, és vetélkedni fogok érte egy másik férfival, ő viszont mintha még jobban meg akarná bonyolítani az amúgy is eléggé kínos helyzetet, barátságosan a térdemre helyezte a tenyerét, egy pillanatig mosolyogva nézett a szemembe, vállunk véletlenül összeért, majd elfintorodott, kezét visszavette, és mintha nem történt volna semmi, mosolyát gyorsan áthangszerelve fordult vissza Theához.

A szájáról kinyíló mosollyal kért elnézést tőlem az iménti közjáték kellemetlenségeiért, ami nem volt más, mint udvariaskodó bevezetés mosolyának mélyebb értelmébe, egyenesen be óriási kék szeme belsejébe, onnan nyílt tovább a mosoly, és elmondta vele, hogy akit ő barátjaként vonultatott fel itt, ürügyként, védőpajzsként, ne kelljen teljesen kiszolgáltatnia magát Theának, ahhoz, na jó, elismeri, van némi köze, ám nem kell komolyan venni, csak könnyedén, ne szívjam mellre, és legyen elintézve kettőnk között, egyszerűen elárulta hát, megtagadta barátját, fintorával viszont, ha lehet, akkor még mélyebbre mászott belém, a fintor nyíltan és egyértelműen arra vonatkozott, legyek nyugodt, a nő itt ügyeskedik, rajong, és ő szintén rajong érte, ügyeskedik, ahogyan formás ajkát fölcsücsörítette az orrához, abban legalább annyi volt a helyzetnek szóló irónia, mint a saját személyére vonatkoztatott önirónia, kedvesen fölényes lett tőle, ám ebben a tekintetben sincsen izgalomra ok, nem áll szándékában a nőt elcsábítani, és legyen ez is elintézve így kettőnk között, amúgy férfiasan.

Se mozdulata, se arckifejezése nem maradhatott észrevétlen azok előtt, akikre vonatkozott, ám ettől függetlenül, szemérmetlen nyíltsága és hamissága – mert mindazonáltal minden pillanatban sokkal inkább éreztem, hogy ez nem igaz, mint bármikor később, mikor féltékenységemet elaltatva elhittem –, nyers beavatkozása, durvasága és árulása a legkedvezőtlenebb hatást tette rám, és furcsa módon mégse volt erőm vagy eszközöm hozzá, hogy e nem túlságosan esztétikus és semmiképpen nem etikus bizalmat visszautasítsam; bénultan, meredten, helyzetemtől irtózva ültem ott, mintha a színpadot bámulnám, ugyanakkor tolvajként lestem jobbra, balra, mit láttak ebből ők, és tulajdonképpen élveztem helyzetünk kockázatát.

Rossz lelkiismeretem, mely azt susogta a fülembe, hogy amennyiben néma közleményét komolyan venném, egyszerre két embertől lopnám el őt, valakitől, akit nem ismerek és valakitől, akit ezáltal én magam is csúful megcsalok, aggodalmaskodássá puffasztotta elővigyázatosságomat, mert a francia valójában semmit nem észlelhetett az egészből, előrehajolt a székén, állát a páholy bársonnyal szegett mellvédjére fektetve figyelte az alattunk zsibongó nézőteret, és ha Thea látta is Melchior kezét a térdemen, különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki, csupán Kühnertné szigorú pillantásából érzékelhettem, tegyek, amit teszek, de egyetlen percre sem kerülhetem ki ellenőrző és Thea érdekeit féltőn védő tekintetét.

Melchior mosolyának, fintorának hangja úgy maradt meg bennem, miközben én is előredőltem a széken, eltávolodni tőlük, a mellvédre könyököltem, ne érezzem a testének melegéből kicsapó érzelmi zavart, mintha valódi hangon, valódi szavakkal szólt volna hozzám; visszhangos űrben, valami sötéten üres teremben kóválygott a hangja.

Előbb a harmadik emeleti erkélysoron, aztán fölöttünk a másodikon csattant föl a taps, hulláma szinte alázúdult a színházon, mikor a karmester megjelent a zenekari árok bejáratánál, átcsapott a földszinti nézőtéren, kicsapott az első sorokig, és ezzel egy időben aludt ki a rozettás fehér kupolából alácsüngő kristálycsillár fénye.

Mert ismerős volt a hangja is, meleg, mélyfekvésű, erőt, önbizalmat és határozottságot sejtető hang, melynek képessége van arra is, hogy ne vegye teljesen komolyan magát, amúgy eljátszadozzon önmagával, nem színlelőn, hanem az értelmes távolságtartás kedvéért, ilyenkor a jóindulatú brummogásig mélyíti, nem tudtam, honnan, miként ismerhetem, és nem állítom, hogy kutattam volna az emlékezetemben ennek a közelségnek a magyarázata után, hangja mégis oly céltudatosan keringett bennem, úgy áramlott és úgy csengett és dörmögött vissza, mintha újra és újra kipróbálná bennem különböző fekvéseiben önmagát, mintha az agy megfelelő járataiban a maga helyét, értelmét, azt a kis pontot, teret, idegszálat keresné, ahol régebbi megszólalásainak gondosan elszigetelt és e pillanatban megközelíthetetlen tárháza van.

Mikor közel két hónappal e színházi előadás előtt Berlinbe érkeztem, az Oranienburgi kapunál vettek szállást nekem, a Chaussee utca első sarokházában, amolyan albérleti szobát egy vigasztalanul szürke, régről maradt bérház negyedik emeletén; természetesen nem volt itt semmiféle városkapu, csupán a név őrzött valamit egy olyan térképről, melyet a történelem időközben a szó szoros értelmében lesöpört, ledöntött, leégetett az asztaláról, s ha azt mondom, vigasztalanul szürke ház, akkor ezzel se mondtam sokat, mert legalábbis azokban a városnegyedekben, ahol a háborús pusztítás még valami régire, egykorira, eredetire emlékeztetőt meghagyott egyáltalán, ott ilyenek a házak; vigasztalanok és szürkék, bár egyáltalán nem tekinthetők stílustalannak, amennyiben a stílus fogalmát nem korlátozzuk a megszokottan reprezentatívra, hanem minden elfogultság nélkül hajlandók vagyunk elismerni, hogy minden emberi építmény magán hordozza, saját ábrázatává teszi az építtetés anyagi és szellemi körülményeit, ennyi a stílusa, semmi több.

Vagy akár a pusztulást is, mely éppen olyan összefüggő láncolatot alkot az emberi történelemben, mint az épülés, s amely e városrészben mégse volt oly teljes és tökéletes, mint a többiben, ahol semmi nem maradt és a vadonatúj épületek között még mindig az üresség szele fúj; itt a réseket be lehetett tömni, az épületek kiégett csontvázát ki lehetett még tölteni az új falak húsával, maradt annyi kő a kövön, amennyire a meghúzódás és az időjárás viszontagságai elleni védekezés legelemibb emberi igénye szerint még értelmesnek találtatott újabb köveket helyezni, maradt még valamennyi a pusztulás előtti idők megszokott és megbízható, tehát fölöttébb vonzó talapzatából, s az ilyeténképpen fölhúzott, betömött, megerősített sivár oromfalaknak nem volt ugyan módjukban utánozni ama pusztulás előtti ábrázatot, az egykori utcák és terek alapvetése mégis kirajzolódott a térben, s így a város egykori szerkezete, szellemének vázlata hagyományozódott tovább, még ha annak élénk, pöffeszkedő, díszítésekkel hamiskodó, egyszerre takarékos és pazarló, egyszerre mondén és komolykodó, energikusan falánk stílusából nem is maradt semmi több, mint a puszta nyom.

A régi stílus vére, a régi elv, a régi rend halott képe ütött át a homlokzatok új stílusán.

A Hannoveri utca, a pompás Friedrich utca, az egykor Elzászi utcának nevezett Wilhelm Pieck utca és a Chaussee utca kereszteződése, mely egykor csinos kis teret képezett, ma tetszhalott volt e szomorú föltámadásban, majdnem mindig élettelenül csöndes, az egymásba átépült idők üres foglalata, olykor villamos csörömpölt rajta át; a terecske közepén régről ittfelejtett hirdetőoszlop állt a repeszektől felszaggatott hasával, s a portól félvak kirakatok hályogos üvegén ott tükröződött a kivert üvegű óra az oszlop tetejéről, mely úgy mutatta az időt a homályos tükörben, hogy nem mutatta, helyesebben a megdermedt időt mutatta, a valamikori fél ötöt.

Lenn a mélyben, az úttest vékony kérge alatt, érezhetőn és hallhatón dübörögtek időről időre a földalatti vasút szerelvényei, feldübörögtek, átdübörögtek és elhalt a hangjuk a mélyben, ezt a vasutat azonban nem lehetett megközelíteni, az épen maradt állomásokat elfalazták, az első napokban nem is értettem ezeket a vak lejáratokat a Friedrich utca kis szigetein, míg aztán Kühnertné készségesen fölvilágosított, hogy ez a vonal, itt, alattunk, mondta, valójában a nyugati városrészeket köti össze, nem hozzánk tartozik, így mondta, nem hozzánk, ám az új térképeken hiába is keresném, nem lelem, nem értettem; akkor hát figyeljek ide, ő majd elmagyarázza, mert ha mondjuk nyugaton laknék, ha én mondjuk egy nyugati lennék, akkor a Koch utcánál mondjuk beszállhatok, és a kocsik szépen áthaladnak velem, itt, éppen itt, alattunk van egy állomás, lelassítanak, de nem szabad megállniuk, egyszerűen átmennek a mi városrészünk alatt, és aztán ismét az úgynevezett nyugati szektorba érnek, ott pedig a Reinickendorfi utcánál kiszállhatok, és hogy most értem-e?

Mindenki a saját városát érti, egy idegen város utcáinak neve, meg hogy hol van nyugat és kelet, még a legfinomabb tájékozódási képességet és a legalaposabb topográfiai ismereteket feltételezve is merő absztrakció marad, a névből hiányzik a kép vagy a képből az élmény; annyit azonban értettem, mert ennek megértéséhez nem kellett föltétlenül itt születnem, hogy valami van itt az úttest alatt, ami nincs, helyesebben úgy kell tekintenünk, mintha nem lenne, s csupán a régi városról való emlékeinkben szabad élnie, holott a város egészének érveréséhez ma is hozzátartozik, tehát mégis létezik, de csupán az odaátiaknak, akik azonban nem szállhatnak ki az őrökkel őriztetett és befalazott állomásokon, már csak azért sem, mert egy szellemvasútnak nincsen állomása, és így ők legalább annyira nem léteznek nekünk, mint mi nekik.

Mondtam, majdnem mindent értek, csak éppen azt nem értem, miért kell akkor ezeken a nem létező, illetve létező állomásokon lassítania ennek a vasútnak, vagy minek kellenek az őrök, és egyáltalán, milyen őrök ezek, itteniek vagy odaátiak, s ha egyszer ezek az állomások már úgyis be vannak falazva, akkor mire vigyáznak és hogyan jutnak ki onnan, ha a szolgálati idejük letelt; valahogyan értem, mondtam, csak nem eléggé logikus ez nekem, vagy nem értem a logikáját.

Ha ezen a gúnyos hangon beszélek vele, akkor máskor nem fog válaszolni, mondta a bennszülött megbántott öntudatával, ami aztán engem is elhallgattatott.

És valamiként ilyen stílusa volt annak a lakásnak is a Chaussee utcai ház negyedik emeletén; amint belépett az ember a díszesen faragott sötét ajtó széles szárnyán a fogadóteremre emlékeztető előszobába, orrát ugyanennek a stílusnak az aromája csapta meg, az előszoba üres volt, elsötétedett parkettáján, melyet olyik helyen egyszerű deszkával pótoltak ki, minden lépés ropogott és könnyedén el lehetett képzelni itt egy keleti szőnyegek puhaságától tompított finom roppanást, amint a csillár gazdag fényében a tenyeres-talpas szobalány kisiet és az ajtón fényesen öltözött hölgyek és urak özönlenek be ide; zegzugos, hajópadlóval fedett folyosók kötötték össze a konyhát, a cselédek szobáit, a különböző kamrákat, benyílókat és mellékhelyiségeket az urak lakóterével, a teremszerű, egymásba nyíló öt szobával, ahonnan az előkelőn ívelt ablakok most e kedélytelen oromfalakra néztek; engem az egykori cselédszobában szállásoltak el.

A cselédszoba ablakából a szomszédos ház elfeketedett tűzfalára láttam, egészen közel volt, s ezért a szoba nappal is majdnem teljesen sötét, szállásom tehát igen szerénynek volt mondható, egy vaságy állt benne, egy óriási, minden eresztékében nyikorgó szekrény, a szokásos asztal, valami pecsétes terítővel, szék, a mintás falon pedig legalább húsz, gondosan bekeretezett oklevél, melyeket, ki tudja miért, éppen itt helyeztek el a háziak.

Ha nyugalmasan elheverve ágyamon, hosszan és elmerülten bámultam ki az ablakon, képzelegtem, a szemközti fal fekete térképének domborzatán követni lehetett a recsegve és ropogva égő tetőszerkezetről lecsapódó lángok hatalmas nyelveit, szinte érezni az akkori szelet, vagy a szélvészt, amit a tűz kavar, az iszonyú tűzvészt, mely így hagyott nyomot magáról a jövőnek, nekem; kicsúcsosodó, kormos foltokat a tűz nyaldosása a mégis épségben megmaradt falon.

Igyekeztem amolyan minden tekintetben ideiglenes hálóhelynek tekinteni ezt a szobácskát, a lehető legkevesebb időt eltölteni benne, és ha mégis úgy alakult, hogy nem volt semmiféle más elfoglaltságom, akkor levetkőztem, befeküdtem a teknőszerű ágyba, az egyik fülemet befogtam, a másik fülembe bedugtam kis zsebrádióm dugóját, ne kelljen a körülöttem élők zajongását hallani; négy kisgyerek élt a lakásban, a nagypapa és egy rokkant nagymama, egy csaknem minden éjszaka részegen érkező apa, és a négy gyermeke mellett meghatóan fiatalnak tetsző, színtelen arcú anya, kinek törékenysége, űzöttsége, melegen beszélő barna szeme, tevékenységi láza engem valamelyest mindig Theára emlékeztetett, vagy inkább fordítva, akárha régi szerepeiben Thea mondta volna el, hogy valójában ki lenne ő, ha egyszer el tudná beszélni magát.

Így aztán olyan műsorokat is meghallgattam, amelyeket egyáltalán nem akartam, illetve, többnyire nem figyeltem, kibámultam ezen az ablakon és még azt se mondhatnám, hogy valamire gondoltam volna, egyszerűen hagytam, testem feküdjön el ebben a talajtalan és otthontalan állapotban, ne legyenek saját emlékei.

És mintha lassan, fokozatosan, távolról, közeledve; férfi hangja lépett volna emlékeim ellen gondolkodó agyamba, mély hang volt, kellemesen lágy, nevetős vagy mosolygós, helyesebben szinte érezhető, szinte látható a rendíthetetlen derű, mely beszéd közben ismeretlen arcát uralja, s egy kis idő eltelte után azon kaptam magam, hogy figyelek, őt hallgatom, valójában nem azt hallom, amit beszél, hanem arra fülelek, miként beszél, ki lehet ő.

Egy ősöreg sanzonénekesnővel beszélgetett, csevegett vele, olyan könnyedén, hajlékonyan, mintha csak egy csésze kávé mellett üldögélnének és nem lenne előttük mikrofon, amiről az idős hölgy bizonyára teljesen meg is feledkezett, mert vihorászott, szájáról észvesztő sebességgel patakzott a szó, olykor egyenesen gőgicsélt, ami által megintcsak szinte láthatóvá lett felajzottan intim helyzetük, ugyanakkor nem volt felületes csevegés, régi hangfelvételekkel akasztották meg a beszélgetést, és a férfi ezeknek a felvételeknek a körülményeiről, arról a múlttá foszlott időről, mely beszélgetésük valóságos tárgya volt, arról a lüktető és elragadó, könnyelmű és kegyetlen világvárosról, melynek életét az öregasszony lányos kacagásai, turbékolásai vissza is idézték, mindent tudott, anélkül, hogy tudása tolakvóvá vált volna, sőt, olykor hümmögve, készségesen brummogva hagyta magát helyesbíteni avagy nyíltan beismerte tévedéseit, de hangjának fekvésével mégis fönntartotta annak lehetőségét, hogy tán az idős dámát téveszti meg emlékezete, ez viszont nem volt sértő, mert a puha fiúi szeretet és a tudós szorgalom egyszerűen átölelte és elcsábította az öregasszonyt; s mikorra a műsornak vége lett és megtudtam, hogy a következő héten a szokott időben ismét jelentkezik, mintha minden testi és szellemi igényemet kielégítette volna, a dugót kihúztam a fülemből, gyorsan elzártam a rádiót.

A következő héten, a szokott időben valóban jelentkezett, de legnagyobb csodálkozásomra ezennel nem beszélt, ebben a műsorban hírneves operaénekesek slágereket és sanzonokat adtak elő, valamennyi felvétel muzeális értékű és érdekességű, Lotte Lehmann, Saljapin, Richard Tauber énekelt, s ő csak a nevüket mondta be, semmi mást, ami a csalódottság ellenére is örömmel töltött el; szerény volt, s azt jelentette, csak akkor beszédes, ha beszéltet, izgultam, ne rontsa el, legyen következetes.

Következetes maradt, de többé nem hallottam, el is felejtettem, mert az egyik estén mentem ki a konyhába, talán egy pohár vizet akartam inni, a fiatalasszony éppen póréhagymát tisztított, napközben ő is munkába járt, s mintha egyszer azt mondta volna, hogy valamilyen eternitgyárban dolgozik, de tekintettel a négy gyerekre, mindig nappalos, s ezért a másnapi ebédet este főzi; leültem mellé egy székre, halkan beszélgettünk, ami úgy nézett ki, hogy én beszéltem, ő pedig minden szót habozva, kedvetlenül lökött ki a száján, vagdalta a hagymát, és még azt is megkockáztattam, hogy ameddig itt lakom a szobában, tán levehetném a falról azokat az okleveleket, ha megengedi.

A kés megállt a kezében, rám pillantott meleg barna szemével, s tekintete oly lágy és nyugodalmas maradt e rövid, néma pillanatra, hogy teljesen gyanútlanul néztem vissza rá, élveztem szépségét, csak az volt a furcsa és érthetetlen, ahogyan mindeközben fölhúzta vékony vállát, miként a macska, mikor doromboláshoz domborítja hátát, és kezét a késsel együtt beleengedte a vízzel teli tálba, akárha sírni kezdene vagy egész testében vonaglani, de lehunyt szemekkel, torka szakadtából, egészen sajátos, számomra akkor csaknem érthetetlenül komplikált, szinte irodalmiasan keresett nyelvi megoldásokat választva üvöltött bele még mindig gyanútlan arcomba, nekem üvöltötte ki azokat a sérelmeket, melyeket mások nevében okoztam neki, miszerint mit képzelhetnek ezek rólunk, hogy ezeknek aztán bármit lehetne már csinálni, mindent lehetne csinálni, toligálni, toligálni ezeknek a rohadt, mocskos idegeneknek, ezeknek a szaros kis vietnámiaknak meg a rohadt négereknek, hogy ő még a kommunista vasárnapján is dolgozzon miattuk, és ők pofátlanul, orcátlanul, de ez szemtelenség! még idejönnek és takarítsa utánuk a koszos szarjukat, és lehetséges lenne, hogy őt még a lakásában se hagynák nyugodni, a saját lakásában se lehetne egy pillanat nyugalma és mindenbe belenyalnak és a lábosait összebüdösítik, mit képzelhetnek ezek, kik ők és mi vagyunk mi nekik, és neki abból elég, hogy nem tudja, honnan a francból szalasztották ezeket ide, mit érdekli, nem érdekli, mi köze hozzá, de még azt se tudják ezek, ha az ember a klozetba beleszarik, akkor azért van ott az a rohadt kefe, hogy kikeféljék a rohadt mocskos idegen seggük szarját vele.

Amint a vietnámiakat és a négereket illető szavak elhangzottak, én fölálltam, s valamiként nyugtatón, mert tényleg segíteni szerettem volna neki, a kezemmel szerettem volna lefogni reszkető vállát, ám az érintés puszta lehetőségétől a tiltakozásnak olyan görcse állt reszkető testébe, hogy az üvöltés elkezdett fölfelé csúszni, sikoltozásba, és olyan energiával markolt a vízen úszkáló, fölszeletelt zöldség között a kése után, hogy jobbnak láttam a kezem gyorsan visszarántani, és teljesen elveszítve nyelvi lélekjelenlétem, a szavak ugyanis saját anyanyelvemen akartak kicsúszni és szinte a nyelvemmel kapkodtam utánuk, dadogtam, nem kell fölizgatnia magát, ha lehetséges, akkor azonnal elköltözöm, a halk szó azonban olaj volt a tűzre, fejhangon rikácsolt tovább, én mentem ki a konyhából, ő jött utánam a késsel, és az utolsó szavakat már a hatalmasan üres előszoba sötétjében sikoltozta el.

A taps hullámaiban tocsogó karmester elfoglalta helyét, jobbra nézett, balra nézett, felgörbítette hátát, és mintha úszni készülne, emelte meg karjait a kottapultok fényében, csend lett a színházban, melegen várakozó csönd; hidegen hajnalodott a színpadon.

Odasúgtam a franciának, egészen a füléhez hajolva, láthatja, börtönben vagyunk; arca azonban nem mozdult el a puha homályban.

Majd meglepettsége lélegzetnyi szünete után a taps alázúduló hullámát mintha a nyitány első négy taktusának dallamtalan dübörgése verné vissza belénk, és szétmorzsolna minden hivalkodón színháziast, elsöpörne, elnémítana, elvakítana; a megnyíló, meghasadó föld dübörgésének négy röviden szaggató, repesztő taktusa nevetségessé és kisszerűvé tenné életünk együgyű törekvéseit, hogy a megkoronázott csönd után e megnyílt szakadék mélységének iszonyú látványától bennszakadt lélegzet egy klarinét száján fújhassa ki magából a vágyakozás fölfelé törekvő dallamát, de ez már onnan, lentről, a mélyből, finoman, szerelmesen, kegyelemre áhítozón, gyöngéd fagottok és könyörgő oboák száján, szabadulni vágyón, még akkor is fölfelé, ha e szakadék sziklás fala haragos dübörgésként veti vissza a sóhajt, mely maga is duzzad, erősödik, már folyamként hömpölyög, eláraszt, kitölti az ellenkező sors réseit, repedéseit, egész szakadékát, ám hiába viharzik és dühöng, hiába zúdít magával sziklaélt, kavicsot, kövecskét, ha egyszer nem feledheti, ereje végül is pataknyi ahhoz az erőhöz képest, mely áradni engedi, mely uralja, amelyen győzni nem tud, nem lehet, mígnem valahonnan, fölülről, távolról, kívülről, föl nem hangzik az ismerős, a várva várt, a nem remélt és nem is remélhető kürtszó, a győzedelmes megváltás, a pofonegyszerű, a röhejesen szimbolikus szabadító; a szabadság hangja, melyben a test, miként nyűgös ruhái a szerelemben, a csupasz lélekig levethető.

Mire vége lett a nyitánynak és végre meg mertem moccanni, mert addig illetéktelen és sértő lett volna, most azonban szinte egyszerre dőltünk hátra a franciával, ő boldogan rám vigyorgott, mintegy kölcsönösen helyeseltük a történteket, és e közös helyesléssel békét is kötöttünk, a bástyafal résein bevetült egy vékonyka fénysugár, a reggel, vékony csíknyi színpadi napocska a börtön udvarán.

Azon a vasárnap délelőttön nem beszéltünk aztán egymáshoz többé, Melchior is szégyellte a saját vigyorát, a kegyetlenséget és kegyetlenkedést; néhány szót váltottunk később, míg ebédhez terítettünk, de hallgatagon, egymás tekintetetét kerülve ettünk.

És még be se fejezhettük az étkezést, tányérján volt még egy falatnyi karfiol, valamennyi a krumplipüréből, egy darabka hús, mikor megszólalt a telefon, bosszúsan mordulva engedte vissza tányérjára kését és villáját, ám mozdulatának gyorsaságába, amint kelletlenséget tettetve hátranyúlt a kagylóért, annyi kíváncsi öröm vegyült, amennyi éppen láthatóvá tette, hogy mordulását és kelletlenségét inkább nekem szánja, előre bocsánatot kér tőlem vele.

Másfelől azonban nem szerette, ha közös étkezéseinket megzavarták, mert ilyenkor elsősorban nem a szükséges táplálékot vettük magunkhoz, hanem egy olyan szertartást bonyolítottunk le, amely jelentőségteljessé tette a közösen eltöltött időt, méltóságot adott kapcsolatunknak.

Nem kérdeztem se tőle, se magamtól, miként étkezett, ha nem voltam jelen, s gondolom, a különbség nem lehetett túlzottan lényeges; ha egyedül volt, minden valószínűség szerint legalább ilyen gondosan megterített magának, legfeljebb nem hangsúlyozta, nem tüntetett vele, és erre azokból a hétvégi látogatásokból következtetek, melyeket az édesanyjánál tettünk a szülővárosában, ahol is a régi ebédlő bútorai között szinte minden mozdulatból, a terítékek csinos elrendezéséből és az ételek föltálalásának módjából érzékelni lehetett azt a több száz évre visszanéző, takarékos, a falatoknak jelentőséget adó, legbensőbb természetté vált protestáns étkezési hagyományt, amit ő nem csupán átvett, hanem a jelenlétemben a választékosságával provokatív módon el is túlzott; azon a vasárnapon azonban, miközben némán ettünk, és ezért először figyelhettem meg úgy a mozdulatait, rágásának és nyelésének ritmusát, mintha kulcslyukon lesném, mert olyannyira igyekeztünk akkor visszavonulni magunkba, elszigetelni, jelenlétünkkel nem zavarni a másikat, hogy mindez utalás volt a teljes magányra, és ezáltal teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy körülményes, rendszeres, minden étkezésre és tulajdonképpen minden úgynevezetten köznapi cselekvésre kiterjedő túlzó ünnepélyessége nem annyira valamilyen számomra addig megfejthetetlen eredetű és bizonyos fokig félreértett finomkodás jele, hanem éppen e túlzással szól nekem, helyesebben nekünk, az időt, a közösen eltöltött időt méri meg vele, számol és áldoz, minden mozdulatával egy jól belátható és napra, órára kiszámítható vég szemszögéből méri visszafelé az időt, s azért igyekszik minél esztétikusabbá, hangsúlyosabbá és ünnepibbé celebrálni a kitelő pillanatot, hogy aztán majd túl a végnek ezen az állomásán is emlékezetes maradjon, visszaidézhető, fogható, használható emlék váljék belőle.

Szép óezüst tartóban gyertya égett az asztalon, és nem csupán ünnepélyessége és szépsége miatt, hanem azért is, hogy az étkezés utáni dohányzáshoz ne kerülhessen a fehér damasztra a gyufa vagy öngyújtó, ne piszkítsa, ne zavarja valamely evilági, köznapi elem az idegen és utált világot kizárni vágyó mesterséges makulátlanságot; virág állt az asztalon, monogramos ezüstgyűrűből bontottuk ki damasztszalvétánkat, és ugyanígy nem kerülhetett az asztalra holmi közönséges borosüveg se, a bort, ami persze nem föltétlenül használt a bornak, előzőleg áttöltötte egy díszesen megmunkált kristálypalackba, ugyanakkor étkezésünkben mégsem volt soha semmi olyan jellegű feszesség vagy feszélyezettség, ami e kényszeres elrendezettségnek szinte természetes következménye lehetett volna, már csak azért se, mert élvezettel, majdhogynem mohón, minden falatot gondosan összerágva, óriási mennyiségeket falt be, s ha netán valamit a tányéromon hagytam, maga elé vette, az utolsó morzsáig megette, a bort pedig, anélkül, hogy berúgott vagy becsípett volna tőle, valósággal nyakalta a karcsú pohárból.

Pierre beszélt, s miután lenyeltem az utolsó falatokat, mintegy ürügyet keresve ahhoz, hogy kimehessek a szobából, ne zavarjam őket, elkezdtem összeszedni az edényeket; franciául beszéltek, amitől Melchior, függetlenül Pierrre személyétől is, különös módon megváltozott, felvillanyozódott, nem tagadom féltékeny elfogultságomat, de ilyenkor mégis olyannak láttam, mintha kifordulna önmagából, igyekvővé vált, az idegen természetesség elnyerése érdekében föladta vonzó természetességét, amolyan eminens tanuló lett, egy stréber, aki a jutalom reményében egy egész oktávnyival magasabb fekvésbe csúsztatja a hangját, és a hangzók helyes és szabályos megformázásának érdekében, bár röhög az egész osztály, még a nyakát is másként tartja, kissé fölfeszítette, másként tartotta az ajkát, előretolta, csücsörítette, s a szavakat nem kiejtette, hanem lökte, gyúrta, mindezt pedig nem csupán az idegen nyelven való minél tökéletesebb megszólalás becsvágyától hajtva, hanem mintha egy másik ént, egy olyan másik, benne élő, feltételezett személyt keresne önmagában, akit a helyesen formázott hangzókban és a tökéletesen intonált mondatívekben lenne lehetséges megtalálnia; miközben beszélt, s én nem csak szégyenkeztem egy kicsit miatta, hanem fölismertem benne a saját igyekvésemet, kényelmesen hátradőlt, amiből láttam, hosszabb beszélgetésre rendezkedett be a székén, intett nekem, a tányérját ne vigyem el, és a poharát is hagyjam ott.

A konyhában elrendeztem a szennyes edényeket a mosogató melletti asztalon, de nem mosogattam el, annyi nagyvonalúság és engedékenység mégse volt bennem, hogy teljesen magukra hagyjam őket; mehettem volna a hálószobába is, mikor mégis visszamentem, ők természetesen még mindig csevegtek, helyesebben most csak Pierre beszélt, hosszan, Melchior a kagylóba mosolyogva hallgatott, és szórakozottan csipegette tányérjáról az étel maradékát, nyalta az ujjait.

Ablakot nyitottam, kikönyököltem, azt a néhány szót se értsem, amit értettem, és mégis jelen legyek.

Ebben a játékban, a személyiség megosztásának és egy másféle, egy idegen azonosságba való átemelésének e törekvő nyelvi játékában volt egy finom árnyalat, ami nekem szólt, és délelőtti beszélgetésünk után ezt a finom árnyalatot másként fogta fel már a fülem.

Ugyanis minél teljesebben és tökéletesebben sikerült megtalálnia az idegen nyelv dallamát, minél teljesebben sikerült levetnie anyanyelvének arcába, ajkába, torkába, testének tartásába évődött hangsúlyait, annál mélyebb lett a szakadék, mely elválasztotta attól, hogy az idegen nyelven is az anyja nyelvével beszéljen; ez így természetes, hiszen az ember a saját nyelvén egyáltalán nem tökéletes mondatokban és közel sem példaszerű hangsúlyokkal beszél, hanem inkább valami erős belső célnak és személyes egyensúlyérzékének engedelmeskedve hablatyol, miközben a cinkos és határtalan, ugyanakkor áthághatatlan és kikezdhetetlen nyelvi egyezmények tökélye, a nyelvi közösség magában való tökéletessége nyilvánul meg, ha ugyanis az ember a saját anyanyelvén beszél, akkor egyetlen ügyetlen mondatában is a legteljesebb kötetlenség és a legszigorúbb kötöttség két szélső pólusa záródik össze, a közösen vállalt rabságban a szabadság, s ilyen értelemben nincsen is téves vagy hamis hangsúly, egyszerűen nem lehetséges nyelvi hiba, mert minden tévedés, hiba, téves vagy hamis hangsúly egyben utalás valamely tévedésre, hamisságra, valami valódira; ő viszont minél tökéletlenebb és természetellenesebb lett ebben a különös, színtelen és szagtalan, mimikus tökéletességben, annál teljesebben játszotta el, hogy én, aki őt csupán az anyanyelvén ismerem, anyanyelvének tartásával és gesztusaival, tulajdonképpen egyáltalán nem ismerem, ő ugyanis nem azonos önmagával, mert lám, bármely pillanatban képes erre az átváltozásra, ne bízzam hát rá magam arra a személyre, akit ismerni vélek, ő két személy és két nyelve van, kettője közül kénye és kedve szerint választhatja, amelyiket akarja, érzelmeit hiába is próbálom megkötözni hát, hiába zsarolom őt magammal és főleg hiába zsarolom Theával, lelkének egyik fele mindig is szabad lesz, következésképpen nem zsarolható, oda én nem tehetem be a lábam, ott egy előlem elzárt, titkos világ kezdődik, be se láthatok, hiába is féltékenykedem, mert ha nem ezt a franciát szereti, akkor szeretnie kell azt a franciát magában, aki a valóságos apja volt, a lelke az ő nyelvén tud és akar beszélni, s én ugyan a történelem távoli bonyodalmaként fogtam föl eddig az ő történetét, hiába is mesélte el nekem, ostoba vagyok, nem értettem belőle semmit, nem értem, hogy ez a végletes lelki és fizikai megosztottság az ő igazi története, németek által kivégzett francia apjának javára kellett döntenie, lelkének a teste ellen és testének az anyanyelve ellen, és nem csak azért, mert az volt a valóságos apa, kit érdekelhet egy ismeretlen ember spermája! hanem a történet igazsága miatt nem dönthetett másként, ki kellett vetnie magából a német apát, akit szintén nem ismerhetett, akit szeretett, akinek az arcát óraszámra nézegette hiába a képeken, akinek viseli a nevét, aki valahol egy hómezőn vagy egy lövészárokban megfagyott.

S ha addig a feszültség is kellemes volt kettőnk között, ettől az elnyúló és több értelemben kirekesztő telefonbeszélgetéstől kellemetlenné vált; néhány percig még süttettem magam a bágyadtan télies, délutáni napsugárral: délelőtt óta lassan elvándorolt, mostanra már csak egy keskeny csíknyit hagyott Melchior egyik szemén, a haján és a feje fölött a szoba falán, aztán visszavonultam a hallba, a párna alól kivettem a plédet, lefeküdtem a díványra, befordultam a fal felé, és mint aki végre elfogadható vigaszra lel, jó melegen beburkolództam a puha takaróba.

Talán igaza volt, történetét éppúgy nem vettem egészen komolyan, a németség ellen érzett olthatatlan gyűlöletét egészen más okokból származó öngyűlöletnek tekintettem, mint ahogy ő is elzárta magát az én szívszaggató élettörténetem elől; olykor igazi könnyekkel megkönnyezett, de végül is egyszer igen hidegen megjegyezte, nem lát benne semmi mást, mint a két szuperhatalom vonzáskörébe keveredett anarchisztikus, kommunisztikus és szocialisztikus európai tömegmozgalmak végleges szétroppanásának személyes, s ilyen értelemben természetesen megható következményét; mindketten ugyanannak a szétroppanásnak szerencsétlen termékei vagyunk, mondta, két sajátos mutáció, és nevetett.

Én kicsit sértetten utaltam a magyar történelem speciális vonatkozásaira, sértetten, hiszen senki nem szereti, ha létének történetét egy betegség vagy akár egy európai méretű elfajulás szimptómájának, változatának tekintik, ám hiába is érveltem bármivel, kitartott meggyőződése mellett, egy nagyívű politológiai eszmefuttatás keretében fejtette ki, miszerint éppen az ötvenhatos magyar felkelés, felkelést mondott, nem forradalmat, az első és leglényegesebb tünet, akár fordulópontnak is nevezhető Európa újkori történetében, amennyiben mindenféle hagyományos szellemű törekvés szétroppanását, felszámolódását és gyakorlati megszűnését jelzi; a magyarok akkor nagyon hősiesen, de legalább oly ostobán egy olyan hagyományos európai elvre apelláltak, amely abban a pillanatban, kiderült, gyakorlatilag már nem is létezett, egy hangzat maradt belőle, no és néhány magyar hulla.

Több ezer halott és kivégzett ember, jegyeztem meg szemrehányón, közöttük a barátom.

Ezek az elvek, folytatta, mintha nem is hallaná megjegyzésemet, a második világháború befejezésének pillanatától kezdve nem voltak többé működőképesek, csakhogy Európa az önvédelemre való képtelenség szégyenében és a győzelem mámorában nem vette észre, hogy az Elbánál a két nagyhatalom katonái immár valódi világhatalomként ölelkeztek össze Hitler elégett teteme fölött.

Lehet a törekvés bármilyen, törekvés a nemzeti önrendelkezésre vagy a szociális egyenlőségre, a két világhatalom szempontjából egyre megy, mondta, hiszen a maguk képére átalakított érdekszféráikban mindketten arra törekszenek, hogy az önálló fejlődést lehetetlenné tegyék.

Ami az egyik oldalon azt jelenti, hogy a fejlődést visszavessék egy demokrácia előtti szintre, a kilátástalanság hamvába fojtsanak minden demokratikus vagy nemzeti önállósodásra irányuló törekvést, amihez, figyeljem meg, a másik, a szabadság és az önrendelkezés elvét valló szuperhatalom a legkészségesebb áldását adja; az a másik oldalon azt jelenti, hogy a polgári emancipáció mozgalmából szétsugárzó és szétburjánzó gyakorlatias szándékokat ne engedjék a saját természetük szerint élni és kibomlani, a jogegyenlőség és a szociális igazságosság elvéből származó ésszerű, természetük szerint radikális törekvéseket a konzervativizmus kordájába szorítsák, amihez viszont megint a másik, a szociális egyenlőség elveit hangoztató szuperhatalom adja készséges áldását, egyrészt mert maga is konzervatív, másrészt bármiféle egyenlőségi eszmére támaszkodó szociális átalakulás által megtámadva érezné saját hierarchikus gyakorlatát.

Így, így, mondta, mintegy mulatva saját felbuzgó politikai bölcselkedésén; én viszont kihasználva töprengő, öngúnyból erőt nyerő tétovázásának pillanatnyi szünetét, azon kétségemnek adtam kifejezést, hogy vajon a két nagyhatalom akár szándékaiban, akár gyakorlatában, ily durva módon azonosítható lehetne-e.

És ne gondoljam, folytatta közbevetésemmel mit sem törődve, hogy mikor mentünk föl ott a lépcsőn, nem hallotta a vitánkat, Theára figyelt, de azért hallotta és úgy érzi, hogy ebben a mi kis szópárbajunkban élesebben érzékelhető volt a hagyományos európai törekvések tökéletes szétroppanása, mint az úgynevezett nagypolitikában, ahol a diplomácia óvatos vagy a szónoklatok nyers nyelvészkedése minden valódi ellentétet igyekszik eltompítani, illetve a lehetetlenségig kiélesíteni; egyszerűen nevetségesek voltunk, nekünk nem is kell a fal, mint a megveszett kutyák ugattunk át egymásnak, már csak nem is sejtve, nem is kérdezve, nem is keresve, mi lehet a fal túlsó oldalán, teljesen megfeledkezve arról, hogy hiszen azért emelték ezt a falat, hogy egymásra ugassunk.

Legalább háromszor búcsúztak el, mindig újra kezdték, annyira belebonyolódtak egymásba, hogy nem tudták abbahagyni, legalább negyven percig beszéltek, és nemcsak éreztem, de értettem is, hogy Melchior az idegen nyelv védelmébe vonulva rólam is beszél, pletykál, avagy a kettőjük között zajló háborúban a saját érdekei szerint használ; úgy fecsegtek, vitáztak, cseverésztek, veszekedtek és locsogtak, mint a vénasszonyok, én pedig némán dühöngve gubództam be a takarómba, és utálatosan éneklő hangjának hullámain igyekeztem átcsempészni magam a felületes szendergésbe, távolodjék el minden, s ha már egyedül vagyok, akkor egyedül lehessek.

Mert bármennyire meggyőzőnek tetszett is bármely eszmefuttatása, és annál is meggyőzőbbnek, mivel ellentétben velem, bármilyen kényes területet érintettek elemzései, soha nem jött igazán tűzbe, nem heveskedett és nem fortyogott, nem robbant fel, akárha nem lennének indulatai, viszont annál több hűvös, száraz, önnön tárgyához ragaszkodó ironikus felhangjaival e ragaszkodást hangsúlyozó analitikus készsége; s ennek ellenére csaknem mindig bizalmatlan maradtam mutatós elméletei iránt, az volt a benyomásom, egy olyan ember beszél így, aki élete minden lényeges pontján kitér és folyamatosan kitért önmaga elől, és csupán e kitérőket elemzi aztán ilyen hézagtalanul logikus racionalizmussal; élő, véresen ésszerűtlen érzelmi gócokat rejt el vele.

A magam alkatának megfelelően nem annyira arra figyeltem hát, amit mondott, hanem inkább a sokkal árulkodóbb stilisztikai elemekre, e furcsa érzelmi görcsöt, ezt az önnönmagától hűvösséggel vagy iróniával elidegenítő tudatos manőverezést igyekeztem magamba inni, és így valamiként megélve megérteni, minduntalan egy olyan pont fölfedésének irányába törekedve, ahol éppen kitér, hogy aztán e fölöttébb iszamos talajon megvetve a lábamat, lényének, gesztusainak rendszere legyen fölfejthető, ahol végre megfoghatóvá válik; de mintha árnyak között mozognék, minden gesztusa utalás maradt, hangsúlyos utalás, a külleme, a mosolya, a hangja, a környezete, utalás volt Thea, akit kívánt és mégse akart, Pierre-Max, akit nem akart és mégse tudott elszakadni tőle, nem beszélve arról, hogy utalás voltam én magam.

Egy idegen városban különös, s a bennszülöttek számára teljesen értelmetlen, követhetetlen és hajmeresztő összefüggéseket teremt az ember szeme, orra, nyelve, füle, összefüggéseket az utcák elrendezettsége vagy éppen rendezetlensége, a homlokzatok képe, a lakások bensejének hangulata és a benne élők viselkedésmódja, alkata, öltözködése, akcióik és reakcióik gyorsasága avagy lassúsága között, mert egy idegen városban, ahol a megszokás meghittsége nem segít, az úgynevezett külső és belső természet nem olyan élesen elválasztható, mint ahogyan a saját városunkban megszoktuk a külsőnek gondolt kényszereinket a bensőnek hitt szándékainkról leválasztani, egy idegen városban sűrű, egyenletes derengésben folyik össze lényeges és lényegtelen, íródik egymásba homlokzat és arc, hangerő és arckifejezés, villan össze lépcsőház és mozdulat, szín, illat, fény és csók, evés, ölelkezés, semminek nem tudhatjuk pontosan az eredetét és a történetét, viszont annál erősebb a hatás; a hiányzó ismeret és a hiányzó tudás megmarad és visszavet a szenvtelen gyermeki szemlélődés és a felfedezési kedv édeni állapotába, kéjes felelőtlenség ez! a század embere tán ezért is kedveli olyannyira az útonlevés állapotát, ezért a meghitten ismerős állapotért hajszolódik magányosan, párosan vagy csordába terelődve a világ idegen nagyvárosaiban, hiszen szinte egyetlen egyezményesen elfogadott állapota ez sokféle súlyos felelőssége és nyűgös elfoglaltsága közepette, melyben minden különösebb veszély nélkül átlépheti ama tömör falat, amivel öntudatlan gyermekkorának eseményeit oly hézagtalanul elszigeteli öntudatosnak hitt felnőttkorának élményeitől, s mily végtelen boldogság! végre az orrára, ízlésére, fülére és szemére, elemi és megtéveszthetetlen érzékszerveire bízhatni magát.

Hiába volt hát bármely meggyőző eszmefuttatása, hiába minden önkínzó és gyűlölködő, tehát az öngyűlölet látszatát kerülő elmélete, miszerint ő nem is lenne német, miszerint ő egy hazug ember lenne, aki hazugságait élvezi, miszerint ez lenne az egyetlen igazság, amit itt ki tudhat csikarni magából, és ezért kéne innen elmennie; hiába, ha én az ő lakásában a stílusnak ugyanazt a sajátos aromáját éreztem, mint példának okáért a háborús pusztulás után némiképpen átépített operaházban, ennek az épületnek a külleme és belső tere viszont érzékeimben nemhogy nem állt távol a Chaussee utcai proletárlakásban szerzett élményeim hangulatától, hanem mint ahogyan az minden város minden jelentősebb középületének célja is, egyenesen reprezentálta, az építőművészet elvont síkjára emelte a köznapok tapasztalatát.

Ezt vagy azt tudtam ugyan a városnak a múltjáról, persze nem többet, mint amennyit az ember néhány léha kellemet ígérő útikalauzból tudhat, színházi érdeklődésemnek megfelelően ismertem például az operaház építtetésének és különböző átépítéseinek körülményeit, tudtam, hogy Frigyes herceg, akit később Nagy Frigyesként ismert meg a történelmi léptékekben gondolkodó világ, már trónörökösként olyan beható és körültekintő buzgalommal foglalatoskodott kedves udvari építésze, von Knobelsdorff társaságában leendő székvárosa beépítési és kiépítési terveivel, hogy mikor aztán apja, a katonakirályként emlegetett Frigyes Vilmos halála után elfoglalta trónját, már semmi nem akadályozhatta meg, hogy a szükséges rontással, dúlással és pusztítással elkezdje nagyszabású építkezéseit; mindazokat a szerény, minden különösebb építőművészi igény nélkül fölhúzott, különböző szélességű és magasságú polgárházakat, melyek a túlontúl józan és halálosan gyűlölt atya kormányzása idején épültek az Unter den Lindenen, a legkíméletlenebb jogi önkénytől se riadva vissza, egyszerűen leradírozták a föld színéről, hogy a velencei palazzók mintájára tervezett, egységesen ötszintes, pompázatos, bár környezetükre némi hideg idegenkedéssel letekintő homlokzatokat emeljenek; ám végül is ezeknek az adatoknak a tudása nem szolgált másra, mint hogy a fejemben minél szabadabban és felelőtlenebbül alakulhassanak a számára csaknem követhetetlen összefüggések.

Tudtam, hogy az udvari reprezentációt szolgáló nyilvános épületek közül, melyeket az Unter den Lindenre szántak, legelébb éppen az operaházat kezdték el építeni, s miként von Knobelsdorff valamennyi építményének, Palladio és Scamozzi formatanának elveit követve, ennek is finoman megmunkált, klasszicista stílusú palotának kellett lennie, melynek szárazon geometrikus, simán nagyvonalú, hűvös szimmetriával tagolt külső burkában aztán kirobbanhatott építő és építtető minden valóságos igénye: a belső tér buja, aszimmetrikus díszítésektől tobzódó, fehér, arany, bíbor rokokójában; a leendő épület helyéül pedig azt az óriási, üressé pusztított térséget választották, mely az erődítési építmények és a mai napig Festungsgrabennek nevezett utcácska, vagyis a régi várárok között terült el.

Mintha valaki óvatlanul kinyitna egy ridegen sarkos, csukaszürkére mázolt katonaládát, és benne aranyló, drágakövekkel és táncoló figurácskákkal díszített, csinos dallamokat fuvolázó zenélő dobozt találna jáspis talapzaton.

Szobájának fehér padlóján a süppedékenyen vastag, mélyvörös szőnyeg, a fehérre lakkozott bútorok, az ablak frontját a padlótól a mennyezetig beborító, nehézvörös, arany liliomok mintáival átszőtt, gazdagon ráncolt selyemfüggöny, a fehéren tapétázott sima falak, a barokk tükör, a karcsú gyertyatartók és a kicsi lángok minden légvonattól kilendülő, füstcsíkokat csavaró, ódonan sárgás fényei az én szememben a külsőnek és a belsőnek ugyanazon szemkápráztató idegenségét jelentették; a külsőtől, a jelenlévőtől, a valóságostól való arisztokratikus eltávolodásnak ugyanazon komoly, kényszeredett vagy legalábbis minden könnyedséget nélkülöző igénye fogalmazódott meg a kövek és a tárgyak nyelvén e századvégről ittragadt, hulló vakolatú, a háborús telitalálatok még mindig frissnek ható tapaszaitól és a géppisztolysorozatok befoltozatlan, mély sebeitől tarkított polgári háztömb cselédeknek és proletároknak épített hátsó udvari traktátusában, fönn, az ötödik emelet lakásdobozában, mint ama történelmileg nevezetes énekpalotában, mely a város kultúráját reprezentálta.

Valamilyen oknál fogva nagyon siettek, a gyűlölt régitől való elszigetelődést nagyon gyorsan meg akarták teremteni, mert alig két évvel a munkálatok megkezdése után már állt a maga korában szenzációs épület; nem csupán operai előadások, hanem mindenféle társasági összejövetelek és ünnepségek céljaira is szolgált, s ezért aztán Knobelsdorff a földszinten, ahol most a pénztárcsarnok és a foyer található, helyezte el a konyhákat és az éléskamrákat, a cselédszállásokat és mellékhelyiségeket, s efölött három hatalmas termet épített egymás mögé, olyaténképpen, hogy a színházi termek a megfelelő technikai berendezések, süllyesztők és emelők segítségével egyetlen óriási bálteremmé voltak alakíthatók, nem véletlenül járt csodájára az akkori világ! és ez a hármas osztás, a számos alakítás és átépítés ellenére, a mai napig megmaradt.

Mikor aztán hazugságairól szóló hűvös vallomását megakasztva, nagyon óvatosan, ne sértsem, megkíséreltem megosztani vele a megfigyeléseimet és elmondtam, hogy én nem csak nem érzek semmiféle hazugságot abban, ahogyan a lakását berendezte, hanem ellenkezőleg, az ésszerűen polgárinak, a csupasz igények kielégítésére szorítkozó proletárinak és az arisztokratikusan idegennek egy olyan sterilizált kereszteződését látja benne a szemem, melyben a múlt minden jele és eleme jelen van, csak éppen nem a maga eredeti helyén, de az élő és élettelen nyomoknak ez a sajátosan kereszteződő, félrecsúszott rendszere az egész városban megfigyelhető; bizalmatlanul összevont szemekkel hallgatott, s bár éreztem, olyan területre tévedek, ahová nem tud és nem is akar követni, mondtam, az összhatást se intimnek, se vonzónak nem érzem, viszont nagyon igaznak és főleg nagyon is németnek, és annak ellenére, hogy az odaátit nem ismerhetem, még azt is megkockáztatnám, hogy mindez speciálisan itteni karakterű, tehát nem annyira az agyam, mint inkább az orrom és a szemem tiltakozik saját nációját illető eszmefuttatásai és öngyűlöletről árulkodó kijelentései ellen.

Elegendő, modtam, ha jobban szemügyre veszi ezt a házat, ahol a legutóbbi, a teljes újjáépítés eltüntette az isteneket és az angyalkákat, kiverte a páholyok válaszfalait, és nagyon takarékosan bánva arannyal és ornamentikával, akárha sterilizálta volna a belső tér múltját, néhány stiláris emlékeztetőt, amolyan rokokó emblémákat hagyott az erkélysorok mellvédjein és fönn a kupolában, ami olyan, mintha a belső tér egykori forró bujaságát a színház külső burkának hűvös egyszerűségéhez hűtötték volna vissza, ez pedig igen következetes építőművészi ötlet, elpusztítva is megőrzi a múltat, a rideg és csúnya szabályosságot őrzi meg belőle, és így a legtökéletesebben megfelel a tágasabb környezet csupán a legcsupaszabb emberi igényeket kielégítő általános hangulatának, és itt különben is minden, mintha valami titkos ragálytól kellene tartani, mondtam, valamilyen fertőtlenítőszer szagától bűzlik.

A múlttól való félelemnek, a megőrzésnek és az eltávolításnak ezeket a stiláris csúszásait látom a lakásokban is, és ilyen értelemben nem gondolom, hogy bármitől el tudhatná szigetelni magát, sőt, ismétli és akaratlanul utánozza, mert ahogyan ő ebbe a hátsó udvari proletárlakásba becipelte őseinek nagypolgári bútorait, a maradékot, és ezzel különcködik, az nem sokban különbözik attól az idegenségtől, ahogyan a Chaussee utcai nagypolgári reprezentációra méretezett lakásban az a proletárcsalád él.

Nem nagyon értette, mire gondolhatok, s amint ültünk egymással szemben a gyertyák szép fényében, láttam az arcán a finom küzdelmet, amivel igyekszik túltenni magát sértettségén.

Ha ilyen jártas vagyok a német építészet történetében, mondta, és egyáltalán, a német néplélek történetében, akkor bizonyára tudom, mit jegyzett be naplójába Voltaire, miután Nagy Frigyessel találkozott.

Jól sejtette, hogy nem tudom.

Ültében kissé előredőlt, tenyerét a fölény gyöngédségével helyezte a térdemre, és miközben beszélt, a gúny és az öngúny élvezetével nézett a szemembe, kicsi, fensőbbséges mosollyal.

Öt láb és két col magas, mondta a pedagógus sokat sejtető hangsúlyaival játszadozva, arányos, ám közel sem tökéletes testalkatú, mesterkélten merev tartása következtében valamiként gyámoltalan, az arca azonban kellemes és szellemmel teli, előzékeny és barátságos, hangjának fekvésében még akkor is van valami föltétlenül vonzó, ha éppen szitkozódik, ami oly gyakori nála, miként egy közönséges kocsisnál, mondta, szép, világosbarna haját copfban hordja, mindig maga fésülködik és egészen rendesen meg tudja csinálni, púderozkodáshoz viszont soha nem hálósipkában, éji ingben és papucsban ül a tükre elé, hanem egy ócska és meglehetősen szutykos selyemkabátban, valamiként nem kedveli a szokásos ruhákat, évszámra gyalogezredének dísztelen egyenruhájában mászkál, cipőben soha nem látni őt, mert örökösen csizmát visel, és a kalapját sem szereti a hóna alatt tartani, mint illenék, egész viselkedésében, küllemének részleteiben, minden bája ellenére is van hát valami kényszeredett, franciául például jobban beszél, mint németül, és csupán azokkal vált szót az anyanyelvén, akikről bizton tudja, hogy nem beszélnek franciául, mivel a sajátját a barbárság nyelvének tekinti.

Még beszéd közben, mindkét térdemet megragadta, foteljában teljesen előredőlt, s befejezve, amolyan megbocsátó csókokat cuppantott arcom mindkét felére, amit inkább az oktatás újabb állomásának szánt; merev maradtam, most rajtam volt a sor, hogy bizalmatlan és némiképpen sértett legyek, kissé bosszantott, de legalább annyira mulattam is magamban azon, hogy nincsen olyan elméleti hajtűkanyar, nem lehetséges olyan elméleti fegyver, amivel rögeszméinek nyergéből ki tudhatnám fordítani.

Még jobban megerősödött bennem a meggyőződés, hogy nem holmi elméletekkel támadva, hanem az érzéki gyakorlat egyszerűbb nyelvén kell bekerítenem ahhoz, hogy bármilyen eredményt elérjek, s hogy milyen balga eredményre törtem, milyen ügyetlenül, tévesen és ostobán, arról majd később kell szólnom.

Homlokát csaknem a homlokomhoz érintgetve bólogatott, de egyetlen pillanatra sem engedte el a tekintetem.

Lám, mondta, lám, lám, ismételte kellemetlenkedve, szegény jó Fridericus, neki is bizonyára jó oka volt így vélekedni, barbárságról beszélni, mondta, az atya építményeit lerontani, minden bizonnyal jó oka volt a kényszeredetten gyámoltalan testtartásra is, és hogy ismerem-e Katte hadnagy történetét, kérdezte.

Mondtam, nem ismerem.

Akkor remélve, hogy igen jelentős haladást érhetek el a germanológiában, mesélni fog.

Olykor az volt a benyomásom, hogy valamiféle kísérletet folytatunk egymással, csakhogy nem tudjuk pontosan, kísérletünknek mi a tárgya.

Egymással szemben álltak a foteljeink, kényelmesen hátradőlt, s mint azt máskor is tettük, két lábfejét az ölembe helyezte, és miközben beszélt, én nyomogattam, gyúrtam, masszíroztam, ami a testi érintkezésnek szükségtelen ésszerűséget és kellemes egyhangúságot adott; egy pillanatra félre is fordult, pillantása megakadt a borospoháron, ivott egy kortyot, majd elváltozott, komoly, érzelmesen elgondolkodó tekintettel nézett vissza rám, ám a változás már nem nekem, hanem annak a kanyargós történetnek szólt, amit valószínűleg gyorsan visszaidézett, lepergetett, összerántott magában, mielőtt mesélni kezdené.

Tizennyolc éves akkor a furcsa herceg, s huszonnyolc lesz, mikor trónra lépve elkezdi nagyszabású építkezéseit, mondta a mesét, és egy atyjával folytatott kimerítő civakodás után egyszerűen eltűnik a palotából.

Keresik itt, keresik ott, sehol nem találják, míg aztán a szolgaszemélyzet vallomásaiból kialakul a kép: minden valószínűség szerint megszökött, és szökése kapcsolatban állna egy bizonyos Hans Hermann von Katte nevezetű baráttal, aki a királyi gárda hadnagya.

Kíséretével maga az uralkodó ered a szökevény nyomába, és képzelhetem, milyen megpróbáltatásokat kell szegény királynénak kiállnia, míg ők úton vannak.

A kíséret egy augusztus huszonhetedikei nap délelőttjén érkezik vissza, Küstrinből jönnek, ám a herceg hollétéről senki nem tud vagy nem akar felvilágosítással szolgálni; délutánra megérkezik maga a király is.

A királyné kétségektől gyötörten siet elébe, s már amint szinte futva közelednek egymás felé, amint pillantásuk találkozik, a dühétől lángoló király így kiált: az Ön fia halott!

A várakozástól elcsigázott és mégis reménykedő királynét mintha villám sújtaná, aztán összefüggéstelenül sikoltozni kezd: hogyan? miként lehetséges ez? fenséged lenne saját fiának gyilkosa?

De a király meg sem áll a sóbálvánnyá dermedt királyné előtt, hanem csak úgy foghegyről veti oda, miszerint ez a nyomorult dezertőr nem fia, hanem közönséges katonaszökevény, aki halált érdemelt, és tombolva követeli a királynétól a herceg levelesládikáját.

Mikor a kezében van, felnyitására nem vesztegetve időt, két ökölcsapással veri szét a ládikát, kiragad belőle minden papírt és elrohan.

A palotában mindenki lapít, mindenki menekül a király haragja elől, a királyné gyermekeihez siet, ám a király kisvártatva megjelenik ott, és a gyerekeket, akik kézcsókra járulnának elébe, egyszerűen eltaszítja magától, valósággal átgázol rajtuk a csizmájával, szinte rohanvást Friederike hercegnő felé, aki távolabb áll.

És se szó, se beszéd, háromszor egymás után oly hatalmas erővel sújt az öklével a hercegnő arcába, hogy az aléltan terül el, és ha Sonnefeld kisasszony abban a pillanatban nem tanúskodik oly nagy lélekjelenlétről és ügyességről, ha estében nem sikerül fölfognia, akkor a hercegnő egy ruhásszekrény sarkán veri szét a fejét.

A király indulata azonban nem ismer határt, a lábával akar rátiporni a hercegnő földön heverő testére, amiben csak az akadályozza meg, hogy a királyné és a gyerekek egyszerre ordítva, üvöltve fel, védelmezőn vetik magukat a hercegnő ájult testére, a saját testükkel fogják fel a csizmás láb tiprásait, rúgásait és a királyi bot minden szörnyű ütlegét.

Friederike hercegnő később azt írja emlékirataiban, hogy leírhatatlannak tűnik akkori vigasztalan helyzetük; a király földagadt, és amúgy is gutaütésre hajlamos arca kék volt, lila, csaknem megfulladt dühében, pillantása mint egy felhergelt vadállaté, szája habos a torkából kifröcskölő nyáltól, a királyné tehetetlenül csapkolódott a kezével, mint valami nagy madár, és a legfájdalmasabb sikoltásokat hallatta az ajka, a testvérek könyörgőn hevertek a király lábait ölelve, és mindannyian rázkódtak a hangos zokogástól, még a legkisebb is, aki akkor nem volt több háromévesnél, két udvarhölgye, von Kamecke asszony és Sonnefeld kisasszony viszont halálos sápadtságban állt ott moccanatlanul, és egyetlen hangot se merészeltek ejteni, neki pedig, kinek semmi más bűne nem volt, mint hogy kimondhatatlanul szerette a herceget, és erről megtalált leveleiben is tanúbizonyságot adott, neki, a legszerencsétlenebbnek, hideg veríték ömlött az arcán, és az egész testét rázta az iszonyú, forró reszketés, mikor magához tért.

A király ugyanis nem csupán tettlegességre ragadtatta magát, hanem a legborzalmasabb fenyegetésekkel illette a hercegnőt, bűnéül rótta fel, hogy a ház itt, a szemük láttára omlik össze; az ő csalárd, bűnpártoló, erkölcstelen intrikái taszították a szükség és szerencsétlenség szakadékába a családot, ordította, és ezért még a fejével kell fizetnie, a fejével, de fenyegetéseit kiterjesztette a királynéra is, s mivel dühében megfeledkezett róla, hogy egyszer már halottnak mondta a herceget, most a leghátborzongatóbb és legistentelenebb esküvéseket lihegte a királyné arcába arra nézvést, hogy ki fogja végeztetni a fiút, a vérpadon, a vérpadon, lihegte.

Úgy tűnt, átkainak, hatalmas dühének, bosszúszomjas fenyegetéseinek semmi nem tudhat gátat vetni immár, mikor egy megszeppent hang jelentette, elővezették Katte hadnagyot.

A király ettől valamelyest kijózanodott, helyesebben a körülötte állók jól látták, hogy csak azért fordul el tőlük, mert a név puszta említése a bosszúnak még óriásibb lángjait veri fel benne, a vadállat, mely eddig saját ketrecében pusztított, most kiszabadul; nemsokára éppen eleget fog tudni ahhoz, vetette még oda a királynénak, hogy dolgozni kezdjen a bakó, és ezzel kirohant a gyermekek termeiből.

Új zsákmányára nem vethette azonnal rá magát, mivel kabinetjében von Grumkow és Mylius urak vártak reá, nekik a suttogásig rekedt hangon, öklendezve lihegte el, hogy Katte kihallgatása lesz a dolguk, kinek vallomása, tartalmazzon bármit e vallomás, azt a célt fogja szolgálni, hogy pert indítson a fia ellen; röviden öszefoglalta a történteket, s kijelentette, hogy a herceg nem csupán hazaáruló, fertelmes bűnöző, esküszegő katonaszökevény, hanem ocsmány féreg, szörnyszülött, véglény, aki semmiféle kegyelemre nem méltatható.

Ekkor bevezették a szép arcú, nagy szemű, nyúlánk, huszonhat éves, és természetesen halálsápadt ifjút, Katte hadnagyot, aki azonnal térdre zuhant a király előtt, a király pedig épp ily gyorsan vetette rá magát, és fékevesztetten tépte le nyakáról a johannita lovagok keresztjét, majd rugdalta, botjával ütlegelte, egészen addig, míg bírta szusszal, és az ifjú teste teljesen élettelenné vált a lábai alatt.

A porosz királynak, aki egyúttal a johannita lovagok mindenkori nagymestere, minden jogalapja megvan ahhoz, hogy egy ilyen von Katte nyakáról leszakítsa a keresztet.

Ám, hogy folytassa a mesét, Katte hadnagyot ennek utána egy vödör vízzel és gyengédebb pofonokkal vallomásképes állapotba hozták, és megkezdték kihallgatását.

Katte a kérdésekre olyan őszintén, oly nagy lelki bátorságról tanúskodva, és olyan komoly alattvalói buzgalommal válaszolt, hogy magatartása a legnagyobb csodálkozásra késztette nem csak vallatóit, de magát a királyt is.

Bevallotta, hogy a herceg szökési tervéről tudott, s mivel lelke minden szeretetével szereti a herceget, leghatározottabb szándékában állt megszegni a királynak tett hűségesküjét és követni őt, de nem volt tudomása arról, hogy a herceg melyik udvarhoz szándékozott menekülni, és azt se gondolja, hogy a királyné vagy Friederike hercegnő be lettek volna avatva menekülési terveibe, hiszen azt a legnagyobb titokban tartották.

Kihallgatása után egy lenvászonból készült köténykét adtak neki, egyenruhájának minden darabját lehúzták róla, s így, csaknem pucéron kísérték a főőrségre, át a városon.

Az ítéletet a haditanácsnak kellett volna meghoznia, a tanács állandó tagjai azonban vonakodtak ilyen kényes ügyben ítélkezni, s ezért sorsolással választottak ki tizenkét tisztet a kellemetlen feladat elvégzésére.

Dönhof gróf és Linger gróf úgy vélekedtek a haditanácsban, hogy valamilyen enyhébb büntetést kéne kiszabniuk, a többiek azonban, átérezve a történtek példátlan súlyosságát, Fritz ezredesre, a király parancsa szerint ugyanis a trónörököst csupán ezen a néven nevezhették, és von Katte hadnagyra vonatkozóan is a halálbüntetés kiszabását javasolták.

Amikor Katte előtt fölolvasták a halálos ítéletet, nyugodtan azt mondta, teljesen átadja magát a gondviselésnek és királya akaratának, hiszen semmi rosszat nem tett, és hogyha meg kell halnia, akkor ez bizonyára egy általa nem belátható, de nemes ügy érdekében történik.

Bizonyos Schenk őrnagy parancsot kapott, hogy vigye vissza az elítéltet a küstrini citadellába, ahol a trónörököst is őrizték.

Reggel kilenckor érkeztek meg, s a nap hátralévő részét Katte egy pap társaságában töltötte, akinek élete kicsapongásairól beszélt, és ezeket illetőn a legnagyobb megbánást mutatta, majd egész éjszaka buzgón imádkozott.

Közben a citadella terén fölállították a kínpadot, mégpedig úgy, hogy a trónörökös cellájával azonos magasságban legyen, és a király közvetlen utasítására a cella ablakát egészen a padlózatig kibontották, a nyílást pedig, amelyen át a cellából egyetlen nagyobb lépéssel a kínpadra lehetett volna lépni, egyelőre fekete szövettel függönyözték el.

A zajos munkálatok a trónörökös jelenlétében folytak, kilenc kőmíves és tizenhét ács dolgozott a munkafelügyelők irányításával, s így a herceg természetesen azt gondolhatta, hogy az ő kivégzését készítik elő.

Reggel, hét óra előtt hat perccel, belépett a cellájába Löpel kapitány, az erődítés parancsnoka, és közölte vele, hogy a király akarata szerint végig kell néznie Katte lefejezését; Löpel kapitány különben egy barna szövetből készült ruhát hozott a karján, fölszólította a herceget, vetkőzzön le, és öltse föl a barna öltönyt.

Mikor végzett az átöltözéssel, eltávolították a fekete szövetet a cella keresztültört faláról, és a herceg megpillanthatta a frissen és szakszerűen ácsolt kínpadot.

Három hosszú perc telt el, míg egy megszólalásig hasonló barna ruhában elővezették barátját, a herceget ugyanakkor felszólították, lépjen a fal nyílásához.

Ez a ruházatban megnyilvánuló azonosság, bizonyára nem csekély részben azért, mivel apja eszelte ki, olyan megrázó hatást gyakorolt a hercegre, hogy ki akart ugrani az alatta tátongó emeletnyi mélységbe, de visszarántották; attól kezdve a karjainál fogva tartották, viszont ettől a ruhától a későbbiek során se volt hajlandó megválni, három évig, éjjel és nappal ezt hordta, egészen addig, míg teljesen el nem rongyolódott.

Mikor visszarántották, sírni és kiabálni kezdett, az istenre kért mindenkit, hogy halasszák el a kivégzést, mert ha már neki életben kell maradnia, akkor írni akar a királynak; könyörgött, fogadkozott, mindenről le akart mondani, lemond a koronáról, az életéről szeretne lemondani, ha ezzel Katte életét megmentheti, és engedjék, hogy könyörögve forduljon a királyhoz.

Miközben zokogva kiáltozott, ezzel mit sem törődve olvasták föl az ítéletet.

Az utolsó szavak után Katte közelebb lépett hozzá, az ő karját is fogva tartották, így nézték egymást egy néma pillanatra.

Istenem, kiáltotta a herceg, milyen boldogtalanságba taszítsz! édes, drága, egyetlen barátom, én vagyok a halálod oka, én, aki most a te helyedbe kívánkozom.

Erősen fogniuk kellett, Katte pedig drága hercegemnek szólítva őt, igen gyenge hangon azt válaszolta, ha ezer élete lenne is, érette föláldozná akkor is mindegyiket, de most búcsúznia kell ettől az árnyékvilágtól, és ezzel letérdelt a nyaktiló előtt.

Megengedték neki, hogy utolsó útjára saját szolgái kísérjék, s most egyik kísérő szolgája be akarta kötni a szemét, ő azonban gyengéden eltolta magától a reszkető, kendős kezet, szemét az égre emelve így szólt: lelkemet a kezedbe teszem, Istenem.

Fejét a két bakó behajtotta a tiló kése alá, a két szolga hátrább lépett, és a herceg abban a pillanatban ájultan hanyatlott kísérőinek karjába.

Felfektették ágyára, de csak dél körül nyerte vissza az eszméletét.

A király utasítása szerint Katte megcsonkított tetemének estig a kínpadon, a herceg szeme előtt kellett maradnia.

A herceg az ágyáról pillantotta meg a csupasz felsőtestből kimeredő csonka nyakat, a véres fejet a kosárban.

Testét láz rázta, iszonyodva sírni kezdett, s oly átható volt a hangja, hogy a bástyákon sétáló őrök egy pillanatra rémülten meredtek meg, majd ismét elveszítette az eszméletét.

Cellája falához kucorodva két hétig sírt, alig aludt, néha engedte, itassák, az ételt elutasította; mikor könnyei elapadtak, még hónapokig néma volt, s mikor újra megszólalt, nemet mondott, vonakodott levetni barna ruháját, s mikor a barna ruha is lefoszlott róla, a fájdalom behúzódott a bőre alá.

Katte hadnagy tetemét este koporsóba helyezték, és a küstrini bástya falában eltemették.

Dühömben valamelyest elszundíthattam, mire ők befejezték a telefonbeszélgetést, mert a moccanatlanul hallgató szoba csöndjére riadtam fel.

Gondolom, miután letette a kagylót, még hosszú percekig ülhetett ott a foteljában, töprengve, én csak a csöndjét hallhattam, a csöndnek azt a köztes idejét, melyben elrendezhette, elraktározhatta a hallottakat és mondottakat, s ezért mintha nem is őt, nem is jelenlétének csöndjét, hanem a hiányát hallanám.

És hirtelen fölriadásom után tán még mélyebbre zuhanhattam az éberség és az álom határán billegő szundikálásból az alvásba, mert aztán meg arra riadtam, hogy a falhoz lapulva, testemet kissé félrenyomkodva, bemászik a takaró alá.

Helyet túrt magának, elfészkelődött, de igen lassan, kíméletesen, ne ébresszen föl, nekem viszont nem volt kedvem föladni a pozíciómat, nem éreztem kedvet az éber közelség egyetlen mozdulatára se, s csak annyi helyet adtam neki, amennyit kitúrt magának, nem nyitottam ki a szemem, úgy tettem, mintha aludnék.

Egy ideig mozdulatlanul feküdt a falhoz préselődve, felhúzott térdeimmel a hasában; valamelyest lazíthattam volna magamon, úgy téve, akárha álmomban tenném, ösztönösen, ám éppen mert egyre éberebbé váltam, egyre görcsösebben játszottam, hogy alszom.

Azért egy kis helyet adhatnék neki, mondta hangosan, amivel leleplezett; tudja, ébren vagyok.

Igyekeztem minden görcsösséget kilazítani magamból, ne legyen ennyire árulkodó.

Egyik karját befúrta a nyakam alá, másik karjával átölelte a hátamat, magához vont volna, felvont térdem azonban lehetetlenné tette a helyzetét, se elegendő helyet, se megfelelő bensőségességet nem engedett ahhoz, hogy elpihenjen itt.

Akkor egy ideig, mintha minden kellemetlenséggel megbékélne, kiegyezne lehetetlen testhelyzetével, ő se mozdult, nem fészkelődött tovább, homlokát a vállamra támasztva csendesen szuszogott, álomba akarta szuszogni magát, majd dühösen fölmordult, karját kirántotta a nyakam alól; mondta, na várjak csak, ő rögtön meg fogja oldani a helyzetet, és rólam is lerántva, magával sodorva a takarónkat, a falhoz nyomódva, rugózva, kicsúsztatta magát a díványról.

Hallottam, vetkőzik, ingének suhogását, nadrágján a zárat, s amint ruhadarabjait gyorsan a padlóra löki magáról; fölém hajol, derekamon motozva kigombolta a nadrágom gombját, a bokámnál ragadta meg a szárakat és úgy cibálta le rólam, hogy én közben magamtól nem moccantam, testem csupán utánaengedett az erőszak erejének, lábam fejéről lefejtette a zoknikat, aztán tenyerével bemászott a fenekem alá és valamennyire megemelve, lehuzigálta rólam a gatyát.

A belső oldalon, a fal mellett visszamászott, helyesebben visszatérdelt, a térdén törekedve előre, visszaaraszolt a díványra, hogy hozzáférjen ingem gombjaihoz, s mivel a játék abban állt, hogy élettelennek tettessem magam, most már több helye is volt; csak a játékszabályok megsértése árán mozdulhattam volna meg, ismét fölhúzni lábamat, elvenni tőle a helyet, a lábak ugyanis a nadrág leráncigálása közben kiegyenesedtek és így kellett maradniok.

Párna alá túrt kezemet ki kellett húznia, könyökben behajlított karjaimat kiegyenesíteni és fölemelni; felsőtestem súlya alól, a vállam alól ki kellett cibálnia az inget, mordult, lihegett és nyögött, ami szintén a játékhoz tartozott, bár valóban annyira elhagytam magam, hogy a művelet semmiképpen nem lehetett könnyű.

S miközben keményen megvetve magát a dívány puhán billegő rugózatán, szétvetett térdekkel hajolt fölém, nyersen ömlött rám testének szaga; nem is akárhogyan, hiszen a ruhák burkolata bezárja, elrekeszti a külvilágtól a test illatait, mikor azonban lekerülnek a ruhák, miként egy felduzzasztott folyó zsilipje mögül, vad és bőséges áramokban örvénylik elő a test visszatartott lélegzete.

Lehúzkodott, kicibált ingemet elhajította valahová, sóhajtva rogyott le mellém, két karom párhuzamosan meredt ki a fejem fölé, kifordult csuklóm a falhoz ért, s így akaratlanul engedtem helyet neki a párnán is; majd visszanyúlt és kihuzigálta a lábunk közé akadt takarót, szépen elrendezte a hátamon, begyömöszölte a saját háta mögé, a szobában nyitva maradt az ablak és hűvös kis fuvallatok jöttek onnan, az élvezkedés játékos hangjait hallatva burkolt a takaróval a saját testünk hevébe, aztán egyik karját ismét becsúsztatta a nyakam alá, másik karjával átölelve a hátamat, fejét a párnára engedte az arcom elé.

Nem nyitottam ki a szemem, sőt, volt még egy hosszú, várakozással teljes pillanat, míg a test a testhez ért volna; a két test párhuzamosan, egymás felé fordulva, arra várakozott, hogy a másik föladja elhatározásaiban és szándékaiban megnyilvánuló morálját, hiszen valójában nem a ruháimból, hanem a megbántottságomból, a büszkeségemből és a dühömből bontott ki, abból a szándékomból, hogy amennyiben nem lehetek, nem maradhatok vele, akkor nélküle legyek, s annak ellenére, hogy a vetkeztetés játékában éppen passzivitásom teremtette meg, állította helyre a megbomlott közösséget, élettelenné játszott tagjaim mégis arról árulkodtak, hogy ezt meggyőződésem ellenére engedem, nem vagyok hajlandó föladni harci pozíciómat, nem adom meg magam a közelségnek, az illatának, a melegének, s így mindez a kölcsönös vigyor csúcspontján megakadt délelőtti beszélgetésre vonatkozott.

Másfelől viszont legalább ugyanennyi kétértelműséget tartalmazott az ő aktivitása is, hisz minél erőteljesebb és határozottabb az aktivitás, annál világosabban árulja el önnön céljait; fejet hajtott előttem, nem kért bocsánatot, de büszkeségét félretolva megkövetett, az ő részéről ez az egész közelférkőzési és vetkőztetési aktus azt jelentette, hogy az érzelmei, melyek a testemen és a testével a legtisztábban megnyilváníthatók, a legkeresztyénibb alázat mozdulatait tétetik meg vele, ami közel sem megalázkodás, mint ahogyan a rituális lábmosás se az, s ha én ezek után sem viszonzom alázatának szelíd agresszióját, akkor több mozdulata neki se lehet, itt a határ, a határon túl már a testtelen morál következik, mely makacs.

És akkor mégis megmozdítottam fejem fölé meredt karjaimat, én is becsúsztattam a nyaka alá és a másikkal én is átöleltem a hátát, ő pedig ugyanakkor a térdével szétfeszítve a térdemet, a combjával becsúszott két combom közé, feje a vállamra került, ágyéka az ágyékomon, s a két egymás felé forduló test így teljes felületén találkozott.

Az ösztönöknek, az érzelmeknek, a szándékoknak olyan bőségében találkoztak, hogy az időnek e megnevezhetetlen töredéke, melyben bőr a bőrhöz, forrósága a forrósághoz, illat az illathoz ért, és fizikai lehetetlenség lett volna nagyobb felületen találkozniok, olyan volt, mint a boldogságnak és a kiválasztottságnak valami mély és fájdalmas nyögése, olyan, mint amikor a közelségben két egymásra vonatkozó távolság találkozik; párhuzamosok érezhetik így magukat a végtelenben.

A két testnek e puszta érintkezésben megnyilvánuló, ellentéteket áthidaló és a morál tartását is meghajlító egyezménye olyan erős volt, vad, mintha beteljesülés lenne, ugyanakkor nem hamiskodott, nem keltette azt a látszatot, mintha a testek érintkezése meg tudhatná oldani, amit éreztünk, de az ésszerűség szabályai szerint nem tudtunk véglegesíteni; tehát ha szabad lenne mondanom, mindkét test hűvösen őrizte a magához való eszét, kölcsönösen taktikáztak, sakkban tartották egymást, akárha azt mondanák: csak ha minden megfontolás nélkül adod magad, adom át magam a pillanat esztelenségének; a forróságnak és a hűvösségnek, az ösztönösségnek és a józanságnak, a közelségnek és a távolságnak e testi egymásba fordulása azonban túltette a két testet azon, hogy a vágyba fogódzva, a kielégülés pillanata felé törekedve keressen egy új és teljesebb egyezményt magának.

A bizonytalanság lett bizonyossága, így volt jó, a vágyakozó test figyelte a test vágytalanságát, s ebben a figyelemben minél több jót lelt magának, annál jobban ellazult, belelazultak egymásba; talán én aludtam el néhány pillanattal később, még hallottam, amint a szellő a jegenye sárguló leveleit néha finoman egymáshoz veri, és egyenletessé váló lélegzetét.

Egymást átölelve aludtunk, mellkasa a mellemen, öle az ölembe simult, feje a vállamon, haja a számban, s lábaink egymásba kavarodva a takaró alatt; már csak azért is ilyen közelségben, mert nem csupán igen keskeny volt ez a dívány, hanem lószőrrel keményre tömött felülete kissé lejtett az oldalak felé, álmunkban is egymást tartottuk hát, le ne forduljunk róla.

Egyszerre riadtunk föl, mint mikor valaki álmának még mélyebb rétegébe zuhanva visszaretten, teste összerándult a testemen, ez engem is fölriasztott, s mivel a vállam és a karom fájdalmassá zsibbadt fejének és vállának nyomása alatt, önkéntelenül keresve a kényelmesebb helyzetet, amit a test egyébként mindig is keres, mozdultam el tőle.

Testünk elvált, s ugyanakkor megérezte azt a békés közelséget és egyetértést, amiben eddig pihent; habár nem vált el egészen, csak annyira, hogy a közöttük támadt légrésbe némi hűvösebb levegő hatoljon, a külvilág, annyi, amennyi a test forróságát érzékelteti.

Azt hiszem, egyszerre nyitottuk ki a szemünket, s mivel a feje a karomról közös párnánkra zöttyent, e kis távolságból néztük egymás szemét.

Attól, hogy minden kis moccanásunk és érzetünk azonos maradt, minden moccanás és érzet úgy lett saját, hogy a másik moccanásában és érzetében tükröződött; ugyanazt a semlegesnek nevezhető pillantást fogta föl a szemem, amivel, éreztem, én nézem őt.

Mindkettőnk álma egyformán volt mély és rövid; törölte az időt, s így a tudat bizonyos értetlenséggel tért vissza oda, amit elhagyott, ami viszont nem föltétlenül bambaság, hanem lehet éppen a lehető legnagyobb élesség, gondolom, csecsemők tekintenek így a világba.

Szemén láttam, ugyanazt fogadja be a szememből, nem volt gondolat, s a következő pillanatban egyszerre mosolyodtunk el, ám ez is oly föltűnőn párhuzamos és egyenesen a másikból származó, én az ő mosolyát mosolyogtam és ő az enyémet, ami megint csak azonos hatást váltott ki mindkettőnkből; az akaratlan és váratlan közelségből szemérmesen fordulva ki, lehajtottuk, helyesebben meghajtottuk fejünket a párnán, s így a homlok homlokhoz ért.

Nem hunytam le a szemem, gondolom, ő sem, vagy ha lehunyta, bizonyára fölnyitotta újra.

A pillantás, mely őrzött még valamennyit ama ébredező semlegességből, ám kész volt arra is, hogy e közössé váló derűvel térjen vissza éber elfogultságaihoz, most belátott a takaró alatti sötétbe; az érzetbe látott bele, ráadásul mintha egy nyitott ékbe látna fölülről le.

Két, némiképpen széthajló test képezte az ék szárait, két mellkas, az egyik, az övé, a szőröktől valamivel bolyhosabb, és a fekvés feszültségétől behomorodott hasak fala, az egyik feszesen lapos, a másik valamelyest domborúbb; s odalenn, az ék csúcsában, a sötét herék fészekszerű puhasággal töltötték ki azt a szöget, melyet az egymáson áthurkolódó combok az ék csúcsaként bezártak, a szeméremtestek, az egyik, az övé, valamivel hosszabb és testesebb, a másik, az enyém, a csendes bezsugorodásban inkább mulatságosan esett, éppen olyan békével hevertek egymáson, ahogyan idefenn átkulcsolódva tartotta az egyik kar a másikat.

A testi felépítés különbségei miatt sem lehetett tökéletes a geometria, én valamivel magasabban is feküdtem, s az érzet is inkább tán hasonló, mint azonos, neki valamivel kényelmesebb, altestének súlya ugyanis az egyik combomon, ha pedig nem akarom túl idillikussá festeni a képet, s miért akarnám, akkor be kell vallanom, combom alig várta, hogy megszabaduljon a súlytól; ám amint úgy hevertünk e minden nehézsége ellenére, mégis a tökélyhez közelítő azonosságban s figyeltük is ezt, akárha pillantásunk, azonosságunk csaknem mértani érzete vonná fölfelé: a két egymáson átfekvő szeméremtest lassan, az alig észlelhető fokozatok simaságával emelkedni kezdett, telítődtek, nyúltak, vastagodtak, fejükkel keresztezték egymást, egymásba akadtak, át kellett egymáson bukniok, ami a kölcsönösség érzetének újabb lendületét adta a magányos felmerevedéshez.

E látványban megnyilvánuló szimmetria, azonosságunk érzete, oly egyértelműnek, határozottnak, ugyanakkor olyan mulatságosnak is tetszett, mert valóságos érzet volt, és mégis, valós érzetünk működésének sematikus elvébe láttunk bele általa, az ösztönök majdhogynem rideg mechanikájába; összekoccant a homlok a homlokon, mert egyszerre, mint a leleplezettek, rántottuk el róla pillantásunkat, és egyszerre kezdtünk el nevetni rajta.

Hangzása szerint nem is nevetés volt, inkább hahota.

Felszakadása örömnek és durvaságnak, ama durvaság fölötti öröm elszabadulása, melyet a megmerevedő hímtag mindenféle érintkezésben természeti adottsága szerint biztosít, a „lám, férfi vagyok” öröme, az élő szervezet kiterjedésének öröme, a hímek közösségébe tartozásom ősi öröme, a folytathatóság öröme és a leleplezett archaikus ösztönök durva mechanikájának kiröhögése, ami kultúra; kultúra, mely a nyers ösztönök élvezetének megduplázásához vezet, hiszen annak ellenére érzem, amit érzek, hogy tudom, mit érzek, s így még többet érzek, mint amennyit tudhatok.

Az öröm és főleg a közös öröm eredendő durvaságának és erőszakosságának a hangokra való átváltása volt a hahotánk, közlés, s mivel az efölött érzett, humortól átszellemített öröm immár mindenképpen erősebb élvezetnek mutatkozott, mint amennyit maga az érintkezés kiteljesítésének manipulációja nyújthatott volna, s mert öntudatlanul mindig a nagyobb darab örömöt markoljuk magunknak vagy legalábbis azt keressük, én magamhoz rántottam őt, ő engem durván ellökött magától, s miként két fékevesztett, öntudatlan állat, kezdtünk el verekedni a díványon.

Valójában nincsen se tökéletes szimmetria, se teljes azonosság, különbözőségünk átmeneti egyensúlya a legtöbb, amit elérhetünk, s bár e verekedés egyáltalán nem volt komoly, azért nem lett belőle ölelkezés, ő mégis azért lökött el magától, mert ez idáig, éppen a tökéletes szimmetria látszatának érdekében, én vállaltam a kényelmetlenebb testhelyzetet, hogy ő minél kényelmesebben fekhessen a karomban, amivel mintha azt mondtam volna neki, ő a gyengébb, amivel viszont mintha azt is mondtam volna, nem annyira férfi, mint ahogyan látni engedi, mégha e testhelyzetben megnyilvánuló szükséges egyenetlenséget én a saját nagyobb élvezetem érdekében vállaltam is, ám éppen, mert nincsen tökéletes szimmetria, csupán törekvés rá, nincsen olyan mozdulat sem, mely ne kívánna megfelelő kiegészülést.

Harc lett belőle, s bárha mindketten éberen ügyeltünk, játék maradjon, egyre durvább harc, végül is arról volt szó, ki tudja a másikat leszorítani, lelökni, lefordítani, tehát valamely kiegészüléseket is mellőző végső győzelemről; a takaró közénk akadt, aztán valahogy mégis lecsúszhatott, mert csupaszon és izzadtan gyömöszkölődtünk, már amennyire engedte a hely, előbb még nevetve, aztán inkább némán, amolyan harci kiáltásokat hallatva néha, a következő pillanatban bekövetkezhető győzelem diadalordításával rémisztve a másikat, áthemperedtünk egymáson, haraptunk, feszítettük lábunkkal a falat, löktünk, tekertük egymás testét és kezét, a dívány nagyokat nyekkent, rugózata nyöszörgött, nyikordult, kattant alattunk, s minden valószínűség szerint ő legalább annyira örült mindannak az egymás ellen érzett nyers indulatnak és egymásnak okozott valódi fájdalomnak, ami ebben a győzelemért folytatott küzdelemben valami eddig láthatatlan alvilágból a felszínre bukott, mint én.

A test, mely az imént a másik iránti vágynak oly szimmetrikus és kézzel is megfogható bizonyítékát adta, most anélkül, hogy mi magunk érzékeltük volna a változást és e változékonyságban rejlő morális veszélyeket, másfajta, bár legalább oly elemi elfoglaltságot talált magának, ez pedig teljességgel átalakította, mintegy kifordította az érzetet: izmaim és csontjaim a vágy minden gyöngédsége nélkül, az indulat nyelvén tanulták csontjait, izmait.

Míg nagyot nyekkenve le nem fordultam a díványról.

Megpróbáltam magammal rántani, de tenyerével sújtott az arcomba; arcomra nyomódva tornázta vissza magát a díványra, s ez így volt rendjén, én voltam kettőnk közül az érzelmesebb.

Fönn térdelt, némán vigyorgott le rám, mindketten hangosan lihegtünk, aztán hirtelen zavarában, hiszen vereséggel, győzelemmel már egyikünk se tudott mit kezdeni, hanyatt vetette magát, én is a hátamra fordultam a puha szőnyegen; csend lett, csak vettük a lélegzetet, elcsitulhasson ez is.

S amint ott lenn feküdtem, széttárt karokkal, ő pedig ugyanúgy lihegett odafönn, karját széttárva, lógjon le keze a díványról és kicsit nyúljak föl, fogjam meg kezét! mégse nyúltam utána, hagytam, keze lógjon be képembe, így volt a szebb, e kis hiánnyal, a bármikor kielégíthető kis hiánytól; mintha valamikor láttam volna én ezt a plafont, amint a bolthajtás ívén megtörő késő délutáni fény három szétfutó csíkon kergeti az odakinn billegő ágak homályos árnyékait, mintha láttam volna már e csuklóból kiforduló halott kezet, akárha mindez már megtörtént volna itt egyszer velem, a hihetetlen történés.

Akkor nem találtam és nem kerestem ennek magyarázatát, holott az érzet nem volt olyan távol e képtől, hogy ne érhettem volna el, de úgy látszik, az emlékeit raktározó agy olykor nem adja, csupán sejteti a keresett adat helyét, valamilyen okból nem nevezi meg, s tulajdonképpen szép tőle, hogy az egymásra utaló titkos adatok megnevezésével nem is siet elrontani egy önmagában élvezetes helyzetet, kíméletesen viselkedik.

Talán ha megfogtam volna a kezét.

Mert kétszer egymás után, mintha valami halálos szorongást, fullasztó levegőt, szívszorító fájdalmat vagy éppen észvesztő boldogságot kéne kiszabadítania önmagából, úgy bődülve föl, hogy a reszketeg lüktetéssel felszakadó hangtól az egész teste görcsösen megfeszült és ugyanakkor minden létező ereje a mellkasában és torkában rándulna össze, beleüvöltötte, beleordította magát a szoba csöndjébe, ami engem olyan váratlanul ért, miként a sors minden kegye vagy csapása, hosszú pillanatok telhettek el, míg mozdulatra, segítségre képtelenül bámultam a kiterült, nagy férfitest küszködését; tulajdonképpen azt hittem, játszik, hülyéskedik, keze még mindig lelógott, szeme nyitva volt és üveges fényű és sehová nem nézett vele, lábfeje lefeszült.

Felhúzódott, levegővel teli mellkasa rengett, reszketett, hullámzott, és ezek a hullámzások, reszketések és rengések aztán az egész testen végigfutottak, visszalökődtek; láttam, még egyszer, harmadszor is üvölteni akar, akkor tán ki tudná szakítani magából, amit kétszer nem tudott, mert különben a szíve fog beleszakadni.

Talán azért voltam minden értelmes mozdulatra képtelen, mert szép volt.

És azt a levegőt nemhogy nem tudta újra kiordítani, de mintha a tüdő pattanásig telt hólyagjaiban felemésztődne minden oxigén, új levegő viszont nem mehetne be, és a fulladásból menekülő test fel akarna egyenesedni, felugrani, elfutni, vagy egyszerűen fölülni, nem tudom; ehhez viszont éppen az oxigén hiánya miatt nem lenne elegendő ereje, s immár csupán az üres reflexek küszködnének önmagukkal, míg végül a görcsös izomtónusok kipréseltek a torkán egy magasfekvésű, mégis mélyről előbukó hangot, vinnyogást, megtört, kapkodó vinnyogást, mely ahogyan nyúlt és erősödött, minél több levegőhöz jutott, úgy vált egyre egyenletesebbé.

Csúnyán, rázkódva, hangosan, kiabálva zokogott a karomban.

Dicsérhetjük anyanyelvünk bölcs találékonyságát, mikor felszakadt fájdalomról beszél; a nyelv mindent tud rólunk, igen, a megjegyzés epés, a haj égnek mered, a szív meghasad, az állandó szókapcsolatokban évezredek embertani tapasztalatát sűríti és így szinte helyettünk tudja, amit mi nem tudunk vagy nem akarunk tudomásul venni, az ujjaimmal, a tenyeremmel éreztem a hátán, hogy odabenn, a test üregeiben valami valóban felszakad, mintha egy nyálkás szerv hártyái szakadnának át.

Az ujjam, a tenyerem látott bele testének élő sötétjébe.

Sírása minden újabb rohamával felszakadt és még mindig volt minek fölszakadnia.

Évek szakadtak fel az idő hártyái alól.

Félig ülve hajtotta hozzám magát, amint a dívány szélén gubbasztva ügyetlenül magamhoz karoltam, homloka a vállamon, zokogásának forró lélegzetű hullámai a mellemen csorogtak végig, orra a kulcscsontomba nyomódott és nyáltól, takonytól nedves ajka a bőrömre tapadva csúszkált; természetesen mindenféle ostobaságot suttogtam a fülébe, csitítottam és vigasztaltam, aztán éppen ellenkezőleg, érezve, hogy idegen testem nemhogy erőt nem tud adni testének, hanem bármilyen úgynevezetten áradó szeretet éppen elterelné, visszafojtaná azokat az erőket, melyeknek ki kell jönniük, sírnia kell, igen, sírjon, mondtam, és a hangommal, elerőtlenedő testemmel igyekeztem a sírásban segíteni.

Milyen nevetséges volt minden elméleti fecsegésünk.

Először érezhettem, amit különben tudtam, hogy minden józan hűvössége mögé rejtett erejével belém kapaszkodik, sírása rövid szüneteiben ajka a bőrömre tapadt, kínjában szinte beharapta, holott csók volt, először érezhettem, hogy majdnem semmit nem tudhatok adni, s ezáltal szinte lesodrom magamról a kezét, és ő ezt így érzi természetesnek, ami engem arra késztet, hogy mégis megkíséreljem a lehetetlent.

Mire valamelyest lecsillapult és a zokogás kiújuló rohamai között egyre hosszabbak lettek a gyermeki hüppögés szünetei, egy öregedő kisgyerek arca ült érett férfitestén.

Visszafektettem és betakargattam, letöröltem arcáról a sírás maszatját, a taknyot is, nem akartam látni ezt az arcát; ültem a dívány szélén, fogtam a kezét, tettem, amit az erősebbnek tennie illik, s az erőnek ezt a csalóka látszatát még élveztem is egy kicsit, majd mikor teljesen lenyugodott, összeszedtem a padlóról szétszórt ruháinkat, fölöltöztem, becsuktam az ablakot.

Mint a nagybeteg gyerek, aki érzi a körötte tevékenykedő anyát, elszundított, aztán elaludt.

Ültem a foteljában, az íróasztala mellett, tollam a színházi előadás leírásának papírjain érinthetetlenül hevert a homályban; kibámultam az ablakon, s mire mocorogni kezdett, fölébredt, már teljesen besötétedett.

A cserépkályha időközben ismét átmelegítette a szobát; mindketten nyomottak voltunk, csöndesek.

Nem gyújtottam villanyt, a sötétben megkerestem a fejét, és mondtam, ha kedve van, menjünk el sétálni.

Mondta, hogy egyáltalán nincsen kedve, nem tudja mi volt ez, legszívesebben rendesen lefeküdne aludni, de elmehetünk.

Ez a város, Európa gondozott parkjának közepén, hogy folytassam és a saját benyomásaimmal kiegészítsem megkapó elméletének gondolatmenetét, számomra sokkal inkább a jóvátehetetlen pusztulás sajátos emlékművének volt tekinthető, mint valódi, élő városnak, a romantikus parképítés ijesztő műgonddal konzervált romja, hiszen egy valóban élő város soha nem puszta kövülete a tisztázatlan múltnak, hanem a tradíció köves medréből minduntalan kilépő és mindig újra megszilárduló, évtizedekre és évszázadokra, a múltból a jövőnkbe áthömpölygő áradás, kikövesedett lökés és lüktetés, olyan folyamatosság, mely önnön végsőnek nevezhető célját nem ismeri ugyan, de éppen e sok tekintetben felelőtlen, a jelen pillanat igényeivel nyerészkedő, kísérletező, hemzsegő, romboló és építő, csillapíthatatlanul falánk életkedvet szokás így vagy úgy, elítélőn avagy helyeslőn a városi lét belső természetének, lelkiségének nevezni; ez a város azonban, vagy legalábbis a városnak ez az általam ismert fele, ezekből a jellegzetesen városi erotikáról tanúskodó tulajdonságokból immár semmit nem mutatott, nem őrizte és nem folytatta, legfeljebb szükségből kifoltozta és sterilizálta, vagy rosszabb esetben szégyenlősen eltörölte múltját, lakóhely lett, szárnyék, éjjeli menedékhely, irdatlan hálószoba, és ennek megfelelően este nyolc óra után végleg elhalt, ablakai elsötétültek, s az összevont függönyök mögül csak a televíziók kéken vibráló fénye sugárzott elő; annak a kicsi, belső ablaknak a fénye, melyen át lakói azért valamelyest mégis átláthattak egy élettelibb világba, kiláthattak, át a falon; tapasztalataim szerint ugyanis sokkal inkább az odaáti adásokat nézték, mint az itteni képeket, s ilyeténképpen ők éppen úgy elszigetelték magukat életük valóságos helyszínétől, mint ahogyan ezt Melchior is megkísérelte; igen érthető okokból, inkább átkukucskáltak hát a valószínűtlen, zsigereiket izgató idegenbe, mintsem hogy magukra nézzenek.

S ha ilyen idő tájt, avagy néha később is, olykor már a valódi éjszakában, ötödik emeleti magaslesünkről leereszkedtünk a halott utcákra, a visszhangzó léptektől még erősebben éreztük azt a senkihez és semmihez kapcsolódni nem tudó magányt és végtelen egymásrautaltságot, mint odafönn, ahol a kulcsra zárt ajtó mögött még mindig megmaradt az a sajátos, öntévesztő illúziónk, hogy mégis egy városban és nem egy háborús emlékművé nyilvánított kőhalmaz tetején élünk.

Bizonyos, magasabban fejlett emlős állatok, macskafélék, rókák, kutyák, farkasok, a vizeletükkel és az ürülékükkel jelzik, körülhugyozzák és körülszarják azt a felségterületet, melyet sajátjuknak tekintenek, védelmeznek és hazájukként uralnak; más, alacsonyabban fejlett és kevésbé harcias állatok viszont meghatározott járatokon vagy járatokban közlekednek, egerek, vakondok, hangyák, patkányok, páncélos bogarak és gyíkok, és mi ezen utóbbiakhoz hasonlón, kulturális ismereteink, kényszeres tradíciótiszteletünk és polgárinak nevezhető neveltetésünk szinte biológiai kényszerétől nyűgözve, finnyás ízléssel, esztétizálásra beállított hajlamokkal, a romlás virágainak szépészetén, a fin de siècle stilisztikáján élősködő, félénk értelmiségi élvezkedéssel választottuk ki azokat a járatokat, melyek ebben a városban még egyáltalán alkalmasnak mutatkoztak valamiféle hagyományos értelemben vett sétára.

Ha valakit korlátoznak mozgási szabadságában, akkor, épp a személyes szabadság látszatának fenntartása érdekében, kénytelen a saját igényei szerint, még e korlátozáson belül is korlátozni magát.

Esti vagy éjszakai sétáinkon még véletlenül se tévedtünk az új lakónegyedekbe, ahol a kedélytelen sivárság nyers valósága, azon minden személyességet nélkülöző kényszeres elv nézhetett volna vissza ránk, mely az embert, az építészet nyelvén szólva, munkavégző állatnak tekinti, és a szükséges pihenés, a szaporodás és az utódnevelés igen körülhatárolt céljai szerint, élettelen betondobozokba szinteli; nem, arra ne! felkiáltással mindig olyan útvonalakat választottunk, ahol mégiscsak látható, érezhető, szagolható volt valami az elpusztult és egyre jobban lepusztuló, kifoltozott, elfeketedett, szétmálló személyességből.

Mondhatnám, a személyesség európai méretű tragédiájának díszletei között jártunk, ám végül is a kedélytelen és a még kedélytelenebb között kellett választanunk, s ennyi volt a szabadság látszata.

Végigsétálhattunk a Prenzlauer fasoron, néha elcsörömpölt mellettünk egy-egy üres villamos, kétütemű motorjával ontva mérges kis gázait, elpöfögött olykor egy Trabant, és a fák sorát persze jobbára a név őrzi csak, aztán jó félórás séta után, egy bombatölcsérektől fölszaggatott, gyommal és bokrokkal benőtt, háztömbnyi telket megkerülve, befordulhattunk az Ostsee utcába, vagy inkább a még távolabb fekvő Pistorius utcába, ahol is elhaladtunk a Szent Györgyről nevezett egyházközség régi temetője mellett, míg újabb húszpercnyi gyaloglás után, mindenféle kanyargós utcácskákon át, kiértünk a Weissenseehez, azaz a Fehér-tóhoz.

E tavacskát, melynek sötétlőn mocskos vizén nappal elkoszolódott tollazatú lusta hattyúk és fürge, fekete szárcsák úszkáltak a bedobott kenyerek után, parkra emlékeztető facsoport övezi, egykor nyári kastély emelkedett ki belőle, ma söröző igénytelen épülete áll a helyén.

Azon a vasárnap estén a rövidebb sétautat választottuk, a Kollwitz utcából, az egykori Weissenburger utcából, ahová egyre jobban bonyolódó történetemben annak a fiatal férfinak a lakhelyét képzeltem, aki az elmúlt század utolsó évtizedében érkezett Berlinbe és Melchior elbeszélései alapján úgy képzelegtem róla, mintha egy kicsit rám is hasonlítana, befordultunk a Dimitroff utcába.

Melchior természetesen mit sem sejtett arról, hogy én megkettőződve, sőt, megsokszorozódva élem mellette az életem, a látszat szerint én is csupán azért szerettem ezt a békés slattyogásra alkalmas járatot, mivel az ívesen kanyarodó, széles Dimitroff utca, alig tíz perces gyaloglás után, szinte bevonja a sétálót a Friedrichshain, azaz a Frigyes liget kanyargós utcácskáira, a fák alá, ami számomra közel sem volt ilyen egyszerűen kellemes, hiszen az éjszaka áthatolhatatlan árnyait vető fák alatt, titokban, igen sötét kis jelenetek zajlottak le a képzeletemben.

Azokban a hetekben, a délelőtti próbák után, egyre többet mászkáltam Theával is.

Ősz volt, viszonylag korán sötétedett, a próbaterem mesterséges fényében eltöltött hosszú órák, az alkonyati tekergések a városkörnyéki mezőkön Theával, és a Melchiorral töltött városi esték, éjszakák szorosra csúsztatták napjaim valóságos idejét, valószínűtlenül szorosra, olykor azon kaptam magam, hogy Melchiort megérintve Theára gondolok, és fordítva is, ha békésen üldögéltünk Theával egy tó partján a hűvös füvön, akkor Melchior hirtelen annyira hiányzott, hogy a hiánya által képzelődött oda; lustán és idegenül tekeredtek egymásba és egymásból, ugyanakkor a képzelettel se bejárható, ismeretlen világ észrevétlenül elszigetelt a múltamtól is, a jövőmtől is, amit nem tudtam nem a legkellemesebb jótéteménynek tekinteni.

És különben is, ha valaki egy színházi próba után, s legyen megfigyelő avagy résztvevő, délután három órakor végre kiléphet egy közönséges, valójában említésre sem méltó, napfényes vagy borongós, szeles vagy esős utcára, és áll valami ésszerűen megépített és élő emberektől belakott házak között, ahol a járdán különböző más emberek, és lehetnek ezek szépek, csúnyák, derűsek és kedvetlenek, vének, ifjak, elegánsak, ápolatlanok, ám egyként valamiféle mély belső meggyőződéssel teli elszántsággal, mintegy állandóan a láthatatlanul ketyegő időre fülelve, sietnek táskáikkal, szatyraikkal, irattartójukkal és csomagjaikkal a dolguk után, bemennek és kijönnek, autót vezetnek az úttesten és kiszállnak belőle a járdán, vásárolnak és eladnak, örömöt tettetve vagy valódi örömmel üdvözlik egymást, majd közömbösen, hangosan, netán egy fájdalmas sóhajt hallatva elválnak egymástól, a sarki kolbászsütő bódéjának pultjánál mustárba tunkolják kolbászukat és szétreccsintve, hogy a feszes bőr alól spriccel a szaft, beharapják, miközben erőszakos verebek és idegességükben felfuvódott galambok lesik a lehulló morzsát, és más emberekkel megtömött villamosok, különböző rejtélyes tárgyak súlya alatt csörömpölő teherautók húznak át a képen, akkor mindez oly félelemkeltőn valószínűtlen, mintha nem is ez a látvány lenne az igazán valószerű; a mozdulat, a szépség, a csúnyaság, a boldogság vagy a közöny, itt, az utcán ugyanis nem jelzése vagy sűrítménye egy átélhető érzésekből táplálkozó lehetségesen teljes mozdulatnak, hanem éppen attól valóságos, hogy még a legnagyobb tudatosságot feltételezve sincsen tudatában, nem lehet tudatában önnön valóságosságának; az utcán siető ember, akár a pszichológiai tudományok tapasztalt professzora, akár amolyan fogdmeg-munkás, esetleg komissiózó kéjnő legyen is ő, kissé hasonlóan a hivatásos színészhez, természetesen és legpontosabban igazítja arckifejezését és mozdulatait a környezetéhez, ami azt jelenti, hogy egyrészt utcaképessé téve, semlegesíti magát, elvegyül, tehát a leghajlékonyabban betartja a társadalmi közlekedés kényesen finom morális játékszabályait, másrészt figyelembe veszi a fényviszonyokat, a levegő hőmérsékletét, egyszerre őrzi saját testének ritmusát és alkalmazkodik a forgalom ritmusához, fülel az időre, mármint a saját idejére, mozdulatait azonban az időnek csupán nagyon kis egységére vonatkozón, majdhogy csak a futó pillanat idejére, e közös életen való átmenet idejére szabályozzák ezek a közös körülmények és egyezményesen közös elvek, mindazt, amit tesz vagy nem tesz, nem az egész élet lefutásának szempontjából teszi vagy nem teszi, miként a színpadon, ahol a tragédia vagy a komédia szabályaihoz idomulva a legparányibb mozdulatban is benne van, benne kell lennie az egész életnek, a születésnek és halálnak; mivel pedig az idő minden valószínűség szerint egyben távlat is, az utcán mozgó embernek csak igen kicsi és fölöttébb praktikus távlatból van rálátása önmagára, no és ezért is olyan valószínűtlen a valós annak, aki egy színpad nagyobb vagy legalábbis egyetemesebb távlataihoz szoktatott szemével az utcára lép.

Thea ilyenkor rövid, puha, gombolatlan piros kabátjában, amit régebben kulikabátnak mondtak, gyorsan átment az utca túlsó felére a kocsijához, és kulcsos kezével egyszerre kérdőn és felszólítón intett vissza, nem akarok-e beszállni; a mozdulatban rejlő kérdés nekem, a felszólítás a többieknek szólt, akárha jelezné, sietős, közös dolgunk van, s ezzel segítené elválásomat tőlük, hiszen tudhatta jól, hogy csaknem mindig be akarok szállni.

Kühnertnét olykor hazaszállítottuk a Steffelbauer utcába, néha azonban egyszerűen otthagytuk a színház előtt.

Ha ugyanis valaki egyedül vagy mások társaságában, délután háromkor kilép egy színház hátsó kapuján és nagy hirtelen a valószínűtlenségnek ebben a bárgyú állapotában találja magát, meg ráadásul az utca mindig túl világos is, akkor a választásra két lehetősége kínálkozik, vagy azonnal belesétál e kisszerű és távlattalan, ugyanakkor mégis tapinthatóbb távlatokkal és mérhetőbb időkkel rendelkező szomorú világba, és ahelyett, hogy a valószínűtlenség és a valószerűség összefüggésein töprengene, ami különben a dolga lenne, gyorsan eszik valamit, bár nem éhes, iszik, habár nem szomjas, vásárol, holott nincsen szüksége különösebben semmire, de mindenesetre a saját alapvető életfunkcióira és birtoklási vágyára hagyatkozva, mesterségesen vissza képes illeszteni magát a kis kilátásokkal, még kisebb belátásokkal és parányi távlatokkal működő élet valóságába, avagy őrizve, védve, féltve e valósnak nevezett világban való valószínűtlen bódulatát, egyszerűen kimenekül az idő ridegen korlátozó díszletei közül, még ha nincsen is hová menekülnie.

Nem értettem vagy nem akartam megérteni, hogy a valószínűtlenség valóságában élek, holott az összefüggés ott volt Thea minden gesztusában, az orrom előtt, bennem, de megnevezetlenül, élményként csupán, s én nem merészeltem az élményt valóságnak nevezni.

Korom egészséges gyermeke voltam, s a korszak uralkodó eszméitől fertőzötten én is állandóan arra vágyakoztam, hogy végre a kezembe kaparinthassam amaz igazi, hamisítatlan valóságot, melyben benne van minden egyszeri, személyes, de önmaga nem egyszeri és személytelen; mindenféle filozófia, újságcikk, szónoki beszéd valamiféle valóságról beszélt, melyet meg kéne ragadni és el kéne érni, de nekem nagyon rossz volt a lelkiismeretem, mert bárhová nyúltam is, csak a saját valóságomat találtam, mivel pedig az eszményi valóság, a tökéletesnek és teljesnek mondott valóság sehol nem volt föltalálható, úgy éreztem, hogy az enyém, legyen bármily tolakvón durva, gyilkos vagy éppen örömöt adó, számomra tehát mindenképpen teljes és tökéletes, nem valóság, hanem a valószínűtlenség valósága.

Érdekes módon pontosan azt éreztem és tudtam, amit tudnom és éreznem kellett, és mégis örökösen azt kérdeztem magamtól, hogy hát akkor mi a valóság, ha az én valóságom valószínűtlensége nem valóság, akkor mi vagyok én ebben az önmagamban érzett valótlanságban, kérdezte bennem a józanon maradt eszem, ám hiába volt minden kérdésem, ha végső soron elhittem, hogy a valószínűtlenség nem valóság, elhittem, hogy valami furcsa átmenet vagyok reális és valóságos között, miközben persze az eszményi elérhetetlenül trónol a fejem fölött s akaratom ellenére uralkodik rajtam, trónol és uralkodik, eszményi és önkényes, hiszen nem férek bele, nem képvisel és nem is érem el, mert oly hatalmas, hogy én nevével osztozni méltatlan vagyok, valótlan pondró vagyok hát, ezt kellett volna gondolnom magamról, ha az önlealacsonyításra ily méretben egyáltalán képes lenne az ember, mivel azonban minden tiltakozásom ellenére mégis csak így gondolkodtam magamról, anélkül, hogy észrevettem volna, a korszak ideológiai erőszaktevése a legmélyebb és a legbensőségesebb célját érte el bennem és velem: önként mondtam le a saját magam fölötti szabad rendelkezés jogáról.

Theának nem voltak eszméi, helyesebben az ösztöneiben hordozta eszméit, s nem hiszem, hogy eszmékről egyáltalán gondolkodott volna, de éppen azért tiltakozott oly hevesen az átélés vagy a beleélés játékmodora ellen, mert nem volt hajlandó a saját érzéki valóságának valószínűtlen élményét, mindazt, ami egy emberben élő és véres, s amiből minden eszme is kicsírázik, eszközzé silányítani, eszközként belehelyezni egy mások által valóságnak kinevezett vagy bizonyos egyezmények által valóságként elfogadott, gondosan behatárolt és esztétikusan előkészített forma szűkös és kényelmetlen ágyába; ezt az eljárásmódot szemérmetlenül hamisnak és nevetségesen hazugnak érezte volna, ám ő nem kérdezte, hol van ő, neki a saját gesztusaiban kellett jelen lennie, ami összehasonlíthatatlanul kockázatosabb feladat, mint egy mondatban benne lenni, ő egyszerűen és minden korszakos kételytől mentesen, szabad emberként demonstrálta magával mindazt, ami bennünk közös, és tudta, hogy nincsen, mert nem lehet olyan hajlama, tulajdonsága, arcának és testének nincsen olyan vonása, mely ebbe a közösségbe ne férne bele.

Ha vele voltam ezeken a délutánokon, akkor a gesztusaival, nem egyetlen gesztusával, hanem mindazzal, ami ösztönösen választott belső szabadságából gesztusként megmutatkozott, kiemelt, szinte kitaszított öntévesztő eszméim kátyújából.

Végül is nagyon sok tekintetben hasonlók voltunk Theával.

Ellentétben Kühnertnével vagy éppen Melchiorral, akik a testükkel, az életükkel állták el a rejtett és meglepő mélységek felé vezető utat, mi csak ott, lenn, az érzékek iszapjába kapaszkodó gyökereknél, az eredetnél éreztük elnyerhetőnek testünk életét.

Én is úgy éreztem, hogy lehetek ostoba, ügyetlen, alattomos, csúnya, kíméletlen, hízelgő, intrikus, bármi, ami szépészeti, szellemi, vagy erkölcsi szempontból alacsonyrendűnek tartható, ám szépészeti, szellemi vagy erkölcsi alacsonyrendűségemet, lelki bűnözésre kész hajlamaimat azzal a meggyőződéssel ellensúlyozom, hogy az érzékeim becsaphatatlanok és megvesztegethetetlenek, előbb érzek és csak aztán tudok, mert nem vagyok gyáva, szemben azokkal, akik előbb tudnak és csak aztán engedik meg maguknak, hogy a fennálló szabályok szerint érezzenek, én tehát végső soron és megfellebbezhetetlenül tudom, hogy mi a jó, mi a rossz, mit szabad és mit nem szabad, mert bennem az erkölcsi érzék nem az érzéstől függetlenül lebegő tudás kényszere; én is éppen olyan rögeszmésen hadakoztam hát az érzékek jogáért, mint ő, én is eszközként akartam használni őt, mint ő engem, én is azt akartam, hogy minden gyáva konvenció és köznapi erkölcsi tiltás ellenére, legalább kitapinthassuk hármunk kapcsolatának legbensőbb áramát, és én se fogadhattam el helyzetünk reménytelenségét, hiszen akkor tévedhetetlennek hitt érzékeim tévedését, erkölcsi bukásomat kellett volna bevallanom.

És furcsa, hogy az ember inkább hagyja a bakóval lecsapatni a fejét, mintsem egy ilyen kínos kudarcra vonatkozó vallomást kilihegjen magából.

A gyújtással mindig sokáig kellett bajlódnia, szidalmazta, átkozott szarnak nevezte; neki úgy kell megöregednie, zsörtölődött, hogy mindig egy ilyen rohadt szarral küszködjön.

S milyen furcsa körülmény volt az is, hogy Melchiorral gondoltam szabadnak magam, holott vele testem történetének rabságában fulladoztam.

Egyáltalán, attól a pillanattól kezdve, hogy a kesztyűtartóban felhalmozott vackok közül vagy nem ritkán az üléspárnák réséből kikotorta szörnyű szemüvegét, melynek egyik szárnya hiányzott, az orrára illesztette és a fejét felvetve, szemüvegét kényelmetlenül egyensúlyozva az orrán, valamiként azért mindig beindítva a kocsit, vezetni kezdett, az ügybuzgó dilettantizmusnak és a fölényes figyelmetlenségnek egészen különös, és számomra nagyon vonzó elegye, majdhogynem káosza határozta meg a mozdulatait; egyfelől egyáltalán nem figyelt arra, amit csinált, minduntalan elábrándozott, elveszítette kapcsolatát az úttal és a motorban lezajló, a műszerfalon ellenőrizhető folyamatokkal, másfelől rajtakapva magát eltévelyedésén, s így nem egyszer keveredtünk életveszélyes helyzetekbe, a legszorgosabban kislányos, megszeppent és most meg természetesen túl heves buzgalommal igyekezett a dolgot helyrepofozni, miközben a helyes mozdulatoktól előrebukó vagy éppen lecsusszanó szemüveg mindebben akadályozta is.

Mégis biztonságban éreztem mellette magam, ha például láttam, hogy nem vesz észre egy közeledő kanyart, nem veszi figyelembe a választóvonalat, bár a szembejövő forgalom elég sűrű ahhoz, hogysem folyamatosan azt a másik sávot használjuk, akkor elegendő volt csendesen megjegyeznem, milyen sima vagy éppen milyen nedves az út, milyen egyenes, milyen kanyargós, s ő korrigálta magát; különös biztonság volt, ez igaz, hiszen életbiztonságom alapvető igénye a közlekedési szabályoknál mélyebb tartományokban kereste fogódzkodóit, mindenekelőtt föl kellett adnom az életem, azt mondani magamban, Istenem, ha meghalok, hát meghalok, s ezzel mintegy átengedni magam annak a vezetési stílusában megmutatkozó humorisztikus elemnek, mely szerint ő sokkal nagyobb bizalmat érez életének egésze iránt, mint hogy a közvetlen biztonsági rendszabályok kicsinyes követelményeivel kéne törődnie; ő mással foglalkozik, ő nem halhat meg ilyen ügyetlenül és ostobán, és anélkül, hogy az isteneket vagy a gondviselést belekeverte volna dolgainkba, mozdulataival olyaténképpen nyilatkozott, hogy az ember soha nem a figyelmetlensége miatt hal meg, a halál még akkor is más, ha netán úgy tűnik, mintha valamiféle figyelmetlenség lett volna közvetlen kiváltó oka, nem, ez csak az újsághírekben áll így, semmiféle figyelem és gondosság nem segít mirajtunk, nincsen olyan körültekintő figyelem, amivel el tudnánk kerülni kis baleseteinket, mindig véletlenül fut a kés az ujjba, és véletlenül lépünk üvegbe, kagylóba, szögbe, ám közel sem ilyen véletlenül halunk meg, amivel, mint az élet egészére vonatkozó végkövetkeztetéssel, a legteljesebb mértékben egyet kell értenem, még ha lábammal egy kicsit jobban hozzáfeszítettem is magam az üléshez, ami az önfeldás képességének és képtelenségének kissé nevetséges mutatványa, s így kellőképpen humoros ahhoz, hogy élvezni lehessen.

Rázkódva és zötykölődve, puffogva rohantunk ki a városból.

Ha később, Berlinből való végleges elutazásom előestéjén, nem semmisítettem volna meg a próbákról készített jegyzeteimet, akkor szinte napról-napra haladva követhető, dokumentálható lehetne a változás, ami megfigyeléseim szerint Theában végbement; az utóbbi időben elszótlanodott, halk és nemes lett, általában némán utaztunk.

S hogy megsemmisítettem, Melchior fehér cserépkályhájában elégettem e jegyzeteket, abban nem kis része volt Kühnertnének is, aki látva, miként mélyül el kapcsolatom Theával, alig leplezett féltékenysége áradó dühével, ugyanakkor az elkerülhetetlen előtt készségesen fejet hajtó ember alattomosan őszinte alázatával támadva nekem, úgy nyilatkozott, hogy amit én sajátos és izgalmas változásként észlelek, az szóra se érdemes, neki a könyökén jön ki, jaj, annyira unja már, és szerencsére nem veszem észre, hogy valójában eszköz vagyok Thea kezében, munkaeszköz, használ, aztán majd eldob; szerencsére, mondta, hiszen így legalább bizonyos terheket leveszek a válláról, most egy kicsit én helyettesítem, ő viszont húsz éve ismeri, azt mondhatná, húsz éve él vele, következésképpen egy menetrend pontosságával, napra, órára, percre meg tudja nekem mondani, mikor, mit fog csinálni, s ha nem látná, hogy az utóbbi időben Thea mennyire ragaszkodik hozzám, akkor nem is lenne ennyire őszinte velem.

Az első próbára mindig csendesen, ünnepélyesen és megközelíthetetlenül érkezik, mondta thealógiai ismereteivel bűvölve, szinte a számba hajolva, ő igazán soha nem szép, de ismerem, elmondhatatlan szépséget tud varázsolni maga köré, köztünk szólva, a semmiből, előtte már megint kitalált valami egészen újat a hajával, befesti, levágja vagy éppen növeszti, és vele se beszél, minden szabad percét Arnóval tölti, akibe megint olyan szerelmes, mint fiatalon, rohan haza hozzá és kirándulni megy vele, amit egyébként Arno, hivatásos hegymászó lévén, un és utál; befőz, lakást fest, takarít, ruhát varr, aztán a második próbahét végén vagy a harmadik elején, éppen úgy, ahogy ezt most délutánonként velem teszi, csak int, valahova elkocsiznak, és a sárga földig leissza magát, úgy viselkedik, mint a legmocskosabb férfiak, kötekedik, énekel, böfög, a pincérekkel összevész, fingik, leokádja az asztalt, már minden volt, semmi újat nem tudok neki mondani, ilyenkor a leglehetetlenebb helyekről kell hazaszállítani, és akkor a következő napon vagy beüzen a színházba, hogy halálosan beteg, ne számítsanak rá, neki is iszonyatos, de az orvos szerint hónapokig eltarthat, míg újra felépül, idegösszeroppanása van, gyomorfekélye, egy igen súlyos, nem, erről nem óhajtana beszélni, annyira intim dolog, női baj, valószínűleg egy daganat a méhében, ömlik belőle a vér, vesegörcse, hangszálgyulladása, vagy betámolyog a próbára, úgynevezetten tartja magát, annyira tartja magát, hogy a próba kellős közepén sírógörcsöt kapjon és visszaadhassa szerepét; természetesen kérlelni kell, pótolhatatlanságáról beszélni, vigasztalni és könyörögni, hagyja meggyőzni magát, ám a legsötétebb depresszióba zuhan és ennek már a fele sem tréfa, nem tud fölkelni, nem tud felöltözni, a haja bezsírosodik, lenő, ilyenkor ő szokta levágni a kezéről és a lábáról a körmöket, és közben iszonyú lelkiismeretfurdalást érez a kollégák miatt, már megint csúnyán cserbenhagyta őket, holott aranyosak, kedvesek, mennyire tehetségesek és milyen hálásnak kéne lennie, hogy ilyen kitűnő rendezővel dolgozhat, mint ez a Langerhans, ez mindent, de mindent kihoz belőle.

Figyelmessé válik, nem lehet olyasmit kérni tőle, amit ne csinálna meg, ajándékokat vásárol, gyereket akar szülni, de halálosan unni kezdi Arnót, aki egész nap otthon piszmog magában abban a szerencsétlen lakótelepi lakásban, holott az ő világa ott lenne fönn, a hegyek csúcsán, legalább egy kertes házat szeretne venni, sajnálja, szerencsétlennek érzi magát, hogy egy ilyen szerencsétlennel éli le az életét, és ő minden délután szabályos közelharcot vív vele, szabályosan bele kell tuszkolnia a kocsijába, hogy menjen végre haza, ha pedig este előadása van, akkor nemhogy nem megy, hanem hajnalig csavarog valakivel, lefekszik, szerelmes lesz, el akar válni, mert ezt ő nem csinálja tovább; locsog és kelleti magát, mindenkit, kivétel nélkül mindenkit, legyen férfi, nő, mindenkit meg akar hódítani, és aki nem hódol, mert netán maga is a szerepbefogadás nehézségeivel küszködik, azt gyűlölni kezdi, kínozza, nem próbál vele rendesen, följelenti, megfenyegeti, de hát ugyanúgy gyűlölik, kínozzák és följelentik őt is, ugyanis ne gondoljam, hogy ez a szabályosan ismétlődő folyamat csak rá lenne jellemző, mindegyik ilyen, ez egy őrültekháza, most viszont már abban a fázisban vagyunk, és ezért mondja, hogy nincsen itt szó semmiféle változásról, mikor ismét vissza kell vonulnia, vészesen közeledik a bemutató napja, szépen takarékra állítja magát, sejteni kezdi, hogy megint egyedül van, senki nem segít és nem segíthet rajta, illetve ezeket az élő és eleven emberektől felkavarodott őrjöngő érzéseit csupán a színpadon szabad használnia, mert ha ilyen erejű érzelmeket használna az életében, akkor elpusztítaná magát, ó, egyáltalán nem olyan önfeledten ösztönös ő, mint gondolom, fölöttébb óvatosan számít és gazdálkodik, és végső soron semmi más nem érdekli, csak az, hogy mi fog történni a színpadon és ezt miként tudja kigazdálkodni magából, s ha valamit szabad lenne tanácsolnia nekem, akkor azt mondaná, hogy csak annyiban higgyek bármiféle változásban, amennyiben minden új szerep a tébolyult érzelmek fölkeltésének egy másik változatát kívánja, a változatok száma végtelen, ő ugyanis nincsen, hiába erőltetem a szemem, őt soha nem láthatom, most például csak azt a különbséget vagy azt az éles rést vagy nem tudja mit látom a helyén, ami elválasztja attól, hogy egy ilyen rideg, ocsmányul számító perszóna legyen, aki még az apósa hullája fölött is királyné akarna lenni, épelméjű ember ilyesmire nem vállalkozik, de ő éppen attól nem olyan, amilyen, mert minden alkalommal képes egy olyan szerepben keresni magát, ami soha nem illik rá, mert ő csak egy óriási hiány, s ha tényleg segíteni akarok neki, akkor erről ne feledkezzem el.

Én azonban egyáltalán nem akartam semmiben segíteni, valószínűleg figyelmességem, végsőkig feszített udvariasságom, készséges szolgai alázatom tévesztette meg, mely heves érdeklődésemből táplálkozott, egyszerűen hízelgett nekem, hogy Thea is hasonló érdeklődést érez irántam, ha pedig valakinek egyáltalán segíteni akartam, akkor az Melchior volt, sokkal inkább úgy éreztem hát, hogy én kezelem eszközként Theát, mintsem ő engem; Kühnertné nem tudott elég alaposan se kiábrándítani, se megsérteni, mert egészen addig, míg megrögzötten elszánt ügyeskedésem el nem vezetett a megfelelőnek ítélt pillanatig, olyan hidegen számoltam a tulajdonságaikból adódó körülményekkel, mint egy nagyszabású terveit ízlelgető profi bűnöző.

Jó időbe telt viszont, míg abban a kényes kérdésben, mikor visszük előbb haza Kühnertnét és mikor hagyjuk szó nélkül ott, valamennyire kiismertem magam; Thea nem szólt róla, hová megyünk, mintha nem tudná vagy épp olyannyira tudná, hogy nem foglalkoztatná a dolog, lényeg, hogy megyünk, el innen, máshová, valahová, egyedül, helyesebben velem, ami számára az egyedüllét sajátos formája lett, s ha mondjuk a müggelheimi ároknál, a köpenicki kastélynál, a Grünautól délre elterülő természetvédelmi területen vagy Rahnsdorfban kötöttünk ki, akkor előbb mindig elvittük és kitettük Kühnertnét a Steffelbauer utcánál, ez amúgy is útba esett, bár az is meglehet, hogy Thea egyenesen azért választotta ezeket az úticélokat, hogy barátnőjét előzőleg hazavihesse, s ilyenkor úticéljainknak inkább Kühnertnét illető érzelmi vagy udvariassági indítéka volt, míg máskor, ha nyugati irányban mentünk ki a városból, Potsdam felé, a Havel szép, lapos folyásához, vagy keleti irányban, Strausbergbe, Seefeldbe, akkor egyszerűen ottfelejtettük a színház kapuja előtt, Thea legfeljebb búcsút intett neki, olykor azt se, amit ő féltékenysége és sértettsége közönyébe húzódva látszólag észre se vett, mint ahogyan Thea is úgy csinált, mintha ez a világ lehető legtermészetesebb gesztusa lenne.

Mindez nem maradt következmények nélkül, de a következményeket szemmel láthatóan beleszámították a barátságukba.

És alapjában véve nem állt módomban kételkedni abban sem, amit elmesélt nekem Theáról, valóban közelebbről, régebbről és sajátosabb távlatból ismerhette, mint én; még ha jobban nem is, hiszen csak úgy ismerte, ahogyan az egyik nő a másik nőt ismerheti, a mozdulatoknak, a szavaknak és a testi jelzéseknek azokat a rejtett kis áramait és titkos árnyalatait, melyek Theában csak és kizárólag a férfiakra vonatkoztak, csupán a külső szemlélő szemével szemlélhette, míg én beavatottként vagy akár eszközként, áldozatként a testemen és a testemben érezhettem; mindenképpen másnemű volt hát a távlat, ami a kettőnk szeméből Theára nyílt, különben pedig ismertem már Kühnertnét annyira, hogy eligazodjam szándékainak tekervényei között, értsem túlzásainak értelmét és rendszerét.

Helyesen értékeljem például azt a tényt, hogy az évek számát illetőn mindig többet mondott, mint amennyi a valóságnak megfelelt, mert ahogyan nem húszévnyi volt a korkülönbség Melchior és Thea között, ugyanúgy az se volt igaz, hogy húsz éve ismerné Theát, mindössze tíz éve ismerte, és kis túlzásain tetten érve, mégse állt módomban kételkedni szemérmetlen közléseinek hitelében, érzésem szerint ugyanis a túlzás és az őszinteség, a szemérmetlenség és a hazugság egyként valamiféle taktikai eszköz volt számára egy nagyvonalú és hevessége által mindenképpen meghatóan mély érzelmi stratégiában.

Ehhez a bűvös számhoz való babonás ragaszkodása talán nem annyira a női vetélkedés ravaszkodása volt; mert mintha nemcsak azért mondott volna húsz évet tíz év helyett, hogy ezzel, ő, aki valójában néhány évvel fiatalabb volt Theánál, de minden szempontból jelentéktelenebb, az évei száma szerint megillető helyre utasítsa női vetélytársát, hanem tán sokkal inkább ugyanazon szándéktól vezérelve öregítette ilyen csökönyösen, amiért oly veszélyesen őszinte is volt velem, az öregítéssel és hivatásbeli tébolyára vonatkozó szemérmetlen, barátságukat szégyentelen módon eláruló közléseivel mintegy a biológiára, az esztétikára és az etikára hivatkozva akarta eltávolítani tőlem Theát.

Mert észre kellett vennem, hogy érdeklődésemet, még akkor is, ha se nagy jelentőséget nem tulajdonítok neki, se különösebben nem gondolkodom felőle, ezek a közlések bizony sikerrel semlegesítik, és az érzelmileg résztvevő szerepéből visszalöknek a pártatlan megfigyelő kasztrált szerepébe; Kühnertné azon a kényes ponton lépett közénk, hol kölcsönös érdeklődésünk összehajolhatott volna, féltékenységének látszólag ártatlan monológjával arra az ellenséges felségterületre merészkedett be, ahol a férfiak és a nők között zajló szerelmi hadműveletek szabályai szerint igazán nem volt keresnivalója.

Thea szerencsés kézzel, szinte mitikus nyugalommal szorította vissza ezeket az illetéktelen benyomulásokat.

Mintha Kühnertné egyetlen hadmozdulata vagy titkos érzelmi diplomáciában jártas ügyeskedése se kerülné el éles figyelmét, résen volt, miként azon a szeles, október végi délutánon is, mikor Kühnertné az öltözőfolyosók egyik kanyarulatába szorítva engem, elsuttogta, ellihegte a szerepalkotás és a távolságteremtés folyamatáról szóló, érzelmileg lenyűgöző, szakmailag igencsak találó nagymonológját, és ő az öltözőjéből sietett felénk, mert elég volt barátnőjének felhevült arcára pillantania ahhoz, hogy ne csak azt tudja, mi történt, hanem azt is, mit kell tennie; azonnal kiaknázva érzékeny mindentudását és a másik fölötti mindenhatóságát, megragadta a kezem, és „te már úgyis elég sokat fecsegtél neki” felkiáltással, arcával súrolva barátnőjének arcát, akárha futó búcsúcsókját adná is, meg nem is, ám ha nem adja, akkor csak azért, mert még erre sincsen ideje, rohannia kell, száguldania, persze velem, kiragadott szorult helyzetemből, és a szó szoros értelmében kirángatott a kapun, ami Kühnertné szempontjából egyszerre volt bosszú és lelepleztetés, s a megkapott és mégse megkapott csókkal a felháborodott döbbenetnek és a testi kiszolgáltatottságnak olyan állapotában maradt ott, mint akinek tőrt döftek a szívébe, a vért is látni véltem, amint szívéből előbugyog.

Hatalmának lendülete átvitte az utca túlsó oldalára, de ahogy beültünk a kocsijába, láttam az arcán, milyen bosszús és rosszkedvű lett a jelenettől.

S csak jóval annak utána szólalt meg ismét, mikor a kocsiból már kiszálltunk; nem emlékszem, merre mentünk ki a városból, mert éppen úgy, mint mikor Melchiorral utaztunk valahová, teljesen rábíztam magam helyismeretére, s így arcának minden kis vonása és minden mozdulata hozzátartozott az ismeretlen és számomra mindig a felfedezés újdonságának erejével ható tájhoz; előbb valami csaknem üres országúton robogtunk, aztán teljesen váratlanul lekanyarodott a dűlőútra, ami olyan volt ezen a majdnem tökéletesen lapos, néhol az erdők lágy tömbjeivel, csatornák vagy valamiféle vizek, tavak pengeéles vonalkáival tagolt vidéken az ég szabályos burája alatt, mintha egyenesen a föld tányérjának középpontjához vezetne el; a kocsi itt rángott, huppant, zöttyent és egy egészen enyhe emelkedőn köhögni kezdett, míg aztán nem erőltetve tovább a dolgot, egyszerűen hagyta, hogy a motor leálljon, behúzta a kéziféket.

Ha magunk mögött hagytuk a várost, végül is teljesen lényegtelen volt, hol vagyunk.

Azon ravasz kaptatók közé tartozott, melyek lágy és hosszan elnyúló hátukkal elhitetik, megmászni nem lesz túl nagy megerőltetés, s mire fölérünk, mégis kifulladunk; a dűlőútról keményre taposott, kicsi ösvény vezetett fel az emelkedő pereméig, a lapos gerincen eltűnt, mintha az égboltba tűnne ki, olyan volt a szemnek, mint egy gyengéden hívogató szándék, melynek a láb nem tud ellenállni; ő kezét kényelmesen mélyesztve kabátja ferdén vágott zsebébe, lassan, elgondolkodón, magába merülve haladt előttem az ösvényen, én pedig töprengve bámultam magam elé, vajon ki taposta ilyen keményre, hogyan alakulnak ki ezek a kis utak.

Mintha azon a hiábavaló kérdésen kéne morfondíroznom magamban, miként fogja rejtélyes céljainak hálójába az ember a világot, s miként lesz rabjává annak a hálónak, amelyet mások feszítettek ki.

Az alkonyra hajló nap csupán pillanatokra bukkant elő a hatalmas testű, elnyúltan felcsavarodó, sötétszürkén súlyos felhők mögül, réseiben sárgán, kéken, vörösen világított az ég messzi burája, erősen fújt a szél, de a sík vidéken rajtunk kívül nem volt miben megkapaszkodnia, s ezért szinte némának tetszett a táj.

Néha madár hangját lehetett valahonnan hallani, elmosódott hosszú árnyak és mélyen tüzelő hideg fények vonultak át.

A párátlan légben a sík vidék minden messziségbe tekeredő, finom meghajló vonalát élesnek és közelinek látta a szem, és hasonlóképpen érzékelte a test a levegő hidegét, nem volt bántó ez a hideg, mert szépen körülrajzolt minden tagot, frissességet és erőt kölcsönzött a mozdulatoknak.

Ilyesmit csupán északi tájakon érezhet az ember, ahol a környezet átlátható, tiszta hidege leválasztja magáról a test melegét s ugyanakkor megérezteti e melegség belső energiáit, egyszerűséget és határozottságot kölcsönöz.

Egy pillanatra megállt, én néhány lépésnyire követtem, e beláthatatlanul nagy távolságok között nem lett volna helyénvaló a túl nagy közelség, nem várta be, hogy beérjem, hanem a futó bizonyosságszerzés idejére megnézett magának, aztán ment tovább; és azt mondta, nem szabad haragudni rá, nagyon derék lány, Sieglindének mindig, mindenben igaza van.

Mikor fölértünk a ráérősen elnyúló földhullám tetejére, a szépség oly nyugalmas méltósággal terítette elénk új arcát, hogy nem sérthette szó.

Az ösvény innen meredekebben, oldalazva ereszkedett alá, mert odalenn a föld nyugalmasan ívelő hulláma meredeken, saját iszonyú súlyától nyűgözve szakadt alá, és hályogos felületű, szelektől óvott tavacskát rejtett mély ölében, távolabb tarló világos csíkja, lágy erdő tarajos sávja húzódott a látóhatárig, és a sima hajlatok bensőséges fenségét néhány magányos bokor gömbje tette még kedvesebbé.

Egy ideig álltunk ezen a magasnak tűnő és mégis alacsony tetőn, a nyugalmasan sétáló embernek abban a közismert pózában álltunk ott, bámulva az elénk táruló természeti mutatványt, amiről érzelmekkel teli hangon úgy szoktak nyilatkozni, nem, olyan szép volt, oly végtelenül szép, úgy éreztem, nem tudok elmozdulni onnan, soha többé! életem végéig ott kell maradnom; ami viszont, valljuk be, nosztalgikus fájdalommal telt közlés arról a körülményről is, hogy a természeti látvánnyal, bármennyire is tessék nekünk, nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk azonosulni vele, szeretnénk és mégse tudunk, túl nagy, túl távoli, mi magunk vagyunk túl idegenek benne, tán túlontúl élők s talán majd a halálban, el kell mozdulni belőle, egy újabb kilátópontot kell keresni benne, az tán végleges lehetne, holott valójában tényleg itt kéne maradni, hiszen önmagának, nélkülünk, ez is végleges; majd mikor az ösvényen leereszkedve elértük a tó szintjét, azt a megnyugtatóbb és közönségesebb szintet, ahonnan az átlátás és a belátás már nem volt oly végtelenül szép és embertelen, megállt, szembefordult velem.

Néha ki tudná kaparni a szemét, mondta végtelenül nyugodt, elmélyült és bensőséges hangon.

Mintha csak a szél, a felhők, a táj vonalainak nyugalmát folytatná vele, ez is kanyargás volt, vissza, igaz, nagyon közeli időbe.

De ha nem lenne, mondta, akkor ő tán elpusztította volna magát.

S most meg ott tekergett a hangjában azon önsajnálattól sem mentes nosztalgia, melyet enyhén vágyakozó fájdalomként a táj szemlélete csempészett belénk, és ettől is el kellett szakadnia, hiszen valójában nem sajnálta magát, pontosan azt csinálta az életében, ami a színpad távlataihoz szabott dolga volt, illetve ha valamennyire mégis sajnálta magát, akkor ez nem volt se megfogalmazható, se megosztható; gunyorosan, önnön legyűrhetetlen kíváncsiságán is mulatva, elmosolyodott hát, és mégis megkérdezte: Kühnertné miket pletykált róla már megint.

Én visszahőköltem a mosolyától, kicsinyessége még akkor is túl erős volt nekem ebben a tájban, ha tudatában is volt kicsinyességének, nem akartam válaszolni, terveimmel különben se fért volna össze, ha most Kühnertnét elárulom; semmi különöset, mondtam, habár nem nagyon ismertem még embert, aki ilyen primitív formában látja, miként alakul ki valakiben egy szerep, folytattam az elméleti kitérő könnyebbségét választva.

Fanyar mosollyal fogadva kitérésemet, kérdezte, valakiben-e, vagy benne.

Igen, mondtam, valakiben, bárkiben.

Nem, ő egyáltalán nem primitív, mondta eltöprengve, ám inkább azon töprenghetett, mért nem akarok válaszolni neki; képzetlen és műveletlen, ez igaz, de intelligens és mindent tud, mondta, aztán arca megint csökönyösen visszatért gunyoros mosolyához.

Vajon arról beszélt-e nekem, kérdezte, hogy ő néha teljesen elengedi magát és bizony elég ocsmányul viselkedik, mert hiszen olyan szoros közöttük a kapcsolat, tette hozzá magyarázón, hogy ennek a hátsóudvari viselkedésnek minden részletét ismeri.

Idegenkedve néztem vissza rá, ő viszont bólintott, többet tán nem is akart, és kezét könnyedén a karomra helyezte.

Mert neki két ember van az életében, és különben ez az egész egy óriási hülyeség, mondta; bármit csinál, hozzájuk mindig visszatérhet és nem is engedik el.

Tudom, mondtam.

Hosszan néztük egymást, kicsit úgy, ahogy az imént a tájat, mert valóban tudtam és ő biztos lehetett benne, hogy tudom; ez volt a pillanat, amivel nem csak Kühnertné érzelmi diplomáciáját, hanem azt a Melchior érdekeit szolgálni vágyó érzelmi bűnözést is semlegesítette, amiben én mesterkedtem.

Két emberi lény állt egy náluknál hatalmasabban lélegző tájban és értették egymást; ami nem az értelem értése és mégcsak nem is az érzelmeké, mivel éppen annak a természetesen viselt adottságnak jutott benne főszerep, aminek se az értelmünkkel, se az érzelmeinkkel nem tulajdonítottunk eladdig különösebb jelentőséget, nevezetesen annak, hogy ő nő, én pedig férfi vagyok.

A képességeinket, a szándékainkat haladta meg a pillanat, természeti adottságaink különbözőségére és azonosulásunk egyetlen lehetséges lehetőségére utalt, s így ellenőrzésünkön is túltéve magát, mindkettőnket halálos zavarba hozott.

Nem engedte elmélyülni a zavart; könnyű kezét gyorsan visszavonta a karomról, s mulatságosan megvonva vállát, egyszerre megadva magát és némi kacérságtól se mentesen eltávolodva, megfordult, és immár végleg kifordulva a magunk mögött hagyott város idejéből, de elfordulva a tájtól is, ment tovább az ösvényen a távoli erdő felé.

Ám hogy saját forrón bugyogó érzékeim, minden hősiesnek mondható tiltakozásom ellenére, mennyire kiszolgáltattak azon nyers erőknek, melyeket alantasnak, sötétnek, sőt, ezennel egy fölöttébb közönséges kifejezést is megengedve, egyenesen ocsmánynak, avagy finomabban szólva is mocskosnak, ördöginek, a legnagyobb megvetésre és büntetésre méltónak szokás nevezni, és siessünk megjegyezni, hogy egyáltalán nem alaptalanul, hiszen mindaz, amiről beszélni kénytelen leszek, valóban kapcsolatos az emberi működés tisztátalan végtermékeivel, s olyan funkciókkal, mint az ürítés, a megkönnyebbülés és a kielégülés; ámbár azon kérdés, hogy vajon ezek az erők vajon nem éppen úgy bennünk élnek-e, miként tisztaságra kényes erkölcsiségünk, mely persze hivatva van küzdeni ellenük, legalább ennyire nem alaptalan; de akár így, akár úgy, akár sajátomként ismerem el a tisztátalant, akár idegennek tekintem, akár fölvéve az elibém hajított kesztyűt harcolok ellene, akár fáradtan megvonva vállamat megadom magam neki, hiszen létezik, s kétségbevonhatatlan hatalmát, miként valami isteni eredetű pornográfiát, állandóan és folyamatosan éreznem kell, ha ugyanis éberen óvatosan számolok vele, akkor orvul fitogtatva testem és szellemem fölötti végtelen hatalmát, álmomban támad, nincsen, ne legyen kibúvó! mint Heiligendammba való megérkezésem éjszakáján, s legyen ez útmutató példa! mikor is bármennyire szerettem volna sokrétű gondjaim, botor művészi kétségeim, a szülőkre és a gyermekkorra vonatkozó sötét és mégis izgató emlékek, a sok tekintetben fölzaklató utazás, valamint a Helenétől való nem kevésbé fölkavaró búcsú édes és nyomasztó terhe alól az enyhet kínáló álomba, valamely nagyon mély, hosszú és megtisztító álomba menekíteni magam, mégis durván fölriasztott, holott ezennel igazán finoman, nem oly kegyetlenül bánt velem, mint máskor, mikor teszem azt egy mezítelen férfi képével jött, ki fölmeredő phallosát nyújtotta nekem; most a legártatlanabb álomkép formájában jelezte csupán magát, s így nyugodtan nevezhetem kiszolgáltatottságom gyengéd mutatványának is mutatkozását.

Egy ismerősen nedves utca képe a túl erősen csattogó idegen léptek zajában, a gázlámpák fényétől sejtelmesen foltos éjszaka, mely oly síkosan, puhán és izmosan merített önmagába, ahogyan csak egy szerető női öl avagy persze maga az álom képes, s így egyáltalán nem kedvem ellenére merültem vele, hanem legteljesebben átadva magam a sárgás fényudvaroktól fölfénylő sötétség szépségének, s mivel ezen éji utcakép nem állt nagyon távol attól, hogy személyesen ő legyen, igen, maga Helene legyen, habár közvetlenül semmi nem utalt arra, hogy őt testesítené meg, mégis szabadon, minden félsz és tartózkodás nélkül, mintegy törvényesítve olvadtak benne szét érzékeim és érzelmeim, akárha ő lenne, mintha azon érzéseket is átadhatnám utólag így neki, melyeket éberen, a körülmények hatalmától nyűgözve, még a beteljesülés vadul magas pillanataiban is kénytelen voltam tőle, no és persze önmagamtól megtagadni.

Akárha a jó, a legteljesebben jó, a mindent elborító pompázatos jó készült volna itt a hatalmát átvenni fölöttem, akárha mindenemet néki kéne adnom, s tulajdonképpen el is vette már, bekebelezett, ő voltam én, én voltam ő, de még mindig lenne mondanivalója és nekem is lenne bőven, a jó útján csattognak idegenül erős lépteim, a jó utcája volt ez, a jó éjszakája, a jó sötétje és a jó fényei, s éreztem, minél többet adnék, annál több adnivalóm lenne még; ám jó, nagyon jó volt ez, még ha a léptek zaja mégis, mintha valami ridegen üres térből hullana vissza rám.

De innen láthattam már, mert láthatóvá tette magát a jó természete, s egyszerűen kibújtam, kibontakoztam érte lépteim zavaró zajából, érezhetővé lett, hogy van jobb a jónál, s így ami vár reám, az csak még jobb lehet, mert ha ily lazán és szabadon menetelhetek e jókon át, akkor a megváltás, amire szenvedéseim alján heverve, s a szenvedéssel volt kapcsolatos e kellemetlen csattogás, olyannyira vágytam, amit annyira reméltem, akkor a megváltás minden különösebb körülményeskedés nélkül bekövetkezett.

Jaj, és nagyon nagy a szeretet, mi adatott nekem; az utca köveit szeretni, amint a fény földomborodva, külön-külön és mindegyiket önmagába oltja, a fák csupasz ágain lehullani kész vízcseppeket szeretni, szeretni a gonosz csattogást, szeretni a gázlángok lágy himbálózását az üvegburában gyűlő víz fölött, a sötétséget, mert a fényt látni engedi, egy váratlan árnyként surranó macskát, szeretni a puha nyomot, melyet tappancsaival maga mögött hagyott az éjszakában, a fölmeredő lámpaoszlopok gazdagon díszített és finoman tagolt csillanó bőrét szeretni, s a rozsdás nyiszorgást, mit alig képes fölfogni a fül e szerető kábulatban.

És a szem is hiába kutat.

Mint a buborék, bármely pillanatban szétpattanni kész.

A nyiszorgás erősödött, s én magam mögött hagyva lépéseim csattogását a kövön, közeledtem felé, vasajtó csikorog ilyen rozsdásan a szélben, de ha egyszer nincsen is szél! s mindig remélve, ez lesz az utolsó csattanás, aztán már semmi nem zavarhatja fel a sötét sűrűjét, de hiszen megyek, s minden lépésem új hangot ad!

S akkor megláttam magam, amint közeledek.

De hogyan tudhatnám e hangoktól a sötétet megkímélni?

Álltam a széltől kiforduló vasajtó mögött a bűzben, s figyelmesen kísértem a lépéseket.

A vasajtót a szél először becsapta, csikorgott, csattant, eltüntetett, de a következő szempillantásban kitárta újra sarkig, s láttam ott várakozni magam.

S tulajdonképpen hol vagyok?

Ez a hely egyáltalán nem volt ismeretlen, még ha e térben nem is tudtam pontosan eldönteni a magam helyét, helyesebben épp ez volt a kérdés, hol? ha egyszerre itt és ott, éppen ezáltal vált oly szorongatóvá helyzetem, hogy szerettem volna fölkiáltani, s bizonyára meg is teszem, ha nem félek egy újabb erős hanggal a sötétet fölsérteni; még itt haladtam az utcán, a jó utcáján, hiszen tudom, hogy a jó utcája ez, ne akarjatok becsapni! ám az utca mégis egyenesen ahhoz az ajtóhoz vezetett, úgy álltak két oldalt a csupasz fák és a nedves lámpaoszlopok, mintha őriznék az irányt, nem lehet letérni! el kell érni azt a bizonyos vasajtót, amelyhez nagyon is sok szégyen, vágy, félelem, kíváncsiság és megaláztatás tapadt ahhoz, hogy ne legyen ismeretlen, mind olyasmi, amit magam előtt is szívesen titkoltam, s most mégis ott, azon a régi helyen vártam magamra a kátrány és a vizelet sűrű bűzében, s már régóta állhattam itt, mert a bűz nemcsak a ruhámba itta be magát, s a kalapom hová lett? hanem a bőrömbe is, belőlem áradt, s hajamból, tehát hiába is térnék ki valahogyan, ha egyszer már oly véglegesen ott vagyok.

Valaki pedig, ki uralkodva egész álmom fölött, mert mindazonáltal tudtam, hogy ez csak egy álom, semmi izgalom, álom, és bármikor fölébredhetek! de valaki uralkodik fölötte, és nem enged fölébredni, csak nem voltam képes visszaemlékezni, ki lehet ez a személy, habár a hangja igazán ismerősnek tetszett, mikor is azt súgta, ő vár a kinyíló ajtó mögött, s hiába érzem ama nyugalmat, a fülemre hajolva súgta, amivel a jó érzete ajándékozott meg az imént, lehelve susogta, hiába, hiába, ezt nem szánta másnak, mint csábításnak: vár a sötét.

Hiába.

Mentem hát, nem csodálkozva a reszketésen; féltem, de mintha a félelemnek és szorongásnak nem létezhetne olyan foka, melyhez hozzá ne tudhatnám szoktatni magam, pedig tiltakoztam, védekeztem is, csak hogy ama bizonyos erő szoktatná és kényszerítené tiltakozásban vonagló testem önmaga előtt titkolt vágyait, s mindama szörnyű súlyt, mit életem ezidáig adott, befogadni, és bizony elfogadni; s e birkózásban oly hosszú lett az út, lépteim valamiként felpuhultak, csattogtak még ugyan, mégis elveszítettem a talaj biztonságát a talpam alól, s mint egy nyavalyatörősnek, akit elkapott a szokásos roham, nem volt többé hatalmam a tagjaim fölött sem, éreztem, amint elnyíló számra a nyál kiömlik, rúgtam és csapkodtam lihegve, és mégse változott semmi, a sötét kis építmény nyíló és csukódó, csattanó, nyiszorgó és újra csak csikorduló fekete szája jól hallható, igen, emberi lihegéssel vár rám a lombjavesztett bokrok körében.

Mozdulatlanul és súlyosan, díszítésektől csipkézett párkányzatát az ég sötét hátterére rajzolva föl, míg én ordítani se mertem, mentem.

Reggelre ébredve, nem csoda hát, hogy amint azt mondani szokás, olyan összetörtnek és fáradtnak éreztem magam, mintha az egész éjszakát éberen töltöttem volna el, pedig végül is mélyen kellett aludnom ahhoz, hogy most ilyen kába legyek, kielégületlenségemben mégis szerettem volna visszatérni belé, hátha most és benne történik meg, aminek meg kéne történnie, ám túlságosan is éles és világos lett a szoba, mintha odakünn, az összevont fehér selyemfüggönyök mögött időközben leesett volna a hó, hűvös, majdnem hideg; a folyosóról néha puha lépteket lehetett hallani, s valahonnan, tán a földszinti reggelizőteremből edények halk és egyenletes csörömpölését, átható koccanásokat, szóváltások foszlányait, ajtók nyílását, és mintha azt az ajtót is becsukták volna újra, melynek csapódása éjjel fölriasztott, rövid női nevetés, ám mindezt csak halkan és jótékonyan, távolról és barátságosan, s nekem mégsem volt kedvem kimászni az ágyból, mert ezek a gyermekkorból ismerős és kedves reggeli zajok arra figyelmeztettek, hogy vissza kéne kapcsolódnom egy olyan életbe, amely gondtalannak látszó természetességével most mindenképpen ellenemre van; nem, mégsem lett volna szabad idejönnöm, gondoltam ingerülten, és átfordulva másik oldalamra, szememet lehunyva, megpróbáltam visszamerülni abba a melegbe, sötétbe, amit eddig az álom mégiscsak megadott, de akkor hová?

Foszlányai még valóban itt lebegtek, nem tűnt nehéznek elaludni újra, a férfi is itt állt még a pissoir kátránytól csillanó fala előtt, amint éppen egy rózsát nyújt nekem, de én azt nem akarom elfogadni, mert kövéren fehér arcán olyan undorító a vigyor, s milyen érdekes, hogy a rózsát mintha kéknek, lilásan kéknek láttam volna, egy éppen csak kipattanó, húsosan erős bimbó, most megint olyan határozottan nyújtotta nekem magát, mintha nem is reggel lenne már, hanem még mindig ott időznék nála az éjszakában.

Aztán a hálószobát a szalontól elválasztó nyitott ajtóban ott állt előttem egy lángolón vöröshajú szobainas, csendesen, figyelmesen és józanon, kedves barna szemével csaknem mozdulatlanul követve ébredésem minden kis moccanását, mintha ki tudja mióta várna már, és még azzal is pontosan tisztában lenne, hogy mit álmodtam az imént, holott bizonyára nesztelen léptei vagy csupán puszta jelenléte riasztott fel szendergésemből újra; ám e kötelezettségeimre is figyelmeztető csöndes jelenés, fiatal fickó volt, kirobbanóan erős, inkább hordárnak vagy kocsisnak való, combja a régimódian szűk szabású fekete nadrág szárait, válla a zöld frakkot egyszerűen szétfeszíteni látszott, mintha szintén valahonnan az álomból vagy még mélyebbről mászna elő, otthoni cselédünkre kellett gondolnom, s így persze emlékektől mozgalmas éjszakámra is, ugyanaz a bárdolatlan nyugalom és magabiztos méltóság áradt a testéből, amit Hilde közelében érezhettem egykor, s ezért aztán, miközben tekintetemet nem minden élvezet nélkül szeplős arcán legeltetve, elnyomtam egy erős ásítást, bosszúsan ismételtem meg magamban a teljesen fölösleges mondatot, nem, nem lett volna szabad idejönnöm, de hát akkor meg hová? és e nem egészen reá szabott ruhákba szorított nagy test mégis olyan mulatságosnak tetszett, a belapított orr, a szeplők, a gyermekien kíváncsi pillantású szemek, s azon egész komolykodás, amivel a szolgálatomra rendelve itt állt előttem, ugyanakkor a saját kérdésem és bosszankodásom így éberen már olyan ostobának, hogy önkéntelenül elnevettem magam.

„Föl kíván kelni, Thoenissen úr?” – kérdezte a szobainas szárazon, mintha e túl bizalmaskodóra sikeredett nevetésről tudomást se venne.

„Igen, azt hiszem. Legalábbis illene.”

„És teát vagy kávét parancsol?”

„Talán inkább egy teát?”

„Előtte vagy utána szabadna hoznom a mosdóvizet?”

„Gondolja, hogy az embernek minden reggel meg kell mosakodnia?”

Egy ideig hallgatott, a szemében semmi nem változott, ám mintha valamit megértene.

„És le szándékozik fáradni a villásreggelit elkölteni, avagy parancsolja, hogy felhozzam a szobába?”

„Nem, nem, lemegyek természetesen. De nincsen itt nagyon hideg?”

„Azonnal befűtök, Thoenissen úr.”

„Viszont nem borotválna meg?”

„Természetesen, Thoenissen úr.”

Néhány percre eltűnt, s az alkalmat kihasználva föl kellett volna kelnem, hogy gyorsan elvégezzem szükségemet, talán nem tévedek, ha arra gondolok, hogy ezért is húzta odakünn az időt, időt engedett nekem erre; férfiakban, ha egymás között maradnak, e tekintetben mindig van valami különös kímélet, amit jószerivel se figyelmességnek, se udvariasságnak nem lehetne nevezni, inkább valamely testvéri szemhunyás azon zavarbaejtő tény fölött, hogy reggelre kelve a hólyagban felgyűlt vizelet feszítése olykor merevedést okoz, s ha ilyenkor azonnal kiugranánk az ágyból, akkor biológiai működésünk csalásának látványával kéne megajándékoznunk a másikat, beavatni valami olyasmibe, aminek működése magunk előtt sem teljesen tisztázható, s ezért egy kicsit szégyenteljes is; el voltam hát késve a felkeléssel, mikor az ajtót kitárva betolt egy kerekeken gördülő asztalkát, az ajtót azonnal be is csukta maga után, még ugyanúgy feküdtem, helyesebben a párnát a hátam mögé gyűrve, hátamat a támlának támasztva, félig-meddig ültem már az ágyban, valamire berendezkedve, a lehető legkényelmesebben, mintha előre tudnám, hogy felkelésemmel megakaszthatnék, kitéríthetnék egy tökéletesnek ígérkező történést, mely nekem most jóval fontosabb, legyen hát a test kellemetlensége! mert a hólyag feszítését nem lehet ugyan mesterségesen elmulasztani, a merevedés viszont a figyelem elterelésével lassan megszüntethető, s tán így tűnik el véglegesen az álmok érzéki izgalma.

Ilyesmiket gondoltam, miközben ő csendesen tevékenykedett körülöttem, az asztalkát az ágyhoz gördítette, puhán lépett a szőnyegen, ügyelt rá, hogy az asztalka üveglapján ne csörrenjenek kellemetlenül az edények, mintha egy macskát látnék inasként, egy ragadozót, maga az észrevétlenségig finomított puha tevékenykedés volt a történés, mely azokban a pillanatokban lekötötte figyelmemet s olyannyira kedvemre való volt; kitöltötte a teát, gőzölögve csurrant, kérdezte, tejjel óhajtom-e, s a kanna csőréről egyetlen cseppecske se csöppent a fehér damasztterítőre, mondtam, nem tudom, hogy tejjel kérjem-e, válaszom szándékolt arcátlansága azonban egyáltalán nem hozta zavarba, tudomásul vette, s ezzel egyúttal jelezte, hogy kérdésemre semmilyen formában nem áll módjában válaszolni, a döntés joga mindenképpen engem illet, vagyis bármit döntenék, azt ő csak a legmesszebbmenőkig helyeselheti, s helyesléséből legalább annyira hiányzik majd az alázat, mint amennyire a közöny, inkább a készség arcpirító tökélye nyilvánul meg ilyen semleges formában, azon készség, mely minden lehetséges kívánságomnak elébe megy, de ugyanakkor számol számára követhetetlen szeszélyeimmel is; tömpe ujjaival kibontotta a ropogósra sütött zsömléket tartalmazó kosárka kendőjét, s azon szempillantásnyi időben, miután a cukortartóba mélyesztett csipeszt kínálón felém fordította és a teáscsészét átvettem a kezéből, már el is tűnt, nem tudom miként, még távolodó lépteinek neszét se hallottam, kiment, úgy értékelte hát a helyzetet, hogy rá nincsen szükségem többé.

Holott senkire nem lehetett nagyobb szükségem, mint éppen reá.

Mikor az első forró korty után fölpillantottam csészém pereme mögül, ismét benn volt a szobában, nagy fonott kosárban tüzifát hozott, letérdelt a fehér csempekályha elé, ám ezt is úgy tette, hogy miközben majd a kályhát kitisztítja és begyújt, ne fordítson teljesen hátat nekem, profilból láthassam, testének egyik felével mintegy változatlanul a szolgálatomra lehessen, magamra hagyjon, ha úgy kívánnám, avagy ha másként, azonnal fölfoghassa a legelső jelzésemet.

A zsömlék melegen illatoztak, vízcseppektől csillogott a golyókba gömbölyített sárga vaj a friss eperlevelek zöldjén, s könyökömmel kissé meg kellett löknöm az asztalt, láthassam, amint megremeg a málnalekvár magocskáktól pöttyözött, áttetsző kocsonyája.

Ha gyermekkorom nem lett volna olyan kellemetlen és sötét emlékektől terhes, ha anyám alakja emlékként is nem lett volna oly hűvösen távoli, akkor azt gondolhattam volna, hogy valamely mélyre temetett egykori biztonság kísértett meg ebben a jelenetben, a zsömlék józanságában a világ józan rendje, a tea szép párázásának, a vaj sárgájának és a málnalekvár kocsonyás reszketegségének józansága, mely elhiteti velünk, hogy ébredjünk bármilyen riasztó álmokból is, világunk, melynek kellős közepén természetesen mi ülünk a testünk melegétől langyos ágyban, nem csupán a legbiztonságosabban nyugszik a maga változtathatatlan törvényein, de erősen és hatalmasan működik, igényeinket, ízlelésünk vágyait kielégíti, s az erdők fáival fűti föl a szobánkat, izgalomra, szorongásra és félelmekre nincsen tehát semmi ok, másrészről viszont, tán éppen mert gyerekként is éreznem kellett már e rend törékenységét, hamisságát és látszólagosságát, később pedig szenvedélyes nyomozásom olyan emberek társaságába vezetett el, kik nem csak készek voltak lerántani e látszólagosságok lepleit, hanem egyenesen e hamisság megszüntetése volt beismert céljuk, valódi és alapos biztonságot teremteni, akár e törékeny és hazug rend fölrobbantásának árán, véráldozattal, hogy aztán a romokon fölépíthessenek egy igazi, benső képükre formázott világot, mondhatni hát, hogy miközben szemem, nyelvem és fülem a legalaposabban kiélvezte ennek a reggelnek a moccanatlanul ósdi rendjét, az agyam a lehető legtávolabbról figyelte önnön gyermeki örömeit, öreg lettem tőle hirtelen.

Mert milyen végtelen távolságra volt ez a reggeli fényektől fehér hálószoba annak a néhány eltűnt évnek a szobáitól, ifjúkorom homályos szobáitól, melyeket Claus Diestenweg titkos társaságában eme új rend fölépítésének és az utált régi lerombolásának gondolatával töltöttem el, és milyen közel, gondoltam, egy soha ilyen tiszta formában nem létezett gyermekkor szobáihoz.

Egyetlen futó hangulatváltás elég, s az idők képesek kifordulni bennünk, mondhatnám a költőre utalva.

Mintha nem is egyetlen ember életének egymást követő szakaszaival, hanem három teljesen különböző ember életének eseményeivel lenne dolga annak, ki most kissé csalódottan, álmaitól megzavartan, ám a nemtörődömség könnyed nyugalmával fekszik itt az ágyban, és issza forró teáját.

Füstpamacs fújt ki a kályha ajtaján, aztán föllobbant a tűz, vörösre festette az inas arcát, és mintha vörös hajával lobogna tovább.

Hunyorgott a füsttől, megtörölte könnyező szemét, s egy pillanatra a feltisztuló tűzbe bámult.

„Hogy hívnak?”, kérdeztem az ágyból csendesen.

„Hans”, válaszolta, s mintha kötelező készségéről megfeledkezne, nem fordult felém.

„A vezetékneved?”

Örültem, hogy van itt egy ilyen inas, másik életemből visszahajolva viszont szégyenkeznem kellett örömöm miatt.

„Baadernek hívnak, uram”, mondta régi hangján, s a két hang között nem volt semmi kapcsolat.

„Hány éves vagy?”

„Tizennyolc éves vagyok, uram.”

„Akkor arra kérlek Hans, hogy köszönts föl. Én ma reggelre harminc éves lettem.”

Fölállt, önkéntelenül.

Elvigyorodott, szép mandulavágású szeme eltűnt az orcák és a szemhéjak gyermekien puha párnáiban, az állatian erős fogak fölött csillanva villant elő rózsás ínye, e csaknem teljesen nyers hús, mely vörös emberek esetében mindig oly megkapó harmóniában van a bőr és a haj színével; kedvesen, akárha vele egykorú barátja lennék, mellette állnék és a mellembe öklözne örömében, felém lendítette karját, ám a mozdulat annyira csupasz volt, és így mégis hiábavaló, hogy azonnal zavarba jött tőle, elpirult, pirulását megérezve lángolóra vörösödött arca, és nem tudott megszólalni.

„Ma van a születésnapom.”

„Ha tudhattuk volna Thoenissen úr, akkor föltétlenül köszöntjük, de így is engedje meg, hogy gratuláljak!”, mondta később, és elmosolyodott, ám mosolya immár nem nekem szólt, hanem önmagának, örömmel nyugtázta, hogy egy ilyen kényes helyzetből ilyen találékonyan vágta ki magát.

Csakhogy aztán megint csönd lett.

S mikor e kissé tehetetlen csendben köszönetet mondtam neki, akkor valami megtörtént közöttünk, azon történés kerekedett ki, melyet előre sejtettem, segítettem, vártam, mivel köszönetem természetesen nem e kikényszerített és önmagában inkább nevetséges gratulációnak szólt, hanem annak, hogy ő ilyen tökéletes, s ez engem ennyire elérzékenyít.

Ő némán állt egy ideig, én mozdulatlanul feküdtem, ő kiszolgáltatottan lehajtotta a fejét, én néztem őt.

S amikor később kérdezte, megengedem-e, hogy hozza a vizet, intettem, mehet.

Itt volt a határ, ezen túl már a tiltott birodalom, s bizonyára nem lett volna szabad azt kívánnom, hogy átléphessünk oda, másrészről viszont valaminek vége is lett közöttünk, hiszen a pillanatból kikényszerített bizalmas közelség azonnal lelepleződött, szó sem lehetett semmiféle közösségről, én úr maradtam, ő pedig a szolga maradt, következésképpen védekezésre kényszerült, ügyeskedésre, s minden valószínűség szerint ugyanannyi undort érzett, mint amennyi valódi megindultságot, ami mindenképpen elegendő egyenlőtlenség ahhoz, hogy elrontsa a közelség tiszta játékát; kísérlet volt hát, valami olyasmit szándékoztam megérinteni benne, aminek semmi köze nem lehet szerepeinkhez, ám nekem nem lehetett vesztenivalóm, fölényem miatt az én kísérletem, s ebben a vonatkozásban számomra is megalázón egyoldalú, csakhogy éppen a kísérlet kísértésének nem tudtam ellenállni, mert élveztem fölényemet, élveztem kiszolgáltatottságát, s hogy ezt a kiszolgáltatottságot éppen szolgai szerepe miatt vállalnia kell, sőt, megalázottságában a saját megalázottságomat is élveztem, nem beszélve arról, hogy a helyzet egyenesen a kezemre játszotta, szinte tőlem függetlenül folytatódott kis történetünk, nem lehetett megakasztani.

Miközben széttárt combjaim fölött terpeszbe állva, egy likacsos, kissé még tengerszagú szivaccsal benedvesítette az arcomat, s két ujja finom körözésével fölkente a borotvakrémet, hogy aztán sűrű, kemény habbá pamacsolja a borostákon, testünk persze megejtő közelségbe került, szabad kezével kénytelen volt minduntalan megtámasztani, megfogni a fejem, a tarkómra, a homlokomra támasztani a tenyerét, nekem pedig e mozdulatokból megérezni kívánságait, követni, segíteni, térde olykor térdemhez ért, teljes figyelmét az arcomnak kellett szentelnie, miközben én is szemmel tartottam minden mozdulatát; lélegzetét kissé visszafogta és én is visszafogtam, ne leheljünk egymás arcába, e visszafogás azonban kifejezetten erősítette a történést, mely akkor ívelt igazán önnön csúcspontja felé, mikor végül is befejezve az előkészületeket, kihúzta tokjából a csontnyelű borotvakést, a kipattintott pengével néhányszor végigfutott a fenőszíjon, majd ismét belépve lábam közé, mutatóujjával kitámasztva halántékomat s egyben meg is húzva kissé a bőrt, hogy a penge alatt majd simára feszüljön, egy pillanatra a szemembe nézett.

Aztán a kést egyetlen határozott mozdulattal végighúzta arcom bal felén, a bőrről leváló borosta finom sercenést hallatott, s bizonyos értelemben mulatnom kellett saját idegességemen, hiszen bármily készségesen kínáljuk is föl magunkat a művelethez, szándékaink szerint a leglazábban, az arc izmaiban mégis göbössé görcsösödik az önféltés, látni szeretnénk, vajon nem akadt-e meg, nem vágta-e be? szemünk majdhogy kifordul üregéből, miközben persze semmit nem szabad engednünk a bizalom tartásából sem, mert ezzel akadályoznánk munkáját, növelnénk a veszélyt, esetleg magunk lehetnénk felidézői a kis balesetnek, mely nekünk legalább oly kellemetlen lenne, mint neki; ha ugyanis megsérül a bőr, akkor a testi közelség bizalmasságának és a feszült figyelemnek e kölcsönösen vállalt álcája alól hirtelen kiserken a nyers gyűlölet, ő gyűlöl, mert ilyen bután kiszámíthatatlan a bőrünk felülete, megcsúfolja minden tapasztalatát, örvényesen megcsavarodnak a borosták, szemmel nem látható kis bőrhalomba vagy egy pattanás csúcsos fejébe akad a kés, mi pedig gyűlöljük őt ügyetlensége miatt és főleg azért, mert meggondolatlanul a kezére bíztuk magunkat, s e kölcsönös gyűlöletet még csak fokozza, ha a tükörben megpillantva az arcunkon bőségesen lecsorduló vért, úgy kell tennünk, mintha e kicsinység mit se számítana, ő pedig szégyenében fütyürészni kezd és könnyedségbe burkolt vad mozdulattal kapja föl a timsót, hogy a maró fájdalommal még bosszút is álljon rajtunk; de egyelőre nem történt semmi baj, abból a mozdulatából, ahogyan a késről kimeresztett mutatóujjára kente a habot, onnan pedig belecsapta a tálkába, meg lehetett állapítani, hogy van gyakorlata, átfordította a fejem, s miután még közelebb lépett, orrom csaknem érintette páncéllá keményített ingmellét, valamelyest beroggyantott térde az ágyékomat, ugyanolyan határozottan borotválta ki arcom jobb felét; a bőr azonban, hiába a borbély minden ügyessége, gyakorlata és kötelező, csaknem sebészi eltökéltsége, mindvégig görcsösen feszült marad, reszketni érezzük arcunk felületén, a legkényesebb felületek persze még hátra vannak, még az áll bonyolult terepe, még a gégecsont, eltekintve attól is, hogy miközben itt csapkod és hadonászik a késével, néha az is megfordul a fejünkben, hogy netán le találja vágni az orrunkat avagy a fülünket, ismeretesek ilyen rémes esetek! ám nekem mindezen túl, így alulról nézve föl rá kifordult szemekkel, fiatalságának és erejének minden vonzó bája ellenére valahogyan túlságosan lágynak tűnt az arca, a puhaságnak e túlzását csupán innen, alulról nézve lehetett észrevenni; bőrén, mely alatt a zsír fehér rétege volt sejthető, még alig ütközött ki a vöröses pihe, soha nem kell majd borotválkoznia, állapítottam meg elégedetten, szőrtelen marad, miként egy herélt, ez előre látható, nagy orrlukak és szeszélyesen szép ívű száj, alsó ajkát beharapta, míg kis mozdulatokkal dolgozott az államon, néhány év múltán valószínűleg tokát ereszt, gondoltam, nagy teste elhájasodik, fújtatni fog saját súlyának állandó terhétől, s midőn a gégém szinte előre élvezte a csiklandósan kényes kéjt, mikor majd a bőrt az ádámcsutkáról félrevonva, simán és veszélyesen lehúzza ott a kést, észrevétlenül megemeltem a kezem, ám kivártam, míg odaér, kivártam, s akkor, mintha csak félelmemben tenném, anélkül, hogy arcomat vagy testemet megmoccantanám, tenyeremet feszes combjára simítottam.

Az izomzat sima nyalábja kemény volt, hallatlanul erős, tenyerem elveszett benne, erőtlen és jelentéktelen lett tőle, akárha hiába fognám, mert a tapintás nemhogy belső természetéről nem árulna semmit el, de még a felületéhez se engedne közel, mintha felülete, amit persze érzek, csupán az igazi felület fedése, páncélja, álruhája lenne, érzéketlenségig erős, gondolhattam volna, ha egyáltalán gondoltam volna valamit, mert miként a szemén, a száján, arcom fölé hajló arcának vonásain, a húsában se lehetett érzékelni semmiféle választ, se zavart, se elfogadást, se elutasítást, az arca, a bőre, az izomzata is éppen olyan semleges maradt, mint ez idáig csaknem minden mozdulata, én akartam hát magamévá tenni e kíméletlen semlegességet, én reagáltam reá és nem ő énreám, nem érzett, és mintha nem is értene, helyesebben nem lenne mit érezni és érteni.

Mindig értelmetlennek tetszik sommás kijelentéseket tenni, mégis azt kell mondanom, hogy soha, se ennek előtte, se ezek után nem tettem ennél értelmetlenebb mozdulatot.

S éppen ezáltal lett olyan, mintha vonzalmaim csúcsára vagy mélyére jutottam volna el vele.

Nem húzhattam vissza a kezem, a mozdulatot amúgy sem lehetett volna visszavonni, viszont nem éreztem semmit, még ha ott is maradt a kezem, ő pedig a nyakamon dolgozott, oly érintetlenül, mintha a mozdulat csupán saját képzeletem terméke lenne, ami persze hozzá nem érhet el.

Nem esett volna rosszul, ha netán mégis átvágja.

A kés alig hallható reccsenéssel szakította volna át a gége gyenge porcait.

És nem hunyhattam le a szemem, még mindig árulkodó jelre vártam.

Hogy az ujjai végén felgyűjtött habot a tálkába csaphassa, félre kellett hajolnia, s csak ezért vonta el combját a tenyeremtől.

Az árva kéz, a testemhez tartozó furcsa csonk, üresen maradt ott a levegőben.

A szivacsot bemártotta a vízbe, karjával kitámasztotta a fejem, és lemosta az arcomat.

Én pedig közben végre lehunyhattam a szemem.

„Elátkozott hely ez, uram!”, mondta a sötétben.

De mire kinyitottam a szemem, már megint félrehajolt, hogy a szivacsot a tálba visszadobja, árulkodó jel pedig nem létezett.

„Arcvizet?”, kérdezte halkan onnan.

Mindazonáltal nem volt ebben semmi bántó vagy szemrehányó, tökélyétől kifejezetten jókedvre derültem, mert kísérletemet akárha így soroltuk volna be a világ hiábavaló történéseinek nagy lomtárába, közösen.

„Jöhet.”

Ugyanakkor az is megfordult a fejemben, hogy kijelentése talán titkos utalás ama éjszakai zajra, ordításra és sikolyra, mely első álmomból fölriasztott, s hogy tán van hozzá valami köze.

És hogy akkor a mozdulattal nem is sértettem meg benne semmit, s nem volt egészen hiábavaló.

Egyik tenyerével megfogta a tarkó fölött a fejem, kisujja a nyakamon, a többi a hajba mélyedt, míg a másik tenyerébe loccsantott alkoholt felpaskolta az arcomra.

Aztán egy kendővel legyezte arcomat, az alkohol gyorsabban párologjon, ilyenkor különösen frissnek érezzük magunkat, és hosszú idő után először, ismét egymás szemébe néztünk.

Tudhatta, amit tudott, de legyen ez mégoly elátkozott hely is, a kis történés, amit kísérletképpen ily szerencsésen kikényszerítettem magunkból, végtelenül meghitté tette emlékeim környezetét, arra utalt, hogy mégse tévedtem, tekintete teljesen elfogulatlan maradt, igen, ez lesz az én helyem, a kályhában vidáman pattogott a tűz, alig tudtam kivárni, míg szerszámait összepakolja és kimegy, mint aki enyhén belázasodott, szinte rá akartam rontani fekete kézitáskámra, hogy felpattintva zárát azonnal kiteregethessem az üres íróasztalon a papírjaimat, és valamiként azonnal munkához láthassak, ha keserű tapasztalataim óva intettek is a túlzott sietségtől, nem oly egyszerű az, mint amilyennek vágyaink kívánnák, inkább mindig késleltetni kell kicsit, a feszültség habját szépen lemerni az érzet bugyogó leveséről, dúsítani sűrűségét, mert soha nem az alkalmasnak tetsző pillanat! s így amikor az ajtót végre valahára becsukta maga mögött, előbb az ablakhoz léptem, félrevontam fehér függönyeit, a pompás látvány pedig valóban lehűtött.

Egy egész órám volt, míg odalenn megszólal majd a kisharang, hogy közös asztalhoz szólítsa a vendégeket.

Tisztán ragyogott az őszi ég, a hajlékony törzsű vörösfenyők mozdulatlanul álltak a parkban, immár teljesen elült az éjszakai szél, s ha nem láttam is innét a tengert, nem látszott a parti sétány, se a gyógyház, se a széles út, mely az állomáshoz vezet, se a gát, se a láp, és az erdő se látszott, mégis itt tudhattam mindent egy karnyújtásnyira, mi fontos lehetett és fájdalmas.

A terasz mintás kövén néhány hullott levél.

Itt volt, s ezért megengedhettem magamnak, hogy ne itt, hanem elképzelt történetemben legyek.

Mindent elfelejtsek.

Ám könnyűségem érzete nem abból táplálja-e magát, hogy mikor végre sikerült megszabadulnom jegyesemtől, most majd azzal a beteljesíthetetlenségében szép reménnyel csalhatom magam, hogy itt van a közelemben e készséges szobainas, kit bármikor magamhoz szólíthatok, s akkor nem ugyanúgy két lény között állok-e megint?

Hol itt az áhított magány?

A gondolat, mely kellemetlenül összekapcsolta bennem kettőjüket, mintha a gyomrom száját csavarta volna el.

Ha magányomban is itt nyüzsögnek bennem.

Kedvem mégse sötétedett, éppen ellenkezőleg, mint aki váratlanul egy idegen szemével pillantja meg saját testét és arányaival igen elégedett, nem mintha nem látná hibáit és tökéletlenségeit, de fölismeri, végre megérti, hogy az élő formát mindig a megmásíthatatlan folyamatokból alakuló részletek összefüggése rajzolja ki, a tökéletlennek is van szabálya, ez a tökéletes benne, maga a működés a tökéletes, a létezés tökéletes, az aránytalanságok egyszeri, változtathatatlan rendje a tökéletes, s ha ez idáig, harmincadik születésnapomig, s mért épp e rejtélyes fordulón? vagy mióta egyáltalán emlékezni tudok, gondolkodni, valamiként viszonozni testem működésének történetét, mindig attól szenvedtem, hogy két dolog, két jelenség, két személy közé voltam bevetve, akárha egymáson csikorduló malomkövek közé! már legkoraibb emlékeimben is! mikor mondjuk anyám és apám teste között éreztem megosztva és osztatlanul a testemet ama alkonyati órákon a parti sétányon, s mindkettővel, lehettek ellenségesek és gyilkos indulattal teltek egymás iránt, mert egymás testével megbékíthetetlenek, nemcsak azonosnak éreztem magam, ám azonos akartam maradni, nem volt módomban és nem állt szándékomban megosztani magam közöttük, még ha szét akartak is szakítani és szét voltam is szakítva, hiszen arcom vonásai, testem formái és tulajdonságaim sem tudhatták eldönteni, hogy melyikükre ütök, mindkettőre egyszerre, sőt, többekre, számtalanra, csupán a könnyebbség kedvéért beszélhetünk kettős megosztottságról és kettős azonosulásról, mert mindazon halott eleimre is, kik tulajdonságaimban, vonásaimban és mozdulataimban még mindig az én időmből élnek, most viszont kifejezetten boldoggá tett, hogy e két távol álló személy ilyen hajmeresztő módon egymás mellé került bennem, hiszen miként tudhatnám eldönteni, akarni, befolyásolni, hogy mit szabad és mit nem szabad nekem, ha egyszer semminek nem ismerem eredetét, hogyan tudhatnám megosztani, ami megoszthatatlan bennem? mindent szabad!, igen, a legmegátalkodottabb anarchista leszek! s nem azért, mert ifjúkorom véletlene anarchisták társaságába vitt és azokat az éveket végül is nem lehetett egyszerűen kioltani magamból, nem holmi hangzatos célok és szellemi vonzalmak miatt kerültem közéjük, hanem mert mindig is a test anarchistája voltam, a testen kívül nincsen Isten, s csupán a végrehajtott mozdulat képes testemet megváltani, mikor érezhetem, hogy lehetőségeimnek mily végtelen bőségében vagyok.

Az erkölcsötök pedig nem érdekel.

Jegyesem ölének álmában a pissoir kátrányos fala és a szobainas józan combja nem frivol kaland, nem.

Később, amint beléptem a reggelizőterembe, s szemembe hirtelen belevágott a délelőtti napfény, mely ezerfelé csillant, tükröződött az üvegeken, tükrökön, ezüstökön, a porcelánon, nem beszélve a szemekről, e frissen kisütött derűt, ezt az önmagában otthonos nyugalmat, a lázadás fölényét éreztem a tagjaimban, s annak is örültem, hogy azonnal megoszthatom, mások szemébe nézhetek vele, az ablakon túl pedig ott volt a tenger, még sötétlőn az éjszakai vihartól, még tarajlón, lassan csitul.

Ha valami, akkor ennek a rohadt Istennek az ocsmány erkölcstelensége érdekel.

S most örültem annak is, hogy be kell tartanom bizonyos utált társasági szabályokat, mert fölényem tudatával néztem le rájuk, visszakaptam a testemet.

Végtelenül szépnek éreztem a kegyes hamisságot, hogy én, aki tegnapelőtt még jegyesemmel ölelkeztem a szőnyegen, az imént pedig egy inas combját fogdostam, büntetlenül és a legudvariasabban finom mosolyommal állok itt a kitárt ajtó szárnyai között, a fénytől kissé elvakulva, s miután a szállodás, egy kedélyesen kövér, kopasz férfiú, aki nem más, mint az egykori tulajdonos fia, igen, ő, aki nemcsak oly gyakran szétrontotta lenn a parton a kis Stollberg gróffal épített homokvárainkat, hanem nálunk valamivel idősebb lévén, tettleges tiltakozásunk miatt olykor alaposan helyben is hagyott bennünket, most fennhangon, ünnepélyesen, és mégis egy családatya modorában bemutat a társaságnak, én pedig minden irányban többször meghajtom fejem, ügyelek rá, mindenkinek jusson tekintetemből, mint ahogyan ők is ügyelnek, hogy pillantásuk kellőképpen előkelő legyen és ne árulja el kíváncsiságukat, biccentenek.

A reggelihez és vacsorához, mikor is a bőségesen föltálalt ételekből mindenki kedve és étvágya szerint fogyaszthatott, hosszú asztalt terítettek, és hangsúlyozandó e két étkezés laza, családias jellegét, ellentétben az öt órakor szervírozott ebéddel, amikor bizonyos ünnepélyeséggel, kis csoportokban, külön asztaloknál étkeztünk, nem kellett bevárni, míg az egész társaság összegyűlik, most az asztal körül forgolódó pincérek segítségével ki-ki azonnal nekiláthatott, miután leült a helyére, s ebben a tekintetben az eltelt húsz év alatt semmi nem változott, azon se csodálkoztam volna hát, ha anyámat, Peter van Frick kormánytanácsost, az apámat és Wohlgast kisasszonyt is itt találom az asztalnál, ugyanazon szépmívű evőeszközök csendültek a halványkék virágfüzérekkel mintázott porcelánon, még ha azóta bizonyára több garnitúra el is törhetett, ugyanazon hanyag művésziességgel elrendezett súlyos ezüsttálak, melyeken az ízlés és az ínycsiklandozás különös domborzati térképeként púposodtak az ételek, a savanykás olajba merített halványzöld articsókák zárt rózsái, a páncéljában vöröslő homár, a rózsaszínűn áttetsző lazac, a zsírosan csillanó sonkaszeletek sora és a halványra párolt borjúhús, a fekete kaviárral töltött tojások, a ropogós endivia, harmatos salátaleveleken az aranylóra füstölt angolna csíkjai, a kúpokba és gömbökbe formázott pástétomok vadhúsból, erdei gombából, tengeri halakból, szárnyasok májából, a csinos kis sós uborkák és a sárga hollandi sajtok likacsos és tömör hasábjai, az aszpikba fagyasztott kék fogas, kis csészékben és kannácskákban a tejszínes, a fanyar, az édeskés és csípős szószok, a pirított kenyerek melegen illatozó halmai, emeletes kristálykagylókban a gyümölcsök, aztán a különböző nagyságú és fajtájú rákok, zaftosan pirosra sütött fürj és forrón sercegő fűszeres kolbászkák, a dióval töltött birsalmasajt, melyből gyerekként soha nem tudtam eleget enni, no és a termet betöltő meleg illatok, a különböző reggeli parfümök, arcvizek, pomádék és púderok mozdulatokból illanó fuvalmai, a csörgések, zörrenések, csikordulások, a koccanások, suhanások, loccsanások, csendülések összefüggő zenéje, alámerülve és felmerülve, a csevely, a nevetések, a sóhajok, a mordulások, a kacajok, a susogás hol magasba törő, hol mélységbe hulló, hol fölerősödő, hol csaknem elnémuló hangjaiban; ha ilyenkor még egy pillanatig kívül áll, s valamilyen biztos pontot igyekszik keresni az ember ebben a rendezett zűrzavarban, akkor úgy érzi, mintha egy jegesen zajló folyamba kéne belevetnie magát, már felhőtlenül üres a pillantása, már száján a készséges mosoly, mely néha kellemetlen vigyorba fagy, izmaiban már érzi öntudatának hanyag pöffeszkedését, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy magányának melegéből kilépjen és úgy érintkezhessék másokkal, hogy annak semmi következménye ne legyen, mert tudja, hogy itt most minden megtörténhetik majd vele, még ha a nyilvánosság eleve kizárja is, hogy bármi lényeges történjék; soha nem érezhetni jobban életünk egyszerre kellemes és kellemetlen színháziasságát, a hamisság medreinek és csúcsainak valódiságát, a hazugságok nemes kényszerét, mint éppen a társaságban, amikor mindenki oly előzékenyen homályos, mint amennyire mi is megfoghatatlanok maradunk, a támadás és a védekezés egyidejű erőfeszítésétől elmosódottak és elérhetetlenek, s amitől aztán magunkra maradva oly kilúgozottnak, fáradtnak és fölöslegesnek érezzük magunkat, és ugyanakkor jótékonyan felelőtlennek, hiszen vonzalmaink titkos parancsára minden megtörtént, ami nem történik meg.

És bármily kifogástalanra sikeredjék az entrée, mindig társul hozzá valamely kellemetlenség, ami ilyenkor leküzdhetetlen akadályként tornyosul elénk, vagy mélységes zavarként, olykor maga a test formája és felülete, még ha a legnagyobb gonddal öltöztettük is az öltönyök burkaiba, mivel helyünket keresve a többiek között, és rettegve, hogy e helyet netán nem fogjuk megtalálni, hirtelen sutának, csúnyának, egyenesen taszítónak érezzük a testet, a végtagokat túl rövidnek, túl hosszúnak, tán éppen mert könnyednek, szépnek, vonzónak, ne mondjam tökéletesnek óhajtanánk, és mintha e zavar oka mégsem a test, hanem ügyetlen, rosszul megválasztott, divatjamúlt vagy éppen túl divatos öltönye lenne, egy fullasztóan szorosnak érzett gallér, egy túl harsány színű nyakravaló, egy szűkre szabott karöltő, az ülepünk hasítékába ragadt nadrág, nem beszélve az ilyenkor mindig nagyon erősen jelentkező belső érzetekről, a homlokon, a száj fölött, a háton és a hónaljban kiütő finom verítékről, az elrekedt torokról, a bepárásodott tenyérről, avagy e társasági játék kimódoltsága ellen lázadó gyomorról, mely teszem azt hangosan korogni kezd, és a belekről, melyek az ideges emésztés szagos szeleit mintha mindig ilyenkor kívánnák szabadon ereszteni; no és persze mindig van valaki a társaságban, akinek puszta jelenléte ellenünkre van, akivel szemben szeretnénk minden józan megfontolást félrelökve azonnal megnyilvánítani ellenséges vagy akár szerelmes, de mindenképpen elemi érzelmeinket, ám ezt ugyanúgy vissza kell tartani, ahogyan altestünkből se búgathatjuk ki ama bűzös szeleket, mert hiszen éppen abból áll a játék, hogy semmi ne láttassék, ami valódi lehetne, miközben mindennek a legbájosabban valódinak kell mutatkoznia.

Tán a rendezés kegye, hogy e kellemetlenségek között turkálni nincs időnk, azonnal beszélni kell mosolyunk mögül.

Mintha egy tekintélyes méretű körtét nyomnának végbelünkbe, melyet az ügyes záróizommal kellene egyensúlyozni és tartani, se beszippantani, se kilökni; bevallhatom, így érzem magam társaságban, s meggyőződésem szerint mások is hasonlóan, akárha alfelünk görcsös feszültségében érzékelnénk egymás jelenlétét, ami illetlen dolog, legyünk bármily szemérmetlenek.

Egyszerűen megdöbbentett, s miközben a pincér, ki éppen úgy zöld frakkot viselt, miként a szobainas, a helyemre vezetett, szinte gyökeret vert a lábam, hogy itt ül az asztalnál azon két hölgy, akikkel együtt utaztam.

Ám erre sem jutott idő, mivel két asztalszomszédom már beszélt, s miközben elfoglaltam közöttük a helyem, a többieket is szemügyre kellett venni, ami másfelől azt jelenti, hogy mielőtt még nekiláthatnék az étkezésnek, éppen mert közös étkezés, mintegy a saját arcomat és pillantásomat kell fölkínálnom nekik behatóbb tanulmányozásra, fölöttébb kritikus pillanat.

Ez a férfi a jobbomon, kinek külleme, csaknem teljesen fehérre őszült haja, arcának feszes és fiatalosan barna bőre, fekete, dúsan burjánzó szemöldöke, a telt száj fölött a tömött bajusz, sötéten villanó pillantása mosolyának erőszakos keretében, azonnal lenyűgözött, habár úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha nem mellette, hanem mondjuk szemben ülnék vele, kissé idegenes kiejtéssel azt kérdezte, hogy tegnap érkeztem-e ama szörnyű viharban, s első hallásra olyan volt, mintha egy ismeretlen tájszólásban beszélne, s csak mikor mondta, hogy a három napja tomboló vihar miatt mindenki álmatlanságra panaszkodott, ami természetes, hiszen a vihar, különösen víz mellett, mert a hegyekben egészen más, tapasztalatból tudja! ingerlékennyé és dúlttá teszi az ember idegrendszerét, felkavar, tombolásra késztet! akkor világossá vált, hogy nem az anyanyelvén beszél; helytelenül egyeztette a különböző mondatrészekben felmerülő igék idejét.

„Ám annál kellemesebb, ha reggelre kelve végül ily pompásan kék az ég! Hát nem káprázatos?” – így baloldali szomszédom hangosan, teli szájjal, aki a villájára bökött garnélát csaknem az orrom elé emelve kifejtette, hogy félre ne értsem, semmi kifogása a ház konyhája ellen, sőt, pompás, káprázatos! ám ő az egyszerű ízek barátja, csak semmi szósz, fűszer! és ne is próbálkozzam én se mással, ha valami igazán pompásat akarok, akkor kövessem példáját, mert frissek, húsosak, ropogósak, ízesek, amint szétharapja, káprázatos! a tengert érzi a nyelvén.

Pompás, káprázatos, morogta később is többször, mindazonáltal mégsem úgy tűnt, mintha hozzám, hanem inkább a szájába emelt falatokhoz beszélne, mert bármily hevesen, lelkesen és gyorsan tüntette is el az ételt magában, bármily élvezettel, csemcsegve rágott, őrölt, forgatta fogai között az ízes pépeket, mintha nyelvének vágyait mégsem tudná teljesen kielégíteni, s mintegy megerősítendő önmagát abban, amit érez, helyesebben, amit nem tud oly tökéletesnek érezni, mint amilyennek szeretné, a saját hangos kommentárjaiban kellene a tökéletes élvezet hiányzó bizonyosságát meglelnie; tányérján, sőt, a tányér körül, nagy halomban púposodtak már a csutkák, héjak, csontocskák, szálkák, s később tapasztalnom kellett, hogy a pincérek majdhogynem szórakoztatón odaadó buzgalma ellenére mindig a legnagyobb rendetlenség uralkodik körülötte, valamit ugyanis mindig kiöntött, felborított, kilöttyintett, lecsurgatott kicsit, szalvétája a heves mozdulatoktól félrecsúszott az ölében avagy lecsúszott a térdére, olykor az asztal alól kellett kihalászni, s nem csak az abrosz, de fekete, s bizonyára festett kecskeszakálla, magasan záródó szalonkabátjának széles hajtókája és nem egészen makulátlan nyakravalója is teli volt már morzsával, amivel egyáltalán nem törődött, csupán a kisebb baleseteket, mondjuk egy kése alól kiszánkázó zaftos húst kísért némi bocsánatkérő mozdulattal, miközben folyamatosan és megállíthatatlanul csevegett tovább, élvezettel futtatta bele mondatait a rágásba, csámcsogásba, s kiborotvált ádámcsutkája föl-le ugrált a nyeléstől, arca mégis mozdulatlan és majdhogynem mosolytalanul feszült maradt, kis pikkelyekbe ráncosodott bőre egészségtelenül sápadt, mélyen ülő szeme pedig idegesen, szinte riadtan repdesett árnyékos üregében.

Talán ha húszan ülhettek a hosszú asztal körül, s éppen velem szemben egy teríték még teljesen érintetlenül.

A fiatalabbik hölgy kesztyűs kézzel evett, amiről persze nem lehetett nem tudomást venni, s amint e természetellenesen feszes, fehér kesztyűkre pillantottam, mintha ugyanazon ájuláshoz hasonlatos gyengeség környékezne meg, mint az előző napon, mikor a kupéban oly kegyetlenül leleplezte előttem kezének titkát.

Ráérősen bontottam ki szalvétámat az ölemben, ám tudtam, hogy túl sokat nem fogok enni; éreztem az arcomat és a szememet, az öltönyömet és a nyakkendőmet érintő óvatos pillantásokat.

Mondtam a jobbomon ülő őszhajú úrnak, ki egyébként nem lehetett idősebb nálam, válla széles, nyaka vastag, teste tömött, kávébarna, puha öltönyt viselt, ami kiválóan illett bőrének sötét színéhez, valamivel világosabb mellényt és halványan csíkozott inget, ez nappali viseletként akkoriban kezdett divatba jönni, hogy bizony én magam is érzékeltem valamit abból a viharos feszültségből az elmúlt éjjelen, amit volt szíves említeni, mert furcsa módon arra riadtam, hogy valaki ordít vagy sikít vagy nem tudom, mondtam, de még azt is elképzelhetőnek tartom, folytattam valamely magam számára is meglepő és bizonyára bizalomgerjesztő küllemének köszönhető nyíltsággal, hogy nem valaki, a hang talán az én kellemetlen álmomhoz tartozott, egyszóval én is csatlakozhatom azokhoz, kik álmatlanságukra panaszkodnak, habár az első éjszaka, mint tudjuk, soha nem mérvadó; ő akkor azonban már nem nézett rám, akárha nem hallaná, s e jól játszott figyelmetlenségben mindenképpen volt valami kellemetlenül tanáros, azon emberek szokása szerint való hallgatás, kik gesztusaikat, szavaikat, vagy akár némaságukat, fennsőbbségük, életismeretük és tévedhetetlenségük öntudatával adagolják, s így bírnak bennünket úgynevezetten teljes nyíltságra, udvarló bizalomra, megadó őszinteségre, mindarra, mi törékeny hatalmukat gyengeségünk érzetével erősítheti, miközben balomon a másik a sonkák füstölési és pácolási módjairól értekezett nagy szakszerűséggel, amire viszont én nem tudtam válaszolni, ám hogy ne essek ugyanazon hibába, s a kedvére tegyek, a garnélákból tálaltattam magamnak.

Az idősebbik hölgy, akit a vonaton csak órák múltán ismertem föl, mikor elaludt, feje félrebillent és kinyílt a szája, egyáltalán nem evett, hanem a leánya mozdulatait követve, forró csokoládéját kortyolgatta, gondolom, azt is csupán az illem kedvéért, s hogy valamivel elfoglalja magát.

Aztán magam is nekiláttam.

„Ugyebár remélhető, hogy reggeli után minél előbb átkísér bennünket, tanácsos úr?”

Mély volt az idős dáma hangja, rekedt, férfias, miként termetre is erős, csontos, ami miatt a finoman szabott fekete csipkeruha kissé jelmezszerűen hatott rajta.

„Készséggel bevallom, türelmetlen vagyok.”

Ők elszakíthatatlannak tetsző közösségben ültek egymás mellett, talán valamivel közelebb is egymáshoz, mint az illendő lett volna, mindazonáltal az volt a benyomásom, hogy a közösségre inkább az anyának van szüksége, miként a vonaton is, ahol csaknem rádőlt leánya vállára, bár a két test soha nem érintkezett.

S eszembe jutott, hogy a leány mily megvetéssel, sőt, bizonyos undorral figyelte az alvó és minduntalan kis hortyogásokat hallató anyát.

Vagy a megvetés netán nekem szólt volna?

„Hogyne, természetesen, magam is így gondolom!”, válaszolta a korán őszülő úr készségesen a jobbomon, „Persze, minél előbb, bár mint mondottam, az adott helyzetben minden, minden elképzelhető.”

Miközben megint úgy éreztem, hogy a leány tulajdonképpen engem figyel, nekem játszik; kerüli a pillantásomat, igaz, én is kerültem az övét.

„És ha kérdenem szabad, emlékszik még arra az álmára, amit kellemetlennek ítél?”, kérdezte álmos hangján, hirtelen fordulva felém, az őszhajú úr.

„Ó, hogyne!”

„És majd kérhetem, hogy egyszer mesélje el nekem?”

„Az álmomat?”

„Az álmát.”

Egy pillanatig hallgattunk és néztük egymást.

„Amolyan álomgyűjtő vagyok, tudja, lepkehálóval futkorászom mások álmai után”, mondotta széles mosolyból villantva rám szép fogait, hogy a következő pillanatban visszavonja a mosolyt, és úgy tegyen, mintha komor, fekete szeme belém látva, rögvest valami fölöttébb gyanúsat találna; a felfedetés fénye villant sötétjében.

„Ám semmiképpen ne vegye sürgetésnek, tanácsos úr!”, szólt ekkor ismét az idős hölgy, ő pedig épp oly hirtelen fordult vissza, mint az imént felém, úgy látszik kedvét lelte a váratlan, kiszámíthatatlan mozdulatokban.

„Másrészről az is elképzelhető”, mondta ugyanazon álmosan szórakozott hangon, „hogy a krízis csupán a viharos időjárásnak köszönhető, s ahogyan az elemek szépen elnyugodtak, talán majd a felkavart szervezet is megpihen. És ez ne legyen üres megnyugtatás, kegyelmes asszonyom! a remény, hangsúlyozom, egyáltalán nem alaptalan.”

Óvatosan piszkáltam az ételt, nem akartam megterhelni elrekedt beleimet.

Hiányzott a reggeli rítus, melyről csak alapos okokból vagyok hajlandó lemondani, s immár harmadik napja hiányzott, előbb jegyesem váratlan látogatása, aztán maga az utazás, végül a szobainas kellemes jelenléte miatt, három napja nem ürítettem rendesen.

„Nos, mit szól?”, szólt balomon a másik.

„Ó, valóban pompás falat!”

És nem tudnám megmondani, hogy a két igény, az irodalmi tevékenykedés és az ürítés közönséges napi szükséglete közül melyik volt fontosabb, mindenesetre az évek múlásával rá kellett ébrednem, hogy a legelvontabban szellemi és legdurvábban testi elszakíthatatlanul összekapcsolódik bennem, olyannyira, hogy az egyiket csak a másik által tudom elfogadható módon kielégíteni.

Most a fekete kecskeszakállas úr teljes figyelmét nekem áldozva nézte, miként nyelem, rágom a falatot, egy kicsit eltátva, csücsörítve száját, mint mikor kisdedeiket etető anyák a saját szájuk mozgásával segítik a bájos kis nyámmogást, hogy aztán diadalmasan körülpillantson, mintegy kijelentve, hogy lám, valamiben megint igaza van.

Én ugyanis, ha reggel kikelek az ágyból, akkor amúgy mosdatlanul és borotválatlanul, éppen csak egy köntöst öltve magamra, egyenesen az íróasztalomhoz ülök, s amennyiben emlékezetem nem csal, akkor még otthon, a szülői házban alakult ki e szokásom, apám rettenetes tette és szörnyű öngyilkossága után, mikor is mindig több órába telt, míg el tudtam kezdeni egy napot, mert anélkül, hogy tudomásom lett volna erről, még évekig az ő történetének a kábulatában éltem.

Gyakran jutottam egy beláthatatlanul széles, méltóságteljesen hömpölygő folyam partjára, s ha nem akartam, hogy a víz hatalmas árama elsodorjon, akkor a kiszáradt parti füzek törékeny ágaiba kapaszkodva kellett kihúznom magamat az iszapból, miközben láttam, szürkén bugyborékoló, örvényes sodrása mint forgatja, ringatja, viszi a gyökerestül kifordult fákat és a halott testeket.

Asztalomnál üldögélve, a szemközti házak tetőit bámulva emeleti szobám ablakából, kortyolgatva kamillateámat, olykor leírtam egy-egy mondatot a szórakozottan magam elé húzott fehér papírra, szeszélyesen, persze, meggondolatlanul.

S Hildével nem voltak többé titkaink egymás előtt, egyedül maradtunk a házban, csak ritkán léptünk ki az utcára, gondozatlanul burjánzott körülöttünk a nyári kert, néha egymás testét ölelve aludtunk, anélkül, hogy e közelség a szerelmi fölindulás legkisebb következményével járt volna, ő akkor negyvenedik évét taposta már, én tizenkilenc; én tudtam, hogy omlékonyan meleg testének ártatlanságát apám törte föl, és miként egy tárgyat, évekig használta, ő tudta, hogy azon szeretett férfiúnak fölserdült magzatát tartja karjaiban, ki néhány hónappal előbb megerőszakolta, megölte és megcsonkította különleges szépségű unokahúgát, egy törékeny gyereklányt, akit éppen ő hozott házunkba kisegítő szolgálatokra.

Történetek, minden magasztos szellemi igény nélkül megfogalmazott különös kis mesék kerekedtek a mondatokból, míg arra vártam, hogy a lassan langyosodó kesernyés ital a beleimet jótékonyan ellazítja, s mondataimmal valamiként elfelejtetem magammal az éjszakát.

Egy ilyen reggelen, mikor hála Hilde teáinak, sikeresen elvégeztem szükségemet, de mivel maga a művelet mindig sokáig tartott, vigyázni kellett, ne nyomjam sietősen vagy görcsösen, mert akkor a java bennem ragad, köntösöm selymébe és a bőröm felületébe is beleitta magát az exkrementum erős illata, s így mintegy kis napi győzelmünk illatfelhőjével léptem ki a folyosóra a toalettről, ő pedig ott állt előttem, feldúltan, fésületlenül, melléről letépett blúzban, tébolyult szemekkel, szabályosan szétharapott ajakkal, rám vetette magát, átnyalábolt, beleharapott csupasz nyakamba, és soha nem hallottam még emberből ilyen erősségű üvöltést, mélyről, dobhártyát repesztőn, egyenletesen üvöltött belém, nagy teste ugyanakkor erőtlenül csuklott össze rajtam, és magával rántott a kőre.

A kisasszony szájában megállt a falat, kesztyűs keze a tányérjára engedte evőeszközeit.

Az undornak és megvetésnek ugyanazon kifejezésével nézte a balomon ülő kecskeszakállas férfit, miként a vonaton kemény tartását elengedő, hortyogó anyját, ám most látnom kellett, hogy e megvetés, az undor, nem nélkülöz minden kacérságot, és nem is annyira az elutasítás, mint inkább a kihívás jele, mivel kíváncsian pillantva szomszédomra, azt is megállapíthattam, hogy most az ő szája ugyanúgy szünetelteti működését, csupán hegyesre nyírt szakálla remeg még egy kicsit a megerőltetéstől, ugyanis mélyen ülő, ideges szemét a kisasszony pillantásának fölénye arra kényszeríti, hogy csillapodjék, és nemcsak a legleplezetlenebbül elmerülnek egymásban így, hanem egyenesen játszanak egymással.

Ugyanakkor a tekintélyes idős dáma felém hajolt, és elnézésemet kérte, amiért a tanácsossal oly súlyos témáról kénytelen beszélni, ami igazán nem illik e közös reggeli keretei közé, tisztában van vele, s ha most a kimerítő magyarázattal mégis adós marad, a többiek sajnos már tudják, miről van szó! akkor higgyem el, ezt csupán az én érdekemben teszi, mert nem akarja gondjaival megzavarni minden bizonnyal derűs reggeli hangulatomat, kímél! szavait inkább jelzésnek szánja hát, és mindennek ellenére őszintén reméli megértésemet.

Azon néhány pillanatot, míg válaszomban biztosítanom kellett teljes és feltétel nélküli megértésemről, s legodaadóbb mosolyaim egyikét produkálva meg kellett köszönnöm elragadó figyelmességét, ezen néhány pillanatot is mintha tőlem lopta volna el körülményeskedő fecsegésével, s aztán már igazán nehéz volt szerét ejtenem, hogy visszanézhessek rájuk, mert ők persze mindeközben még nyíltabban játszhattak tovább egymással, ezt éreztem, nem kellett többé kíváncsi tekintetemtől tartaniok, s midőn udvariasan hallgattam az anyát, szemem sarkából a leányt láthattam, amint kerekdeden rózsás arcának kacér undorával, megbűvölve a korosodó és nem kevésbé hiú férfiút, ismét rágni kezdett, ám valamely elképesztő mimikus képességgel utánozva a másikat, ugyanoly vadul, mohón, csillapíthatatlan étvágyat imitálva, reszkettetve állát, mintha az lenne a szakáll, ez azonban a játéknak csak kezdete volt, mert a férfinak, akárha most fedezné föl a leány arcának szépségét, esze ágában sem volt megbántódni, rágásának mohósága egyszerűen átcsúszott tekintetébe, egy szégyentelen kéjenc beteljesülést kínáló tekintete volt ez, s ennek kifejezésére a mélyen ülő, kicsit kancsalító szemek igen alkalmasak, ami viszont a leányt bűvölte el, míg egy pillanatig megint moccanatlan állkapoccsal nézték egymást a szétdúlt asztal fölött, hogy aztán a férfi kezdjen el rágni, óvatosan, majdhogy lányosan, tarózkodón, s a kisasszony vele rágjon néhány mohó rágásnyit, s legyen e jelenet bármily hihetetlen, egyszerűen együtt rágtak, nyeltek, holott immár nem is volt mit nyelniük, rágniuk.

Ám akkor erre se maradt sok időm, mert az érdekfeszítő események észvesztő sebességgel kezdték kergetni egymást a reggelizőteremben. Az üveges ajtóban megjelent egy fiatalember, már ruházata miatt is igen föltűnő jelenség, én éppen a csészémet emeltem számhoz, s az álmos nyugalmat tettető tanácsos oly idegesen ellenőrizetlen mozdulatot tett könyökével a jobbomon, hogy a taszítástól a csészémből majdhogynem a felém hajló idős hölgy arcába loccsant a tea.

Puha, világos kalapját szinte lepöccintette fejéről, és átnyújtotta egy ott ácsorgó pincérnek, s a kalap alól szinte kirobbant a kis csigákba göndörödött szőke hajtömeg laza, napsütötte koronája; nem viselt zakót, hanem egy vastag fehér gyapjúból kötött sweatert, nyakán pedig ugyanazon gyapjúból kötött, többször megtekert és a vállán átvetett hosszú sálat, ami nem volt éppen a jólneveltség bizonyítéka; reggeli sétájáról térhetett meg, derűsen, széltől kipirultan, kissé szemtelenül, ami nem csupán szokatlan öltönyének, hanem egész magatartásának volt betudható, könnyű járásának és elfogulatlan mosolyának, s míg a székéhez sietett, mi kölcsönösen elnézést kértünk egymástól az iménti incidens miatt, ő meg biccentett, köszönt, mindenkivel a legkedélyesebb kapcsolatban látszott lenni, mosolygott, nevetgélt, és a nyakáról letekert mulatságos sálat székének támlájára hajította, az idős dáma pedig, aki szemben velünk az én elragadtatott tekintetemből vehette észre érkezését, egyenesen sugárzón nézett föl nyúlánk alakjára, és gyűrűs kezével megragadta a kezét.

„Oh, ce cher Gyllenborg!”, kiáltotta, „Quelle immense joie de vous voir aujourd’hui!”

Ő magához vonta és finoman megcsókolta a gyűrűs kezet, ami több volt és kevesebb is, mint gáláns mozdulat.

De akkor a mi hátunk mögött ott állt már egy pincér, s valamit súgott a jobbomon ülő tanácsos fülébe, az üveges ajtó keretében pedig föltűnt a szállodás, ki megütődött és kissé ostoba ábrázattal tekintve felénk, mintegy várta a hatást.

Ő még nem foglalta el helyét, hanem az asztalfőn trónoló törékenyen vékony hölgyhöz sietett, ki élvezettel dőlve hátra, csókra nyújtotta ezüstös koronába felfésült hajától keretezett tiszta homlokát.

„Avez-vous bien dormi, Maman?” – lehetett hallani.

A tanácsos viszont e pillanatban olyan erővel rúgta ki maga alól a székét, hogy az felborult volna, ha a pincér nem kapja el, és minden illendőségről megfeledkezve, egyszerűen kirohant a teremből.

És az üvegajtó mögötti nagy szalon homályában már majdhogynem eltűnt zömök alakja, mikor hirtelen meggondolta magát, visszafordult, egy pillanatra megtorpant, egymásra meredtek a szállodással, majd visszasietett a terembe, és súgott valamit az idős hölgy fülébe, aki nem volt más, immár elárulhatom, mint Stollberg grófné, gyermekkori játszópajtásom és a kesztyűs kisasszony édesanyja.

Tudtam hát jól, hogy miről van szó, csakhogy ott a vonaton nem volt kedvem fölfedni kilétemet, mert akkor mindenképpen szóba került volna az apám, s tekintettel történetére, erről egyszerűen lehetetlennek tetszett beszélni velük.

Tán senki nem volt a teremben, ki e pillanatban ne érezte volna, hogy nem valamely szokatlan, hanem valamely igen súlyos esemény tanúja.

Csend lett.

Ő még ott állt az anyja széke mellett.

A két hölgy nagyon lassan fölemelkedett, aztán mindhárman sietősen elhagyták a termet.

Mi itt maradtunk a csöndben, senki nem akart moccanni, néha egy halk koccanás.

És akkor a szállodás megindult hangon bejelentette a társaságnak, hogy Stollberg gróf halott.

Én a tányéromon heverő garnélákra meredtem, talán mindenki ugyanígy bámult maga elé, mikor ő nesztelenül megállt velem szemben érintetlen terítéke előtt, sálját fölemelte széke támlájáról, ezt tányéromra bámulva is láttam.

„Bien! Je ne prendrai pas de petit déjeuner aujourd’hui”, mondta halkan, s ami egyáltalán nem volt helyénvaló: „Que diriez-vous d’un cigare?”

Kissé megütődve pillantottam föl rá, mert nem voltam biztos benne, hogy nékem szól.

De rám mosolygott, és én fölálltam.

Sírni nem tudtam, talán másfél évvel előbb, anyám temetésén sírtam utoljára, mikor a fagyott göröngyök visszhangot verve a koporsó belsejében, kopogni, záporozni, dübörögni kezdtek; nyitott agyvelőmön, a gyomromban, a szívemben dübörgött, a test eladdig ismeretlen belső békéjét verte szét e szörnyű hang, akárha váratlanul és minden átmenet nélkül ráébresztene önnön szervi életem nyomorúságának tudatára.

S ha addig nem volt sírás, fölindulás, félelem, bármiféle öröm vagy bármiféle megrázkódtatás, mely ezt a sötéten öntudatlan belső békét érinteni tudta volna, akkor attól kezdve minden a visszájára fordulva működött, mindaz, mit szépnek vagy csúnyának nevezhetünk, szín, alak, arány, a küllem és a csalóka felhám, elveszítette jelentőségét, de a görcsös készenlét feszültségében emésztett a gyomor, ha egyszer ételt kellett nyomni belé, óvatosan önféltő kíméletességgel ütött a szív, ha egyszer vért kellett pumpálni az erekbe, kelletlenül mordultak, izgékonyan mocorogtak és bűzöltek a belek, csípett a húgy, minden egyes lélegzetvétel alól ki akart bújni az élő test érzetének nyers fájdalma, mely mégis benne maradt a tüdőben, ez a szorongás, mert nem lehetett olyan éles szervi érzés, mely a lélek fájdalmának mélységesen mély tompaságát ki tudhatta volna lélegezni magából, ami aztán állandóan úgy hallatta velem a saját lélegzetem, mintha bármelyik pillanatban az utolsó után kapkodó lehetne; attól undorodtam, hogy vagyok, holott minden kis idegszálam arra fülelt, mi történik és mi történhetik még belül, miközben látszólag nyugodt, szenvtelen, majdhogynem közönyös lettem minden iránt, ami a környezetemben történt, és természetesen sírni sem tudtam.

Időről időre mégis fölcsuklott valami, akárha gégére akadt takony lökődne föl, s ilyenkor báván reméltem, hogy a könnyek jótét melege visszasegít a gyermekkor fényes öntudatlanságába, oda, ahol még egy ölelő kar gyöngéd ereje elegendő a vigasztalódáshoz, csakhogy éppen ez volt a bökkenő, hiányzott az ölelő meleg, az egyedüli, s így a sírás helyett csupán hidegen borzongató rázkódásban törhetett elő, amit még ha figyeltek volna is rám, akkor sem lehetett észrevenni, mert mindig rövid ideig tartott, alig volt külső jele.

Tulajdonképpen tetszelegtem, élvezetre is leltem új szerepemben, kielégített, hogy se szervi panaszaimmal, se érzelmeimmel senkit nem terhelek.

Azon a délutánon pedig, amelyről történetem végéhez közeledve beszélni szeretnék, az ágyamon hevertem, s amennyiben a halálos várakozás állapotát még ezzel a bensőséges szóval lehetne jelölni, akkor azt mondanám, hogy csönd, csönd, amelyben érezni lehet a kegyelem teljes hiányát, ilyen csönd volt a házban, lágyan és súlyosan ereszkedett alá a felhős decemberi szürkület, ami az én állapotom számára mégis a legkedvezőbb óra és idő, mivel a fényektől legalább annyira undorodtam, mint a testem érzetétől vagy a sötéttől, csak a homály, a szürkület enyhített valamennyit, nyitva álltak az ajtók, de még sehol nem gyújtottak villanyt ebben az idegenné vált házban, ahol éppen csak langymelegre fűtöttük föl a fűtőtesteket, mert fogytán volt a szén, s a távoli ebédlőből néha Klára nagynéném erős hangját lehetett hallani, ő ugyanis csökönyös párbeszédet folytatott ebben a csöndben a nagyanyám véglegessé vált némaságával; amióta apám a kishúgomat elvette tőle és elvitte egy intézetbe, valahová Debrecen mellé, a nagyanyám hallgatott, s bár a szavakat nem értettem ilyen távolságból, nem is figyeltem rájuk, a fülem mégis fölfogta ezt a furcsa, teljesen egyoldalú érzelmi lüktetést, ami másrészről olyan volt, mintha anyám hangját hallanám vissza belőle, tehát valami mégis folytatódott benne, valami ismerős, valami kábán otthonos.

Az ezerkilencszázötvenhatos esztendő decemberének huszonnyolcadik napja volt ez, s erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert a következő napon, december huszonkilencedikén temettük el az apámat.

Mikor később másodjára is csöngettek, hallottam a lépéseket, az ajtó nyitását, hallottam a beszédet, majd kisvártatva, megint csak azért, hogy senki észre ne vegye, mennyire nem érdekel, ki jön, vagy mi történhetik még, készségesen föl kellett emelkednem az ágyról; Szán Hédi állt a szobám nyitott ajtajában.

Ha még pontosabb akarnék lenni, akkor inkább azt kéne mondanom, hogy egy ügyefogyott lény állt ott lecsüngő, túl hosszú karokkal, egy emberi forma a fehér falaktól derengő súlyos szürkületben, egy nőnek öltöztetett kislány, egy megfélemlített gyerek, aki a szép Hédire, az elbűvölőre, a felnőttre, a virágzóra, a nőre, az egykorira, immár alig emlékeztetett.

Az édesanyja prémes kabátjában állt ott, valami ősrégi, naftalinból előhalászott kabátban, ám mintha minden ruha véletlenül lenne rajta, elcsigázott volt, talán kialvatlan is, haja pedig, az egykor dúsan és bolondítón aranyló lobonc, e vastagon hullámzó, minden lépéstől és mozdulattól rendülő és lendülő zuhatag, melynek illatos szálai közé mindig oly kedvtelve túrtam az ujjaimat, most kellemkedőn és színtelenül, idegen anyagként keretezett egy arcot, bőrét érdesre csípte a hideg, didergőn megfélemlített volt, akárha szándékai ellenére keveredett volna bele a saját helyzetébe; talán éppen olyan, mint mindenki azokban a napokban.

De nem az elveszített vagy tán sosem volt szépsége érdekelt, nem a kabátja, hanem a tekintete fájt a legjobban, a rettenete fájt, a mosolytalansága, én mosolyogtam is rá, nem akartam, hogy lássa az enyémet, a tehetetlen részvéte fájt, az a felnőttektől eltanult szánalmas igyekezete fájt, hogy miközben mások eleven szenvedésébe készül belenyúlni, ő maga ne érezzen szenvedést.

Iszonyodva és tiltakozva hátrált mindenem előle, mert tudtam, miért jött ide.

Megjelenésének mégis volt egy megnyugtató, a körülményekhez pontosan igazodó vonása, bakancs volt a lábán, vastag, visszahajtott gyapjúzoknival.

Köszönt, s bizonyára én is viszonoztam köszönését, erre nem emlékszem, csupán mosolygásom görcsének emléke maradt meg bennem, mert úgy akartam mosolyogni rá, olyan vidáman és olyan felelőtlenül, amilyen egy régi mosolyunk lehetett volna az arcomon, úgy, mintha mi sem történt volna és nem is történhetik mindaddig, míg ezt a régi mosolyt még tudja, tudom; néhány lépést tettünk egymás felé, majd bizonytalanul leálltunk, mindkettőnknek ismeretlen és taszító volt egy ilyen emlékező és emlékeztető szerepben találkozni újra, túl sok volt a halott, s én, hogy a nehezén minél előbb túl legyek, elnevettem magam, igazán szép tőle, mondtam, hogy eljött, hiszen az anyám temetésén láttuk egymást utoljára.

A nevetés végképp elrémítette, és a mondatot keserű szemrehányásként foghatta fel, nagy szeme hirtelen elkönnyesedett, ki tudja mióta készülődtek azok a könnyek! s hogy tehetetlenségében ne kezdjen sírni rögtön, és ne is szólhassak többé ilyen bántó szavakkal, ingerülten hátravetette a fejét, amitől nagy haja csaknem ugyanúgy lendült el, mint régen, nem, mondta, nem azért jött, még nem hülyült meg teljesen, ő nem akar engem bántani, semmit nem tudna mondani, hanem el akart volna búcsúzni tőlünk, így mondta, tőlünk, ugyanis adódott egy elég kedvezőnek látszó alkalom, valaki holnap hajnalban viszonylag olcsón hajlandó őket elvinni Sopronig, ott majd meglátják, mondta, és megrándította vállát, először Líviához ment, meg a Hűvös néniékhez, a Líviánál senkit nem talált, kér, adjam át neki, mit is mondjak neki? ne mondjak semmit, csak hogy itt járt és elment! aztán az erdőn át jött, gondolta, benéz Kálmánhoz is, mondta, majd hirtelen elhallgatott, kérdőn és könyörgőn azt várta tőlem, hogy én tegyem benne bizonyossággá az elhihetetlent, de gyorsan, mert tekintettel a kijárási tilalomra, haza kell érnie.

És attól kezdve, amint sírása ellen küszködve, szaporán, maga elé darálva a helyzetet magyarázó mellékes körülményeket, beszélni kezdett, de a lényegről, arról, ami mindkettőnket a legmélyebben érintett volna, mintegy óvón, egyetlen szót sem szólt, mégis teljesen visszaváltozott, elváltozott küllemében is a régi lett, nem szép, hanem erős, s talán régen is ezt láttuk mi szépnek.

Igen, mondtam.

E bólintással nem kísért, majdnem hangsúlytalanul száraz igent a szemébe nézve kellett kimondanom, ne menekülhessen el, bár éreztem, mennyi kegyetlenség, sőt élvezettel teli kíméletlenség van abban, ha a befejezett tényekkel számolni nem tudó ostoba remény utolsó szálacskáját szétszakítjuk valakiben, még akkor is kíméletlen és kegyetlen, ha ő is tudva tudja, hogy e megtörtént igent immár nem lehet többé nemmé tenni, hanem csak és kizárólag érzelmeinket meggyalázó igen marad.

És erről az igenről tulajdonképpen nem kellett beszélnünk; a legszükségesebbet tudatta velem, elmennek, s a kijelentésből, mely nem volt rám különösebb hatással, még azt is megsejthettem, hogy valamilyen tragikusnak nevezhető esemény folytán nem hárman mennek el, hanem ketten, a többes számból ugyanis hiányzott a szokásos gyűlölet, az a sírós, gyermeki gyűlölet tűnt el belőle, hiányzott a fülemnek, ami egykor az anyja közéjük tolakvó szeretőjére vonatkozott, nem volt sok időnk, de a szerető sorsát illetően különben sem lehetett sok találgatnivalóm, meghalt vagy sebesülten fekszik, már előbb elment egyedül, vagy az előző napokban lefogták, mert ha netán valamilyen más, úgymond személyes okból tűnt volna ki az életükből, akkor a személyre szóló gyűlölet is élő marad a kijelentő szóban, s ha ők most a személytelen történelem gondjaira bízott szeretőt maguk mögött hagyva elmennek innen, ketten, akkor az éppen úgy az igenek érzéketlen birodalmába kerül bennem, miként benne is mindaz, amit az előző órákban az én sorsom alakulásáról vagy Kálmán haláláról megtudhatott.

Igenem azt jelentette hát, tudom, hogy tudja, és nincsen semmi hozzátennivalóm, miként neki se kellett az eseményeket részleteznie, hiszen tudhatta, tudom.

Kitágult, nem, tágra nyílt szemekkel néztük egymást, helyesebben még csak nem is egymást néztük, hanem egymás szemén ezt a kölcsönösen értett és valamilyen okból azonnal mélységesen szégyellt, személytelen és illékony igent, mely inkább csak a halál tényére és a halottak számára vonatkozott, talán az élők szégyenét néztük egymás szemében, a magyarázatra nem szoruló és ugyanakkor megmagyarázhatatlanul befejezett tényeket néztük egymás szemén, akárha minden rebbenékeny sietségünk ellenére mégis időt kéne nyernünk és időt kéne engednünk egymásnak ahhoz, hogy gyalázatunk fénye felszívódhassék nyitott szemünkből, ámde hová? beszélni, tisztázni, elmesélni vagy elbeszélni, de mit? ha a búcsúzás pillanatában nem lehetett közös jövőnk és a közös múltból se lehetett többé semmit kimenekíteni, sírni pedig egyikünk sem tudott, s ezért nem is tudhattuk egymást emberi módon megérinteni.

Nem azért maradtunk hát szótlanok, mintha nem lett volna mit megbeszélnünk, hanem azért, mert az elmondhatatlanul sok megbeszélnivalót a kilátástalanság érzetének lényegi azonossága és szégyene elbeszélhetetlenné tette; éppen a kölcsönös értés közös szálait kellett elszakítani ahhoz, hogy ki lehessen menekülni a közös sors szégyenéből és felejteni.

Az élő szótlanság lett a közös jövőnk, neki ott, ahová most elszökik, nekem itt; ez nem volt lényeges különbség, mégis közös: az önmagukat óvó, fájdalmukat kíméletből rejtő, bezárult arcvonások és a közömbösségükkel is egymást tapogató, csillapító szemek, melyeknek minden értésük ellenére sem szabad többé a tekintet közösségére találniok, ez lesz új egyezményük, inkább véget vetni az egésznek, habár élünk! ez mind-mind közös maradt, mégis közös, tudottan volt közös.

És nem csak neki, senkinek nem lehetett, nem tudtam és nem is akartam semmit elmondani.

Bennem elpusztult az elmondás igénye, halottaim testével rohad el, ő pedig elment.

Az asztal körül ott álltak a székek a homályban, négy magányos szék az asztal körül, s annak rendje és módja szerint megfordult a fejemben, tán hellyel kéne kínálnom, amint az illik; csakhogy e székekkel, melyekre egyébként soha nem ült le, ott álltak közöttünk azok a régi délutánok is, mikor úgy viharzott ide be locsogva, fecsegve, hogy szinte már az ajtóból vetette az ágyamra magát, hasra vagy hanyatt.

Kérdeztem tőle, és úgy kérdeztem, mintha a legfontosabbat kérdeném, jó, de akkor mi lesz a Krisztiánnal; holott mindkettőnk számára nyilvánvaló maradt, ezzel akarom magunkat a leglényegesebbnek érzett kérdésektől megkímélni.

Mozdulatlan szája körül erre megjelent egy fanyar mosolyka, öreges, kissé gúnyos is, túlságosan nyersnek, érzelmesnek vagy fölöslegesnek ítélhette eltérítő ügyeskedésemet, ő ezeket a dolgokat szerencsésen elintézte magában, mondta fölényesen távolságtartó mosolyának ívével a szája körül, régen nem találkoztak már, szólt megvonva vállát, amivel értésemre adta, hogy tőle, mármint Krisztiántól, nem fog elbúcsúzni, tehát megint csak valami, ami túlontúl élő és fájdalmas marad, majd ír neki a szabad világból, idézte a rádió üzenetműsorából ismerőssé vált kifejezést, persze gúnyosan, és különben is, mondta, az egy gyerekes dolog volt közöttük, bár a Krisztián kétségtelenül elég szép fiú, és erre hirtelen, nyíltan, kibukva közönyösnek, majdhogy cinikusnak tetsző arckifejezése mögül, egy pillanatra harsányan durva mosolyban csillantva föl a fogát, legyen az enyém! mostanában úgyis inkább a csúnya fiúk tetszenek neki, és így, mondta, én se jöhetnék már számításba, sajnos.

Ha nem mondta volna, hogy legyen az enyém, ha nem kiáltotta volna ki, ha nem tette volna nyilvánossá kettőnk között, ha nevetésével nem tette volna sérthetővé mélységesen mélynek érzett és mindig feledni kívánt titkomat, melyet eladdig csak a magaménak tudtam, ha ezzel nem gyalázta volna meg azt a közösséget, amit a múltunk jelentett, akkor bizonyára nehezebb lett volna elmennie; ezt ma már érteni vélem.

De akkor, ahogyan mozdulatlanná visszadermedő arcunk ijesztő fedezékéből néztük egymás kiszolgáltatott szemét, ettől az újabb szégyentől, az imént még kölcsönösen és közösen értő igen helyén megjelent a végleges és visszavonhatatlanul erős nem.

A megmaradó közösség fájhatott volna, a megtagadott nem fájt, el lehetett felejteni.

Később viszont nagyon gyakran megesett velem, hogy vadidegen emberek ábrázatán vettem észre a búcsúzkodó Hédi elcsúfult arcát; olyankor esett meg, mikor is a leghétköznapibb helyzetekben ilyen vibrálón mozdulatlan, ilyen ellenségességükben is bensőséges érzelmeket ébresztő arcokat láttam magam körül, és ugyanakkor éreztem, bármiféle bizalomra, figyelemre, odaadásra ösztönzöm magam, valamilyen belső kelletlenség mindig visszatart, a tagadásban is megmaradó érzések bénasága, valami régről ismert fájdalmas bénultság, mert hiszen a saját arcom is ilyenné vált az idők során, mintha egy másik arcom lenne az arcomon, bizalmatlan lett, odaadásra képtelen, megfélemlített, de az állandósított önféltéstől valamiként erőszakos, egy arc, mely a túl lágyat a túl keménnyel takarja el, mely egyszerre mond igent és nemet, de ezzel is csak kelletlenkedik, mert immár se a saját igenlésével, se a saját tagadásával nem óhajt semmiféle közösség bonyodalmába belekeveredni; úgy tűnt, mintha csupa önféltő, tétova, a sértettség izgalmában vergődő, sunyin figyelmeskedő, de bármikor támadásba lendülő, görcsösen elutasító, idétlenül kedélyeskedő vagy félénk megadással ravaszkodó arcban látnám viszont a saját elváltozottnak érzett arcomat, olyan arcokban, melyekben a pillantás minduntalan sietősen kitér az idegen pillantás elől, hiszen a kapcsolódni nem tudás közös szégyene elől kell kitérnie; később, mikor már gondolkodtam ilyesmiről, olyan benyomásom támadt hát, mintha mindenki a maga módján, a saját pártállása vagy hovatartozása szerint, ám egyként és letörölhetetlenül a vonásaiba írva hordozná az ábrázatán annak a régi, természeténél fogva közös időnek az eseményeit, mindazt, amit mesterségesen kétértelművé tett vonásai mögé rejtve óhajt elfeledtetni és elfelejteni.

Ezért aztán egyáltalán nem tekintettem személyes véletlen művének, hogy e fájdalmától is megfosztott és nagyon gyorsan elfelejtett búcsúzkodás után annyi évnek, annyi hosszú évnek, igen, csaknem az egész ifjúságomnak el kellett telnie ahhoz, hogy hirtelen fölszakadhasson bennem ez a közös hallgatás, és először, ha pedig ezt az írásos vallomástételt nem számítom, akkor tán utoljára, mesélni kezdjek, beszélni, épp oly kényszeresen elmondani, amilyen kényszeresen eddig hallgattam róla, s éppen idegenben, egy idegennek, valakinek, akinek minderről csak halvány és távoli fogalma lehet, egy idegen nyelven, egy berlini villamos peronján, ott azonban nyersen, véres hányadékként, ahogyan kijön.

Vasárnap volt, este, ez is egy ősz, mikor a langymeleg levegőben már éles pára leng, íze van, fémes szaga, és a kivilágított villamos komótosan döcög át velünk a sötét, már ebben a viszonylag korai órában is kihalt városon.

Szokásunk szerint inkább kinn maradtunk az üres peronon, mert a kapaszkodás ürügye alatt föltűnés nélkül foghattuk egymás kezét, színházba mentünk, s már nem emlékszem, miként terelődött rá a szó, de Melchior az ezerkilencszázötvenhármas berlini fölkelésről mesélt, két ügybuzgó népnevelőt említett, amint június tizenhatodikának esőre hajló reggelén teljesen gyanútlanul mennek le az akkor épülő, később Karl Marx fasornak átkeresztelt Sztálin fasor negyvenes blokkjához, hogy meggyőzzék az elégedetlenkedő, no és persze éhező építőmunkásokat, mindenféle malterkeverőt, ácsokat és kőműveseket a fölemelt normák népgazdasági szükségességéről, ám ezen a reggelen valahogyan nem akarják megérteni az érthetőt, igaz, elég ronda reggel, sőt, az új normarendelet azonnali visszavonását követelve, elzavarják, kis híján jól helyben hagyják a két nem kevésbé dühödt népnevelőt, hogy aztán vagy nyolcvanan, frissen költött rigmusokat skandálva és jelszavakat kiabálva, zárt sorokban induljanak az Alexander tér felé, hallgassam csak, mondta, „itt senki nem lesz szolga, berliniek álljatok sorba!”

A durva rímben kiordítható indulat, amit ő verstani szempontból szépnek talált, a gyorsan duzzadó kis csoport, a feltartóztathatatlanná áradó tömeg elképzelése, a sárgásan kivilágított őszi villamos nyitott peronja, a tenyér, mely szerelmes érzékenységét most valamelyest elveszítve simult a kezemre, nem csoda, hiszen minden szerelem annyit veszít a súlyából, amennyit az általa kiszorított történelmi tömeg súlya nyom, a csörömpölő döccenések, a langymeleg sötét éles párázásának íze a nyelvemen, szája körül az önmagával és a történettel is távolságot tartó, kellemetlenül kiélesedett mosoly, szemében a csillapító humor szikrácskáival tűzdelt cinkos indulat, az idegen nyelven még tényszerűbbnek és befejezettebbnek ható, ismerősen régies szavak, mint népnevelő, norma, népgazdasági érdek; elmozdítottak bennem valamit, nem tudom, mit.

Úgy érzékeltem ezt, mint ama régi résenlét izgatott feszültségét, lábakban, karokban, és úgy éreztem, mintha kelletlen bénaságom az arcomról végre leválna.

Visszalökött, elmozdított, valamilyen eddig nem is kívánt lehetőséget adott az oldódásra; a duzzadó tömeggel még el se érhettük az Alexander teret, mikor az én kivilágított villamosom már tehetetlenül megrekedt a masszaként sötétlő tömegben a Marx térnek azon a pontján, ahol a vágányok éles kis sikolyt hallatva, enyhe ívben ráfordulnak a Szent István körútra.

Munkások, ahogyan az állványokról lemásztak, bevásárló háziasszonyok, diákok, suhancok, hivatalnokok, tanoncok, bámészkodók, jampecok, járókelők, bizonyára kutyák is, a menet mindenkit sodort, mesélte halk izgalommal, s mivel a tömeg a duzzadástól irányát veszítette a téren, ám egyre gyakrabban és izgatóbban hangzott fel a kiáltás, hogy a „Leipziger utcába! a Leipziger utcába!”, valamiként ez vált közös akarattá, egyszerűen arra fordult a szél, s már el is indultak a kormánypalota felé, mikor valahonnét két pártmunkás került elébük, mintha az üres úttest kellős közepére cövekelt testükkel óhajtanák föltartóztatni ezt a haragos és önnön masszájától mégis nyugodtan szétterülő emberi áradást, akkor már tizenkétezer ember! „a vérontást el kell kerülni!”, üvöltötte az egyik, „a nyugati szektorba ne menjetek!”, ordította a másik, „a vérontást el kell kerülni!”, s a menet, mintha csak fölsóhajtana, néhány pillanatra bizonytalan csosszanással torpant meg előttük, „csak nem akartok belénk lövetni?”, hangzott vissza az első sorokból, „ha átmentek oda, akkor lövünk!”, és úgy mesélik, mondta, hogy csupán e két csupasz szó mordult volna át a tömeg elnyílt száján az elől elhangzó szavakból, a vérontás és a lövés! hogy aztán a fölháborodás tehetetlen rázkódásaival nyomódjanak és lökődjenek tovább, hisz az ő szavuk a norma volt, a kenyér, s ezért félre kellett söpörniük azt a kettőt.

Mi a peronon lógtunk, onnan figyeltük, bámultuk, ittuk az addig is döcögve haladó villamosról; innen, magasabbról nézve, a fejek tetejére látva le, nemcsak teljességgel ismeretlen, hanem legalább ennyire kiismerhetetlen volt a látvány; a szegényes lámpafényben derengő sötét tér, mely mintha nem csak az évszakhoz képest szokatlanul lágy levegőtől, hanem a lábak alá taposott újságokon és röplapokon átáramló, sodródó, hullámzó sokadalomtól lett volna meleg, mert mindenhonnan jöttek, párosan vagy zárt és végeláthatatlan menetoszlopokba tömörödve, magányosan, csoportokba verődve, jelszavakkal, zászlókkal, és mindenféle irányba mentek, tehát úgy nézett ki, mintha zűrzavaros és egymást keresztező szándékokról lenne szó, ugyanakkor ezek a végletesen különböző tömegű és teljesen ellentétes irányú bolyhosulások, ritkulások, tömörödések és áramlások mégse akadályozták volna egymást, sőt, akárha nem kéne semmiféle ütközéstől vagy akadályoztatástól tartani, magabiztosan és nem is túl sietősen haladtak céljuk felé, az egész város kiömlött a kapualjakból, a gyárakból, az éttermekből, az iskolákból, a hivatalokból, egymástól távol néhány közömbösnek vagy inkább tehetetlenül fölöslegesnek mutatkozó rendőrt lehetett látni a járdák szegélyén, a megnyílt résekből áramló áradattal nem tudhattak mit kezdeni vagy nem is akartak, ami viszont azt a különös érzetet keltette, hogy az egymással ellentétes célok és irányok végül is azért ilyen engedékenyek egymás iránt, mert mégiscsak működik bennük vagy fölöttük egy náluknál hatalmasabb rendezőelv, valami láthatatlanul kormányozó erő, mint ahogyan az eszeveszett ordítozásokból, az énekből, a vidám kiáltozásokból, a hisztérikusan elsikoltozott vagy elbömbölt jelszavakból, ama ezernyi ritmustalan vagy ritmusosan lépő láb csosszanásából, koppanásából, trappjából és csoszogásából is egyetlen egy dúlt és mégis derűs morajlás lett, éppoly könnyed, mint az esti pára finom éle a melegben; másfelől a személytelen tömegességnek ebben az egységesnek mutatkozó morajában és hullámos élekbe tarajló zajában mégis nagyon jól el tudta különíteni az ember szeme azokat a szereplőket is, kik úgymond nem kívántak részt venni semmiben, bámészkodtak a járdaszegélyekről, megbízatásukat teljesítve megfigyeltek, avagy másokat, akik tán nem döntötték még el, hogy részt vesznek-e, vagy éppen ijedten, némán, meghúzódva és elkülönülve, sietősen menekítették magukat egy kizárólag személyre szóló cél felé, s ezek inkább szatyrosak voltak, csomagokkal fölpakoltak, meg kíváncsiskodva gesztikuláló kisgyerekekkel ügyetlenkedők, akiket természetesen biztonságosabb helyekre kellett innen cibálni.

Épp csak döccenve leállt a villamos, mikor a vezető, jelezve, útjának végleg végére ért, eloltotta a lámpákat, mi pedig leugráltunk, két osztálytársammal voltam ott, akikhez se előtte, se utána nem volt sok közöm; egy Szentes István nevű, magas, erős, és nagyon szép arcú fiú, aki azonban nem tudni miért, folytonosan dühöngött, állandóan felfortyant, és ilyenkor, mielőtt még meggondolhatta volna, gyakran ütött, meg a Stark, aki szomorú, kíváncsi és kissé ködösen mély pillantású fekete szemekkel pillogott, mert mindenhol és mindenben benne akart volna lenni, holott állandóan félt a lehetséges megtorlásoktól, de mintha valami csillapíthatatlan gyűjtőszenvedély hajtaná.

Te, gyerekek, ismételgette akkor is lelkesülten, én inkább hazamegyek, én inkább hazamegyek, és jött velünk.

De éppen ez volt a helyzetben a csudálatos, az óriási, a kivételes! mert attól a pillanattól kezdve, hogy leugrottunk a peronról és az ellenállhatatlan erejű mozgás magába vett, egy munkáskülsejű, fiatal férfiakból álló csoportba ugrottunk bele, ők énekeltek, „Vörös Csepel, vezesd a harcot, Váci út felelj neki”, és oly dallamtalan ordítással nyomták ki a torkukról ezt a Váci utat, akárha mindenkivel közölni óhajtanák, nem is mindenkivel, hanem a sötét őszi égen át egyenesen a világgal, onnan jövünk! egyenesen a zuhany alól jöhettek, nyakuk fölött vizes volt a haj, s itt lenn, benne, immár nem fölülről és nem kívülről figyelve, nemcsak az nem volt kérdéses többé, hogy merre megyünk, hanem valójában az sem, hogy miért; és nem is mintha nem tudtuk volna magunkat kiverekedni innen, semmiféle ismerős kényszer nem működött, hanem éppen azért kellett egyetlen irányként, egyetlen lehetőségként választani a tetszőlegest, mert azokban az órákban a tömeg hallatlan fölszabadultsága még minden lehetőséget nyitva hagyott, mindent megengedett, s amennyiben a lehetőségek nyitottak, a véletlenszerűen adódót is választhatom; a választáshoz egyetlen alapfeltételt kellett teljesíteni, menni, akárha ebben a legelemibb és oszthatatlan igényben, a testem puszta és természetes mozgáskényszerében vállalnék közösséget mindenkivel, én is megyek, mint ahogyan ők is jönnek velem.

Következésképpen azok, akikkel a véletlen rendezésének engedelmeskedve ebbe a hatalmasan közös áramlásba belecsapódtam, az osztálytársaim, hirtelen olyan közel kerülnek, olyannyira meghatározzák és kitöltik az érzelmeimet, mintha minden ismert és tudott, de váratlanul nevetségessé és fölöslegessé váló, múltba tolható ellenkezésemet megkerülve a szerelmeseimmé, a barátaimmá, a testvéreimmé válnának, mintha ők, csak ők tehetnék bennem ismerőssé az ismeretlenül sem idegen arcokat.

Stark csupán e furcsán lelkesítő, kivételes érzést mondta ki hangosan; attól ijedt meg, ami jó volt neki, azon érzés elől akart haza menni, amit megkapott, Szentes pedig, hogy értését tudomásunkra hozza és elhallgattasson benne minden ellenkezést, vigyorogva csapott egyet a hátára, meg kell adni, jó nagyot, amit mindhárman fölröhögve vettünk tudomásul.

A tömeg abban a kora esti órában még nem evett meg, nem tüntetett el magában, nem taposott maga alá, mint később annyiszor, nem vette el a személyiségemet, hanem sokirányú engedékenységével épp azt tette lehetővé, hogy a saját testem életének legelemibb feltételében, a mozgásban érezzem, ami mindenkiben közös, érezzem, részei vagyunk egymásnak, és mindenen túl vagy mindenen innen azonosak mindenkivel, amitől aztán nemhogy nem volt arctalan, miként azt a tömegről mondani illik, hanem olyan arányban kaptam arcot tőle, amilyen arányban én is arcot kölcsönöztem neki.

Nem voltam ostoba és nem voltam tájékozatlan, nagyon jól tudtam, hová kerültem, és azt is sejtettem, mi történik itt, olyannyira, hogy a következő pillanatokban, egy újabb különös véletlen folytán, a sokadalom mozgása és indulata egyenesen a familiáris melegség bensőséges közelségébe került bennem, mentünk, még röhögtem, mentem, mikor a Bajcsy-Zsilinszky út felől közeledve, hernyótalpainak iszonyú csikordulásaival, csörömpölésével, motorjának mélyen dohogó dübörgésével megjelent egy tank fölcsapott fedelű lőtornya, előbb úgy látszott, mintha ránk meredő üres acélcsövét a fejek úsztatnák felénk, aztán széles hasadékot nyitottak előtte a testek, a léptek lassúdtak vagy sietősebbre nyúltak, csönd lett, a kétkedő várakozás eldöntetlen csöndje, ám közeledését, valóban úgy, miként egy óriási hullámét, mely rögtön átcsap a fejünk fölött, a tömeg diadalittas ordítása kísérte, mert az elégett benzin kékesbarna felhőjében nyomuló tank lőtornyának szélén fegyvertelen katonák ültek, álltak, békés szándékukat tudatva integettek, a felénk csapó, immár átcsapó ordítás hullámának tajtékja pedig különböző szavakat, teljes, de egymáson átbotló mondatokat permetezett, „testvérek”, lehetett hallani, „fiúk”, „a hadsereg velünk van!”, „magyarok”, Szentes is elkapott szavakat és velük ordította ki, olyan erővel, mintha életében először sikerülne állandó dühét a gyökerénél fogva kitépnie magából, s érezné, mennyire nyűgös volt ez neki, felszabadult, tiszta lett, „ne lőjetek!”, alig néhány lépésről láttuk az integető katonák vigyorgó arcát, én nem kiabáltam, erre jó okom volt, de én is ugyanúgy vigyorogtam rájuk, és köröttünk a nedves hajú fiatal férfiak ugyanezzel a vigyorral válaszolva vissza, kórusban ordították a katonáknak, „aki magyar, velünk van, aki magyar, velünk tart!”, amire távolabbról, számunkra láthatatlan fejek gyülekezetéből, mint valami igen helyénvaló rím, a „Petőfi és Kossuth népe, velünk együtt, kéz a kézbe!” felelt.

Akkoriban a Marx teret még domború, fényesen sötét kockakövek borították, s amint a tank nehézkességében is bájos negyedfordulattal módosítva irányát, megcélozta a tér közepén veszteglő villamosok között támadt nyiladékot, a lánctalpak foga alól szörnyű csikordulással szikrákat vetett a kő, megint csend lett, most azonban vidám és igazán pompás mulatságra készülő csend, annyi, mint mikor a mindenkinek kedves középcsatár egy nem egészen tisztának látszó helyzetből kapura lövi a labdát, az izgalom közösen visszafogott lélegzete, ugyanis kérdésesnek tetszett, hogy a két villamoskocsi között adódó rés elegendő lesz-e neki, a szem akaratlanul méricskélt, a lélek egyrészt tartott a két idétlen fémtömeg összeütközésétől, másrészt kívánta, akárha előre érezné, ezen az estén még mi következik, az elkerülhetetlent, majd ebből a csendből a mérkőzés pillanatnyilag kedvező kimenetelét kísérő, ha lehet akkor még felszabadultabb, szinte kacagó diadalordítás felszökkenése, a röhej árja, a sikerült együgyű és elemi örömének közös elszabadulása, s ez esetben nekem sem volt okom nem ordítani, a tank elcsörömpölt a Váci út felé.

Mentünk, de néhány lépés után a menet fönnakadt egy váratlan tömörödés tölcsérében, s csak lassan, csosszanva, csurranva, cseppenve juthatott előre; a Mosoly Albumának nevezett fényképészeti üzlet kirakata előtt ugyanis óriási, mozdíthatatlan dugóvá zsúfolódott embercsoport szorult fel a széles ívben kanyarodó járdára, a másik oldalon viszont az úttest közepén veszteglő villamosok rekesztették el az utat, ami közel sem tett senkit türelmetlenebbé.

A kirakat kivilágított üvegtáblája előtt egy törékeny, ballonkabátos nő állt valami ládán, inkább csak egy női alak sziluettje, s jó magason, mert csupán a lábát takarták el a feléje forduló, felbillentett, hallgató fejek, moccanatlan teste haragosan feszült le, fejét hevesen lendítgette, rázta, körözött, szúrt vele a levegőben, úgy, mintha minden mozdulatát a melléből, a hasából rángatná elő, hosszú haja csapódott, lobogott, zuhant, s csak azért nem száll el onnan, mert ez a konok erő a ládára feszíti a talpát; Szentes taszította combomba kissé megemelt rajztáblájának élét, nézzem! ő magasabb volt nálam, előbb vette észre, Stark pedig éppen fölolvasott nekünk egy lábak közül kihalászott röplapot, „öt, félre a kerékkötőkkel, hat, le a sztálinista gazdaságpolitikával, hét, éljen a testvéri Lengyelország, nyolc, munkásigazgatást az üzemekbe, kilenc, a mezőgazdaság talpraállítását, önkéntes szövetkezést, tíz, építő nemzeti programot”, a nő hangját alig lehetett idehallani, a Stark azonban, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, megszakítva a fölolvasást, mégis vele együtt mondta tovább, hogy „süllyednek a pokolra, az árboc és a vitorla megtörve, tépve lóg”, s tulajdonképpen nem lepett meg, hanem az elégtétel forró hullámát szabadította rám, hogy ezt a mindannyiunknak ismerős verset a saját unokanagynéném szavalja itt, Albert unokatestvérem elvált felesége volt a nő a ládán, akihez másfél évvel előbb olyan bután és olyan megalapozatlan bizalommal el akartam szökni Győrbe a szüleim elől.

Bármilyen ostobán hangozzék is, vállalom, de attól a pillanattól kezdve, mely persze megnyugtatott, megnyugtatott afelől, hogy sajátos helyzetemmel, mondhatnám, sajátos családi helyzetemmel nem egyedül vagyok itt, hanem valójában mindenki a maga sajátos helyzetével jött ide, és ezek a sajátosságok mégse vonhatják kétségbe egymást, hiszen akkor az igen egyértelműnek mutatkozó, közössé vált érzelmeket kéne kétségbe vonniok, és meg se fordult a fejemben, hogy odamenjek hozzá vagy közöljem a többiekkel, hogy ismerem, jóleső titkom maradt, az utolsó bizonyítéknak érzett érv arra nézvést, hogy jó helyen vagyok, a kis Verocska, ahogy színésznőségének kijáró kacér gúnnyal anyám nevezte őt, ott szavalt, én pedig itt meneteltem, neki éppen úgy joga volt hozzá, mint nekem, még ha én nem is kiáltoztam azokkal, akiknek joguk van kiáltozni is, mint például a Szentesnek, aki néhány héttel előbb, nagyon jól tudva, hogy ki az apám, ütésig fokozódott dühétől lilára váltan azt üvöltötte az arcomba valami vitában, hogy „egy tyúkólban laktunk, érted, egy tyúkólban, mint az állatok!”, vagy a Stark, aki itt lakott a Visegrádi utcában, és mégse ment haza, s aki ugyancsak néhány héttel előbb fölajánlotta nekem, hogy ad tuskihúzót, mert nem lehetett kapni, de a lakásuk zárva volt, és ezért be kellett mennünk a szomszédos zsinagógába, ahol az anyja takarított, ő is jött velünk, kinyitotta a földszinti lakás ajtaját, a konyhában már meg volt terítve, két személyre, a tűzhelyen egészen kicsi lábos, és minden szégyenkező tiltakozásom ellenére arra kényszerültem, hogy megegyem az anyja ebédjét, mert valami végtelenül finom alázattal éreztette velem, tudja, ki az apám; mégis megfértünk, mindenki vitte a magáét, s ezért valamiként mégis jogom van ugyanazt érezni, már csak azért is, mert ők sem vitatták el ezt a jogom, még akkor is jogom van, ha sajátos helyzetem ennek ellentmondani látszik, mert a legfinomabb fogalmi különbségtevéssel tudhatom, és attól a pillanattól kezdve, amint fölismertem a szavaló nőben a kis Verocskát, éppen mert nem voltam se tájékozatlan, se érzéketlen, se ostoba, tudhattam és tudtam, hogy ez forradalom, benne vagyok, forradalom, amit az apám, ha itt lenne, látná, és tudtam azt is, ő nem lehetne itt, nem tudom hol lehet, valahol szégyenszemre meg kell bújnia, éppen ellenkezőképpen nevezne el nekem.

És attól, hogy e két egymás mellé rendelt szó ilyen tisztán és pontosan megfordult a fejemben, s rögtön eligazított az érzelmi különbségtevések és azonosítások eladdig rettenetesnek, fullasztónak, kilátástalannak érzett zűrzavarában, két olyan szó, melyek értelmét, súlyát, politikailag körülhatárolható jelentését persze éppen az ő beszélgetéseikből és vitáikból ismerhettem meg ilyen koravénen, de hangsúlyozom, abban a pillanatban, s számomra ez volt a forradalom, nem úgy jutott eszembe, nem úgy kölcsönöztem ki a szótárukból, mint a politikai körvonalakkal rendelkező ellentétek fogalmi párosát, hanem a legszemélyesebben rám vonatkozott, úgy, mintha az egyik szó az ő teste lenne, a másik az enyém, mintha egyetlen testileg közös érzelem ellentétes oldalain állnánk a saját szavainkkal, ez forradalom, ismételgettem magamban, akárha neki mondanám, s valami nagyon sötét bosszúval, elégtétellel mondanám, megtorolnék, mindent, nem tudom mit, amire viszont ő nem tudhatna másként válaszolni bennem, mint a saját ellenkező szavával, s ezért aztán nemhogy nem éreztem távol őt magamtól, hanem ellenkezőleg, a teste, anyám halála óta teljesen megroppant, szétzilált, hátába görnyedő, szánalomra méltó teste, melynek puszta látványa félelmet keltett, a pusztító kiúttalanság félelmét, megtört teste, mely ugyanennek az évnek júniusa óta, mikor is tekintettel a perekben vállalt gyászos szerepére, felfüggesztették a hivatalából, mégis valami fogcsikorgatón görcsös energiákra lelt magában, és addig ismeretlen, barátoknak nevezett gyanús alakokkal szervezkedett, olyan elevenen ellenkező közelségbe került, amilyet utoljára kisgyermekként érezhettem, mikor álmait lépre csalva, lemeztelenített testemmel rámásztam gyönyörű mezítelen testére, és kíváncsiságom kielégítésének kívánságától, azonosságunk érzékelésének elemi igényétől hajtva benyúltam a combjai közé, csakhogy most józanul, hiszen a közelség és a vele való testi azonosság érzésétől a különbségtevés még különbségtevés maradt, mentem, velük mentem, akiket alig ismertem, és mégis itt volt ez a testvéri érzés, mert valamiként ugyanazt jelentették nekem, mint régebben Krisztián, akinek elesett az apja, Hédi, akinek az apját elhurcolták, Lívia, akinek az iskolai konyháról származó maradékokat kellett ennie, Prém, akinek az apja egy részeges nyilas volt, Kálmán, aki az apja miatt osztályidegennek számított, Maja, akivel árulás után nyomozva kutattunk a papírjaik között, hogy ártatlanságunktól és hiszékenységünktől félrevezetve, de megmerítkezzünk a korszak fertelmében, valamiben, amit nem lehetett elfelejteni, amitől meg kellett szabadulni, mentem velük, és helyettük féltem, amit nevezhetünk aggodalomnak vagy féltésnek is, nem alaptalanul, hiszen az apámnál összegyűlő barátok arcáról tudhattam, mivel állnak szemben, ám ugyanígy kellett féltenem az apám megroppant, görcsbe merevedett, lázassá vadult testét egy olyan áradástól, ami ugyanakkor a sajátom, és a saját indulataimnak nem tudtam és nem is akartam többé nem átadni magam.

Kinyomódtunk, egymás testén préselődtünk ki a körútra.

Fogalmakkal meghatározni magam, legyenek ezek a nagyszüleimtől származó, indulatokat és szenvedélyeket szabályozó, a puritán polgári életvezetésre vonatkozó erkölcsi fogalmak, avagy szüleim megfoghatatlanabb, ideológiai és politikai tartalmú fogalmai, ez nem volt ismeretlen, nagyon jól megfelelt a neveltetésemnek, s így az is éppily természetes, hogy e fogalmi meghatározás, amivel igyekeztem elválasztani, sőt, egyszer s mindenkorra leválasztani magamat az apámról ebben a tömegben, azonnal visszaváltoztatott serdületlen kisgyerekké, a helyette érzett félelem bizonyult erősebbnek, a gyermeki azonosulás, az értés és az együttérzés bizonyult erősebbnek, hisz végül is az ő fogalmával kellett megtámasztanom a saját ingatagnak vagy legalábbis magyarázatra szorulónak érzett helyzetemet ebben a tömegben, vagy tán az anyám halála fölött érzett gyász szörnyű közössége bizonyult erősebbnek, s mikor aztán a dugóból kikerülve rohanni kezdtünk, hogy felzárkózhassunk az előttünk haladókhoz, ami egy tömegben szintén elemi igény, föl kell zárkózni! a lábamnak ütődött tömör iskolatáskám, az ügyetlenül csapkolódó rajztáblám, meg a fejesvonalzó, ami mindig ki akart csusszanni a helyéről, valamennyit visszavett ebből a forradalomból, akárha alávetett, kiszolgáltatott és zűrzavaros helyzetemre emlékeztetve azt mondatta volna velem, nem, nincsen itten semmi keresnivalóm, ezt mondogatta minden ütődés, csapkolódás, a fejesvonalzó visszarángatása, éppoly ritmusosan, mint előbb a forradalmat, mintha csak azért kéne minél előbb hazajutnom innét, hogy megszabadulhassak végre ezektől a nyűgös tárgyaktól, de hát semmi baj, nyugtattam magam, jó irányba futok, nyugtattam magam a többiek között, akiket ilyesféle gondok láthatólag nem foglalkoztattak, valamiként majd csak átjuthatok a Margit hídon, és a túloldalon villamosra szállok, bár biztos voltam benne, hogy őt nem fogom otthon találni.

Az is megnyugtatónak tetszett ebben az elképzelésben, hogy az otthonom kívül volt, távol, fönn, messzi ettől az érzelmileg is veszélyessé váló területtől, a város fölött.

És jól sejtettem, valóban csak egy hét múlva került elő, addig semmiféle hírünk nem volt felőle, se telefon, meséltem, semmi.

Ez is egy délután, már alkonyodott, meséltem, s mi a kertünk kapujában álltunk Krisztiánnal, talán huszonnyolcadika lehetett vagy huszonkilencedike, az újjáalakult kormány összetételét vitattuk meg, nem! biztosan huszonnyolcadika volt, ugyanis egy vekni kenyeret tartottam a hónom alatt, azon a napon sütöttek újra, vasárnap sütöttek újra a Kálmánék pékségében, illetve Krisztián azt mesélte furcsa kis nevetésekkel kísérve, miként sikerült hazavergődnie Kalocsáról, a kis nevetésekkel pedig azt a hallgatást ellensúlyozta ki, amivel elkerültük, hogy Kálmánról beszéljünk; Krisztián az előző évben hosszas harcok után katonai középiskolába került, az volt a vágya, hogy ő is tiszt legyen, mint az apja, éppen Kalocsán voltak őszi hadgyakorlaton, és ott egyszerűen, úgy, egyenruhásan, szélnek eresztették őket a pusztába, ezen nevetgélt, menjen mindenki, ahová tud, az egyenruhától persze meg kellett szabadulniuk, mert állandóan ávósnak nézték őket, mikor egyszercsak meglepetten azt mondja, ott jön apád!, s odalenn, a bokrok között, ahol a kertünk a zárt területtel érintkezett, ő tényleg akkor vetette át magát a kerítésen.

Zavartan, és szégyenkezve is zavara miatt, Krisztián búcsút vett tőlem, na, megy a magyar, mondta egy utolsó nevetéssel, amit értettem, nem akar tanúja lenni ennek a titkos megérkezésnek, gyorsan elment a szürkületben, akkor láttam utoljára, ő pedig gyanútlanul sietett fölfelé, de nem vágott át a gyepen, hanem a kertet szegélyező bokrok ívét követve, a fák alatt jött, s fejének kis rándulásából láttam, észrevett, ám egészen másmilyen volt, mint amilyennek féltésemben, félelmemben, a több napra nyúló feszült várakozásban elképzeltem, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy minden mindig máshogyan van, idegen ruhákat viselt, világos ballonkabátot, alatta világos, nyári vászonöltönyt, mindez gyűrött volt, nem szakadt, de valamiként tépett, és furcsa módon sáros, holott azon a héten nem esett eső, az arca vastagon borostás, s azt mondhatnám, hogy csaknem nyugodt, ha testét nem tette volna olyannyira hajlékonnyá, puhává és könnyűvé valami ismeretlen belső izgalom, ami nem hajszoltság volt és nem is félelem; azt is láttam, hogy e néhány nap alatt, ha lehet, akkor még jobban megsoványodott, talán egy vadállat rugalmassága és rugékonysága volt ez a különleges.

Ez a világos nyári vászonöltöny volt az első, amit megérintettem rajta, mielőtt még megcsókolhatott volna, önkéntelen mozdulat volt, s nem tudom, miként képes elkülöníteni az ember szeme azt az egyetlen nyári vászonöltönyt az összes lehetséges vászonöltönyöktől, de teljes bizonyossággal tudtam, hogy Hamar János nyári vászonöltönyében jött vissza, abban az öltönyben, amelyben a Hamar János az előző év tavaszán megérkezett hozzánk a börtönből, abban az öltönyben, melyet akkor viselt, amikor a Jóvátételi Hivatal kapuja előtt két idegen felszólította, hogy szálljon be velük egy lefüggönyözött fekete kocsiba, abban az öltönyben, amelyben öt évvel később az anyám ágya előtt térdepelt, s ezek szerint együtt voltak, megint együtt, vagy ő kölcsönözte ezt a nyári vászonöltönyt neki, tehát segítette vagy bújtatta, netán mégis együtt harcolt vele abban a fegyveres csoportban, amelyet apám már hónapokkal előbb a barátaival megszervezett, és amikor sietősen kibontakoztam ennek az öltönynek az érzetéből, azonnal valami olyasmit találtam mondani, ami miatt kétszer egymás után pofon csapott, lazán és tévedhetetlenül ütött, hidegen, kis híja, hogy össze nem csuklottam, de erről majd később, mondtam Melchiornak, most még nem lenne érthető.

Melchior szeméhez beszéltem.

Egyik kezével fogta kapaszkodó kezem, a másik kezével egy fogantyú függőjébe kapaszkodott; fölemelt karjával, nyitott ballonkabátjának szárnyával takarta el az utasok elől mindkettőnk arcát, kezét, tiltott szerelmünk titkos mozdulatát, nagyon közel volt az arcunk, a lehelet közelségében, de nem az arcához és főleg nem az értelméhez, hanem a szeméhez beszéltem.

Akárha nem is két szeméhez, úgy maradt meg bennem, mint egyetlen óriássá tágult szem a saját szavaim leheletében, egyetlen készségessé nyitott, gyönyörű szem, mely mégis sietős pillogásokra kényszerül, s ilyenkor értésének fényét gyorsan eltünteti a pillája mögött, pihen, kivár, eltesz, a szemhéj érzékenyen megrebbenő bőrének gyönyörű domborulata, bizonytalankodik, tapogat, bizalmatlankodik, nyitódásával olykor egyenesen sürget, hagyjam már ezeket a túl közeli részleteket, távolabbról akarja látni, hiszen egyszerre túlontúl sok követelménynek kell megfelelnie, nemcsak ismeretlen személyeket kell elképzelnie, ismeretlen helyszíneken tájékozódnia, bizonytalan időpontokat egyeztetnie, követni egy eladdig csupán általánosító történeti leírásokból vagy hallomásból ismert eseménysor fölöttébb személyre szabott és elég különös perspektívából láttatott, tehát mindenképpen csapongó, önnön törmelékében vackolódó előadását, hanem kellemetlen ráadásként még szabályoknak fittyet hányó nyelvi botladozásaim és csusszanásaim között is ki kell ismernie magát, izgatott, hol érthetetlenné intonált, hol hibásan alkalmazott szavaimból következtetnie arra, mi lehet, amit mondani szeretnék.

Még nyáron történt, meséltem, talán három héttel annak utána történt, hogy felfüggesztették a hivatalából, magyaráztam, mikor egy vasárnap délelőtt legalább harminc vendég érkezett hozzánk, s az utca teli lett a házunk előtt várakozó gépkocsikkal, valamennyien férfiak, egyetlen fiatal nő volt közöttük, ő csupán az apját kísérte el, egy bánatos és beteges arcú idős embert, aki a székén hintáztatva magát mindvégig hallgatott, helyesebben egyszer tett egy kis tiltó kézmozdulatot a lánya felé, mikor az valamit szólni akart volna.

Én egy kis családi közjátékot használtam föl arra, hogy becsempésszem magam az apám dolgozószobájába, ahol az összegyűlt férfiak cigarettázgattak, élénken, olykor vadul, kis csoportokba verődve vitáztak vagy egyszerűen csak fecsegtek, s szemmel láthatóan régi és közeli, gyakran találkozó ismerősei voltak egymásnak, az apám ugyanis egy idő után kisietett innen, hogy megkérje a nagyanyámat, főzne kávét, ám szerencsétlenségére a nagyapámat is a konyhában találta, s mielőtt még a nagyanyám egy tétován sértett igent mondhatott volna neki, a nagyapám szárazon, évek óta először törve meg kölcsönösen vállalt csöndjüket, de ingerültségében, támadó légszomjától vörösre válva megjegyezte, hogy a nagyanyámnak erre sajnos nincs ideje, ilyen idő tájt ő szokása szerint templomba megy, ha azonban föltétlenül kávéval óhajtaná megkínálni váratlan vendégeit, akkor sajátkezűleg is kiszolgálhatja őket.

Apám tulajdonképpen úgy szólt, ahogy a főnök a titkárnőjének kiszól, tehát a válasz készületlenül érte, annál is inkább, hiszen teljesen nyilvánvalónak tetszett, hogy a nagyapám nem ezt az ártatlan szolgálatot tagadja meg a nagyanyám nevében, hanem egyszerűen ildomtalannak találja, hogy ők bármiféle közelebbi kapcsolatba kerüljenek ezzel a társasággal; igen, köszöni a résztvevő figyelmességet, dadogta apám, s amint visszasietett, sápadt dühében nem vehette észre, én is megyek utána, vagy tán épp e családi közjáték következtében nem lehetett ellenére, ha jelen vagyok.

Mindenesetre a szobámba vezető ajtó mellett helyezkedtem el, ahol a hátát a félfának vetve, valahogy idegenül és kissé idegesen, az a fiatal nő állt, sötét mintás, szép selyemruhában.

Határozott és mégis visszafogott lépéseiből, hátának súlyosan félrebiccentett görbületéből, homlokába hulló hajából vagy tán abból a céltudatosságból, ahogyan a vastag cigarettafüstbe merült társaságon átkormányozta magát, látni lehetett, valami kivételesre készül, valami olyasmire, amit jó előre elhatározott; félrelökte karosszékét, a zsebéből kivette íróasztalának kulcsát, kinyitotta a fiókot, majd mintha hirtelen elbizonytalanodna vagy meggondolná magát, a fiókot nem húzta ki, hanem lassan leereszkedett a székébe és a társaság felé fordult.

Ez a fordulat, a tekintete, különös rezzenésként terjedt szét a szobában, voltak akik elhallgattak vagy önkéntelenül lehalkították a hangjukat, mások a válluk fölött pillantva vissza rá, még hangosan befejezték a megkezdett mondatot, hogy aztán tovább beszéljenek; ő mozdulatlanul ült és a levegőbe bámult.

És akkor lassan induló, de villanássá gyorsuló mozdulattal kirántotta a fiókot, valamit kimarkolt, s az öklével, melyből a pisztoly agya kilógott, visszataszította a fiókot, és azonnal visszarántva onnan a kezét, a pisztolyt kicsapta íróasztalának üres lapjára.

Egy koppanás volt, csend lett; sértett, szánakozó, báva, felháborodott csönd.

A nyitott ablakok előtt mozdulatlanul álltak kinn a fák, s hallani lehetett a sergő egyenletes időközökben megszakított surrogását, amint a gyepre vizet permetez.

Valaki idegesen belenevetett, ezt a nevetést bizonytalanul, de többen követték, és ott volt egy nagyon fiatal katonatiszt, talán ezredes, egy kerek arcú, mosolygós, tüskehajú szőke férfi, aki ebben a csöndben szépen fölállt, kényelmes mozdulattal levette egyenruhájának arannyal terhelt zakóját, szépen mosolygott, gondosan a szék támlájára terítette a zakót, és ettől egyszerre mindenki kiáltozni kezdett, ő azonban, mintha nem hallaná, nyugodtan visszaült a székére, és az elszabadított hangzavarban ugyanoly gondosan és kényelmesen kezdte fölhajtogatni fehér ingének ujját.

Olyasmiket kiáltoztak, hogy ne tegye nevetségessé magát, ne játsszon színházat, azon a néven szólították, amit az illegalitásban használt, Kölesnek, következésképpen valahogy mégis azonnal fölfogták, mintegy barátilag értékelték, ami történt; cirkusz, hisztéria, kikérik maguknak, ne veszítse el a józan eszét.

Nem, az utóbbi hónapok eseményeinek hatására éppen hogy szerencsésen visszanyerte a józan eszét, mondta az apám anélkül, hogy a hangját fölemelte vagy bárkire is ránézett volna, s erre megint csönd lett, üres, éles, néma csönd, sőt, abban az őszinte reményben kérette őket ide, hogy néhány embert talál még ebben az országban, aki hozzá hasonlón nem is hajlandó elveszíteni.

A csöndtől visszanyert tekintélyének, simán gördülő mondatokhoz szokott szakmai biztonságának teljes tudatában, kényelmesen és moccanatlanul ült, két keze a karfán; nem kíván személyes föltűnést kelteni, előadást se készül tartani, folytatta egészen halkan, egyszerű, emberi, bevallhatja, otrombán érzelmes késztetést érez arra nézvést, hogy emlékeztesse az egybegyűlteket arra a kötelezettségükre, amelyet nem itt és nem most, de valamennyien életfogytiglani hatállyal vállaltak, elmosolyodott, bár a belpolitikai helyzet alakulását figyelve úgy érzi, nincsen is lehetőségük többé kitérni e kötelezettségek elől, ám nem nézett senki szemébe, hanem valahogyan az arcok között nézett el a mosolyával, ez volt a megfoghatatlanul éles pillantás, amitől annyira rettegtem, amit hol őrültnek, hol szándékos kegyetlenségnek, hol mániákus félelemnek láttam, egy egészen egyszerű dolgot akar javasolni, és ezután már nem tartott szünetet, mintha gép beszélne belőle: bizonyos megfontolások után arra a következtetésre juttott, hogy a lehetségesnek látszó ellenforradalmi hatalomátvétel megakadályozása érdekében el kell határozniuk magukat egy közvetlenül a legfelsőbb vezetésnek alárendelt, a honvédségtől, a rendőrségtől és az államvédelmi hatóságtól mindenképpen független fegyveres testület fölállítására.

Érezni lehetett, amint a mondat utolsó szavai a magától értetődő ötletnek kijáró helyeslés és a tüzet, poklot kiáltozó heves elutasítás között ingázva megdermednek a levegőben, és csak ennek utána tört ki egy olyan elmondhatatlan felfordulás, ami székek önkéntelen és szándékos felborogatásából, asztalcsapkodásból és térdcsapkodásból, üvöltésből, gúnykacajból, nem is egészen ellenséges füttyögésből, hörgésekből, szánt szándékkal öblösre engedett röhejekből, dübögésből és sivításból állt össze, bár néhányan kétségtelenül némák maradtak, a fiatal nő ellökte magát az ajtófélfától, valamit ő is akart volna mondani, arca sértett lett, foltosan kivörösödött, az ezredes forgatta csendesen mosolygós kerek fejét a szoba közepén, és a bánatos arcú ember éppen csak megállítva székének hintáját, intett a lányának, hallgasson, majd tovább hintáztatta magát.

Be kell vallanom, mondtam tizenhat év múltán a berlini villamos peronján Melchiornak, engem ez a jelenet egyáltalán nem érintett kínosan, sőt, kifejezetten élveztem, örültem neki, s nem csak azért, mintha minden józan megfontolásom ellenére, amire persze nem lehettem képes, hízelgőnek találtam volna az apám tekintélyét, erejét és esztelen elszántságát, ami viszont bármilyen előjelű is legyen, egy kamasz szemében mindig vonzó és példaszerű, még a Prém, akit a fasiszta apja szíjjal és bottal vert, még ő is büszke volt, hogy az a részeges állat milyen erős, én azonban éppen ellenkezőképpen voltam vele, valami olyasmit tudtam róla, amit a társaság tagjai nem tudhattak, ők politikai és ideológiai szempontból értékelték a történteket, én kizárólag érzelmileg, ugyanis tudtam, hogy ez az esztelen jelenet, bármiként tiltakozik is ellene, hogy személyes feltűnést akarna kelteni, mégis az egyetlenként adódó lehetőség arra, hogy megszabadulhasson a tébolyától, hogy kifelé fordíthassa a legbensőbb tébolyát; tébolyult, s miért is ne örültem volna ennek a váratlan feltisztulásnak, mikor anyám halála óta, vagy még pontosabban, Hamar János megérkezése óta a tébollyal birkózott, s alig telt el néhány nap azóta, hogy ülünk a vacsoránál a konyhában, s egyszer csak rám néz, látszott a szemén, hogy nem engem lát, hanem valakit vagy valakiket vagy valamit, valamit, ami állandóan gyötörte, és ez a gyötrődés olyan erős, hogy lassan elnyílik étellel teli szája, és akkor mintha ezt a valakiket vagy valamit le kéne győznie, holott retteg tőle, torka szakadtából üvölteni kezdett, a félig szétrágott étel szétspriccelt, kiömlött a szájából, az asztalra, az arcomba, moccanatlanná dermedt szeméből ömölni kezdtek a könnnyek, és azt üvöltötte belém a fehéren világító csempés fal előtt, hogy „de hát, miért, miért, miért, miért”, nem tudta abbahagyni, „miért, miért”, és ahogyan küszködtem vele ebben az ordításban, egyszer csak elnémult, nem az én ölelésemtől vagy a kezemtől vagy a testemtől, nem attól, ami az embernek egy ilyen helyzetben van, mert az embernek nincsen más, mint a keze meg a lába, nem tudom mitől, talán attól, hogy az a valaki vagy valami győzött benne, mert a kezemen, a testemben éreztem, ő semmit nem érez, kemény volt, nem volt már ott, és a feje belehanyatlott a tányérjába, a főzelékbe, mintha az is a megaláztatáshoz tartozna, hogy főzeléknek kellett a tányérjában lennie.

Melchior elengedte a fogantyút és intett a fejével, leszállunk.

Egy téren álltunk, a végállomáson, a villamos lassan elindult, síneken felvisongó kanyarulatával kihúzta hátunk mögül sápadt fényeit, el kellett volna indulnunk a Festungsgraben felé, ahol a színház ünnepélyesen megvilágított, szigorúan zárt, klasszicista épülete áll a csenevész házak között; azon kevés épületek egyike, amelyeket a háború szeszélye sértetlenül meghagyott, bár a régi, kedves gesztenyeligetet elpusztította.

Mások is arra mentek, fényesre suvickolt fekete férficipők, meg egy magas aranysarokba minduntalan beleakadó, olcsó estélyiruha aszfalton csapkodó szegélye, mi azonban még egy ideig ott maradtunk, mintha arra várakoznánk, takarodjanak el innét, s néhány pillanatra mi birtokolhassuk ezt a sötét teret.

Ez az érzés, hogy most egyedül kell lennünk, érezhetően közös maradt.

Az is furcsa, folytattam, miután mégis elindultunk a sötét utcán a színház épülete felé, hogy mindig elvétette, a régi nevén említette, Berlini térnek mondta a Marx teret; ekkor és akkor legyél a Berlini téren, de amint kimondta, már helyesbítette is magát, a Marx téren az óra alatt, és ez csak azért jutott eszembe, magyaráztam, mert akkor, azon a vasárnapon nem tudtak ugyan dűlőre jutni egymással, órákon át értelmetlenül ordítoztak, s egészen addig, míg az a selyemruhás fiatal nő az apja határozott tiltása ellenére meg nem szólalt, mintha maguk se tudnák eldönteni, miként vélekedjenek a javaslatáról, mert egyrészt frakciózási szándékkal vádolták, szektássággal, volt aki összeesküvést kiáltozott, közönséges provokátornak nevezték, kérték, árulná el, ki a megbízója, úgymond becsületesen tudatták vele, hogy haladéktalanul föl fogják jelenteni, másrészről maguk is úgy vélekedtek, hogy a helyzet tarthatatlanná vált, az ávéhá végleg a sarokba szorult, a rendőrség mindig is megbízhatatlannak mutatkozott, a honvédség tisztikara szemmel is látható ütemben züllik szét az állandó politizálástól, valamit kéne tenni, a börtönökből lassanként a közönséges bűnözőket is kiengedik, amíg nem késő, ha tegnap mindenki mindenkinek az ellensége volt, akkor ma mindenki mindenkivel fraternizál, a legmegbízhatóbb kommunistákat pellengérre állítják, bűnbakot keresnek és meg is találják, az intézkedések hatástalanok maradnak, mert vagy nem hajtják végre őket, vagy el se jutnak a rendeltetési helyükre, mindenki csak a múltban turkál, a zavarosban halászik, még a spanyol ügyek is terítékre kerülnek, a sajtó felháborító, az egész apparátus teli kerékkötőkkel, helyezkedőkkel, a legszemetebb bértollnokok követelik a sajtószabadságot, senki nem dolgozik, a közigazgatás gyakorlatilag összeroppant, suttyomban mindenki személyi ügyekkel foglalkozik és természetesen kétfelé dolgozik, ha ehhez még hozzászámítjuk az ellenség aknamunkáját; egy szó, mint száz, az ország kormányozhatatlanná válik, de éppen ezért minden erőteljes lépés provokációnak bizonyul, az egységet mégse volna szabad tán újabb áldatlan frakciózásokkal megbontani, ki beszélhet itt egységről, ha ők maguk se tudnak egységes álláspontra jutni, a különböző államhatalmi szerveket meggondolatlanság lenne egymásnak uszítani, nem a széthúzást, hanem a bizalmat kell erősíteni, a propagandán múlik, minden radikális intézkedés olaj a tűzre, inkább a sajtót kéne megtisztítani, aki ilyen javaslatokkal áll elő, az óhatatlanul az ellenség malmára hajtja a vizet, szél ellen nem lehet pisálni, ha ég a ház, akkor nem olajjal kell oltani, apám viszont mindeközben mozdulatlanul és szótlanul ült a helyén, most azonban nem távolról nézte őket, nem az arcok között nézett el, hanem valami olyan halványan élvezetteli és igen barátságos mosolygással járatta a szemét a beszélők arcán, mint aki végre elérte célját és hazaérkezett, ami egy idő múltán még jobban megbonyolította a helyzetet, mivel éppen azokban, akik nem voltak se vele, se javaslatával ellenségesek, fölmerülhetett a kérdés, vajon valóban nem provokátor-e, nyugodtan ül, mert ezzel a hülye pisztolyozással kiugratta a nyulat a bokorból, míg mások, a legharsányabban vádaskodók, azt kérdezhették magukban, miként maradhat ilyen mozdíthatatlan és sérthetetlen, vajon nincsen-e valamilyen megbízója, és talán épp a legmagasabb körökben, mit tudhat, miközben ők megfontolatlanul kiteszik legféltettebben őrizett kártyáikat?

És ő csak akkor szólalt meg újra, halkan, mikor a hevesen kiáltozó társaságon végleg erőt vett a gyanakvás ernyedtsége, csökkent a hangerő, valamelyest csillapodtak, bizonytalanodtak az indulatos gesztusok; nem, ő nem azért kérette őket ide, mondta mértéktartó és mértékadó hangon, hogy javaslatának szükségességéről vagy szükségtelenségéről vitázzanak, hanem azért, hogy a megvalósítás módozatairól beszéljenek.

Kijelentésének esztelenül erőszakos arcátlansága, mely ugyanakkor eloszlatott mindenféle gyanút, hiszen csak az tud ilyen esztelenül erőszakos lenni, aki a saját meggyőződése szerint beszél, ismét csöndet teremtett.

Kizárólag ideológiai és politikai fogalmakkal gondolkodtak, lefoglalta őket a saját következetesnek nevezhető álláspontjuk keresgélése és a taktika, s így nem vették észre, hogy nem azért némította el a gyanakvásukat, mintha az érvek rengetegében bátran előrecsapva, érvelésének huszáros vágásával meggyőzte volna őket, hanem azért, mert maga az érvelés módja tébolyult, egy tébolyult vágtatott az élre.

Még mondott volna valamit, mikor karját tiltón és kérlelőn a levegőbe lökve, hirtelen megszólalt mellettem az a fiatal nő, reszkettek finom ujjai a levegőben, már megbocsássanak, mondta, és meglepett, milyen mély, rekedt és öblösen átható hang jön ki ebből a törékeny, indulattól reszkető testből, neki ugyanis ezt a vitát hallgatva olyan benyomása támadt, akárha nem is egy idegen országból, hanem egyenesen egy idegen bolygóról tévedt volna ide, őszintén szólva nem tudja, nem is érdekli, hogy az igen tisztelt társaság tagjai hol élnek, de úgy véli, abban az országban, ahol ő él, pillanatnyilag sokkal kézenfekvőbb és hasznosabb megoldásnak tetszene a demokratikus, szabad, titkos választási rend helyreállítása, mint holmi valóban provokatív fegyveres testület felállítása, és arról se feledkezzenek meg, hogy nem ő az egyetlen, aki így gondolkodik.

Amíg fölindulásától reszketve beszélt, az apja ismét csak leállította széke egykedvű hintáztatását, két talpával feszítette ki magát, se hátra, se előre, és oly részvétlen helyesléssel bámult maga elé, annyi szomorúsággal, mint aki pontosan tudja, hol következik a mondat végi pont.

Hallatlan, ez egyszerűen hallatlan, mintha olyan hallatlan illetlenség történt volna, amire nem lehet és nem szabad válaszolni, amit nem szabad se látni, se hallani, nem kell tudomásul venni, ami túl van minden megvitathatón, gyorsan tárgyra kéne térni fölötte, csakhogy hiányzott a megfelelő mozdulat; mindenki meredten ült.

Az apja jó hangosan visszakoppintotta székét a padlóra, s ez nemcsak tudatos mozdulat volt, hanem határozott, válasznak szánt hang, akárha azt mondaná vele, na,

ebből így elég! majd nyugodtan és méltóságteljesen fölemelkedett, és ez lehetett a kínos helyzet megoldásához vezető jeladás, mert amikor az apámhoz lépett, és a kezét kifejezetten gyöngéd és csillapító mozdulattal a karjára helyezve, nem túl hangosan és nem túl halkan beszélni kezdett, mindenki értse, aki hallani akarja, miszerint az ötletet ő igen figyelemreméltónak találja, mindenképpen méltónak arra, hogy egy későbbi időpontban, így vagy úgy, talán egy még szélesebb vitakörben avagy ellenkezőleg, egy még szűkebb körű társaságban visszatérjenek rá, ám éppen mert annyi megszívlelendő érv és ellenérv hangzott el, a maga részéről, az adott pillanatban és az adott körülmények között, elsietettnek, sőt, lehetetlennek gondol bármiféle véleményalkotást, akkor már mindenki beszélt, akaratlanul is ezt a mérlegelő, késleltető, kivárásra hagyatkozó tónust véve át, nem túl halkan és nem túl hangosan, mintha mi sem történt volna, gyorsan valami másról is, vagy amennyiben ugyanerről a témáról, akkor immár más hangfekvésben, minden izgalomtól mentesen.

Mások is fölálltak, köhécseltek, szedelőzködni kezdtek, cigarettára gyújtottak, kimentek a teraszra, az imént elhangzottakra utalva titkos kis pillantásokat váltottak egymással, nevetgéltek; pontosan úgy, ahogyan egy különböző véleményű emberekből összeverődött társaságban vagy valami nem túl érdekfeszítő fogadáson beszélni és viselkedni illik.

S minden bizonnyal úgy tűnik, mondtam menet közben Melchiornak, mintha összefüggéstelenül beszélnék, ám éppen onnét tudom, hogy ez a vasárnapi vita mégse fulladt teljes kudarcba, sőt, ennek a fiatal nőnek a szavai valamiként még segíthettek is abban, hogy időközben tisztázzák magukban a saját álláspontjukat, mivel néhány nap múltán az apámmal megbeszéltük, hogy a Marx téren fogom várni, cipőt, vagy nem tudom mit, valamit venni akartunk, másfél órát vártam rá hiába, de amikor éjjel végül is hazaérkezett, s a ruháiból, a hajából dőlt a dohányfüst, akkor gondterhelt és mégis bizakodó hangon közölte, egy igen fontos, sorsdöntőnek bizonyuló megbeszélésre kellett mennie, ahonnan természetesen nem tudott elszabadulni, elnézésemet kéri, és ebből a szokatlanul beszédes udvariasságból értettem meg, ha győzni nem tudott is, mégis haladékot kaptunk a tébolyára, mert legalább nem kellett egy újabb vereséget elszenvednie.

Úgy hallgattam el, mint aki még szeretne valamit mondani, és fogalmam sem volt, mit akarhatok még mondani, és azt sem tudtam, miként keveredtem ide, ebben a hirtelen hamisnak, távolinak és idegennek tetsző történetben, egyenletesen koppantak a lépteink a járdán, nem szólt, nem tudhatta, mit akarhattam volna mondani, nem kérdezett, nem is néztünk egymásra, és nekem nagyon jólesett, hogy nem kell többé beszélnem.

S aztán e közös ütemtől fölszaggatott csöndben, ami mégse csend volt, hanem inkább a megfelelő szavak hiánya, olyan érzésem támadt, mintha mindaz, amit eddig elmondtam, csupa hiábavaló beszéd lenne, szó hátán szó, az üres szavak áthatolhatatlan és fölösleges halmaza, csupa idegen, a nyelvem alá se hajló szó, és fölösleges beszélni, ha egyszer nincsen szó, még a saját nyelvemen sincsen szó, amely valahová elvezethetne ebben a történetben, mert nem vezet és nem vezethet sehová, semmire, nincsen történet, ha az emlékezés görcsös kényszere minduntalan jelentéktelen vagy jelentéktelennek gondolt részleteknél időz; abban a pillanatban például ott kóvályogtam ezen a régi Marx téren, amint várom az apámat, jöjjön, nem jön, és nem tudtam elszakadni onnan, dehát miért is beszéljek néki erről?

Csak valamit lehet elmondani, s én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani, a testébe tenni, átadni, átokádni belé nagy szerelmemben, de hát hol kezdődik és hol végződik ama áhított egész? miként lehetséges egy egész, a testemtől megfosztott, nyelvemen is alig forduló idegen szavakban?

Ez idáig is azért hallgattam minderről, azért nem beszéltem minderről soha, senkinek, hogy ne válhasson kalandos elbeszéléssé, ne legyen mese abból, ami nem mese, ne szelídíthessem fabulává szavakkal; elevenen kellett inkább eltemetni az emlékezet kriptájában, és egyedül ott van jó és háborítatlan helye.

Mintha halottakat gyaláztam volna meg ezen a sötét utcán.

És nem a hallgatás-e a teljesebb egész?

Mentünk egymás mellett, váll mellett a váll, fej mellett a fej, s nagy háborgásomban nem vettem észre, hogy azért lett ilyen nehéz, mert eddig tulajdonképpen nem hozzá, hanem a szeméhez beszéltem, és a szeme hiányzik.

Ugyanakkor azt is éreztem ebben a lélektelenül üres koppanásban, hogy minden egyes összeszokott lépésünk, amely a színházhoz közelebb kerít, határt szab ennek az elbeszélési kényszernek, tehát semmi baj, amúgy is vége, befejezetlenül marad, s ez így van rendjén, bemegyünk oda, adnak nekünk valami előadást, ami pedig még hátra lenne belőle, azt majd szépen visszanyelem, és a beszéd szégyene is így marad befejezetlenül.

A reflektorok lencséi körül felpárázó fény vastag nyalábjai kiszakították az épületet az őszi estéből, úgy állt ott előttünk a hidegen kápráztató fényben, mint valami ügyetlen papirosdoboz, s amikor beléptünk ebbe a csupasz fénybe, ahol az emberek kissé elvakultan siettek magukhoz venni a feledést és feloldást kínáló esti étket, mégis akartam volna mondani neki valamit, valamit, ami érdekes, valamit, ami tréfás, akármit, ami lezárhatja ezt a félresikeredett utat.

Tudod, mondtam, és nem gondolkodtam sokat, hiszen még mindig ott kóvályogtam, bolyongtam azon a régi téren; ez a Marx tér, amit az apám véletlen elszólással mindig Berlini térnek mondott, más szempontból is emlékezetes maradt, mert amint vártam ott rá, meséltem mindenképpen könnyednek szánt hangon, az Ilkovitsból, s rögtön magyaráztam is, hogy ez akkoriban egy városszerte hírhedt kocsma volt, kitántorgott egy félrészeg társaság, nők, férfiak vegyest, s egy eléggé élemedett kurvának megakadt rajtam a szeme, odatámolygott, azt hittem, valamit kérdezni akar, s ezért igen készségesen fordultam felé, de belémkarolt, beleharapott a fülembe, és azt lihegte, menjek vele, szívesen leszop, ingyen, s biztosan nagyon édes kis faszom van.

Amiben nem is tévedett, tettem hozzá nevetve, hogy még tréfásabb legyen.

Ő megállt, felém fordult, s nemhogy el nem mosolyodott, hanem a legmozdulatlanabb simaságával nézett vissza rám az arca.

Zavaromban tovább meséltem, hogy ő csak egy részeg kurva, hát nem egy úrinő, mondta, de ne féljek, mindenkinél jobban tudja, mit szeretnek az ilyen kicsi, édes fiatalurak.

Arcának részvétlenségével jelezte rosszallását, majd lassan megfogta mindkét karom, a könyökömnél, és amint az arcomhoz közeledett az arca, egy kicsi mosoly mégis megjelent, de nem a szája körül, hanem a szemében, ez viszont nem az én kitérőt kínáló élcemnek, hanem annak az elhatározott szándékának szólt, hogy most itt, a fényárban úszó tér kellős közepén, a színház bejárata felé siető emberek szeme láttára, igencsak érzelmesen szájon fog csókolni.

Ez a meleg és puha csók több más csókocskát fialt, jutott az orromra, önkéntelenül lehunyt szemem héjára, a homlokomra, a nyakamba, szájának gyors, villanásszerű csúszásaival és csapásaival, mintha valamit letapintana; nem hiszem, hogy bárki észrevehette volna, vagy ha észrevette, akkor különösebb jelentőséget tulajdoníthatott volna neki, pedig nyugodtan állíthatom, nagy pillanatot szalasztottak el az emberek, aztán lehanyatlott egymást inkább óvón taszító, mint kapcsolódó karunk, és néztünk.

Visszakaptam az egyetlen szemet.

Ekkor azonban mégis fölnevetett, illetve puha szája mögül elővillantak erős, vad, fehér fogai, intett a bejárat felé, és azt mondta, végül is nem kötelező bemennünk.

Nem, egyáltalán nem kötelező.

Az előadást nélkülünk is meg tudják tartani.

Meg tudják tartani.

Csakhogy ez a szem, abban a pillanatban, az előadásra áramló emberek között állva, már egészen mást jelentett.

Hát ennyi, mondtam.

Rejtélyesen, szépen, nyugodtan mosolygott vissza rám, és én akkor nem értettem ugyan ezt a mosolyt, mert nem a szokásos, az állandó, a letörölhetetlen, a gyűlölt és a szeretett mosolya volt; ám engedelmeskednem kellett a mosolyának, alávetett voltam, ő viszont, kapcsolatunk történetében tán először, ártatlanul birtokolt.

Valami olyasmi kerülhetett a személyiségemből a birtokába, utált vagy imádott, egyre megy, amire eddig nem is számított, vagy valami olyasmi, amire eddig nem lelt magyarázatot.

Az volt az érzésem, hogy talán mégis inkább szavakkal kéne eltakarnom előle az arcomat.

Nem mozdult el a helyéről, s ettől olyanok lettünk, mintha veszekednénk.

Hibátlanul szabott sötét öltönyében, nyitott ballonkabátjának szárnyait összekulcsolt kezével csapva hátra, felsőtestét kissé megdöntve, ott állt előttem ebben a bántóan erős fényben, és mintha valamiben nagyon erősen kételkednie kéne, résnyire szűkítette, csaknem eltüntette a szemét.

Most többen megnéztek minket, de mindenki tévedett.

Menjünk haza, mondtam.

Kicsit megrándította a vállát, elindult volna, ettől azonban én nem tudtam elmozdulni onnan.

Mindezt biztosan csak azért meséltem el, szólaltam meg alávetettségem érzésének bizonytalanságával, hogy értse, mért nem tudtam hazamenni abból a tömegből, nem olyan érdekes, de most már biztosan érti.

És nem akartam tovább beszélni.

Érti, hogyne értené, válaszolta türelmetlenül, ám egyáltalán nem biztos benne, hogy azt érti, amit én szeretnék megértetni vele.

Egyszerű lett volna valamit mondani, bármit, ami megtörheti ezt a fájó hallgatást, fájt, mert mégis beszélni szerettem volna és nem tudtam beszélni, holott egyáltalán nem volt szándékomban visszavenni tőle, amit a személyességemből megkapott és oly mohó türelmetlenséggel birtokolt, ami persze arra is figyelmeztetett, hogy akármit azért nem mondhatok; de nem is azért nem tudtam beszélni, mintha valami rettenetesen nagy és súlyos igazságot kellett volna kimondanom, ellenkezőleg, a legegyszerűbb történések megfogalmazásától tartott vissza egy eddig teljesen ismeretlen fajú szemérem, a test legbensőbb, mezítelenségénél is veszélyesebb szemérme akasztotta el bennem ezt a kényszeres beszélhetnéket, hiszen bármi, amit a személyes élményeimről ennyi magam mögött tudott év távlatából visszatekintve elmondhattam volna, mindenképpen esetlegesnek, butának, kisszerűnek, nevetségesnek és idétlennek tetszhetett azon eseményekhez képest, amelyeket a tragédia nagyszerűségével ruházott föl a néma történelmi emlékezet.

Semmiképpen nem éreztem volna jogosnak a végeredmény felől nézve visszanyomulni, de legalább ennyire lehetetlennek tűnt a lábamnak csapkolódó rajztáblámról, a futás közben örökösen kicsúszkoráló fejesvonalzómról és tömött iskolatáskámról beszélni.

Az én személyes forradalmamhoz mindenesetre hozzátartoztak ezek az ostoba tárgyak, mivel a súlyukkal és az ügyetlenségükkel arra kényszerítettek, hogy tisztázzak magamban egy kérdést, egy kérdést, amely bizonyos hétköznapi felületességgel szemlélve megint csak súlytalan és jelentéktelen, hiszen az események alakulásának szempontjából fölöttébb érdektelen volt és érdektelen is maradt, hogy egyetlen egy szál szőke gimnazistának sikerül-e kitornásznia magát ebből a félmilliós tömegből, avagy ottmarad; durván szólva azonban mégis azt jelentette bennem ez a kérdés, hogy vajon képes vagyok-e, illetve szükségesnek érzem-e az apagyilkosságot, ami ugyanakkor kérdésnek nemhogy nem volt kisszerű, hanem egyenesen valami olyan, aminek annak a keddi napnak az estéjén, így vagy úgy, mindenkiben föl kellett merülnie.

Helyesebben, ha ilyen durván és túlfogalmazottan merült volna föl bárkiben, akkor bizonyára nem lehettünk volna ott, nem mehettünk volna együtt ebben a testmeleg érzésben elmerülten az ismeretlen erőtől megszabott irányba, akkor bizonyára elrémülten tagadva meg az összefűző erőt, mindenki hanyatthomlok menekült volna vissza a maga ápolt, nyomorúságos vagy pompás odújába, akkor nem tömeg lett volna, hanem feldühödött horda, fejetlenül szétspriccelő sokadalom, értelmetlen haragjában pusztító csőcselék, mivelhogy az ember, nem sokban különbözőn a vadon élő állatoktól, végső soron és alapvetően mindig békére vágyik, napmelegre, puha fészekbe, nyugalomra, csendes szaporulatra, s csak akkor válik harciassá, ha párját, fészkének nyugalmát, táplálékát vagy szaporulatát nem sikerül megóvnia, megszereznie, biztonságban tudnia, és az első gondolata még akkor sem a gyilok!

Így volt abban az órában is, a langymeleg esti levegőben ez a harciasság csupán abban nyilvánult meg, hogy mentünk, ilyen sokan mentünk, ami persze valami vagy valakik ellen irányult, de még nem tisztázódott egészen pontosan, hogy mi ez vagy személy szerint kik lehetnek azok, mindenki gondolhatta, cipelhette, vihette a magáét, s a maga nyűgösnek érzett tárgyaival mindenki úgy hozhatta magával a saját személyes kérdéseit, hogy nem kellett még határozott formában válaszolnia, avagy ha mégis döntött volna már, nem tudhatta egészen pontosan, döntéséről miként vélekednek majd a többiek, ezért szavalt, ezért kiáltozott, vagy ezért hallgatott.

Nem hiszem, hogy lehetett volna valami, aminek ne lett volna jelentősége, hiszen minden kiáltás, jelmondat és verssor, de még a hallgatás is! a személyes érzelmeim, az érintkezési pontjaim, a hasonlóságom és a lehetséges azonosságom tömeges próbája és tömeges keresése lett.

A tárgy, legyen az fejesvonalzó, vers vagy országzászló, felületet ad a gondolkodásnak, ezen a felületen gondolunk olyasmiket, amiknek egyébként nem lenne szavuk, s ilyen értelemben nem más a tárgy, mint a beszélni nem tudó állati ösztönök és a formátlanul sötét személyes érzelmek megfogható jele, megformálódásuk helyszíne, terepe, tán csak ürügy, és nem maga az ügy.

Nem bírtam tovább ezt a fényt.

Ha beszélhettem volna, ha nem is neki, ha legalább magamnak beszélni tudtam volna erről, akkor el kellett volna mondanom, hogy amint egymás testén kipréselődtünk a Marx térnek ebből az emberi dugójából, és futva fölzárkóztunk az előttünk haladókhoz, akkor visszafordíthatatlanná változott, vagy legalábbis bennem visszafordíthatatlanná, egyszerűen elfelejtettem, hogy az imént haza akartam volna menni, s erről ez a kövekből házakká, házakból utcákká, utcákból meghatározott irányokká és megszabott lehetőségekké határolt város gondoskodott.

Ettől kezdve minden a természet törvényszerűségei szerint működött; a talajból fölbuggyanó forrás erecskébe csordul, patakba testesedik, folyóba ömlik, s a folyó a tenger terébe tart, ilyen költői és ilyen egyszerű! a zajos és vidáman fortyogó mellékutcákból kilökődő emberi testek a nagyobb tömeg vonzásának engedelmeskedve benyomódtak a körúton haladó testek közé, Verocska pedig egy minden valószínűség szerint „Akik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép” fölkiáltással véget vethetett rögtönzött szereplésének, mert a teret elrekesztő eleven dugót kiszakítva, a futásban feldobogó lábak zajával zúdultak és torlódtak a hátunkra az emberek, és ez a löket is abba az egyetlen irányba hatott, előre, a Margit híd felé, ami persze még mindig nem jelentette azt, hogy a különböző hőfokú személyes szándékok egymáson csiholódó, dörzsölődő, szikrát vető és megfelelő gyúanyag híján minduntalan kilobbanó erői végleges egyezménnyé tüzesíthették volna egymást, és mégis bekövetkezett a változás, ezt mindenkinek éreznie kellett, mert megszűnt a kiáltozás, nem volt többé nevetés, szavalat, szónoklat, zászlólengetés, mintha ebbe a közös és egyetlen lehetséges irányba tömörödve mindenki a legkisebb közös nevezőbe, saját lépteinek a zajába húzódott volna vissza.

A lépteknek ez a tömegessége, tömöttsége, a Szent István körút egész mély árkát visszhangosan kitöltő, egyenletesen hullámzó ritmusa azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ne visszavegye, hanem kifejezetten fokozza a közösség érzetét, amit még az is erősített, hogy a kitárt emeleti ablakokból fürtökben lógtak ki az emberek, integettek, velünk voltak és mégis külön, míg mi együtt voltunk idelenn és mégis velük, és mindettől az önnön súlyát és erejét érzékelő, minden lépésétől egyre nehézkesebbé lassúdó komolyság vette át a vezető szólamot.

A Szent István körút széles árka a Pannónia utca, a mai Rajk Lászó utca torkolatától lassan emelkedni kezd, hogy aztán a Pozsonyi útnál enyhe ívben hajolhasson rá a Margit hídra, ez az emelkedő, ez a finom ív és ráhajlás békés napokban nem nagyon észlelhető, s ha azon az estén nem mentem volna ebben a tömegben, akkor bizonyára én magam sem tulajdonítok különös fontosságot neki; az ember csupán használja a városát, anélkül, hogy tudatában lenne az utcák és terek tulajdonságainak.

A hídfőnél ugyanis két különböző irányból áramló és két teljesen különböző kedélyű folyam találkozott ezen a hajlaton, ami azonnal magyarázatot adott arra, miért lassúdtak le a mi lépteink, miért kellett a mi menetünknek ilyen tömörré, komollyá és szótlanná változnia, mi fölfelé mentünk, velünk szemben azonban lefelé jöttek a hídról, s a lejtő hajlatára lépő tömeg nem csak helyzeti energiájánál fogva volt erősebb, hanem szervezettebb, vidámabb is, egyetértőbb, fiatalabb és energikusabb, mintha ők már valami egységükből és erejükből fakadó győzelmet tudhattak volna a hátuk mögött, egymásba karolva, énekelve, a lépésük ütemére költött rigmusokat kiáltva jöttek, s anélkül, hogy a karokkal összefont, a híd teljes szélességét kitöltő sorok fölbomlottak volna, nagy íveket kanyarítva ki maguknak a hídfő előtti útkereszteződés teréből, soronként fordultak át a Balassi Bálint utcára, sorra sor; a mi tömött, de rendezetlenebb, fölfelé törekvő, de sokkal inkább egyéni indulatokból és személyes szándékokból összepréselődő tömegünknek pedig e végtelen legyező szárnyaiként szétnyíló sorok közé kellett beékelődnie, zűrzavaros hullámokban belökődnie, a folyamatos nyílás és záródás között adódó sugaras résekbe rendetlenül szétbomolva becsapódnia, berohannia; beözönleni.

Vannak órák, amikor az ember a testvériség érzetétől elfelejti saját testiségének összes nyűgét és szükségeit, nem fáradt, nem valakit szeret, nem éhes, nem fázik, nem szomjas, nincs melege, és nem kell vizelnie; ez volt az óra.

Rohantunk, s miközben Szentes tudni vélte, hogy ezek egyetemisták, a Bem térről jönnek, ránk zárult a sor, befogadott, s bár megbontottuk a rendjüket és egységüket, derűjükből és öntudatukból viszont valami átáramlott belénk, ugyanakkor mindenki hangosan beszélni kezdett, mert a különböző irányokból érkező és különböző kedélyüket hevesen elvegyítő emberek azonnal kicserélték tapasztalataikat, mindenki fennhangon, idegennel ismerősként, hallva és túlkiáltva; megtudtuk, ott ki szónokolt, miként vélekedik, mit követelt, közöltük, hogy tankot látunk katonákkal, munkások jönnek a Váci útról, a hadsereg is velünk, s ettől a heves elvegyüléstől, a híreknek e gyors cseréjétől nemcsak fölborzolódott, de újabb derűs megerősítésre is talált magában a valamelyest fellazult menet.

Így mentünk az Országház felé.

Szentes pedig, mintha föltételezné, hogy az ekként összezúduló eseményekről más véleménnyel vagyok, és mégse óhajtaná másoknak kiszolgáltatni esetleges különállásom tényét, egészen közel hajolt hozzám, a Stark se hallja, közös izgalmunkban valahogyan belehajoltunk egymás arcába, most már én is világosan láthatom, mondta, a saját szememmel láthatom, hogy ennek a rendszernek vége.

Hogyne látnám, látom, válaszoltam, és elrántottam a fejem, csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből az egészből.

Az Országház sötét kupolája, a csúcsán világító testesen vörös csillaggal, amit alig néhány hónapja tettek föl oda, utunk tengelyébe került.

Bizonyára mulatságosan hatottam a rajztáblámmal, a tömött iskolatáskámmal, az este kivételes eseményeit sajátos családi tapasztalataimmal összhangba hozó, felelősségteljesen komoly ábrázatommal, mert e jövőre vonatkozó kétely olyannyira meglepte őt, hogy nevetnie kellett; ám ugyanabban a pillanatban, amikor eldönthettem volna, valójában miért nevet, valaki hátulról átnyalábolt, és egy tenyér erősen, puhán és melegen lefogta a szemem.

Már megint mondja a tanulságokat, már megint mondja a tanulságokat, kiáltozta Kálmán, ugrándozott, a kaszáló karjával csapdosott örömében, és zavartan állt a három gimnazista a péktanoncok között; de nem állhattunk, menni kellett.

A rajztáblát egyébként a téren, a Kossuth-szobor talapzatánál veszítettem el, Kálmán fölmászott, én utánamásztam, látni akartuk az egész teret betöltő embertömeget, amint eget reszkettető ordítással követeli, hogy oltsák el a csillagot, oltsák el a csillagot, és akkor, mint egy szemhunyás, minden lámpa kialszik a téren, csak a csillag világít a kupola csúcsán, az elégedetlenség robaja feldübörög, füttykoncertbe robban, fújolásba, majd hirtelen csend lesz, és ebben a csendben az emberek a fejük fölé emelt újságokból gyújtanak fáklyát, és mintha viharzó, csapongó, megkavarodó szél fújna át egy végtelen mezőn, az egész teret fényárba borító tűz föllobogott, áthullámzott, laposan ellobogott, elparázslott, kihunyt a fejek fölött a hatalmas téren, és újra gyúlt, újra terjedt, foltosan fölvillogott, szétterült, fehéren kavargott át a tűzvész, megint sárgás hullámokat csapott, és vöröslőn pislákolva hullott a lábak közé; az iskolatáskám pedig néhány óra múlva a Puskin utca és a Bródy Sándor utca kereszteződésében, az üres aszfalton maradt, ott, ahol Kálmán futás közben még beleharapva szilvalekváros kenyerébe, elvágódott egy tetőről lezúduló sorozat elől, és én azt hittem, ilyen ügyes, azt hittem, csak lekváros lett az arca.

Ha később, mikor a búcsúzkodó Hédi kérdőn és könyörgőn azt várta, tőlem, a szemtanútól várta, hogy bizonyossággá tegyem benne az elhihetetlent, és ha egyáltalán beszélni tudtam volna ilyesmiről, vagy ha ő maga is nem lett volna tisztában azzal, hogy minden beszéd eleve elvétett és túlzó, akkor erről a meleg, erős, puha tenyérről kellett volna inkább beszélni, egy barát tenyeréről, és nem arról a végül is üres tényről, hogy meghalt és vége volt és meghalt és becipeltük a szemközti kapu alá, aztán meg be egy lakásba, bár kár is volt már cipelni, menet közben meghalt, vagy még ott, helyben meghalt, de mi úgy tettünk azzal az ismeretlen férfival, mintha ettől az értelmetlen cipeléstől élhetne még egy kicsit, vagy életre lehetne kelteni, az egész teste teli volt lukakkal, mert az embernek valamit csinálnia kell ezzel, és miközben vittük a halott testét, csurgott, csepegett utánunk a vére, meg rá a kezünkre, amitől csúszott, mert a vére tovább élt nála, nem volt, meghalt, nyitva volt a szeme, a szája is nyitva volt a szétroncsolt, vértől lekváros arcában, meghalt, s ezzel nekem nem volt más dolgom, mint hogy még azon az éjszakán értesítsem az édesanyját a János-kórházban, és néhány nap után, két hónappal az öngyilkossága előtt, ujjaim között a Hamar János világos, nyári vászonöltönyével, gyilkosnak nevezzem a titokban hazatérő apámat, és ezt el is végeztem rendesen.

Nem a barátom haláláról és nem a halálokról, nem a temetésekről, a gyertyáktól lobogó temetőkről és ennek az egész ősznek és télnek a gyertyáiról, hanem a testének erről az utolsó érintéséről, arról, hogy engem fogott meg utoljára, meg azt a rohadt szilvalekváros kenyerét fogta, amit egy asszonytól kapott, egy asszonytól, aki a Puskin utca sarkán egy nyitott földszinti ablakban kenyeret szelt és egy nagy köcsögből kenyeret lekvározott mindenkinek, erről, meg a tenyerének erről az összetéveszthetetlen érzetéről és szagáról kellett volna beszélnem, az izmoknak, a bőrnek, az arányoknak és a hőmérsékletnek arról a kivételességéről, amiről valakit fölismerünk, a puha és meleg sötétről, amint hirtelen minden történelmi eseményt elfeledtet és az idegenből egyetlen puha mozdulatával visszavezet az ismerősbe, egy olyan érintésektől, szagoktól és érzelmektől teli ismerősségbe, amiben aztán fölismerhetem az egyetlen kezét.

S hogy valamit végre érthessen belőlem, abban a pillanatban talán történetemnek a legeslegutolsó, rövid, boldog kis szünetéről kellett volna beszélnem Melchiornak is, arról a végleg szememre záródó sötétről kellett volna beszélnem ezen a hidegen kivilágított berlini téren a színház épülete előtt, amiben még fölismerem, hogy hiszen ez Kálmán keze! vagy a Krisztián, nem, a Kálmán, Kálmán! a gyermeki örömnek erről az utolsó kis töredékéről kellett volna beszélnem, s mivel nincsen szabad kezem, egyikben a rajztábla, másikban a táska, ezeket ugye később fogom elveszíteni, ujjongásomban a fejemet kell kitépnem a kezéből, mert ez olyan váratlan és hihetetlen, hogy ő itt van, mint mikor valaki szénaboglyában gombostűt keres és megleli.

Melchior némán nézte a hallgatásomat, ezen is volt mit néznie.

És azon a decemberi délutánon sem én, hanem Hédi mozdult meg először, lehajtotta a fejét.

Ezt a közös tagadást, ezt a közös nemet sem akarta többé, kért, kísérjem ki.

A kapuban se néztünk egymásra, én elnéztem a sötétedő utcán, ő kotorászott a zsebében.

Azt hittem, kezet akar nyújtani, ami furcsa lett volna, de egy kicsi, barna szőrmemackót húzott elő a zsebéből, egy elég kopottat, ismertem, ez volt a közös kabalájuk, nyomogatta, mondta, ezt mégis adjam át a Livinek.

És amikor átvettem, és a keze véletlenül az ujjamhoz ért, olyan érzésem támadt, mintha mindazt, ami belőle itt marad, kettőnkre akarná bízni.

Elment, én visszamentem a házba.

Nagyanyám éppen jött ki, bizonyára Klára nagynéném vigasznak szánt fecsegése elől menekült volna hozzám; én voltam az egyetlen, akihez még szólni tudott.

Kérdezte, ki volt az.

Mondtam, Hédi.

Az a szőke kis zsidólány, kérdezte.

Talpig feketében, mozdulatlanul, kifejezéstelen tekintettel állt előttem a homályos előszobában, a csukott fehér ajtó előtt.

Kérdezte, meghalt-e valakije.

Elmennek, mondtam.

Kérdezte, hová.

Mondtam, nem tudom.

Megvártam, míg elmegy a konyha felé, hagytam, hadd tegyen úgy, mintha valami dolga lenne ott, aztán bementem a nagyapám szobájába.

Egy hónapja már, hogy senki nem lépett be ebbe a szobába, száraz lett nélküle, mert semmi nem mozdult a poron.

Betettem magam mögött az ajtót, és csak álltam, aztán letettem azt a kis szőrmemackót az asztalára, ahol mindenféle könyvek, írószerszámok, utolsó napjának izgatott jelei, jegyzetek hevertek.

November harmadikán kezdett dolgozni egy választási reform tervezetén, amit november huszonkettedikéig nem sikerült befejeznie.

Eszembe jutott a meséje a három tejbe pottyant békáról, én nem fulladhatok meg egy ilyen rettenetesen ragacsos valamiben, mondja az optimista, és miközben beszél, összeragad a szája és elmerül, ha már az optimista is megfulladt, miért éppen én ne fulladnék meg, mondja erre a pesszimista, és ő is alámerül, de a harmadik, a realista béka, csak azt teszi, amit egy béka egyáltalán tehet, tapossa maga alatt a tejet, mígnem észreveszi, valami kemény akad a talpa alá, sűrű, valami keménykék, el tudja lökni magát, nem tudja ugyan, hogy vajat köpült, hiszen egy béka honnan tudhatná, ám ki tud a dézsából ugrani.

Mégis vissza kellett vennem az asztaláról ezt a szőrmemackót, éreztem, ez súlyos tévedés lenne.

Líviáról tudtam, hogy üvegcsiszolónak tanult, és egyszer, talán két év múlva, mentem a Práter utcában, benéztem egy ferdén kitámasztott alagsori ablakon, nők ültek odalenn, a szélsebesen forgó, sikoltozó köszörűtárcsáik mögött, és ott ült, mellén szépen, hanyagul szétgombolt fehér köpenyben, ügyesen forgatott egy talpas poharat a tárcsán, terhes volt.

És ugyanazon a nyáron levelet kaptam Hamar Jánostól is, kedves levél volt, Montevideóban adta postára, azt írta, ha bármikor, bármiben szükségem lenne rá, szóljak, írjak, de ennél még többet mondana, nagyon szívesen vendégül látna, vendégül, akár végleg is, diplomataként szolgál, nyugalmas, kellemes életet él, még körülbelül két évig marad, és igazán szívesen tenne egy nagyobb utazást velem, azonnal válaszoljak, mert ő is teljesen egyedül maradt, és már nem is akar senkit; ez a levél azonban nagyon későn érkezett.

Mégis azt hittem, most majd ilyen óvatosan, lassan és halkan mindenki visszatér az élők közül, de aztán nem találkoztam többé senkivel.

Amikor a kis szőrmemackó évek múltán véletlenül újra a kezembe került, néztem, fájt, kidobtam.

Esti vagy éjszakai sétáinkon, bármelyik szokásos járatunkon indultunk is el, egymáshoz igazodó lépteink zaja idegenül erőszakos ütemként verődött vissza a néptelen utcák sötétjéből, és nem lehetett olyan elmélyült a beszélgetés vagy a hallgatás, hogy ettől a talpunk ritmusára ismétlődő zajtól egyetlen pillanatra is elszabadulhattunk volna.

Mintha a város házai, ezek a szemnek nem sok enyhet kínáló háborús homlokzatok minden egyes békés léptünket szigorúan számon tartanák, de csupán azt adnák vissza belőle, ami bennünk is ridegen tárgyias, lélektelen; s ha odafönn, az ötödik emelet lakásdobozában, a tető alatt, inkább csapongó fecsegés folyt, akkor idelenn, ahol át kellett hidalni, ki kellett tölteni a környezet minden kedélyt nélkülöző ridegsége és az érzelmeink bensőségessége között tátongó űrt, a beszélgetések egy olyan mélység felé törekvő, felelősségteljes hangsúlyt kaptak, amit egyébként hűvös őszinteségnek szoktak mondani.

Odafönn szinte soha, idelenn azonban igen gyakran beszélgettünk Theáról.

És érzelmi bűnözésem titkos szándékától vezetve én úgy kormányoztam ezeket a beszélgetéseket, hogy soha ne nekem kelljen kimondanom először a nevét, mindig igen óvatosan közelítettem meg, amúgy körülhajóztam a témát, s aztán mikor már elhangzott a név, róla beszélt, és a saját maga számára is meglepő képzettársításoktól elrémülve elakadt, vagy a saját maga számára is túl hevesnek ítélt kijelentésektől visszarettent, alattomosan számító kérdéseimmel, közbevetéseimmel és futó megjegyzéseimmel inkább csak segítettem abban, hogy mégis ezen a múltja homályába tekeredő nyomon maradjunk, azon a ködös vidéken haladjunk tovább, melytől különben olyannyi ügyességgel, elméleti találékonysággal, a lelki csonkolás veszélyeitől se riadva meg, igyekezett elszigetelni magát.

Délutáni vagy alkonyati sétáinkon viszont éppen az ellentétes taktikát kellett választanom, mert ha e nyitott, sík, széljárta, városkörnyéki vidékeken jártunk Theával, egy nagyobbacska tó, egy messziségbe futó csatorna partján üldögéltünk és gondtalan szemekkel követtük a víz felületének játékát, avagy egyszerűen csak bambán belebámultunk a térbe, akkor a környezet tágassága eleve biztosította a hangsúlyok szabad bensőségességét, az érzéki és érzelmi elkülönülést, és ugyanazon erők egymásrautaltságát, mert hát a természet ugye nem díszlet, a valószínűtlenség érzetével küszködő tekintetnek még túlontúl valóságos is, s ezért eleve kizárja azokat a kis emberi színjátékokat, amelyek kizárólag a város díszletei között lehetségesek; őt pedig kitérítve, eltérítve azzal a rejtett szándékkal, hogy eleven feszültségben tartsam Melchior iránti érzelmeit, minduntalan meg kellett akadályoznom abban, hogy úgynevezetten őszinte legyen, tehát hogy róla beszéljen.

Ezt így elég szép, arányos megoldásnak találtam ahhoz, hogy elérjem titkos célomat.

De még ha nem beszéltünk is róla, akkor is róla beszéltünk, s ilyeténképpen azt a fojtott izgalmat éreztem, amit a tettére készülő bűnöző érezhet, mikor abban a meggyőződésben fülel, leselkedik, kereng a tetthelyen, hogy nem is kell őneki semmit tennie, nem a természet szép rendjébe kell beavatkoznia, ő csupán fölfedezte a helyzet működési elvét, a zsákmányt majd maga a helyzet fogja a kezére játszani; és valóban nem tettem mást, mint hogy állandóan és következetesen tápláltam bennük e néma és egyezményesen elfogadott célzatosságot.

Azt a csaknem hiábavalónak tűnő reményt csepegtettem csöppenként belé, hogy Melchior minden ellenkező látszat ellenére sem elérhetetlen, Melchiorban viszont azokat a gátakat feszegettem igen finom eszközökkel, amelyekkel olyan hézagtalanul elzárta magát természetes, olykor igen erősen és erőszakosan mozgásba lendülő érzéki lehetőségei elől; és furcsa, de nem érthetetlen módon, Thea mindeközben azért nem volt igazán féltékeny rám, mert az ő szemében, sőt, mondhatni egész érzéki rendszerében én voltam, csak én lehettem ennek a halovány, de számára más szempontokból feladhatatlan reménynek az állandó testi bizonyossága, míg Melchiort szinte szellemileg kábította el az a lehetőség, hogy általam valamit megismerhet, amit eladdig nem volt módjában ismernie, másrészről tudta, hogy addig nem lehetek egészen az övé, amíg ezt a valamit ő is nem birtokolja.

A szerelmesek egymás testét hordják magukon, s magukon hordják, kisugározzák a világba közös testiségüket, közösségük azonban semmiképpen nem azonos a két test matematikai összegével, hanem több lesz belőle, illetve más lesz belőle, alig meghatározható valami, ami minőség is, mennyiség is, hiszen a két test végül is csak összevonódik, de nem összevonható; másfelől ez az állandó, mennyiségi többletként, minőségi különbségként jelentkező egymáson levés nem határozható meg mondjuk a két különböző test egymáson elkeveredett illatával sem, a közös illat inkább csak a legfeltűnőbb vagy legkülsődlegesebb megnyilvánulása a két különálló test minden életmegnyilvánulásra kiterjedő közösségének, igaz, beleivódik a ruháikba, a hajukba, a bőrükbe, s így aki a szerelmesekkel érintkezik, óhatatlanul ennek az új fizikai minőségnek a burkába lép be, ám ha orra megfelelőképpen érzékeny és elfogulatlan, akkor nem csupán egyszerre két személy bűvkörébe, mondjuk egyszerűbben, hatása alá került, nemcsak a szerelmükből kapott valamennyit, hanem e burokban az sem lehetetlen többé, hogy szaglásától vezérelve észrevegye azokat a mozdulatokban, arckifejezésekben, hangsúlyokban bekövetkezett igen lényegesnek tetsző átvételeket és áttételeket, arányeltolódásokat és irányváltoztatásokat, ami a szerelmesek lelki egyesülésének testi következménye és sajátja.

Azt a helyet, amelyet első közösen eltöltött esténken, az Operaház díszpáholyában nem sikerült elfoglalnom kettőjük között, megszereztem később, csak egy egészen kicsit kellett beengednem Theát ebbe a burokba, s attól kezdve a testem közvetítésével közlekedhettek egymással, hiszen ezekre a délutáni sétáinkra én anélkül, hogy erről tudomást vettem volna, magammal vittem Melchiort, s ha Thea vett belőlem, és vennie kellett, ha saját érzelmeinek felszínén akart maradni, akkor belőle is vett, és ugyanígy fordítva, ha Thea valamit adott magából nekem, akkor akár az így keletkező hiányt, akár az így keletkező többletet Melchiornak is meg kellett éreznie; meg is érezte, kutyaként szaglászott körül, játékkal és élcelődéssel alig megszelídíthető féltékenységi jeleneteket csapott, azonnal vissza kellett állítanunk a megbillent egyensúlyt és az eredeti arányt kettőnk között, amikor ezekről a sétákról visszatértem hozzá, ami megint csak azt jelentette, hogy hozzá kellett érnünk Theához.

Nem tudtam pontosan, mi történt ott közöttük, erre vonatkozó kérdéseimre később mindketten olyan kitérő válaszokat adtak, amiből csupán azt tudtam megállapítani, hogy valami olyan, ami mindkettőjük számára egyformán szégyenteljes vagy vereségszerű, ám arra gondoltam, hogy nincsen olyan visszavonulás, ami ne egy visszanyomulás előjátéka lenne, s így, amennyiben a kettőjük között zajló cserebomlás beteljesülését segíteni óhajtanám, és nem csak segíteni akartam, hanem kifejezetten úgy éreztem, ez lenne az egyetlen olyan lehetőség mindkettőnk számára, amely tisztességes feltételeket biztosíthatna az életben maradáshoz, akkor magát a helyzetet kell nagyon pontosan megértenem.

Bizonyára megmagyarázhatatlan, de tisztességes visszavonulásom szándékára mégse tudok más magyarázatot adni, mint hogy olyan mértékben vesztem el ebben a kapcsolatban, olyan mértékben éltem át azt a kéjes félelmet és észvesztő gyönyört, miszerint én, egy ember és ugyanazon ember, egy ember, egy valaki, aki csupán egyetlen egy megoszthatatlan érzelmi és érzéki háztartással rendelkezik, és most mégsem a tőle különbözővel, hanem a véle azonossal érintkezik, s amennyiben ez így van, ha lehet így, ha ez minden tiltás ellenére meg van engedve nekünk, akkor kell hogy legyen értelme, kell! és olyan mértéktelen szellemi izgalommal éltem át a szerelem oszthatatlanságának eszméjét, mintha a világképlet felállításán fáradoznék vagy mintha valami nagyon mély titokba láthatnék bele, mert ha így van, akkor én valóban én vagyok, gondoltam diadalmasan, egy ember vagyok, s van bennem egy tovább már nem osztható egész, a nemem pedig csupán egyik tulajdonsága lenne ennek az egésznek? vagy ez az egész, tekintet nélkül a nememre, csak a szerelemben tudhatná megnyilvánítani magát egészként? és az lenne a szerelmi érzés végső értelme, hogy oszthatatlan egészként kapcsolódjék egy másik oszthatatlan egészhez? az énem szerint kapcsolódjak, akkor is, ha a nemem szerint valót, vagy akkor is, ha a nemem szerint nem valót választanám? ám hiába vezettek szépen a kérdéseim, ha ugyanakkor olyan mértéktelenül éltem át azt a fájdalmat is, hogy hiába választom az énem szerint valót, ha ő egyszer nem én, hanem más, tehát nemem szerint azonos ugyan, de mégsem én, és így az azonossággal való közvetlen érintkezés öröme, boldogsága és bosszúja olyan erővel ütődött rá arra a fájdalmas tapasztalatra, hogy még az önmagammal azonosban sem tudom magamévá tenni egy másik ember másságát, és ez a keserű élmény aztán olyan mértéktelenül felfokozta az egész életem, a múltam, minden törekvésem tökéletes hiábavalóságának és reménytelenségének érzetét, hogy inkább az egyensúlyra, mint az ellentmondások kiélezésére törekvő alkatom parancsának engedelmeskedve jobbnak láttam, ha azonnal, nem késlekedve, elmenekülök, haza, s ebben az esetben a haza valami régit, untat, megszokottat, biztonságosat jelentett, csupa olyasmit, amit a haza csak idegenben tud jelenteni.

Haza akartam menni, ő tudta ezt, én nem indokoltam, nem magyaráztam, ő nem kérdezett, fájdalmának mértéktelen fölényével elengedett, de mintegy elutazásomat megelőzve ő is vissza akart volna térni az alig elhagyotthoz, a saját reménytelenségéhez, el akart innen szökni; én vissza a biztonságos hazába, ő vágyai bizonytalan idegenébe el, ez azonban megint csak olyan volt, mintha a párhuzamos, tehát egymástól valójában elszakadni nem tudó helyzetváltoztatással egymáson akarnánk megtorolni a saját személyes történetünket, valamiként csöndesen egymásra kenni azt a tekintélyes mennyiségű történelmi szennyet, ami kettőnkben találkozott, csakhogy ezt nem lehetett már játéknak, amolyan szerelmi civódásnak tekinteni, innen nem lehetett úgy elmenni, hogy az ne jelentett volna közvetlen életveszélyt, börtönt, s azokban az években az eseteknek csak nagyon kis százalékában véletlen sikert; erről se beszéltünk, Melchior rejtélyeskedett, feszült volt, ingerült, valószínűleg valamilyen jelre, híradásra, értesítésre várt odaátról, és bizonyos körülményekből arra következtettem, hogy ráadásul ez az önmagát kommunistának valló francia barát szervezi a szökését.

Úgy gondolkodtam hát, hogy amennyiben a kettőjük vonzalmában, de főleg Thea olykor nagyon finomnak bizonyuló erőszakosságában bízva, segíteni óhajtanám ezt a lehetségesként elképzelt cserebomlást, amely aztán képes lenne elfeledtetni vele esztelen és rám nézve mindenképpen kellemetlen, mert morálisan nem vállalható szökési szándékát, akkor elvileg olyan semlegesnek kéne maradnom, miként egy katalizátornak, mely belelóg ugyan a kémiai folyamatba, ám nem rendelkezve szabad vegyértékkel, nem válhat részévé a kialakuló új vegyületnek, leválhat.

Talán mondanom se kell, hogy elképzelésem később közönséges érzelmi erőszaktevésnek bizonyult, és ilyen értelemben érzelmi bűnözésnek, mivel azonban a dolog nem látszott lehetetlennek, hiszen lehetségességének körvonalait már az első találkozásunk alkalmával kirajzoltuk magunknak, ügyeskedésem óráiban azzal csillapítottam a szükségszerűen jelentkező bűntudatot, hogy végül is nem én akarom, ők akarják, én csak segítek nekik, és majd az esetleges siker igazolhatja, hogy jót akartam; amivel mintha azt mondanám, hogy nemcsak tisztességes akarok lenni, hanem még győzni is.

Persze nem lehettem biztos a sikerben, s ezért sokszor, árulkodóan sokszor kellett elővennem ezt az első találkozást, szemügyre venni minden kicsi rezdülését, részletét, s minél többször pergettem végig a gondolkodásnak ugyanazon a célzatos pályáján, annál inkább olybá vált, mintha akkor, a színpad rideg, távoli dobozában, a zenekari árokból kiömlő muzsikától vezetett énekesek testében egy nagyon is közeli hasonlat formájában állt volna elő az a vad érzelmi zűrzavar, amely a maga módján bennünket is hatalmába kerített a páholy ülésein.

Mert anélkül, hogy akkor bármiféle határozott gondolat megfogalmazódhatott volna bennem, a vállammal érzékelt, a szememmel látott és a fülemmel hallott események így megkettőződve, egymás arányos hasonlatává válva oly erős hatást gyakoroltak rám, ami hasonlatos volt valamiféle érzelmi földinduláshoz, és ennek emléke elől még akkor sem lehetett volna később kitérni, ha nem lett volna valami célom vele; ma azt mondanám, hogy harmincéves életem érzelmeinek tömörre taposott földje mozdult meg alattam, az ösztönök magmája lökődött meg alattam, az ismeret, a tudás, az önvédő moralitás köveiből összerótt, s igen biztosnak hitt épületek repedtek meg ebben a szívrepesztő nyitányban, elcsúsztak a helyükről a mindenhatónak vélt tapasztalat utcái, és annak bizonyságaként, hogy az érzelem is lehet matéria, úgy kezdett csorogni belőlem a meghökkentő, egymással ellentétes, ismerős ismeretlenségből felkavarodó érzelmek kínjában a veríték, mintha fát kéne vágnom, holott moccanatlanul ültem, s miként az lenni szokott, úgy tettem, mintha csak a zene ragadna el ennyire, ami viszont nem csökkentette, hanem mint minden nyilvánvaló hazugság, még lucskosabbá izzasztotta önfegyelemhez és önkorlátozáshoz szoktatott testemet.

Úgy tűnik, mintha harminc éve alatt az ember bizonyos álságos biztonságra lelne, s akkor ez az önmagától eltelt biztonság repedt volna szét, ám az összeomlás előtti pillanatban még minden építményem őrizte eredeti formáját, bár nem a megszokott helyén, semmi nem maradt az eredeti helyén, s ezért a formák, mintha csupán önnön ürességüket szimbolizálnák, de sejtelmük se lenne azon tektonikus erőkről, amelyeknek kiszolgáltatottjai; minden érzésem és gondolatfoszlányom egyszerre volt egy régi határok közé szorított érzés és unott utakon kóválygó gondolatfoszlány megrepedt formája, és ugyane formák üres szimbóluma, és ebben a földindulásban mintha mégis abban a kegyelemben részesülnék a pusztulás, a teljes összeomlás pillanata előtt, hogy még lássam, egyetlen villanás idejére rálátásom legyen az élet vagy az életem legalapvetőbb törvényeire.

Nem, nem veszítettem el a józan eszem, se akkor, se most, mikor egy hasonlatfüzér segítségével igyekszem megközelíteni akkori érzésemet, mert közben persze nagyon is jól érzékeltem, hogy ami itt nekem valódi börtönöm, érzékeim és eszméim börtöne, az a balomon ülő franciának csirizszagú dekoráció; hiszen tényleg mi más történt, mint hogy a bájos Marcellinát, ott lenn, a színpad börtönében, szerelmével üldözi a durva Jaquino, ő azonban nem kér a nyers férfivágyból, hanem inkább a gyöngéd fiúnak mutatkozó Fideliót szeretné, aki álruhába öltözötten, pincebörtönében sínylődő, ártatlanul fogva tartott szerelmesének, Florestannak a kiszabadításán fáradozik, s e politikai szempontból is nemes cél érdekében gondolkodás nélkül, bár némi szánakozó szomorúsággal vállalja Marcellina érzéki megtévesztését, a legocsmányabb vagy épp a legmulatságosabb csalást, amit ember ember ellen elkövethet: fiúnak mutatni magát, holott leány, aminek persze végső soron semmi más tanulsága nincsen, csak az, hogy a cél szentesíti az eszközt, mindenki úgyis mindig egy másikat szeret vagy szeretne, ám valamiként mindenkinek el kell érnie a saját szerelmét, s így szükségképpen fölfüggesztjük a morális meggondolásokat; miközben a vállam nem tudott és nem is akart elszakadni e jobbomon ülő férfi vállának érzékelésétől, akinek bennem való illetéktelen jelenléte legalább annyira meglepett, megalázott, elriasztott és megrémisztett, miként váratlan elfordulása, ami viszont sértette hiúságomat, s hiába tudtam, hogy elfordulása csupán időleges, átlátszó szerelmi műfogás, s ez esetben éppen oly ocsmány módon eszközként használja Theát, miként a színpadon a fiúnak öltözött Fidelio a bájos Marcellina nem is egészen patyolattiszta érzelmeit, hisz annak meg csak észre kéne vennie, hogy nem fiú van a ruhában! ő viszont mivel mással, épp e kétneműség segítségével aknázza ki, fordítja a maga céljaira a minden kétességében is valódit; Thea valódi érzelmeit, hogy a bennem támasztott hiánnyal vagy hiánytól még erősebben érezzem bennem való jelenlétének lehetőségeit, de ezt természetesen csak úgy teheti meg, ha valóságosan is elfordul tőlem, ha valóságos vagy lehetőségként szunnyadó érzelmeivel fordul Thea felé, éppen azzal, amit tőlem vont meg, és éppen úgy, mint a színpadon, ahol Fideliónak valódi férfivá és tökéletes börtönőrré kell válnia ahhoz, hogy Marcellinát lépre csalva kiszabadíthassa igazi szerelmesét.

Éreztem hát, hogy Melchior valami olyasmit, tán önmaga számára is rejtettet, netán meglepőt mutat meg Theának önmagából, amit igazán érez, s mivel éreztem érzékeinek dúltságát, kisfiús kiszolgáltatottságát, valójában nem éreztem mást, mint amit Theának is éreznie kellett, sőt, mindazzal, amit az ember egy ilyen kényes helyzetben tehet, lélegzetekkel, rezzenésekkel, szemvillanásokkal, sóhajokkal azonnal viszonzott, következésképpen pontosan éreztem, hogy kettőjük között valami a legteljesebb viszonosság alapján működik.

Többszörösen megtekert féltékenységemben őt nem akartam, tőle féltem, illetéktelennek találtam magamban, illetve nem csak őt akartam, hanem egyidejűleg éreztem azt is, amint az oszthatatlan emberi kívánság az ő testét érintve mégis Thea felé hajlít; mindezt fogalmazhatnám úgy is, hogy abban a mértékben engedhettem Melchior közeledésének, amilyen mértékben ezáltal Theához közeledhettem.

Valami ilyesmi történt e két felvonásnyi időre kinyújtott csalásban, Thea minél közelebb került Melchiorhoz, én annál közelebb kerültem Theához, holott egyre határozottabb formában érzékeltem testi jelenlétét a saját testemben, például minduntalan úgy éreztem, hogy a térdére kéne tennem a kezem, ami annál is inkább meglepett, mivel úgy tudtam magamról, hogy felnőtt életem egyetlen pillanatában se jutott még eszembe eddig, hogy úgy tehetném egy férfi térdére a kezem, hogy az ne barátságot jelentsen, hanem a másik térdét, s a kezem mégis ezt az alig féken tartható késztetést érezte, ami ráadásul nem csak szerelmi késztetésnek tetszett, egyetlen érintésnek mindkét irányba, szerelmi műfogásnak, amivel egyrészt viszonozhatnám előlegként adományozott mozdulatát, másrészt, s abban a pillanatban ez látszott fontosabbnak, elvonhatnám Theától, visszaszerezhetném Theát.

Ha én, akkor, ott, egyáltalán gondoltam volna valamire, akkor a kamaszkoromra kellett volna gondolnom, és persze nagyon sok mindenre gondoltam, csak éppen erre nem; vagy ha nem is a saját kamaszkoromra, akkor úgy általában mindama tapasztalatra, amit a kamaszkorukban halmoznak föl az emberek, és átlendülve az érés iszonyú idején, a kiküzdött, mi több, a kínokból kicsikart élvezetek hatására gyorsan elfelejtenek.

Arra kellett volna gondolnom, hogy serdülésünk iszonyú szükségében csak úgy tudunk kimenekülni érzéki késztetéseink, érzéki próbálkozásaink és érzéki tájékozatlanságunk bénító, a robbanás határáig bénított tehetetlenségéből, ha a szerelmi manipulációknak azokat a közösségileg előkészített, beszabályozott, erkölcsi határok közé vont formáit választjuk magunknak, amelyek nem esnek ugyan teljesen egybe személyes érzéki igényeinkkel, mint határokkal rendelkező formák, eleve korlátozzák különben is elviselhetetlennek, szabálytalannak, fölöslegesnek, nyűgösnek, mert a közösség erkölcsi ítélete szempontjából kifogásolhatónak tetsző személyes szabadságunkat, ám e korlátozáson belül egy olyan optimálisnak tetsző területre és szerelmi eljárásmódra találunk, ahol a nemi szerepjáték ésszerű egyezményeit betartva mégis meg tudjuk nyilvánítani magunkat egy másik, az önkorlátozás hasonló gondjaival küszködő emberi lényben; akivel az érzéki igények személyes teljességének elvesztéséért, az élhető érzéki élet majdhogynem személytelen, majdhogynem fizikai intenzitását adjuk egymásnak cserébe; és még ez a váratlanul, szinte a fizikai beteljesülés pillanatát követőn elénk táruló űr, a személytelenségnek ez a szörnyű üressége vagy szakadéka sem áthidalhatatlan, hiszen még a legszemélytelenebb fizikai érintkezésből is valami nagyon személyes, szerves foganhat, egy gyermek, akinél személyesebb, teljesebb, szervesebb és tökéletesebb nem létezhet; nekünk, mondjuk ilyenkor, kettőnkből, kiszolgáltatottan, hasonlítón és különbözőn, minden eddigi, szervesülni nem tudó kín kárpótlásaként, tiszta, önmagában működő gondnak, bánatnak, örömnek, féltésnek, ami mind, mind megfogható, nem üres szorongás már, hanem értelem.

Miként a fulladással küszködő hajótörött, kinek a lába szilárd pontokat keres egy lehetetlen mélység fölött, s a kezével szükségből kapaszkodik az első, a legelső szilárdnak bizonyuló tárgyba, bármibe, bárkibe, szalmaszálba, s ha e tárgy valóban fönntartja az érzékek feneketlenül háborgó vizén, akkor gondolkodás nélkül magáévá is teszi, kapaszkodik belé, úszik vele, és egy idő eltelte után, hiszen nincsen mása! csak ez? igen, csak ez, mondja tárgya kíméletlenül, hiszen nincsen mása! és a létfenntartás kíméletlen ösztönéhez mindig szabályosan társuló mitikus képzetek formájában már egyenesen hiszi, hogy az esetlegesen hozzásodródott tárgy valóban az övé, tárgya választotta őt, ő választotta tárgyát, mire pedig a hullámok ritmikus ismétlésekben megnyilvánuló ereje kicsapja az érett felnőttkor száraz parti fövenyére, hűségével és hálájával immár kultikusan is belérögzült a szent esetlegesbe, de esetlegesnek nevezhető-e az, ami a pusztulástól menekítette meg?

Érzelmeim megrendülő talaján, szorgos szerelmi manipulációban eltöltött tíz évem minden biztosnak képzelt építménye összeomlani látszott; olybá tűnt, mintha eladdig minden egyes szerelmemben csupán a puszta életbenmaradás vágyának és kényszerének engedtem volna, kényszeresen és kielégíthetetlenül ismételgettem a testemből kétségtelenül előhívható fizikai élveket, tán egy olyan valódi mozdulat helyett, ami talán már nem is mozdulat lenne; az értelmét nem tudtam megragadni, és ezért valamit minduntalan meg kellett ragadnom a kezemmel, lebegtem vele ezen a nagy vizen, de a lábam alól egyszer kicsúszott talajt soha többé nem lelhettem fel, ezért nem tudtam hát soha, semmiféle élvezettel megvigasztalni magam, ezért az örökös keresés, hajszolódás, hasonlóképpen hajszolódó emberi testeken! és közel sem az rendített meg ennyire, hogy én e mellettem ülő férfi testén át kívánom Theát, ő Theában nyilvánítja meg vonzalmát irántam, illetve Theában végül is visszahajlok hozzá, s így mindketten körötte keringünk, leválaszthatatlanul, annak rendje és módja szerint egy páros kapcsolatot akarunk létrehozni, de akár így, akár úgy, hárman vagyunk, s ha már hárman, akkor négyen, öten, nem, ez a bonyodalom legfeljebb úgy lepett meg, mint valami olyan ismerősnek tűnő kép, ami már csaknem emlékké válhatna, aminek azonban nem találjuk a pontos helyét és idejét magunkban; hanem mintha e bonyodalom mögött hirtelen csupaszon láttam volna meg a testemben fészkelő elemi kívánság érzéki testét, s ahelyett, hogy rendesen figyeltem volna a színpadon zajló normális eseményeket, persze erre figyeltem! kicsi volt, kékes hártya fedte, nedvezett és pulzált, önmagában volt, tőlük és még tőlem is függetlenül, mintha a csupasz életerő testi otthonát, testi formáját látnám, mely minden újkori hiedelem ellenére nem nőnemű és nem hímnemű, nincsen neme, mert csak arra van, hogy szabadon közlekedhessünk általa egymás között.

Azon az estén valamit visszakaptam abból a régi, elveszettnek hitt szabadságból, a szív szabadságából, az érzékelés szabadságából; és nem minden keserűség nélkül mondom ma, hogy hiába kaptam vissza, hiába volt minden érzékeny észrevétel vagy megfigyelés, ha éppen a saját találó érzékelésem felfogásában és megítélésében bizonyultam korom készségesen ostoba gyermekének; volt egy elég találónak tűnő sejtelmem a dolgok állásáról, de erről az elég haloványnak és főleg megfoghatatlannak bizonyuló sejtésről azt hittem, hogy ez egy fölismerés, és fölismerésnek nevezett sejtésemet azonnal alkalmazni akartam, érzelmi eszközömmel szellemi pozíciót teremteni, sőt, gyakorlati eredményt rögtön, sikert, befolyásolni, kormányozni, ellenőrizni, irányítani, úgy, mintha valami szerelmi misztérium főhivatalnokaként ügyködnék a rendelkezésemre bocsátott adatokkal, szorgos szerelmi manipulációban eltöltött tíz évem összes beidegződése ütött vissza így: csak és kizárólag a megfoghatóban és megfoghatásban bízni, eltekinteni mindattól, ami közvetlenül nem tárgyiasítható, tehát fizikailag nem élvezhető, az ésszerűség elvének nevében kirekeszteni a valóság fogalomköréből mindazt, ami az ésszel nem fölfogható valóságosságok közé tartozik, s így távolítani el önmagamtól azt a kizárólag érzékileg fölfoghatót, érzékekben működőt, ami a személyes valóságom, avagy fordítva, a személyes valóságosság érzékelésének érdekében magát a személytelen valóságot megtagadni, szó mi szó, ilyen szellemi körülmények között a bűntudatom és a valószínűtlenségem érzete hiába jelezte hasonló buzgalommal végzetes tévedésemet, nem hittem neki.

És mindezt csupán azért gondoltam szükségesnek elmondani, hogy mielőtt még felvenném elbeszélésem elejtett fonalát, és visszatérnék délutáni sétánkhoz, mintegy alkalmam legyen megrajzolni azt a szellemi közeget is, amelyben két olyan ember mozog, akik elérendő céljuk érdekében eszközként igyekeznek fölhasználni a másikat, miközben sétájuk persze mégis összefűzi őket, képletesen szólva: ugyanazon a mások által kitaposott ösvényen haladnak.

Mert hiába e végső soron tisztességesnek tekinthető szándék, hiába a semlegesség ábrándjának hajszolása, ha folyamatosan, vagy inkább tán a fokozatok éles lépcsőin, egymás élő érzelmi anyagába zöttyenünk le, amit aztán semmiféleképpen nem lehet elválasztani a test élő anyagától; hiába szorítkoztunk kizárólag áttételesen érthető és értendő szavakra, sehol egy érintés, legfeljebb hallgatás! ha ezeknek a szavaknak ugyanakkor kialakult a közvetlen, csupán kettőnkre vonatkozó értelme, a szavak is ugyanoda vezettek, s a szavak értelme éppen azt szorította ki belőlünk, amit célként, tisztességes és egyáltalán nem lehetetlen szándékként el akartunk volna érni.

Körülbelül így volt ez akkor, körülbelül ilyen szellemi feltételek között mozogtunk ebben a természeti térben, mikor is sima lépteivel ment előttem a keményre taposott ösvényen a távoli erdő felé, s én olyan meglepetten és elégedetten morzsolgattam magamban halk és keserű, rövid és lényegre tapintó vallomását, mintha valójában nem is az lett volna a célja vele, hogy a kettőnk között túlságosan meghitté és mindkettőnk számára megoldhatatlanul veszélyessé váló pillanatban emlékeztessen kapcsolatunk célunk szerint szükséges arányaira, s ezáltal valamelyest eltaszítson magától, hanem mintha éppen közelebb akart volna vonni magához, bevonni életének legmélyebb, legtitkosabb körébe.

Alig tudtam fékezni magam, szerettem volna minden bonyodalmat félrelökve utánanyúlni, a hálától és a viszonzás szándékától elgyöngülve magamhoz vonni finom, vékony, törékenynek látott tagjait, hiszen a felém való hajlását éreztem meg távolodó testében; annak ellenére, hogy az előző pillanatban szó szerint azt mondta, hogy az egész életét egy nagy hülyeségnek tartja, de bármit csinál is ebben a hülyeségben, van két ember az életében, a barátnője és a férje, akikhez mindig visszatérhet, ami viszont ezen a közössé alakuló nyelvünkön azt jelentette, bármit csinálhatunk! ne féljek tőle, ő biztonságban tudja magát, sőt, el is hagyhatná őket, és még ezzel se tenne be minden ajtót maga mögött.

Úgynevezetten őszinte, életünk leglényegesebbnek vélt érzelmi csomópontjait érintő vallomásainknak van azonban egy olyan sajátosságuk, hogy egyben árulások.

Ha például valaki arról beszél, miért nem szereti hazáját, akkor vallomásával óhatatlanul szeretetét és tettvágyát írja körül, míg a haza szeretetéről vagy a hazához való hűségről szóló legkomolyabb és legszenvedélyesebb vallomás is inkább arról árulkodik, mennyi utálatot, mennyi bajt, fájdalmat, gondot, mélységesen mély kétséget és bénító tehetetlenséget okoz a haza, s a megbénult tettvágynak kénytelen-kelletlen a szavak rajongó bizonykodásába kell visszahúzódnia.

Tartózkodó, tömör, és mégis kiforduló, mert kifordított, bizonykodásra szoruló, tehát kimondhatóvá váló szavaiból éreztem meg, hogy nem tévedtem, Kühnertnének nincsen igaza, Thea az utóbbi hetekben tényleg megváltozott, egy határon áll, s mintha vallomása csupán azért hangozhatna el, mert a kötés, amely életét kormányzó bizonyosság volt, immár terhes és tűrhetetlen, ezt viszont azért közli velem, hogy taszítsam át ezen a határon, elveszíthesse, ami még köti, és amit el akar veszíteni.

Nem volt szabad a legkézenfekvőbb eszközzel, a saját kezemmel, netán a saját testemmel megtaszítani, ez sok lett volna és illetéktelen.

Mint ahogyan azon az emlékezetes vasárnapi délutánon Melchior állati sírásából is megéreztem, hogy vigaszként a puszta test immár kevés: testem jövőjét kéri, valami olyasmit, ami fölött csak akkor rendelkezhetnék, ha némán és minden megfontolás nélkül adnám, de én, talán gyávaságból, nem rendelkeztem így és nem adtam.

S mivel éreztem, hogy a testem egyrészt kevés, másrészt illetéktelen, de az ugyanebből a testből nyerhető legmélyebb, no és legsötétebb érzéki tudásra hagyatkozva legalább ilyen erősen éreztem kettőjük testének egymásra vonatkozó és az én testemben csupán közvetítődő lehetőségeit: szolgálni akartam őket.

Egy távoli cél elérésének érdekében a kettőjük közötti közvetítés semleges eszközeként ajánlottam föl magam, amit ők önzésük szabályai szerint el is fogadtak, használtak, csakhogy nem vettük elég komolyan számításba, hogy nincsen olyan morális érdek, vagy nem létezhet olyan szerelmes alázat, ami semlegesítheti egy emberi test nemét, s így csupán az önuralmamra hagyatkozhatom, ami viszont egy tettének végrehajtására készülő bűnöző kéjesen háborgó izgalmának feszültségét hívja elő belőlem, következésképpen a tett vágyát immár nem a szeretet, hanem a szeretett lény testemből való kigyilkolásának késztetése kormányozza.

S akkor megint csak nem én megyek itt, hanem két idegen láb viszi e szolgai szándék üres formáját az ösvényen, ez lesz belőle a pillanat öröme nélkül, ólmos súllyá változik, amit a távoli, életmentőnek vagy tisztességmentőnek képzelt jövő érdekében cipelni kell.

A tűlevelek sötétlő zöldje bolyhosan, egyetlen, végeérhetetlen tömb tarajosodó hullámaként ingott és ringott a sudáran és vörösen magasló törzsek fölött.

És az ösvény az erdőbe érve elveszett a száraz tűlevelek puha szőnyegén; már csaknem teljesen sötét volt odabenn.

Thea tán megérezte, hogy most nem szívesen mennék be oda, mert az első fák alatt megállt, és anélkül, hogy kezét kihúzta volna piros kabátjának mély zsebéből, mint aki egyetlen pillantással fölméri a megtett utat, hátát egy törzsnek támasztva visszafordult, aztán lassan csúsztatva le a törzsön a hátát, guggolásba kucorodott, de nem ült le.

Nem néztünk egyásra.

Ő kinézett a hatalmas, űzött, tépett, torlódó és bomló felhőktől sötétülő és világosuló ég alatt békésen alkonyodó táj lágy hullámaira, én benéztem az erdő hűvös, fanyar, rothadó illatoktól telt tompa homályába: a vöröslő törzsek csarnokában a ferdén bezuhanó, illékony fények átszakították és minduntalan megmozdították a homályt.

Egy idő után kotorászni kezdett a zsebében, előhúzott egy hosszú cigarettát, gyufát, és elég sokáig küszködve a széllel, rágyújtott.

Közben azt mondta, most olyasmit csinál, amit itt egyáltalán nem szabad.

Igen, mondtam komolykodva, én is elég gyakran szeretnék valami ilyesmit csinálni.

Hunyorogva nézett föl rám, mintha laposan célzó szellemeskedésem mélyebb értelmét keresné, de nem néztem vissza rá, álltam a fák között minden támaszték nélkül.

Olyan pofát vágok, mondta hangosabban, mintha állandóan valami büdöset szagolnék, aztán halkabban, óvatoskodón kérdezte, netán megbántott-e valamivel.

Elnéztem a válla felett, valamennyire azért láttam az arcát, amint gúnyosan és kihívón megbillenti; s mi lenne, gondoltam magam is mulatva az ötleten, ha én most ezt a puha, piros gombolyagot szépen fölborítanám és alaposan beletaposnám a földbe itt a fák alatt: az állkapcsom, a fogam érezte, amint a lábam tapos.

Az erőszak érzése undort váltott ki, és a várakozás csöndjében elképzeltem, amint a gyilkosság után visszatérek a Steffelbauer utcai lakásba, vackaimat a bőröndbe hányom, repülőre szállok, s odaföntről még látom ezt a parányira zsugorodott helyet, a kabát árulkodó pirosát a fák lombjának zöld szőnyege alatt.

Egy nő, aki a saját öregedésének idétlen kínjával küszködik, gondoltam, de miért olyan fontos nekik a fiatalságuk? hiszen indulatom és undorom nem az öregedésének szólt, hanem éppen ellenkezőleg, annak a sajátos vonzalomnak, amit a formák pusztulása iránt éreztem, mert szépnek láttam arcának pusztulástól fölfeslő vonásait, és szépnek láttam a pusztulás elleni küzdelmét, amelyben ilyen szemérmetlenül kiszolgáltatja nekem magát, s így többet ad, mintha fiatal lenne és sima.

Tulajdonképpen sajnálja, hogy nem szerelmes belém, mondta.

Dehogynem szerelmes, gondoltam volna mondani.

Elképzelte például, folytatta némi szünet után, mert izgatott gondolataimtól megrebbenő tekintetemet félreértve szárnyakat kapott, vagy még nem csillapult az imént felszökkent hamis és áruló őszinteség láza, szóval elképzelte, milyen lehetek pucéron.

Az arcomból és a kezemből, abból, ami látható, arra tippel, hogy egy kicsit kövérkés és puha vagyok, mondta, s ha nem fogok vigyázni magamra, akkor nemsokára olyan undorító leszek, mint Langerhans.

Minden olyan behízelgő rajtam, olyan túlontúl készséges, olyan humánus, rendes, olyan visszahúzódó, öntelten figyelmes, mintha nem lennének izmaim, csont is kevés, csupa esztétikus, sima, szőrtelen felület illene hozzám, mondta, és tán az lenne a leghelyesebb, ha egyáltalán nem lenne semmilyen szagom.

Közelebb léptem, leguggoltam elé; akkor talán azt is elmondhatná, kértem, és kivettem a kezéből a cigarettát, hogy mindezt milyen helyzetben képzelte el, nagyon kíváncsi lennék.

Szemével követte a cigaretta útját, mintha egy kicsit féltené, hogy túl sok füstöt kiszívok belőle, de sikamlós élvezetet okozna, hogy a cigaretta közvetítésével ajka mégis az ajkamhoz ér, gyorsan visszavette, s bár mindketten ügyeltünk, kezünk mégis összeért, és az ujjak érintkezésével úgy cseréltük ki igyekvő tartózkodásunkat, akárha egy minden pillanatban bekövetkezhető katasztrófától kéne tartanunk.

Igen, mondta mély és rekedt hangon, a látszat néha csal, lehet, mondta, hogy mégis csupa csontra száradt bőr, amilyen kegyetlen vagyok valójában.

Miért nem válaszol, kérdeztem.

Nem akarna megbántani mondta, mielőtt ismét megszívta volna a cigarettáját.

Nem tud megbántani.

Csupa ellentmondás az élet, persze, mondta, mert ha beszélek, akkor mégis inkább olyan vagyok, mintha tésztába nyúlna, bár az se rossz.

Ne áltassuk egymást, nem engem képzelt el magának, mondtam, én inkább olyan vagyok neki, mint valami szükséges kiegészítés, kiegészítő tréning, nehogy berozsdásodjanak a csontjai.

Szemtelenül belenevetett az arcomba, s a két arc között, amint egymással szemben guggoltunk, alig volt két arasznyi távolság; hátát ellökte a fa törzsétől, guggoltában kicsit himbálni kezdte magát, arca ettől még közelebb lendült, visszalendült, a távolsággal játszott.

Hogy nem, nem, tévedek, mondta, és nyújtotta a cigarettát, engem is elképzelt magának.

Is, mondtam.

Ilyen telhetetlen, mondta.

A leplezetlenség, a legdurvább nyíltság, a tartózkodás hiánya, a mezítelenségnek átadható meztelenség örömében lubickoltunk; ráncai szépen lesimultak szeme környékéről, és mégis volt az egészben valami nagyon kényelmetlen, mintha a legolcsóbb és legfelületesebb tulajdonságainkat cserélnénk ki egymás között ilyen leplezetlenül.

És még azt is elképzelte, mondta, vagy legalábbis megpróbálta elképzelni, hogy mi a fenét csinálhatunk mi egymással.

Derű ragyogott az arcon.

A kettőnk között közlekedő cigarettából addigra egyetlen szívásnyi maradt, óvatosan visszaadtam, és oly óvatosan vette át, szívta meg, mintha ennek az utolsó szippantásnak az idejében, még mielőtt a körmére égne, mindennek el kéne dőlnie; a szippantásba az egész arca beléhunyorgott, és ebben a hunyorgásban tüntette el a szégyenét.

S amit mi egymással csinálunk, miért nem vele történik meg, gondoltam énemnek ezzel a rosszabbik felével, kajánul.

A kérdés azonban úgy merült föl bennem, mint egy lehetséges válasz arra a távolibb és tágasabb kérdésre, hogy vajon miért tekinti az ember a közvetlen testi érintkezést, az egymás testében való fizikai kielégülést teljesebbnek és végletesebbnek mindenféle szellemi kielégülésnél, miért tekinti az emberi érintkezés egyetlen és végső bizonyítékának, s még távolabb, szinte a gondolkodás peremén, még az a kérdés is fölsejlett, hogy vajon a háború nem ugyanilyen egyszerre szükséges és hamis kielégülés-e a népcsoportok érintkezésében; hiszen az ember tudva tudja, hogy a közvetlen testi érintkezés, az egymás testében való kiegészülés kielégülése az esetek többségében nem más, mint a biológiai adottságokkal való manipuláció, s inkább a szellemi beteljesíthetetlenség gyors, mindig kicsikarható, hamis fizikai vigasza, mint igazi beteljesülés.

Elvileg nincsen semmi kifogása ellene, mondta, és nem dőlt vissza többé a fa törzséhez.

Arcán elhalványult a derű fénye, ujjával elgondolkodón és gondosan túrta le az égő csikket a földbe, le a tűlevelek vastag, száraz rétege alá.

Hacsak annyi nem, folytatta lélegzetnyi szünet után, amennyit minden nőnek éreznie kell, ha elvesznek tőle valamit, aminek elvileg rá kellene vonatkoznia, de éppen mert rá kellene vonatkoznia, önkéntelenül, szinte ösztönösen helyesli is a dolgot.

Furcsa módon egyáltalán nem féltékeny ránk, talán akkor, ott, az első pillanatban, mikor megértette, hogy miről van szó, még féltékeny volt, vagy inkább készületlenül érte, és megfordult-e már a fejemben, hogy valójában ő hozott össze minket?

De amikor másnap már együtt jelentünk meg nála, és látta, milyen erőfeszítésünkbe kerül visszanyelni magunkba, ami közben történt, és annyira kedvesen komolykodók voltunk ettől az erőfeszítéstől, akkor már nem volt féltékeny, inkább örült, vagy nem, örömnek azért nem mondaná.

És megfigyeltem-e, kérdezte, hogy a nők jóval nagyobb megértést tanúsítanak a férfiak buziskodása iránt, mint maguk a férfiak.

Jó, hát ez szörnyű, ez természetellenes, ez undorító, de mégis az anyja vagyok.

Elhallgatott, nem nézett rám, tapogatta, nyomkodta, elsimítgatta a földet, és elgondolkodón, messzire tűnten figyelte saját ujjának tűzrendészeti tevékenykedését.

Éreztem, még mondani fogja, nehezére esik kimondani, de ki fogja mondani, s talán azért nem akartam semmiképpen közbeszólni, mert most kettőnkről volt szó.

Csakhogy ő, ebben a számára nagyon szerencsétlen esetben, bármiként kötekedik, vagy kínoz, vagy csúnya és ízléstelen dolgokat mond, tulajdonképpen hálás nekem, mert valamitől a puszta létemmel visszatartom, valamitől, ami talán tényleg tragikus lehetne vagy nevetséges.

Ismét elhallgatott, még mindig nem tudta kimondani.

Aztán rám nézett.

Egy öreg nő vagyok, mondta.

A kijelentés, a pillantás, hangjának kissé megrezzenő lebegése olyannyira nélkülözött mindenféle, s egyébiránt természetesnek tartható öntetszelgést és önsajnálatot, oly nyíltan és tisztán, saját kiszolgáltatottságán is erőt véve nézett a szemembe gyönyörű barna szemével, hogy arcának fizikai képe egyidejűleg kioltotta a mondat értelmét.

Attól a belső erőtől, amelyet a kimondásra összpontosított, s amit szinte átlökött a szemembe, nem volt többé se nő, se öreg, se szép, se semmilyen, hanem egyetlen emberi lény, aki az önmeghatározás heroikus kínjával küszködik a végtelen lehetőségeitől mégiscsak lenyűgöző világegyetemben, és ez lett a szép.

Bizonyos, hogy erre egy szobában nem lett volna képes, ott vigasztalanul nyúlós lelkizés vagy szeretkezés lett volna belőle, négy fal között bizonyára inkább komikusnak találtam volna kijelentését, túl igaznak vagy túl hamisnak, egyre megy, s ennek megfelelően tiltakoztam vagy éppen csípősen humorizáltam volna, itt azonban az értelmet hordozó hangokat nem verhette vissza semmi; elhagyta száját, kicsit az arcomnak ütközött, valamennyit átvettem magamba, a fölösleges pedig szépen széttűnt, elveszett a tájban, vagy megtalálta végleges helyét.

És abban a pillanatban éreztem meg, hogy szépségének forrása mindig is a nyers kín, egy olyan emberrel találkoztam, aki a szenvedést nem akarja kiküszöbölni magából és nem is akar visszaélni vele, hanem a szenvedésre való képességet őrzi magában, nekem őrzi, s talán ezt a tulajdonságát helyeslem ezzel a vonzalommal magamban; nem részvétet akar kelteni, s ezért is tiltakozik oly hangosan a beleélős meg az átélős játékmodor ellen, nem kell eltakarnia, hiszen belőlem fordítja ki, amit magából megmutat, és amit én eltakartam magamban.

A saját, a hasonló, ám az önsajnálat és az öncsalás kegyes felhőitől minduntalan eltakart kínomat adom a kínjáért cserébe.

Nem az évei száma szerint öreg, tette hozzá azonnal, mintha az önsajnálattal való sajnáltatás minden látszatát össze akarná törni bennem is, önmagában is, szavakkal is, nem, az évei számától még bőven tarthatná magát fiatalnak, hanem a lelke, nem, ez is hülyeség, nincsen neki lelke, nem tudja mi, valami egyszerre benne és vele.

Olyan furcsa, hogy az utóbbi időben, mikor ilyen szerelemtől fortyogó nőket, vámpokat, meg mindenféle csábos nőstényeket kellene játszania, és ezt soha nem csinálta rosszul, mondta, mikor vadidegen férfiak karjába omlik és mindenféle szájakat kell csókolnia, megfigyelte, hogy valójában már nincsen is jelen, és olyan, mintha valaki helyette játszana szerelmet.

Benne a szerelem vagy a kívánság, és ha ostobaságot találna mondani, bocsássak meg neki, most már olyan lett, mintha nem egy másik, élő és eleven emberre vonatkozna, hanem mindenkire, bután hangzik, de bárkire, mindenre, mindarra, ami emberileg nem elérhető, és valójában nem is akarja elérni, ettől az érzéstől azonban nagyon siralmassá vált önmagának.

Ha nem akarná mégis elérni, akkor nem tudna játszani, mondtam halkan, mivel azonban játszani akar, gondolom, mégis el kell érnie, amit nem akar.

Pillája tétován megrebbent, megjegyzésemet nem értette vagy nem akarta érteni, elsiklott felette.

Hazudna, mondta, ha azt állítaná, hogy életének ez lenne az első kudarca, nem, közel sem, mondta, ő soha nem volt elég szép vagy elég behízelgő ahhoz, hogy ne folytonosan a kudarc állapotában éljen, hozzászokott.

Nem, erről mégse beszél, mondta hirtelen félbeszakítva önmagát, nevetségesnek és ízetlennek érezné, hogy éppen velem beszéljen erről, de akkor meg kivel?

Se kérdéssel, se biztatással, se amolyan érzékeny baráti vigasztalással nem akartam volna megakasztani, bármily idegenből jövő szó visszalökhette volna; tudtam, beszélni fog, de akkor is értettem volna, ha ettől kezdve egyetlen szót se szól.

Hangjának arcomba verődő illatos páráiból éreztem, hogy nem nekem mondja, hanem a testem felületén beszél, s e közvetítődés által válik benne a legtisztább önmegszólítássá a beszéd.

Fel kellett állnia, de úgy állt föl, mintha testét egyetlen haragvó gondolat töltené ki, s ettől nem tudná kiegyenesíteni a térdét, roggyant legyen, csúnya.

Állkapcsán megfeszült a bőr.

Nem, mondta, ez sem igaz.

Mondta, szinte kettéharapva a szót és azt is, amit a szóval elhallgatott.

S ez tán nekem fájt jobban, hiszen ő mégiscsak kimondta.

De őt nem érdekli semmiféle igazság és senkinek az igazsága.

Néha sikerül úgy csinálnia, mintha nem lenne megaláztatás.

Miután megismerkedtek, volt egy idő, amikor úgy érezte, mindent föl tudna rúgni érte; most már szerencsére józanabb lett.

Arnót is meg tudná gyilkolni miatta, mert széthorkolja az éjszakákat.

És bevallja, éjszakánként ő szokott telefonálni.

Azért találta ki magának ezt a hülye öregséget, mert a teste már szabályosan belerothadt ebbe a hónapok óta tartó megaláztatásba, az agya pedig, hiába fogadkozik, hogy kimászik belőle, nem tud másra gondolni, és olyan lett, mint egy agyalágyult bakfis, aki állandóan csak azzal foglalkozik, hogy mennyire csúnya.

Ettől a hülyeségtől, amit állandóan és értelmetlenül éreznie kell, semmi nincs, miközben látnia kell a boldogságtól kitelt pofánkat.

S akkor szerettem volna mondani neki, hogy a boldogság igaz, de ennél a boldogságnál, ami nekünk van, még nem éreztem kitartóbb szenvedést; csakhogy ebből semmit nem lehetett kimondani.

Nem féltékeny rám, mondta, hogy nem féltékeny-e? talán inkább undort érez a féltékenység helyett, valami olyasmit, amit a férfiak a budik falára szoktak fölfirkálni, hogy minden rohadt buzit ki kell herélni, mondta halkabban és békítőn nevetve; persze tudja, ezt nem lehet összekeverni, hanem éppen, mert valami furcsa, elnéző helyeslést is érez a kapcsolatunk iránt, hiszen hiába minden ocsmányság és káromkodás, nem tud úgy féltékeny lenni rám, mintha egy másik nő lennék, egy kicsit olyan neki, mintha őt helyettesíteném, ami viszont megalázó, mert nem akar közénk férkőzni és mégis mindig telefonálnia kell, nem tehet róla.

Most, hogy elmondta, talán nem fog többé telefonálni.

És ha ebben az örökös háborgásban marad még némi józan esze, akkor úgy érzi, azért választotta ki magának ezt a lehetetlenséget, mert nem is akarja igazán, és valami olyasmit kell akarnia, ami nem történhetik meg, ezt azonban nem érti, ilyesmi nem történhet meg vele, ehhez a tökéletes lehetetlenséghez már tényleg elég koros.

Most már semmit nem akar.

Meghalni se akar.

Mitől van az, hogy az élete véletlenül szétborult, és ő semmit nem talál, illetve mindent, amit még talál, az semmi.

Miközben beszél, érzi, hogy ez is semmi, neki minden szó semmi, mert érzi, hogy az embert csak valami megszokás kényszeríti arra, hogy ezeket a semmiket állandóan kimondja.

És most már abba fogja hagyni, menjünk.

Álljak föl.

Nem beszélt hangosan, és még azt se lehetett volna mondani, hogy szenvedélyes hangon vagy a visszafogott feszültségtől izgatottan beszélt volna, s mégis, ajka fölül letörölt valami számomra láthatatlan izzadságcseppeket.

És ebben a mozdulatban tényleg volt valami koros, vagy legalábbis valami olyasmi, amit fiatalabb emberek soha nem mernének megtenni, mert nem találják elég esztétikusnak.

Fölálltam, arcunk ismét közel került, elmosolyodott.

Szabadtéri előadáson még úgysem láttam őt, mondta, és félrebiccentette a fejét.

A kilépésnek, az eltávolításnak ez az újabb ügyetlen kis kísérlete engem is kijózanított, talán éppen azzal, hogy ügyetlen volt és elfogódott, mintha beleharapna magába, holott fájna, de hogy ne kelljen egy még erősebb fájdalmat hallatnia; újra éreztem a levegő hűvösét, a fenyők fanyar őszi illatát, a sík vidék tágasságában önmagunk nagyra fúvódott testének szép parányiságát.

S azt az egyre türelmetlenebbé váló késztetést éreztem, hogy jobb lenne minél előbb visszavonulni innen, visszatérni a kocsijához, bezárkózni belé, mintha a zártság biztonságosabb lenne; ugyanakkor a szavaknak és a mozdulatoknak ebből a távolságából kíméletlenül érzékeltette velem, milyen veszélyes területre merészkedem, ha azt a látszatot keltem magammal, mintha visszatartanám, holott a puszta jelenlétemmel is lököm valami felé, következésképpen az érzékeimen átfutó iménti kép, meggyilkolásának lehetősége, egyáltalán nem olyan ártatlan játéka képzeletemnek, mint amilyennek felfogom: a tudatosan visszafogott szerelmi ingerületből szükségképpen képződik gyilkos indulat, s ha egyszer célt is érnék, ha sikerülne összevezetni őket, ezzel az indulattal akkor se tudnék mit kezdeni, legfeljebb magamat gyilkolhatnám meg vele.

Vagy tán éppen fordítva van, gondoltam okot és okozatot hanyag vállrándítással megcserélő gondolkodással, és azért akarom őket összevezetni, azért szeretnék kimenekülni közülük, azért törekszem egy nő felé, és végül is teljesen mindegy, hogy milyen nő, csak nő legyen, azért érzem elégtelennek, kevésnek vagy túl soknak egy férfi testét, hogy meggyilkolhassam magamban azt a szerelmet, amit Melchior iránt érzek és azért nem tudok állandósítani, mert lelkem legmélyén attól a büntetéstől félek, amit mások nagy nemi bizonytalanságukban a budik falára firkálnak figyelmeztetésnek.

De nem lehetett elfutni, kimenekülni, még volt a száján valami, amit, egy önmagával és velem teremtett távolságból fordulva át a rideg számításokkal teli gyakorlat kicsinyes világába, csak e nyers, csábos és körültekintő bevezetés után merészelt kimondani.

Vártam rá, és a szememen láthatta, hogy ez a várakozás mennyire kifáraszt, nyert ügye van hát, bármit kérdezhet, mondhat, csupán addig volt kiszolgáltatott, amíg beszélt, amit azonban elmondott, attól én lettem kettőnk közül a kiszolgáltatottabb.

Ez a kölcsönös kiszolgáltatottság kezdett működni közöttünk: a tudatosan ellenőrzött vágyból támadó indulat, maga a kiszolgáltatottság és ama titkos szándék, hogy azon az emberen keresztül érjem őt el, akit szeret, a tehetetlenség és a nevetségesség a sírás szélére sodort, vagy inkább bekönnyesedett a szemem a tehetetlen erőfeszítéstől, és ő kihasználva ezt az előnyt, kedvesen, izgalmától tartózkodón simította meg az arcomat, akárha szándékosan hitetné el magával, hogy a története érzékenyített el ennyire, és nem látná, nem akarná látni, hogy ebben legalább olyan nagy szerepe van a tehetetlenségre kárhoztatott vágy izgalmának; arcom bőrén mégis megreszketett az ujja, éreztem és érezte, és ezzel a kölcsönös érzéssel már át is léptünk az imént még rettegett katasztrófa idejébe, ami újabb rettenetet, helyesebben elrettenést jelentett.

Mert aztán legalább ilyen józanul, fölényébe kapaszkodva fogta meg a karom.

Ha a szerelmi erkölcs nem lenne erősebb a szerelmi vágynál, nem hagytam volna e mozdulatra időt, a száján viszonoztam volna ujjainak reszketését, s ha így történhetett volna, akkor bizonyára nemhogy nem utasította volna el, hanem a saját kiszolgáltatottságát oltotta volna belém a szájával, de mert nem így történt mégse, ajka is belereszketett a hiányba, a hiány szégyenébe.

Megint vissza kellett hát fordulnunk, s talán éppen azért, mert a szerelmi erkölcs nem tűrheti, hogy a szerelmi vágyban bármilyen halovány kis idegen elem maradjon, mindennek csak és kizárólag a másikra kell vonatkoznia, s csak ezen keresztül vonatkozhat valami harmadikra; visszatérésünktől viszont megint csak eszköz lettem, olyan mértékben tartott fogva, amilyen mértékben a harmadik személy elérésének célja megkívánta, s ezért egy igencsak sötét területre tévedve, és onnan visszafordíthatatlanul, nekem is ragaszkodnom kellett ahhoz a célomhoz, hogy a másikon keresztül érjem őt el.

Azt dadogtam, hogy ezek szerint engem nem szeret; amit az ő nyelvén egy másik, köznapibb, az érzelmet kevésbé közvetlenül meghatározó szóval is ki lehet fejezni, mintha magyarul azt mondanám, engem ezek szerint nem kedvel eléggé.

De hiszen szeret.

Az utolsó szótag a nyakamon hangzott el, a bőrömre fújva, egy kinyíló és azonnal visszazáródó csókban.

Ettől persze minden eddigi érzés megszűnt.

A mégis összefonódó és az egymástól tovább sűrűsödő érzetek részleteitől eltelten, a másik test újdonságának érzetétől kicsit elveszetten tartottuk egymást a karjainkban, amit az emberi agy, éppen az összefüggések megbontásának veszélyétől tartózkodva, már nem képes vagy nem hajlandó elemezni, elemeiben megnevezni; s mégis úgy lett, mintha két kabát ölelkezne, kicsit színpadias, kicsit rideg, tehát még mindig nem oldódott meg, aminek oldódnia kellett volna, mert bármilyen szorosan öleljék is egymást, sőt, minél szorosabban! a testekben nincsen annyi egymásra vonatkozó szenvedély, vagy a szenvedélyben, lám, nincsen annyi egymásra vonatkozó részlet, miként azt egymástól remélték volna, akárha semmi nem lenne képes eltüntetni, elmosni, semlegesíteni bennük a kabátok tolakodó érzetét.

Ilyen vagy hasonló esetekben a szerelmi tapasztalat természetesen igen gyorsan a segítségünkre siethet, a nyakába lehelt, óvatos, lassú, kicsi csókokkal ki lehetne éppen nyitni a nyakamon szemérmesen visszazáródó ajkát; három, netán négy kicsi csók elég lenne ahhoz, hogy ajka kinyíljon, testét ugyanakkor el kéne távolítanom, lazítani a közelségen, s akkor ő is úgy csókolna a nyakamba, hogy a nyakakba fúló ajkak kölcsönös csókocskáiból föltámadhasson a közelség kívánása, és ezt a kívánságot aztán az ajkak közelségével lehessen csak kielégíteni, és így tovább, egészen addig, míg el nem érnénk a nincsen oly közel, ami elég közel lehetne állapotába.

Alig valami, hogy megtaláljuk testünk archaikus biológiai szenvedélyének kényszerét, és még csalás, hamisság, holmi tolakvón önös kéjvágy sem kellene hozzá, semmi, ami közönséges lehetne, hiszen igazán szeretjük egymást, a kabáttal és a kabát ellenére, a sutaságtól és a sutaságban is, csakhogy akkor a szerelem érzésének morálját sértenénk meg vele, mégis.

Kicsit ágaskodnia kellett, ami különösen kedvessé tette, ajka egy pillanatig még a nyakamon pihent, arra várt, vajon megteszem-e, amit a tapasztalat diktálna, s az én szájam az ő nyakán várakozott egy olyan kölcsönösség lehetőségére, amelyből eltűnhetett volna a harmadik személy; a testemen pedig éreztem közben a szél gyöngéd lökéseit.

Mégsem akarhatta, hogy a szám bármilyen tapasztalt moccanásra ragadtassa magát, ő engedett előbb Melchior tolakvásának, s ez így volt természetes, hiszen ő állt távolabb tőle, és egy úgynevezett félrelépést mindig csak az engedhet meg magának, aki birtokon belül van; kissé eltolt magától, de nem bontakoztunk ki az ölelésből, egész arcával nézett bele az arcomba, olyan közelről, ami a gyújtótávolság biztonságát kereső szemnek már fáj egy kicsit, bár az agyba vezetett tompa fájdalom is jó, mert ilyenkor az idegen arc sajátként rajzolódhatik át a saját arcba, a tekintet erőtlen bizonytalanságába szívódik be a határozatlanul közeli látvány.

Őt még soha nem csapták be az érzékei, mondta elrekedt, feldúlt hangon, nyálának füstösen is édes női illatával lepve meg női illatoktól elszokott orromat; s ez egyszerre vonatkozott ránk, és arra is, aki közénk állt.

De az illat vonzása nem lehetett olyan erős, hogy ugyanakkor ne érezzek egy szörnyű taszítást, el ettől a hangtól, arctól! mert nem egyszerűen szétdúlt volt, mint én, nem az én dúltságomra válaszolt a dúltságával, hanem mániákus és rögeszmés, és nem először jutott eszembe, hogy bolond.

Minden, amit mondott, csinált, minden erő, kívánság és kíváncsiság egyetlen kicsi fölsértett, fájdalmas és fájdalmára enyhet kereső pontocskából eredt, s oda csapódott vissza minden, ami erőként, kíváncsiságként és kívánságként beléhatolt a külvilágból; ha valamilyen csoda folytán megszabadíthattam volna magunkat minden ruhától, és a testem minden porcikájával kegyelemért könyörögve a testéhez, csókolva, készségessé simítva, belemerülhettem volna szemérmének síkossá tett ajkai közé, akkor se lett volna elérhető.

Olyannak láttam abban a pillanatban, mint akiben csupán a készségességre van hajlam, de a kölcsönösségre nincs.

Tulajdonképpen nevetséges volt egy ilyen helyzetben látni ezt, mégis megijedtem tőle, megrémültem, hogy őrült, és akkor bizonyára én is őrült vagyok.

És legjobb meggyőződésem ellenére is a féltékenységétől háborgó Kühnertnének kellett igazat adnom magamban; úgy látszik, tényleg minden embert és minden érzést eszközként használ, mivel azonban abban a pillanatban én magam voltam az eszköz, keze érzékeny súlyának, bőrének nyakából föláramló, s az imént még az ajkammal érzett ízének és illatának a szó szoros értelmében kiszolgáltatott, ezt inkább tragikusnak éreztem, mint mulatságosnak.

Hogyan jutottam én ide?

Akit ő kiválasztott magának, súgta a számba rekedten, az őt választotta ki, mindenben tévedhet, hülye, ronda, öreg lehet.

Nem, nem, háborodott vagy őrült, gondoltam, mert ez a gondolat némi védelmet jelentett.

Lehet ocsmány, ostoba, de ebben soha nem téved! és meg kell mondanom neki, mondta bele a számba, amitől csak egy nagyon durva mozdulattal tudtam volna megszabadítani magam; mert néha úgy érzi, először érzi úgy, mintha önmagát csapná be, meg kell mondanom neki, hogy Melchior egyáltalán szeretett-e már nőt.

Csak a téboly késztethet valakit arra, hogy ilyen mértéktelen testi és lelki energiával közeledjen egy ilyen lapos kérdéshez.

Óvatosan toltam el magamtól, de a mozdulatban mégsem lehetett annyi kímélet, hogy ne kíméletlen legyen: ettől a kíméletlenségtől azonban nem állt szándékomban megkímélni.

Karunk tehetetlenül lehullt, a test visszabillent önnön súlyába, és olyan csupaszon nézett vissza rám az arca, s bizonyára én is olyan csupaszon néztem vissza rá, mintha nem is a felhámot látnánk egymáson, hanem a húst, a csontot, az áramló vért, az osztódó sejteket, mindazt, aminek az emberi testben önös értelme, önös értéke van, nem a másikra vonatkozik; és azt kellett volna mondanom, vége, hagyjuk abba, lehetetlen játékot játszottunk, ő velem, én vele, és ketten egy harmadik rovására, bár úgy tettünk, mintha érte játszanánk.

Ki akartam mondani, és mégse mondtam ki.

Sőt, úgy tetszett, a mozdulat kíméletlensége csak arra jó, hogy leplezzem vele ama számító, távolabbra látó kíméletet, amivel aztán az önmaga határain belül megoldhatatlan pillanatot tovább lökhetem a következő pillanatba; késleltetek, elodázok, s így még mindig adok neki valami halvány reményt.

Reménytelensége nekem fájt jobban, hiszen ő a kimondás által ismét megszabadulhatott a reménytelenség nyomásától, s az arcán azonnal meg is jelent a csupaszság helyén a kicsikart kielégültség halvány öröme, majdhogy szemtelenül bánatos mosoly, ami nem csupán a feltett kérdésre, hanem arra a még szemtelenebb kérdésre is visszautalt, hogy vajon mit csinálhatunk mi egymással, ami olyannyira különböznék a szerelmi manipulációnak attól a formájától, amit ő csinálna vele vagy velem, avagy teljesen azonos lenne? én viszont ettől a nagyon is közönséges, földönjáró kérdéstől még erősebben éreztem azt a reménytelenséget, amiből Melchiort ki akartam volna váltani.

Tévedtem, gondoltam majdnem hangosan, az ember akár így, akár úgy, csak a másik nemén keresztül akarhatja a másikat, és ezért el sem éri, mert a másik ugyanakkor nem csak a neme szerint való, vagy talán nem is akarja a másikat? tévedtem, vagy őrült vagyok.

Hiszen minden további nélkül elmondhattam volna neki, válaszolhattam volna a kérdésekre, azokkal az egyszerű szavakkal, amelyeket kívánt, ám akkor olyan szavakkal kellett volna illetnem ezt az énem szerint való kapcsolatot, mely mind, mind csak a nemem szerint való lett volna, tehát csalás, hazugság, öncsalás és árulás.

Menjünk, mondtam hangosan.

Mondta, még korán van, ő még sétálni akar.

Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy tévedtem, ez végül is ilyen egyszerű, biztosan neki van igaza, a testével érzi a dolgok egyszerűségét, amit ezek szerint én nem érzek; ha levest akar főzni, akkor vesz zöldséget, húst, fűszert, kell hozzá víz, fazék, tüzet gyújt alá, igen, ez biztosan ilyen egyszerű mindenki másnak, és akkor tévedtem, vagy őrült vagyok.

Mivel azonban ebből semmi nem lett kimondható, szó nélkül fordultam meg, és indultam volna visszafelé.

Mint mikor valaki ébred, és nem tudja, hol van, indultam volna, de nem volt ösvény a lábam alá, hiszen én egy eszmém vagy téveszmém végére értem; s mintha fogalmam se lenne róla, mi ez, miért, hogyan kerültünk mi ide, ki ez a nő, illetve nem ott lennék, ahová kerültünk, mert a tér közben megváltozott, elfordította magát, egy ismeretlen világ ismeretlen pontján találom magam, helyesebben nem találom magam, nincs, nem vagyok, s ezek szerint mégse ébredtem volna föl, hanem a valószínűtlenség érzetének egy még mélyebb rétegébe zuhantam le.

A színét vesztett sík vidék áthatolhatatlan, lágy szürkeséget párázott fel magából, s csupán az égre föltorlódott felhők szélein tükröződött még valami az alkonyat szeles vöröséből, idelenn nem volt többé se hajlat, se él, se határ, elmúlt hát az idő, melynek végtelenbe részleteződő tartalma volt bennem, de formátlanul, és ugyanilyen formátlanságot látott a szemem.

Káoszba másztam, nem előre, nem hátra, és főként nem ösvényen, hiszen az ösvény is csak egy fogalom, amit azért találtunk ki magunknak, hogy segédletével próbáljuk meg eloldani magunkat a magunk nyűgös anyagától; és akkor jó, így jó, ösvény sincsen, csak idegen lábak által előtaposott talaj, pára sincsen, víz van, halmazállapot van, mindenütt és mindenen és mindenben mozdíthatatlan anyag van.

Talán a felhő vizének szélén a vörös fény színe, ha nem lenne az is por, homok, füst, a föld lepedéke; vagy talán maga a fény, amit tisztán soha nem láthatok?

Hallgattam, mert nem volt táj, csak anyag volt, az anyagnak súlya volt, ordítani szerettem volna, hogy akkor megfosztottak a szépségtől, nincsen szépség, forma sincs, mert ez megint egy fogalom, amivel a formátlanságból, a saját formátlanságomból igyekeztem kiszakítani magam, de hát olyan nevetséges volt minden logikai erőlködés, hiszen ha van formátlan anyag, ha legalább a súlyát érzem, ha legalább a káoszát érzem, akkor meg ki foszthatott volna meg bármitől?

Mikor kinyitotta nekem a kocsija ajtaját, és beültem mellé, láttam az arcán, hogy lecsillapodott, benne minden elcsendesült, és e csönd mögül nagyon óvatosan figyel rám, most csak és kizárólag rám figyel, kicsit úgy, mintha nagybeteggel vagy elmeháborodottal közlekedne; s még mielőtt elkezdett volna bajmolódni az indítással, úgy nézett rám, mintha értene is valamit mindabból, ami itt kettőnk között végbement.

Kérdezte, hová.

Máskor se szokta megkérdezni, mondtam; kérdeztem, most miért kérdezi.

Kiengedte a kéziféket, és hagyta, guruljunk le az emelkedőről.

Jó, mondta, akkor hazavisz.

Nem, mondtam, Melchiorhoz megyek.

A motor köhögve, minduntalan nagyokat rándítva az egész zörgő masinérián, beindult, visszakanyarodtunk az országútra, és a reflektor fénye kihasított magának a szürkületből egy darab utat, amit a kerekek folyamatosan begyűrtek maguk alá.

A jövőt szépen begyűrjük magunk alá, és hátul kibocsájtjuk magunk alól a múltat, ezt nevezzük haladásnak, holott a fölosztás önkényes, az időben ismétlődő elemek folytonosságát csupán egy fogalommal tudjuk megakasztani, ezt nevezzük sebességnek, ennyi a történelem, semmi több, ennyi a történetem, tévedtem, és tévedéseimet folyamatosan ismételgetem.

És mégis, csendességével, tartózkodóvá vált nyugalmával és figyelmével most ő ad nekem valami halvány kis reményt; ezt is éreztem.

Később megkérdeztem, tudja-e, hogy Melchior hegedűsnek készült.

Igen, válaszolta, tudja, de ne beszéljünk többé róla.

Akkor miről beszéljünk, kérdeztem.

Mondta, semmiről.

És tudja-e, kérdeztem, hogy miért hagyta abba.

Nem, ezt nem tudja, de most nem is kívánná tudni.

Képzeljen el magának egy tizenhét éves fiút, mondtam, s az a körülmény, hogy az igen silány minőségű kétütemű motor mechanikus zaja fölé kellett emelnem a hangomat, tehát meglehetősen hangosan, csaknem üvöltve kellett beszélnem valami olyasmiről, aminek csak a lélek érintetlen csöndjében lehetett érvényessége, segítette ezt az újabb mutatványt; úgy éreztem, most még egyszer megkísérlem, de valójában ez lesz az utolsó nekifutás, és a hang megemelésének kényszerével ugyanakkor bosszút álltam, akárha azt mondanám, tessék, nesze, most hallhatod! ami viszont segített megérinteni és meggyalázni a tilost, segített legyűrni árulásom szégyenét.

Képzeljen el magának egy tizenhét éves fiút, akit egy csinos, régimódi, a háborúban éppen csak szétbombázott kisvárosban csodagyerekként rajonganak körül, ordítottam ezen a furcsa hangon a motor zajában, és kérdeztem, járt-e már ott, mert hirtelen nagyon lényegesnek tűnt, hogy ismerje azokat a házakat, az utcát, a levegőt, a szekrény tetején illatozó téli almákat, a téglavár bokrokkal benőtt egykori vizesárkát és a mennyezeten a foltot, az ágy fölött.

S amint ez eszembe jutott, éreztem, már az első hangom is éppen olyan elhibázott, mint az összes eddigi, hiszen a történet anyaga nélkül maga a történet sem elmondható.

Nem, sajnos még nem járt ott, de szeretné, ha valami egészen másról beszélnénk, vagy inkább hallgassak.

Azt az estét is el kellett volna mesélnem neki, a foszlékonyan ragacsos esti párát a szellőtlen levegőben, amint kilépünk a Wörther téri ház kapuján, és állunk, mert egyáltalán nem volt mindegy, hogy merre indulunk, mindig pillanatnyi érzelmi igényeinknek és távlati terveinknek megfelelően kellett kiválasztanunk az esti sétára alkalmas útvonalat.

Egy olyan állapotot el tud-e képzelni, ordítottam, amikor egy kamaszfiú még nem tud különbséget tenni a test szépsége és a képességek ereje között?

Fejét magasra vetve egyensúlyozta szörnyű szemüvegét az orrán, kelletlenül hallgatott, úgy tett, mintha kizárólag az útra figyelne, és hiába beszélnék, a hangom nem jelentene többet, mint a motor püffögése és duruzsolása.

S azon az estén, helyesebben azon az éjszakán, amikor Melchior elmesélte ezt a történetet, bizonyára valami tágasabbat vagy terjedelmesebbet kívántunk, mert a rövidebb úton indultunk el, de végül is a hosszabbik járatra kanyarodva értünk ki a Weissenseehez, azaz a Fehér-tóhoz.

A söröző teraszán szétszedtük az egymásra borított vasszékeket, elhagyottan csikorogtak a sötétben, indultunk volna tovább, s csak annyi időre helyezkedtünk itt kényelembe, míg elszívhatunk egy cigarettát: hideg volt.

Éjfél körül járhatott, a tavon néha megszólalt egy rekedt vadkacsa, különben minden néma és sötét és mozdulatlan.

A kishúgomról meséltem, a haláláról, arról az intézetről, ahová még az apám vitte el, és ahol aztán csak egyetlenegyszer jártam, mert soha többé nem volt merszem visszamenni, arról az egyetlenegy látogatásomról meséltem, mikor is régi játékaink szabályai szerint beállt a két térdem közé, s ez jelentette azt, hogy szorítsam.

Én szorítottam, és ő megállás nélkül, másfél órán át kitartóan nevetgélt, semmi mást nem csinált, nevetgélt, ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy valamiként elfogadhatóvá akarja tenni magát, azt mondta vele, hogy ő ilyen vidám, és ha innen elviszem, akkor ezt az állandó vidámságát adja majd nekem cserébe, bár az is meglehet, meséltem, hogy a saját részvétlenségem fájdalma beszélt bennem így helyette.

Könyökét az asztal lapjára támasztotta, tenyerébe döntötte a fejét, így nézett le rám, én ugyanis előzőleg két széket húztam magam alá, és a fejemet az ölébe helyezve nyúltam el.

Aztán két év múlva, meséltem, persze soha többé nem tudtam visszamenni, találtam egy papírfecnit az asztalomon: kishúgod meghalt, temetése ekkor meg akkor.

Ide nem hatolt el fény, egymás arcát csak akkor láthattuk, mikor a cigaretta fölparázslott.

Mindvégig figyelmesen, bár nem kis idegenkedéssel hallgatott.

Melchior mindattól idegenkedett, ami a múltamra vonatkozott, ha a múltamról beszéltem, akkor minden udvarias vagy udvariaskodó érdeklődése ellenére úgy feszültek meg az izmai, mintha nem engedhetné meg magának, hogy még a múltam is beléhatoljon, a jelen, a pillanat, a jelenlétem bőven elegendő lenne.

Mondhatnám azt is, hogy az érett, jelenében energikusan tevékenykedő ember tartózkodásával nézett le rám, kissé megütközve, némi elnézéssel gyengéim iránt, hiszen szeret, ám egyáltalán nem helyeselve, hogy én a múltamnak olyan részleteivel bíbelődöm, amivel normális, felnőtt, múltjukat egyszer s mindenkorra maguk mögött tudó férfiaknak nem illik foglalkozniuk.

Ugyanakkor egy ezzel homlokegyenest ellenkező folyamat is lezajlott benne, míg hallgatott, hiszen minduntalan kijavította hibás mondataimat, erre maga se figyelt, beidegződéssé vált kettőnk között, mondataimat tehát mintegy ő építette föl magának, ő teljesítette ki nekem, beleépítette saját anyanyelvének rendszerető otthonába, én viszont csupán ezeken az általa óhatatlanul elsajátított mondatokon tornázhattam magam tovább a nyelvi törmelékben, az ő mondataival beszéltem el, amit mondani akartam, és magam sem vettem észre, hogy egy-egy közössé váló mondatunk elébb kétszer, háromszor is elhangzik, helyet és értéket cserél, míg végre értelmes céljához érhet.

Mintha a saját múltam történetével kellett volna kicsalnom a múltja történetét.

Akkor nem gondoltam rá, ma gondolom, hogy ezekre az esti, éjszakai sétákra valójában nem a mozgás puszta kényszere vagy kelleme miatt volt szükségünk, hanem azért, hogy úgy teremthessünk kapcsolatot ezzel a mindkettőnknek más okokból, de egyként kedélytelennek és idegennek érzett világgal, hogy közben ugyanannak a világnak ne kelljen a kapcsolatunkról tudomást szereznie.

És azt is szerettem, ahogyan cigarettázott.

Volt abban valami ünnepi, ahogyan hosszú ujjaival kipöccintett, majd kihúzott egy cigarettát a csomagból, s aztán a rágyújtásnak és minden egyes szívásnak külön hangsúlyt adott, hosszan, élvetegen, mélyen szívta le, tartotta, lassan, ajkával bodrozva fújta ki a füstöt, élvezte a füst látványát, olykor a nyelvével is utánanyúlt, óvatosan beledugta az ujját, két szívás között pedig úgy tartotta a kezében, akárha azt mondaná: íme itt a cigaretta, mindenki láthatja, abban a kivételes kegyben részesültünk, hogy ilyen békésen és szépen cigarettázgatunk! ami azt jelenti, hogy a cigarettázás nem egy közönséges cigaretta közönséges elszívása, hanem a cigarettázás maga.

Nem az élveket önmaga elől is elzárni igyekvő fukarság, és nem is az élveket hörbölő sóvárság igyekvése volt ez, hanem minden valószínűség szerint egy olyan puritán, fogalmait gondosan mérlegelő, céljait és eszközeit gyanakvón válogató neveltetésből származó késztetés, mely soha, egyetlen pillanatra sem engedheti, hogy az események egyszerűen megtörténjenek, hanem részese akar lenni, sőt, tudatában akar lenni a történéseknek, s így ad hangsúlyt minden pillanatában a létezésének, mintegy a saját létének jelenén és jelentésén is fölülemelkedik a fogalmaival, fogalommal csípi fülön a létet.

Ha Theával voltam, akkor bármi megtörténhetett, ami másfelől azt jelentette, hogy nem történt meg semmi, holott megtörtént; míg ha Melchiorral voltam, akkor olyan érzésem támadt, hogy bármi történik is, az nem történhetik másként, minden történés rendjén való, viszont mintha eleve el lenne döntve, mi történhetik.

És nem tudom, mi volt a mondat, vagy mi lehetett az a kis fordulat a történetemben, ami megragadta, de figyelmes tartózkodástól feszült, idegenkedő teste úgy moccant meg, mintha kényelmetlennek találná ölében a fejem, semmi nem változott, nem lazult el, nem ért hozzám a kezével, nem engedett érettségének öntudatos nyugalmából, csak éppen a tartózkodás nyugalma mögött valami nagyon hevesen és nyugtalanítón hatott.

Végül is, amit a saját életünkről egymásnak elbeszélhetünk, az egyáltalán nem olyan különös, hogy a másik ember életében ne lenne számos hasonló, s a hallgatás csöndjében éppoly kivételesnek tetsző eset; azért mesélünk, mert biztosan tudjuk, hogy a másikban is ott szunnyad ez a mese.

És bármilyen érett, jelenében kiegyensúlyozott is legyen valaki, bármily erősen és vízhatlanul szigetelje el magát a saját múltjától, az ilyen különösként előadott történetecskék hallatán nem állhat ellen, feltámadnak és azonnal beszélni óhajtanak a saját, a hasonló eseményei, olyaténképpen, mintha egy nagyon is gyermekes gesztussal így kiáltana: ilyen nekem is van! s a fölismert azonosság örömében ilyenkor akad két beszélgető ember között a szó a szóba.

Másfelől, ha kissé nagyobb távolságból szemléljük e saját történéseinkben alámerülő meséket, ha úgy szemléljük, mint egy lelki karbantartáshoz elengedhetetlenül szükséges műveletet, akkor azt is elmondhatjuk róla, hogy a kölcsönösségben, de magában az elmondásban is, tapasztalataink súlyát és érvényét mérjük le, a kölcsönösen és közösen megmért tapasztalatban mutatkozó azonosság viszont már egyenesen valami szabályszerűséget, netán törvényt láttat, s így a mesélés, történéseink elbeszélése és kicserélése, de minden másféle fabulázás, a pletyka, a nyilvánosságra hozott bűnügyi hír, az anekdotázó italozás, a szomszédasszonyok lefetyelése se más, mint az emberi viselkedés etikai szabályozásának leghétköznapibb módszere; különbözőségemet kell ahhoz elmondanom, hogy érezhessem azonosságomat, és fordítva, a hasonlóságban és azonosságban kell megtalálnom azokat a különbségeket, amelyek mindenkitől elválasztanak.

Volt egy lány, mondta hát azzal a szóba szót akasztó hangsúllyal, amelyben a közbeszólás udvariatlanságát a témához való kapcsolódás készsége ellensúlyozza; bizonyára emlékszem a házra, mutatta, hol lakott a hegedűtanárja, na, éppen a szemközti házban lakott ez a lány, és már nem emlékszik, miként kezdődött a dolog, de arra lett figyelmes, hogy a lány pontosan tudja, mikor érkezik ő az órára, mert amint megérkezett, a lány is nyomban megjelent a lakásuk ablakában, és amíg az óra tartott, el se mozdult onnan.

Nézett, egészen furcsa pózban állt, vagyis neki furcsának tetszett, két kifordított tenyerével támaszkodott rá az ablak keretére, az ölével is nekifeszült, fölhúzta a vállait, és nagyon lágyan hintáztatta magát, ő pedig mindig úgy igyekezett elhelyezkedni a szobában, hogy a tanárja ne vehesse észre a játékukat.

Éreztem, testében iszonyú súly fordul, s mikor kisvártatva megszívta a cigarettáját, a hosszan felparázsló fényben, öntudatos tartózkodása helyén, láttam az arcán azt a felelőtlenül könnyed ellágyulást, amivel az emlékeinek átadja magát.

S miközben beszélt, idegenül ható versei is eszembe jutottak, nem mintha a verseiben nem rendelkezett volna e merész föllendülés és lágy alámerülés készségével, hanem éppen megriadva a lendület erejétől, szemléletének élességétől, egy olyan elvont fogalmakkal terhelt nyelvi rétegbe lökte át magát, ahol a maga közvetlen, tárgyias formájában se a múltja, se jelene nem szólalhatott meg többé, és a fogalmi gondolkodás súlyától vagy akár magaslati levegőjétől minden sajátos, egyszeri, nyers érzéki tapasztalatra valló nyelvi elem elfulladt.

Nagyon szép lány volt, mondta visszalendülve az elakadásból, legalábbis akkor szépnek látta, azóta elhízott és két rettenetes gyereket szült, de körülbelül olyan magas volt, mint ő, ami lánynak elég magas, később közelebbről is látta, ilyen halványszőke pihékből simult hátra a homlokából a haja, majdnem a feje búbján farokba kötve, és ha nagy néha eszébe jut, akkor mindig ezek a halvány pihék, nagyon erős és határozott homloka volt, Marionnak hívták.

Cigarettája végére ért, megemelte a fejem, hogy a talpával taposhassa el a földre hajított csikket, de úgy emelte, mintha idegen és fölöttébb zavaró tárgy lenne; fel kellett ülnöm.

Ne haragudjak, mondta, közbevágott, ő tulajdonképpen nem is akart többet mondani, hideg van, menjünk, mondjam tovább, teljesen lényegtelen dolog, nem is tudja, miért jutott eszébe, szóra sem érdemes.

Míg hazaértünk, egyetlen szó se hangzott el többé, hallgattuk lépteink idegen zaját.

Odafönn a lakásban, úgy, ahogyan magunk mögött hagytuk, égtek a villanyok.

Későre járt, és mindketten úgy tettünk, mintha köznapi mozdulatok segítségével be lehetne fejezni ezt a semmibe futó napot.

A hálószobában vetkőzött le, közben leszedtem az asztalról a vacsora maradékait, és mikor vittem ki a konyhába, már meztelenül állt a falikút előtt, mosta a fogát.

Teste színtelenül sápadtnak tetszett a sárga lámpafényben, ágyéka mint valami különös bodor, lapockája erősen kiállt, a medence éles csontvonalától kerítve horpadt le a hasa, hosszú combja a kelleténél vékonyabb, illetve vékonyabb annál, hogy valamiféle eszményi szépészet szabályai szerint teste egészével arányos lehessen, esett és esendő volt az én felöltözöttségem mellett, de legalább ilyen esettnek és esendőnek éreztem volna akkor is, ha rajtam se lett volna ruha, mert olyan messzire távolodva állt ott most a testével, mintha önmagában se lenne jelen, és az emberi esettség és esendőség testvéri érzetének semleges távlatából láthatnék egy testet, amelynek különben a bolondja vagyok.

Az ablak szokás szerint nyitva állt, az éjszakában szabálytalanul egymásba torlódó tűzfalak és háztetők közül kivilágló lépcsőházakból bárki beláthatott ide, ez azonban soha nem zavarta.

Szájából a fogkefét kivonva pillantott hátra, és fogkrémtől habzó szájjal mondta, a díványon fog ágyazni magának.

Később mégsem tudtam elviselni ezt a magyarázat nélküli hallgatást a hálószoba süket csöndjében, forgolódtam, nem tudtam elaludni, átmentem hozzá, gondoltam, ha alszik, befekszem mellé.

Kérdeztem a sötétben, alszik-e.

Nem alszik.

Az összevont függönyökön nem hatolhatott be fény.

A sötétnek nem volt se hívása, se elutasítása; kitapogattam a dívány peremét, leültem, nem moccant.

Mintha nem is lélegezne.

Kezemmel néztem meg a testét; karját kényelmesen összekulcsolva a mellén, hanyatt feküdt.

Erre a kulcsra helyeztem rá a kezem, nem többet, a kezem súlyát.

Talán tényleg igazam van, mondta a sötétben.

Hangja telt volt, mély, nagyon nyugodt, a bőre, a karja viszont távoli, magának való anyag, a hangjával kellett áthajolnia teste idegen anyagán, hogy elérjen.

Nem mertem szólni, a kezemet se mozdítottam.

Igen, mondta, talán tényleg igazam van.

Nem értettem, illetve nem mertem érteni, s éppen csak a hallhatóság pereméig tolva magam elé a hangokat, kérdeztem, miben lenne igazam.

Akkor hirtelen megmozdult, karját kihúzta a kezem alól, fölült, és fölkattintotta a lámpa kapcsolóját.

Selyemsapkával ernyőzött falikar világított le a feje fölül, a díványt mély színek szabálytalan mintáiból szőtt selymes szmirna keretezte.

Hátát e szőnyegnek vetette, a takaró az öléig csúszott, karját ismét összefonta a mellén, s állát lefeszítve nézett rám, mintha alulról nézne fölfelé, holott szembenézett.

A fény bensőséges köre átvilágította, fehérre szőkítette vad hajának csigáit, árnyékokat nyújtott az arcára, és az árnyékok továbbsodródtak erős mellizmain, foltokat képeztek a karján, a fehér ágyhuzaton.

Szép volt, nem szebb, mint egy rejtélyes okból félmeztelenre vetkeztetett, komolyságában inkább önmagára meredő mint a világra kipillantó fiatal férfiról készült kép.

Egy kép, amelyen minden a végsőkig kiegyensúlyozott: a fényekre szép árnyékok felelnek, a szőke haj csigáira a mell fekete szőrzete, a világos bőrre a sötét háttér, a háttér tüzes színeire a szem csupasz fehérje, a kék hideg, a váll gyöngéden ereszkedő vonalára az összekulcsolódó karok izmainak kemény vízszintese, szépség, amit be lehet fogadni, anélkül, hogy meg lehetne érinteni.

Úgy néztünk egymásra, ahogyan betegére tekint a tapasztalt orvos, mélyen, nyugodtan, a lehetséges tünetek lehetséges jelentkezési formáit vizsgálgatva a másik arcán, keresve e tünetek lehetséges összefüggéseit, ám semmiféle érzelmet nem árulva el, sőt, minden érzelem ellenére sem érezve a saját érzelmeket.

Éreztem, egymásban való vándorlásunknak nagyon mély és nagyon sötét pontjára érünk; hetek óta keringtem életének legkényesebb tájai körül, célhoz értem, kihívtam, és a legjobb meggyőződése ellenére fogadta el a kihívásomat, de ezen a homályos tájon aztán olyan energiával vetette meg a lábát, mintha szörnyű bosszúra készülődne ellenem, s ezért nem is zavart, hogy takaratlanul ülök a dívány szélén, akárha meztelen testem ügyetlen helyzete, kiszolgáltatottságom védelmet jelenthetne egy lehetséges bosszú ellen.

Ez a tanár, mondta néhány pillanatnyi csend után, és a hangja az imént még nékem szóló meleg mélységéből kiemelkedett, olyan száraz lett, hűvös, olyan tárgyszerű, mintha nem önmagáról szándékozna beszélni, az arcán pedig nyoma sem maradt annak a lágy alámerülésnek, amivel alig egy órával előbb elkezdte, nem magának beszélt, nem nekem, hanem a kép beszélt, valaki, aki képes rá, hogy úgy kezelje önmagát, mint a tudós a spirituszban örök álomba altatott rovart, mikor is gombostűre tűzve behelyezi kiterjedt gyűjteményének fejlődéstörténeti és alaktani szempontok szerint meghatározott helyére, s a műveletben a tűnek nagyobb jelentősége van, mint a rovarnak vagy a rovar rendszertani helyének.

Első hegedűs volt a színház zenekarában, pontosan úgy, mint az igazi, a francia apja, akiről akkor még nem tudott, és művésznek középszerű, pedagógusnak csapnivaló, de a helyi körülmények között mégis a legkiválóbb, a derék és igen előkelő Gudrun néni után, aki előzőleg tanította, valóságos felüdülés, mintha kinyitották volna előtte az áhított kaput, és most egy zenei aggszűz odújából átléphetne a művészet felszentelt csarnokába, igen kulturált ember volt, művelt, tájékozott, könnyed, külföldeket járt, majdhogynem egy világfi, úszott és teniszezett, kitűnő kapcsolatokkal, s értett hozzá, hogy ezeket a kapcsolatokat a tolakvás leghalványabb jele nélkül ápolja, mintha ő tenne szívességet, agglegény, de a szó klasszikus értelmében mégis nagy házat vitt, mindenki, aki a városban valamicskét is számított vagy éppen vendégföllépésre érkezett, kellemes kötelességnek érezte megfordulni nála, valamiként mindenki kötelezőnek tartotta, hogy önzetlen jóságában és szenvedésektől hitelesített szellemességében megfürödjék, mert ő mindenekfölött jó volt, körülbelül úgy, mintha e fuvolázó békekorban harmadik Richárd mondjuk nem azt határozta volna el, hogy gonosz lesz, hanem ellenkezőleg, azt határozta el, hogy hihetetlenül, végtelenül jó lesz, hiszen teljesen mindegy, jóság és gonoszság egyre megy, ő jóságával is édes dallamot tud kifújni a szörnyű indulóból.

És mindezt nem utólagos kommentárnak szánja, úgy igyekszik mondani, ahogyan akkor érezte.

Akkoriban látta először ezt a darabot, biztosan elég gyenge előadás volt, számára azonban olyan, mint egy idomtalanul hatalmas, félelemkeltő mese a gonoszságról, ugyanis Richárdnak óriási, hegyes púpot, illetve púpokat raktak a hátára, mintha két, különböző nagyságú hegycsúcsot hordana a kabátja alatt, és nem sántikált, hanem a csípőjéből kifordítva dobta, lökte a lábát, miközben minden egyes lépésnél fölvinnyogott a fájdalomtól, úgy vinnyogott, mint egy kutya, ami persze enyhén túlzó rendezői ötlet, hiszen a fájdalomtól nem föltétlenül a gonoszsághoz vezet az út, mindenesetre hatásos, és neki a tanárjáról mindig ez a színész jutott az eszébe, mintha a szeme káprázna, hiszen nagyon is szép, nagyon is vonzó embernek látta, igaz, öregembernek, körülbelül negyvenöt éves lehetett akkor, vékony, középmagas, jó szagok jöttek belőle, sötét bőre volt, ragyogó fekete szeme, de művésziesen hosszúra növesztett, sörényszerű, gondosan hátrafésült haja csaknem teljesen ősz, olyan ősz, amilyennek egy gyerek szemében az öregembernek lennie illik.

Ha elméleti fejtegetései közben tűzbe jött, akkor a feje tetején szétnyílt és belehullott az arcába a haja, amit artisztikus kézmozdulatokkal igazgatott hátra, mert nem tudott azért annyira tűzbe jönni, hogy ugyanakkor ne akarta volna azt a látszatot kelteni, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, és miért is ne lett volna rendben minden, ezek a néha többórás elméleti fejtegetések megkapóak voltak, messzilátók, szenvedélyesek, egy analitikus agy kritikus termékei, ami mindig magával ragadó és ösztönző, ha azonban a gyakorlatokra került a sor, ha valamit, amit tudott, át kellett volna adnia, egyszerűen megmutatni, hogy ez így van jól vagy így van rosszul, akkor a jóságos okosság mögött megjelent a félreérthetetlen irigység, valami indokolhatatlan, állati önzés, a birtoklás görcse, de még ennél is több, mert gúny, káröröm, fösvény vigyor, mintha ő valami olyan életkincsnek lenne a birtokában, ami lényegét tekintve nem megközelíthető, és nem adta, élvezte, kéjelgett a hiábavaló kín látványától, sőt, magatartására magyarázatot keresve egyenesen azt állította, hogy technika pedig nincsen! neki sincs! senkinek nincs! illetve, akinek van, az nem művész, hanem technikus, ne is ügyeskedjék hát, mert mindenkinek magának kell magamagától elsajátítania a legsajátabb technikáját, ami az önelsajátítás küzdelme folytán már nem is puszta technika, hanem az anyagtól elsajátított és az anyagba visszasugárzott létérzet, a lényeg, a leglényeg, a puszta önfenntartási ösztön.

Az anyaggal folytatott küzdelemben ugyanis a művész olyan titkos rétegeket érint meg önmagában, amiről előzőleg ő maga sem tudhatott, ez szégyenteljes, legszívesebben elrejtené a kíváncsi tekintetek elől, de amennyiben a művészet nem beavatási szertartás e legperzselőbb titokba, akkor fabatkát sem ér, gyakran ordítozott magából kikelve, hogy ők itt a művészet előszobájában toporognak, s mintha ezzel azt mondaná, hogy valahová be kéne lépniük.

Nem állítja, hogy szerette, mégis vonzódott hozzá, ám minden vonzalmával együtt gyanakvó maradt, és ugyanakkor heves szemrehányásokat tett magának a gyanakvása miatt, de mégis, látta, mintha valami olyasmit látna és tudna róla, amit senki nem lát, látná, hogy ez az ember a velejéig romlott és hazug, hitetlen és végtelenül megkeseredett, ám úgy érezte, mintha mégis valami jót akarna neki, és ezt a jót nemhogy nem merte elutasítani, hanem ellenkezőleg, minden igyekezetével azon volt, hogy felérjen hozzá, érdemessé tegye magát erre a jóra, miközben a füle folytonosan hallotta, mennyire hamis, amit a művészet csarnokáról meg előszobájáról papol, már csak azért is hamis, mert hiszen neki sem sikerült soha sehová belépnie, vágyakozik, ebben a nevetséges vágyakozásban viszont volt annyi intő keserűség és emberi hitel, a reménytelenség és a szomorúság hitele, hogy mégse tűnjék tökéletes badarságnak, amit beszél, habár azt is érezte, hogy itt maga a vágy nem a zenére mint tárgyra vonatkozik, még csak nem is a karrierjére, erről már rég lemondott, nem tudta mire vonatkozik, talán arra, hogy egyszerre legyen mágikus, mély, ördögi, fölkavaró, de ugyanakkor bölcs, jóságos, rendes és megértő, és ennek a vágynak, ennek a kínos és szánalomra méltó küzdelemnek lett ő a tárgya.

Minden óra után olyan megverten inalt el a házból, hogy abban a négy évben, amíg nála tanult, képletesen szólva, valóban beléköltözött a művészet fúriája, belefogyatkozott, hálni járt belé a lélek, ami annál is kevésbé tűnhetett föl bárkinek, mert hiszen azokban az években mindenki éhezett, törődött és elgyötört volt.

Alázatos lett, konok, rögeszmésen dolgozott, és elég sok mindenre rá is jött magától, amiért természetesen megint csak a tanárjának volt hálás, minden jót tőle eredeztetett, ahogyan mondani szokás, szépen fejlődött hát művészileg, a tanárja ezt hol takarékosan, hol kitörő érzelmi rohamokkal honorálta, és ezektől az érzelmi ömlenyektől ő jobban félt, mint a megsemmisítő kritikától, nagy ritkán föllépéseket engedélyezett neki, vagy kifejezetten ő szorgalmazta, ő szervezte, hírességeknek vezette elő, amolyan kis házi estélyeken játszatta válogatott társaság előtt, és mindig kirobbanó volt a siker, érezte, szeretik, nyelik, ölelték és tapogatták, és mindenféle könnyek csillogtak a szemekben, pedig a háborút követő évtizedekben az emberek elég nehezen szánták rá magukat egy sírásra.

De a tanárja már ezekben a pillanatokban, ennek a testi forróságnak a kellős közepén, már a helyszínen jelezte, jó, rendben van, ezt most gyorsan eltesszük és elfelejtjük, nem merülünk el, nem elégülünk ki benne, amikor pedig kettesben maradtak, olyan ridegen analizálta szét a produkciót, hogy neki minden alkalommal be kellett látnia, igen, ez nem megy, nem tudja, mit kéne elérnie, de ő még mindig nem érte el, a tanárjának majdnem mindig, majdnem mindenben igaza van, és ő csak azért olyan gyanakvó és hálátlan iránta, azért nem tudhatja érdemessé tenni magát e végtelen jóságra, mert tök tehetségtelen.

Ha ezzel az érzéssel magára maradt, akkor a reszkető szorongás valóságos rohamait élte át, napokig kucorgott valami sarokban, iskolába se ment, azt számítgatta magában, hogy egy szép napon tökéletes tehetségtelensége ki fog derülni, hiszen nem rejtegethető tovább, érzi, és ezt mindenkinek látnia kell rajta, és akkor majd a tanár is kíméletlenül kirúgja.

Néha azon kapta magát, hogy reménykedve várja ezt a napot, de akkor az édesanyjának okozott volna halálos csalódást.

Talán azért nem semmisült meg teljesen, talán azért reménykedett még, hogy a tanárja mégis téved, mert az ember végül is nem csak szellemileg, de fizikailag sem képes a teljes önmegsemmisítésre, még akkor sem képes, ha már lenyelte a ciánt, mert akkor is csak a cián semmisíti meg vagy a kötél vagy a víz vagy a golyó, jaj, mennyire szeretett volna a folyóba ugrani, mennyire vágyott a folyóba szakadt híd pillére körüli vízre! de hát a fizikai önmegsemmisítés se más, mint egy hétköznapi elhatározás, olyan eszközt kell hozzá választani, ami helyettem teszi meg, a szellemi öntiprás viszont mindig hagy magának egy kiskaput, kívül kék az ég, az élet folytatható, és a folytathatóság maga a remény.

És a cián azért jutott eszébe, mert néhány év múlva, mikor ő már egyetemre járt, ez a szegény ember szerzett magának egy akkora adagot, ami egy lónak is elegendő lett volna, nyár volt, a színházban szünet, esténként nem keresték, jó meleg nyár, úgyhogy a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy valami iszonyú, nyúlós bűz ömlik ki a lakásából.

Egyszóval, ilyen körülmények között vette észre azt a lányt a szemközti ház ablakában, s éppen egy sorsdöntőnek ígérkező zenei versenyre készülődtek, tavasz volt, a tanárja lakásában is nyitva álltak az ablakok, nagy volt a tét, mert az első három helyezett felvételi vizsga nélkül kerülhetett be a zeneakadémiára, és a tanárja úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a mezőny fölöttébb erős lesz, kollégákról és igen képességesnek mutatkozó tanítványaikról beszélt, de hát a tehetséges embert, mondta, az különbözteti meg a tehetségtelentől, hogy a vetélytársak egyenesen inspirálják, s mivel igen kemény vetélytársakra fog találni, kedvezőek az esélyei.

Ő úgy helyezte el a kottaállványt az ablak előtt, hogy minden véletlenszerűnek tetsző felpillantásnál láthassa.

A tanárja a szoba mélyén ült egy nagy fotelban, és ebből a homályból szólt ki néha hozzá.

És az volt a legérdekesebb, hogy a feszültség őt egyáltalán nem akadályozta a munkájában, kétségtelenül újabb megterhelést jelentett, de ez a furcsa érzés, hogy a két, egymástól független, sőt, egymással ellentétes, netán ellenséges ember tekintetének határán, egy árulás és egy titok között billeg a hegedűjével, és a titok édes volt, az árulás sötét, olyan mértékben fokozta a koncentrációt, amit soha annak előtte nem érzett.

Nem a lánynak produkálta magát, nem önmagának és nem a tanárnak, hanem egyszerre volt mindhármon belül és az egészen kívül, szóval játszott.

Ha esett az eső, vagy hűvös volt, és be kellett csukni az ablakot, akkor a lány esztelen játékot talált ki, széttárt karokkal lógatta ki magát az ablakon, és félő volt, hogy tényleg kizuhan, vagy éppen ő is becsukta az ablakot, durcáskodott, és az orrát, a száját, a nyelvét és fogát rápréselte az üvegre, szándékosan rondára torzította magát, majompofákat vágott, bohóckodott, utánozta őt, amint a hegedűjével cincog, párafoltokat lehelt az üvegre és betűket írt bele, egészen addig, míg ki nem jött, hogy szereti, szamárfület csinált, tépte a blúzát a mellén, hogy amennyiben nem hallhatja ezt az édes muzsikát, akkor megtébolyul, nyelvet öltögetett és kis csókocskákat fújt ki a tenyeréből, ha viszont az iskola folyosóján véletlenül összeakadtak, mindketten úgy tettek, mintha az egész nem is lenne érvényes vagy igaz.

Tanárja kellemes önelégültséggel fogadta ezt a rohamszerű minőségi változást, nem dicsérte, de szerelmesen sugárzott a szoba homályából, és dühös, lelkes, fölindult közbekiáltásokkal irányította, vezette a játékát, számára pedig elemi örömöt okozott, hogy négy év annyi hiábavaló kínja után mégis sikerült ezt a bölcsnek és mindentudónak mutatkozó embert átvágnia.

Legalább két hétig játszották, mire végül is észrevette, és a maga kegyetlen modorában úgy tett, mintha semmit nem venne észre, ravaszkodott, hagyta, terebélyesedjen a történetük, s aztán a megfelelő pillanatban lecsaphasson, és úgy kenhesse szét őket, mint a taknyot; ő észlelte ezt a kíméletlen várakozást, észlelte, hogy a katasztrófának be kell következnie, ám másfelől ott volt a lány, aki semmit nem gyaníthatott a rájuk leselkedő veszélyekről, idétlenkedett, hintáztatta magát, néznie, olykor még nevetnie is kellett, holott résen volt, védekezett, de bosszantani is akarta a tanárt, amivel bizonyára még jobban csábította, ma már tudja.

Közben hosszú, színesen előadott és jóságtól csöpögő, izgalmas példákkal és érdekfeszítő ellenpéldákkal fűszerezett tanmeséket kellett végighallgatnia az aszkétikus életvezetésről, az esztétika lelki hajtómotorjáról, a hedonista meghibásodásról, az emberi lélek fékjeiről, tengelyéről és dugattyúiról, valamint azokról a gazdaságosan és ésszerűen működtethető biztosító szelepekről, melyeken át a feszítő gőzt, a fölösleget olykor tanácsos kipuffogtatni a hajtóműből, megannyi képlet, utalás, arabeszk, csupa ornamentika, mikor azonban világossá lett, hogy minden példálózás hatástalan, kottapultjával szépen be kellett vándorolnia a szoba belsejébe, és az ablaknál foglalt helyet a tanár.

Itt a történetnek majdhogynem vége lehetett volna, mert ő nem ellenkezett, sőt, a lelke mélyén forrón helyeselte, értette, illetve érteni vélte a tanárját, az esendő emberi tulajdonságoknak ezt az igen egyszerű fizikai megrendszabályozását a lehető legtermészetesebb eljárásnak vélte, megoldásnak, a hülyeségig ártatlan volt, egy oligofrén, egy idióta nem tud olyan ártatlan lenni, mint amilyen ő volt, neki akkoriban nem csak arról nem volt semmi fogalma, miként születik egy gyerek, hanem arról se, mi a különbség egy lány és egy fiú között, helyesebben mindaz, ami lekötötte, olyannyira más dimenzióban mozgott, hogy még az sem hatolhatott el hozzá, amit ténylegesen tudott.

Csakhogy a lány nem hagyta magát, lenn várta őt a kapuban, és attól kezdve vége volt a bohóckodásnak meg a majomkodásnak, iszonyú küzdelem kezdődött hármójuk között, olyan küzdelem, amiben ő csupán az érzékeivel, nem is az érzékeivel, az állati ösztöneivel vehetett részt, s ezért nem is sejthette, hogy ez egy küzdelem, és valójában az életért küzd.

Arról se lehetett sejtelme, hogy ez az ember micsoda kínokat áll ki, milyen iszonyú küzdelmet folytat önmagával, holott tudta, hiszen zsarolta.

Tudta, hiszen többször fültanúja volt mindenféle bizonytalan és szégyenkező suttogásnak, miszerint a tanárja egy koncentrációs táborból tért volna vissza, talán Sachsenhausenból, erre már nem emlékszik, hiszen még azt is tudta, hogy ott nem sárga és nem piros, hanem rózsaszínű háromszöget viselt volna, következésképpen homokosnak kellett lennie, ám szokás szerint volt egy másik történet is, s ezek szerint nyíltan hangoztatott liberális eszméi miatt sütötték volna rá ezt a bélyeget, tehát olyan gyilkos rágalom, ami miatt később valaki börtönben bűnhődött volna, aminek megint csak ellentmondani látszott egy olyan állítás, miszerint nagyon is hangos tagja lett volna a náci pártnak, és tevékeny szerepet vállalt a német zene zsidótlanításában, de akár így volt, akár nem, számára ezek üres szavak maradtak, megragadtak ugyan az agyában, mégsem álltak kapcsolatban semmivel, legfeljebb azt a következtetést vonta le belőlük, hogy lám, a felnőtteknek nem volt elég a háború, még most is marakodnak, vagy azt a következtetést, hogy egy művészt mindig is valamiféle sajátos fertőző betegség hordozójának tekint a környezete, amivel azonban értelmes embernek nem illik foglalkoznia.

Ezt az anyjának kellett volna tudnia.

Halkan és folyamatosan beszélt hajnalig, s ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor az elbeszélés egyenletesen hűvös árama fönnakadt egy megemészthetetlen érzelem gátján.

Mellkasa megemelkedett, tekintete anélkül, hogy elveszítette volna a tekintetemet, visszacsúszott önmagába és azt mondta vele, nem, ezt már nem engedi ki, nem engedheti.

Szeme bekönnyesedett, hangja elcsuklott, mintha sírásba vagy hangos vádaskodásba csuklana át.

De csuklásába belenevetve azt kiáltotta, hogy ezt sem kell komolyan vennem, semmit!

Majd halkabban, csaknem visszatalált az eredeti hangvétel hűvöséhez, megjegyezte, hogy minden kurvának és minden buzeránsnak van anyja, és van lélekig ható históriája.

Mondta, mindez merő érzelmesség.

És néhány nap múltán, miközben a sötét országúton robogtunk a város felé, ezt a történetet meséltem tovább Theának.

Igaz, bizonyos elengedhetetlennek mutatkozó átalakításokat hajtottam végre a történeten, a csodagyerek lélektani helyzetéről szóló szavakat amolyan bevezetőnek szántam, a történet foglalatának, és olyan elszemélytelenített hangon beszéltem, mintha egy mindkettőnk számára ismeretlen személyről értekeznék.

A személytelen történészi hangtól és a rendszerető elrendezés historiográfiai gesztusától viszont azonnal megjelent a történetben az elvonatkoztatásnak azon eleme, mely lehetővé teszi, hogy a személyes oksági összefüggések szálait belefűzzük abba a tágasabbnak és általánosabbnak tekintett kronológiába, amelyet megmásíthatatlansága és személytelensége folytán hol történelmi folyamatnak, hol a sors kényszerének, avagy egyenesen isteni determinációnak szoktunk mondani; s immár ragaszkodva e személytelenné és megmásíthatatlanná tett idő szempontjához, ami valójában nem az intellektus, hanem inkább az érzelmek tevékenykedése volt, hiszen ezzel a világnézeti eltávolítással igyekeztem elrejteni Melchior elárulásának vagy kiárusításának egyszerű szégyenét, és úgy meséltem, mintha a folyamatos ismétlődésekben önmagát kioltó és önmagát újra megszülő történelem önmagában lényegtelen epizódját mondanám.

Akárha madártávlatból látnék egy várost, látnék benne egy szép fiatal asszonyt, látnék egy hegedűt, látnám azokat a réseket és űröket, melyeket a történelem vág és szakít magának, s amelyeket ugyanannak a történelemnek a saját anyagából kell majd betömnie és kifoltoznia, látnék egy csinos kis színházat, a színházban látnék egy zenekari árkot, az árokban a zenekar zenészeit, de ugyanakkor egy távoli lövészárkot is valahol Sztálingrád alatt, és az egyik árokban látnám az első hegedűs megüresedett helyét, a másik árokban látnám a rongyokba bugyolált katonát, közvetlenül a fagyhalál előtt.

És a részvétlen történelem madártávlatából így alátekintve, teljesen érdektelen fejleménynek tekinteném, hogy néhány zenész eltűnt a helyéről, mások pedig a családi ágyból, kit lágerbe vittek, kit katonának, érdektelennek, hiszen a sorsnak, történelemnek, gondviselésnek erre nézvést egyetlen gyors parancsa van, űr nem maradhat, a zenekari árokban muzsikálni, a lövészárokban lőni, más árkokban temetni kell, valakinek be kell hát ülnie az első hegedűs helyére, hely üresen nem maradhat, ugyanazt kell húznia, és ugyanazt a fecskefarkú történelmi álruhát kell viselnie, lássék változtathatatlannak a változó, legyen elhanyagolható, szóra sem érdemesíthető körülmény, hogy most a szomszédos táborból átvezényelt francia hadifoglyok ülnek az eltűntek helyén, és a feltartóztathatatlan folyamatosság biztosításának jutalmaként őreik ne csak úgy véletlenül kísérjék ki őket az Aranykürthöz címzett vendégfogadóba, sors, gondviselés, történelem ezt se valamiféle kegyes, emberi meggondolásból tegye, hanem azért, hogy az első hegedűs, ki rövid órácskára eltűnik a sztálingrádi havas sztyeppén agonizáló fogadós emeleti lakásában, hihesse, kedvéért kihagy a történelem lélegzete.

Holott történelemnek, sorsnak, isteni elrendelésnek nincsen kihagyása, azt az űrt tölti be, amit a fogadós hagyott hátra a családi ágyban, s ilyen értelemben érdektelen körülmény az is, hogy itt egy szép fiatal nő és egy szép fiatal férfi valami olyasmit érez, mit teljes joggal halálos szerelemnek neveznek, inkább meghalnak, mintsem egymás nélkül éljenek, hangoztatják, hiszen éppen azért nevezik meg ilyen végletes szavakkal az érzésüket, mert a sors szándékát nevezik meg vele.

És így az is teljesen érdektelen kérdés, hogy vajon az iddogáló kísérő őrök e megengedhetetlennek tudott kihágást észreveszik-e vagy sem, a történelem számára nem olyan bonyolult feladat néhány buta fegyverest átmenetileg elbódítani, megvesztegetni avagy netán jobb belátásra bírni őket egy szerelmi lobbanás szép látványával, ha mikor majd a szörnyű tettre végül is kijózanító fényt derít, velük veresse agyon a fajgyalázó franciát, amitől ugyan a történelmileg szükséges zenekarban ismét támad egy helynyi hiány, ám betöltéséről majd később gondoskodik, mikor valakit visszatérít, akit előzőleg fajtalankodás miatt távolított el.

Nem hinném tehát, mondtam Theának, hogy az anya vaksága egy ilyen magasabb szempontból nehezményezhető lehetne, hiszen amit a férjével elveszíteni látszott, azt még szebben és teljesebben megkapja szerelmesétől, s amit szerelmesével elveszíteni látszott, az Istennek hála, méhének üregében pótolja önmagát, s amit így kapott, azt egy szép napon vissza kell adnia.

Úgy gondolja, mondta Thea csendesen, ha nem ilyen körülményesen káromolnám az Istent, akkor is értené.

És továbbra is úgy tett, mintha mellékesen figyelne rám.

Még azon a napon, mikor a tanárja elparancsolta őt az ablaktól, folytatta Melchior a történetet, a lány ott várt rá a kapu előtt, egy ideig nézték egymást, aztán ő nem tudott mit csinálni, mert egyrészt örült, hogy akkor mégiscsak átverték a tanárt, másrészt rettenetesen szégyellte magát a lány előtt, nem tudja miért, talán a rövid nadrágja miatt, nem tudott mit mondani, elindult a hegedűjével, a lány azonban utána kiáltott, hogy hülye, és akkor ő visszafordult.

Megint ott álltak, és akkor a lány azt mondta, menjen el hozzájuk, mert szeretné, ha egyszer csak neki játszana.

Ez végtelen butaságra vallott, ezeket a dolgokat nem lehet ilyen csúnyán összekeverni, és ő is csak annyit mondott, hogy hülye.

Mire a lány megvonta a vállát, azt mondta, jó, mindegy, megcsókolhatja itt is.

És attól kezdve mindennap várta, pedig mindennap újra elhatározták, hogy többé nem várja, ő ugyanis a tanárjától kölcsönzött érvekkel és hangsúlyokkal magyarázta, hogy ez most egy sorsdöntő dolog az életében, és most ezt nem lehet.

Illetve nem, pontosan fordítva volt.

Emlékszik, azon a legelső napon, mikor az izgalomtól már nem tudtak mit kezdeni egymással, s hogy ez ne lássék, inkább beszélgettek, a várárokban álltak, a szemétben, bokrok meg mindenféle törmelékhalmok között, iszonyú büdös volt, és éppen a lány magyarázta, hogy ő annyira szerelmes, akár az élete végéig is várni tudná, és ez a verseny most mindennél fontosabb, szakítsanak, ő várni fog, és ezt mindketten rettenetesen szépnek érezték, mégis mindennap megvárta.

És még valamit el kell most árulnia.

Pillanatnyilag nem is tudja, miként lehetne erről értelmesen beszélni.

Moccanatlanul ültünk, de pillantása mégis olyan vakon csúszott és futott előre bennem, én pedig úgy hátráltam, úgy bukdácsoltam, önkéntelen pillogásaimmal úgy léptem félre és ugrottam el a szavai elől, mintha mindketten nagyon is hevesen, ám bekötött szemmel kergetőznénk egy megfoghatatlan tárgy körül, mely mindig az érintés pillanatában rántja ki magát.

Szemérmünk teherbírásáról volt szó, s mivel a lelki szeméremnek a testi szeméremnél jóval rigorózusabbak a törvényei, világos, a test végül is bomlékony anyag, ha viszont nem anyagként kezdi föltárni önmagát, akkor hirtelen ijesztően végtelennek mutatkozik végessége, páni félelemmel menekültem hát e beláthatatlan elől, nem akartam látni, amit én kényszerítettem ki.

Szavai változatlanul határozottak maradtak, megannyi taszítás, lökés, csak éppen nem kerekedett belőlük értelmes mondat többé, megannyi erős, befejezetlen utalás, kijelentés, fölkiáltás, és ugyanannak a visszavonása, kérdés, kétely, amit csak én érthettem, már amennyire az ember egy másik ember fojtott energiáitól szemérmesen megrebbenő szófoszlányait egyáltalán képes megérteni.

A rendszertelenségben is egymásra utaló szavak, az elfojtások, elnyelések és elharapások arra a kapcsolatra irányultak, ami ezt a csaknem teljesen betemetett és látszólag véletlenszerűen előbukkanó élményt egy másik, gondosan megnevezetlenül hagyott élményéhez kötötte, mármint Theával való megismerkedésének élményéhez, akinek a nevét abban a pillanatban ki se mondhatta, hiszen a két élmény között valóságosan ott tátongott tíz évének szakadéka.

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy két változatban ismerhettem megismerkedésük eseményeit.

Mondta, hogy ez soha többé.

Mondta, hogy még velem se.

Mondta, hogy az összehasonlításoknak persze semmi értelmük sincs.

És mégis, mondta.

Illetve vele, s itt a szemérmes elhallgatás Theára vonatkozott, csakhogy éppen ebből származott ez a szerencsétlen kalamajka.

Mert se ízléstelen, se nevetséges nem akart volna lenni, holott nem lehetett volna más.

És nem akarta megbántani, persze ezzel bántotta meg.

Mert úgy látszik, ezt ő már nem érezheti többé.

Körülbelül egy hétig is eltartott ez az állapot, mondta elgondolkodón, s láttam az arcán, hogy ez a kijelentés tulajdonképpen egyszerre két időre vonatkozik, a tíz év előttire éppen úgy, mint a hónapokkal ezelőttire, helyesebben e hónapokkal ezelőttitől izzott át a tíz év előtti.

Érzelmi ismétlődések híján nincsen emlék, avagy fordítva, minden pillanatnyi élmény egyben utalás egy korábbi élményre, és ennyi az emlékezés.

Szépen összecsúsztak az arcán és megállapodtak egymáson, hevítették egymást, amitől én olyan megkönnyebbülést és megelégedettséget éreztem, mintha végre-valahára kezünkbe kaparinthattuk volna vakon keresett elbeszélésünk tárgyát.

Ezt a szemérmes kitérőt természetesen nem említettem a kocsiban Theának.

De még a végét el akarja mondani, mert a tanárja egyszer olyan komorsággal leplezett, de mindenre elszánt arckifejezéssel nyitott ajtót neki, hogy azonnal érezte, itt a vég, amire mindig is számított.

Mutatta, tegye le a hegedűjét, erre többé nem lesz szükségük, és egy másik szobába vezette.

Leült, őt hagyta állni.

Kérdezte, mivel tölti az estéit.

Ő megmakacsolta magát, nem válaszolt, s akkor a tanárja szépen fölsorolta a hét minden napját, és percnyi pontossággal, hogy a hét napjain ő mikor ért haza.

A lányt egyetlen szóval vagy célzással sem említette, hétfő, mondta, kilenc óra negyvenkét perc, kedd, tíz óra huszonnyolc, valahogy így, és így tovább, lassan, semmi többet.

Ő egy szőnyeg kellős közepén állt a rövid nadrágjában, és ott a szőnyeg kellős közepén elájult.

Abba a hirtelen felötlő gondolatba ájult bele, hogy ezek szerint ez a tekintélyes, szörnyű, imádott, öreg, szép, őszhajú, szerencsétlen ember őt, a gyereket, a tehetségtelent, a senkit, a hét minden áldott napján osonva, lábujjhegyen, árnyként követte, és mindent, de mindent, mindent láthatott.

Valószínűleg inkább szédülés volt, vagy ha ájulás, akkor csak néhány másodpercig tarthatott.

Arra tért magához, hogy nagyon közelről érzi a tanárja ismerős szagát, fölötte térdelt és felejthetetlen maradt az arc: egy pók, mikor a régen áhított zöld légy végre a hálójába esett.

Csókolta, ölelte, annyira felindult volt a félelemtől, majdhogynem sírt, suttogott, könyörögve kérlelte, bízzék benne, mert ha nem bízik, akkor ő el fog pusztulni, ő egy halott ember, őt megölték, s e felindult suttogások közepette hangzott el az a mondat is, miszerint senki élő nem tudhatja, hogy ki a valóságos apja, és tekintse őt apának, bízzon benne, mintha az apja lenne.

Ő tiltakozott, sírt, reszketett, és amikor valamennyire lecsillapult egy sarokban, és a tanárja már ki merte engedni az utcára, és meglátta a lányt a kapu előtt várakozni, szó nélkül elrohant.

Az anyja azon az estén szerencsére nagyon későn jött haza.

Addig valamennyire összeszedte magát, és arra kérte, hogy azonnal költözzenek el innen, bárhová, és keressenek egy másik tanárt, bárkit, mert ez egy rossz tanár; nem mondott mást, semmi másra nem is gondolt, csak arra gondolt, hogy ez egy nagyon rossz ember, ezt viszont nem merte kimondani, tehát azt ismételgette az anyja minden kérdésére, hogy rossz tanár, mintha nem az életéről, hanem a művészetéről lenne szó.

És az anyja gyanútlansága olyan volt, mint egy kegyelemdöfés, a legvégsőbb bizonyíték arra nézvést, hogy senki semmiben nem segíthet, hogy az anyja sem segíthet, és hogy akkor mindent, ami az életére vonatkozik, titokban kell tartani.

Hagyta megnyugtatni magát, betakarni, elaltatni, hagyta, hogy minden balsejtelme ellenére hassanak rá azok az elemi mozdulatok, melyeket ilyen esetben egy értetlen anya tehet a szeretetével.

És ennyi jelentéktelen részlet elbeszélése után már sejthetem, mi következik.

A lány olykor megjelent az ablakban, óvatosan, félénken, mert meg akarta mutatni, mindent ért és vár, ez a várakozás azonban olyan fájdalmat okozott, hogy minden igyekezetével azon volt, elfelejteni.

A verseny előtti nap délutánján együtt utaztak el a tanárjával Drezdába, s hogy éjszaka a szállodai szoba dupla ágyában mi történt, nem fogja elmondani; erről csak annyit, hogy ő se addig, se azóta nem látott embert, akinek ilyen küzdelmet kellett folytatnia önmagával, és hát pontosan akkor fogyott ki belőle az utolsó cseppnyi erő, amikor elfogyott.

Nem is szálloda, hanem békés, régi panzió volt, valahol kívül a városon, hűvös, mély völgykatlanban állt, komor tornyocskákkal, rácsos erkélyekkel, mint egy elfeledett, kedves bagolyvár.

A pályaudvarról villamossal utaztak ki oda, óriási, hűs szoba, minden fehérre festve, fehér porcelán lavór, ovális tükör, a fehér márványon fehér porcelán kancsóban állt a víz, az ágyterítő is fehér, fehér függönyök, s az ablak előtt sűrű lombok neszeztek egész éjszaka.

Kényszeredetten beszélt, mintha minden szóval abba akarná hagyni, de nem tudhatná visszavezetni a hallgatásba, mert minden utolsónak remélt szó után még mindig lenne egy utolsó.

Kérdezte, adnék-e cigarettát.

Miközben kerestem és megtaláltam, majd a hamutartót is az ölébe készítettem, s hogy valami támasztékot találjak a hátamnak, testem zavaró mezítelenségének leplet, meleget elgémberedett tagjaimnak, hátamat a falnak vetve most a dívány végében foglaltam helyet, takarójának szélével letakartam magam, combja alá csúsztattam fagyossá hűlt talpamat, ő pedig ezen a kényszertől hajtott és kényszertől akadozó hangon beszélte tovább.

Most már biztosan értem, miért kérdezte meg az anyjától, hogy ki volt az apja; a tanárjának ez a furcsa mondata nagyon alattomosan megragadt a fejében.

És az is furcsa, mondta egy újabb szippantásnyi szünet után, hogy mikor már egyetemre járt, három év telt el közben, és szünidőre érkezett haza, mintha még mindig nem értene semmit, ugyanazzal a gyilkos gyanútlansággal mesélte el, miként gyilkolta meg magát az egykori tanárja, úgy mesélte, mintha egy teljesen lényegtelen eseményről számolna be.

Nem válaszolt, hanem könnyed hangon megjegyezte, hogy néhány nap múlva vendégük érkezik, az egyik évfolyamtársa lesz ez a vendég, s hogy semmi félreértés ne essék közöttük, jól tagolva ejtette ki a nevét, Mario, nehogy Marionnak lehessen hallani.

Akkor az anyja, mintha végre megértené, ez is a mosogatónál történt, megállt a kezében az edény.

Nem baj kisfiam, mondta, legalább megmaradtál nekem.

Később megismételte, nekem.

Egyre hosszabbak lettek a szünetek, de nem tudta abbahagyni.

Az ember valami furcsa öncsalással úgy érzi, neki történnek a világ eseményei, minden, mondta, az is, ami a másik emberben történik, neki, nekem, az enyém.

Talán azért kell így lennie, mondta, mert minden élőlény az anyja tejes mellét kapja először a szájába, az apja véreres faszát is ezért akarja a szájába venni, mindent, ami él, mindent, ami a szájába ömölhet, az egyik édes, a másik sós, mindent, ami az életét biztosítja, mindent, ami az élet előfeltétele vagy feltétele, neki, elsajátítani, nekem.

Nagyon jól értettem, miért nem tudja abbahagyni; minél megbocsátóbbnak és megértőbbnek mutatkozott az anyja és a tanárja iránt, annál határozottabban rajzolódott ki ama rejtett és elrejtendő szándéka, hogy élményeinek erkölcsi terhét részben a történelemre, tehát valamire, ami megfoghatatlan, részben e túlságosan is megfogható két személyre hárítsa át, mivel azonban éppen az erkölcsi igényessége nem engedte meg, hogy ezt a két személyt egyszerűen és közönségesen gyűlölje, az egyiket föloldotta a halála, a másik az anyja volt, öngyűlöletre viszont nem volt hajlama, nem maradt volna más választása, mint hogy mégis a történelem áldozatának fogja föl magát.

Ha azonban az áldozat beszélni kezd, akkor abban mindig van valami érzelmes, a vádaskodástól majdhogy humorisztikus elem, hiszen beszél, miközben tudjuk, hogy a történelem valódi áldozatai hallgatnak.

Ezért kell a hely szellemét gyűlölnie, megértettem, ezért kellett minden kockázatot vállalva elmennie innen, megtagadni és megszakítani minden élő kapcsolatot a saját történetével, avagy akár belehalni az újrakezdés ábrándjába, hagyni, hogy a határon lelőjék, mint egy kutyát.

A városba érve egyikünk sem szólt többé, mindketten visszahúzódtunk saját csöndünkbe, volt két összefüggő csönd, külön, egymás mellett.

Én enyhe izgalmat éreztem a gyomrom és a beleim tájékán, akárha lelkiismeretem ott munkálkodna most, s azon fáradoztam, hogy ezeket a kordulásokat, mordulásokat, szelelési késztetéseket sikerüljön csillapítanom, ami annál is nehezebbnek tetszett, mivel ő rejtélyesen és kiszámíthatatlanul zárt és megközelíthetetlen maradt, nem tudtam hát megállapítani, miként hatott rá a válaszom.

Különös megjegyzése, miszerint akkor is értené, ha nem ilyen körülményesen káromolnám az Istent, magyarán, akkor is értené a történetet, sőt, akkor jobban értené, ha mindenféle erkölcsi ítéletet mellőzve mesélném, bántó maradt.

De végül is elég egyszerű módon vezetett el ahhoz a felismeréshez, hogy Melchior története, helyesebben semmiféle történet nem származtatható le ilyen egyenes ágon se a történelemből, se a biológiából, a történetek erkölcsi terhe nem hárítható át senkire és semmire, mindez korlátoltság, a gondolkodás zárlata, hanem minden történetben az oszthatatlan egész mindenre kiterjedő, minden részletet átható hatalmát kéne inkább elfogadnom, ami közel sem könnyű feladat, ha az ember egyszer részletekben és részletekről gondolkodik, és ráadásul nem hívőn.

Rá kellett pillantanom, mintha annak az embernek a testi mivoltát nézném meg magamnak, akitől ilyen kérdéseket kaptam.

Mintha gyomrom hangos kordulásait se hallaná, tekintetem se érintené.

Figyelmeztetése azért is furcsán hatott rám, mert se előtte, se utána, se fohász, se káromlás formájában, soha nem vette szájára ezt a nevet.

Hallgató arcvonásait láthattam részvétlennek és közönyösnek, de résztvevőnek és a történettől a legmélyebben érintettnek is.

És minél közelebb kerültünk közben a Wörther térhez, annál lehetetlenebb lett az érzés, hogy ennek a napnak vége van, most valami más következik, beláthatatlanul más, és holnapig, ami még végtelenül messzi volt, el kell válnunk.

Nem volt ismeretlen érzés, hiszen ha jelen voltam közöttük, akkor jelen voltam, s minél jobban sikerült jelen lennem ezen a köztes helyen, annál inkább a szájuk íze és a követelő igényeik szerint voltam jelen, amit aztán akár itt, akár ott, fájdalmas volt elveszíteni.

Ha ilyenkor például kiszálltam Thea kocsijából, fölmentem az ötödik emeletre, és Melchior a várakozástól kissé ingerlékennyé válva ajtót nyitott, mit nyitott, tárta! akkor nem csak fegyelmezett, majdhogynem személytelen mosolya tűnt idegennek, hanem minden, a szépsége, a szaga, a bőre, a borostái, a mosolyából kipillantó hűvösen kék szeme, szégyelltem magamnak bevallani, de személyének neme is, holott nem a személye.

Akárha mindig csak ahhoz lehetne igazán közöm, amit éppen elhagyok, és azért kéne elhagynom, hogy közöm lehessen hozzá, talán innen származik minden tévedésem, gondoltam, és ugyanakkor ez mégse nevezhető tévedésnek, hiszen nem én, hanem az élményeim gondolkodnak így helyettem, a saját történetem gondolkodik helyettem, élek, és állandóan búcsúzkodom az életemtől, mert minden élményem végén ott áll egy halál, amiből az következik, hogy a búcsú fontosabbá vált, mint maga az élet.

Valami ilyesmiről gondolkodtam, amikor megálltunk a ház előtt; Thea fölvetett fejjel, valamiként fölülről nézett le rám, szemüvegét levette és elmosolyodott.

Gyorsan kinyíló, messzire tekintő mosoly volt, mely ezidáig is ott szunnyadhatott mozgékony arcának izmaiban, csak éppen nem adta, akárha kíméletből vagy számításból fogta volna vissza, ne zavarjon vele, olyan zavartalan egészként fogadhassa be a történetet, amilyenné hajlítom.

S mintha saját nációm rejtélyét kéne magamban megérintenem, azt kérdeztem még magamban, vajon nem azért távolodik-e minden pillanatban ilyen messzire legsajátabb életemtől, és hiába a mások igényeihez való alkalmazkodásom kifinomult készsége! mert minden emlékem végén ott áll ez a halál, s akkor tán mégse a sors isteni egysége, hanem mégis a legprimitívebb történelmi tapasztalat?

Puhán a térdemre tette a kezét, ujjai közrefogták a térdkalácsot, de nem szorította; néztem a szemét a sötétben.

Talán nem a térdemet fogta, hanem a mozdulattal kettőnk testét, kettőnk csöndjét fogta össze, és láttam a szemén, valamit mondani akar, helyesebben azért nem tudja mondani, mert pontosan azt érzi, amit értenie kell.

És túlzás lenne hangosan kijelenteni, bizonyos dolgokat még ilyen rejtett formában sem szabad kimondani, az életet kéne hagyni, és mégis, ha a kocsiban nem lett volna sötét, ha nem csak az utcai lámpák lomboktól megtört fényei hatoltak volna be, foltok, ha tisztán láthattuk volna egymás arcát, s mindez nem maradt volna a sejtelem és az érzet határán, hanem szóvá alakul, akkor bizonyára minden másként történt volna hármunk között.

Később mégis beszélni kezdett, de akkor már túl voltunk ezen a tömött pillanaton.

Igen, mondta, mindenkinek van egy ilyen vagy olyan élettörténete, s megfigyeltem-e, hogy minden élettörténet szomorú! vajon miért? de mégis úgy tetszik neki, mondta, mintha én a saját élettörténetemet meséltem volna el, holott arról majdnem semmit nem tud, vagy inkább tán a saját sértettségemet.

Kérdeztem, a sértettségemet, mert maga a szó lepett meg.

Ő azonban be se várta a hangomat, arcán kis nevetésbe pukkant a mosoly, és ebből a pukkanásból lökött ki egy kérdést, kérdezte, tudom-e, hogy ő zsidó.

Aztán igazán, hangosan nevetni kezdett, valószínűleg attól a meglepett és értetlen elképedéstől, ami az arcomra íródhatott.

Jó, kiáltotta nevetve, most menjek, megszorította a térdemet, és vissza is vonta a kezét, ezt majd elmeséli máskor.

Mondtam, nem értem.

Nem baj, gondolkodjak, úgyis annyira okos fiú vagyok, és különben se kell mindig mindent érteni, elég ha érzem.

De mit tudhatok érezni ezen?

Érezzem.

Mondtam, ezt nem fogja ilyen könnyedén megúszni, ez egy disznóság.

Hogy nem-e, kiáltotta nevetve, és a testemen átdőlve kinyitotta, kilökte kocsija ajtaját; szálljak ki.

De ha egyszer nem értem, mit beszél?

Egyáltalán nem érdekelte többé, mit mondok vagy mit kérdezek, mit értek, mit nem értek, kezével a vállamnak és a mellemnek feszült, ki akart gyömöszölni, lökni a kocsijából, én pedig némi tétovázás után ragadtam meg a csuklóját, tétováztam, mert olyan érzésem támadt, mintha azért nem volna szabad erőszakkal válaszolnom az erőszakra, mivel ő zsidó, most mondta, hogy zsidó, ez viszont éppen arra késztetett, hogy enyhén megcsavarva lerántsam magamról a kezét, miközben mindketten a saját idétlenségünkön nevettünk, mindketten gátat akartunk vetni ennek az élvezetnek.

Ne, ne, kiáltotta tompa, enyhén fájdalmassá játszott hangon, ami egyszerre volt az érett asszony elomló védekezése és az egykori kislány megindítóan idétlen nyűgösködése, engedjem el, engedjem el, elég volt.

Ugyanakkor mégse volt tán elég, mert a fejével a mellembe akart volna öklelni, tehát folytatta, mire én még erősebben megcsavartam a kezét, felszisszent, feje egy pillanatig a mellemen maradt, és elég jó, mondhatni békés helye volt ott, mintha régtől keresett helyét találná meg, s a két test feszítő találkozása azt jelentené, bizony én vagyok a szélesen és erősen boltozott férfi, ő pedig a gyönge nő, még nem adja, taszít, de azért majd megadja magát.

Nem engedem, mondtam ki hangosan ezt a mindenképpen hízelgő, mert az általánosan elfogadott nemi szerepjátéknak teljességgel megfelelő érzést, s olyan mohó örömmel adtam hangot ennek az együgyű érzésemnek, mintha közölném, a kínálkozó lehetőséget semmiképpen nem óhajtom elszalasztani.

Amit talán nem kellett volna, mert sértetten rándította ki a fejét, akaratlanul fölverte vele az államat, s a koccanás egy kicsit mindkettőnknek fájt.

Sértett tiltakozása azt jelentette, hogy mégsem hajlandó elismerni ezt az elég nyilvánvaló különbséget kettőnk között, vagy legalábbis nem kíván élni vele, még akkor sem, ha az így okozott fájdalom letagadhatatlanul közös.

Kérdeztem, mi ez.

Mi lenne, mondta szemtelenül, semmi.

Ám közben olyan gyöngéden és kérlelőn nézett a szemembe, oly közelről, olyan kislányosan ravaszkodó kacér alázattal húzódott vissza a gyönge nő szerepébe, olyan mesterien és szakszerűen világította át, s ez a nevetségessé tétel, az önmagunk önkéntelenül vállalt helyzetének a nevetségessé tétele olyannyira a szájam íze szerint való volt, hogy lassan, késleltetve, mégis engednem kellett a szorításból, bár a kezét nem engedtem el.

Mit akart ezzel mondani, kérdeztem, és a saját hangomból hallottam ki, hogy milyen kelletlenül térek vissza az ígéretteljesen néma érintések közül a hamisan hangos szavak közé.

Tulajdonképpen azért beszéltem, hogy az értelem ne engedje útjára a begyakorolt érzékeket, vagy kövesse legalább, értse, hogy az érzékek végül is mit akarnak vagy miért, ne az értelem ellenére vagy az értelem helyett akarjanak, s ha van, ha tényleg lehetséges, akkor ne pótlék, másféle indulatok levezetése vagy közönséges szerelmi gimnasztika legyen; és valami hasonlót érezhetett ő is.

Mindaz, ami eddig történt kettőnk között, amolyan baráti évődésnek számíthatott, bár nem lehetett tudni, hol van a határ a baráti dulakodás és a szerelmi érintkezés élvezete között, az értelem valamiként ezt a határt vigyázta volna, még ha a helyzet, éppen a mozdulatok és lehetőségek játékának élvezete miatt, olyan visszafordíthatatlannak tetszett is, mintha magunk mögött tudnánk már ezeket a bizonytalan határokat, avagy egyszerűen nem lehetne tudni, hol vagyunk.

Majd elmondja máskor, mondta igen szárazon, most engedjem.

Nem, addig nem engedem, mondtam, míg ezt meg nem magyarázza, nem szeretem az ilyen ostobaságokat.

Csakhogy azért se segíthette már az érzékeket az értelem, mert a szavak is ezt a véglegeset akarhatták eldönteni: fogalmunk se volt már, hogy miről beszélünk, ami megint csak a szerelmi civódás félreérthetetlen sajátja.

Dühösen és türelmetlenül rándította félre a fejét, talán abban a reményben, hogy a helyzetváltoztatás megváltoztatja a helyzetet.

Engedjem már, mondta, majdhogynem gyűlölködő indulattal, Arnónak fogalma sincsen róla, hogy ő hol van, várja, már megbüdösödött a várakozástól, nagyon későre jár.

Ettől a hirtelen félrerándítástól fény esett az arcára, egy utcai lámpa éles fénye, és talán ez a fény győzött le.

Elég mulatságos, mondtam nevetve, hogy Arno éppen most jut az eszébe.

Mert az utcai lámpa éles fényében, és ezt nem tudom másként kifejezni, megjelent az arcán az a másik.

Mintha az arca erre a pillanatra hasonlítana Arno hosszú, száraz, bánatos arcára, ám nem egy idegen arc ült ki az arcára, hanem inkább egy érzés vagy egy érzés árnyéka, valami alig meghatározható annak az idegen férfinak a bánatából, akihez érzései szerint tartozott, s akit a megnevezéssel bizonyára nem szándéktalanul vont kettőnk közé, tehát nem egyszerűen az öreg férj, akire akkor is gondolni kell, amikor éppen megcsalja, és akivel egyébiránt úgy bánt, mintha az apja lenne vagy a fia, nem, hanem egy ember bánata, amihez azért kell hűségesnek maradnia, hogy az egész közös életüket megalapozó és átfogó bánathoz maradhasson hűséges, ezért mondta volna ezt a zsidót? ahhoz a bánathoz, ami ezek szerint nem csak azé az idegen férfié, hanem az övé? van valami közöttük, ami tényleg nem elszakítható? az lenne közös, hogy ő zsidó és Arno német?

Le kellett volna gyűrnöm, le kellett volna törölnöm, vagy legalábbis időlegesen el kellett volna űznöm az arcáról ezt az eddig ismeretlen, még soha se látott bánatot, csakhogy Arno bánatával nem tudhattam mit kezdeni, ez egy olyan férfi bánata volt, akit nem éreztem közel magamhoz, nem érhettem hozzá, nem tehettem úgy, mintha nem látnám, mennyire közös és nem lehet elválasztani, s így lett a győzelme vagy a győzelmük.

Most ugyan még kevésbé tudtam, hol vagyok vagy hol lehetnék ebben az egész komolykodó helyzetben, de az utcai lámpák rideg fényétől előbukó, és összes lehetséges arcai vagy álarcai mögül csupaszon kiverődő bánat számomra mégis olyan lett, mint egy villanásszerű kisülés, a legellentétesebb erők találkozása.

Jó, mondtam, el fogom engedni, de előbb megcsókolom.

Mintha a kimondástól eleve lehetetlenné válna, s akkor olybá vehetnénk, mintha megtörtént volna.

És akkor abban a híres egészben az is benne foglaltatik, ami a szó köznapi értelmében nem történik meg, és mégis valóság.

Olyan meglepetten és lassan fordította vissza az arcát, mintha ennek az idegennek a nevében is csodálkozna; ketten csodálkoztak rám.

Arcáról a visszafordulásban eltűnt a fény, de most már tudtam, az idegen arc nem hagyja el, s a félig elnyílt száj mégis azt mondta, vagy inkább azt nyögte ki az arc mögül, hogy most nem.

Elengedtem, és valamennyi idő eltelt.

Ez a közös bánatukból kihallatszó nyögés természetesen nem azt jelentette, amit jelentett, hanem le kellett fordítani, a mi közös nyelvünkön ugyanis az ellenkezőjét jelentette, azt, hogy benne is hasonló, s ha most nem, mert nem, akkor majd igen.

Ha azt jelentette volna, hogy a következő héten vagy a következő napon, akkor ez természetesen azt jelentette volna, hogy most ugyan nem, de máskor sem, de nem ezt jelentette.

Mindkettőnk arca ingázni kezdett az igen és a nem, a most, a következő pillanat és a bármikor között.

Mintha óvatlan mondatommal mégis fölébresztettem volna mindkettőnk száját, amit most nézni kellett.

Ingáztak az arc vonásai, elengedték és feszítették, a bőr belereszketett, és a következő pillanat el is érkezett, anélkül, hogy most vagy bármikor lett volna belőle, maradt a bizonytalan majd, és mégis az eldöntött igen vibrált a szájon, amiről nem lehetett tudni, mikor.

Ez viszont fájni kezdett, mert ha még most sem, akkor az igen mégis azt jelentette, hogy nem.

Mindkettőnk arcán ingázott a bizonytalan tagadásnak megfelelő tétova fájdalom és a bizonytalan igenlésnek megfelelő tétova öröm, mondhatnám, önérzetesen tétovázott az arc az önfeladás és az önvédelem között, ám éppen mert tétován ingáztak, s mikor az egyikben átsuhant a fájdalom, a másik örömbe tűnt, amikor pedig eluralkodott az öröm, a másikon megjelent a fájdalom, ezért aztán a várva-várt, a sorsdöntőnek ígérkező pillanatban még mindig nem lehetett az igentől elválasztani a nemet.

S hogy ne kelljen várnom a következő pillanatra, e közös időt kettéhasítva moccantam meg, ami ugyan semmi mással nem volt indokolható, csupán azzal az egyszerű ténnyel, hogy fájt, az egyik irány zárva, a kocsi ajtaja viszont nyitva volt a hátam mögött, és a fájdalom nem érhetve le az örömbe, törekedett a bármi áron való megkönnyebülés felé.

Ám az inga járásának fizikai törvénye szerint ő éppen akkor nyílt volna ki, mikor én emígy bezáródtam volna, s örömét már ő sem engedhette visszafordulni a fájdalomba, mivel neki most éppen igenje lett volna, s így a bármikort kellett moccanásomat viszonozva mosttá csinálnia a kezével.

Az állkapocs, mely másodlagos beidegződése folytán józan és éber életünkben zárva tartja a szájat, a felsőfogsort az alsóra borítja, a felsőajkat az alsóra fekteti, e pillanatba érve már ellazul, mintegy visszatér a beidegződöttség előtti ősállapotba, kilazítja azt a józan és éber önfegyelmet, mely az alvás óráitól eltekintve állandó izomfeszültségben tartja az arc egészét, s e feszültség módja és mértéke szerint karaktert kölcsönöz az arcnak, amitől aztán odabenn, az alsó fogsor felső pereméről ívbe ágaskodó nyelv is bizonytalanul lebegő helyzetbe kerül, a nyelv ívelő hegyén és a fogak gátján fölgyűlt nyál pedig a szétnyílástól visszaömlik a szájüreg aljába.

A fej kissé félrebiccen, ha az egyik balra, akkor a másik mindenképpen jobbra, ha ugyanis két emberi száj találkozni akar, ki kell kerülniük az arc domborzatából előtüremlő orrok ütközését.

Ha pedig a szem bemérte már e távolságot, a domborzat adottságaiból kiszámította e szükséges hajlás szögét, és a közeledés állandóan gyorsuló sebességéből a találkozás pillanatának ideje is kimérhető, akkor a szemhéj lágyan és lassún a szemgolyóra ereszkedik, a látás ilyen közelről lehetetlenné és szükségtelenné válik, amiből természetesen nem vonható le olyan következtetés, miszerint minden, ami lehetetlen, az egyben szükségtelen is lenne, de a szemrés nem záródik be egészen, laza kis nyílást hagy magának, éppen annyit, hogy a hosszú felső pillák ne ereszkedjenek le a rövid alsó pillák szálai közé, s ezáltal a szem, mintha a szájjal hozná tökéletesen szimmetrikus helyzetbe magát: józan állapot és mégse egészen éber, amennyit fölad a józanság feszültségéből, annyit veszít éberségéből, ha itt kinyílik, ám nem egészen, ott lezáródik, de nem egészen.

Ha a csókról, két száj találkozásáról, ama pillanatról, melyben a közvetlen érzékszervi érzékelés hirtelen átfordul a közvetlen testi érzékelésbe, valami közelebbit óhajtanánk mondani, akkor tán be kéne lépni az elnyílt és egymást megérintő ajakpárosok függőlegesen barázdált felhámja mögé.

Amennyiben sebészi kés igénybevétele nélkül egyáltalán lehetséges lenne ilyesmi, akkor viszont maga a szervi működés összefüggésrendszere kényszerítene egy olyan lehetetlen választásra, hogy vajon a szájzug felé lágy hullámokban aláereszkedő izmok útját kövessük-e, avagy az idegek, netán az erek hálós pályáit; az első esetben az ajkak és pofa egymásba kapaszkodó nyálmirigyeinek koszorúján kéne áthatolnunk és a kötőszöveten keresztül nagyon gyorsan elérnénk a nyálkahártyát, míg a második esetben mintha egy fa hajszálakká elágazó gyökérzetén át szívódnánk föl a törzsbe, s onnan az idegkorona központjába, a harmadik esetben pedig attól függően, hogy a kék avagy a vörös erek turistaösvényén indultunk-e el, pitvarba, kamrába érnénk.

Ám szerencsére csak a mesében kell három út közül az egyedül üdvözítőt választani, mert amennyiben nem üdvözülni akarunk, hanem egyszerű és minden bizonnyal elég felszínes kíváncsiságunknak engedünk, akkor a negyedik lehetőséget választva, az egymással még éppen csak érintkező ajkak barázdái között szépen becsusszanhatunk a száj üregébe, ami nem lesz könnyű csusszanás, a felület ebben a pillanatban csaknem teljesen száraz, a nyálmirigyek bőségesen termelik ugyan a nyálat, de a bizonytalanul lebegő nyelv nem nedvesít, következésképpen minél hosszabra nyúlt az érintkezés előtti elnyílt idő, annál szárazabbak az ajkak, néha egyenesen olyanok, mint aszályos esztendőben a kicserepesedő föld, holott az alsó fogsor belső hajlatában, a nyelv alatt, egészen tekintélyes tavacska gyűlt már a nyálból.

Ha az alsó fogsor sziklás gerincén haladva megkerüljük e kis tavat, és a tövinél kapaszkodva föl, hosszanti vágatában igyekszünk a bizonytalanul lebegő nyelv csúszós hátára mászni, hogy onnan tekintsünk vissza a megtett útra, akkor egészen kivételes látvány tárul elénk.

A vállalkozás persze nem veszélytelen, ha nem vetjük meg magunkat jól az ízlelőgumókon, akkor könnyedén lecsusszanhatunk a garatba, mégis megéri, végül is védett barlangban vagyunk, fölöttünk a szépen ívelő szájpadlás boltozódik, előttünk pedig a legszabályosabb tompaszögű háromszög formáját képezi a szájbarlang nyílása, s ha nem éppen e lenyűgöző látványt jöttünk volna megtekinteni, meglepettségünkben szinte felkiálthatnánk, a száj nyílásának anatómiai képe innen tekintve ugyanis pontosan olyan, amilyennek Isten szemét szokás ábrázolni.

S amikor e nyíláson kitekintve hirtelen minden elsötétedik, mert barlangunk nyílására a szívás és a behatolás ellentétes késztetéseitől hajtva, és nem is egészen szimmetrikusan, hanem valamelyest félrecsúszva, egy másik háromszög tapad, megtörténik hát a csók, akkor egyenesen olyan érzésünk támad, mintha az egymásba forduló szájbarlangok sötétjében Isten egyik szeme Isten másik szemébe tekintene.

Felfedezésünk örömét még ebben az izgatott pillanatban is szívesen megzavarjuk a kétely kínjával, kérdezve önmagunktól, hogy két ember ajakpárosának érintkezése, a csók, valóban olyan kiemelt és kivételes jelentőségű találkozás lenne-e, melyben Isten egyetlen szeme Isten másik egyetlen szemébe néz?

A kétely kínjában mindig ismereteket és tapasztalatokat bányászunk elő, cáfoljanak vagy igazoljanak, a cáfolathoz vagy igazoláshoz azonban el kell kalandoznunk a testben, már amúgy is benne vagyunk! és szemügyre kell vennünk azokat a szerveket, amelyek az ember szerelmi életében így vagy úgy szerepet játszanak.

Ha pedig ezeket a szerveket és összes tulajdonságukat szorgosan szemügyre vettük, akkor ahhoz a furcsa, és egyeseket bizonyára megbotránkoztató felismeréshez jutunk, hogy a szerelmi kéj, mely a fajfenntartási ösztön működésének előfeltétele és alapfeltétele, minden egyedből, nőből és férfiból, és minden egyed minden egyes szerelmi szervéből sajátkezűleg is előhívható, sőt, sajátkezűleg a kielégülés csúcspontjára vezethető, anélkül, hogy a művelethez egy másik egyedre lenne szükség.

Az önmagunkba való bezártságnak és az önmagunkban való kiteljesíthetőségnek ezt az érzetét, mikor is az ember egy másik emberrel való testi érintkezés elképzelésének képeit segítségül hívja és önnön magányos testére helyezi a kezét, a saját tapasztalatából mindenki jól ismerheti.

Gyöngéd idegzetű, gátlásos vagy szemérmes egyedeknek nem is kell azonnal és közvetlenül a nemi szervekhez nyúlniok, elegendő, ha tenyerük bőre valahol a combok, a has vagy a medence tájékán, amúgy véletlenül megérinti a bőrt, s így mintegy a saját test és a saját bőr között jön létre a kéjes izgalomhoz szükséges kölcsönösség; nők esetében számításba jöhet a mellek környéke, netán a bimbó vagy sötét holdudvara, és ezt követőn, esetleg ezzel párhuzamosan, a vénuszdombra gyakorolt simogató nyomás, ami aztán minden akaratlagosság nélkül is ritmusossá válik, növeli a vérnyomást, szaporítja a lélegzetek számát, s ez megfelel annak az óvatosan gyöngéd tapintgatásnak, amit a férfiak a combjuk tövénél kezdenek, majd a herékre, a makk csúcsára visznek át, nők esetében érinthető a csikló parányi teste, anélkül, hogy az ujjak a csikló túlontúl érzékeny és olykor kifejezetten fájdalmat okozó fejét érintenék, míg a férfiak ugyanígy, de némiképpen nyersebb mozdulattal ragadhatják ujjaik közé hímtagjuk barlangos testét, hogy a húzásokkal a makkot hol szabaddá tegyék, hol az előbőrrel visszafedjék, s a makk koronáján áthúzott izgalom nyithassa meg azokat a kicsi szelepeket, melyeken át az artériás vér az üres barlangokba ömölhet, feszíthet.

S éppen, mert személyre szóló működésről van szó, a személyes igények személyes kielégítéséről, a működés formái és módszerei is igen változatosak.

A testi élvezet előhívásának és kielégítésének módszertani változatossága azonban soha nem feledtetheti velünk, hogy szigorúan testtani szempontból nézve mindig és minden egyes egyedben ugyanazon folyamat zajlik le, legfeljebb mélysége, erőssége, hatásossága és nem utolsósorban az eredménye különböző, mivel a folyamat minden egyes egyedben és minden egyes esetben olyan zárt, testi törvényszerűségek által előre meghatározott egységet képez, ami még azzal sem látszik kapcsolatban lenni, hogy különböző neműek vagy azonos neműek között zajlik-e, avagy valamilyen mesterséges behatás, fantáziálás, netán fantáziálással összekötött önkielégítés következménye.

Másfelől viszont bármilyen zárt egységet képezzenek is az élvezet előhívására, tartósítására és kielégítésére vonatkozó testtani törvényszerűségek, ha még legzártabb megnyilvánulási formáikban, az önkielégítésben vagy az akaratlan kielégülésben is megjelennek azok a hatáselemek, amelyek ezt a csaknem tökéletesen zártnak látszó és fiziológiai szempontból mindenképpen tökéletesen zárt rendszert megbontják.

Mintha a kör ívét a természet mégsem engedé visszazáródni önmagába: az önkielégítés esetén működni kezd a képzelet, az akaratlan kielégülés esetén az álom működik, s képzelete, álma az egyedet és a zárt folyamatot mindig egy másik egyedhez vagy legalábbis egy másik egyed feltételezéséhez köti.

Ez a legtöbb és egyben a legkevesebb, ami az egyén kötöttségeiről elmondható.

Ám elmondható, hogy az emberben működik egy ösztön, mely egyszerre és egy időben és minden egyes egyedben a zártság és az önmagára utaltság, és ugyanakkor a nyitottság és a más egyedekre való ráutaltság érzetét képezi; a zártság akadályozza a kapcsolódást, amit a nyitottság segít, mivel a két érzet egymástól nem elválasztható feszültségben működik az ösztön egészében.

Ha két emberi egyed egyesíti azokat a szerveit, amelyek zártságukban is működőképesek, ám mindenképpen egy másik egyedre vonatkozók, ha tehát két emberi egyed nem önmagában, nem a képzeletére vagy önkéntelen álmára hagyatkozva, hanem egy másik egyed lehetséges nyitottságában akarja föloldani vagy megszüntetni önnön zártságát, akkor a két egyed két egymással azonos elemből, nyitottságból és zártságból álló feszültségének önmagában zárt egysége találkozik.

A feszültség ebben az esetben saját nyitottságával alkalmazkodik a másik zártságának ahhoz a tulajdonságához, hogy e zártság a másikban is nyitott.

És két önmagában zárt egység belső feszültségének találkozásából egy olyan egyediségüket meghaladó közös nyitottság keletkezik, amely egyidejűleg kettőjük egybezártságának közösségét jelenti, közössé zártságukban kiléphetnek hát egyediségük zártságából, és fordítva, egyediségük nyitottsága bezáródik a közösség egymásra nyitott zártságába.

Ha így lenne, akkor ez egyben azt is jelenthetné, hogy két test találkozása jóval többet jelent, mint maga a két test, hiszen úgy vannak egymásban jelen, hogy önmaguknál jóval többet jelentenek.

Mindannyian a saját testünk és mások testének szolgái vagyunk, és nem sokkal, csupán annyival jelentünk többet önmagunknál, amennyivel a szabadság többet jelent a szolgaságnál, és a szolgák közössége kevesebbet a szabadok közösen vállalt szolgaságánál.

S hogy ez mennyire így van, azt semmi nem bizonyíthatja jobban, mint maga a csók.

A száj ugyanis éppen olyan szervi kis kapuja, egyetemesre nyíló biztosítéka a testnek, mint amilyen szellemi kis kapuja és egyetemeshez kapcsolódó biztosítéka a képzelet.

A test zárt rendszerén belül a száj működésképtelen, önmagában semleges szerelmi szerv, ugyanis nincsenek önmagára vonatkoztatható tulajdonságai, kivételes érzékenységét, ingerlékenységét és az összes többi, önmagában is ingerlékeny szerelmi szervvel való igen szoros, bensőséges idegrendszeri viszonyát csak akkor árulhatja el, saját szervi képességeit csupán akkor kapcsolhatja az ösztönműködés folyamatának egészébe, ha közvetlenül kapcsolódhat egy másik egyed testéhez, következésképpen elmondhatjuk róla, hogy az egyetlen olyan szerelmi életben használatos szerv, mely a zárt rendszeren belül eleve nyitott, testtani szempontból is nyitott, egyetemesen nyitott, mivel eleve adottan szunnyad benne a másokra való nyitottsága, s ilyen értelemben szervi párja a képzeletnek.

A száj olyan testi szerv, mely egy hiányzó tulajdonsága által különbözik a fajfenntartási ösztön gyakorlásához szükséges összes többi szerelmi szervtől, a képzelet viszont olyan szellemi tulajdonsága a testnek, mely biztosítja a szerelmi szervek működőképességét a másik egyed hiányának esetére is.

A száj e hiányzó és megkülönböztető tulajdonsága folytán olyannyira különbözik az összes többi szerelmi szervtől, hogy bizonyos vonatkozásban nem is sorolható e szervek közé, már csak azért sem, mert két egyed közösülésének se nem feltétele, se nem előfeltétele a szájuk kapcsolódása, s mint ilyen, egyszerűen kizárható a kapcsolódás zárt folyamatából, ám mégse nevezhető a véletlen művének, hogy midőn két emberi egyed, képzeletével a másik testének nyitottságát feltételezve, kölcsönös készséget mutat önnön testének zárt rendszerét a másik testének zárt rendszerével egyesíteni, e készség és kívánság legfőbb bizonyítékaként általában azokat a szerveiket egyesítik először, melyek a kapcsolódáshoz nem eleve szükségesek ugyan, de eleve nyitottak: a szájukat.

Mindezt természetesen, és igen nagy szerencsémre, nem akkor gondoltam, mikor karjait nyakamba fűzve megakadályozott abban, hogy kiszálljak a kocsijából, hanem most gondolom, a papíron gondolom, ami tárgyát és eszközét tekintve különben is elég sajátos elfajulása a gondolkodásnak, de akkor nem is gondolhattam semmi ilyesmire, hiszen harmincéves kora körül már nem is kell az embernek mindent átgondolnia ahhoz, hogy megközelítő pontossággal tisztában legyen szerveinek működési elvével, tapasztalatból tudhatja, hogy a berendezés működési elvei majdhogynem azonosak cselekedeteinek rugóival, viszont túl van azon is, hogy vakon és ellenőrizetlenül cselekedjék, még akkor is túl van ezen, ha tudatát adott esetben készségesen az ösztöneire bízza, a tapasztalataira hivatkozik hát, összefüggések és összehasonlítások között evickél az emlékezetében, ami megint csak gondolkodás, tehát azt se állíthatom, hogy egyáltalán nem gondolkodtam volna.

Az ösztönös elengedettség és a tudatos ellenőrizettség határán billegve mindenesetre eldöntöttem, hogy ez kell nekem.

Illetve inkább annak a súlynak engedtem, annak a különös elsúlyosodásnak, ami ilyenkor az ember fejét a homlokánál fogva vonja és a tarkójánál fogva taszítja a másik ember feje felé, akárha önkéntesen engedné el látásának, lélegzetének és az ésszerű mérlegelés képességének minden köznapi támasztékát és kapaszkodóját, valamibe bele akarna hullani, átadni magát, rábízni magát, s főleg nem kérdeni, hogy miért, holott az esetek többségében ez lenne a legjogosabb kérdés.

Ott van előtte egy félig elnyílt száj, ami a test kérdése, és a saját szája is nyitott, ott fogja megkapni a másik test válaszát, és amikor a két száj aztán találkozik, a saját száj pedig mintegy a másik szájon talál rá önnön válaszként is értékelhető lélegzetére és elveszített látására, a másik szájból vesz lélegzetet, szinte e lélegzetből látja a másik test felé forduló lehetőségeit, a test belső tája tárul elé, s ezt adja ő is, egy üreget, egy űrt, amit ki lehet és ki kell tölteni, és ettől megszűnik a hullás érzete, mert az ajak ama nyitott űr peremén fönnakadva élő, elevenen szagos, síkos, meleg, éles, rideg, puha és ízes anyagot tapint, egyszerre nagyon sokfélét és egyszerre nagyon sokféleképpen, ami viszont tevékenykedésre beállított gondolkodásunk számára sem kevés.

És e tevékenységre törve oly szárazon és vadul, hevesen és mohón közeledtünk egymás szája felé, mintha e töredéknyi időben akarnánk legyőzni és megkerülni mindama hamisan elvesztegetett időt, amit a hátunk megett kellett tudnunk az egymás nélkül eltöltött idő hiányaként, a kölcsönös vonzalom és a kölcsönös idegenkedés bizonytalankodó kerülőútjait és váratlan megtorpanásait kellett sietősen legyőzni, és megakadályozni az elválást, ugyanakkor, mintha minden eddigi kitérő éppen e száraz, sietős hevességtől nyerne utólagos értelmet, mintha csak azért kellett volna folyamatosan kitérnünk egymás elől, hogy most magunk mögött tudva minden kötelező hamisságot és hamiskodást, a hevesség valódi hevesség lehessen, és a szárazság az egymásért való kiszáradás, egy sivatag, ahol csak a másik szája adhat italt, mikor pedig az ajak végre érzi az ajkat, a találkozás újabb fordulatot vegyen, a gyöngédségét, a ráérős puhaságét, érezhető legyen a szárazság kínjának minden kicsi repedése, eloldhassa az érzés feszültségét a fölfedetés örömében, s ebben az örömben ömölhessen át egymásba a vágyakozás nyála.

A nyelv lökte át, egymás szájából ittuk ki az ajkunknak szükséges nedvet.

Amit a kezek és a karok önkéntelen mozdulata kísért, szorítás és átnyalábolás.

Ő a tarkómat tartotta két tenyerével, mintha fejem egészét szájába fordítaná, lenyelne, pedig mennyit gúnyolódott! én a nyitott kabát alá bújtatva karjaimat, öleltem magamhoz, s ez a mozdulat még az akaratlan gondolkodás ravaszkodása volt; a kezek tartásával, a szorítás és a fogás erejében mutatkozó görcsösséggel, ezzel a túlzással vagy akaratlagossággal akárha meg akartuk volna kerülni testünk zártságának kellemetlen tapasztalatát, s amint az lenni szokott, a megkerülésre fordított erő érzékeltette velünk, mi az, amit meg kéne kerülni.

Ugyanakkor a száj ezt a lehatároló, a testet önmagába visszavető kellemetlen érzést nem hogy nem kerülgette, az egymásért való kiszáradásának mértéke magasabb is volt annál, hogysem mást érezhetett volna szomjúsága egymásban való csillapításának vágyánál, nem volt hát mit megkerülnie, epekedésével és a nyitott egymásba fordulással, várakozása fájdalmas nyálával, mely a rátalálás örömében azonnal elkeveredett és immár akadálytalanul fordította, csúsztatta egymáson és egymásba a két felületet, amivel az egymásban való kielégülés lehetőségének érzetét is előlegezte, a beteljesülésnek arra a lehetséges csúcspontjára utalt, s így került meg kezet, szorítást, fogást, tartást! amely felé minden feszültségeitől megrázott test törekszik.

Egy pillanattöredékre a két nyelv hegye is egymásba kapaszkodott, s e meredtség örömön túli komolyságának előlege meleg hullámként ömlött a testbe, a hőhullám pusztította ki az önös szándékok testi akaratosságát, a hőnek az a kettős képessége, hogy ellazítsa az izmokat és a bőr felülete alatt megtelítse a véredényeket, amitől aztán mindketten borzongva és elerőtlenedve léptük át a felületek külső burkának határát.

A csók által nyitott belső tájékon minden élesen látható, és mégis minden állandó változékonyságban lebeg, semmi nem hasonlatos ahhoz a külső tájhoz, amit a szem megszokott.

Űrérzés, melyben az ember persze önkéntelenül meghatározza a saját helyét, és e saját helyhez viszonyítva van benne lenn és van benne fenn, a háttér és az előtér is megkülönböztethető, a háttér általában sötét vagy legalábbis szürkén dereng, és nincsenek benne megfogható tereptárgyak, nincsenek álomból vagy ébrenlétből ismerős alakzatok, hanem inkább idomszerű foltok, fények, fényvillanások és kihunyások, amelyek az űrérzésből következőn térben foglalnak ugyan helyet, mégis inkább laposak, mint testesek, és valamiként élesen, geometrikusan válnak el, simulnak bele a lágy létérzet talán végtelen hátterébe.

Akárha minden érzet egy mértani alakzatnak felelne meg, s ezeknek az alakzatoknak és formaváltozásoknak az érzetéből, helyesebben az érzetbe is visszafordítható képi nyelvéből ismerném föl a másik ember sajátos érzetrendszerét, tulajdonságait, érzéki képességeit és igényeit, mert ezen a belső tájékon az énnek és az őnek egymásba tűnik át a határa, ám az érzés mégis mindig olyan marad, mintha az űr lenne ő, s én mindig csak egyetlen folt, idom, fény ebben az őben.

Ő a tér, én pedig e térnek csillapíthatatlanul, de nem türelmetlenül mozgó alakzata, alakzataimmal teréhez alkalmazkodom.

Én a tér, ő pedig e térnek csillapíthatatlanul, ám nem türelmetlenül mozgó alakzata, alakzataival teremhez alkalmazkodik.

Ígérete, ígéretem.

És ezt az egymás testének adott ígéretet néhány nap múltán, elég meggondolatlanul ugyan, de beváltottuk.

Nem és nem, s harmadszorra is nemet kellett volna mondanom, ha valaki ama pillanatban az antik bölcselő nevezetes szavaival szólva, tovahömpölygő folyamnak nevezve az életet, az állítja, hogy semmi nem ismétlődhetik, mindig más a víz, ugyanazon folyóba kétszer nem merítheted kezed, ami volt, már el is futott, s minden régi nyomában itt az új, mely ugyanakkor rögvest régi lesz és ismét csak új.

Ha így lenne, ha tisztán érezhetnénk az újnak e feltartóztathatatlan áramát, ha nem vetülne mindég a régi árnyéka rá, akkor örökös csodákban telne az életünk, nappal és éjszaka, születés és halál között minden pillanat oly velőtrázó csoda lenne, hogy nem is tudhatnánk elválasztani az örömöt a fájdalomtól, hideget a melegtől, édestől se a keserűt, nem lehetne választóvonal, nem lehetne határ érzelmeink szélsőségei között, mert nem lenne között, s így a pillanatra se lenne szavunk, nem lenne nappalunk, éjszakánk, nem sírva, jajveszékelve jönnénk anyánk méhének meleg vizéből e száraz és hideg világra, és úgy omlanánk szét a halálban, miként fagytól, esőtől, nap hevétől szétrágott kövek, mert nem lenne pusztulás se, és nem lenne rettegés, mint ahogyan nyelv se lenne: szóval megnevezni csak ismétlődő jelenségeket lehet, ismétlődések hiányában úgynevezetten értelmes beszéd se lenne hát, csupán a tiszta állandóság változékonyságától a rajongásban múlhatatlan öröm isteni öröksége.

S még ha így van is, hisz gyermekként mindenki kísértést érzett egy alkonyati szobában szaván fogni az időt, és végre megérteni, valójában mikor lesz a nappalból éjszaka, megfogni és megragadni a láthatatlan és követhetetlen elsötétülésben a szavak egyszerűnek tűnő értelmét, és még ha így lenne, így lehetne is, ha valóban nem lenne határ vagy választóvonal nappal és éjszaka között, egy idő után, igen, egy idő után, az isteni változékonyság állandóságának kőkemény faláról lecsúszva és puhább emberi fogalmakhoz menekülve vissza, mégis azt kell mondani, ez már az éjszaka, holott nem tudom megmondani, mikor lett sötét, különbséget lát a szem, holott nem látta a határ vonalát, s tán nincsen is ilyen, de éjszaka, hiszen sötét van, éjszaka, mert nem nappal, éppen úgy, mint tegnap és tegnapelőtt, s ama megnyugtató, bárha keserű tapasztalattal aludni bele, hogy lesz világos is.

Én az állandó és az örök bennünk élő isteni öröksége ellenére is úgy érzem, hogy éppen fordítva van, emberi érzékeink és ebből következőn az érzelmeink túlságosan durvák ahhoz, hogy minden újban ne éreznénk a hasonló régit, hogy a jelenben ne a jövőt sejtenénk, s ezért minden testre korlátozott történésben ne sejdítenénk a testnek egy régebbi történetét.

Ilyenkor nem isteni módon ugyan, de szintúgy megáll a idő, mintha a láb egyáltalán nem abba a tovatűnő folyamba lépne, hanem valami szörnyű dágványban tapos, süllyed és tapos, fönn akar maradni az ismétlődések halálosan unalmas felszínén, ami végül is az élet egyetlen elfogadható bizonyítékának tűnik, mígnem a szó szoros értelmében önnön halála alá nem tapossa önmagát e küzdelemben.

Távol álljon tőlem minden igyekvő bölcselet és bölcselkedés, mindezt csak azért említem, hogy legalább hozzávetőleges pontossággal írhassam körül az önmagát fegyelmezni alig tudó fölindulásnak azon érzetét, amiben egyszerre érezve teljesen újnak és fojtogatón untnak a fölöttébb kínos helyzetet, akkor találtam magam, mikor is heiligendammi tartózkodásom második hónapjának végén, szobám kecses, fehér íróasztalánál állva, ó, igen, nem tévedés, ültem és álltam már így reggeli köntösömben, mosdatlanul és borotválatlanul, a végzet szörnyű ítéletére várva! most viszont egy tiszti rangban lévő rendőrkopó nedvesen kíváncsi és hűvösen ellenőrző tekintetétől kényszerítve olvasni kezdtem jegyesem levelét, s még ha a helyzet nem lett volna is oly emlékeztetőn más, ha nem is ez a felszólító és bűnben jártas tekintet kísér, már önmaga a megszólítás is elkábított, helyesebben még mélyebbre kábított ebben az éber ájulatban.

Édesem, drágám, egyetlenem, írta jegyesem, amit és ahogyan különben soha, s e szokatlan megszólítás tüzes pofonjaitól félrerándult és iszonyú emlékeitől megszédülő fejemnek éppen csak annyi önuralma maradt, hogy ne merevedjék meg egészen, de azért tartsa magát a nyakon, mikor pedig sorain végigcsúsztattam a szemem, a köntös alatt az egész testemet forró veríték lepte el, a levelet reszkető kézzel csúsztattam vissza a borítékba, s mint aki megkapaszkodik, meg kell kapaszkodnia, megragadtam a karosszék karcsú támláját, holott menekülni akartam.

Menekülni, ki innen, el innen életem zűrzavarából! – ami már a különös látogató jelenléte miatt se lett volna lehetséges, nem beszélve arról, hogy az ember soha nem tudhatja kielégíteni a menekülés állati ösztönét, mivel lelkének chaosából nincsen hová menekülnie.

A tekintélyes hatósági személy ugyanis azért állt ott a terasz ajtajában, és szemérmetlen óhajának, miszerint a frissen érkezett levelet előtte kell felbontanom, azért engedtem túlontúl készségesen, mert ugyanannak a napnak a reggelén a Hans Baader nevű szobainas borotvakésének egyetlen vágásával megölte azt a fiatal svéd urat, kit érkezésem másnapjának délelőttjén oly hihetetlen körülmények között, szinte Stollberg gróf halálának pillanatában volt szerencsém megismerhetni a közös asztalnál, ő tehát átvágott torokkal, vérébe fagyva feküdt a szomszédos lakosztály padlóján kiterítve, a Bad Doberanból a helyszínre kocsizó rendőrségi tisztviselők pedig, miután a szenespince egyik sötét zugolyából előhalászták a saját tettétől szemmel láthatóan megzavarodott és megsemmisülten kiáltozó gyilkost, alig fél óra leforgása alatt fényt derítettek arra a gyöngéd kapcsolatra is, mely Gyllenborgot és engem Stollberg kisasszonyhoz, no és mindkettőnket magához a szobainashoz fűzött; előzékenységemmel és némi leereszkedő fölénytől se mentes úri szolgálatkészségemmel az volt hát a célom, hogy eltereljek magamról minden olyan alaposnak mutatkozó gyanút, mely szerint e gyilkosságba torkolló sötét történethez bármilyen közöm lehetne.

Áldottam a sorsot és hajlíthatatlanságomat, hogy azokon a lenyűgöző szépségű fotográfiákon, melyeket szegény Gyllenborg a hiányos öltözetű grófkisasszonyról és a teljesen meztelen szobainasról készített, s amelyek talán épp e pillanatokban kerültek a holmijai között turkáló hatósági személyek birtokába, nem szerepeltem, holott szerencsétlen sorsú ifjú barátom mindig hevesen, olykor egyenesen könnyezve ostromolt, mondván, egy hármasságra lenne szüksége, a szobainas bárdolatlanul erős teste mellé az én gótikusan boltozott törékenységemre, ahogyan mondotta volt, hogy „az egészségesnek e két szélső pólusa foghassa közre azt, ami oly szépségesen beteg.”

Az óvatoskodó hivatalnoki udvariaskodásba burkolt és körmönfont jogászi kerülőkkel megnyilvánított gyanúsítást, miszerint a szobainashoz és Stollberg kisasszonyhoz a megengedettnél intimebb viszony fűzött volna, következésképpen a gyilkosság indokairól valamit tudnom illene, így természetesen a leghatározottabb formában visszautasíthattam, nem maradt bűnjel, sőt, mintha tragikus ismeretségünk két hónapjában már eleve e lehetséges lelepleztetéstől tartanék, én mindig a teraszon közelítettem meg Gyllenborg műteremmé átalakított lakosztályát, úgy, mint húsz évvel előbb az apám, mikor is az éjszaka titkos örömeit hajszolva Wohlgast kisasszonyt kereste föl, következésképpen szemtanúja se lehetett délutáni avagy éjjeli látogatásaimnak; én magam nem körülményeskedtem és nem óvatoskodtam hát, hanem egyszerű és nevetséges rágalomnak, közönséges agyrémnek minősítettem e föltételezést, és könnyednek szánt vállrándítás kíséretében biztosítottam a felügyelőt, hogy arról sincsen tudomásom, miszerint a meggyilkolt Gyllenborg urat bármiféle hasonló, bensőségesnek nevezhető viszony fűzte volna a nevezett személyekhez.

Igaz, tettem hozzá, nem voltam vele oly szoros baráti viszonyban, hogy ilyesmi egyáltalán a tudomásomra juthatott volna, de igen jó ízlésű embernek ismertem, olyan kiváló neveltetésű személynek, kinek szemében, lettek légyen bármilyenek a vonzalmai, eleve lehetetlennek tűnhetett volna, hogy egy szolgával ilyen erkölcsileg is kétes viszonyba keveredjék; a jóhiszeműt, a hülyeségig ártatlant játszottam a felügyelőnek, ki akartam csusszanni a szörnyű kelepcéből, hiszen tekintettel arra, hogy a szobainas még nem volt nagykorú, nem csak a fajtalankodásért, hanem a kiskorúak megrontásáért járó büntetést is el kellett hárítanom, s hogy némi lélektani nyomatékot adjak naivságról árulkodó kijelentéseimnek, egy újabb vállrándítás kíséretében, bizalmasra halkított hangon kérdeztem meg tőle, volt-e szerencséje láthatni már Stollberg kisasszony kezét kesztyű nélkül?

A felügyelő szeme moccanatlanul és rendíthetetlenül meredt rám, a legkülönösebb szempár, mit valaha is látnom adatott, világos és átlátható, rideg és csaknem színtelen, valamilyen furcsa átmenet a fátyolosan kék és a ködösen szürke között, ám a két meglehetősen nagy szemgolyó, bizonyosan valamely gyengeség vagy kóros bántalom következtében, állandóan a könnyek sűrű és bőséges burkában úszott, amitől olybá tűnt, akárha minden célzatosságát álcázó kérdése és minden ártatlanságban tetszelgő válaszom mélységesen mély szomorúsággal töltené el, minden fájna, fájna a bűn, fájna a hazugság és fájna a bujkáló igazság is néki, miközben arcának egésze, s maga a golyó, teljesen részvétlen és személytelenül rideg maradt.

Ekkor is csupán a szemével intett, nem érti célzásomat, de igen hálás lenne, ha bővebben kifejteném, mire gondolok a kisasszonnyal kapcsolatban.

Természetszerűleg azzal számoltam, hogy a kisasszony engem nem árul el, hallgatni fog, tán tagadni, habár őt elárulták Gyllenborg hátramaradt képei.

A szótlan felszólítás engem is szótlanságra késztetett, és a saját kezemen mutattam a felügyelőnek, miként vannak összenőve Stollberg kisasszony kezének ujjai, ezért kell örökösen kesztyűt viselnie, mondtam, mint egy pata.

A felügyelő, ki nagy testű, joviális, nyugalmat és határozott szakmai méltóságot parancsoló férfiú volt, s különös hivatásában a küllemének bizonyára jó hasznát vehette, összefűzött karokkal állt előttem a terasz ajtajában, állva beszélgettünk, ami azt jelentette, hogy ez még nem kihallgatás, ámde nem is felelőtlen csevely; most elmosolyodott, s az állandó könnyezés kifejezetten fájdalmassá tette mosolyát, majd könnyedén, érvelésemet mintegy visszalökve megjegyezte, hogy tapasztalatai szerint bizonyos lelkileg gyönge emberekre a test különböző idomtalanságai és torzulásai nemhogy taszító, hanem egyenesen vonzó hatással vannak.

Éreztem, amint elönt a pír, s láttam könnyben felcsillámló szemén, hogy arcom színének áruló változása nem kerülheti el figyelmét, ám a felindulás, melyet belőlem akaratlanul kiváltott, visszahatott reá is, mivel pillanatnyi lelepleztetésem fölött érzett elégedettsége miatt a könny oly súlyossá gyűlt szemében, hogy amennyiben egy általános nyugalmához képest heves mozdulattal nem rántja elő zsebkendőjét slamposan bő nadrágja zsebéből, bizonyára kicsordult volna párnásan vöröslő arcára.

Ezek szerint én is e lelkileg gyönge emberek közé tartozom, gondoltam akaratlanul, mert emlékezetem hirtelen visszaidézte a pillanatot, mikor a kisasszony a vasúti kupé kemény kattanásoktól tagolt csöndjében, a mennyezeti lámpa lágyan löttyenő fénye alatt, lassan és kíméletlenül húzva le kesztyűjét, s mindvégig mélyen a szemembe tekintve, leleplezte előttem kezének titkát.

Dermedten, elfulladt lélegzettel bámultam rá az állati látványra, mert mindkét kezén, teljesen arányosan alkotta ilyenné a természet! csupán négy ujja volt, ám olyaténképpen, hogy a középső ujja és a gyűrűsujja mind a két kezén egyetlen hatalmas, lapos és különösen halvány körömben végződve összeforrt, és azt kell mondanom, hogy e sajátos torzulás nemhogy nem lepett meg, igazat kellett adnom a felügyelőnek! nemhogy nem undorított, hanem inkább vonzó, bár kegyetlen magyarázatát adta annak a törékenyen és sérthetőn érzékeny szépségnek, amit közös utazásunkon már órák óta, titkon és megbabonázottan figyeltem, lestem, s nem tudtam megfejteni.

Mintha azt mondaná el vele, hogy testünk minden adottságát, képességét, tulajdonságát, fogyatékosságait és minden szenvedélyét arcunk vonásaiba írva hordozzuk, a szemérem nem másra hivatott hát, mint jótékony fátyolt bocsátani a nyilvánvalóra, hiszen oly tökéletes és telten arányos volt ez arc, minden vonalra, hajlatra és bájos ívre egy tökéletesen arányos ív, hajlat és bájos vonal felelt, és mégis, még mielőtt láthattam volna e szörnyű kezet, úgy éreztem, mintha önnön bizonytalanságának meredélye fölött reszketne mindeme tökély, minden pillanatban készen arra, hogy szétbomoljon vagy egyenesen eltorzuljon a vonások rendje, hihetetlen, de mintha egy természeti törvényt láttam volna megtestesülni magam előtt, mintha a szépség csak a torzon át tudna fölnőni önmagához, a tökéletes csupán a tökéletlen elfajulása lenne, s ezért minden szépség a torzulásokkal és az elfajulásokkal játszana bújócskát, oly telt, élvetegen húsos és mégis a gyöngéd lágyság áramaitól átfuttatott volt az ajka, mintha valaminő rettenetes erőszakot vagy fájdalmat kéne vele megfékeznie, szeme pedig oly kerekre nyitott, átható tekintetű és mégis kellemetlenül büszkélkedő, akárha minden pillantásával kihívná és ugyanakkor ki akarná kerülni a megsemmisülést; a megsemmisülés félelmét és a megsemmisítés késztetését vettem észre az arcán, a szépségbe öltözött téboly izgatott, s így maga a mozdulat, a mozdulat lassúsága és kíméletlen méltósága, amivel végül is nem csak a kezének, hanem egész testének vágyaktól nyűgözött és vágyaktól rettegő titkát leplezte le előttem, engem is a legszélsőségesebb és legmeggondolatlanabb mozdulatra késztetett, megragadtam e különös kezet, és e minden joggal taszítónak nevezhető látványban találva rá vonzalmaim gyökerére, megcsókoltam.

Ő nem csak tűrte alázatos csókomat, hanem ama rövid pillanatra teljesen átengedte csókomnak kezét, ezt jól éreztem, hogy aztán lassan, élvezve ajkam forró érintését, húzni kezdje, bár azt is éreztem, hogy nem elvonni akarja tőlem, hanem valami mást, valami kegyetlenebbet, valami végletesebbet akar, nagy ügyetlenségünkben kesztyűje is lesodródott az öléből, s akkor összenőtt, szörnyű, patányi ujját úgy lökte be az ajkaim közé, miközben teljesen némák maradtunk, némák, mint a tolvajok, hiszen az anyja a vasúti kocsi rázkódásaitól zötykölődve, nem is egészen hunyt szemekkel ott szundított az oldalán, és laposan széles körmének élével oly szándékoltan sértette föl az ajkamat, a nyelvemet, hogy ezzel alázatomat a megaláztatásomba fordíthassa át.

Felejthetetlen volt az a mosoly, s éppen ezt a mosolyt rögzítette később Gyllenborg egy legalább ily feledhetetlen fotográfián.

A kép egész terét valójában nem a két bensőségesen ismerős test, hanem egy súlyosan aláomló ismeretlen drapéria uralta, melynek ráncolódásai a kép felső sarkaiból átlósan összetartva közelítettek az optikai középpont felé, ott pedig maga alá rejtve valami ülésre alkalmatos műtermi hasábot vagy magasabb zsámolyt, könnyedén megcsavarodott a drapéria, s ráncaival e csavarodásból kibontakozva, ugyanúgy, átlósan tartva a kép két alsó sarka felé, hagyta el szép vonalaival a teret, miáltal azonnal az volt az ember benyomása, hogy itt nem egy képpel van dolga, hanem egy lehetségesen teljes kép esetlegesen kiszakított részletével, s így a drapéria pompázatos háttere előtt elhelyezkedő modellek szintén az esetlegesség pózába keveredtek: a szobainas vad haját babérkoszorú ékítette, széttárt combokkal, merevre feszített mellizmokkal ült a kép középpontjában, két lapátnyi, göbös kezét a térdére fektette, de nem szembe nézett, miként a teste, hanem valamiként a drapéria ráncainak vonalát követve hangsúlyosan kinézett a képből, Stollberg kisasszony feje fölött nézett ki, aki fél térdre ereszkedve úgy helyezkedett el előtte, hogy szép, meztelen nyakán meghajtott fejével mintegy eltakarta a szobainas ágyékát, ugyanakkor ama kegyes kegyetlenség élvetegségével mosolygó arcát a két hatalmasan szétvetett comb és a maguk alá hajló erős lábszárak vonták természetes keretbe.

És ezzel még semmit nem mondhattam el a képről, mely szinte magától értetődő módon sokkal inkább alkotójáról, mint a modellként felhasznált személyekről beszélt, Gyllenborg ugyanis, valamilyen mélyen bölcs antik esztétika parancsának engedelmeskedve, csupán a férfi testét csupaszította le, ügyelve azért, hogy az ágyék takarásba kerüljön, a nő testét viszont, egyik keblét szabadon hagyva ugyan, egy vállán átvetett s klasszikus szépséggel ráncolódó lepellel fedte be, csakhogy e testet borító lepelt előzőleg vízbe vagy olajba márthatták, mert nedvesen és fényesen tapadt rá, s így hangsúlyosabban, majdhogynem undort keltő szemérmetlenséggel rajzolta ki, amit szemérmesen elfedett.

Undorító, nevetségesen mesterkélt, ijesztően kimódolt, szépelgőn ízléstelen lehetett volna a kép, csaknem elrémítésre szánt szemléltető ábrája egy olyan görcsösségtől befulladt ábrándos művészi fáradozásnak, mely végsőkig kiegyensúlyozott arányokra törekedve éppen azokat a tökéletlennek, hibásnak, szégyellni valónak gondolt emberi adottságokat igyekszik eltüntetni a látványból, melyek mindenféle vagy bármiféle emberi tökéletességnek elidegeníthetetlenül természetes részei, csakhogy a kisasszony ezen a képen, s legyen a kép alkotójának dicséretére mondva, egészséges ujjait a tenyerébe hajtva be, szörnyű, megduplázott pataszerű ujját emelte maga elé, ama torzat, a rettenetes rendellenest emelte a szeme elé, s akárha feje nem is érzékelné a szobainas széttárt ölének meleg közelségét, egek, milyen illatos melegséget tudott árasztani nyitott öle! hanem csak ezt az iszonytató formában végződő tagot fogadta volna be kegyetlen mosolyával, igen, a kegyetlen mosolyával! amitől aztán a kép minden szépelgő arányosságokból és alattomosan érzékies összefüggésekből kimesterkedett részlete sátáni paródiává vált, de közel sem e két személyt kacagta ki ördögi gúnnyal, hanem a kulcslukon leskelődőt, engem, téged, bárkit, aki a képet nézte, vagy akár azt a személyt, aki a képet csinálta! itt ugyanis arról volt szó, hogy valaki készségesen elfogadhatja torzulásait a mosolyával, a mosolyával kell elfogadnia a tények tárgyszerű kegyetlenségeit, s ennyi az ártatlanság, minden más csak díszlet, ciráda, ornamentika, korízlés, stílus és irály, ettől az elfajulásnak ajándékozott mosolytól ördögi paródiának tűnt a babérkoszorú a szobainas fején, parodisztikusan hatott a feszült közöny, amivel kinézett a drapéria ostoba ráncai közül, parodisztikusan hatott ama nyers érzékiség, mely minden szándékolt közöny, félrenézés és elkerülhetetlen magukra utaltság ellenére mégis összefűzte őket, s végső soron illúziótlanul szánalmas lett testük durván föltálalt szépsége is.

Pirulásom jó hosszan kitarthatott volna, ha a felügyelőben nincsen annyi ravasz kímélet vagy szakmai számítás, hogy meglehetősen sokáig törölgesse a szemét; óvatos kis mozdulatokkal tette, kisujjának hegyére fogva zsebkendőjének vásznát, finomkodott, tudva, hogy az állandó könnyezés sárgás váladékot hagy maga után a szemzugokban, körülményeskedő finomkodása azonban nem volt más, mint tettetés, akárha szánt szándékkal nem óhajtaná kiaknázni a zavaromból adódó helyzeti előnyt, sőt, azt kívánná, hogy megnyugodjak, mintha azt mondaná, csak semmi sietség, mindenre van még elegendő időnk, ha nem most, akkor hát máskor, ha nem máskor, akkor most fogom elmondani, amit el kell mondanom, neki teljesen mindegy, s ilyen értelemben kíméletét tán inkább kíméletlen idegborzolásnak szánta.

Egyáltalán nem hatástalanul, hiszen abban a pillanatban, azon határtalannak érzett örömtől, hogy felindulásom látható jeleit mégis sikerült elfojtanom, mintha kifordulnék önmagamból, s minden helyzetem uralásához szükséges tájékozódási pontot elveszítenék, pontosan arra a határra kerültem, ahová el akart juttatni; legyen, gondoltam hirtelen magamban, mindent elmondok neki, már csak azért is, hogy túl legyünk mindenen.

Hiszen olyan egyszerűnek tűnt mindent elmondani, ez a minden valójában nem volt semmi, négy ember szerelmi játékaiból az egyik ki akarta szabadítani magát, a másik viszont zsarolni kezdte ezen egyiket azokkal a gyalázatos képekkel, melyeket kettőjükről készített, s ha megtalálhattam volna e semmi elbeszéléséhez szükséges első egyszerű szót, ha kikerekíthettem volna az első mindent jelentő mondatot, akkor miért ne mondhattam volna el?

Szerencsémre kopogtattak az ajtón, halkan, de valójában nem a három halk koppintástól rezzentem össze, hanem attól, hogy a kopogtatás kijózanított.

A kijózanodás azonban a belső erőket úgy összerándította, valami kiterjedni és kiszólni kívánt és ugyanakkor visszazúdult önmagába, s e váltólázként egymásnak feleselő indulatokba úgy belesápadtam és beleszédültem, hogy miközben a saját tehetetlenségem ködfüggönyén át láttam a szállodás kövéren igyekvő, a gyilkossági eset miatt most különösen alázatos alakját közeledni felénk, a felügyelő már gyorsan meg is akarta ragadni a karom, le akart volna ültetni, amit végsőkig feszítve erőimet, elhárítottam, és ugyanazon mozdulat befejezéseként vettem el a felém nyújtott tálcáról a levelet, mert azonnal láttam, kitől érkezett.

Szomorú emberi roncs lehettem, minden mozdulatommal azt akartam elhitetni, hogy ura vagyok a mozdulataimnak, holott ebben a helyzetben és ebben a szobában semmi nem lehetett olyan meglepő már, hogy a viselkedésnek e görcsös igyekezetét igazolja.

Furcsa módon nem a helyzet, hanem inkább a részletek képesztettek el, az éles árnyék, amit a felügyelő árnyéka vetett rám, mintha fontosabb lenne az elhangzó és az elhallgatott szavaknál, vagy hogy mily közelről és milyen erősen, nyugalmasan hallom a tenger hangját, bár csukva vannak az ablakok, s az ablakon bezúduló hidegen télies fény mint szemléli lelkem őrült kapkodását.

Nem értettem például, habár persze pontosan tudtam, mi történt, nem értettem, miért a szállodás hozta be postámat, és miért nem a szobainas, igen, az inas, Hans, akit az imént éppen én tagadtam ki nyilvánosan a szívemből, nem, még mélyebbről, az érzékeimből, és nem értettem, hol van ő, ha ez egyszer ennyire fáj nekem; az árulás fájt.

És azt sem értettem, hogy miért mondja nekem az idegen ember, aki ismét összefűzi mellén a karjait, hogy olvassam el a levelet, miért úgy mondja, mintha lenne még valaki rajtunk kívül a szobában, akinek egy levelet el kellene olvasnia, nem értettem, miért ő mondja ki helyettem az én szándékomat, mert annyira fájt a saját készséges gyávaságom, amivel udvarias kérésnek álcázott parancsának engedelmeskedem, hogy fájdalmamban olyan érzésem támadt, mintha egy idegen lenne ilyen gyáva helyettem, egy idegen, aki én vagyok.

Még most, amikor hosszú évek távlatából visszahajolva e sorokat írom, még most sem értem pontosan, mi történt akkor ott velem, a veszély nagysága önmagában nem magyarázza, helyesebben tán értem, de mélységesen szégyellem az összeomlásnak, az őrületnek, a pojácáskodásnak, az árulásnak és a gyáva meghunyászkodásnak azt a jelenetsorát, amiben menedéket kerestem, olyan ez a szégyen, mint egy megakadt vérrög az erekben, se föl, se le, szégyenemet semmiféle alapos indok vagy terjedelmes magyarázat gyógyszere nem lenne képes föloldani, fájdalmas rög, erkölcsi hullásom bizonyítéka maradt.

Rövid levélke volt, egyetlen hullámzó boldogságban fogant félívnyi lapocska, édesem, drágám, egyetlenem, hangzott a megszólítás, melyen pillantásom azonnal fönnakadt, kétszer, háromszor, még egyszer nekifutottam, fogja fel a szem, amit fölfogott, mert ezzel a megszólítással hirtelen egy kísértet szólt ki a levélből, annak az asszonynak a kísértete, kit mellékesen említettem már ennek az emlékezésnek régebbi lapjain, ő, aki kísértetként is elevenebben élt bennem, mint bárki élő, de akiről nem szabad beszélnem, mert nem tudok beszélni, s az ő képe, helyesebben nem is a képe, hanem a szaga, szájának, ölének, hónaljának a szaga áradt rám a megszólításból, egy illat, melyet ha futok se érhettem volna el, ő írt volt így nekem, engem csak ő szeretett, ő becézett így, habár tudva tudtam, hogy Helene levelét olvasom.

A másodpercnek ebben a töredékében, a szétfoszlott illat utáni vágyban születhetett meg bennem az elhatározás, hogy mégis meg kell szöknöm Helene elől.

Elfeledni kívánt és megtagadott életem tíz hosszú éve nézett vissza rám ebből a szép megszólításból, Helene hiába orozta el, nem lehetett az övé, nem ajándékozhattam neki, s már csak azért sem véletlenül juthatott eszembe most e sajátos összefüggés, mert hiszen tudomásom volt róla, hogy az anarchisták titkos társaságaiban eltöltött tíz hosszú évemről a rendőrség igen alapos és igen megbízható adatok birtokában van, ha tehát most nem rendelkezem egy állat ügyességével, akkor ez a tíz év is vissza fog hullani a fejemre, s minden fájdalmas, felforgató, gyilkos tapasztalata elől hiába reméltem Helene karjaiba menekíteni magam.

A halál szólt ki, az önmagát megsokszorozó és egyetlen, a minden sarokból és szegletből leselkedő, az oly forrón áhított és olyannyira rettegett halál, annak az egyetlen szagos asszonynak a halála, immár nyilvánosan is megtagadott barátom véres teteméből, de minden gyilkosság és minden halál, az anyám felfoghatatlanul fájdalmas elenyészése az apám oldalán, apám dicstelen halála Görlitz és Lebau között a hetes őrháznál az átrobogó vonat kereke alatt és a kislány megcsonkított teteme, akit megerőszakolt, ama ocsmány lúgostömlő halála, melyen átszivárog és átfolyik verejték, pisa, szar, nyál és takony, a testé, holott Helene soraiból éppen egy nagyszerűnek képzelhető élet lehetősége hullámzott felém boldogan: „azon gyönyörű délelőtt óta, melyet búcsúnak szántunk, nehéz, de beteljesült búcsú volt, magzatot hordok a szívem alatt”, írta, s hogy esküvőnk időpontját előbbre hozandó, azonnal siessek hozzá haza, haladéktalanul, kérik a szülők is, és ennek utána már csak a megbizonyosító kézjegy következett, keresztnevének egyetlen betűje.

Ha a sors így szceníroz, ha e levelet egy gyilkosság körülményeit kutató rendőrkopó nedves tekintetétől kísérve kell olvasnom, akkor minden, de minden csak látszat és hazugság, gondolta szétrepedt énem egyik fele, míg a másik persze nem tudta megtagadni önmagától, hogy az élet folytathatóságának boldogságába ne ájuljon bele, sőt, minél inkább érezte, hogy ez is látszat, csalás, a rózsaszín remény újabb hazug menedéke, annál képtelenebb ujjongásokra ragadtatta magát.

Azt akarta, hogy fia szülessék ennek az ocsmány folyású testnek, mely a boldogítón rettegett halálban végre szabadulni remélt.

Micsoda fertelmes démonok bújnak elő a gondolkodásból.

Hangosan, harsányan nevetni kezdtem, meg kellett kapaszkodnom a karosszék támlájában, úgy nevettem, nehogy előrebukjak.

Nem tudom, mikor is bújtattam vissza a levélkét, de reszkető kezem tehetetlen ténykedését még ma is látni vélem magam előtt.

Előbb volt e reszkető küzdelem a kéz, a kuvert és a levélpapír között, sőt, kis győzelmem után meg kellett még kapaszkodnom a szék támlájában, nehogy kimenekülhessek innét, s tán a fegyelmezhetetlen reszketésből robbant a röhej.

Tébolyodottan röhögtem, mondanám, ha nem éppen arról árulkodott volna a hangom, hogy a röhejjel akarom megtébolyítani magam.

Attól kezdve azonban ő vezetett, a hang démona.

Közel egy évtized múltán, Jakob Johann von Uexküll báró hatalmas művében bukkantam rá a megvilágosító és szívemnek kedves megállapításra, miszerint, „ha fut a kutya, akkor az állat mozgatja a lábait, ha viszont a tengeri sün ered futásnak, akkor a lábak mozgatják az állatot.”

E finom különbségtétel segített megérteni, hogy az alacsonyan fejlett állat minden erkölcsi tartalmat nélkülöző menekülési ösztöne jelent meg a röhejemben, nem én menekítettem a röhögésembe magam, hanem a röhögésem menekített engem válságos helyzetemből.

Kirobbanása még leleplező volt, halálos kétségbeesettségemet árulta el, de már a következő pillanatban mily érzékenyen bicsaklott, hogy irányt, pályát és főként jelentést módosítva úgy tegyen, mintha ez nem is röhej, hanem önnön örömébe harapó kacaj, majd már nem is kacaj, hanem az eget ostromló ujjongás idétlensége lenne, igaz, nem tiszta, hiszen a helyzettől, mely olyannyira nem illik hozzá, kissé megzavart, s furcsa módon minden kicsiny részletét, hajlításait és torzulásait úgy fogta föl a fülem, mintha a felügyelő fülével hallanám, s aztán már e boldogságba átcsúsztatott, tisztára mosdatott életöröm nevetett tovább velem, egészen addig, míg az önmaga fölött érzett meghatódottságtól be nem könnyesedett a szemem, amitől viszont akadozni kezdett, bugyborékolt, segített elhatalmasítani rajtam a meghatottság érzetét, míglen ismét ura nem lettem magamnak, s dadogva ugyan, de szavakra találtam.

„Megbocsásson”, dadogtam szememet törölve, s démonom, ki még mindig vezette, hatalmában tartotta, nem engedte el hangomat, immár azt a fényűzést is engedélyezte magának nagy önteltségében, hogy úgynevezetten őszintévé tegyen, mintha ezzel egyben azt állítaná, hogy hazugság, csalás és árulás nagyon szépen átcsúszhatik az igazba, a valódiba, szégyenre semmi ok! hívebb így, mint minden, ami ártatlanul egyszerűnek és szeplőtelenül tisztának hirdeti magát, a világ jelenségeinek erkölcsi értéke között különben sincsen szigorúan vehető határvonal, fölösleges hát a finnyáskodás, holmi lelkiismereti görcs, csak rajta, előre, gyerünk! mert mintha jegyesem kezemre játszott kényes levelében talált volna diadalmasnak és végsőnek tetsző érvet arra nézvést, hogy a személyemet érintő alapos gyanút semmissé tegye: „bocsásson meg, tudom, a nevetés most igazán nem helyénvaló, igazán szégyellem magam, s ha azt mondom, hogy nevetésemért a felelősséget mégis elhárítom és áthárítom, hiszen felszólítása nélkül természetesen eszem ágában se lett volna megismerhetni kényes tartalmát egy idegen előtt, akkor valójában attól a halottól kérek bocsánatot, aki még itt fekszik a szomszédos szobában”, mondottam démonom elkomolyodó, csaknem rideggé és tárgyszerűvé váló hangján és mégis egy világfi könnyedségének álcájában lebegve, „ám Önt”, folytattam, „éppoly kevéssé óhajtanám megbántani, mint ahogyan a halottat se akartam, tehát afelől is biztosíthatom, hogy levelem a legszigorúbban magánjellegű, s hogy eloszlassak bármiféle olyan feltételezést, miszerint kapcsolatban állhatna a mai szomorú esettel, szemérmemet félretéve még azt is elmondhatom, a fenébe is! mi tarthatna vissza ettől? hisz egy fölöttébb boldogító közleményről van szó, olyasmiről, amit tulajdonképpen minden meggondolás nélkül, szívrepesve, bárkivel megoszthatok”.

Levegőt vettem, és még arra is pontosan emlékszem, hogy lehajtottam a fejem, a hang pedig végleg elkomorodott bennem, valamiként kellemetlenné vált, vagy szemérmessé tán, mikor kimondtam.

Oly sokáig maradt néma, hogy kisvártatva ismét föl kellett emelnem a fejem.

És mintha egy fényes, gömbölyű szappanbuborék szivárványozó hártyája pukkant volna szét a levegőben.

A megtévesztő könnycsepp burkából csillogott rám a szeme, s míg hosszan egymás szemébe néztünk, mégis az volt a benyomásom, hogy az első olyan pillanat ez, mikor arca megrendültséget vagy tán megütközést mutat.

„Ellenkezőleg”, válaszolta igen halkan, és kéjes elégtétellel követtem gutaütésre hajlamos arcának elsötétülését, holott nyilvánvalónak tetszett, hogy ő nem a szégyenébe, hanem a dühébe pirul bele, „ellenkezőleg”, ismételte a szót majdhogy negédesen, „bocsánatát nekem kell kérnem, már csak azért is, mert figyelmeztetése teljesen helyénvaló, tolakvó kívánságommal e pillanatban valóban átléptem lehetőségeim megengedett határán, s amennyiben ismételten hangsúlyozom, mert ennek hangsúlyozására az Ön mindenképpen feszült, bár nagyon is érthető bizalmatlansága kényszerít, hogy szó sincs itten semmiféle feltételezésről vagy gyanúsításról, nyilvánvaló, a tettes a kezünkben van, amivel persze az ügy még közel sem lezárt, akkor nem csak azért kérek bocsánatot, mert ilyen látszat keletkezhetett, hanem egyenesen arra kérem, hogy tolakvásomat tekintse az ilyen vagy hasonló esetekben óhatatlanul szükséges elővigyázatosság túlzó jelének vagy akár a bárdolatlan emberi kíváncsiság kellemetlen szakmai elfajulásának, bárminek, csak zokon ne vegye! ha pedig már így kellett lennie, akkor végül is engedje meg nekem, hogy elsőként fejezhessem ki legmelegebb szerencsekívánataimat, és ne feledje, egy olyan ember teszi ezt szívből, aki állandóan az élet szomorú oldalával foglalatoskodik, egy olyan ember, akinek igazán ritkán adatik meg az élet szép, és főként természetes fordulatairól hallani.”

Arcán eloszlott a pír, nyájasan, kissé fájdalmasan mosolygott, s a meghajlást helyettesítve kölcsönösen meghajtottuk a fejünket, csakhogy se közben, se ennek utána nem moccant el a helyéről, hanem úgy maradt összefűzött karokkal a terasz ajtaján bevetülő ferde fényben, árnyékot vetve rám.

„Kérhetném még valamire?”, kérdezte némi tétova szünet után.

„Parancsoljon velem.”

„Ugyanis szenvedélyes dohányos vagyok, és legnagyobb szerencsétlenségemre a kocsiban felejtettem a szivarjaimat. Ha tehát megkínálhatnám magam.”

Ez a furcsa jellemvonás, elnézést kérni egy nem helyénvaló, illetéktelen, jogtalan vagy túlságosan tolakvó gesztusért, és ugyanakkor szándékosan elkövetni egy ugyanilyent, a helyzet megfeszített húrjain mintegy szükségtelenül pengetni ki a másik fölötti hatalom hangjait, engem valakire vagy valamire emlékeztetett, amit abban a pillanatban nem tudtam ugyan megragadni, ám ismerős, szinte testi undorom eldöntette velem, hogy ez az ember nagyon alacsony sorból származik.

„Hogyne, természetesen”, válaszoltam készségesen, s most én magam sem mozdultam el a helyemről, amiként az illő lett volna, nem kívántam a saját kezemmel felütni neki a szivaros doboz tetejét, és hellyel sem kínáltam.

Valakinek épp ilyen kiszolgáltatott voltam, és valakit éppen így utáltam.

Ő azonban nem hagyta zavartatni magát, kényelmesen sétált el a hátam mögé, hogy kivegyen egy szivart abból a dobozból, amit néhány nappal előbb Gyllenborg ajándékozott nekem; s e tény olyan élesen hasított belém, hogy immár megfordulni sem volt erőm, pontosan tudtam, mit akar vele: a halott szobájában egy ugyanilyen lakkdoboz hevert az asztalon, s akkor mégis megvolt a jel.

Olyan csönd lett közöttünk, hogy hallani lehetett, amint lepattintja a szivar papírgyűrűjét, majd ugyanolyan kényelmesen sétált vissza elém.

„Lenne egy kése is?”, kérdezte barátságosan mosolyogva, s én csak az íróasztalomra böktem.

Körülményesen gyújtott rá, azt volt a benyomásom, hogy még soha nem szívott szivart, aromáját dicsérve cuppantott, majd némán fújta ki a füstöt, és én némán kényszerültem visszanézni rá.

De éreztem, bármiként igyekszem is, nem fogom kibírni, míg a végére ér.

„Szolgálatára lehetek még valamiben?”

„Ó, nem”, válaszolta nyájasan megbillentve a fejét, „igazán elég sok idejét elraboltam, s holnap minden bizonnyal még amúgy is lesz szerencsénk.”

„Amennyiben föltétlenül szükségesnek látna egy ilyen találkozást, készséggel hátrahagyom a névjegyem”, mondtam, „gondolom, holnap estére én már Berlinben leszek.”

Kivette szájából a szivart, elégedetten biccentett, és a szavakkal fújta ki a füstöt.

„Lekötelezne vele.”

Átnyújtott névjegyemet gondosan elhelyezte a levéltárcájában, s ennek utána már nem volt más hátra, mint hogy meghajoljunk; égő szivarjával némán sétált ki a szobámból.

Halálos kimerültségbe hullva maradtam ott, s miként egy zajló folyam sötét vizén sodródó szétrepedt jégtábla, két világos folt az éjben, énem egyik fele egyre messzibbre távolodott a másikától, míg az egyik fösvény kis győzelmi indulót zúgott magának, a másik a véres vereség gyászdalát zümmögte maga elé, míg az egyik emlékei között matatva azon morfondírozott, vajon honnan oly ismerős, kire emlékeztet ez a taszító alak, s bosszankodott, hogy a rejtvény megfejtését hiába keresi az emlékek honában, nem találja, addig a másik már a menekülés esélyeit latolgatva, a legpontosabban elképzelte magának, amint a fővárosba érkezve, az Anhalter pályaudvar élénk zűrzavarában találva menedékre, még abban az esetben is, ha követnék, haladéktalanul átszáll az Itáliába induló vonatra, ám azt kell mondanom, hogy mindeközben volt még egy harmadik énem is, ki e távolodó kettőt elég sajátos módon összefogta, s e harmadik szeme egy olyan képet láttatott, mely persze szintúgy önkéntelenül megnyílt emlékeim tárházából származott, de látszólag nem volt semmihez semmi köze, képet a gyermekkori kertből, egy forró, nyár végi délutánról, mikor is a fák között bolyongva észrevettem, hogy a kicsiny szökőkút vízzel telt kőkelyhében egy zöld gyík fuldokol, épp csak a feje csücskét, tátogó szája végét tudta kiemelni, üreges füle és nyitott szeme a víz szintje alá merült, se előre, se hátra, se föl, se le, holott szétterpesztett lábacskáival taposott maga alá, ez a kép volt az első, talán legrégibb emlékem a világról, egy száraz nyár, tudtam, inni mászhatott be oda, becsúszhatott, a döbbenettől mozdulatlanná merevedve néztem, néztem, nem szemtanú, hanem maga az Isten vagyok, mert belátásom szerint rendelkezhetem élete vagy halála felől, és ennek a döntésnek a puszta lehetősége olyan borzadállyal töltött el, hogy az volt az érzésem, inkább fulladni hagyom, aztán két tenyeremet mégis a teste alá merítve kiemeltem, és az érintés vagy tán a befejezetté váló tény undorától összeborzadva csaptam ki a fűre, ahol mozdulatlan maradt, lélegzett, egész gyönyörű testén átvert a szíve, és ez a kép, a füvek permettől gyöngyös, haragos smaragdja, a moccanatlan gyík, nem eszembe jutott, hanem olyan élesen, minden fényével, színével és hajlatával olyannyira ott volt előttem, akárha most látnám; ebben a régi kertben álltam és nem a szobában.

Ez a zöld gyík voltam én, ki ajándékba kapott életét, a haladékot, a halált, szívének ütéseit és a levegőt éppen úgy nem érti, helyesebben még jobban és még mélyebben nem érti, miként előbb a fulladást.

És azt sem vettem észre, hogy valamennyi idő óta fejemet e képbe alámerítve ülök, valahol ülök, tehát nem állok már, s arcomra szorított ujjaimon a könnyem átcsorog.

Olyannak hallottam a saját zokogásomat, mintha a régi kisfiú sírna ki belőle, ő nézné riadtan, könnytelen szemekkel mindazt, ami később történt vele, s egyetlen ostobán ismétlődő kérdése lenne: miért, miért, ki akarta, ki tette ilyenné, miért.

Mintha akkor is ezt az örökösen ostoba kérdést ismételgette volna magában, és ennél többre ma sem tellene.

Nem a szeretett barátot, nem Gyllenborgot sirattam el, nem azt a szép, fiatal, vidám férfit, kit halálában is irigyen csodáltam, hiszen ő, bármiként végződött is az élete, egyetlen gyalázatosan gyönyörű fotográfiával többet mondott el nekünk, mint amennyire én minden küszködésemmel, vívódásommal és tipródásommal egyáltalán képes lehettem volna az ügyetlenül egymás mellé rótt szavakkal, irigyeltem! mert persze mondanom sem kell tán, hogy ama két, érzéki anarchiában eltelt hónapban, egyetlen véglegesnek tekinthető mondatot sem sikerült leírnom tervezett elbeszélésemből, miközben ő rejtélyes eredetű kiütéseitől mindig elkínzottan és beteg tüdejétől mindig lázasan, az amúgy is halálra szánt ember derűs könnyedségével, valami hallatlanul egyszerű, a halál közvetlen közelségétől származó eleganciával játszadozott el azon súlyos kérdésekkel, melyekről én a műkedvelő mesterségesen fölcsiholt lázában csupán tépelődni tudtam, csodáltam és irigyeltem! mivel ő halálos következetességgel kiteljesítette és befejezte azt, ami a testében készülődött, érdeklődésének és vonzalmainak tárgyát nem tévesztette össze az eszméivel, hanem éppen ellenkezőleg, összecsúsztatta őket, s csupán annyi volt az eszme, amennyi tárgyából akaratlanul kibújt, én viszont csak képzelegtem és gondolkodtam, mert a szavaimból erőszakosan kicsiholt eszméimmel akartam megmenekíteni magam, s tán itt húzódik az értelmes határ művészet és műkedvelés között, a szemlélet tárgya nem tévesztendő össze a tárgy megmunkálásának eszközeivel! ő nem tévesztett, s így benne és általa valami elvégeztetett, őt nem kellett hát sajnálnom; és nem is Hansot sirattam el, nem az ártatlan s immár sorsának teljesen kiszolgáltatott ifjúi erőt, holott milyen mennyei élvezet gyöngeségem gyöngédségével szeretni égővörös haját, tejfehér bőrének lágy simaságát, a szeplőket, melyek olyik helyen anyajegybe domborodtak, s megakadt rajtuk az ujj, szőrének selymes tenyészetét, meleg ágyékának forrón kilövellő tejét! nem az elárult, az elveszített élveket, nem a minden pórusának mélyéig megértett és bensőségessé tett testi formát sirattam el, ó, nem puszta forma az, mi egy hideg börtön rideg falai között fog elsenyvedni lassan! és nem a saját iszonyú árulásomat, nem az anyámat, kit e pillanatokban annyira nélkülöztem, hogy nem is merészeltem gondolataimmal illetni őt, anyámban nem Helene-t, akit most aztán megfontoltan elhagyok, és születendő gyermekemben, akit soha nem fogok láthatni, nem önmagam, önmagamban nem a végül is minden esetben vétlen apát, és nem az apámat, nem is a kislányt, kit oly rettenetes módon megölt, s akinek tetemét egy hasonlón szörnyű napfényes délelőttön a körülményesen kíméletlen azonosítási eljárás keretében kellett Hilde nevű cselédünkkel megtekintenem, Hildével, aki néhány hónapra rá, hogy sorsán valamiként elégtételt vegyen, életem első asszonyává tette magát, s aki azóta maga is halott volt, nem, nem őket sirattam el, és nem magam.

Miközben a megmenekített gyíkot láttatta a szemem, az agyam úgy dolgozott, miként egy értelmetlenül feltüzesített motor, mely az indulat gőzeitől hajtva, fogaskerekeivel, szíjas áttételeivel, dugattyúival és emeltyűivel a lélek legmélyéről hordja elő mindazt, ami hasonlatos, s ami ennyire, ilyen gyermekesen fájt; nem a kimerültség ríkatott meg és nem a veszély, hanem a tehetetlenség, amit ennyi emberi szenny láttán érezni kell.

S abban a pillanatban már azt is tudni véltem, ki tért vissza a felügyelő személyében oly emlékeztetőn, és azt is tudtam, hogy zokogásom hangos, rázkódtató hullámaival egyedül és kizárólag egyetlen halottamat, egyetlen szerelmemet, kihez semmi e szennyből nem tapadt, őt! az asszonyt siratom el, böfögöm föl magamból, akiről nem beszélhetek.

Forró lettem és könnyes, borzongtam saját testem nyomorú hidegében, s mintha tagjaim szétcsurogtak volna, mikor magam sem tudhattam miért, föl kellett pillantanom.

Ki rendelkezhet olyan isteni képességekkel, hogy különbséget tehessen egyetlen másodperc egymástól elváló időiben, habár hajszállá vékonyodó isteni különbségei kiben másban, ha nem bennünk húzzák és szövik pókhálónyi fonaljukat?

Őt, igen, őt, az egyetlen arcot láttam ott az ajtóban állani, némán és szemrehányón, feketében és lefátyolozva, egyik keze még a kilincsen, hogy az ajtó nyitott tábláját csendesen behúzza maga után, még csodálkoztam is, mért van talpig feketében, hiszen halott, nem gyászolhatja önmagát! holott a másodperc következő töredéknyi idejében már tudtam, hogy nem ő, hanem Stollberg kisasszony állt a helyén.

Milyen furcsa volt az is, ahogyan e temérdek időben a heves fájdalom átadta helyét egy még hevesebben fájó lökésnek, az örökös és végleges hiányból támadó fájdalomnak, s a kisasszony csak azt a nyers rándulást láthatta az arcomon, mely nem néki szólt.

Föllibbentette fátyolát, kesztyűs kezét muffjába visszadugta, még tétovázott, igazán nem tudhatta, mit illik egy ilyen helyzetben tennie, arca halovány volt, mint a márvány, sima és érinthetetlen, valamely tőlem teljesen idegen, csaknem undorító megrendültség tette ilyenné, s mégis látnom kellett arcán a saját fájdalmamat, nem tudom, talán abban a félénk, kivételesen törékeny mosolyban, mely mégis a szája körül reszketett, és amit én is éreztem a szájamon.

Abban a tumultuózus jelenetben láttam őt utoljára, mikor is néhány órával előbb egy szobalány észvesztő sikoltozására riadva mindannyian kitódultunk a folyosóra, és ő a többiekkel együtt Gyllenborg barátunk lakosztályának sarkig tárt ajtaja felé futott, ám akkor nem tudhatva, nem érthetve még, mi történt, kifejezetten élvezni látszott e zajos fölfordulást.

Most kis mosolya arra szolgált, hogy fájdalma ne fájjon annyira, ne legyen annyira megalázó, láttam az arcán, hogy egyszer s mindenkorra vége van kegyetlen kis játékainak, és most valami nagyobb kegyetlenség következik, e következőt ellensúlyozta a kis mosoly, amitől még jobban fájt, a szégyentől fájt még jobban, attól, amitől nekem, hogy még mosolyogni is kell vagy lehet, vagy mosolyogni is tudok, s a mosoly tán végtelenebb mint maga a halál, mely persze még mindig nem az én halálom.

Mosolyában cipelve sértett, büszke, alázatos, szép kegyetlenségének árnyékait, felém sietett, és én ugyanolyan mosollyal vártam rá, de bennem olyan lett e mosoly súlya, hogy nem tudhattam vele fölállni, ő pedig hirtelen kirántva mindkét kezét a muffjából, s hagyva a drága szőrmét a földre hullani, két kesztyűs kezével túrt az arcomba, a hajamba.

„Drága barátom!”

Mint az elfullasztott sírás, tört ki torkán a suttogó kiáltás, s bármily szégyenteljes legyen bevallani, kezének érintése fájdalmas élvezet.

Nyilallás, mely örömre talál a fájdalomban, s talán ettől ugrottam föl a helyemről, a szégyen rémült örömétől, arcom végigcsúszott csipkés ruháján, föl, majd arc az archoz ért, hűvös ajkának kemény érintése könnyektől fölázott bőrömön, valamit keresett vele, tétován, de csillapíthatatlanul, gyorsan rá kellett lelnie, és én is kerestem valamit arcának érinthetetlen simaságán, ügyetlenül, mohón, s abban a pillanatban, mikor ajka rátalált az ajkamra, a pillanatnak abban a töredéknyi idejében, mikor ajkának hűvös formáját, e gyöngéd türemlést, e bűvös ívelést megéreztem az ajkamon, és ő is valami hasonlót, mert nem nyílhatott el az ajka! feje a vállamra hanyatlott a kényszerű visszavonástól, ugyanakkor karjával erőszakosan átkarolt, hogy ne érezzük, holott mindketten őt éreztük meg magunkban, a halott szájának íze ült ki ajkunk peremére, és nélküle immár nem is tudhattuk egymást megérinteni.

Sokáig álltunk így, szorító karjainkkal préselve magunkat egymás mellére, ölére, combja közé, vagy legalábbis úgy tűnt, mintha ez meglehetősen sokáig tartana; s ha az előbbi érintésekben és csókocskákban a felszikrázó és azonnal elhamvadó érzéki energiákban akart levezetésre találni a fájdalom, akkor most e heves és minden tekintetben érzéketlen préselődés a gyászban és bűnben utat találó fájdalom közössége volt, közösség, mely a kölcsönös kíméleten hajózva nem tudta és nem is akarta kipréselni a két test közül a halottat, engedtük, ő is szoruljon belénk.

Annyi idő kellett tán, ameddig könnyektől belázasodott testemen fölmelegítette hideg testét, mert akkor valami egészen másféle, cinkos, ravaszkodó, titkos, és némiképpen illetlen suttogással megszólalt a vállamon.

„Nagyon jó kislány voltam”, mondta csaknem fölnevetve. „Hazudtam.”

Jól tudtam miről beszél, pontosan arról beszélt, amiről tudni szerettem volna, e megnevezetlenül is fontos tények tudása jelentette az időt, az egérutat, amiről azonban nem kérdezhettem anélkül, hogy el ne áruljam magam.

De hiszen ő is szökésben volt, s ha elárult volna engem, akkor azzal elárulta volna önmagát, és mégis azt szerette volna, hogy hálás legyek neki.

Én viszont úgy akartam eltűnni ebből az életemből, hogy semmiféle nyom ne maradjon, még egy árulkodó, lihegő, kíváncsi kérdés se, melyből a hátramaradottak utólag következtethettek volna szándékaimra, azt akartam, hogy ne maradjon más, csak a nyomtalanság nyoma.

Mindezt jól értette, bár nem tudhatta, mit ért, s a hálát nem állt szándékomban megtagadni tőle, mégis el kellett egy kicsit távolítanom magamtól, lássam az arcán.

És minden így is volt az arcán, csupán abban tévedtem, hogy nevetne, hiszen sírt.

Nyelvemmel ittam föl kövéren alágördülő könnycseppjeit, örültem, hálám ilyen egyszerű formában nyilváníthatja meg magát, s mikor ismét magamhoz vontam, mindkettőnk testében megadón olvadt el az imént még idegen, furcsa érzet, hogy nem egyedül vagyunk.

Ettől az érzéstől viszont hirtelen meghallottam, milyen halálos csönd van a szobámban, milyen halálos, néma csönd a házban, s milyen végtelen csöndből hullik be a néma fény az ablakon.

Eszembe jutott, hogy a szobainast már elvitték.

Később valami olyasmit suttogott, hogy tulajdonképpen csak búcsúzni jött, elutaznak.

Én is hazautazom, hazudtam, de talán nem lenne kedvező, ha velük tartanék.

Nem kell félnem ettől, mondta oly forrón lélegezve a nyakamba, mintha csak szerelmes szavakat cserélnénk, ők Kühlungsbornba kocsiznak át, s néhány napot valószínűleg ott töltenek, mielőtt visszatérnének szászországi birtokukra.

De még ennyi év után is, mikor egy megváltoztatott, minden szenvedélytől és kicsapongástól mentes, tiszteletre méltónak tartott életet tudhatok magam mögött, mi az a szégyen, mi visszatart, hogy elmeséljem ezt a búcsúzást?

Olyan volt, akárha nem is egymástól, hiszen mi inkább menekülni akartunk egymástól, minél gyorsabban, minél távolabbra, el! hanem tőle kéne kíméletesen elbúcsúznunk, tőle, aki itt marad.

Nem árult el, hazudott értem, amit én egyáltalán nem biztos, hogy megtettem volna az ő helyében, s ezért még ebben a helyzetben, ebben a lehetetlen búcsúban is neki kellett az erősebbnek lennie.

Eltaszított magától, néhány lépést hátrált is, s ha azt mondom, hogy néztük egymást, akkor inkább azt állítom, hogy őt néztük egymáson.

Másfelől e távolodással túl nagy teret hagytunk neki magunk között, és ettől megkövéredett.

Én zavartan, dadogva, nem értve, miként tudhatnánk közösen kitérni, kitérni valaki elől, aki egyre kövérebben itt volt közöttünk, nem beszélve teteméről, mely a fal túlsó oldalán hevert, annyit mondtam, akkor talán illene elbúcsúznom az édesanyjától is, ugyanis egyszerűen arra számítottam, ha közösen elhagyjuk a szobát, akkor ezáltal valahogy mégis le tudjuk rázni magunkról halott barátunk érzetét, erre azonban valami olyan élesen fájdalmas villant föl a szemében, amit tán joggal gyűlöletnek lehetne nevezni, szemrehányás és gyűlölet, szemrehányás arra nézvést, hogy ilyen közönséges ürügyet keresve igyekszem eloldani magam tőle, a halottól, de gyűlölet, mert ugyanakkor ezzel őt, az élőt is eltaszítanám; maradni kellett hát.

Ebben a maradásban azonban végzetesen összekeveredett élő és halott.

És akkor úgy mosolyodott el, ahogyan egy érett asszonynak kell egy gyermek ügyetlenségei láttán mosolyognia.

Majd kisvártatva levette kalapját, mindkét kezéről lassan lehúzta a kesztyűjét; kesztyűit, kalapját az asztalra hajította, közelebb lépett hozzám, és azokkal az ujjaival érintette meg az arcomat.

„Buta, jaj de buta!”

Én nem szóltam többé.

„Ez így természetes”, mondta, miközben én önkéntelenül is viszonozva kezének mozdulatát, megéreztem a kezemen, hogy nem annak az asszonynak az arcához érek, akit szerettem és akit most szeretni fogok, hanem annak az asszonynak az arcát fogom lassan a tenyerembe, akit ő szeretett, a halott, helyesebben még mindig, még most is, az én kezembe, az én testembe belenyúlva fogja szeretni, mint ahogyan a kisasszony sem közvetlenül engem fogott.

Több szó nem hangzott el közöttünk, sőt, mozdulatunk sem maradt, mely rajtunk keresztül ne reá vonatkozott volna.

Méltósággal teli lassúsággal töltöttük be egymásban az ő idejét, s e hosszú, világos, minden pillanatában józan órára a gyilkos Hans is eltűnt.

Mintha valami belső rengést követne, tágult és szűkült a szembogár, a halált néztük egymás szemének kéjes fátyolán át.

Amikor felöltözött, fölhúzta kesztyűjét, a tükör előtt elrendezte a haját és a fejére illesztette a kalapját, még egyszer visszanézett rám, mintha azt mondaná a szemével, ha éppen akarom, most elbúcsúzhatok az anyjától is.

Nem volt értelme többé semmiféle illedelmes búcsúnak, annak utána, amit ebben a hosszú órában mi tettünk vele, mindent úgy kellett hagyni, ahogy volt.

Talán nemet intettem, talán megérezte, és maga is így akarta.

Arca elé engedte fátyolát és kiment.

Másnap éjszaka a robogó vonat ablakából láttam, mert mégis látni akartam, amint örökre elhagyom azt a földrajzi teret, melyet mások, nálamnál szerencsésebbek vagy szerencsétlenebbek, hazának neveznek.

Sötét volt, ködös téli éj, s persze nem láthattam semmit.

Józan, talán túlontúl józan ember vagyok. Nem hajlok semmiféle alázatra. Mégis a saját betűimmel szeretném lemásolni barátom utolsó mondatát erre az üres papírra. Segítsen elvégezni azt a munkát, amelyre senki nem adott megbízást, s így életem legsajátabb elvégzendőjének kéne lennie.

Sötét volt, ködös téli éj, s persze nem láthattam semmit.

Nem hiszem, hogy utolsó mondatának szánta. Minden jel arra utal, hogy másnap rendesen, egy előre nem látható és hátramaradt jegyzeteiből nem kikövetkeztethető mondatban folytatta volna az életét. Mert egy megkezdett életregény mindig azt mondja: tévedjetek el bennem, nyugodtan, talán majd ki tudlak vezetni benneteket rengetegemből.

Tisztem nem több, mint a tudósítóé.

Elcsukló hangon mondom, hogy délután három óra körül járhatott. Ilyen idő tájt volt szokásában abbahagyni mindennapi munkáját. Verőfényes, felhőtlen, nyáriasan meleg, szeptember végi kora délután. Fölállt íróasztala mellől. Odakint békésen álmodozott az augusztusi kánikulában kiritkult, régi kert. A fák és bokrok laza bozótjának légjárta résein olykor fölcsillanhatott a szeme előtt a sötét víz. A lőrésszerűen szűk, magasan kiboltozott ablakokat a ház falára fölkapaszkodó, ilyenkor már vöröslő és sárguló, fekete bogyóit érlelő vadszőlő keretezi. Indái között gyíkok meg mindenféle bogarak tanyáznak, sütkéreznek a repedt vakolaton, hűsölnek az árnyas levelek alatt. Valami ilyesmiről ír emlékezésének első fejezetében, s valami ilyesmit láthatott, valami ilyesmit érezhetett akkor is maga körül. Később néhány falatot evett, néhány jelentéktelen szót válthatott nénéimmel a konyhában, majd aznapi újságját és frissen érkezett leveleit a hóna alá gyűrve, egy vastag törülközőt vetve a vállára, levonult a Duna partjára.

Két szétroncsolt lábszár, beszakadt mellkas, felnyílt koponyatető. Ennyit hoztak belőle vissza.

S így, anélkül, hogy bármiféle jelképes jelentést tulajdonítanánk neki, ezzel a mondattal zárul, idáig tart ez a közel nyolcszáz oldalas kézirat. Rám maradt, bár jog szerinti örököse nem vagyok.

Most pedig a leghatározottabban szeretném kijelenteni, hogy semmiképpen nem a magam személyét óhajtom előtérbe tolni, ha elöljáróban, mielőtt belefognék a szerencsétlen sorsú barátom haláláról szóló beszámolómba, néhány szót ejtek magamról és a körülményeimről.

Azért is teszem, mert ha közvetlen formában róla beszélnék, akkor túlságosan gyakran elakadna a szavam, köhögés fojtogatna.

Somi Tót Krisztiánnak hívnak; s ha a családi nevem nem is, de a keresztnevem mindenképpen ismerőssé tehet azok szemében, akik e minden terjedelmessége ellenére csonkán maradt életregény tanulmányozásában eljutottak eddig az utolsó mondatig. Hiszen szegény barátom, hol a szerelmi eszményítés, hol a szerelmi gyűlölködés torzításán keresztül, mégiscsak megörökítette azt a Krisztián nevű fiút, aki voltam, s akit ma mégis oly kevéssé érzek a magaménak.

Majdhogynem azt mondanám, helyettem tette. És erre egy kicsit büszke vagyok. Vagy talán nem is büszke. Inkább olyan gyerekesen és idétlenül meglepett, mint amikor valakinek váratlanul az orra alá nyomnak egy titokban készített, s ezáltal a leleplezésig hiteles fotográfiát. Másfelől pirulok belé.

Kéziratának ismeretében úgy gondolom, hogy minél görcsösebb az élni akarás, annál nagyobbakat kénytelen ugrani az emlékezet. Minél inkább a puszta, eszközeit nem válogató akarat irányítja a megmaradásra irányuló cselekvéseket, annál mélyebb szégyenre kényszerítene később az emlékezés. Az ember nem szívesen pironkodik, s ezért aztán inkább nem emlékezik erkölcsileg ínséges időkre. S így pontosan annyit nyer, mint amennyit veszít. Ilyen értelemben pedig lehetségesnek tartom, hogy halott barátomnak van igaza: én is hasadt lelkű ember lettem; ám ha az vagyok, akkor másoktól nem sokban különbözöm.

Hogy világossá váljék, mire gondolok, megvallom, hogy például annak a fagyos márciusi napnak az eseményeit, mely az ő sorsának alakulásában olyan végzetesen jelentős szereppel bír, az én emlékezetem egyszerűen és közönségesen kivetette magából. Velem is megtörtént, és semmi kétség, tényleg úgy történt meg, ahogyan leírja. A zsarnok halála által kiváltott elemi örömöm és páni félelmem, az egymás iránt régtől érzett elemi vonzalom belső egyenetlensége kettőnk között, az árulástól és az elárultatástól való gyermeki rettegés bennem is hasonló arányokban keveredett el és nyílt szét a csodálkozástól a szájamon. De nekem soha többé nem jutott az eszembe. Valamit elintézettnek vélhettem azzal a csókkal.

Vizelés közben tényleg azt a kijelentést tettem, hogy most végre megdöglött ez a postarabló. Vagy valami hasonló ostobaságot. Olyan elemi kéjt okozott egy ilyen mondatot hangosan kimondani, amilyen a testi öröm. Aztán rettegni kezdtem, hogy följelenthet. Azokban az években állandóan a kitelepítés veszélye fenyegetett bennünket. Ennek a környéknek a házaiban, a zárt terület tőszomszédságában, mi maradtunk utolsónak a régiek közül. Anyám minden hivatalos levélborítéktól a reszketésig fölindult. Talán túl kicsi, talán túl ócska volt a házunk, ma sem tudom minek köszönni a különös kegyelmet.

Anyámat azzal a gyöngéden uralkodó és minden kicsi kedélyhullámzásának alávetett, elnéző és ellenőriző szeretettel szerettem, ahogyan egy félárva fiú egy magányossággal és súlyos megélhetési gondokkal küszködő, a halálig gyászoló özvegyet szerethet. Érette bármilyen engedményre, bármilyen szégyenteljes megalázkodásra késznek éreztem magam. Ezért szerettem volna, ha elkerüljük ezt a följelentést. Vagy ha már megtörtént, legalább tudni, mire számíthatok. Alázatra tényleg nem hajlok, de megalkuvásaimban azóta is a lehetőségek legszélső határáig elmegyek.

Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy életemnek a későbbiekben sem volt olyan eseménye, amely eszembe juttathatta volna, hogy az a csók nem csupán egy egzisztenciális gondom megoldása, hanem csók volt. Nekem nem volt szabad belső veszélyhelyzetekbe hozni magam, hiszen éppen elég külső veszélyt kellett elhárítanom. S így, tán megszokva ennek a lelki rejtőzködésre irányuló eljárásmódnak az előnyeit, a későbbiekben is kitértem minden olyan helyzet vagy helyzetértékelés elől, mely kétértelműségével nem felelt meg pontosan az érdekeimnek és az akaratomnak.

Most, mikor tudatában vagyok annak, hogy miként látott ő engem, s milyen maradandó, bár számomra érzékelhetetlen hatással voltam rá, nem kis szomorúságot érzek. Mintha valami olyasmit szalasztottam volna el, amit egyébként semmiképpen nem kívánhattam volna. Ami persze hízelgő. Míg ő megengedhette magának a lelki túlérzékenységnek ezt a fényűzését. Ami viszont irigylésre méltó. Szomorúságom ugyanakkor mentes mindenféle szemrehányástól, önvádtól, vádaskodástól vagy holmi valódi lelkiismeretfurdalástól. Biztosan úgy van, hogy érdekesebb, vonzóbb, mi több, sikamlósabb, sötétebb, alattomosabb és nyersebb gyerek lehettem, mint amilyen felnőtt vált belőlem. Másként nem alakulhatott. Az élethez szükséges legalapvetőbb tárgyi feltételeket kellett kiügyeskednem, kiverekednem, kikönyökölnöm, s ez az öntudatlan, tárgyias szemléletmódra szoktató hidegháború minden bizonnyal találékonyabbá, sokszínűbbé, képlékenyebbé tett, mint amilyenné akkor váltam, amikor az alapszükségletekért folytatott küzdelem színjátékába belefáradva, végre sikerült megszerezni biztonságosnak látszó helyem.

Harmincéves korára ő veszélyesen kinyílt, én veszélyesen bezáródtam, de mindketten védtelenné váltunk. Ő olyan szerelemre talált, amelyben egy régen kínzó hiányt remélt betölteni, s a remény arra kényszerítette, hogy ismeretlen területre lépjen. Én viszont kába fáradtságomból felocsúdva azon kaptam magam, hogy reménytelenségemben a legközönségesebb módon és a legmesszibbre menekültem a gyötrelmeim elől, és immár alig valami választ el attól, hogy alkoholistává legyek. Később azt mondta egyszer, hogy a nemi szerepükbe rögzült férfiak hajlamosak a testi és lelki elbüdösödésre.

Ha életpályám ívét áttekintem, nem érzem magam egyedül e honban. Ha barátom a kivétel, akkor én vagyok az átlag, s csak ketten együtt tesszük a szabályt. S nem azért folyamodom ehhez a különbségtevéshez, mintha átlagosságommal, az alkalmazkodás állandó kényszere által behatárolt figyelmemmel, renyhén működő emlékezetemmel hivalkodni szeretnék, s ezáltal valamiként mégis fölébe kerekedni annak, akit kivételesnek neveztem, nem, a jelzőt ezennel nem szánom se egyikünk, se másikunk megbélyegzésének, sőt, e különbségtevéssel nem óhajtom a vakság és süketség felelősségét sem elhárítani magamtól, hanem a magam módján megpróbálom szemügyre venni a közös élettényeket.

Közgazdász vagyok, s néhány éve, tudományos munkatársként, elméleti közgazdaságtannal foglalkozom. Munkám lényegében abból áll, hogy összegyűjtöm és elemzem a népgazdaság egyetlen, adott jelenségkörén belül az ismétlődő vagy éppen kivételesnek mutatkozó eseményeket. Igyekszem kijelölni egy meghatározott jelenségcsoport sajátosságait. Most is ezt szeretném tenni. A szépírás különben sem kenyerem. Verseket soha nem írtam. Rúgtam a labdát, eveztem, súlyt emeltem. Amióta esténként nem iszom, reggelente elég nagy távokat futok. Legfeljebb szaktanulmányok megírására vállalkozom. Azt azonban sejtem, hogy származásomból és neveltetésemből következőn már legkisebb gyerekkorom óta éppen a sajátosságok legóvatosabb és legrészvétlenebb szemügyre vételének igénye irányította az életem. Hiszen már kicsi kölyökként ügyelnem kellett arra, hogy miként szükséges gondolni valamit, illetve legalább ennyire vigyázni arra, hogy amit hangosan kimondok, azt ne gondoljam is. Ezt a szellemileg fölfokozott irányítottságot vagy irányítást azért nem illetem mégse semmiféle szenvedélyre utaló jelzővel, mert tudatában vagyok annak, hogy ilyeténképpen kialakult regisztrálói és lejegyzői képességem mélyén milyen sok lemondás, kényszer és szükségből vállalt önfegyelem rejtezik.

Minden fiatal élőlény eleve szenvedélyes, és a világ birtokbavételének szenvedélyes reménye teszi széppé. E szenvedélyes reményének kielégítési módja, mértéke és működési elve szerint különbözteti meg a szépet a csúnyától, s nevezi szépnek a jót, rossznak a csúnyát. Mára azonban már nincsen bennem semmi, ami a szemléletemet esztétikussá tehetné. Amit látok vagy átélek, legyen az akár a legbensőségesebb élmény, nem ítélem se szépnek, se csúnyának, mert nem látom annak. Legfeljebb valami melegségre emlékeztető csendes hála ébred bennem a számomra kedvező dolgok iránt, ez viszont nagyon gyorsan kihűl.

Lehet, hogy volt bennem szenvedély, lehet, hogy elmúlt. Lehet, hogy valami már végérvényesen hiányzik belőlem. Még az is meglehet, hogy e hiányzó vagy éppen fölöslegben lévő tulajdonságom miatt látszottam már gyerekként is hidegnek. Nem állíthatom, hogy sokan szeretnének, de tárgyilagos embernek szoktak tartani. Habár barátom megejtő elemzésének ismeretében épp a tárgyilagosság igénye kényszerít megkérdenem, vajon nem azért látszom-e annak, mert mindig ügyesen sikerül olyan távolságra távolítanom munkám tárgyait és az engem mégiscsak szerető személyeket, hogy ne azonosulhassak velük, de valamiként mégis az ellenőrzésem alatt maradjanak.

Nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy bármiféle életelvet eszményi módon megtestesíthessek. A legelvetemültebb cinikus válhatott volna belőlem, s csak azért nem lettem az, mert az érzéseknek ez az állandóan újratermelődő hiánya vagy fölöslege a legközönségesebb módon meggyötör.

Érettségi vizsgám előtt néhány nappal félig lebontottam a szobámban a cserépkályhát. Kora reggel, majdhogynem hajnalban, egy leányismerősömtől tértem haza. Mindig úgy kellett kiszöknöm tőlük, hogy gyanútlan szülei ne vehessék észre éjszakai jelenlétemet. Azon a reggelen egyedül voltam a házunkban. Anyám debreceni rokonainkat ment meglátogatni. Ez a cserépkályha pedig régóta zavart. Úgy tetszett nekem, hogy rossz helyen van, és egyáltalán nincsen szükségem rá. Éjszakánként egyenesen a fejemre sugározta melegét, s szobám ajtaját se lehetett tőle rendesen kitárni. Vettem egy nagy kalapácsot, vésőt nem találtam, viszont a kezembe akadt egy jókora ácskapocs, s ez is megfelelt a célnak. Bontani kezdtem. A kibontott csempéket kidobtam az ablakon a kertbe. De a kályha belső járatainak a kibontása bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint ahogyan azt előre gondoltam. És a szobám, ahol semmiféle előkészületet nem tettem ehhez a munkához, lassan teli lett porral, törmelékkel és korommal. A szőnyegek, a könyvek, a székek kárpitja, a füzeteim meg a kidolgozott érettségi tételeim az íróasztal lapján. Amit körültekintve, fölocsúdva tevékeny kábulatomból, nem a munkafolyamat természetes velejárójának, hanem iszonytató, elviselhetetlen mocsoknak éreztem. A végtelen sivárság unalmas mocskának. Ez az érzés éppoly hirtelen tört rám, mint a bontás ötlete. Egy teljesen értelmetlenné vált, sötét öblű, kormosan bűzlő emberi építmény megcsonkult testébe meredtem. Körülbelül a felénél tarthattam, amikor abbahagytam. Azt hittem, hogy álmos vagy fáradt vagyok. Becsuktam az ablakot, lehánytam magamról a ruháimat, és bebújtam az ágyamba. Mégsem tudtam elaludni. Egy ideig forgolódtam, igyekeztem minél kisebbre összekucorodni, csakhogy nem tudtam, nem tudhattam úgy összehajtani, oly kicsivé tenni magam, mint ahogyan szerettem volna. És nem emlékszem, hogy gondoltam volna-e bármi mást. És azt sem tudom, hogy ezt a förtelmes vágyamat nevezhetem-e gondolatnak. Föl kellett kelnem belőle, mert nem lehetett ezzel a hiánnyal fekve maradni ébren. S anélkül, hogy bármi mérlegelésére időt engedhettem volna magamnak, szinte válogatás nélkül nyelni kezdtem az anyám gyógyszeresdobozában található pirulákat. Elég sok nyugtatóra és altatóra volt szükségem. Víz nélkül, egy idő után, nem tudtam már nyelni.

Ma olyannak tetszik ez, mintha én emlékeznék, de nem velem történt volna meg. Mert először egy vázából ittam rá vizet, aztán a szobanövények kis tálkáiból. Nem értem, miért nem mentem ki a konyhába. És még így is szörnyű émelygés fogott el. Száraz öklendezés. Mintha a számban egyáltalán nem lenne már nyál. Féltem volna anyám bútorait lehányni. Térdre roskadtam, és a karommal átkulcsolva, a dívány szélére fektettem a fejem. Minden erőmmel azon voltam, hogy megfékezzem gyomrom görcsös háborgását. Másra nem emlékszem. Ha anyám valami furcsa balsejtelemtől vezérelve a tervezettnél nem egy nappal korábban tért volna haza, akkor most minderről nem beszélhetnék. Kimosták a gyomromat. A kályhát helyreállították.

Soha többé semmiféle esztelenséget nem követtem el, és nincsen is szándékomban semmi ilyesmit elkövetni. De az érzelmeknek ez a sajátos csoportja, amit gyötrődésnek szoktak nevezni, minden örömöt vagy bánatot okozó, megoldást vagy megoldhatatlanságot eredményező cselekedetemtől függetlenül, állandósult bennem. Holott annak előtte még csak hasonló érzéseim se voltak. Ezeket az érzéseimet nem csak azért nem kívánnám tovább részletezni, mert úgy élek együtt velük, hogy eredetükről nincsen tiszta képem, hanem azért sem, mert különben kiegyensúlyozott, derűs kedélyű embernek látszom, s nekem ez a valódi látszat fontosabb.

Amikor valaki a származását kénytelen meghatározni, válogatni kezd az ősei között. Ha tőlem kérdik, akkor azt szoktam magamról mondani, hogy katonacsaládból származom. Mintha azt állítanám vele, hogy minden ősöm, lett légyen tábornok vagy baka, hivatásos harcos lett volna. Ami mutatós elképzelésnek tetszik, de sajnos nem fedi a valót. Egy kicsit olyan ez, mint mikor azt mondjuk erről vagy arról a családról, hogy régi család. Holott minden család egyformán régi. Igaz, a különböző nemzetek fiai és leányai különböző időkben másztak le a fáról. Mondjuk az inkák és a zsidók jóval előbb, mint a németek, a magyarok viszont bizonyára valamivel később, mint az angolok és a franciák. Ám ebből még nem következik, hogy az azonos nemzethez tartozó jobbágy családja ne lenne éppen olyan régi, mint az ugyanezen nemzethez tartozó hercegé. S miként egy nemzet a szociális értékviszonyai szerint tesz különbséget a fajta szempontjából teljesen egyenrangú családok között, akként jár el az egyén is, mikor érdeklődéseinek, vágyainak, törekvéseinek és érdekeinek személyes értékviszonyai szerint kezd válogatni őseinek igencsak elegyes panoptikumában. A személyre szabott válogatásnak ezt a sajátos módszerét barátom kéziratában is megfigyeltem.

Végletes ellentétektől szétszabdalt személyiségét csak úgy tudja egyensúlyba hozni, ha megfigyeli önmagát, ha igyekszik szemügyre venni a benne dúló öntudatlan erők eredetét és okát. Ehhez az életfontosságú lélekelemzéshez azonban olyan kiegyensúlyozott szemléletre lenne szüksége, amivel éppen kiegyensúlyozatlansága folytán nem rendelkezik. Ördögi körbe kerül. S csak úgy tud belőle kitörni, ha ennek az önvizsgálatnak az idejére ahhoz az emberhez vagy embercsoporthoz köti magát, attól az embertől kölcsönzi szemléletét, aki a környezetében még leginkább rendelkezik e számára szükséges kiegyensúlyozottsággal. Ezért uralkodik el benne anyai nagyapja, e veszélyes élethelyzetekben is önfegyelmet sugárzó, önmérsékletről tanúskodó liberális polgár. És ugyanezért látja oly kegyetlen iróniával és mégis elérzékenykedve a kitartást, az illemet, a fogcsikorgató erkölcsöket parancsoló polgárnőt, a nagyanyját. Valami olyasmivel szeretne azonosulni általuk, amiről reális élethelyzete miatt lecsúszott. És mégis így választja ki magának a származását. Így indul el egyetlen nyomon a múltba, bár elvileg számos más nyomon is elindulhatna. Olvasás közben föltűnt nekem, hogy talán nem szándéktalanul feledkezik meg a másik nagyszülői párról. Föltételezem, hogy nem azért, mintha szégyellné őket. S nem is azért, mintha életének egésze szempontjából ne lettek volna hasonló módon fontosak.

Hétvégeken, vagy egy-egy nyári reggelen gyakran kivillamosoztunk hozzájuk Káposztásmegyerre.

Egyetemi tanulmányaim befejeztével külkereskedő lettem. Tíz éven át nagyon sokfelé utaztam a világban. Ha utazásra gondolok, akkor mégis ez a kényelmesen döcögő villamos jut először az eszembe. A nyitott peron. Olykor még hosszú repülőutakon, valamilyen szakmai olvasmányomba merülve is elém villant ez a régi kép. Mintha nem repülnék, hanem valójában azon a sárga villamoson utaznék át a világon. A végeérhetetlen döcögés, végig a régi Váci úton.

Az öreg, aki az első világháború hadirokkantja volt, egy izmos robosztusságát korlátozott mozgásképessége ellenére is megőrző, a megfontoltan kitartó italozástól lángolón ragyás orrú, még közel a hetvenhez is alig őszülő, nagyhangú ember, a vízművek éjszakai portásaként az egyik üzemi épület alagsorában lakott zsírosan gömbölyű párjával. Ennek a nagymamának az volt a szokása, hogy táviratokat küldözgetett az unokájának. Ma palacsintát sütök. Holnap mákosrétes lesz. És ha azt állítom, hogy barátságunk legellenállóbb biztosítékává éppen ez a környezet vált, akkor meggyőződésem szerint egyáltalán nem túlzok. Ha nagyon sokáig nem történt már semmi, akkor megkérdeztem tőle, hogy lesz-e lekváros derelye. Mire ő azt válaszolta, hogy almáspite. Vagy éppen ő fordult hozzám, s annyit mondott, hogy barackos gombóc, és nekem csak azt kellett kérdenem, mikor. Kialakult közöttünk egy nyelv, melyet rajtunk kívül senki nem értett. De nemcsak e különösen ízletes ételek miatt.

Engem halálosan izgatott mindenféle gép, működés és szerkezet, a csinálás és a mozgás, aminek nem lehetett tisztább és átláthatóbb jelképe annál, mint amit ott találtam. Őt viszont kizárólag az én csillapíthatatlan érdeklődésem lelkesítette. Ugyanakkor tudhatta, hogy látogatásaink puszta reményével érzelmileg teljesen a kezében tart, vagy akár megzsarolhat. Annyit mondott, hogy diós metélt, s én minden más irányú vonzalmamat és elfoglaltságomat feledve, loholtam vele. A komolyan öltözött, nyakkendős gépmesterek és az atlétatrikós segédek türelme ugyanis legalább olyan kimeríthetetlennek bizonyult, mint amilyen végtelennek az én kíváncsiságom. Mindent megmutogattak és elmagyaráztak nekünk. Bizonyára nem kis elégtétellel töltötte őket el, hogy a kérdések többségére végül is válaszolni lehet. A nagyjavítások ideje volt a legizgalmasabb. Ilyenkor a peremközségekből összetoborzott, felgyűrt szoknyájú, gumicsizmás lányok és asszonyok sikálták, mosták, vakarták a kiürített medencék csempés falát, s orruk hegyéig olajos férfiak, pattanásoktól éktelen tanoncfiúk szerelték, pucolták a szétszedett gépeket. Röhögtek, csipkelődtek, malackodtak, fogdosódtak, visongtak. Mintha valami nagyon ősi szertartás résztvevőivé váltak volna. Úgy hergelték önmagukat és egymást, férfi a férfit, nő a nőt, és a nő a férfit, férfi a nőt, mintha ez a hergelődés egyszerre vonatkozna az elvégzendő munkára, és arra az egészen másra, amibe mi, a két kisfiú, még nem voltunk beavatva. Mint valami különös munkadal. Ahhoz, hogy tisztességesen elvégezhessék nappali feladatukat, ki kellett dalolniok magukból éjszakáik strófáit. De minden felügyelet nélkül, kettesben is elkalandozhattunk a századfordulón épített csodálatos gépházakban, a kutak köré telepített érintetlen parkban vagy a tárolók visszhangos csarnokaiban, ahol oly hidegen kristályos volt a dolgok tisztasága, hogy semmi máshoz nem volt bátorságunk soha, csak állni és némán bámulni az emelkedő vagy süllyedő víz mégis rezzenetlen felszínét.

Barátságunknak ezzel a nagyon korai, szinte idillikusnak nevezhető korszakával nem foglalkozik a kéziratában. Bevallom, hogy nem is enyhe sértettségemben többször is belepirultam ebbe a számomra föltűnő hiányba. Mert nemegyszer maradtunk ott éjszakára, s ilyenkor a hagymaszagú konyhában együtt aludtunk egy meglehetősen szűk dikón. Valamilyen etnográfiai tanulmányban azt olvastam, hogy nagy téli hidegben, amikor a kicsi cigánygyerekek egymásba gömbölyödnek a földre terített szalmán, a szülők nagyon ügyelnek arra, hogy fiú a fiúhoz, lány a lányhoz bújjon. A magától értetődő testvériességnek azt a gyermeki melegségét, amit aztán egész életében oly kétségbeesetten hajszolt, nem hiszem, hogy szánt szándékkal felejtette volna el.

Meg emlékszem, hogy nyáron nagy volt a meleg, a nagyapja mindig lecsatolta a falábát, és combjának a klottgatyából kimeredő iszonyú csonkját csapkodva a műláb előnyeit ecsetelte nekünk. Egy, hogy nem büdös. Nem is nől rajta bütyök. Ha nyikorog, hát megolajozza. Amit a valódival nem tehet. Kettő, hogy ez a lába csúzos nem lesz, az biztos. Legfeljebb szuvas. Egyetlen egyet sajnál. A piától úgy elzsibbad mindene. A valagában még a luk is. Csak ez a lába nem tart vele.

Ami engem illet, én vidéki iparosokból, saját kis földjüket túró alföldi parasztokból, nyakas, protestáns néptanítókból, palóc napszámosokból, meggazdagodott malmosokból és fűrészesekből ipari vállalkozóvá vált felmenőim népes gyülekezetéből két halott katonát választottam magamnak. Apámat és anyai nagyapámat. Így lettünk mi katonacsalád. Ők voltak ugyanis a különbözők. Több hivatásos katona nem volt a családunkban. És ráadásul egyikükről sem lehettek emlékeim.

Apámról igen kevés, nagyapámról nagyon sok fénykép maradt ránk. Legkedvesebb gyerekkori foglalatosságaim közé tartozott ezeket a fényképeket nézegetni.

A nagyapám alakja köré fonódó családi történetekben ma már igazán nehéz lenne szétválasztani a túlzásokat és a túlzásokra indokot szolgáltató valót. Ám úgy gondolom, hogy az alakjából kisugárzó és ezerszeresen visszasugárzott fényt nemcsak kiváló képességeinek, félbetört, tehát mindenképpen sokat ígérő pályafutásának, hanem bizonyára vonzó küllemének is köszönhette. Ha idősebb rokonaim megpaskolták a combomat vagy csókot cuppantottak az arcomra, akkor élvezetteli hunyorgások kíséretében azt volt szokásuk mondani, hogy olyan jóképű azért biztosan nem leszek, mint amilyen a nagyapám volt. Anyám viszont éppen ellenkezőleg, játékosan kötekedő és büszkeséggel nem kevésbé eltelt hangon mindig arra célozgatott, hogy legalábbis küllememben a nagyapámra ütök, bár sajnálja, amiért nem vagyok annyira eszes. De mindkét megállapítás eléggé elfogultan kacér volt ahhoz, hogy elültesse bennem a hasonlítás fontosságának tudatát, azt az érzetet, hogy valakinek a nyomába léptem, és azt a furcsa vágyat, hogy valakit utol kell érnem. Valakit, aki bizonyos értelemben én magam vagyok, holott semmilyen tekintetben nem tudom megítélni, hogy ez kedvező vagy kedvezőtlen-e nekem.

Volt egy térképészeti munkához használatos nagyítónk. Nagyapám hagyatékából került hozzánk. Ezzel a nagyítóval vizsgálgattam ezeket a különböző időkből származó arcmásokat. Lehetséges, hogy eleve nincsen bennem fogékonyság a szépészet iránt, ám annyi szent, hogy még szinte soha nem sikeredett szépnek látnom, amit mások annak mondanak. S így az sem csoda, hogy ellentétben halott barátom egész szemléletmódjával, engem a szépnek mondott táj, tárgy vagy személy gondolkodásra késztet, de semmilyen tekintetben nem hoz izgalomba. Nagyapám arcképeivel is azért foglalkoztam olyan sokat, mert amit mások mutatósnak tartottak, az bennem igen kellemetlen gondolatokat ébresztett. Ha két vonal párhuzamos, akkor a végtelenben kell találkozniok. Ha két vonal nem párhuzamos, akkor itt az orrom előtt. Akihez a leginkább hasonlítok, azzal csupán egy elvileg érzékelhető ponton találkozhatom, míg akitől különbözöm, azzal elvileg bárhol és bármikor. Mintha arcának szemlélete arra kényszerített volna, hogy két, egymást kiegészítő elv helyett egy harmadik elv érvényességét keressem. Majdhogynem taszítónak láttam arcát és alkatát, bár érzelemeim azt súgták, hogy nagyon közel vagyunk. És főleg a szemét. A tekintetét borzongatónak.

Legalább huszonöt éve nem voltak a kezemben a nagyapámról készült fotográfiák.

Ilyen elemi félelmet, borzongást és undort váltott volna ki belőlem mindenféle önszemlélet, mely az embert szükségszerűen olyan belső veszélyhelyzetbe sodorja, amelyben aztán az akaratával nem képes többé uralkodni az érdekei szerint? Vagy valójában ennyire hasonlítanék rá, s éppen e hasonlóság következtében éreztem volna ilyen taszítónak? Az élőt és a holtat elválasztó távolságról és elvileg lehetséges találkozásukról gondolkodtam volna? S így éppen az önszemlélet bátortalansága lenne az, ami egyrészt meggyötör, másrészt megkadályozza, hogy a szépre fogékony legyek? Ezekre a kérdésekre válaszolni nem érzem illetékesnek magam. Helyesebben, életemnek olyan részleteiről kéne gondolkodnom és beszélnem, ami viszont nem lenne ízlésem szerint való.

Mert közel negyven év tapasztalata mondatja velem, hogy a lelki rejtőzködésnek megvannak a maga egzisztenciális előnyei. Ugyanakkor barátom halála óta elég erősen működni kezdett bennem a kíváncsiság, hogy hozzá hasonlóan illetékességet nyerjek önmagam fölött, de ebbe a törekvésembe ne kelljen belepusztulnom, mint neki, és még hamis se legyek.

Az elvontság küszöbére érkeztem, és szemérmem teherbíróképességét is teljességgel igénybe veszem, ha e kérdéskör élesebb megvilágítása érdekében mégis elmondom, hogy például azok a lányok, akik egyébként hajlamosak engem a szó minden értelmében jó szeretőnek tartani, ölelkezéseink közben olykor az őrjöngésig csigázott vággyal igyekeznek erőszakot tenni a szájukkal a szájamon. S mivel én ezt szótlanul, de megtagadom tőlük, igen gyakran és sürgetőn megkérdezik, hogy miért nem engedem. Mért nem engeded. Mert nem akarom. Ezt szoktam válaszolni. Ha egyáltalán válaszolok szavakkal. Elismerem, hogy magatartásom igen önkényesnek tetszhet, de számomra ez a néma tagadás legalább olyan mélyen ösztönös, mint másnak az, ha szavak helyett némán csókolni akar. Nem érzem szükségét annak, hogy a bennem működő önfenntartási és fajfenntartási ösztön önző nyerseségét a személyiségem önállóságának rovására ellágyítsam. A csókkal elveszíteném az ellenőrzésemet önmagam és a másik ember fölött. Egy olyan nem tudatos erő kezdene irányítani, melyre nem szívesen bíznám rá magam.

S ha e sajátosnak nevezhető tulajdonságomra adott női reakciókat megkísérelném rendszerezni, ha azt kérdeném, miként válaszolnak teljesen különbözőnek látszó emberek egy olyan alapvető lelki szükségletük kielégítésének hiányára, ami nekem ugyanakkor fölösleges, akkor tapasztalataim szerint háromféle magatartástípus lenne elkülöníthető.

Az első az ideges, a törékeny, az ingerlékeny, a bánatosan érzelmes, a sértődékeny, a mindig halálosan szerelmes kamaszlány típusa, aki azonnal s fölháborodottan megvonja tőlem magát, sírni kezd, öklével üt, azt kiabálja, tudta, tudta, hogy csak ezt akartam tőle, hazugnak nevez, azzal fenyeget, hogy most, azonnal kiugrik az ablakon. Szeressem. Úgy azonban senki sem tudhat senkit szeretni, hogy közben erőszakot kelljen tennie önmagán. Lecsillapításuk, illetve viharos kielégítésük mégsem okoz különösebb gondot. Ha őrjöngésük csúcspontján sikerül megerőszakolnom őket, ha tehát jól választom meg akcióim pillanatát, akkor megint minden a lehető legnagyobb rendben van közöttünk. Olyan mazochisták ők, akik eddig is egy olyan szadista állatra vártak, amilyen én persze nem vagyok. Élvezetük íve rövid, nagyon élesnek és szaggatottnak érzik, de mintha mégsem azon a csúcson érné őket, ahová törekedtek, hanem egy annál jóval alacsonyabban fekvő, göröngyös lapályon. Őket szeretem a legkevésbé. A második típus inkább csöndes alázatra hajlik. Ha testi önkényemre bízzák magukat, akkor elhúzódásra hajlamos élvezetük íve lassú, fokozatos emelkedéseken keresztül több, egész lényüket megrázkódtató csúcsponthoz ér, melyek hatása csaknem a következő csúcspontig kitart. Olyan ez, mintha minden áthágott gátlásuk áttaszítaná őket az örömbe, s mivel az öröm kitartó, a gátlás azonban visszahúz, végül is nem csak az öröm az uralkodó. Inkább olyan, mintha az öröm görcsös gátfutása lenne. Visszahúzódó, szerény, minden föltűnést óvatosan kikerülő, előnytelen küllemük miatt kínlódó lányok ők, kiket a nők között dúló bájosan kíméletlen ármánykodás némiképpen alattomossá alakított. És ha mégsem bíznak önkényemben, akkor úgy tesznek, mintha nem érzékelnének semmiféle hiányt. Ilyenkor a lehetőségek legszélső határáig fokozzák odaadásukat, s amikor világossá válik, hogy ez sem segíthet, mert ellentétben velük, az odaadás engem semmiféle hálára nem késztet, legfeljebb figyelmemet élesíti és pontosságomat fokozza, akkor tüntetni kezdenek gyöngéd alázatukkal. Amiben az a hátsó szándék rejtezik, hogy szájuk gyakorlatias készségével győzzék le odaadásom hiányát, s valami ilyesmire ébresszenek vágyat bennem is. Mintegy testem legalázatosabb rabszolgájává teszik a szájukat. És ennek megfelelően ott végződik igénytelen történetünk. Irántuk érzem a legtöbb részvétet, de gyakorlatilag velük vagyok a legrészvétlenebb. A harmadik típust érzem a legközelebb magamhoz. Ők általában testesebbek, valamiként tömöttek. Ők a nagyok, a vidámak, a büszkék, az indulatosak, az önfejűek, a csapodárok. Előkészületeink lomhák. Súlyos vadállatok kerülgetik így egymást. Találkozásunkban nincsen semmi érzelmi körülményeskedés. Élvezetünk harsányan emelkedő ívét viszont gyakran megakasztja erőszakosságunk frontális ütközése. Ilyenkor átmenetileg minden harci zaj fenyegetőn elcsitul. Az időnek ezek a beláthatatlanul tágas, éles fényektől átvilágított fennsíkjai nagyon kedvesek nekem. Szeszélyesen, előre nem kiszámíthatón követik egymást, s minden ösztönösséget ellenőrző józan számításomat próbára téve azt a képzetet keltik, akárha nem egyetlen, belátható csúcs, hanem végtelennek tetsző hegyláncok megmászására törekednénk innen. Valóban úgy tűnik, mintha egy olyan fennsíkra kerültem volna, ahol igen ritkás a növényzet. Ez itt nem csak pihenő, közbülső állomás, ahol eszik, iszik, erőt gyűjt az ember. Ezekre a fennsíkokra följutva szokta őket megrohanni a hiány érzete. Vagy a szomjúság, melyet nekem nem áll módomban csillapítani. És úgy igyekeznek úrrá lenni a villámcsapásszerűen átlátott helyzeten, hogy amit iszonyú indulatukban, önmagukon is erőt véve, elvonnak tőlem, azt a szájamra adják. Ugyanis eszük ágában sincsen holmi sajátos tulajdonságaim miatt a rövidebbet húzni. Mintha önkényembe ütközve azt kiáltanák, nem? akkor nesze! A magukét akarják, s én igazat adok nekik. Ebben az új helyzetben pedig nemcsak azért hajlok valamelyes alázatra, mert a játék nekem is örömöt okoz, s nem csupán azért, mivel így mégse az ajkukat kell érintenem, hanem azért is, mert előre tudom, hogy bosszúszomjas játékuk élvezetében néhány perc múlva úgyis elveszítik minden önuralmukat, és akkor már e közössé csigázott élvezettel térhetek meg a helyemre. Így hozzuk létre az összefüggést a hiányzó és a fölösleges között. Ők hozzám hasonló módon realisták. Tudják, hogy az élethez kívánatos egyensúlyt nem az eszményi, hanem mindig az éppen kezünkre eső adottságokból kell megteremteni. Találékonyságunkban cinkosok és bajtársak vagyunk. Közösen fütyülünk a világ összes eszményére, s egy kicsit mindenkit sajnálunk, aki ilyesmivel fárasztja magát. Hálát érzek irántuk. S ők is hálásak nekem, amiért nyers önzésüket nem kell rejtegetniök előttem. Nélkülük is életben maradnék, mert tapasztalatom szerint a világon nincsen helyettesíthetetlen hiány, mégis azt mondom, ők tartanak életben.

Ilyesmiről, s ennél tán még kényesebb részletekről kéne önmagammal beszélnem. De sajnos az ember nem úgy van megalkotva, hogy képes legyen önmagával beszélni. Ilyen vagy ehhez hasonló törekvései csupán szellemi gyermekkorára jellemző, együgyű kísérletek.

Halott barátom anyai nagyapját persze én is jobban szerettem, mint a másikat. Illetve nem szeretet volt ez, hanem egy öntudatomnak hízelgő érzés. Úgy közlekedett, úgy beszélgetett velem, mintha nem is egy tagjaimban és gondolataimban egyként idétlen kamasz lettem volna. Ezekre a beszélgetésekre az szolgáltatta az alkalmakat, hogy délutánonként szokása volt hosszabb sétákra indulni a környéken. Csontfogantyús pálcáját meggondoltan maga elé bökve járt, s ha véletlenül találkoztunk, akkor a botjára támaszkodva, a figyelemtől és a minden embertársának kijáró részvétteli elnézéstől félrebillent ősz fejével hallgatott. Közbevetett megjegyzéseivel, helyeslő bólintásaival, mérlegelő hümmögésével, ingerülten figyelmeztető tagadószóival egy olyan ösvényre térített, amelyre csupán a legbensőbb szándékaim szerint volt kedvem rálépni. Részvétele néha annyira megzavart, hogy más alkalmakkal inkább kikerültem, vagy udvariasan sietős köszöntést rebegve elhúztam mellette.

Kamaszkorában az ember a szellemi késztetéseivel legalább olyan szégyenlősen önfejű viszonyban áll, mint az erotikus késztetéseivel. Nem erőltette. Valóban nem volt benne semmi követelődzés vagy csábítás. De éppen a teljes önkéntesség lehetősége vont vissza hozzá minduntalan.

Közvetlen vagy áttételes formában politikai kérdésekről beszélgettünk, s azt mondta egyszer, hogy egy nagyon tiszta agyú természetfilozófus szerint, akit nincsen módomban olvashatni, mert angolul írta műveit, az emberi társadalmakban nem az a fontos, hogy a többségnek éppen annyi joga van, mint az uralkodó kisebbségnek. Ez így van, ez kétségbevonhatatlan. De ha ez a szociális elv lenne az egyetlen, mely a társadalmak mozgását szabályozza, akkor csak harc létezhetne a világon. Se az egyének, se a társadalmak között nem lenne soha semmiféle lehetőség a megegyezésre. Tudjuk, hogy ez nem így van. És azért nem így van, mert létezik a világban egy olyan végtelen jóság is, melyből kivétel nélkül mindenki, uralkodó és alattvaló, egyenlő arányban részesülni akar. Létezik, mondta, hiszen a kiegyenlítődésre, a szimmetriára, a megegyezésre legalább olyan erős a vágy bennünk, mint a harc árán megszerezhető hatalomra, a totális győzelemre az ellenfél fölött. És meg kell érteni, hogy ami akár e kiegyenlítődés vagy szimmetria hiányaként van jelen bennünk, az is ennek a jóságnak a létezése.

Ezt a bonyolult gondolatot semmiképpen nem jegyezhettem volna meg, nem is érthettem akkor, de később, amikor rábukkantam ennek a nagyon jelentős embernek a könyvére, a meglepettségtől elakadt lélegzettel ismét fölfedeztem magamnak az ismerőst.

És ha most, mikor ennyi év után ismét előveszem és kiterítem magam elé ezeket a régi fényképeket, immár éppen e bonyolultnak tetsző gondolattal kapcsolatban azt is sejteni vélem, hogy miért idegenkedtem attól a szimmetriától, amit a nagyapám arcán mások vonzónak találtak.

Nagyapám csaknem a merevségig egyenes tartását, az első kellemetlen benyomást, nem kell sajátosságnak tekintenem. Ez legalább annyira a kordivatból következik, miként a hivatásából, mely e tartást egyenesen kötelezővé tette, meg tán abból is, hogy a hosszú expozíciós idők mindenféle láthatatlan támasztékokat és teljes mozdulatlanságot követeltek. Van azonban két pillanatfelvétel a képek között. Az egyik az olasz fronton készült, valamilyen hevenyészett lövészárokban. Egy természetes vízmosást használhattak ki erre a célra, mert az árok alját és két függőleges oldalát hatalmas, laposan egymásra rétegződő, fehér mészkőtömbök alkotják. Ezekre a kövekre halmozták föl a lazán megtömött homokzsákokat. Kevés lehetett a homok. Nagyapám a kép előterében ül két tiszttársának a társaságában. Hosszú, még csizmásan is előkelő lábait könnyedén átveti egymáson, s törzsét mélyen előrehajtva, könyökével a térdére támaszkodva, félig elnyílt szájjal és tágra nyílt szemekkel néz bele a lencsébe. Társainak, kik nála alacsonyabb rangúak, elnyűtt és elkínzott az arca, öltözékük elhanyagolt, tekintetük ugyanakkor mesterkélten és harsányan elszánt. Nagyapám úgy hat ebben a környezetben, mint egy élveteg zsúrfiú, aki azért érzi még itt is olyan fölényesen jól magát, mert semmihez és senkihez semmi köze. A másik kép a legszebb fölvételek közé tartozik, amelyeket valaha láttam. Minden bizonnyal naplementekor készült egy dombtetőn, ahol egyetlen véznácska fa áll. A ritkás levelek között egyenesen a szemünkbe, az egykori alkalmi fényképész lencséjébe tűz a fény. Nagyapám két hosszú ruhás, szalmakalapos kislánnyal, nénéimmel kergetődzik a fa körül. Az egyik kislány, Ilma néném, egérutat nyerve, kezében lengetve szalagos kalapját, kirohan a képből. Az ő megdicsőült vigyora így csak elmosódottan látható. A másik kislányt, Ella nénémet viszont, valamilyen nagyon furcsa pózban, kihajolva a fa vékonyka törzse mögül, éppen akkor kapja el a nagyapám, amikor a fényképész exponál. Könnyű, világos színű nyári öltönyt visel, zakóját kigombolta vagy kigombolódott. Úgy tekeredik elő a fácska törzsére simulva, miként egy jólfésültségében megzilálódott szatír. A szája ezen a képen is félig elnyitott, tekintete tág, ám nemcsak semminemű élvezet vagy öröm nem látszik a szemén, hanem egyenesen olyannak tűnik, akárha kínos kötelességét teljesítené, miközben hosszú karjának és zsákmányát megkaparintó kezének mozdulatában mindenképpen egy ragadozó hajlékony mohósága érezhető. A többi képen merev tartása mögé rejtett, szemből fényképezett, harmonikusan mozdulatlan arcát láthatom.

Régi regényekben tojásdadnak szokták az ilyen arcokat mondani. Arányosan és telten hosszúkás arc tehát, mely erősen és simán kiboltozott, majdhogynem fékezhetetlen hajhullámoktól keretezett homlokba hajlik. Érzékenyen finom cimpájú orra enyhén ívelt, szemöldöke dús, pillái hosszúak, írisze az arc egészének sötét tónusához képest meglepően világos, szinte kivilágít. Ajka csaknem durván vastag, s erőszakos állán ugyanaz a nehezen kiborotválható, puha hasíték, mint az én államon.

Az arcnak éppen úgy, miként az agynak és a test egészének is, két féltekéje van. E két féltekének az a közös sajátossága, hogy csupán hozzávetőlegesen szimmetrikusak egymással. Az emberi test, az emberi arc látványában megnyilvánuló egyenlőtlenség abból származik, hogy a semlegesnek tekinthető emberi receptorok által fölfogott benyomások egészét az agy két, különbözőképpen kifejlett féltekében különíti el egymástól, és éppen attól függően válik hangsúlyosabbá a test egyik vagy másik fele, hogy az adott egyedben az agynak melyik féltekéje fejlettebb a másiknál. Az agy a jobboldali féltekében dolgozza föl a benyomások érzelmi vonatkozásait, baloldali féltekéjében pedig ugyanannak a benyomásnak az értelmét, s csak utólagosan, mintegy második lépésként teremt kapcsolatot egyetlen benyomás értelmi és érzelmi vonatkozása között. Az ember a szemével, a fülével, az orrával és a tapintásával fölfogja egy jelenség értelmezetlen egészét, ezt részleteire bontja, s a részletek között teremtett összefüggések által újrateremti önmagának a szenzoriálisan már fölfogott egészet. Ami az agy két féltekéjének különböző fejlettségi szintje miatt azt jelenti, hogy a fölfogott egész soha nem lehet azonos az elsajátított egésszel, s így sem tökéletesen harmonikus érzelem, sem tökéletesen harmonikus gondolkodás nem létezhetik.

Ezt a jelenséget mindenki megfigyelheti önmagán, ha valakivel beszélget. Az egymással beszélgető emberek ugyanis nem egymás szemébe néznek, ezt csak az őrültek teszik, hanem tekintetükkel egyenletesen köröző mozgást végeznek az arc két féltekéje között. Értelem és érzelem között ingázik a tekintet, s ha valahol rögzül a pillantás, akkor az mindenképpen az arc bal oldali, érzelmeket kifejező féltekéje lesz. A semleges, a benyomás egészét fölfogó tekintet ugyanis ezen a bal oldali, érzelmeket kifejező arcmezőn ellenőrzi, hogy azok a szavak, amelyeket az értelmével fölfogott, vajon azonosak-e azokkal az érzelmekkel, amelyeket a beszélgető társ szavai kiváltanak.

Az emberi testnek ezt a működésbeli sajátosságát, bizonyos állandó szókapcsolataiban, a nyelv is követi. Ha például egy jelenséggel kapcsolatban azt a kijelentést teszem, hogy nem hittem a szememnek, akkor ezáltal bevallom, hogy az engem ért benyomás egészét sem érzelmileg, sem értelmileg nem tudtam földolgozni, helyesebben olyan erősen billentem el az értelmi vagy az érzelmi értékelés felé, hogy nem vagyok képes többé kapcsolatot teremteni a két pólus között. Láttam valamit, ám ennek a valaminek nem találom a bennem érvényes belső összefüggéseit, s így nem érezhetem egésznek, holott egésznek láttam, következésképpen nem tudom elsajátítani. És ennek a jelenségnek a fordítottja zajlik le bennünk, ha azt mondjuk, farkasszemet néztünk valakivel. Ilyenkor a beszélgetők egyenletesen köröző tekintete holtpontra ér. Két okból. Vagy harmóniát, tökéletes megfelelést érez az érzelmi és az értelmi pólusok között, a harmónia pedig mindig készületlenül ér, hiszen olyan elvileg létező egész, amelynek elvileg nincsenek részletei. Vagy éppen arra törekszik, hogy az eleve lehetetlen harmóniának erre a pontjára kerüljön, mert végletes az ellentmondás a jelenség értelmi és érzelmi vonatkozásai között. Ilyenkor a pillantást az eleve semleges fölfogás szervének látványán, a szemen rögzíti, a rögzítéssel igyekszik megfosztani magát a további benyomásoktól, s az így előálló részvétlenség látszatával kényszeríti a másikat, hogy döntse el, milyen irányban mozdul el a mérlege.

A nem hittem a szememnek állapota természetesen éppen úgy csak pillanatokig tarthat, miként farkasszemet nézni is csupán nagyon rövid ideig lehet. A harmónia létrejöttének vagy teljes hiányának a látszata ugyanis azért nem tartható fönn hosszabb ideig, mert nem csak az értelem és az érzelem áll eleve, fiziológialag is diszharmonikus viszonyban egymással, hanem az elsajátított vagy elsajátításra váró belső kép sem azonos azzal a képpel, amelyet az érzékszervek a végleges rögzítés minden reménye nélkül, földolgozatlan, tehát semleges formában fölfognak. Az arc egésze ugyanakkor ezt a hármas kölcsönösségi viszonyt is a legvégletesebben tükrözi. Erről szintén mindenki meggyőződhetik, ha kis kézitükrének segítségével megszemléli mindkét profilját, s csak ennek utána, mintegy ezekkel összevetve néz szemközt a tükörrel.

Az arc két profilja teljesen különbözőnek mutatkozik. Az egyik profil az egyedre jellemző érzelmi, a másik profil az egyedre jellemző értelmi karaktert fejezi ki, s minél nagyobb közöttük a különbség, annál kisebb a lehetősége annak, hogy harmonikusan rajzolódjanak össze a szembe képben. De össze kell rajzolódniuk, és ez a természeti kényszer persze eleve azt is kizárja, hogy egyetlen arc részletei tökéletesen különbözők legyenek, éppen úgy, mint ahogyan tökéletesen azonosak sem lehetnek.

A logika szabályai szerint mindebből az következnék, hogy azokat az arcokat, amelyeken az értelem és az érzelem a legvégletesebb egyensúlytalanságban rajzolódik össze, legalább olyan szépnek tartsuk, mint azokat az arcokat, amelyeken az értelem és az érzelem aránya a lehető legkiegyensúlyozottabb rajzolatot adja. És mégsem így van. Amennyiben e két csaknem tökéletes között kell választanunk, akkor mégsem a csaknem tökéletes aránytalanságot, hanem a csaknem tökéletes arányosságot választjuk.

Ha nagyapám szemből fényképezett arcképeinek bármelyikét, az állgödör függőlegesét, majd az orr gerincének vonalát követve, kettévágnám egy ollóval, s az így nyert két arcmezőt egymásra borítva összepasszintanám, akkor arcának egyik fele, miként egy mértani szerkezet, csaknem tökéletesen fedné a másikat. Ennek a kivételes adottságnak az lehet az oka, hogy az ilyen egyedek agyának mindkét féltekéje viszonylag arányosan kifejlett. Küllemükből visszakövetkeztetve úgy tűnik, mintha sem az értelmüknek, sem az érzelmeiknek nem lenne sem az egyik, sem a másik oldalra elhúzó dominanciája, s ezért aki rájuk néz, óhatatlanul a tökéletes arányosság lehetőségének bűvkörébe kerül.

Mert ha az agyvelő két féltekéje valóban az értelem és az érzelem tökéletes arányosságával lenne képes elsajátítani azt, amit az érzékszervek az egész semleges benyomásaként már fölfogtak, ha tehát nem lenne különbség rész és egész között, ha nem az egyed mindenképpen részrehajló agyfiziológiai adottságainak megfelelően alakulna ki egy új, csupán az egyedre jellemző kép, hanem minden egyes egyed tökéletesen reprodukálhatná a mindenki számára adott való egészét, akkor föl se merülhetne bennünk annak lehetősége, hogy különbséget tegyünk a szép és a csúnya, a jó és a rossz között, mert akkor a dolgoknak tulajdonítható értelem és a dolgok iránti érzelem között sem lenne semmi különbség. Ez lenne az a végleges szimmetria, amire mindannyian törekszünk, s amit az etikus ember végtelen jóságnak, az esztéta pedig végtelen szépségnek nevez.

Mindezt azért éreztem szükségesnek elmondani, hogy érzékeltessem, milyen áthidalhatatlan távolság választja el a végleges szimmetria hiányában is bizonyosságra lelő etikai, és a végleges szimmetria hiányába belepusztuló esztétikai gondolkodást attól a fajta gondolkodástól, amit én is a magaménak tudok. Ifjabb koromban, vonzónak tartott küllemem miatt, a kivételes emberek közé soroltak, s ennek megfelelően bántak velem. A csodálat és a rajongás előnyei kiegészítették bennem a származásomból adódó szociális hátrányokat. Gondolkodásomban azonban, tán éppen ezért, a lehető legátlagosabb vagyok. Nem lettem hívő, mint az etikusok, és nem lettem kételkedő, mint az esztéták, mert nem az eleve lehetetlen lehetőségére vágyakoztam, hanem megtanultam bánni az adottságaimmal. Saját titkos kínjaim persze képessé tesznek arra, hogy átéljem az etikus emberek hívő biztonságát vagy az esztéták hitetlen bizonytalanságát, boldogságukat és tragédiájukat, de gondolkodásom nem törekszik se a rejtett lehetőségek kibontakoztatására, se a lehetetlenségük által lehetségessé váló metafizikus érzetek megragadására, hanem adottságokkal foglalkozik, csupa olyasmivel, ami két valóságos kezemmel elérhető.

Tevékenységem nem érinti az élet szisztémáját. Az a meggyőződés vezet, hogy ami a könyvvitel egyik oldalán hiányként, az a másik oldalon fölöslegként jelentkezik. Minden jól fejlett elméleti hajlamom ellenére, csupán az élet ésszerű megszervezésével foglalkozom. Elvonom a fölösleget, pótolom a hiányt. S eközben soha nem felejtem el, hogy az ilyeténképpen létrehozott szimmetriák mindig csak létrejöttük pillanatában érvényesek.

S ha az imént azt a kijelentést tettem, hogy e végleges szimmetriára utaló, és bennem nem kevés ellenérzést kiváltó fényképeknek a tanulmányozása legkedvesebb gyerekkori foglalatosságaim közé tartozott, akkor kijelentésemet föltétlenül ki kell egészítenem.

Miként az barátom vallomásaiból is nyilvánvaló, egyáltalán nem voltam csöndes visszahúzódásra hajlamos gyerek. Felnőttként is a tevékeny emberek közé tartozom. Bár ezt az olykor lázassá fokozódó tevékenykedési késztetést hajlamos vagyok jellemem árnyas oldalai közé sorolni. Még akkor is, ha kimeríthetetlennek tűnő energiáimat mások általában irigylésre méltónak tartják. Engem ugyanis nem holmi győzelmi vágy vagy a siker puszta lehetősége késztet a tevékenykedésre, hanem sokkal inkább az a korlátoltság, amivel közvetlen és tágasabb környezetem az állandósított kudarcok állapotába belefeledkezik. S mivel egy emberi életben sokkal több a vereség, mint a győzelem, nem sok lehetőségem kínálkozik a szemlélődés csöndes állapotába visszavonulni. Nem óhajtanék nagy szavakat használni, de mégis azt kell mondanom, hogy kudarcot kudarcra, vereséget vereségre halmozó történelmünknek bizonyára nem kis része van abban, hogy egy erőinket meghaladó feladat vagy lehetetlennek látszó helyzet elé állítva nem azt mérlegeljük, hogy az adott erők átcsoportosítására milyen lehetőségeink vannak, hanem az ostobák védekező óvatosságával kitérünk, elodázunk, úgy teszünk, mintha a probléma egyáltalán nem létezne, vagy éppen kéjes izgalommal felsoroljuk azokat az okokat, amelyek a helyzet ésszerű megoldását eleve lehetetlenné teszik. Engem ez a ravaszkodón ostoba és élvetegen okoskodó magatartás egyként fölingerel. Az időhúzás, a lapítás, a kivárás taktikáját ugyanis csak egy olyan helyzetben érezném indokoltnak, amely különböző megoldási lehetőségeket kínáló távlatokkal rendelkezik, azt pedig, hogy ilyen távlatok hiányában mit miért nem lehet és mit miért nem szabad csinálni, én is legalább olyan jól tudom, mint összes honfitársaim. Míg az előbbi esetben fölöslegesnek vélem az időhúzást, az utóbbiban fölöslegesnek a fecsegésre szánt időt. Ingerültségem és bosszúságom viszont igen ritkán bizonyul jó tanácsadónak. Lázas tevékenykedésemben jómagam is hibát hibára halmozok, vereségről vereségre bukdácsolok. És mindeközben nem kis önteltséggel mégis azt mondogatom magamnak, hogy a vak tyúk is csak akkor talál szemet, ha legalább a csőrével kopogtat.

Ha két tévesnek bizonyuló döntés, ha két vereség résében mégis kikerekedik valamilyen áttörés, akkor ez a meglepő érzés visszavonulásra késztet. Ilyenkor kell eldöntenem, hogy sikerem mennyiben egy helyes döntés, vagy mennyiben a véletlenek szerencsés összejátszásának a műve. Szemlélődöm, mérlegelek, elterelem mások és a magam figyelmét, csaknem szomorúvá és tehetetlenné válok, magányra vágyom, olvasnivalókat keresek magamnak, és hirtelen fontossá lesznek a puha fényekkel megvilágított, otthonosan békés szobasarkok.

Gyerekként ennek a szabadságharcnak vagy hidegháborúnak a szüneteiben katonai térképeket tanulmányoztam, fényképeket nézegettem, szótárakat böngésztem, ifjúként ilyen sikerektől félénk állapotaimban éreztem azt, hogy laza kalandjaim váratlanul szerelemmé feszülnek, s a leglehetetlenebb lányokkal hetekre bevettem magam egy-egy lakás meleg zugolyába, később pedig, már házas férfiként, ezek az úgynevezetten sikeres állapotaim kapattak rá a csöndes és választékos, ám annál kitartóbb italozásra.

A lapítástól és az okoskodástól való irtózásomban, az alapos meggondolásokat nélkülöző cselekvésekre való készségemben, és ugyanakkor a sikerrel való bánni nem tudásomban bizonyára jelentős szerepe van értelmet és érzelmet szinte a semlegességig egyensúlyozó alkatomnak, de éppen azért, mert sokat utaztam a világban, és hosszabb ideig éltem idegen környezetben, tehát pontosan érzékelhettem, hogy másutt valószínűleg másféle ember lehettem volna, igen kockázatosnak érzek minden olyan törekvést, mely nem az egyén egyedi vonásaiban óhajtja fölismerni a nemzet karakterét. Változatok vagyunk. Alkatunk, nemünk, származásunk, vallásunk és neveltetésünk szerinti változatok. S ha valaki gyerekként meg akarja határozni helyét ebben a közösségben, akkor a leghatározottabbnak tűnő karaktereket igyekszik kiválasztani ugyan, de nincsen olyan kivételes karakter, mely ne a nemzeti karakter változata lenne, s ezért valójában változatokat választ magának.

Én egyszerre választottam ugyanannak a cselekvésre beállított karakternek a hedonista és karrierista változatát a nagyapámban, és aszkétikus, heroikus változatát az apámban. Látszólag ég és föld választotta el őket. Sorsuknak az volt az egyetlen közös vonása, hogy mindketten egy nemzetük szempontjából vesztes és katasztrofális háborúban lelték halálukat. Nagyapám harminchét, apám harmincnégy évesen. Korai pusztulásuk fűzte őket össze, mert ez az egyetlen összefüggés ültette el bennem annak az életelvnek a tudatát, hogy a halál a legtermészetesebb módon mindenek fölött való, ám ez még nem jelenti az élet pusztulását. Anyám félárvaként nevelkedett, s özvegyként nevelt. A győzelem bizonyára jó dolog, de a veszteség kínjával is élni lehet. Ennek a hagyománynak megfelelően alakult ki az én változatom. S ennek a változatnak megfelelően fogja az én lányom és fiam is kiválasztani a magáét.

Harminchét éves vagyok. Pontosan annyi idős, mint amennyi a nagyapám volt, amikor az első világháború egyik legvéresebb csatájában életét vesztette. Életet veszteni úgy, hogy az élet ne vesszen el. Ennek a feladványnak a trükkjén gondolkodom. Barátom több mint három éve halott. Éjszaka van. Méricskélem az időket. Kinn csöndesen permetez a tavaszi eső. A hatalmas ablaktáblák síkján fönnragadt permetgyöngyöket az íróasztalomon világító lámpa barátságos fénye fölragyogtatja, míg saját súlyuktól alá nem hullanak. Mintha azt számítgatnám magamban, hogy mikor kell a gyerekeimet végleg magukra hagynom. Mintha azon csodálkoznék, hogy egyáltalán ennyi időt kaptam. Itt ülök ebben a könyvekkel bélelt, s kedvem szerint kissé rendetlen, csöndes éjszakai szobában. Feleségemet az imént valami rossz érzés vagy kellemetlen álom fölriaszthatta, mert fölkelt, kijött, illetve inkább kitámolygott a hálószobánkból. A fülemmel követtem, amint a fénytelen összekötő folyosó falát tapogatva a konyhába megy, iszik, koccan a pohár, majd miután egy hosszú pillanatra benézett a gyerekek szobájába, immár biztonságosabb és halkabb léptekkel visszatér az ágyunkhoz. Amikor azt az ajtót kinyitotta, már nem fülemmel, hanem az orrommal követtem. Szinte érezni véltem a szoba édes gyerekillatát. Vagy nem is az orrom érzi, hanem a húsom és a csontom. És ezzel az érzéssel ő bizonyára még nálamnál is hatalmasabban így van. Hozzám nem néz be. Holott amióta éjszakánként ezzel a kézirattal foglalkozom, anélkül, hogy egyetlen szót váltanánk erről, ismét ugyanolyan nyugtalan, mint amikor ugyanitt egyedül ittam. A gyerekeinket félti miattam.

Talán tízévesek lehettünk, amikor Prém nevű osztálytársammal elhatároztuk, hogy katonák leszünk. Halott barátom őt legalább olyan elfogultan ábrázolja, mint engem, és kapcsolatunkat valamiféle erotikus rejtélynek tekinti. Igaz, őt nem a vonzalom, hanem az ingerült idegenkedés elfogultságával szemléli. A lélekelemzésben nem vagyok hozzá hasonló módon járatos, s így nincsen módomban megítélni, hogy megállapításai milyen mértékben helytállóak. Ám semmiképpen nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha magam is elfogult lennék, s eleve tiltakoznék kapcsolatunk ilyen értelmű meghatározása ellen. Ha két emberi lény azonos nemű, akkor kapcsolatukat az fogja meghatározni, hogy nemük azonos. S ha különbözők, akkor az, hogy a nemük különböző. Így gondolkodom, s meglehet, hogy ebben a kérdésben is érzéketlenül.

Prémmel a mai napig kiváló viszonyban vagyok. Nem lett katona, hanem autószerelő. Megállapodott családapa, mint én. Legfeljebb az adóbevallásai nem egészen feddhetetlenek. Néhány éve, pontosan akkor, amikor barátom visszatért Heiligendammból, én pedig lemondtam jövedelmezőbb külkereskedői pályámról, önálló műhelyt nyitott. Miközben mi szellemileg tönkrementünk, ő megszedte magát. Ha kocsimnak valami baja van, akkor vasárnap délutánonként együtt javítjuk. A hibák réme Prém. És abban, ahogyan együtt gubbasztunk a mocskos szerelőaknában, vagy egymáshoz lökődve fekszünk, és egy élettelen szerkezet alkatrészeinek közvetítésével teremtünk kapcsolatot egymással, abban, ahogyan káromkodunk, veszekszünk, gyűlölködünk, vagy éppen a legnagyobb egyetértésben, pontosnak és helyénvalónak érezzük a másik mozdulatát, tehát így vagy úgy, de élvezzük egymás jelenlétét, kétségtelenül van valami olyan rituális vonás, ami a gyerekkori kölcsönösségre és ennek a kölcsönösségnek az elemi igényére utal.

Vérszerződést kötöttünk, és nem emlékszem, mi adhatta erre az ösztönzést. Apám tőrével megsértettük az ujjunk hegyét, a vérünket összemaszatoltuk egymás tenyerén, és kölcsönösen lenyaltuk. Nem volt ebben semmi ünnepélyes. Talán a vér nem patakzott elég bő sugárban. Ügyetlenkedésünket szégyelltük egymás előtt. Közös törekvésünk vérrel való megpecsételése mégis a legmélyebb kötésnek bizonyult. Amit mások szavakkal intéztek el egymás között, mi a testünk nyelvére bíztuk. És a testnek, az én meggyőződésem szerint, léteznek olyan szavai, melyeknek semmi közük nincsen semmiféle erotikához. Mi egy elérendő cél érdekében fizikai eszközzé tettük a testünket. De a két test nem egymásra, hanem az elérendő célra vonatkozott. Ezt a meggyőződésemet erősíti az a tény is, hogy eszünkbe sem jutott barátunknak tekinteni a másikat. A mai napig azt mondjuk egymásnak, hogy haver, ami az én számon értelmiségi fertőzöttségem miatt kissé ironikusan hangzik, az ő szempontjából azonban, éppen a származási és szociális különbségek következtében, a legkomolyabb különbségtevés. Mások a barátai. Kicsinyes, de nem kevés hasznot hajtó pénzügyi eltévelyedéseinek lebonyolításában viszont mindig bizton számíthat szakmai irányításomra.

Ahhoz, hogy katonák lehessünk, egy adott társadalmi állapot eszén kellett túljárnunk. Ennél lehetetlenebb pályaválasztást egyikünk se képzelhetett volna el magának. Én egy vezérkari százados fia voltam, az ő apja pedig egy vérgőzös kisnyilas. Az én apám az orosz fronton esett el. Az ő apja elhurcolt zsidók vagyonára tette a kezét, letöltötte ötéves börtönbüntetését, majd alig fél évvel a szabadulása után, családja legnagyobb megkönnyebbülésére, ismét internálták. A kor hivatalosan uralkodó és hézagtalanul eszesnek bizonyuló szelleme ezt a két, teljesen különböző indíttatású és teljesen különböző morális értékű életsorsot nagyvonalúan összemosta. Mindkettőnket háborús bűnösök leszármazottjának tekintett. Ha nem akartunk ostobának vagy elmeháborodottnak látszani, akkor elhatározásunkat titokban kellett tartanunk. És mi magunk sem beszéltünk ilyesmiről, hiszen nem a néphadsereg katonái akartunk volna lenni, hanem csak úgy általában, katonák.

Mindez némi magyarázatra szorul.

Az ötvenes évek közepéig még mindig hangot kapott közvetlen környezetemben az a pragmatikusnak tűnő érvekkel alátámasztott számítás, hogy az angolok és az amerikaiak hamarosan föl fogják menteni hazánkat a szovjet haderő jelenléte alól. Az a körülmény pedig, hogy a szovjet csapatok ezerkilencszázötvenötben valóban kivonultak Ausztriából, ezt az elképzelést egészen ezerkilencszázötvenhat november negyedikéig eleven életben tartotta. Én igazságtalannak és vérlázítónak éreztem családunk helyzetét, de talán egy gyerek elfogulatlan realizmusával azt is észrevettem, hogy a környezetemben élő emberek maguk se hisznek abban, amit fennhangon egymásnak mondanak. Ha nénikéim és bácsikáim ilyesmiről diskuráltak, akkor a félelemtől elhalkult és az öncsalástól idegesen elvékonyodott a hangjuk. Ettől a hisztérikus hangvételtől mindig idegenkedtem. Azt kell mondanom tehát, hogy a választás lehetőségének hiányában mégiscsak a néphadsereg katonája akartam volna lenni. Törekvésemet úgy kellett megoldanom, hogy közben ne áruljam el a családomat. És ebben a morális szempontból kétes törekvésemben sietett a segítségemre nagyapám életsorsának példája.

Neki, a nagylóci tanító ötödik gyermekének, akit még további három követett a sorban, a katonai vagy a papi pályán kívül semmiféle lehetősége nem lehetett arra, hogy már igen kicsi korában föltűnően fejlett szellemi képességeit kibontakoztathassa. Fékezhetetlenül vad gyerek volt, akivel kapcsolatban a papi pálya lehetősége föl sem merülhetett. Katonai pályaválasztását viszont a dédapám megrögzött és tántoríthatatlan negyvennyolcas eszméi akadályozták. Ellenkezésében odáig ment, hogy még ahhoz sem akart hozzájárulni, hogy a nagyapám honvéd legyen. Holott a királyi honvédség vezényleti nyelve magyar volt, s a hatvanhetes törvények szerint az országgyűlés hozzájárulása nélkül a honvédség nem léphette át a magyar határt. Akkor is közös hadsereg, s az ő fia ne közösködjék a labanccal. Aztán egy vita hevében a nagyapám azt találta mondani, ha édesapám nem enged, akkor megszökök, és úgyis táncosnak állok. Két jókora pofont kapott, de másnap megkapta az atyai hozzájárulást. Kitüntetéssel végezte el a soproni honvéd főreáliskolát.

Mi arra készültünk, hogy bármilyen magyar hadseregben jó katonák legyünk. Ennek érdekében a lehető legnagyobb megpróbáltatásoknak tettük ki magunkat. Kövekkel terhelt hátizsákokkal hosszú menetgyakorlatokat tartottunk kánikulában. Jeges vízzel telt árokban hasaltunk. Minden fára föl kellett tudni mászni, s a lehető legmagasabbról leugrani. Csupaszon hatoltunk át a tüskés bozóton, s akkor se mentünk haza ruhát váltani, ha átnedvesedett vagy zörgőssé fagyott rajtunk. Nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, nem fázom, soha nincsen melegem, nem félek, fáradtságot, undort, fájdalmat nem érzek. Ezek voltak az alapelveink. Gyakorta elszöktünk otthonról éjjelente, s anélkül, hogy előre megbeszéltük volna a találkozás helyét, meg kellett találni a másikat. Ebben a tekintetben valóban elképesztő volt az ösztönműködésünk. Szénakazalban aludtunk, vagy éberen töltöttük el az éjszakát. Különösen akkor, ha nagy volt a hó, mert ilyenkor azzal kísérleteztünk, miként lehet elkerülni az alattomos fagyhalált. Másnap pedig, mintha mi sem történt volna, mentünk az iskolába. Versenyeztünk, hogy melyikünk tudja tovább visszatartani a lélegzetét. Ugyanezt a kísérletet megismételtük a víz alatt. Nagyon vigyáztunk egymásra, de nem a szerelmes ember meleg figyelmével, hanem a kölcsönös érdektől vezérelve. Megtanultunk nesztelenül kúszni száraz avarban. Madárhangon szólni. Hóbunkert építettünk, olyan keményre, hogy tüzet lehetett benne gyújtani. Súlyokat emelgettünk, sziklára másztunk, nehéz terepen futottunk, lövészárkot ástunk. Éhezési és szomjassági napokat tartottunk, vagy a legképtelenebb dolgokat ettük és ittuk. Pocsolyából hörpölni vizet, füvet, fészekből kihalászott nyers madártojást enni, ez nem tartozott a kivételes feladatok közé. Egyszer megetettem vele egy élő meztelencsigát, ő pedig nyárson pirított földigilisztát nekem, és ez is próba volt, nem kegyetlenkedés. Testünk természetesen állandóan teli volt sebekkel és zúzódásokkal, ruháink szinte lefoszlottak rólunk, Prémet sokszor megverték otthon miatta. Én körmönfont hazugságokra kényszerültem, hogy megvigasztalhassam aggódó anyámat.

Egyetlen esetre emlékszem, amikor nem sikerült semmiféle kibúvót találnom. Ez az élményem, bármily megrázkódtatónak bizonyult, nem tört meg. A helyzet leleplezett, de mégse akartam elárulni magam. Azóta is gyakorló hazudozó vagyok. Mellébeszélő és elhallgató, kicsi és nagy dolgokban egyaránt. Nem tehetek róla, de nem kis elnézéssel figyelem egyértelmű igazságokra törekvő embertársaim átlátszó hamisságait. De most inkább az élményt szeretném elmesélni.

Hadászattal foglalkozó olvasmányaimból tudtam, hogy a szállítást és az utánpótlást biztosító hadseregtörzsnek legalább olyan fontos szerepe van egy sikeres hadművelet lebonyolításában, mint az első vonalban harcoló csapatok fegyverzetének, hangulatának vagy harcászati fölkészültségének. Fontos, hogy minden katonának korszerű fegyvere legyen, és ugyanilyen fontos, hogy minden egyes katona a saját belső meggyőződéseként élje át a harc szükségességét, ám legalább ilyen fontos, hogy az utánpótlást biztosító szállítmányok a lélegzetvétel pontosságával kövessék a hadművelet várható és bekövetkező eseményeit. Ezen a téren is tapasztalatokat kellett szereznünk.

Felejthetetlen nyári napokat töltöttünk el a Ferencvárosi pályaudvaron és a Rákos-rendezőn. A vasutasok olykor a legdurvább formában megkergettek, de ilyenkor mi másutt visszaszöktünk. A különböző rendeltetésű és irányú vágányok, a váltók, a mozdonyforgatók és jelzőberendezések eleven és pontosan átlátható rendszerként élnek a fejemben. Ismereteimet nem kis részben annak köszönhetem, hogy a pályamunkások és a vasutasok között elég nagy volt a szociális feszültség. Ha ugyanis sikerült egy pályafenntartó brigád közelébe kerülnünk, akkor egész napra nyert ügyünk volt. Ittuk vízzel fölhigított borukat, ettük kenyerüket, szalonnájukat, és élveztük azt a tartózkodó szeretettől áthatott atyai pártfogást, amivel ezek az általában középkorú, családjuktól távol élő, majdhogynem süketnémának tetsző férfiak körülvettek bennünket. Ha munkafelügyelők jöttek, vagy valamilyen mérnökcsoport, akkor legföljebb morogtak, hogy gyerekeket tán mégse kéne emberek a munkahelyre hozni. Rajtunk kívül talán csak a hivatásos bűnözők tudják, hogy milyen egyszerű egy teherpályaudvaron szabadon mozogni. Az irányítók szorgos, célszerűen haladó hangyákat látnak a toronyból. Se a hangyák számát, se a hangyák színét vagy méretét nem ellenőrzik. És nyugodtan ki lehet válni a bolyból. El kell kerülni a váltóőrök bódéinak közelségét, a lődörgésre utaló elengedett mozgásokat és a pályafelügyelőkkel való véletlenszerű találkozást.

Utazgattunk is. A lehetséges vállalkozások közül az volt a legvonzóbb és a legkockázatosabb, ha sikerült bemásznunk valamelyik összeállításra váró szerelvény egyik vagonjába. Ebben az esetben föltétlenül figyelembe kellett vennünk a zászlóikkal jelzéseket adó összeállítók és az irányítótorony helyzetét. A vagont csak az ellentétes oldalról lehet föltűnésmentesen megközelíteni. Ha pedig már benn van az ember, akkor a toronyból elhangzó parancsok tájékoztatják, hogy mi fog történni vele. Mikor elhangzik a vagon számából és irányszámából álló utasítás, hosszas, káromkodásokkal fűszerezett szöszmötölés következik az ütközők és a csatlakozó kábelek körül. Majd néma csönd. Jól meg lehet kapaszkodni valamiben. Nem tudni mikor, de a lökés bekövetkezik. Nem nagy lökés. Az igazán mély élvezet mindig várat magára.

Két kemény test egymáson való koccanása, amely éppen valamennyi kezdősebességet ad a szabad pályán szabaddá tett vagonnak. Nehézkes döccintéssel indul, csöndesen futni kezd, amit néha csaknem teljesen megakaszt egy utolsó pillanatban átállított váltó dühítő akadálya. Ha tényleg megakasztja, akkor tényleg nagy baj van. Az irányítótoronyból elégedetlenkedő ordítás, odalenn szitkozódás, mert az egész visszamaradt szerelvény elmozdításával kell kitaszítani. Ami nyűglődés, csatazaj, rángás. Ám ha tényleg megindul a pályán, akkor élvezetében alig képes fölfogni az ember, hogy mi történik vele. A tehetetlen test súlyából és irányából létrejövő, a felület ellenállástól valamelyest mégis fékezett egyenletes gyorsulás feltartóztathatatlanul és iszonyatos sebességgel repít a következő pillanat felé.

A botrányosan hatalmas, észtvesztő ütközést szerettük, amelyet a tehetetlen testek kisebb, csillapuló koccanásai követtek. S ha biztonsági okokból nem hagyhattuk el a már összeállított szerelvényt, akkor utaztunk. Általában csak kitolatják, de megtörténik, hogy azonnal megszabott útjára indul. Azon a délelőttön, elég nagy sebességgel, Cegléd felé indult el velünk a szerelvény. A kiszállásra semmiféle alkalom nem kínálkozott. Olykor lassított, de nem állt meg a nyílt pályán. Nem voltunk idegesek, hiszen nem először kerültünk hasonló helyzetbe, de aznap valahogy türelmetlenebbek a kelleténél. Prém egy lassításkor légiriadót rendelt el. Ugrottam, ő ugrott utánam. Az egyik lábam azonnal térdig merült egy kupacnyi bazaltban, miközben ő szépen lebucskázott a töltés oldalán. A testemet viszont tovább lökte volna a lendület. A mai napig őrzöm ennek a különös pillanatnak az emlékét. A fényes napsütést, szabadon hengeredő testének látványát és fogoly lábamban a reccsenést. Aminek a hangját nem lehet az elhúzó szerelvény zajától hallani, és mégis hallom. A közeledő kövek látványát. Arccal egyenesen beléjük csapódom. Le voltunk leplezve. Minden titkunk csupaszon meredt az emberekre. Fájdalmam szörnyű szürke függönyén is áttört a gondolat, hogy ügyetlenségem megbocsáthatatlan. Prém kiásott, a hátán akart volna elcipelni. Vinnyogva kértem, ne érjen hozzám sehol. Mint később kiderült, a bal karom és két baloldali bordám csupán elrepedt, de ezen az oldalamon még nagyobbnak éreztem a fájdalmat, mint a jobb lábamban a nyílt törést. A fejemből, az arcomból ömlött a vér. Ráadásul sehol semmi. Se egy ember, se egy jármű, se ház. Üres, kiégett legelő. Felhőtlen ég. Segítséget kellett hoznia. Egyetlen vigaszomra az szolgált, hogy nem veszítette el a fejét.

Amint gurítottak a műtő felé, már tucatnyi fehér alak loholt velünk. Ott volt tőle búcsúzásom. Hallottam, azt mondja neki valamelyik mentős, te pedig kisfiam, most itt a rendőrségre vársz.

Amikor aztán magamhoz tértem, csak az egyik szememmel láttam ki az egész fejemet borító kötés alól. Be voltam gipszelve, pólyálva. És egy ápolónő ült az ágyam szélén. Olyan volt az arca, mint egy óriási, dobogó, fehér szív. Hümmögött és dödögött, mintha énekelne, itatott, simítgatott, vizes ruhával törölgetett. Dolgozott, dohogott, lüktetett rajtam. Biztosan vigaszra szorultam, mert azt énekelgette, hogy semmi baj, minden a lehető legnagyobb rendben van, most majd minden hegedni, forrni, varasodni fog. Csak mozognom nem szabad nagyon. Szóljak szépen, ha hányingerem lenne, ha pisilnem kéne, s ő egészen addig, míg az édesanyám meg nem érkezik, mellettem marad, legyek egészen nyugodt.

Az anyám eladdig nem jutott az eszembe. Ám ettől az egyetlen szótól, éppen úgy, mint mikor a műtőben az arcomra borították az éteres maszkot, minden távolodni kezdett, könnyű lett. Elsúlyosodtam és elsötétedett.

És mintha valami kétségbeejtő álom felszínére kéne rúgnom magam, arra riadtam, hogy a testem lehűl, és akkor tényleg meghalok. Egy vizes lepedőbe tekerve feküdtem. Hallottam a nő puhán dobbanó hangját. Semmi baj, semmi, semmi baj. Hogy hirtelen fölszökött a lázam, és ő majd szépen lenyomja. De úgy tűnt, hiába cserélgeti meztelen tagjaimon a vizes ruhát, ha egyszer a kötések és gipszek alól bújik belé a láz. Egy idő után mégis csillapult, s még arra is emlékszem, hogy amikor elégedetten letakart egy száraz lepedővel, sajnáltam, hogy nem adhatom neki többé a csupaszságomat.

A fényekből, a kórterem zajaiból ítélve délutánra járhatott. Az anyám szerencsére még nem jött. Később ismét elkapott egy lázroham, s mire lecsillapítottuk, este lett. Az ápolónő mondta, hogy neki most menni kell, lejárt a szolgálata, valaki másnak átad. Nem tudom, mi hatotta meg, mert sokat nem láthatott az arcomból. Lehet, hogy valamiféle mozdulatot tettem. Vagy átérzett a pólyákon, hogy így még soha nem szolgáltattam ki magam senkinek. Mert alig telt el valamennyi idő, s ő jött vissza. Amint megjelent az ajtóban, azt találtam mondani, hogy ezt helyesen tette. Kérdezte, valami baj van-e. Nem, semmi, mondtam. És tényleg úgy éreztem, mint aki erőre kap, végre tisztán lát ezzel az egyetlen szemével. Akkor miért, kérdezte. Mert szükségem van rá, mondtam. Egyszerre nyúltunk egymás keze után, s ő elpirult. Tizenkét éves voltam, ő tíz évvel lehetett idősebb.

A hozzánk közel álló emberek viselkedését nem kell elképzelnünk magunknak. Bizonyos helyzetekhez mindig megfelelő viselkedésformák tartoznak. Életünk fogytáig azonos mozdulatokat ismételgetünk, és a környezetünknek ez igen nagy biztonságot jelent. Ennek a tapasztalatnak megfelelően készítettem föl magam az anyám fogadására.

Hozzám hasonló, ágyukhoz rögzített, fehér múmiák feküdtek a kórteremben. Valamiként el akartam különíteni magam tőlük. Az ajtó fölött kék fényű éjjeli lámpa világított. Szuszogtak, nyögtek, hortyogtak, hörögtek és büdösek voltak. Nagy párnákkal fölpolcoltattam a hátamat. Arra kértem az ápolónőt, hogy kapcsolja fel a fejem fölött az olvasólámpát, vigye ki az ágytálat alólam, és hozzon egy újságot. Néha bejött, néha kiment. Fájdalmaim miatt mégsem tudtam annyi ideig olvasni az egyetlen szememmel, hogy közben megérkezzék a bizonytalanságból közeledő anyám. Elbóbiskoltam. Amikor kinyitottam a szemem, legnagyobb meglepetésemre nem az anyám alakját pillantottam meg a nyíló ajtóban, hanem egy anyám ruháiba és alakjába költözött fúriát. Amint beront és egyenesen nekem ront. Erre nem számítottam. Kinyújtott kézzel viharzott felém, kézitáskája az arcomba csapódott, megragadta a vállamat, s ha az ápolónő nem veti rá magát, akkor tekintet nélkül az állapotomra, eltángált és megtépett volna. Holott soha még csak egy pofont se adott. Szabályosan dulakodtak rajtam. Miközben a fúria mélyen elrekedt hangon azt ordította, hogy mit tettél, mit csináltál már megint, mit tettél, az őrangyal magasra csúszott fejhangon azt sikítozta, hogy mit csinál, hozzá ne érjen, őrült, segítség. Vakítóan világos lett a kórteremben, egy szempillantásnyi idő alatt mindenki föltámadt, kiabálni kezdett, de már vége is volt. A fúria eltűnt, felszívódott, az anyám pedig fölzokogott az ágyamon. Az ápolónő ekkor elengedte. Megtapogatta gipszemet, megtapogatta ép és bepólyázott tagjaimat, aztán sorban mindenkit visszafektetett az ágyába, furcsán nevetgélt, mindenkit megnyugtatott, a villanyt eloltotta, és az ajtóból még visszavigyorogva rám, távozott.

Ilyen helyzetben egy gyerek számára az mutatkozik a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha igyekvőn dadogva megérteti szülőivel, hogy mit miért csinált. Meg kell vallania összes eddigi bűneit, ki kell szolgáltatnia titkainak legalábbis harmadát, s alávetettségével nyeri el a bűnbocsánatot. Nekem mégsem jutott eszembe, hogy eláruljam magunkat. Biztos voltam benne, hogy a rendőrségen Prém is csak a legszükségesebbre szorítkozik. Talán azért nem jutott eszembe ilyesmi, mert életemben először két nő közé kerültem. Ez a viharos jelenet értette meg velem, hogy az anya nem csak az anyám, hanem egy nő. Azelőtt ez soha meg se fordult a fejemben. Az egyik nő zokogott az ágyamra omolva, a másik nő az ágyamat kerülgetve nevetgélt. Mintha kárörvendőn élvezné, hogy egy ilyen vad nő kezében vagyok.

Anyám zokogva ismételgette kérdéseit, s így életem legkényesebb pontja körül keringett. Függetlenségem felől kellett döntenem. Az ép kezemmel és begipszelt karommal fordítottam síró arcát magam felé. Dühöt éreztem iránta, el akartam erről a kényes területről távolítani, de úgy, hogy azért ne nagyon fájjon neki.

Mondtam, jöhetett volna előbb.

De hiszen most ért haza. Ott várta egy rendőr. Egy rendőr.

Egész nap itt fekszem, és még nem is ettem.

Rám emelte könnyes tekintetét.

Mondtam, meggykompótot akarok enni.

Meggykompótot, kérdezte elképedve, honnan szerezzek én neked meggykompótot.

Csakhogy eközben könnyes szeme visszakapta ismerősen készséges, kissé ijedt, özvegyi fényét. Azt kényszerítettem ki belőle, ami nekem járt. Visszaváltoztattam anyámmá.

Ma már tudom, hogy a nőt én öltem meg benne.

Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy ez az élet, a mi életünk, minden ízében különbözött barátom életétől. Bár volt egy rövid, egész beállítottságomat meghatározó időszak ebben a történetben, mikor is hozzá és barátnőjéhez, Majához hasonlóan, bennünket is elkapott a kémelhárítási láz. Felderítési munkának neveztük. Ellenséges területre kellett behatolni, és észrevétlenül távozni onnan. Mindig olyan házakat, olyan lakásokat választottunk ki, melynek lakóit nem ismertük. Így éreztük becsületesebbnek, hiszen ismerőseinknek másként nem lehetett volna később a szemébe nézni. Becserkésztük az idegen kertet, kiválasztottuk az elhagyott szobát, felderítettük a véletlenül nyitva felejtett ablakot, kifeszíthető zsalut, benyomható ajtót, meghatároztuk a tárgyat, amelyet ki kellett hozni. Egyikünk fedezett, másikunk dolgozott.

Soha nem tulajdonítottunk el semmit. A bizonyítékként kihozott tárgyakat visszaloptuk. Legrosszabb esetben visszahajítottuk, a küszöbre vagy az ablak párkányára helyeztük. Iratok, órák, levélnehezékek, tollak, gyógyszeres fiolák, pecsétnyomók, cigarettatárcák és a legmulatságosabb nippek fordultak meg a kezünkben. Jól emlékszem egy zenélő kínai lakkdobozra, meg egy fölöttébb pornográf, minden ízében mozgatható szobrocskára. Szerelmi életemnek nincsen olyan féltve őrizett titka, mely ennél élesebb lehetne. Idegenek védtelen életén tettünk erőszakot. Gyanútlanul néma, mezítelen lakásokon. Kettőnk közössége ezen a ponton lépte át a megengedhetőség határát. Gyomrunk szája már a puszta elhatározástól ingerült görcsbe rándult, tekintetünk elködösült, kezünk, lábunk fékezhetetlenül reszketett, beleink szégyentelenül háborogtak, s izgalmunkban nem egyszer s nem kétszer, egymás szeme láttára kényszerültünk üríteni.

Úgy gondolom, hogy egy cselekedet erkölcsi értéke fizikailag megmérhető az emberi testben. E méréseket mindenki és minden pillanatban elvégzi önmagán. A mértékegység pedig nem más, mint a késztetések és tiltások sajátos aránya. A cselekedet ugyanis nemcsak az ösztönöknek tulajdonított késztetésekből, hanem a neveltetésnek tulajdonítható tiltásoknak e késztetésekhez való viszonyából származik. Alkat és szociális beállítottság, öröklött adottság és származás keresi egy cselekedetben a maga lehetséges arányait. A test félelemmel, izzadással, szorongással, súlyosabb esetekben ájulással, hányással vagy hasmenéssel, s a legsúlyosabb esetekben szervi meghibásodással jelzi a tartós aránytalanságokat.

A társadalomnak tehát elvileg azt az embert kéne a legideálisabbnak tartania, aki csupán arra érez késztetést, ami nincsen tiltva. És azt az embert a legveszélyesebbnek, aki kizárólag olyasmire érez késztetést, ami tiltva van. Ez a logikusnak látszó alapelv azonban, a csúnyaság és a szépség aszimmetrikus elvéhez hasonlón, egyáltalán nem a logika szabályai szerint működik. Mert nincsen az anyatermészetben olyan ember, kinek cselekedeteiben ne támadna feszültség a késztetések és a tiltások között, mint ahogyan olyan ember se létezik, aki kizárólag tiltott dolgokat cselekedne. A társadalmi béke és kiegyensúlyozottság eszméje kétségtelenül azon embertömegeken alapszik, akik ezt a feszültséget a lehető legkisebbre szorították magukban, ám mégsem jut senkinek az eszébe bölcsnek, jónak, tökéletesnek tekinteni őket. Nem ők a szerzetesek, nem ők az apácák, nem ők a forradalmárok, a feltalálók, nem ők az elmebetegek, a próféták, és nem ők a bűnözők. Ők legfeljebb a társadalmi béke szempontjából hasznosak. De a lehető legnagyobb hasznosság csupán a lehető legnagyobb haszontalanságban képes megmérni önmagát.

S ha az imént a szépségről és csúnyaságról gondolkozva azt állítottam, hogy két csaknem tökéletes közül választva soha nem a csaknem tökéletes aránytalanságot, hanem a csaknem tökéletes arányt választjuk, akkor most a jóról és a rosszról gondolkodva azt kell mondanom, hogy cselekedeteink erkölcsi mértékegységeként soha nem az élethez szükséges jót, a békésen és unalmasan átlagost, hanem mindig a békétlenül és feszülten kivételest, az élethez szükséges rosszat választjuk. Ami másfelől azt jelenti, hogy az érzékek számára mindig a lehető legtökéletesebb, a tudat számára viszont a lehető legtökéletlenebb az irányadó.

Halott barátom azt állítja rólam kéziratának háromszázhetvenhetedik oldalán, hogy én néha felszólítottam volna Prémet, meztelenítse le magát. Erre nem emlékszem. De nem kívánom kétségbe vonni állítását. Lehet, hogy így volt, ám ha így történt, akkor valószínűleg más okból, mint ahogyan ő föltételezi.

Kétségtelen, hogy a fiúkat élénken foglalkoztatja a maguk és a mások nemi szervének nagysága. Kedves játékaink közé tartozik a szóbeli vagy tettleges összehasonlítgatás. Ennek a játéknak a hatásától a férfiak többsége felnőttkorában sem tud megszabadulni. Megváltoztathatatlan fizikai adottságai minduntalan emlékeztetik a gyerekkorban elszenvedett lelki sérülésre. Abból következőn, hogy az összehasonlítás játékában kicsinynek avagy nagynak bizonyult-e nemi szervük, a sérülésnek is két formája van. Ha nagynak, akkor kivételezettnek kell érezniük magukat, habár e kivételezettség a későbbiekben semmiféle igazolható szerelmi előnyt nem látszik biztosítani. Ha kicsinynek, akkor a kisebbségi érzésből származó lelki torzulást kell elszenvedniök, még akkor is, ha később semmiféle szerelmi hátrányuk nem származik ebből. Ebben a kérdésben a köznapi vagy a tudományos tapasztalat élesen ellentmond a kulturális hagyománynak. Nem tudom, hogy más kultúrák miként dolgozzák föl az érzelmi és értelmi tapasztalás egyenlőtlenségeit, de a mi teremtéstiszteletre beállított barbár civilizációnk egyáltalán nem tiszteli a teremtést. Ebben biztos vagyok. A lelki torzulássá terebélyesedő sérülés sem a fiziológiai adottságból, hanem abból az ellentmondásból származik, hogy az önteremtésre beállított ember egyedül lehetséges tulajdonságaként érzékeli adottságait, de teremtéssel szemben tiszteletlen kultúrája nem a természet szabta és természet adta határokat tekinti mérvadónak, tehát nem ugyanazzal a mércével értékeli az adottságait, mint amivel érzékeli. Még többet akarna kicsikarni a többől, vagy attól szenved, hogy miért nem lehet több, ami nem kevés.

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a szerelmi élet értékét a boldogság törékeny érzése biztosítja. A szerelmi boldogságot nem lehet ugyan elválasztani a szerelmi szervektől, ám ugyanilyen ostobaság lenne kapcsolatba hozni e szervek méretével. Már csak azért is, mert a női hüvely természeti adottságai közé tartozik, hogy mindig éppen akkorára táguljon, amekkorára az adott hímvessző megkívánja. Tágulása kizárólag érzelmileg kormányozott, éppen úgy, miként a hímvessző merevedése. A teljesítmény mértékére, a felhalmozott, birtokolni és használni kívánt anyagi javak bőségére és e javak elosztásának igazságosságára irányuló kulturális hagyomány mégis fittyet hány mindeme köznapi, tudományos mérésekkel igazolható érzéki tapasztalatnak. Nőnek, férfinak azt sugallja, hogy minden csak akkor jó, ha még több, ha még nagyobb. Ha neked kevesebb van, mint neki, akkor valami baj van veled. Baj van veled akkor is, ha a többől nem tudsz még több élvezetet kicsiholni. Ha valami baj van veled, akkor ebbe vagy beletörődsz, vagy meg kell változtatnod az egész életed. Irigységet vetsz, sajnálatot aratsz. Az önteremtésre irányuló kultúra így kényszerül elismerni a teremtés szabta korlátokat. Az élet megváltoztatására törekvő összes forradalmár a gyakorlatban éppoly ostobának bizonyul, mint amilyen eszesnek az élet elfogadására törekvő ostoba hívő. E kényes, mindannyiunk napi életét érintő kérdésben pontosan úgy járunk el, ahogyan azok a ma is élő primitív népek, akik a nemi szervek működése, a szerelmi élvezet és a fogamzás között nem teremtenek kapcsolatot. A mi igencsak fejlettnek tekintett civilizációnk olyan közvetlen kapcsolatot feltételez a nemi szervek és a szerelmi boldogság között, amit a természet nem tud igazolni. Mert a nemzésnek feltétele a nemi szerv szabályos működése, és következménye lehet a fogamzás, de a szerelmi boldogságnak csupán a képessége adottság. Ezért törékeny érzés.

Persze ezeknek a gondolatoknak a kifejtése után kockázatos lenne azt állítanom, hogy e tekintetben sem sérült, sem torzult nem vagyok. Legkisebb gyerekkorom óta arra kényszerítettek a körülményeim, hogy ne a kulturális vágyaimat, hanem a természetes adottságaimat használjam. S ezért annyi bizonyos, hogy engem a beletörődés mazochizmusának és a változtatás szadizmusának kulturális sugallata egyként elborzaszt. Ellentétben szegény barátommal, aki az emberi vágyak birodalmában kalandozott, és érzelmi kísérleteinek tárgyává változtatta át a testét, én eszközzé alakítottam át a testemet, s ezért a vágyaim csupán az adottságaim szigorú ellenőrjei. Mert a származásom miatt elég nagy volt a baj, mindenkit gyűlöletesnek tartottam, aki el akarta hitetni velem, hogy baj van, vagy akár fizikai adottságaim miatt kivételesnek tekintett. Nem fogadhattam el az ítéletet. Nem akartam beletörődni, és nem akartam megváltoztatni, hanem az egyetlen lehetséges életemben megtalálni a saját adottságaimnak megfelelő lehetőségeket. Ebben a tekintetben, ha nem is szenvedélyes, de mindenképpen rögeszmés vagyok.

Szemlélődésre és vallomásokra alkalmatlan alkatomból kicsikarom ezeket a magányos éjszakai órákat. A vágy mégis alkalmasságot jelent, s az alkalmasságom cselekvésre kényszerít egy olyan területen, ahol valójában alkalmatlannak kellene bizonyulnom. De két egymást kiegészítő elv szükségszerűen működtetni kezd egy harmadik elvet.

Nem vágyakozom, s ez gondolkodásra és emlékezésre kényszerít. Azt kérem magamtól, hogy semmi ne legyen, ami elfogulttá vagy elfogódottá tehetne. Igaz, emlékezetem elfogultan törölte a barátom által rögzített képet. De nincsen okom panaszra, mert igen formásan megőrzött egy másikat.

Ártatlan képnek tetszik. Nem tudom, eladdig milyen gyakran jutott az eszembe. Olykor. Annyi, mint egy tű szúrása. Süt a nap. Zöld a fű. Prém őrjöngő fényben guggol. Két összezárt combja közül kicsüng a fasza. A seggéből ennél sokkal vastagabb, hosszabb és keményebb hurkában jön ki a szar. Több hasonló képem van, de mind homályosabb.

Felderítési akcióink közepette lepett meg minket szükségünk kényszere. Nem szégyelltük egymás előtt. Engem, őt, vagy egyszerre mindkettőnket. A leglehetetlenebb helyzetekben. Tisztálkodni se volt időnk, hiszen akár volt okunk a tettenéréstől való félelemre, akár nem, mindig egy sokkal jelentékenyebb szégyen elől kellett elmenekülnünk. Úgy gondolom, hogy ez a súlyos sérülés óvott meg ama sokkal enyhébb sérüléstől.

Kényszerű szégyentelenségünk sajátos fontossági sorrendet teremtett. Ami másoknak ingerlő, érzékiségükbe hatoló, égető kíváncsiságot csillapító látványt nyújtott, az nekünk olyan mellékes körülménynek számított, ami mégis a szégyentelenül vállalt szégyenre emlékeztetett. Amennyiben tehát felszólítottam volna Prémet, hogy meztelenítse le és mutogassa meg magát, akkor ezt nem azért tettem, mintha leküzdhetetlen vonzalom ébredt volna bennem emblématikus jelentőségű nemi szerve iránt, hanem éppen ellenkezőleg, tudtam, hogy a többi fiúban él egy olyan elháríthatatlan vonzalom, amit belőlem a szégyenünk már kiölt. Ettől az érzéstől akartam megszabadulni, vagy visszakapni a többiekkel való közösségem érzését. Más kérdés, hogy ez nem sikerülhetett. Talán ezért nem tudom jó szívvel elviselni, hogy megcsókoljanak.

Szörnyű tiltásokkal szobatisztaságra neveltek. Megtanultam, hogy az egyik legalapvetőbb életfunkciómat, a szükségemet, titokban, magányosan, és ne mások társaságában végezzem el. Olyan végzetesen komoly tiltás ez, amit senki ember gyermeke nem tudhat büntetlenül megsérteni. A nemiségre vonatkozó rendszabályok ehhez képest merő gyöngédségnek tetszenek. Milyen mélynek és elháríthatatlannak kellett lennie a késztetésnek, ami miatt mégis megsértettem ezt a tilalmat. Megsértettük. Hadiállapotnak, háborúnak kellett lennie, amelyben szintén megsértik. Nem érezhettünk hát lelkiismeretfurdalást, hiszen nem a szobatisztaságra vonatkozó kulturális rendszabályokat akartuk mi áthágni, mint ahogyan a nemzetek sem azért viselnek egymás ellen háborút, hogy elherdálják erkölcsi templomjaik kincseit. A béke látszatában éltünk, és egészen egyszerűen arra akartuk fölkészíteni magunkat, hogy egy szép napon megfelelő mennyiségű tapasztalatunk és megfelelő minőségű elszántságunk legyen a legnagyobb földerítési feladat elvégzésére. Fölkészültségünk legvégletesebb bizonyítéka maga a tett lehetett volna. Ha a vérebekkel, sorompókkal, drótakadályokkal és fegyveresekkel őriztetett zárt területre behatolunk. Észrevétlenül, sértetlenül, könnyedén, ahogyan a mesterkémek teszik. Mi nem kémekre vadásztunk, mint barátom tette Prihoda Majával, hanem kémmé akartuk képezni magunkat. Behatolni arra a legellenségesebb területre, melynek puszta léte és kiismerhetetlen természete a létünk értékét tette kétségessé. De ehhez a hidegháborús hadművelethez természetesen nem volt, nem lehetett elegendő bátorságunk. Miként ők is visszarettentek attól, hogy följelentsék gyanús szülőiket. A titok hét pecsétjét kellett volna feltörnünk. Valami olyasmit tenni, amire egy egész békébe ájult ország se lehetett képes. És ez volt a legnagyobb közös szégyenünk.

Nem tudtam föladni.

Ősz volt, amikor ezt a mondatot leírtam. Bizonyos mondatokat le kell írnom ahhoz, hogy aztán kihúzhassam őket. Mert tulajdonképpen nem kedvem szerint való mondat. Mégsem tudom kihúzni magamból. Most tavasz van. Hónapok telnek. Semmi mással nem foglalkozom. Azon gondolkodom, miért nem tudtam föladni. Ha tudnám, akkor nem kéne leírnom, vagy kihúzhatnám. Valójában azon gondolkodom, miért nem tudom föladni. Miért hajlok a legszégyenteljesebb megalkuvásokra, csakhogy ne kelljen föladnom. Nem méltóságteljesebb-e készségesen fejet hajtani a minden pillanatban befejezett tények előtt, mint szégyentelenül alámerülni az akaratosság piszkába. Miért félek ennyire a saját piszkomtól, ha egyszer ez a piszok nem csak az enyém, s ugyanakkor miért iszonyodom egy olyan tükörbe nézni, amely mégis csak engem mutat.

Ahogy visszaszámolok, tíz-tizenkét lakásba hatoltunk be illetéktelenül. Ez elég sok. Körülbelül két szarással kevesebbet lehet számítani. Ez is elég, hogy élménye rögződjék az emberben. De mondanom sem kell, hogy hiába eszeltük ki a legképtelenebb feladatokat, hiába halmoztuk a legoktalanabb bűnöket, ha egyszer mindketten tudtuk, hogy valami másra törekszünk. Erről sem kellett szavakkal beszélni. Tehetetlenül és leverten kódorogtunk a zárt terület körül. Barátkoztunk az őrökkel. Kis szívességeket tettünk nekik, amit ők üres töltényhüvelyekkel viszonoztak. Latolgattuk, miként lehetne ártalmatlanná tenni a kutyákat. Ezt meg is kérdeztük tőlük. Azt mondták, sehogy. De semmiféle ügyeskedéssel nem tudhattuk fölnöveszteni magunkat a feladathoz, hiszen azt kívántuk magunktól, hogy bátorságunk és erőnk, találékonyságunk és elszántságunk fölérjen ahhoz az erőszakhoz, amit ez a terület az érintetlenségével és az érinthetetlenségével jelképezett.

Jól emlékszem utolsó vállalkozásunkra. Éppen kifelé igyekeztem egy meglehetősen szűk kamraablakon, amikor a súlyom alatt bereccsent a befőttesüvegekkel terhelt stelázsi. Ez egy magas téglafallal körülkerített villában történt a Diana úton. Találékonyságomból annyira telt, hogy ne zuhanjak a szörnyű csörömpöléssel alázúduló befőttesüvegek közé. Megkapaszkodtam az ablak párkányában, s egy pillantást vetettem magam alá. A leírhatatlanul lehetetlen látvány azóta is kísért. A lekvárokba keveredő, kompótokon toccsanó zöld uborkák, és a kockás kövön széthengeredő sárga ecetespaprikák. S hogy e puha alomra zuhanó üvegek már csak egymáson törnek el.

Életem nem bővelkedik fordulatokban. Ezt a régi pillanatot mégis annak illő neveznem. Úgy kellett más minőségű módszereket keresni, hogy közben mégse térítsem el útjáról semmiféle vágyamat. Soha többé.

Mindig kitűnő tanuló voltam. Ráadásul a stréberek szorgalmával és kitartásával megáldva. Hajlékonyságom és arányos küllemem óvott meg attól, hogy teljesen ellenszenves legyek. Azon kevesek közé tartozom, akik az iskolában tanultak meg oroszul. Anyámmal sorba látogattuk apám hadifogságból visszatérő tiszttársait és katonáit. Beszámolóikat hallgatva született meg bennem az elhatározás, hogy az orosz nyelvet nem csak ímmel-ámmal, hanem tisztességesen el kell sajátítanom. Ebben a vonatkozásban anyám özvegyi rögeszméjét követtem. Ha ismerhetné apám pusztulásának történetét, akkor visszakapná. Valami ilyesmit érezhetett, s érzése bennem eresztett gyökeret. Arra készültem, hogy ha majd magam is katona leszek, akkor a helyszínen tisztázzam apám halálának körülményeit. Németül kétszer kellett megtanulnom. Először ugyanis egy olyan nyelvet sajátítottam el, amelyen ma már senki nem beszél. A nagyapám hagyatékából hozzánk került könyvek között volt egy kétkötetes, bőrbe kötött mű, amely gerincére nyomott arany betűkkel rejtélyesen egyszerű címet viselt. A háborúról. Az oldalak szélén nagyapám magyar nyelvű jegyzetei, parányi, szálkás, jól olvasható betűkkel, de magát a könyvet gót betűkkel nyomtatták. Ezt a munkát meg kellett ismernem, mert azzal kecsegtetett, hogy én is mindent megtudhatok a háborúról.

Ezerkilencszázötvennégy decemberében, úgy emlékszem vissza, hogy a téli szünet előtti utolsó tanítási napon, egy komor férfiakból álló népes bizottság szállt ki az iskolánkba. Súlyos, fekete gépkocsikon érkeztek. Mindegyik sötét kalapot viselt. Láttuk az ablakból, amint a kalapok eltűnnek a kapu alatt. A tanítás leállt. Némán kellett ülni. A folyosón olykor léptek kopogtak, soha nem magányosan, majd megint a csönd. Valakiket valahová kísértek. Az órák összefolytak, mert nem volt csöngetés. Pisszenést se akarok hallani, szuszogta leggyűlöltebb nevelőnk, Klement, ha mégis valamilyen könnyebbséget kereső mocorgás hallatszott a padokban. Az ajtó kinyílt. A pedellus valakit kiszólított a folyosóra, de csak suttogta a nevét. Léptek. Aztán a várakozás, hogy visszatér-e. Kisvártatva még sápadtabban, tekintetünktől kísérve oldalazott a helyére az illető, s az ajtó megint ránk csukódott. Egy reszkető ajak, vörössé dörzsölgetett fül jelezte, hogy valaminek mégiscsak történnie kellett. Valami történik. De a leglehetetlenebb embereket vitték ki, s így semmire nem tudtam következtetni.

Egy idő után mégis olyan érzésem támadt, hogy bekerítenek.

Klementnek óriási kopasz feje volt, vizenyősen kék, parányi szemekkel. Hordónyi nagy pocakja. Tiszta súlya legalább százötven kiló. Kicsi papírkofferral járt. Cukorkát szopogatott, cuppogott, csettegett a nyelvével a csöndben. Mély nyögéseket, sípoló szusszantásokat hallatva, állandóan tevékenykedett önmagán. Felhúzta puffadt lábára lecsúszott zokniját. Kinyitotta a kopott kofferkét, megnézte a kulcscsomóját, visszazárta, s látszott az arcán, hogy még utánagondol. Vakargatta az orra tövét. Valamit a körme alá csippentett onnan, majd hosszan szemlélte, mi az. A nadrágjába törölte. Tördelte az ujjait, húzogatta rajtuk a zsírba párnásodott gyűrűket. Vagy a hasán összekulcsolva malmozott velük, de mindig úgy, hogy egymás körül forgó hüvelykjei picit érintkezzenek. Olyan volt, mint egy életgyár. Később megemelte az ülepét, kiügyeskedte zsebkendőjét a zsebéből, széthajtogatta, harákolt, és egy jó vastagot köpött belé. Mint aki vigyáz az így nyert ritka kincsre, gondosan visszahajtogatta. Belőle a megfontolt kegyetlenkedés nem izgalmat, hanem a legélvezkedőbb önelégültséget váltotta ki, s így viselkedéséből csupán arra lehetett következtetni, hogy helyzetünk vészterhesebb, mint bármikor.

Úgy forgatott az agyam, miként malom a szemet. Minden kérdésemre, amit ők tehettek volna fel, határozott nemmel válaszoltam. Mindenemet bátran, a szemük közé nézve megtagadtam. Megtagadtam, amit az ő szempontjaik szerint kellett magamnak bevallanom. Prémet is megtagadtam. A kutyák megmérgezését is megtagadtam, holott nem mérgeztük meg a kutyákat. Még nem hívták, és engem se hívtak. Ilyen hosszú ideig ilyen halálos csöndet csak azért lehetett fönntartani, mert nem ez volt az első eset. Senki nem merészelt kikéredzkedni. Körülbelül két évvel előbb találtak egy klasszikusainkon iskolázott versikét a második emeleti fiúvécé falán. „Ne kérdjed, ki mondta. Lenin vagy Sztálin egyremegy. Ha nyakig merültél itt a szarba, akkor kapaszkodj az életszínvonalba. Mondhatta volna Rákosi. Vezérlő csillagod ő legyen.” Azért nem verslábakba szedve citálom, mert természetesen ők sem verstani szempontból elemezték. És valamit mindig találhattak. Hogyan is kívánkozhatott volna bárki is a szükségét elvégezni. Ezt a két évvel ezelőtti két napot, amíg nyomoztak, kihallgattak, sorakoztattak, írásmintát vettek, fényképeztek, és táskákat, zsebeket, tolltartókat kutattak, nem lehetett elfelejteni.

Nem tudtam úrrá lenni a szorongásomon. Néha óvatosan súroltuk egymás tekintetét, de Prémnek se volt vigyorogni valója. Hiába tagadtam körömszakadtáig. Úgy éreztem magam, mintha tökéletesen áttetsző lennék. Mintha minden gondolatom bárki prédája lehetne. Mintha nem lehetnék képes elfedni önmagamat, önmagammal se. Senkit nem akarok untatni ennek az állapotnak a beható elemzésével, ám annyit elmondanék, hogy milyen hasznosítható tapasztalatokra tettem szert ebben az állapotomban.

Ha valakinek a saját gondolataitól kell félnie, mert félnie kell mások gondolataitól, akkor azon igyekszik, hogy veszélyesnek ítélt gondolatait mások gondolataival helyettesítse. Csakhogy senki nem képes mások agyával gondolkodni, hiszen az így keletkező gondolat sem más, mint saját agyának arra vonatkozó föltételezése, hogy miként gondolkodnak ugyanazon dologról mások. S így aztán nemcsak azt az árulkodó nyomot kell eltüntetnie gondolkodásából, hogy ő valójában nem csak gondolkodik, hanem föltételezi, hogy ugyanerről mint gondolkodnak mások, és az így kapott eredményeket behelyettesíti, de azt a bizonytalanságot is el kell távolítania gondolkodásából, hogy az egész behelyettesítési művelet tulajdonképpen egy föltételezésen alapszik. Ha pedig lágy agyvelejében valaki huzamosabb ideig ezt a partit kényszerül játszani, akkor alaposan megismeri ugyan a gondolkodás mechanikáját, de fennáll az alapos veszély, hogy nem tud többé különbséget tenni a megállapításai és föltételezései között.

Legalább másfél óra telt el. Amikor elhangzott a nevem, teljesen készületlennek éreztem magam. Mégis örültem, hogy felpattanok, és végre elindulhatok valahová. Klement éppen bedobott a szájába egy újabb cukorkát. A pedellus a nyitott ajtóban állt. Ám ekkor Klement nyelvével fordítva a szopnivalón, nagy csemcsegések között azt találta mondani, hogy „te aztán Somi Tót, egyáltalán nem jöhetsz számításba”. Megjegyzése megsemmisített. Olyasmire utalt, hogy a szörnyű bűnnek, amiről természetesen neki is tudomása van, nem lehetek a részese. A mondat szánakozó tónusa miatt ez mégse jelenthette a fölmentésemet. Annak ellenére se, hogy volt benne valami az eminensnek kijáró, biztató és cinkos jóindulatból is. Másfél óra alatt kiépített feltételezési rendszeremet zúzta porrá. Hasonlóan éreztem magam, mint mikor a kórházban az ápolónő csurom kedvességből az anyámat említette. Feltételezéseim és védekezési rendszerem romjai alatt nem kapaszkodhattam egy újabb föltételezésbe. Idő se volt ennek a bizonytalan adatnak a birtokában megismételni a számításokat. Ehhez képest elég biztosan vittek a lábaim. Mint egy menekülő állatot, az egyetlen lehetséges résen át, egyenesen bele a csapdába.

Átmentünk az üres tanárin, s mikor a hivatalsegéd kitárta előttem a tágas igazgatói iroda ajtaját, megsemmisült elképedésemet nem lehetett tovább fokozni. A pengeélesre köszörült nyaktiló nehéz vasa lenyeste a fejem. Meghaltam. De a szemem fönnakadt, s kipillantva a fűrészporos kosárból, láttam, hogy ami a túloldalon következik, mégsem szörnyű, nem, hanem derűs, békés, ünnepi, kedélyes. Reggeli a szabadban. Piknik a domboldalon. Havannafüstös kanmuri.

Abban a pillanatban, amint beléptem, oroszul szóltak hozzám.

A tanári ajtaja bezáródott mögöttem, de az irodából nyíló igazgatói lakás minden ajtaja tárva. A hatalmas, barna, mívesen megmunkált ajtók sarkig tárt szárnyain át be lehetett látni az egész gazdagon, súlyos bútorokkal és vastag szőnyegekkel berendezett lakás egymásból nyíló négy szobájába. Jóval később ismerkedtem meg a bécsi udvari festő, Hans Makart képeivel, de az ő drapériákkal, szobrokkal, növényekkel túlzsúfolt, és bordókkal, barnákkal túlfűtött szobabelsői mindig erre a valószínűtlen pillanatra emlékeztettek. A pedellus lányától, Líviától tudtuk, hogy az előző igazgatónak, amikor kitették az állásából és kitelepítették, mindent így kellett hagynia. A legtávolabbi szobában az igazgató két kicsi lánya játszadozott valamivel a szőnyegen. A helyiségeket élesen kivilágította a délelőtti napsütés hóban fürdő fénye, s az igazgató feleségének kecses alakját láttam e fényen átsuhanni. Valahol be volt kapcsolva a rádió, finom zene szólt, nagyon halkan.

A derűs tekintetű fiatal férfi, aki tekintélyes méretű filodendronok és szobapálmák legyezős leveleinek árnyékában, a faragott íróasztal mögött ült, azt kérdezte tőlem, hogy vagyok. Külleméből, hangsúlyából ítélve biztos voltam benne, hogy az anyanyelvén kérdez. A többi urak a legnagyobb összevisszaságban, lábukat elnyújtva, kitárva, a lehető legkényelmesebben terpeszkedtek az ismerős helyükről elrúgott fotelokban és székeken. Maga az igazgató, mint aki nem tartozik egészen a társasághoz, a meleg cserépkályhához támaszkodva állt, és kényszeredetten mosolygott. A lágy hullámokban himbálódzó füstbe alámerült férfiak borospoharakat tartottak a kezükben, szendvicseket majszoltak, kávéjukat kavargatták, cigarettáztak. Mindennek nem lett volna semmiféle hivatalos jellege, ha az asztalon, a polcokon vagy a székek lábánál nem hevert volna néhány veszélyesen idegennek tűnő papír.

Válaszként egyetlen orosz szó csúszott a számra. Azt is tudom, hogy ezzel a kifejezéssel Tolsztoj egyik meséjében találkoztam először. Nem azt mondtam, hogy jól vagyok, hanem azt mondtam, köszönöm, pompásan. Mire néhányan fölnevettek.

Igazán talpraesett fiú vagy, mondta most, aki kérdezett. Kerülj hát beljebb, és beszélgessünk kicsit.

Az íróasztal előtt merev támlájú, kárpitozott szék várt rám. Le kellett ülnöm rá, így azonban a többiek a hátam mögé kerültek.

Nem tudtam, mi történhetik. Nem tudhattam, miféle vizsga ez. De miközben kérdezett, és én teljes öntudatlanságomban lebegve, akadálytalanul válaszolgattam, éreztem, nyomon vagyok. Jó a nyom, bár nem tudom, hová vezet. Csönd lett, feszült csend. Az elégedettségük feszítette ilyenné.

Amikor már ültem, a derűs tekintetű orosz azt kérdezte, hogy ma esik-e a hó.

Mondtam, hogy a hó nem esik ma, hanem süt a nap, de tegnap valóban sok hó esett.

Aztán azt kérdezte, milyen tanuló vagyok, s válaszomat elégedett bólintással nyugtázva, kérdezte, mi akarok lenni.

Katona, mondtam, gondolkodás nélkül.

Pompás, kiáltotta erre az orosz, kirúgta maga alól a székét, kijött az íróasztal mögül, és megállt előttem. Ez a mi emberünk, szólt a többieknek, majd két tenyere közé fogta az arcomat, és azt mondta, hogy nevessek. Látni akarja, tudok-e nevetni.

Igyekeztem. De valószínűleg nem nagyon sikerülhetett, mert elengedett, és azt kérdezte, beszél-e valaki oroszul a családomban, akitől ilyen jól megtanultam.

Azt válaszoltam, hogy az apám megtanult, de azonnal elakadtam, mert ezt se kellett volna mondanom.

Az apám, nézett le kérdőn rám.

Igen, mondtam, de őt nem ismerem. Én könyvből tanultam.

Azt hitte, rosszul ért; hogy nem ismerem-e, kérdezte csodálkozva.

Minden elszántságom, alakoskodásom és reményem megakadt a torkomon. Még mindig igyekeztem, hogy legalább mosolyogni tudjak. Meghalt, mondtam, és annyi sikerült, hogy mégse sírjam el magam.

Ekkor a hátam megetti csöndben mocorgás támadt, egy füzet vagy egy könyv lapjait forgatták, léptek közeledtek, de nem mertem hátranézni, pedig az orosz is erre figyelt.

Az igazgató a nyitott osztálynaplóval megállt mellettünk, s az ujjával mutatta, amit bizonyára a többieknek is megmutatott már. Kicsi fekete kockában, piros betűkkel jelezték a nevek előtt a származásunkat.

Az orosz futó pillantást vetett a rubrikára, visszatért az íróasztal mögé, leült, s a csalódott szerelmes kétségbeesettségével temette két kezébe arcát. Kérdezte, most mit csináljon velem.

Nem válaszoltam.

Emelt hangon, csaknem durván, magyarul ismételte meg kérdését.

Nem tudom, mondtam halkan.

Úgy gondolod, méltó lehetsz arra, hogy oroszul beszélj, kérdezte ismét az anyanyelvén.

Ettől úgy éreztem, hogy nem vagyok egészen elveszve, s vissza akartam nyerni jóindulatát.

Oroszul nyögtem, hogy igen.

Elmehetek, mondta.

Távozásuk után fél óra se kellett, s elterjedt a hír, hogy azokat, akik megfeleltek a vizsgán, Szocsiba viszik téli üdülésre. Soha nem kezdtem szünidőt ilyen nyomott hangulatban. Én csak kinyögtem magamból azt az igent, és mégis úgy emlékeztem a saját hangomra, mintha fölöttébb határozottan és katonásan hangzott volna. A fülükkel szerettem volna hallani magam, mert ha biztos lehettem volna a sikeremben, akkor elfelejthettem volna az árulásomat. Semmiféle téli üdülésre nem akartam volna menni, s ahogy teltek a napok, ennek különben is egyre kisebb lett a valószínűsége. De Prémet elkerültem. Vele nem akartam többé semmit játszani.

Szilveszter délelőttjén hívattak be az iskolába. Lívia apját küldték ki értünk. Hatan várakoztunk a tanári előtt, három halottsápadt lány és három igyekvő fiú. Egyetlen szót se mertünk szólni egymáshoz. Az igazgató ismét egy idegen férfi társaságában fogadott bennünket, és kis beszédet intézett hozzánk. Igyekezett, hogy a hangja az alkalomhoz illőn elfogódott és kellő mértékben ünnepélyes legyen. Hallatlanul nagy megtiszteltetés érte az iskolánkat. A beköszöntő újév alkalmából, az úttörők és az egész magyar tanulóifjúság nevében, mi köszönthetjük otthonában népünk vezérét és bölcs tanítóját, Rákosi Mátyás elvtársat. Az idegen a részletekről beszélt. Pontosan elmondta, mi fog történni velünk. Fölkészített, hogyan kell viselkednünk, s az esetleges kérdésekre miként kell válaszolnunk. Az legyen az alapszabály, figyelmeztetett az idegen, hogy egyetlen szóval sem szabad szomorúságot okoznunk. Biztosan jól ismerjük Kodály Zoltán tanítását. Éneklés közben mosolyogni kell. Ez legyen a következő alapszabály. A köszöntők elhangzása után kakaót fogunk kapni tejszínhabbal és kaláccsal. Ha pedig Rákosi elvtárs felesége kedvesen megkérdené, hogy kérünk-e még, akkor azt kell válaszolni, hogy köszönjük, nem kérünk, mert a látogatásnak nem szabad húsz percnél tovább tartania. Prihoda Majának magyarul, nekem oroszul kell a köszöntőt elmondanom. Átadta a szöveget, amit másnap reggelig szó szerint és teljesen hibátlanul meg kell tanulnunk. Megbízatásunkról a feladat elvégeztéig senkinek nem szabad tudnia, a köszöntők szövegét senkinek nem tanácsos megmutatnunk. A virágcsokrokat és a további utasításokat a sorompónál fogjuk megkapni a Lóránt utcában.

Amikor elváltam a többiektől, ennek az utolsó mondatnak a halk, minden dörej nélküli villanása vitt el Prémhez. Mert akkor mégis felemelkedik előttem a sorompó. A konyhájukban kártyázott a bátyjával. Alig néhány lépésnyire távolodtunk el a házuktól. Azonnal elmondtam, hogy akkor mégis bejutunk oda. Úgy fogalmaztam, mintha ezáltal mindketten bejutnánk. Fázósan váltogatta a lábát. Talpa alatt csikorgott a hó. Bizonytalanul hunyorgott, akárha rossz tréfámnak tartaná. Már húztam elő zsebemből a cédulát. Bizonyítékként akartam megmutatni a köszöntő szövegét. De közbevágott, hogy jó lapja van, különben pedig kinyalhatom a seggét.

Nem bántott meg. A helyében én se mondtam volna mást. Prém nagyon rossz tanuló volt, osztályról osztályra bukdácsolt. Mi sem voltunk gazdagok, mi is babot, sárgaborsót, büdös krumplit ettünk, de anyám mégis eladhatott néha egy szőnyeget, régi ékszert, valami ezüstöt. Áthidalhatatlan különbözőségünket igen pontosan beszámítva voltunk barátok. Hadijátékainkban én voltam a tiszt, ő a baka. Az altiszti szerepet se fogadhatta el, mert ez a köztesség sértette volna az önérzetét. A kis közjáték tehát nem akadályozott meg minket abban, hogy néhány nap múlva visszaállítsuk a rendet. És még a kíváncsisága miatt se kellett szégyenkeznie. Naponta többször elmeséltette velem a látogatást. Már az első alkalommal is meglehetősen regényesen adtam elő. És az idő múlásával egyre több részletmegfigyelésemről tudtam beszámolni neki. Egyszerűen képtelenségnek tetszett bevallani, hogy mindaz, amit eladdig mélységesen mély, földerítésre érdemes titokként kezeltünk, valójában végtelenül unalmas, részletekben szegényes, sivár és köznapi. A kezemben tartottam a titkot, de nem hittem a szememnek. Nem tudhattam, hogy az önkényuralom titkánál nincsen e földön sivárabb titok.

Tényleg minden úgy zajlott le, ahogyan az idegen férfi előre elmondta nekünk. Ebben a titokban az esetlegességeknek nincsen helye. Reggel kilenc órakor, sapka, sál és kabát nélkül, úttörő ruhában kellett megjelennünk a Lóránt utcai sorompónál. Két csokor szekfűt nyomtak a kezünkbe. Az egyiket Maja kapta, a másikat jómagam. Ragyogó, havas reggel, legalább mínusz tíz fokos hideg. Siralmasan nézhettünk ki, mivel a joggal aggódó szülők természetesen senkit nem engedtek el otthonról egy szál fehér úttörő ingben, ahogy az előírás szólt. Mindannyiunkat jól aláöltöztettek. Ki voltunk tömve, s a mozgástól persze mindenféle kilógott az ünnepélyes öltözék alól. Erről nem beszéltem, hanem kitaláltam, hogy a sorompó túloldalán van egy kiválóan álcázott készültségi épület, ahol megmotoztak bennünket, s hogy még izgalmasabb legyen, azt tódítottam, hogy anyaszült meztelenre vetkőztették volna a lányokat. Úgy meséltem, hogy ott kaptuk meg a csokrokat, nehogy valamilyen mérget vagy robbanóanyagot rejthessünk belé. Az egyik őr a bódéjából hozta elő ezeket a csokrokat. Na, gyerekek, kik fogják akkor a köszöntőt mondani, kérdezte. Az előkészületek alapos iszonyatát nem tudhattam összeegyeztetni magamban a megvalósulás slampos felületességével, s így megfigyeléseimet óhatatlanul az átélt iszonyat kívánalmai szerint színeztem. A kis csapat végigtrappolt a zárt területet keresztülszelő úton, ahonnan éppen úgy nem takarították el a havat, miként a többi utcáról sem. A szemem minden szándékom ellenére azt a fölfoghatatlan megfigyelést tette, hogy nincsen semmiféle számottevő különbség. Beszámolóm szerint azonban az úttestet itt egy rejtett berendezés fűtötte volna alulról, s így nem csak nem volt havas, hanem mindig száraz maradt. Balkéz felől, egymástól távol, két kopott villa állt a fák között. Jobb kéz felől semmi. Havas erdő. Aztán az erdőben egy csúnya ház. Elbeszélésemben fekete gépkocsikon érkeztünk volna a fehér palotához. Két fegyveres állt a kapu két oldalán. Vörös márványcsarnokba vezettek volna be.

Ezerkilencszázötvenhat októberének utolsó napjaiban nemzetőrök távolították el a sorompókat. A lapok másnap hírt adtak a zárt terület felszámolásáról. Prém mégsem tett nekem semmiféle szemrehányást. Hazudtam, de a tényekkel ő se tudott volna mit kezdeni. Azt mondtam, amit hallani akart. Vagy azt mondtam, amit a képzeletünknek kellett látnia ahhoz, hogy megértsük ezeket a felfoghatatlan tényeket.

Ha tehát a továbbiakban néhány ponton kíméletesen kiegészítem vagy óvatosan helyesbítem halott barátom némely állítását, akkor egyáltalán nem az igazság kimondásának olthatatlan vágya hajt. Közös élettényeinket szeretném a saját érdekemben, a saját szempontjaim szerint szemügyre venni. A közösség pedig nem csak az azonosságok, hanem a különbözőségek felől is megközelíthető. Tulajdonképpen a legvégletesebb erkölcsi relativizmus álláspontjára helyezkedem. Nem teszek minőségi különbséget hazugság és igazság között. Azt állítom, hogy a hazugságaink legalább olyan kifejező erővel bírnak, mint az igazságaink. Ha viszont elismerem annak jogosságát, hogy kizárólag úgy beszélhetett az életéről, ahogyan beszélt, akkor ezzel annak elismerését kérem cserébe, hogy nekem is jogom legyen a magam módján hazudni, képzelegni, torzítani és elhallgatni, vagy akár igazat mondani.

Kéziratának hatszáznegyvennegyedik oldalán azt olvasom, hogy hosszas harcok után kerültem volna katonai középiskolába, és éppen Kalocsán voltunk őszi hadgyakorlaton, mikor is a fölkelés kitörésének hírére szélnek eresztettek bennünket. Miután pedig elmeséltem neki hazatérésem kalandos történetét, búcsút vettem, eltűntem a szürkületben, és soha többé nem láttuk volna egymást.

Bizonyára kegyeletesebbnek mutatkoznék, ha érintetlenül hagynám állításait. Nem tehetem. Históriáját nem ismerhetem el kizárólagos, egyedül érvényes históriának, hiszen mellette itt van az én históriám. Történetünknek azonos volt a matériája, de teljesen ellentétes irányokban mozogtunk ebben a matériában. S így a magam históriájának szempontjai szerint három ártatlan állítása közül az elsőt túlságosan felületesnek, a másodikat tökéletesen tévesnek, a harmadikat viszont olyan érzelmi torzításnak kell ítélnem, amely egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

Barátom édesapjával, föltéve, hogy egyáltalán az apja volt, nagyon ritkán találkoztam. Általában nem vett rólam tudomást. Éppen csak viszonozta a köszönésemet. Erre emlékszem. Az arcára vagy az alakjára alig. Féltem tőle. Nem tudnám megmondani, miért. Félelmem nem volt alaptalan, hiszen a korszak legkíméletlenebb férfiúi közé tartozott, ám erről csupán később, az öngyilkossága után szereztem tárgyszerű tudomást. És azon az október végi délutánon kétségtelenül eltűntem a szürkületben, mert mikor észrevettem, hogy ez a tekintélyes és rettegett férfiú a kerítésen mászik át, úgy éreztem, nem szabad tanúja lennem különös hazatérésének. Barátomat se szerettem volna jelenlétemmel megalázni. Búcsút vettem, de pontosan tizenegy év múlva ismét találkoztunk.

Tizenegy év múlva, ezerkilencszázhatvanhét októberének utolsó napjaiban Moszkvába kellett utaznom. Nem először jártam ott. Az előző évben kétszer, abban az évben háromszor kísértem el közvetlen főnökömet.

Minden alkalommal a kazanyi pályaudvar tőszomszédságában, a Leningrád szálló fejedelmien tágas lakosztályaiban kaptunk szállást. Előszoba, fogadóterem és baldachinos selyemággyal fölszerelt háló. Olyan méretek, amelyeket egyetlen földi halandó sem képes önmagával kitölteni. Főnököm elég gyengén beszélt oroszul, én viszont lubickoltam tudásomban. Minden alkalmat megragadtam, hogy cseveghessek, gyarapodjak. Szabad időmben mászkáltam, metróztam, ismeretségeket kötöttem, sőt, udvaroltam. Már nem volt újdonság számomra a város mindent átlengő, édeskésen fojtó benzinszaga, mely felpárázik a szálló tizenharmadik emeletéig, átfújja a parkokat, lehúzódik a metró alagútjaiba, beveszi magát bőrbe, hajba, ruhákba, és nyomban moszkvaszagúvá teszi a látogatókat. Találtam egy nagyszájú, szőke lányt, akihez harmadszor visszatérni nem kevés örömöt jelentett. Az anyjával, a nővérével és vidékről felköltözött unokahúgával a Pervomájszkáján lakott. A négy megtermett nő erős hangjától és gáttalannak tűnő érzelmességétől csaknem szétesett a kicsi panellakás. Ez lett titkos otthonom. Félénken bevallom, hogy se addig, se azóta nem láttam ilyen gusztusosan és feszesen hatalmas női combokat. Nyaranta dácsát béreltek valahol Tula környékén, s úgy terveztük, hogy a következő nyáron velük megyek. Gombászunk, úszunk, és mocsári áfonyát szedünk, hogy legyen télre a teába. Akkor még elég frissen élt bennem az elhatározás, hogy el kell jutnom egyszer Urivba, Alekszejevkába. Ezt is részletesen megbeszéltük. Nem lett belőle semmi.

A tárgyalássorozatnak, amelyen részt vettem, az volt a célja, hogy kidolgozzuk egy hosszútávú együttműködési szerződés vegyipari termékekre vonatkozó feltételeit. Az előkészített szerződést, melynek részletein mi, a különböző kereskedelmi vállalatok megbízottjai dolgoztunk, még decemberben alá kellett írniok az illetékes minisztereknek. Az utolsó forduló következett. Sok időnk nem maradt. Mindenki ideges volt, az árak lötyögtek. Amiben végül is nem volt semmi kivételes. Az árak tulajdonképpen rögzítésük után is lötyögnek.

A szocialista relációban végrehajtott ügyletekben az árképzés elég sajátos módon működik. Mindenképpen eltér attól, amit a hagyományos üzleti életben árképzésnek neveznek. Mintha valaki egeret akarna fogni, de a macskáját ejtené csapdába. A kettős csapda elveként szoktuk emlegetni. Bonyolultabb esetekben nem lehet eldönteni, hogy ki kinek a csapdájába esett. A dolog azzal kezdődik, hogy az adott szocialista kereskedelmi vállalat nem egy másik szocialista kereskedelmi vállalattól, hanem valamelyik kapitalista partnerétől kér árajánlatot egy olyan termékre, amit esze ágában sincsen megvenni, hanem ellenkezőleg, ő akarja eladni. A kapitalista vállalat pontosan ítél a körülményekből, s tudva, hogy szocialista partnerének nincsenek valóságos vásárlási szándékai, nem az illető árucikk reális árát adja meg, hanem egy olyan célzatosan irreális árat, mely becslése szerint nem veszélyezteti a saját valóságos ügyfeleit. A szocialista kereskedelmi vállalat ezt az árat reális, világpiaci árnak tekinti, s ezzel tesz ajánlatot szocialista partnerének. Szocialista partnere azonban nagyon jól tudja, hogy a reálisnak nevezett ár tulajdonképpen irreális, s ezért épp ilyen önkényesen, ennek az árnak csupán a harmadát ajánlja. Tárgyalásaikon két irreális árral kezdenek operálni, ami ezáltal a kettőjük viszonylatában mégis reális lehetőséggé változik. Ha két ember nem hisz a kísértetekben, de egy sötét szobában ülve kísértetekről kezd beszélni, akkor a kísértet valóságosan megjelent, bár megfogni nem lehet.

A dolog úgy folytatódik, hogy az eladó megkísérli a két irreális ár között támadt rést alkuval szűkíteni, hiszen a tetemes különbözetet csak állami támogatással lehetne pótolni. Ám a vevő is tudja, hogy amennyiben az ügylet kereskedelmi vagy iparpolitikai szempontból fontos az eladónak, akkor számíthat erre az állami ártámogatásra, tehát igyekszik megakadályozni a szűkítést, ami az alku nyelvére lefordítva tágítást jelent. Ha rosszul ítél, s az eladónak nincsenek kikerülhetetlen politikai szempontjai, akkor vagy nem jön létre az üzlet, vagy a másik fél, hasonló politikai szempontoktól vezérelve, beletörődik valamilyen kompromisszumos árba. Ám akár létrejön az üzlet, akár nem, egyik fél sem tudhatja pontosan, hogy az így kialakított árak milyen viszonyban vannak a nemzetközi piac reális értékviszonyaival.

Főnököm, aki a peripatetikus görög bölcselők oktatási módszerét kiválóan elegyítette a francia királyok szokásaival, és reggeli tisztálkodása közben vezetett be ezeknek a tárgyalásoknak a rejtelmeibe, úgy vélekedett, hogy az oroszok a legkiszámíthatatlanabb partnerek. Éppoly váratlanul engedékenyek, mint amilyen csökönyösnek és mozdíthatatlannak bizonyulnak más esetekben. Tárgyalhatsz svéddel, olasszal, tárgyalhatsz amerikai örménnyel vagy kínaival, de minden esetben az érdekmegvalósítás tiszta logikája működik. A különbségek a helyzetértékelés különbségeiből adódnak. Ha azonban orosszal tárgyalsz, akkor a logikádat nyugodtan a szögre akaszthatod.

Később, amikor magam is szert tettem bizonyos tapasztalatra, kellemes legendának tekintettem megállapításait. Messzire vezetne, ha kifejteném az általános hiedelemtől eltérő véleményemet, de a kérdést igencsak leegyszerűsítve úgy gondolom, hogy az oroszok egyszerűen másként vélekednek az irrealitás és a realitás viszonyáról. Ami a mi szempontjaink szerint irreális jelenség, mert megsértve a reális értékviszonyokat, belső rendszerünket teszi működésképtelenné, az ő szempontjaik szerint esetleges és elhanyagolható jelenség, hiszen belső rendszerük a külvilágtól függetlenül is működőképes marad.

Főnököm az első tárgyalási napon rosszul lett az ebédnél. Annak érdekében, hogy ne vehesse észre tiltott éjszakai távolléteimet, és reggel hatkor, miként megkívánta, én ébreszthessem, majd miközben a fürdőkád langyosodó vizében locsog, végighallgathassam mindig tanulságos ökonómiai eszmefuttatásait, hajnalban kellett kelnem a város szívétől messzire eső Pervomájszkáján. Így aztán azon a reggelen is túlságosan álmos voltam ahhoz, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítsak testi gyöngeségére vonatkozó panaszainak. Nagy, erős ember volt.

Délelőttünk nem bizonyult könnyűnek. Nehéz volt megtalálni a tárgyaláshoz szükséges hangot. Ha föladom humorérzékemet, ha elfogadom, amit ők reálisnak tartanak, akkor irreálissá válok, ha viszont nem fogadom el, hanem mondjuk humorizálok, akkor kettőnk viszonylatában leszek irreális. Ilyenkor érzi az ember, hogy mennyi hajlékonyságot, beleélőképességet és milyen hallatlanul nagy türelmet igényel egy kis nemzet fiaként élni. Tanulóidőmben gyakran éreztem, hogy jó lenne mielőbb túlesni a szokásos asztalcsapdosáson; elégedetlen voltam, mert négyéves hadifogságának tapasztalataival rendelkező főnököm ilyenkor inkább kivárt, halasztott, kitért, habár így se jutottunk előbbre.

A kereskedelmi kirendeltség két vezető munkatársának társaságában ebédeltünk a szálloda oszlopcsarnokra emlékeztető éttermében a tárgyalás után. Főnököm lassan, elgondolkodón engedte le tányérjára a villáját, kését, és azt mondta, hogy talán jó lenne kinyitni az ablakot. A megjegyzés, tekintettel az étterem méretére, teljesen ésszerűtlennek tetszett, s ezért nem vettünk róla tudomást. Nincsen levegő. Soha nem láttam ilyen mozdulatlanságban ülni élő embert. Néhány pillanat múlva ismét kiszólt magából. Mondta, vegyük elő zsebéből gyógyszerét. Ugyanakkor kinyitotta száját, nyelvét kicsit kilógatta. Arcának hamuszürke bőrére kicsapódtak verejtékének csöppjei. Nem szólt többé, nem is moccant, szeme elmeredt, de kilógatott nyelve teljesen egyértelművé tette, hogy a gyógyszert a nyelve alá kéri. Amint föloldódott a parányi tabletta, rögtön jobban lett, elengedte kését, villáját, letörölte arcát, s valamennyire visszatért a színe. De megint panaszkodott, hogy nincsen levegő, s mint aki levegőt keres a levegőben, nyugtalanul fölállt, elindult a levegő után. Támogattuk. Olyan erőteljes léptekkel haladt, hogy erre nem is volt már szüksége. Elengedtük hát. A szálloda halljába érve csuklott össze. Kórházba kellett szállítani. Még két napig élt eszméletlenül.

A tárgyalások megszakadtak. Telefonon tudattam a történteket a vezérigazgatónkkal. Felépülésre nincsen sok remény, a beteg nem szállítható. Kértem, értesítsék erről a családját. A főnökömmel folytatott beszélgetéseink kizárólag szakmai kérdések körül forogtak, mégis olyannak képzeltem családjának ismeretlen tagjait, mint amilyen ő volt. Erősnek, mozgékonynak, kicsit megviseltnek, de életvidámnak. A vezérigazgató arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tárgyalásokat haladéktalanul folytatni kell. Már eddig is formálisnak, mi több, teljesen fölöslegesnek tartotta a huzakodást. Az oroszok ajánlatait el kell fogadnunk. Főnökömnek a leghatározottabb formában erre adott utasítást. Ő is mindig éppen akkor vacakol, amikor nem kell. Megbíz a tárgyalások vezetésével, s ebben az értelemben járjak el. Döntéséről telexen értesíti a kereskedelmi kirendeltség vezetőjét, ki hivatalosan közölni fogja az oroszokkal a küldöttségben beállt változást. Ha nem lenne ennyire formális az egész, akkor valakit küldene. Ezt jól jegyezzem meg. Mégsem egészen így történt. A tárgyalás vezetését a kirendeltség egyik magasabb rangú munkatársára bízták, aki viszont hézagos ismereteire hivatkozva rám hárította a további tárgyalások gyakorlati lebonyolítását.

Az elkövetkező két napban rengeteg felelősségteljes elintéznivalóm akadt. A lázas tevékenykedés mindig újabb tevékenykedésre ösztökél, s tán ezért nem tudtam tétlen várakozásra ítélve a szálloda baldachinos ágyában megmaradni. Holott tudtam, hogy egy telefonhívásra várok. Nem kis lelkiismeretfurdalások közepette aludtam el a Pervomájszkáján. Egy erős és nyugodt női test ölelésében heverve, egyszer s mindenkorra elveszített apám haldoklását éltem át.

Nehezen zuhantam álomba. Nem tudtam kiszeretkezni magamból a halált. Álom és ébrenlét között lebegve, egy behavazott országúton suhantam. Sokszor elképzelt, számtalanszor visszajátszott jelenet volt ez bennem.

Több mint két héttel az urivi hídfőállás áttörése után, ezerkilencszáznegyvenhárom január huszonhetedikén, apám jelentéstételre indult egy gépkocsin. Aznap kezdődött meg a visszavonulásuk. Még nem voltak teljesen bekerítve, de át voltak karolva. Volt bennem egy pontja ennek a suhanásnak, mikor is vagy elaludtam, vagy újra kellett kezdenem. Ugyanis annyi volt tudható, hogy a visszavonuló zászlóalj húsz óra harminc perckor orosz csapatokkal találkozott, s fél óra leforgása alatt ötvenszázalékos veszteséget szenvedett. De sikerült áttörniük. És a csata színhelyétől mintegy hatszáz méterre megtalálták a délelőtti órákban útjára indult gépkocsit. Szét volt lőve. Minden ajtaja tárva. Üres.

Apámat évekig visszavártuk, hiszen a kocsi üres volt.

Van egy frontról hazaküldött képem róla. A tökéletesen üres ég alatt végtelen napraforgótábla. Ennek a közepén kicsi emberalak, derékig virágban.

A második nap reggelén, mikor visszataxiztam a szállodába, már a folyosóról hallani lehetett a telefon kitartó csöngetését. Ezek a csöngetések összetéveszthetetlenek. Tulajdonképpen föl se kellett volna emelnem a kagylót. Az ember ostoba. Azért emeli föl a kagylót, hogy megtudhassa, mikor történt, ami történt. Másfél óra múlva folytattuk a félbeszakadt tárgyalást. Furcsa hangulat uralkodott. Az oroszok megindultan kifejezték részvétüket, s mégis valamennyien úgy igyekeztünk az asztalhoz ülni, mintha nem történt volna semmi. Az ügyrend körüli tétovázás, az akták körülményeskedő tologatása, kicserélése és lapozgatása mindenképpen segítette fönntartani ezt a látszatot. Mikor sorra kerültem, mégse tudtam megállni, hogy nem mondjak egy kis gyászbeszédet. A nálam jóval idősebb, többnyire hadat viselt férfiak döbbent csöndjében beszéltem el reggeli szertartásainkat.

Bennünk, magyarokban, a halál rettenetet vált ki. Bennük olyan, mint nyelvükben a lágyító jel. Önmagában nem hangzik, nem kimondható, de meglágyítja azt a hangzót, amely előtte áll. Az utóbbi két éjszakán fogták föl ösztöneim ezt a különbséget a Pervomájszkáján. Az első, s még hosszú ideig az utolsó nő volt, akinek az ajkán föltámadt a szám. Amikor befejeztem a néhány emlékező mondatot, szinte lélegzetet se véve tértem a tárgyra. Nem akarom mentegetni magam, de tényleg nem volt bennem semmilyen alattomos szándék. Mégse követtem vezérigazgatóm utasítását. Semmi más nem volt bennem, mint rettenet, s ez tett csökönyössé. Az oroszok tíz perc leforgása alatt minden javaslatomat elfogadták. A nap hátralévő részét, ebédszünetet se tartva, a részletek kidolgozásával töltöttük. A kereskedelmi kirendeltség munkatársa nem merészelt szemrehányást tenni, de fortyogott. Mindkét fél minél előbb túl akarta tenni magát az egészen. Már csak azért is, mert mindez az oroszok legnagyobb nemzeti ünnepének az előestéjén, november hatodikán történt, s ilyenkor már senki nem dolgozik.

Késő délután értem vissza a szállodába. Feszült voltam, a kialvatlanságtól túlcsigázott, s ilyen állapotban az ember nagyon tetterősnek érzi magát. Meg akartam szabadulni nyakkendőmtől, lehetetlen sötét öltönyömtől, aztán menni a Pervomájszkájára. Sikerként is elkönyvelhető kis áttörésemnek nem tudtam örülni. Túl nagy volt az ára. Nem az én sikerem volt, hanem a halotté, nem az én áttörésem, hanem a halálé. Sejtettem, hogy vezérigazgatóm se fog szemrehányást tenni, vagy ha igen, akkor a kereskedelmi kirendeltség kénytelen lesz megvédeni, de eljárásommal mindenképpen a lehető legnagyobb ellenszenvet fogom belőle kiváltani. Hosszú időre megbízhatatlanná válok, s karriert így aztán nem csinálok. Mielőtt a liftbe beléptem volna, körülbelül ilyen hangulatban voltam.

Már teli volt emberekkel, a liftes asszony csak arra várt, hogy belépjek. Még tétováztam is. Utolsó előtti léptem lassúbbra billent. Nem volt kedvem ennyi ember közé beállni. Azt is azonnal fölfogta a szemem, hogy magyarok. Ami inkább taszítónak tetszett, mint vonzónak. De állt közöttük egy csigásan göndör hajú barna lány, prémgalléros, hosszú kabátban, aki megragadta a figyelmemet. A rosszkedvű liftesasszony valamilyen kérdésükre éppen azt felelte, hogy nem, nem lehet, mert ott bankett van. Erre, mintha a legképtelenebb tréfát hallanák, ujjongva fölnevettek. Bankett, bankett, ordítozták. Ebbe az infantilis hangzavarba léptem bele, és nem mondhatnám, hogy jólesett. Amilyen elveszettnek érzik magukat külföldön tartózkodó honfitársaim, ha egyedül vannak, olyan idétlenül és elengedetten képesek viselkedni csoportban. Úgy sejtem, ők is azonnal megállapították nemzeti hovatartozásomat. És ők is ugyanúgy reagáltak, kedvük alábbhagyott. Úgy helyezkedtem el, hogy közvetlenül közelről és szemből láthassam a lányt. A derékban szűk, kicsit régimódi fekete kabát nyúlánk alakot rajzolt, a felcsapott, ezüstszürke szőrmegallér lazán keretezte a hidegtől kicsípett arcot. Haján, szemöldökén és még a szempilláján is a félig elolvadt hópelyhek csillámai. Aznap esett először a hó. Reggel óta esett.

A magam érzéketlen egyszerűségében azt gondoltam, hogy ez kell nekem. És láttam pillantásán, hogy nem csak fölfogja a pillantásomat, hanem az értelmét is pontosan veszi. Nem tart tolakodónak, de nem viszonozza. Nem érez hasonlót, de nem utasítja el. Fogja, fogva tartja, amit adok, de minden kívánság nélkül. Csaknem részvétlenül, ám nem kevés kíváncsisággal. Még valami fölényes szemtelenkedés is bujkált benne, akárha azt kérdezné, na fiacskám, mit tudsz még hamarjában nyújtani. Vagy háromemeletnyit utaztunk egymás szemében.

Teljesen lekötöttük egymást, de azért egy kicsit a többieknek játszott, hogy ne vegyék észre, mennyire le van kötve. Én viszont úgy éreztem, mintha valaki oldalról, kitartóan és rezzenetlenül belebámulna az arcomba, tehát pontosan látszana, hogy mivel foglalkozom. A végére kellett járnom. Bár tétováztam, mert egy elfordulás olyannak tetszhetett, mintha nem állnám a lány pillantását, pedig ezt a másik tekintetet nem tudtam kiállni.

Annak a pillanatnak az érzetéről, mikor is oldalt fordítva a fejem, egészen közelről belenéztem ennek a tolakvó idegennek az arcába, nagyon nehéz lenne számot adnom. Felnőtt emberként mindig határozott és általunk meghatározott távolságra vagyunk egy másik felnőtt ember arcától, s a közeledés vagy távolodás mértékét és minőségét érdekeink és céljaink szerint szabályozzuk. A gyerekkor távolából felbukkanó arc azonban, bármennyire megváltozott volna is, ellenőrizhetetlen közelségbe került. Féktelenül gyöngéd érzés mozdult meg bennem. Mintha nem valakit látnék magam előtt, hanem a saját életidőm múlását. Minden megváltozott, és mit se változott. A mulandót magamban, és egy arc vonásaiban a maradandót. Ugyanakkor annyira meglepett, hogy egy teljesen idegen felnőtt arcán egy túlontúl közelről ismerős gyerek ábrázatát látom, hogy a legridegebb elutasítás érzésének is meg kellett bennem mozdulnia. Nem akartam ezt. Pillantásunkkal végigvonultunk egymás arcvonásain. Még ő se döntött. S ezzel aztán végképp lelepleztük magunkat egymás előtt. Már nem lehetett kitérni. Holott valójában mindketten legalább annyira szerettük volna elkerülni, mint amennyire szerettük volna létrehozni ezt a találkozást. A véletlennél nincsen megalázóbb. De még megalázóbb, ha nem engedünk neki.

Ebből a véletlenből nem származhatott semmiféle előnyöm. Sőt. Csupa hátrány. Minél előbb be akartam kerülni a szobámba. Minél előbb kinyitni a hűtőszekrényt, jó nagyot húzni a bejegesített vodkásüvegből, aztán minél előbb továbbállni innét. Aki alkoholban keres menekvést, tudja, hogy a hiány pillanatai mit jelentenek. Valami olyasmire emlékeztetett, amivel egyáltalán nem akartam foglalkozni. Olyan állapotban voltam, hogy a szervezetem nem tűrt semmiféle késleltetést. Mégse tudtam megakadályozni a véletlen bekövetkezését. Azt hiszem, egyszerre mozdult meg a kezünk, s a mozdulatban két teljesen különböző gyengeség találkozott. Nem szabályos kézfogásra, ehhez túl közel is álltunk egymáshoz, hanem majdhogynem durva fogásra. Két kéz hevességétől tétován ragadott meg, s azonnal elengedett, szinte eltaszított két kezet. Az ujjak érintkezése kevés volt, a több sok lett volna. És közben az ügyetlenül dadogó, arra vonatkozó kérdések, hogy a másik miként kerül ide. Éppen ide. Mintha az ittnek kivételes jelentősége lenne. Én makogtam a magamét, és elpirultam, ami igen ritkán esik meg velem. Ő valami művészdelegációt hebegett, és cinikusan idétlen vigyorral mutatott a többiekre. Mi vagyunk a szokásos évi kipipálható, mondta. Ismeretlen és idegen volt a hangvétele. Ám mindez csupán a pillanat felületén. Hangvétel és pirulás nem volt más, mint a szükséges védelmet biztosító látszat. Mert a pillanat valójában arról szólt, hogy milyen különböző pályákat futottunk be azóta, de se ő, se én, se addig, se azóta, nem szeretett még így embert. Akkor, igen. Így szólt a vallomás. Még most, mikor még mindig ugyanolyan különbözők vagyunk, bár máshogyan. És azóta is. Kitartó létezésünk eleven darabja ez. Nem tehetünk róla. Ennek nincsen se célja, se értelme, se eszköze, se indoka. Nem lehet vele semmit kezdeni. Én elpirultam, mert el akartam felejteni, és el is felejtettem. Ő idétlenkedett, mert nem felejtett, és valószínűleg nem is tudott felejteni.

Arcán olyan bizonytalanok és elmosódottak voltak a vonások, akárha egyetlen vonal, hajlat vagy él egyszerre három dolgot is jelentene. És félő, hogy nem törődve a vadidegen emberek tekintetével, a legérzelmesebben omlik át elhagyott időnkbe. Ám végül is elszánt túlfegyelmezettsége akadályozta meg a bennem készenlétben lévő, s valójában semmire nem kötelező baráti átnyalábolást. Omlatag ridegséget láttam az arcán és nyers rettenetet a szemében, de cinikus hangokat adott. Mégse én, hanem ő maradt kívül a helyzeten. Mert ha nem a józan akarat irányít, ha nem érzem egy mozdulat értelmét, irányát, célját, indokát és értékét, akkor megbénulok. Se helyzetnek, se embernek nem tudom odaadni magam. Ő viszont saját magából gazdálkodott. Elnevette magát, legszívesebben lehunytam volna a szemem. Éppen rám vártak, mondta olyan hangon, mintha tegnap váltunk volna el, most jönnek a díszünnepségről, és rögtön indulnak a Bolsojba, a díszelőadásra. Biztosan elképesztő felhajtás lesz. Ez olyan, mintha lekváros derelyét ajánlana, mert Galina Visnyevszkaja énekel. Van egy fölösleges jegyük. Nekem tartogatták. Egy egész páholyt kaptak. Menjek velük.

Hangvételének arcpirító mesterkéltsége segített abban, hogy én is kitérjek. Akkor már a tizenharmadik emeleti folyosón álltunk a gyezsurnaja kulcsokkal megrakott asztala előtt. A többiek némán elhúztak szobáik felé. Mondtam, hogy sajnos nincsen időm. És a vállam fölött átpillantva, önkéntelenül is elkísértem a szememmel azt a barna lányt. Mondtam, estére már elígérkeztem. A lány kényelmesen kinyitotta szobája ajtaját, s anélkül, hogy visszanézett volna, eltűnt. Közben még azon is nevettünk, hogy ezek szerint a tizenharmadik emelet mindig a magyaroknak van kiutalva. Másnap a reggelinél találkozunk. De legkésőbb nyolckor legyek ott. Nekik a dísszemlére kell menniök. Pezsgőt fogunk bontani.

Azt kell mondanom, hogy amint becsuktam magam mögött fejedelmi lakosztályom ajtaját, mint valami futó kellemetlenséget, azonnal elfelejtettem ezt a véletlen találkozást. Nem kívántam a pezsgős reggelit. Nem gyújtottam villanyt. A hó visszfényétől lágyan derengtek az idegen szobák, s odakinn puhán morgott alattam a város. Hiszen a megelőző napok eseményeihez képest mit is jelenthetett ez a néhány röpke pillanat. Semmit. Legfeljebb zavart és bosszúságot. Miközben én értelmetlenül erőlködöm, ők felelőtlenül szórakoznak. Kabátostul belezuhantam egy fotelba. Soha nem éreztem még ilyen belső fáradtságot. Nem a csontjaim, nem az izmaim. A szívem csuklott össze. Az erek nem vitték a véremet. Minden üres volt. Vodka se kellett már. Illetve kellett volna, de nem éreztem magamban erőt fölállni. Még így is pontatlanul fogalmazok, mert inkább úgy éreztem, hogy erőt kéne gyűjtenem, ám az erőt is csak erővel gyűjthetem, s ehhez nem lenne erőm.

Nem, ezt nem, ezt nem csinálom tovább. Ezt mondogattam magamban. Nem tudtam, mire vonatkozik a tagadás, s azt se tudtam, mit nem csinálok tovább. Mondogattam. És hagytam, lógjon a fejem, lógjon a karom. Szétvetett, kinyújtott lábakkal. Mégse tudtam tökéletesen átadni magam az állapotomnak. Egy ridegen figyelő tekintet szenvelgésnek ítélte. Mintha elengedett tagjaimmal egy semmitmondó színjátékba lógnék bele. Szerepemet nem egészen jól játszanám. Szerettem volna kimoccanni belőle. Akárha láz készülődne, melegem borzongott a hatalmas szoba hűvösében. Nagyon mélyen elaludtam.

Az a gondolat riasztott, hogy itt hagytak. Mintha azt ordították volna belém: tűz van. Vagy nem is gondolat volt, nem kiáltás, hanem élesen és pontosan visszatért a kép, amint az ismeretlen lány kényelmesen kinyitja szobájának ajtaját, és nem az történik, amire számítottam, mert nem néz vissza rám. Nem tudtam, hol vagyok. Miközben fölpattantam a fotelból, gyors számításokat végeztem magamban. Olyan sok idő nem telhetett el. Ezt a nőt nem kerülhetem ki. Ha kell, akkor utánuk megyek. Vagy leülök a szobája elé, és addig várom, míg vissza nem érkezik. Barátom arcán viszontlátott gyerekkorom nem jutott ugyan eszembe, mégis gyerekkori érzés volt. Mint mikor a többiek játszani mennek, csak éppen nekem nem szóltak, mert ki akarnak hagyni belőle. Ha az én szobám száma ennyi, s az ő szobája felé növekednek a számok, akkor szobájának száma ennyi meg ennyi. A meglelt vagy inkább megsejtett szám tárcsázása közben pillantottam az órámra. Fél hét volt. Ezek szerint húsz percet aludtam.

Tessék.

Volt ebben a megszólalásban valami egészen enyhe bizonytalanság is. Mint aki nem tudja, milyen nyelven kell megszólalnia. Ettől az egyetlen szótól heves rémülettel dobbant meg a szívem. Működni kezdett. Tiszta öröm volt, ismeretlen félelem árnyékolta. Először hallottam a hangját. Attól kezdve, hogy a liftbe beszálltam, egyetlen szót se szólt többé a többiekhez. Nem tudhattam, milyen a hangja. Azon női hangok közé tartozott, melyek különösen erős hatással vannak rám. Mintha a test mélyén heverne, erős, tömör, határozott magja lenne, s ennek a tömör magnak a felülelte mégis puhán sima. Nem gyöngéd hang, ahhoz túlontúl öntudatos. Ha erre gondolok, akkor sötét golyó jelenik meg a szemem előtt. Egy golyó belesimulhat a tenyeredbe, föl lehet emelni. Szinte lehetetlen beléhatolni. Ha beléhatolsz, akkor már nem golyó.

Bemutatkoztam, udvariaskodtam, elnézést kértem. Körülményesen magyarázkodtam, mondtam, hogy meggondoltam magam, s mégis velük mennék. Igyekeztem jó sokat beszélni. Türelmesen végighallgatott. Néma sziget maradt, szavaimmal körülnyaldosom. Mondtam, nem tudom, hogy a barátom melyik szobában lakik, ezért hívom őt. De nem csak ezért. Ha lenne olyan kedves és megmondaná a számot. Annyit válaszolt, hogy akkor siessek. Akkor siessen. Én tegeztem, ő magázott. Megint letegeztem, ismét úgy tett, mintha nem hallaná. Pontosan olyan tartózkodón bánt a csöndjeivel, miként a liftben a tekintetével. Hagyta, de lepattintott magáról.

E rövid beszélgetésnek nem tulajdonítanék ilyen jelentőséget, ha csupán mérsékelten kellemes kalandjaim egyike követte volna. De négyéves kemény küzdelem. Nevezhetném küszködésnek, marakodásnak, életünk mélypontjának, eladdig legsötétebb időmnek. Ha nem lett volna teli a meglelt boldogság reményével. Az öröm, amit egymásban találtunk, mégis mindig váratlanul, kiszámíthatatlanul, olykor hetekre, máskor csak napokra, netán órákra, rövid percekre ért el bennünket. Törekedtünk rá, s nem tudtuk elérni. Maradt a kín. A hiány kínja, vagy éppen a kín öröme.

Holott semmi más vágyunk nem volt, mint az egymásra találás tekintélyes mélységű érzését egy egész életre tartósítani. A hiány kínjától vezetve, feltételeket szabtunk egymásnak, és nem vettük észre, miként törjük meg, miként zúzzuk szét egymást e feltételekkel. Ő kizárólagosságot követelt tőlem, én pedig szerettem volna elérni, hogy hűtlenkedéseimet a hűségem bizonyítékaként fogadja el. Hiába magyaráztam el neki, hogy én még soha senkit nem szerettem így, és ismeretlen minőségű érzéseim kiegyensúlyozásához legalább a szabadságom látszatának megőrzésére lenne szükségem. Nem tudtam többé nélküle élni, de olyanná váltam mellette, mint valami rossz közlekedőedény. Ha a legnagyobb belső erőfeszítéseket téve lemondtam a szabadságomról, s teljesítve feltételét, más asszonyokra még csak pillantást se vetettem, akkor ezzel egyenes arányban növekedett az alkoholfogyasztási igényem. Ha viszont ostoba kalandokba bonyolódva csökkentettem az alkoholszintet, akkor elviselhetetlenné növekedett a feszültség kettőnk között. Akkor váltunk a legmegalázottabbakká, ha elvileg tökéletes biztonságban tudhatta magát, mert ilyenkor igen alattomos módszerekkel nyomozott, kutatott, szaglászott utánam, ami miatt kétszer megvertem, és igen nagy önuralmamba került, hogy ezt ne tegyem többször. Gyanakvása persze még ilyenkor sem volt alaptalan. Hiszen igazán féltékennyé nem a félrelépéseim tették, hanem a kényszerű hűségem. Mint ahogyan én sem azért ütöttem, mert a barátnőit szervezte be spiclinek, hanem azért, mert nem értettem, hogy miért nem ért. Mindent megérzett. Nem lehetett olyan mozdulatom, melynek ne érezte volna legmélyebb értelmét. S érezte, hogy az általa kikényszerített hűség milyen végletesen feszült helyzetbe hoz, mennyire hamis leszek tőle, mennyire igyekvőn hamis, mert nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bármiről is lemondjak. Ha viszont féltékenységével már eléggé megkínzott mindkettőnket, és nem tehettem mást, mint hogy mégis valamilyen ostoba kitérőben keressek megkönnyebbülést, valami egyszerű kalandban, amelyben nincsenek semmiféle feltételek, akkor minden kapcsolatot meg akart szakítani velem. Képes volt rá, hogy a reggeli köszönéseken kívül hétszámra egyetlen szót se szóljon hozzám. Egyetlen kérdésemre, kérésemre, fenyegetésemre, könyörgésemre, felszólításomra, bizonykodásomra, esküvésemre se válaszoljon. Mintha azért büntetne, mert egyáltalán élek. Mintha azért játszana erre a diadalmas veszteségre, hogy nekem győzelemre kelljen játszanom, ám győzni azért nem engedne. Mintha igazi győzelme csak az lehetne, ha véglegesen el tudna veszíteni, bár tudná, hogy én nem tudom elveszíteni.

Ifjúkorom hibásan fölállított értékrendszere a legkegyetlenebb módon bosszulta meg magát. Mivel nem esztétikai és nem etikai elvek, hanem a puszta szükség szabta meg cselekedeteim értékét és értelmét, bennem a szabadosság és a szabadság határai is összemosódtak. Aztán négy év után, egyik fegyverszünetünk csöndjében, gyorsan összeházasodtunk. Azóta ismét eltelt hat reménytelenül súlyos év.

Annyit tudok, hogy azon a novemberi estén igen furcsa módon léptem át felnőttkorom sötét idejébe. Olyan igyekvő és tétova kamasszá változtatott, amilyen valójában soha nem voltam. S hogy nem voltam, az bizonyára nemcsak az alkatomnak, az adottságaimnak, hanem egy véletlennek is köszönhető. A teljességhez az elveszített vagy hiányzó életidők is szükségesek lennének, de amit nem élt át az ember, az utólag nem megélhető, s ezért se magának, se másnak nem tehet senki szemrehányást.

Engem tizenhat éves koromig nem nagyon érdekeltek a lányok. Rajongásukat éppolyan magától értetődőnek találtam, mint amilyen természetesnek az anyámból áradó esztelen imádatot. Ha valamilyen oknál fogva elveszítettem valakinek a rajongását, akkor jött helyette másik. És ezzel párhuzamosan lehetőségként mindig rendelkezésemre állt a harmadik vagy negyedik. Biológiai érettségem erőszakoskodó jeleit is azzal a tudattal fogadtam, hogy se ellenállni nem fogok, se körülményeskedni vele. Mindenesetre ma is furcsának tetszik, hogy nem annyira az álmaimban vagy a lányokhoz fűződő viszonyaimban adott önmagáról híreket, hanem akkor, ha kanyarokban megránduló, zötykölődő járműveken, villamoson vagy autóbuszon utaztam. Nem szégyenkeztem miatta, nem igyekeztem megfékezni, legfeljebb a táskámmal eltakartam magam, de az ingerület néha olyan féktelennek ígérkezett, hogy egy kellemetlen kis baleset megelőzésének érdekében menekülésszerűen kellett leszállnom. S ennyi elég volt, mert a fizikai feszültség, a testi izgalom nem valakire vonatkozott, hanem mintha még tőlem is függetlenítette volna magát, csupán a zötykölődéssel állt kapcsolatban.

Ezerkilencszázötvenhétben hirtelen tört ránk a nyár. A városban még sok ház romokban hevert. Olyan volt ez a tavaszból előtörő nyár, mintha forró robbanásával segítené a szétdúlt életet új erőkhöz. Mikor a tanítás ismét megindult, anyámmal óriási, hisztérikus jeleneteket rendeztünk, de ő győzött, nem engedett vissza a katonai középiskolába, hanem átíratott egy zuglói gimnáziumba. Egyik délután hazakísértem egy újdonsült barátomat a Gyertyán utcába, majd villamosra szálltam. Május vége felé járhatott. Ha erre a délutánra gondolok, akkor hatalmas, fehér virággyertyáikat magasba nyújtó gesztenyék jelennek meg a szemem előtt.

Szokás szerint a villamos nyitott peronján utaztam. A húzós ajtók nyitva voltak, vadul és akadálytalanul vágott át a forró levegő a csaknem üres kocsin. A peron másik szegletében egy fiatal férfi utazott. Két ökölbe szorított kezét hanyagul a zsebébe mélyesztette, szétvetett lábakkal támasztotta ki magát. A nyitott ajtó mögött egy fiatal, szőke nő, csaknem áttetszően könnyű nyári ruhában. Erősen formázott, meztelen lábán fehér szandál. Mindkét kezével kapaszkodott, és semmi más nem volt nála, mint a villamosjegye. Ettől, vagy valami mástól, olybá tűnt, mintha nem lenne rajta ruha, vagy a ruha nem sokat jelentene. Előbb a nőt figyeltem, miként figyeli a férfit, de amint észrevette kíváncsi figyelmemet, s rám emelte vidám, szemtelenkedő, kék szemét, ránéztem a férfira, helyesebben a férfi felé tértem ki a nő pillantásának csupaszsága elől, ő pedig a nő pillantásán követte ezt a közöttünk kibontakozó fejleményt. Egy normális fiatal férfi volt, középmagas, vékony. Ha valami, akkor arcának és bőrének sötét simasága volt a legfeltűnőbb. Fényesen sima homlok, s tompábban sima a könyékig felhajtott fehér ing és a zsebbe dugott ököl között a karja. Olyan jellegű simaság, ami azt hiszem, nemcsak a küllemét jellemezte. Amikor viszont, követve a nő pillantását, végül is rám kellett néznie, valamilyen elmondhatatlanul mély szemérem parancsára elvontam tőle a tekintetem; visszatértem a nőhöz, mert látni akartam, hogy mit szól a szeme mindehhez.

Súlyos, puha, fehérbőrű nő volt. A kövérség határán, ám abban a pillanatban, mikor jóltápláltsága még pontos egyensúlyban áll az életenergiával; amit az élvezet vágyától hajtva magába töm és magába önt, nem több, mint amennyit más irányú elfoglaltságaiban a szervezete szépen eléget. Arányosan duzzadó tagjai nem egyszerűen kitöltik, hanem repeszteni látszanak a ruhát. Haját borzassá fújta, szoknyáját fölkapkodta a meleg huzat. Láthattuk térdének erős, föltűnően fehér belső hajlatát. Néha megingott, rugódzott pillantásunk élvezetétől. Nem lehetett több húszévesnél, ám olyan érett, tömör, örökre való, mint egy súlyos szoborba mintázott modell. Amivel csupán azt óhajtanám állítani, hogy egyszerre megvásárolható és ugyanakkor kőkeményen elérhetetlen.

És amikor már vagy harmadszorra forgott át egymásba a tekintetünk, kissé hibás állású fogaival belevigyorodott a képembe, én pedig önkéntelenül véve át e vigyort, továbbadtam a férfinak. De azonnal rájöttem, hogy ezt egy sokkal simább és tartózkodóbb vigyor formájában előzőleg tőle kaptam. A férfi elvette az enyémet, s a nőre csúsztatta vissza. Majd mindhárman egyszerre fordultunk ki egymás vigyorából.

Odakinn rohant utánunk a széles út, fák és homlokzatok. Egyszerre fordultunk vissza is. Csaknem lehetetlen lenne elmondani, hogy hová néztünk. Kölcsönösen súroltuk a félrenézéssel nem letörölhető és a visszanézéstől megerősödött vigyort, de mintha lenne hármunk között, lenn, a villamos olajos padlóján valami igen fontos keresnivalónk, mégse egymásra, hanem hármunk térbeli helyzetének geometriai metszőpontjára meredtünk a vigyorral, s onnan, alulról, a kirobbanó nevetéstől is egyszerre kellett fölcsapni a fejünket. A nevetés nem volt ilyen arányos. A nő inkább heherészett és vihorászott, kis pukkanásokat és sikkantásokat hallatott, elengedte és visszavonta. A férfi csaknem néma maradt, göcögött, akárha szavakat akarna formázni, meg dödögött nekünk, s ettől a csaknem szavakat találó nevetésétől vettem észre a sima arcon azt az egyetlen, de mélységesen keserű vonást a szája körül, amely nem engedte kijönni egészen a nevetését, holott őt valószínűleg erősebben rázta, mint a nőt vagy engem; mert mindeközben hallottam a saját elszabadult nyerítésemet: az ártatlanságomat tártam így ki, de ezt nem szégyelltem. Döcögött velünk a villamos. Úgy éreztem, mintha vágtázna, rohanna. Talán csak akkor érzi szabadnak magát az ember, ha nem a következményekkel számol, hanem kizárólag helyzetének adottságaira bízza magát; s tegyen az én, amit akar.

Leállíthatatlan volt a nevetés, elrémisztette önmagát, elcsuklott önnön bátorságától, s nemcsak egymástól kaptunk hozzá újabb, fölszabadító lökéseket, hanem mintha mindhárman olyan tartalékokkal rendelkeznénk belőle, amit éppen az arányos különbözőségekből származó kölcsönösség miatt nem lenne többé értelme visszafojtani önmagunkba; jöjjön, hagyjam, senkinek nincsen semmi szégyenkeznivalója, fokozódott, fájt, belesírtunk. Ez annál is jobban esett, mert mindeközben félénkségem is reszkettetett: éreztem a karom és a lábam látható reszketését. A villamos közeledett a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződéséhez, lassított. A fiatal férfi ellökte magát mellőlem, ám valójában a nevetéséből taszította ki önmagát. Öklét kirántotta a zsebéből, s figyelmeztetően fölemelte az ujját. Egyetlen ujját, jóval a feje fölé. Néztük az egyetlen ujját a levegőben, amitől egyik pillanatról a másikra tényleg vége szakadt a nevetésnek. A nő elengedte a kapaszkodót. Ott állt a villamosjegyével; kék szeméből kiolvadt a szemtelenség. Aztán lomhán kilépett a peronra. Teljesen átlátható, teljesen világos volt, hogy mi történik, s reszketésem túl erős volt ahhoz, hogy a történő akadálya legyen. A férfi rugalmasan lelépett a lassuló villamosról a járdaszigetre, s nem a butácskán utána huppanó nőre nézett vissza, hanem rám, és pillantásának egyetlen gyors suhintásával az iskolatáskámra, amelyet állapotom leplezése céljából éppen az ölem elé emeltem. Még vissza lehetett volna lépni a helyzetből. Olajosan barna, hatalmas szempár a sima arcban. Nem maradt semmi gondolkodnivaló.

Bizonyára szükség volt erre a parányi késlekedésre. A rohanásunk lett tőle robbanékonyabb. A száj csupán arra kellett, hogy szedje a lélegzetet, de nevethetett, csattoghatott az aszfalton a talpunk. Át az úttesteken, járókelők között, anélkül, hogy beléjük ütődnél, miközben a lábad, karod, szemed mégis csupa számítás; föl s alá a járdaszegélyeken. A férfi sima testcselekkel vágtázott elől, és minden mozdulatában volt egy hangsúly, ami nekünk szólt. Amit a nevetésével nem tudott kiszakítani magából, kiszaladt a futástól. Vállának furakvásaival, hátrafeszített nyakával, egyenes hátával nemcsak szabályozta, hanem mintegy eljátszotta nekünk a helyzetet. Olyannak tetszett, mintha bármelyik pillanatban átszakíthatná előttünk a célszalagot; mint aki leszakítva magáról vetélytársait, már a célegyenesben vágtázik. Így játszott velünk. Mert villámgyorsan változtatott irányt, bevágódott egy mellékutcába, majd amikor kissé megzavarodva követtük, anélkül, hogy előzőleg fékezte volna szökelléseit, eltűnt egy nyitott kapu mögött. A nő pedig kifejezetten mulatságosan futott, nem ügyetlenül és mégis súlyosan, csaknem lomhán ömlött bele a férfi által kiszakított nyomba. Másnap néztem meg az utca nevét.

Hűvös volt. Sötét és macskaszag. Nekizuhantunk a málló vakolatnak. Néztük egymás testét és szemét. Még mindig visszakozni lehetett volna, ám a reszketésemet időközben kifutottam a tagjaimból, és egy halk, de annál józanabb számítás azt suttogta bennem, hogy ne tegyem. Ha nem most és így, akkor máskor és másként kell átesnem rajta, legyen hát bárhogy és minél előbb. Lihegtünk. Nem úgy néztünk egymásra, mintha történetünk elején, hanem úgy, mintha történetünk legvégén tartanánk. Minden nyugodt volt. Nem kellett semmilyen veszélytől tartanunk. A nő beletrüsszentett ebbe a csöndes lihegésbe. S ezen megint nevetni kellett volna. Ám a férfi figyelmeztetőn vonta az ujját a szája elé, s mintha ezt a figyelmeztető mozdulatot folytatná, elindult fölfelé a lépcsőn.

Leengedett redőnyök résein tűzött be a forró délutáni fény a tökéletesen üres lakásba. A nyitott ajtókon és ablakokon át kicsi szellő járt. Úgy képzeljük el, hogy a hosszú előszobában és a három egymásból nyíló szobában valóban nem volt egyetlen bútordarab sem. Csak a legnagyobbik szoba kellős közepén néhány matrac a földre dobva, s azon valami nem egészen tiszta, rózsaszín ágynemű; félrehajtott takaró, gyűrött lepedő, úgy, ahogyan kikelt belőle. Ezen kívül néhány falban felejtett képszögön lógott itt egy ing, ott egy nadrág, és a sarokban egy halom cipő. Tudtam, hogy túl vagyunk minden szabályon. Nem ismertem a rítus egyetlen mozdulatát se. Mégis én tettem meg az első lépést. Hanyatt vetettem magam a matracon, és lehunytam a szemem. Ezzel nyilvánvalóvá tettem amúgy sem kétséges járatlanságomat: ők voltak a rítusban jártasak. Amíg a lakásban voltam, nem hangzott el egyetlen szó sem. Mégse szorult semmi magyarázatra. Tudtam, hogy azon lakások egyikében vagyok, ahonnan a lakók december végén vagy legkésőbb január elején egyszer s mindenkorra eltávoztak. A férfi pedig önkényes lakásfoglaló. Nem lehetett ismerős, nem lehetett rokon, mert akkor szekrényt, ágyat, széket hagytak volna neki. Fel kellett törnie az üres lakást. Ha lefizette volna a házmestert, ha tőle kapta volna meg a kulcsot, akkor nyugodtan nevethettünk volna hangosan a kapualjban.

Semmilyen számítás szerint nem tudnám megmondani, hogy mennyi időt töltöttem el ebben az üres lakásban. Talán egy órát, talán kettőt. Hárman háromfelé hevertünk a matracon; mi ketten hanyatt, a nő a hasán, amikor megéreztem, hogy fölöslegessé válok, s hosszú idő után ez volt az első görcsös érzés. Holott egyikük se moccant. Talán más minőségű nyugalom áradt belőlük, s ettől az erő, mely eladdig arányosan közlekedett hármunk között, most valamiként más irányba állt át. Akárha különös nyugalmukkal leválasztanának magukról. Ezt mindketten akarnák, s így a magam még mindig nyugtalan nyugalmával nem tudhatnék többé közéjük férni. Az ujjamat egészen lágyan csúsztatva beleakasztottam a nő felhúzott térdének hajlatába. Abban reménykedtem, hogy alszik. Ha nem alszik, akkor bezárja. Moccant. Előbb a fejét fordította át a férfi felé, aztán úgy húzta még magasabbra a térdét, hogy megszabadulhasson az ujjamtól. A férfi lassan kinyitotta a szemét, és a tekintetével azt mondta el, amit a nő mondott neki. Nem volt félreérthető. Más ellenpróbákkal nem lett volna értelme kísérleteznem. Alig elviselhető fájdalomnak kellett volna éreznem, ha a férfi tekintetében nem bujkál valami határozottan atyainak tetsző biztatás. Bármilyen kiszolgáltatottan hevertem ott, szeméremtestem állandósult merevedése nem sérthette a szemérmet, hiszen eddigi közösségünkre vonatkozott; felállni vele mégis elég kockázatosnak tetszett. Vártam egy kicsit, lehunytam a szemem. Így azonban még érezhetőbbé vált, amit az imént a tudomásomra hoztak: ketten akarnak maradni. S amíg aztán összeszedtem szétszórt ruháimat, fölvettem az ingemet, felhúztam a gatyámat és a nadrágomat, bekapcsoltam a szandálomat, nem éreztem semmi tettetést abban, hogy mindketten elszenderedtek.

Semmi, egyetlen mozdulat sem történt ellenemre. Az elkövetkező két napban mégis úgy éreztem magam, mint akit halálos vétke miatt űztek ki a paradicsomból. Nem a kiűzetést volt nehéz elviselni. A saját jószántamból és jól felfogott érdekemtől vezérelve mentem ki belőle. Hanem a meglelt örömhöz ragaszkodtam volna. Másnap délben visszamentem a Szinva utcai ház elé. A második emeleti lakás ablakain ugyanúgy álltak a redőny rései. Kétségtelenül abban reménykedtem, hogy a nő fog ajtót nyitni, azt képzeltem el, hogy egyedül találom. A kukucskáló mögött elmozdult a fényes rézrozetta, s a férfi láthatta az arcomat. Majd lassan, igen kíméletesen, visszaengedte a szeme elé.

Úgy támolyogtam le, hogy lépésem se halljék. Nem értettem, minek szólt akkor a biztatás. Két napig becsapottan kóvályogtam a környéken, várakoztam, tántorogtam a ház körül. Ha fájdalmamnak teljesen átadtam volna magam, akkor valószínűleg sok minden másként alakul az életemben. A fájdalom alkalmat szolgáltatott volna arra, hogy alaposan végiggondoljam a történteket. Ha végiggondolom, akkor egy idő után minden bizonnyal ahhoz az ijesztő felismeréshez jutok, hogy egy férfi testétől tanultam a testem szerelmét, egy férfi testétől is, annak ellenére egy férfi testétől is, hogy sem akkor, sem máskor, soha nem érintettem meg egy másik férfi testét. És a szemérmes kíváncsiságon kívül nincsen is ilyen vágyam. A nő testén keresztül mégis közlekedtünk egymással. A női testre vonatkozó másik férfitest önkéntelenül keresett magának közös medert a testek közös ritmusában. Ezt az élményt tiltották el tőlem, egymástól és maguktól. Megesett, de amit belőlem kivettek, azt csupán egymás között tudhatták hasznosítani. Mint ahogyan később én is másokban hasznosítottam, amit tőlük tanultam. A férfi tekintetében e későbbi időkre vonatkozott az atyai biztatás, és nem arra, hogy visszatérhetek.

Persze nem gondoltam semmit végig, nem is gondolhattam. Eltérítettem magam, kitértem a fájdalmam elől, hagyományosabb vágányokra tereltem a visszatérés sürgető igényét. Kialakítottam magamban egy viselkedési szabályt. Soha többé nem érintgettem, nem fogdostam, nem csókoltam a lányokat, nem udvaroltam, nem kerülgettem őket, nem epekedtem, nem írtam szerelmes leveleket. Légy okos, mondtam azzal a biztatóan atyai tekintettel, amit az ismeretlen férfitól sajátítottam el. Nem tudatosult bennem e fölényesen életismerő pillantás származási helye, de használtam. Valamiként használom a mai napig. És a lányok, vagy legalábbis azok a lányok, akikkel kapcsolatot kerestem, mindig okosnak bizonyultak.

Olyan nyitott világba kerültem, melyben a kizárólagosság és a kisajátítás törvényei nem működnek, amelyben nem valakivel, nem egyetlen kiválasztott lénnyel állok kölcsönösségi viszonyban, hanem mindenkivel. Illetve senkivel. Ugyanakkor anyám, amióta az eszemet tudom, valósággal megtiltotta nekem érzelmeinek viszonzását; ami nagyon is értelmes, ösztönösen elővigyázatos lépés volt a részéről. Bennem szerette azt a férfit, akit elveszített, s akinek a hiánya az én érzelmeimmel csak egy tragikus hamisság árán lett volna pótolható. Elspórolta előlem a szeretet kínját, s ezért nagyon sokára értettem meg, hogy a kín éppen úgy része a kölcsönösségnek, mint az öröm. Foggal és körömmel tiltakoztam minden kín ellen. És azért se gondolhattam, hogy bárki hasonló hőfokú érzelmek viszonzását kívánhatná tőlem, mert kivételezett helyzetemet megnyerő küllemem biztosította. Ami persze semmiképpen nem kárpótolhatott azokért a sérelmekért, amelyeket a származásom miatt kellett elszenvednem. Ám a helyzetem és küllemem között keletkező feszültség kellő mennyiségű ösztönzést adott ahhoz, hogy minden áron gyökeret igyekezzek ereszteni egy olyan világban, amely akár rajongott értem, akár elutasított, minden jel szerint nem tartott igényt az életem egészére.

Az imádat és a rajongás puszta fizikai létemnek szólt, az elutasítás a szociális helyzetemnek. Ellentétben barátommal, kinek minden becsvágya arra irányulhatott, hogy megismerjen, meghódítson, érzékeljen, magához kössön és kisajátítson egy másik emberi lényt, az én megismerési és birtoklási igényemet nem egy másik emberi teljesség elérése és a véle való esztelen, akár önpusztító azonosulás szenvedélye ösztönözte, hanem a saját helyzetem rendezésére irányuló törekvéseim korlátozták. Mindkettőnknek hiányzott az egyik fele. Nekem volt otthonom, de nem volt hazám. Neki volt hazája, de nem volt otthona.

A célra irányított önkorlátozásban nem lehettem nála kevésbé esztelen. Ez lett az én szabadságom. Amilyen mértékben eszközként használtam mások természetes vonzalmait, olyan mértékben korlátoztam azokat a vonzalmaimat, melyek nem voltak a szükséges képbe illők, mert akadályoztak volna céljaim elérésében. Ennyi az erkölcsi mentségem. Soha nem kívántam többet egy másik embertől, mint amennyit magamból adni tudtam. Inkább kevesebbet. Olyan kérlelhetetlen józanságra szoktattam magam, ami a szerelem lehetőségét eleve kizárja. A testi gyönyörben tett első kalandom biztosan meghatározta a későbbieket, de csak egy folyamat része volt. Ha valaki eszközként kényszerül használni önmagát, akkor egy másik ember viszonylatában is eszköz marad. Első kalandom minőségét azonosnak tekintem törekvéseim minőségével. De sem elég buta, sem elég érzéketlen nem vagyok ahhoz, hogy kipusztulhatott volna belőlem a szerelem érzésének igénye. Csakhogy semmiféle gyakorlatom nem lehetett a szerelemben, készületlenül ért, mert a viszonyokban és a viszonylatokban szereztem gyakorlatot. Így áll az egyenlegem.

Valójában a Rákosinál tett látogatástól kaptam az első ösztönzést ahhoz, hogy jelentkezzek a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolába. Nem érthettem, s tulajdonképpen azóta sem sikerült megértenem, hogy miként szemelhettek ki a szerepre, de kiszemeltek, és a tény azt jelentette, hogy bekövetkezik a lehetetlen. Nem értettem, hiszen még mielőtt behívattak az igazgatói irodába, tisztázniuk kellett származásomat. Vagy ha ezt valamilyen oknál fogva elmulasztották, akkor nem értem, miért nem tulajdonítottak jelentőséget igazgatóm erre vonatkozó figyelmeztetésének. Ujjának szemrehányó mozdulata, amint az osztálynaplóban arra a kicsi, fekete kockára bök és körbemutogatja, nem felejthető. A szarvasmarha bőrébe nem meggyőződésből, hanem a megkülönböztetés puszta szükségéből égetik a bélyeget.

Korlátozott gyermeki felfogóképességemmel arra a következtetésre jutottam, hogy a rendszer, amelyben élek, nem képes olyan szigorúan közönyös szabályok szerint működtetni az életet, mint amilyen szigorú, az emberi megaláztatásokkal szemben közönyösnek mutatkozó szabályokat fölállított. Megsejtettem, hogy csak e fölfoghatatlan és teljességgel képtelen szigor szükségszerű csúszásaiban és természetes réseiben tudom kibontakoztatni a saját képességeimet. Nem tudtam ugyan eldönteni, hogy ők estek-e az én csapdámba, vagy én csúsztam-e az általuk fölállított csapdába, ezt azonban nem is akartam eldönteni. Be akartam jutni a zárt területre. És azok kényszerültek bejuttatni oda, akik lezárták. Bejutásom feltétele orosz nyelvtudásom volt, de eszem ágába se jutott volna oroszt tanulni, ha az apám nem valamelyik hadifogolytáborban vagy nem abban a szitává lőtt gépkocsiban pusztult volna el. Az általuk kínált parányi résbe persze csak úgy tudhattam beférkőzni, ha alattomos módon elárultam valamennyit valóságos szándékaimból. Ha elég szavahihetőnek mutatkoztam ahhoz, hogy végeredményben lehessek őszintétlen. Orosz tudásom és csinos arcom volt a belépőm, de arra a kicsinységre kértek, hogy tegyek hitet. És miért ne éreztem volna méltónak magam arra, hogy bármilyen idegen nyelven beszéljek. Igaz, ezáltal egy kicsit megtagadtam az apámat, és elárultam a barátomat. A szisztéma viszont készségesen megfizette hittételem és szolgálatom csereértékét. Leggyengébb pontján árulta el nekem magát. Miszerint a legjobb meggyőződése ellenére is csak olyan zöldségből tud levest főzni, amilyen a kertjében terem.

Ha mindez egyetlen évvel előbb történt volna, vagy ha a zárt terület lényegesen elütött volna az akkori környezet egészétől, ha valóban egy márványcsarnokba vezettek volna be és nem egy szolid ízléssel berendezett polgári szalonba, ha a kakaó nem lett volna langyos, és nem úszkáltak volna éppen olyan undorító bőrök a felszínén, mint a napköziben a tejen, ha rendesen fölverték volna a habot és nem lett volna savanykásan löttyedt, vagy ha nem támadt volna olyan benyomásom, hogy a rettegve tisztelt házaspár nem csupán kialvatlansága miatt fogad bennünket nyomott hangulatban, hanem minden valószínűség szerint egy közönséges veszekedésüket függesztették fel az érkezésünk miatt, akkor meg se fordulhatott volna a fejemben az a gondolat, hogy ebbe a természetes résbe az egész testem beleférhet. A szisztéma szigora azt jelentette, hogy nem tűri és nem ismeri az emberi élet esetlegességeit. S így nem csoda, hogy a köznapi esetlegességeknek e tekintélyes halmazától vérszemet kaptam. A kínálkozó lehetőség csereértékeként azonnal föladtam azt a gyermeki elképzelésemet, hogy egyszer, valamikor, valamilyen hadsereg tisztje legyek. Benn voltam a résben, éreztem arányait, s a rés szabályai szerint kellett döntenem. Mégis hamisnak tetszett minden számításom. Azonnal az orromra koppintottak.

Ugyanazon a napon, amikor az anyámból kikényszerített aláírással benyújtottam a jelentkezési lapot, hívattak az igazgatóhoz. Nyitva voltak az ablakok, de fűtöttek még. Az igazgató a langyos cserépkályhán lapogatta a hátát, s amikor beléptem, sokáig nem szólt, hanem rosszallását jelezve ingatta a fejét.

Aztán ellökte magát a kályhától, átsétált a szobán, az íróasztalához ment. Valamilyen gerincsérülése vagy gerincbaja lehetett, mert furcsán, féloldalasan meghajtva tartotta magát, mintha állandóan oldalazna, s csak a kályha melegére tapadva tudta kiegyenesíteni a hátát. Miközben egy nagy papírhalomból kiemelte a jelentkezési lapom, s nyújtotta felém, mondta, hogy biztosan ismerem a szólásmondást, miszerint Budán csak egyszer volt kutyavásár.

Készségesen átvettem a lapot. Nagyon elégedett volt magával. Intett, hogy mehetek. Megmakacsoltam magam, ami felingerelte.

Kívánsz még valamit, kérdezte.

Dadogtam, hogy nem értem.

Csalódna bennem, mondta, mert iskolájának nemcsak legjobb tanulója vagyok, hanem legalább olyan okos, mint amilyen ravasz. Ne akarjak hát túljárni az eszén. Ha továbbítaná, neki származna kellemetlensége belőle. Jelentkezzek olyan iskolába, ahol a továbbtanulásomat a származási kategóriám lehetővé teszi. Nem mondaná, hogy ilyen tanulmányi átlaggal menjek ipari tanulónak, de a technikum kizárt. Azt se mondaná, hogy jelentkezzek egyházi középiskolába; tehát nem marad más hátra, mint hogy egy általános gimnázium reáltagozatán segítsenek nekem helyet keríteni. Menjek szépen haza. Elenged a tanításról. Töltsek ki egy másik lapot.

Szememet elfutotta a könny. Láttam, hogy látja. Tudtam, hogy ezzel nem fogom meghatni, s mégsem hatástalan. Éreztem, hogy félreérti, szomorúságnak és kétségbeesettségnek véli, pedig dühömben sírtam volna. Egy hosszú asztal volt közöttünk. Erre az asztalra szépen leengedtem a jelentkezési lapot. Ha nem pimasz, hát szemtelen voltam. Mintha azt mondtam volna, törölje ki a seggét vele. Mert nem tudtam volna kivinni innen. Köszönést rebegve hátráltam az ajtó felé. Ezt a köszönést különben sem lehetett rendesen kimondani. Szabály szerint azt kellett volna mondanom, hogy „előre, igazgató pajtás”. Pajtásnak szólítani egy felnőtt férfit, aki beletipor a jövőmbe. Azt mondani, hogy előre, amikor ki kell hátrálnom egy szobából. Az asztalon heverő lapra mutatott, mondta vigyem. Úgy mentem ki, minta ezt már nem is hallanám nagy zavaromban.

Kora délelőtt, táska nélkül kijönni egy iskolából, ez önmagában is a félájult állapotok közé tartozik. Szabad vagy. A pad fiókjába idegesen begyömöszölt iskolatáska mégis visszaköt az örökös rabság színhelyére. A sors különös szeszélye játszik veled. Úgy tűnik, mintha ez a normális ütemben lüktető délelőtti élet éppen úgy a tiéd lehetne, mint bárkié. A szabadság érzete mégis rövid pórázon fuldokol. Kába voltam hát, és fortyogtam dühömtől. Aztán a fogaskerekű Városkúti úti megállójában, miközben szemezgettem a zsebemből a pénzemet, rájöttem, hogy tulajdonképpen hová is készülök. Semmi értelme nem lett volna hazamenni. Anyámat, aki idegennyelvű gépíróként egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott, nem jutott volna eszembe ezzel az újabb fordulattal felidegesíteni. S mire a saját ötletem tudatosulásától az inamba szállhatott volna a bátorságom, már utaztam.

Apám egykori bajtársához és jóbarátjához, Jámbor Elemér ezredeshez mentem. Egyenesen a Honvédelmi Minisztériumba. Villamosra már nem maradt pénzem. Jegy nélkül utaztam tovább. Egyetlenegyszer jártunk a lakásán, s ő soha nem látogatott el hozzánk. Anyám azonban biztos volt benne, hogy a havonta rendszeresen érkező pénzküldeményeknek csak ő lehet a föladója. Karácsonykor, húsvétkor és a születésnapomon pár soros levél kíséretében ajándékokat kaptam tőle, amit egy hasonlón rövid levélkében mindig tisztességesen meg kellett köszönnöm. Az a sötétkék, aranygombos matrózkabát, amelyet barátom olyan szépen leír, szintén tőle származott. Anyám azt sem tartotta teljességgel kizártnak, hogy csöndes közbenjárásának köszönhetőn úsztuk meg a kitelepítést. Az események iszonyú fordulatának jóvoltából később viszonozhattuk családjának az ő figyelmes gondoskodását. Ezerkilencszázötvenhat novemberének végén letartóztatták, és a következő év tavaszán kivégezték. Özvegye elveszítette állását, és két, hozzám hasonló korú leánygyereket kellett nevelnie.

A kapuszolgálatos altiszt annyit mondott, hogy az ezredes elvtárs jelen pillanatban nem elérhető. Körülbelül másfél órát mászkáltam a környéken. A Falk Miksa utcában volt egy kis madárkereskedés; kirakatában kalitkák és akváriumok. A halakat bámultam, amint minduntalan visszatérnek az üveghez. Kitátják szájukat, és valami láthatatlant lecsippentenek. Ugyanebben az utcában, valamivel odább, az egyik kapualjból sírva kirohant egy rövid hajú lány. Úgy loholt, mintha üldöznék, majd hirtelen megtorpant, visszaperdült. Pillantása fönnakadt a kíváncsiságomon, s ennyi részvét is elég volt, hogy fölzokogjon. Mintha a karomba akarna omlani, de futott vissza, és eltűnt a kapu alatt. Egy ideig még vártam, hátha kijön. Később kimentem a Parlament elé. A tér üres volt. Tisztes távolból figyeltem a jobb oldali oldalkapu életét. Olykor fölgördült elé egy-egy fekete bárka, ugyanakkor föltárult a kapu, valaki beszállt. A krómos csillogás méltóságteljesen tűnt el a déli fényben. Senki nem jött, mindenki ment. Aztán úgy éreztem, hogy elegendő idő telt el. A kapuszolgálatos bosszankodott, de mégis föltelefonált. A kagylót és a száját eltakarva most nem csak a nevemet mondta, hanem rövid nevetés kíséretében azt is, hogy ez egy erőszakos gyerek. Nővel beszélt, ezt éreztem a hangján. És be is engedtek az előcsarnokba, leülhettem egy fotelba. Miközben várakoztam, egyetlen kellemetlen gondolat foglalkoztatott, nem tudtam, mi lesz a táskámmal, ha a tanítás végére nem sikerülne visszaérnem.

Délután négy óra körül járhatott az idő, mikor végre sikerült apám barátja elé kerülnöm. Az altiszt vezetett föl a negyedik emeletre, s a tükrösen fénylő folyosón jött az ezredes. A vállamra tette súlyos kezét, figyelmesen megnézett, mintha megállapítaná, hogy nem tragédia, és bevezetett egy terembe, ahol előzőleg valamilyen hadműveleti megbeszélés folyhatott. Erre utaltak az összehengerített térképek. Súlyos füst ült a levegőben; üres kávéscsészék, vizespoharak és csikkel teli hamutartók az üveggel borított hosszú asztalon. Leültetett, megkerülte az asztalt, és a másik oldalon ő is kényelembe helyezte magát. Rágyújtott. Addig egy szót se szólt, én se magyarázkodtam. Kopasz volt, testes, erős kezén szőke szőrök. Láttam, hogy nemcsak cigarettájának füstje készteti mosolygós hunyorgásra, hanem a küllemem keltette kedvező benyomást is méricskéli a szemével. És ő is azon a kedvesen élcelődő hangon szólt hozzám, ahogy a felnőttek közül annyian. Kérdezte, mi rosszban sántikálok.

Miután elmeséltem, az üvegre koppintotta fekete köves pecsétgyűrűjét. Mondta, hogy az iskola továbbítani fogja felvételi kérelmemet. Ezt megígérheti. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy föltétlenül föl is vesznek. Mert tiszteletben tartja elhatározásomat, de a továbbiakkal kapcsolatban a maga részéről nem tud egyetlen biztató szót se mondani. Ám akár fölvennének, akár nem, úgy gondolja, hogy ezentúl magamon kell segítenem.

Elnyomta cigarettáját, fölállt. Megkerülte az asztalt, s miközben én is fölálltam, ismét a vállamra helyezte a kezét, amiben ezennel tényleg nem volt semmi biztató. Nemcsak azért kéne ehhez tartanom magam, mert az ő lehetőségei igen korlátozottak, hanem azért, mert aki nem tanul meg gazdálkodni a saját lehetőségeivel, az nem képes többé megérteni a saját helyzetét. És erről az édesapám se vélekedne másként. Csöndesen beszélt. Vállamon nyugvó kezével kormányozott a kijárat felé.

Felvételi kérelmemet egy hónap múltán minden indoklás nélkül elutasították.

Barátom csökönyös kérdéseire minden bizonnyal csökönyösen szűkszavú válaszokat adtam. Valószínűleg ebből következtetett arra, hogy valamiféle harc folyik. Tudom, attól félt, hogy elveszít. Abban reménykedett, hogy nem teljesülnek a reményeim, és akkor mégis ugyanabba a gimnáziumba kerülhetünk. Engem ez legalább annyira nem érdekelt, mint ahogyan őt sem érdekelték az én vágyaim. Nem folyt semmiféle harc. Anyám határozottan örült. Prém fejet hajtott, autószerelőnek jelentkezett. Egyedül maradtam az őrületemmel. Csillapíthatatlan haragot éreztem apám barátja iránt. Nem értettem, miért nem segít. Miként az örökösen csokoládéra ácsingózó kisgyerek se érti, hogy mért nem esznek a felnőttek csokoládét napestig, ha egyszer a zsebükben van rá a pénz. Az ellenkezőjét tettem annak, amit atyailag tanácsolt. Illetve, haragomban azt tettem, amitől eltanácsolt.

Írtam, helyesebben lepötyögtem az írógépen egy levelet Dobi István államelnöknek. Másolatát akkor semmisítettem meg, amikor észrevettem, hogy a feleségem turkál a papírjaim között. A szégyen akadályoz abban, hogy e méltóságát veszített gyerek szavait szó szerint visszaidézzem. Arról írtam, milyen alapvető fordulatot jelentett életemben az a megtiszteltetés, mikor is személyesen megismerhettem Rákosi pajtást, és felesége személyében a szovjet embert. Azzal folytattam, hogy a mi családunkban a szovjet ember szeretetének hagyománya van, hiszen én magam is apám nyomdokába lépve tanultam meg az orosz nyelvet. Így evickéltem kényesebb vizekre. Elismertem, apám arra kényszerült, hogy részt vegyen a szovjet emberek elleni igazságtalan háborúban, de kértem, vegyék figyelembe következetesen németellenes magatartását. Végezetül ígéretet tettem, miszerint egész életemmel azon leszek, hogy kijavíthassam az általa elkövetett hibát. Szavaimnak dokumentumokkal akartam hitelt szerezni. És eddigi életemnek nincsen is ennél mélyebb szégyene. Négy pepita füzetét, frontnaplóját mellékeltem a levélhez.

Az operairodalmat nem ismerem, a baletthez pedig egyáltalán nem értek. Ha éneklő és táncoló embereket látok egy színpadon, akkor egyszerre érzek ámulatot és idegenkedést. Folyamatosan olyasmit mutogatnak, amit felnőtt, egészséges emberek józanon soha nem csinálnának a nyilvánosság előtt. És gyerekes ámulatba ejt, hogy mégis képesek erre a szemérmetlenségre. A hangok, a testek, a díszletek és az egész operaépítészet túlérett pompája olyan mértékben taszít, hogy számomra mindig a legnagyobb megpróbáltatást jelenti, ha át kell lépnem egy ilyen ház küszöbét. Mintha púderosdobozban ülnék, és selyemcukorkákat tömködnének a számba. Mihelyst fölemelkedik a függöny, megfájdul a gyomrom, vagy le kell hunynom a szemem, s ilyenkor anélkül, hogy észrevenném, minduntalan beleszundítok a nagy zenélésbe. Azon a novemberi estén ráadásul nem is akárhol, hanem közvetlenül az óriási cári páholy mellett kaptunk helyet.

Nem tudom, hogy ezt az operát miként szokás játszani, de a nyitány első hangjára fölemelkedő függöny mögött egy másik függöny vált láthatóvá ezen az előadáson. Ezüstös selymekből, aranyfüstnyi muszlinokból, grafitszürke tüllökből és nyers zsákvászondarabokból, nagy fekete öltésekkel összerótt mocskos rongyokból, puhán egymásra rétegezve. S miközben a zenészek igen szorgalmasan zenéltek, ezeket a rétegeket a muzsikától független, lassú ütemben lebegtették, húzták és vonták egymáson a szemünk előtt. Egészen addig, míg láthatóvá lett mögötte a Vörös tér díszlete. Ahol is füstölgő fáklyákkal, lobogó gyertyákkal és ingófényű lámpásokkal táncolt a tömeg; és az ember megértette végre, hogy ez a függöny valamilyen lassan fölszakadozó, hajnali köd akart volna lenni.

A szállodából két hatalmas, fekete kocsin szállítottak el minket, s bár sikerült azonos kocsiba kerülnöm a lánnyal, már ezen a rövid úton megbántam, hogy eljöttem velük. A viszontlátás titkos, s alig elárult örömén kívül nem nagyon tudtunk egymásnak mit mondani a barátommal. Fáradt voltam, s figyelmetlen a lány miatt. És az is elválasztott tőlük, hogy valamennyien némi előzőleg elfogyasztott ital nyomása alatt hangoskodtak, én viszont vágyakoztam az italra. Az erőfeszítés, amivel eltitkoltuk egymás elől a viszontlátás örömét, mindkettőnkben kellemetlen feszességet eredményezett. A lányt pedig legfeljebb figyelhettem, szemmel tarthattam, de nem közeledhettem határozottan felé. Éreztette, hogy kizárólag visszautasító lehet, s ha egyetlen óvatlan mozdulatot tennék, akkor olyan látványos visszautasításra kényszerülne, ami miatt végleg le kéne róla mondanom. Tehát ő sem szeretne rólam lemondani. Még nem tudja. Kerültük egymás tekintetét, ám ezáltal nem kerülhettük el a tekintetváltás vágyát. Mindvégig érezhető feszültségben tartottuk egymást. Annyit engedtem meg magamnak, hogy amikor levette prémgalléros kabátját, udvariasan elvegyem tőle. Ugyanilyen semmire nem kötelező udvariassággal köszönte meg. A feszültség kölcsönössége abból állt, hogy mindketten palástolni igyekeztünk az egymásra vonatkozó érdeklődést a többiek előtt. Ami tökéletesen azért sem sikerülhetett, mivel a négy embert és a kíséretükben lévő tolmácsnőt nemcsak egy alapos és vidám délutáni italozás, hanem a csoportban utazók sajátosan bensőséges kapcsolata is összefűzte, amire vigyáztak. Idegen elem maradtam közöttük.

A társaság egyik tagja, egy szakállas, küllemében mindenképpen föltűnésre törekvő fiatalember, különösen ugrásra késznek mutatkozott velem szemben. Azt se tarthattam kizártnak, hogy a lány azért beszélt olyan tartózkodón a telefonba, mert nem volt egyedül a szobában. A szakállas fiatalember engem figyelt, én őket figyeltem. Később kiderült, hogy gyanúm nem volt alaptalan. Barátom s a harmadik férfi azt figyelte, hogy mi lesz ebből. A tolmácsnő pedig kedvesen meleg, anyás, s bármily gondoskodásra kész figyelemmel szemmel tartotta az egész társaságot. Aztán vendég voltomra hivatkozva udvariasan engedtem őket előre. Meghúzódtam a páholy jótékony homályában, a tolmácsnő mellett. A lány a páholy mellvédjére dőlve ült előttem. Olykor meztelen nyakára kellett pillantanom. Rakoncátlan haját most kontyba fésülve viselte. És mindig megérezte, félrerezzent, ha tarkóján időztem a tekintetemmel. Vagy ő éreztette velem, mikor nézzem a színpadot, s mikor a csupasz nyakát.

Mikor szétszakadoztak a hajnali köd utolsó selymei, rongyai, nyilvánvalóvá vált a ködként tovatűnt függöny ideológiai szándéka is. A színpadon ugyanis megismétlődött a rongy és a selyem; egymásba bolydulva és mégis jól elkülöníthető csoportokban táncolt gazdag és szegény. Aranyba bábozódott hercegkisasszonyok, prémekbe burkolt részeg bojárok, selymekre vetkőztetett kurtizánokkal pajzánkodó kupecek és buja pópák, rongyaikba rohadt rokkantak és átvérzett pólyákban vonagló sebesültek, félmeztelen koldusok, tekergő mutatványosok, nyomorult portékájukat kínáló árusok, és mindenféle lebzselő, bámész népség között a népi viseletben tündöklő vidékiek, a szűzies leányzók, s a hozzájuk illő deli legények. Engem ettől a bőségtől azonnal elfogott a szokásos émelygés. Mehetnékem támadt. Mehetnékem a Pervomájszkájára. Ahol vártak, ahol nem éreztem volna ilyen illetéktelennek magam. Ahol reggelente a három nő nagy rózsaszínű szatén melltartókban és még nagyobb rózsaszín bugyogókban mászkált körülöttem, én meg álmosan vakaróztam. Az észrevétlen távozás belső indokát keresgélve még az is megfordult a fejemben, hogy mestere halálának másnapján színházban ülni igazán ízetlen dolog a tanítványtól.

Javában folyt a tánc a színpadon, mikor a szakállas a lány mellvéden nyugvó kezére tette a mancsát. Közel hajolt hozzá, valamit súgott a fülébe. Pusmogni kezdtek. Láthattam, hogy igen összeszokottak a pusmogásban. Ami kíváncsivá tette másik két társukat. A nyakukat nyújtogatták, ők is hallani akarták. A szakállas erre, anélkül, hogy elengedte volna a lány kezét, magyarázatba kezdett. Barátom pedig éppen csak fölkapta első két szavát, s azonnal áthajolt a szakállas háta mögött a lányhoz. Valamit susorgott. Mindketten fölnevettek. Ám a lány úgy billentette hátra a fejét, hogy nekem is adjon nevetésének látványából, és ugyanakkor kihúzta kezét a szakállas keze alól. Ami szintúgy nekem szólt. A kezembe adta a folytatást, nem mehettem el. De a mozgolódástól, nevetgéléstől, hangoskodástól, amit mindeközben csaptak, ritkán éreztem kellemetlenebb helyzetben magam. Hozzájuk tartoztam, és mégse volt hozzájuk semmi közöm. Értettem a játékukat, de nem kívántam részt venni a játékukban. Mert ettől kezdve semmi olyasmi nem történhetett a színpadon, ami ne ingerelte volna őket nevetésre. Nem tudtam eltekinteni a színházat átlengő ünnepi áhítattól, és attól kezdve mégis az ő szemükkel kényszerültem látni a színpadot.

Kétségtelen, hogy nem túl szerencsés művészi ötlet a társadalmi osztályok ellentétére és kibékíthetetlen harcára alapozni egy balettbetét koreográfiáját. S azt is el kell ismerni, hogy az opera nyitánya se bizonyult alkalmasnak a táncra. Értékítéletük mégis ellenkezést váltott ki belőlem. Persze féltem is, hogy a botrány nem lesz elkerülhető. És nem is volt elkerülhető. Egy idő után a nemzeti áhítatába alámerült tolmácsnő is fölneszelt, s ujjának ijedt, óvatos érintéseivel igyekezett őket jobb belátásra bírni. Ami olaj volt a tűzre. Mint a jóságosan figyelmező tanító néni, aki maga is retteg, hogy az igazgató bácsi nehogy észre találja venni a rendetlenkedést. Nem néztek egymásra, gondolom, a színpadra is csak lopva néztek. A tolmácsnő semmit nem értett, lágy akcentusával szólongatta őket. Rázkódott a hátuk, rázkódott a válluk a visszafojtott röhögéstől. Néha röviden pukkant, robbant, elfojtották; ami siettette és erősítette a következő pukkanásokat.

Nem tudom, hány táncos táncolhatott a színpadon. Nagyon sok táncos. Ilyen sok táncost ritkán láthatni együtt. Mikor azonban a nyitány végeztével a diadalmasan színre törekvő szólisták mögött, harci jelvényeket és templomi zászlókat cipelve, benyomult egy újabb tömeg, az ujjongva éneklő kórus, s valóságos tömegnyomor keletkezett a színpadon, és ráadásul nagy harangbongások közepette, vöröslőn fölkelt a nap a Kreml csipkés falai mögül egy dróton, a páholyban végleg elszabadult a pokol. Ütni kezdék egymást, hörögtek, böfögtek. A tolmácsnő a csillapítás szándékával, ijedten ütötte őket. A szomszédos páholyokban is erőre kapott az ellenkező népmozgalom. Értetlenséget kifejező indulatszavakból, fölháborodott pisszegésből és figyelemre intő, fojtott indulatú kiáltásokból állt. Elveszítettem a fejem. Fölugrottam és menekülésszerűen elhagytam a nézőteret.

A páholyok nem közvetlenül a folyosóra, hanem egy vörös selyemmel tapétázott, fényesen kivilágított szalonra nyíltak. Felindult voltam, fölháborodott, de valamelyest megkönnyebült attól, hogy bármi történjék velük, megúsztam. Vettem a kabátomat. Csakhogy, amint belebújtam, kicsapódott a páholy selyemtapétás ajtaja, s egy föhangosodó basszusária kíséretében szabályosan kiesett rajta a felszabaduló röhögéstől egymásba kapaszkodó négy magyar. Egy pillanatra láthatóvá lett a páholy homályában kétségbeesetten ágáló tolmácsnő. Valamelyikük rácsapta az ajtót. Egymást tapogatva, fogdozva, lökve, ordítva és üvöltve röhögtek. Gurgulázva, vinnyogva, könnyesen röhögtek, és most ki voltak küldve az osztályból. A magam részéről mielőbb véget akartam vetni a jelenetnek. A lány és a szakállas egymásba fogódzva esett neki a tapétás falnak. A szakállas lecsúszott. S el is menekítettem volna magam, ha barátom, szánt szándékkal vagy szándéktalanul, nem úgy engedte volna el a társát, hogy ő maga nekem essen. Felfogtam az esését. Egymás szemébe meredtünk. Nem tudtam gátat vetni annak a megvetésnek és gyűlöletnek, amely éppen úgy érintette a gyermekkor homályát, miként egy órával előbb a viszontlátás öröme is ugyanebből a homályból fakadt. És megéreztem a saját kezem, illetve megéreztem, hogy a vállát markolom. Megráztam. Bohócok, pojácák vagytok, érted? nyomorult pojácák! Mondtam, vagy inkább kiáltottam neki. Azonnal lesimult az arca, és ugyanolyan tántoríthatatlan gyűlölettel nézett vissza rám. Te pedig egy gyomorbeteg karrierista vagy, mondta. Egy szaros Julien Sorel voltál, és az is maradtál. Te szemét zsúrfiú. És még valamit mondott akkor. Pillantásából nem tűnt el a gyűlölet, ám a hangjába visszatért az a mesterkéltnek tetsző cinikus íz, amit nem ismertem. Kisistergett belőle. A hirtelen támadt csöndben a többiek is jól hallhatták. A legkedvezőbb pillanat kijelenteni, sisteregte ezen a furcsa hangon, halálosan szerelmes voltam beléd, te gyáva szar.

A lány elnéző megvetéssel bámulta a csupaszságomat. Nocsak, mondta, s indulva a kijárat felé, szánakozva megérintette a karom. Kegyelemdöfésnek szánta. Csücsörített hozzá. Kiszűrődött a zene. Négyen négyfelé álltunk a szalonban. És akkor kihúzott két hajtűt a hajából, és a haja lebomlott. Megrázta a fejét, kilépett az ajtón.

Ami ezután következett, inkább mesés jelenésnek tetszik. Lépegetett lefelé a puha vörös szőnyegen. Mentek lefelé a gyönyörű harisnyás lábai a lépcsőn. Némán, kissé összeroskadva követtük. Magunk mögött hagytuk a zene utolsó foszlányait. Az első emeleten nyitva állt az egykori cári fogadóterem üveges ajtaja. És a szikrázó kristálycsillárok fényében elképzelhetetlen gazdagsággal terített asztalok várták a díszelőadás vendégeit. Az asztal U alakban követte a terem alaprajzát. Rajtunk kívül sehol senki. Ő pedig a zavarodottság vagy a meglepettség leghalványabb jelét sem adva, besétált ide. A többiek tartózkodón követték. Körüljárta a hidegtálakkal, gyümölcstartókkal, italokkal és édességekkel dúsan megrakott, növényfolyamokkal és virágkosarakkal díszített, ezüstöktől, kristályoktól és porcelánoktól ragyogó asztalt. Aztán fölemelt egy tányért, szalvétát és villát vett hozzá, tálalt magának. A többiek élvezettel fölnevettek, és zavartan követték példáját. Pillanatokon belül ugyanott folytatták, ahol az imént a páholyban abbahagyták. Most azonban némán. Ittak és zabáltak. Találtam egy üveg vodkát, töltöttem belőle és kiittam. Majd odaléptem hozzá, és kérdeztem, nem jönne-e velem. Tulajdonképpen ő viselkedett a leggonoszabbul. Mert ő nem zabált, hanem módszeresen, tálról tálra haladva mindenbe belecsípett, mindenbe belekóstolt és beletúrt, mindent tönkretett. Az arca tökéletesen rezzenéstelen maradt. Miközben szóltam hozzá, fölnézett rám. Nem, mondta rezzenéstelenül nézve a szemembe. Nagyon jól érzi itt magát.

Kitartóan hullott a hó. Az utcák jókedvű, élénk zajokkal teli, a vastag hótól mégis puhán letompított forgalmából érezni lehetett, hogy elkezdődött az ünnepük. Részegek is tántorogtak. Visszasétáltam a szállodába. Kivettem a hűtőszekrényből a vodkámat, letettem a telefonkészülék mellé. Ittam, és vártam rá. Később egyre sűrűsödő időközökben, kitartóan hívtam a számát. Valamivel éjfél után jelentkezett, s akkor már egyedül volt.

Körülbelül ennyit tudtam, ennyit tartottam szükségesnek magamról elmondani.

Barátomat e véletlen moszkvai találkozás után sokáig nem láttam viszont. Olykor föltűnt a neve. Helyüket kereső és helyüket nem lelő, könnyelműen tépődő fiatalemberekről szóló tárcáit úgy olvastam, mintha korpát őrölnék a számban. Öt évnél valamivel több telt el, mikor néhány nappal karácsony előtt Zürichbe kellett utaznom. A Ferihegyi repülőtér parkolójában hagytam a kocsim; mindössze két napra mentem. S amikor visszatérve kiléptem az utascsarnokból, szokás szerint nem találtam a kulcsomat. Se a kabátomban, se a nadrágom zsebében. Tapogattam. Ezek szerint a táskámban kell lennie. Vagy elveszítettem, ami nem először történt volna. Tárgyaim se ragaszkodók. Csupán egy kézitáska volt nálam, ingekkel, iratokkal, meg egy nagy áruházi tasak, mindenféle ajándékokkal telitömve. Csomagjaimat letettem hát egy poggyászkocsi platójára. Kutatni kezdtem a kulcsom után.

Miközben turkáltam, észleltem ugyan, hogy alig karnyújtásnyira tőlem valaki a lépcsők betonmellvédjén üldögél, de csak akkor néztem meg magamnak, amikor megtaláltam a kulcsot egy zokniban. Olyan közel ült, hogy még a hangomat sem volt szükséges megemelnem.

Érkeztél, vagy indulsz, kérdeztem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne; bár láttam, hogy valami baj van. Se az évszak, se a hely, se az óra nem volt alkalmas arra, hogy valaki itt üldögéljen. Alkonyodott, finoman permetezett a köd, már égtek a villanyok, kellemetlen, csúszós hideg volt. Rám emelte a tekintetét, és nem voltam benne biztos, hogy fölismer. Sőt, míg tagadólag ingatni nem kezdte a fejét, olyan benyomásom támadt, mintha én tévesztettem volna össze valakivel.

Valakire vársz, kérdeztem.

Mondta, hogy nem, senkire nem vár.

Akkor mit csinálsz itt, kérdeztem kissé ingerülten.

Ismét némán ingatta a fejét.

Az eltelt öt év alatt biztosan nem változott meg jobban, mint amennyire én is megváltoztam; szárazzá vékonyodott arca, kikopaszodott homloka, őszülő haja mégis meglepett. Olyan volt, mint akiből az utolsó csepp nedvességet is kifacsarták. Száraz és gyűrött.

Közelebb léptem hozzá, mutattam a kulcsomat, mondtam, hogy szívesen beviszem a városba.

Ingatta a fejét, hogy nem.

Kérdeztem, akkor mi a francot akar itt csinálni.

Semmit, mondta.

Két jókora s alaposan megtömött bőrönd között ült. Mindkettőnek a fülén ott fityegett az Interflug berlini járatának kártyája. Ami egyértelművé tette, hogy nem indul, hanem hazaérkezett. Kezébe nyomtam a kézitáskámat, megragadtam a bőröndjeit, és szó nélkül elindultam velük a parkoló felé. Nem követtek léptek. Mire megtaláltam a kocsim és elhelyeztem a csomagtartóban a bőröndjeit, ott állt a kézitáskámmal. Nyújtotta, s közben az arca ugyanolyan ijesztően közömbös maradt.

Holott sokkal határozottabb volt az arca, mint bármikor. Minden lágysága ellenére, csaknem erőteljes. Eltűnt róla az a furcsa kétértelműség is, amivel előző találkozásunkkor meglepett. Árnyéktalanul tiszta arc. S mintha ő maga mégse tartózkodna a saját arcában. Akárha szabadságolta volna magát saját magából. Száraz. Ennél jobb szót mégse sikerült találnom.

A kocsimban is elég nagy rendetlenség uralkodik. Helyet kellett csinálnom hát, mindenféle tárgyakat hátrahajítani. Igyekeztem gyorsan és határozottan cselekedni, mert az volt a benyomásom, hogy a bőröndjeit hátrahagyva bármelyik pillanatban eltűnik. Illetve, azért támadt ilyen érzésem, mert teljesen közömbös maradt. Ott állt, de nem volt.

Már a gyorsforgalmi úton jártunk, mikor cigarettával kínáltam; elutasította, rágyújtottam.

Mondtam, hazaviszem.

Nem, oda nem.

Kérdeztem, hová vigyem.

Nem válaszolt.

Magam sem tudnám megmondani, hogy miért, de rá kellett pillantanom. Nem a válaszára vártam. Tudtam, nem tudhat válaszolni, mert nincsen mit válaszolnia. Nincsen helye. S ha valakinek nincsen helye, akkor arról nem lehet beszélni. Egyenletes időközökben suhantunk át az ívlámpák fénye alatt, s ezért valamivel később ismét vissza kellett fordulnom, megbizonyosodni, hogy jól láttam-e. Sírt. Ilyennek nem láttam még síró embert. Száraz és közömbös maradt az arca. Épp olyan, mint az imént. Mégis vízcseppek jöttek a szeméből, s lefolytak az orra mentén.

Mondtam, hogy akkor jöjjön hozzánk. Holnap úgyis karácsony. Legyen velünk.

Nem, azt nem.

Valami egyszerűt és vigasztalót akartam volna még mondani. Mondtam, biztosan esni fog a hó is. Ami elég ostobán hatott, s így elég sokáig nem volt mit mondanom.

A gyermekeim kivételével, senkivel kapcsolatban nem merült fel bennem ilyen határozottan az érzés, hogy rám van utalva. Ha vízből kellett volna kimentenem, ha egy kötélről kellett volna levágnom, akkor biztosan nem éreztem volna ilyesmit. De semmilyen látható jelét nem adta annak, hogy meg kívánna válni az életétől. Testének üres hüvelye még élt. Nem volt szükség semmiféle hősiesen határozott gesztusra. Nem tudhattam, mi történt vele, s nem is voltam kíváncsi rá. Nem kellett megmentenem. Az ember különben is pontosan érzi, mikor tehet föl kérdéseket, s mikor nem. Csupán a gondoskodásomra volt bízva, és ez egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Mindenféle szenvedély kihunyt benne, a hiány pedig lehetővé tette, hogy működni kezdjenek az én egyszerű és igen gyakorlatias képességeim.

Beértünk a városba. A Ludovika hatalmas épületére, apám életének színhelyére mindig legalább egyetlen pillantást kell vetnem, ha elhaladok előtte. Azután az Üllői úti Sebészeti Klinika következik, ahol egy második emeleti kórteremben két évvel előbb meghalt az anyám. És éppen itt, e két épület között éreztem sürgető szükségét annak, hogy eldöntsük a haladás irányát. Nem néztem rá.

Mondtam, akkor megint van egy ötletem. De tudnom kéne, ragaszkodik-e ahhoz, hogy a városban maradjon.

Nem, egyáltalán nem ragaszkodik semmihez. Viszont komolyan kér, ne csináljak semmiféle gondot magamnak. Tegyem ki valahol. Bárhol. Tegyem ki a körútnál. Ott majd villamosra száll.

Mondtam, hogy erről ne is beszéljünk. Mert ez a villamos elég hamisan csengett. Ha azonban nincsen ellenére, hogy velem legyen, akkor inkább utazni fogunk egy kicsit.

Nem válaszolhatott.

Később mégis úgy éreztem, akárha visszaköltözne testének üres hüvelyébe valami, ami ismét emlékeztet egy halovány érzésre. A kocsi alaposan fölmelegedett. Meglehet, hogy ez a fizikailag előállított hő tévesztett meg; mégis attól éreztem nagyszerűnek a helyzetünket, hogy ennél nem lehetett volna egyszerűbb.

Apai nagyapám igen gazdag ember volt; malmos, gabonakereskedő, sőt telekspekulációval is foglalkozott. Ma már szinte elképzelhetetlen a magyar történelemnek e rövid, vállalkozó kedvtől lüktető korszaka, mikor is csaknem az egyik napról a másikra tetemes vagyonokra lehetett szert tenni. Érthetetlen, hiszen a magyar gazdaságtörténet a középkor végnapjaitól kezdődően inkább a különböző eredetű pangások és hosszantartó szükségállapotok története. S hogy mégis létezik ilyen korszak, azt abból tudjuk, hogy jobbára azokban az iskolákban tanulunk, azokban a közintézményekben intézkednek felőlünk, azokban a kórházakban gyógykezeltetjük magunkat, és azokban a csatornákban folyatjuk a szennyvizet, amelyek akkor épültek. Lehet, hogy kevesen szívelik ezeknek az épületeknek a pöffeszkedő stílusát, de mindenki élvezi tartósságuk előnyeit. Ebben a korszakban, valamivel a századforduló után, két házat épített magának a nagyapám. Egy télen is lakható nyaralót a Svábhegyen, amelyben anyám haláláig laktunk, valamint egy tekintélyes és romantikus küllemű, emeletes vadászházat. Apróvadra szeretett vadászni, és nem messzire a fővárostól, szenvedélyének megfelelő helyet választott a házának. Sík vidéken, közvetlenül a Duna partján, ahol vadkacsát és szárcsát lőhetett az árterület füzeseiben, és fácánt, nyulat a lágy homokvonulatokkal tagolt határban.

A község nevét nem árulhatom el. A későbbiekben ki fog derülni, miért nem tehetem. Tulajdonképpen úgy kéne eljárnom, ahogyan a klasszikus orosz regények elmés szerzői tették, mikor is csillaggal jelöltek egy-egy helységnevet. Olyan emberi települések nevét jelölték ki így, amelyeknek határozott és más településekkel nem összetéveszthető arcuk van, következésképpen pontos helyük a térképen, mégis lehetnének bárhol a széles hazában. Nekem a ráismerés kínos következményeinek elkerülése végett kell eltekintenem a hely közelebbi megnevezésétől. Azt azonban alattomos módon elárulhatom, hogy ha valaki a nulla kilométerkőtől indul és jó tempóban halad, akkor mintegy hatvan perc alatt érheti el a községet, ahová azon a délutánon tartottunk.

És még azt is el kell mesélnem, hogy anyám nővéreit, Ella és Ilma nénémet, ezerkilencszáznegyvenöt januárjában kibombázták Damjanich utcai lakásukból. Még az ötvenes években is láttam az épület eltakarítatlan romjait. Közvetlenül az ostrom után költöztek ki ide. Az utolsó pillanatban tették. A házat feltörve találták, de furcsa módon alig néhány tárgy hiányzott. Hiányoztak a kerti szerszámok a fészerből. És két hatalmas, torontáli faliszőnyeg hiányzott a földszinti vadászteremből, amelynek darabjait évekkel később különböző kutyaólak béléseként látták viszont. Ebbe a faluba se a németek, se az oroszok nem kvártélyozták be magukat. Átvonultak. Helybéliek lehettek a fosztogatók, ám alaposabb munkára tán azért se jutott idejük, mert nénikéim érkezésekor szörnyű napokat élt át a falu.

Néhány nappal előbb három, seregtestéről leszakadt orosz katona evezett át a jeges folyón. Bort, pálinkát, csirkét és kacsát rekviráltak. Mígnem fölfedeztek egy házat, ahol három eladósorban lévő lány lakott az özvegy édesanyával. Se a lányoknak, se az anyának nem volt ellenére az eltulajdonított jószágból csapott mulatság. Sütöttek, főztek, ettek, ittak, táncoltak és lövöldöztek jókedvükben. A ház a község szélén, egy vizenyős mélyedésben, a temetődomb alatt állt. Az elbeszélők a mai napig a legnagyobb elővigyázatossággal szólnak az eseményekről. Úgy mesélik, hogy két álló nap és éjszaka folyt a mulatság, és még az ablakokat se függönyözték volna el. A falu tetszhalottnak mutatta magát. E két nap alatt állítólag senki nem tette ki a portájáról a lábát. A második estén valakik mégis belőttek az ablakon. A temetődombról lőttek pisztollyal és vadászpuskával. Az első lövések megsebesítették az egyik lányt, és hasba találták az egyik oroszt, aki azonnal elvérzett. A másik kettő visszalőtt. Lövéseiknek ott a nyoma néhány régi sírkövön. A tűzharc mégis egyenlőtlennek bizonyult, mivel megelőző lövöldözéseik miatt géppisztolyuknak csaknem teljesen üres volt már a tára. Annyi muníciójuk maradt, hogy egymást biztosítva visszavonuljanak a partra. Az anya azon nyomban fölakasztotta magát a padláson. Értette, amit az értésére adtak. Másnap pedig nagy készültséggel érkezett meg az orosz katonai rendőrség. A sebesült lányt elszállították. Délután gyalogoltak be a faluba a nénikéim. A kihallgatások, a falhoz állítások, a házkutatások és az elhurcolások nem vezettek semmiféle eredményre. Nyom alig maradt, fegyvert nem találtak. Egy ilyen kicsi faluban valamiként mindenki rokona mindenkinek. Az özvegy földbe tételére az oroszoknak kellett kihajtaniok néhány férfit. A falu a mai napig nem óhajtja tudni, hogy ki lőtt. Amennyiben azonban a ház üres maradt volna, biztosan semmi nem menti meg a teljes pusztulástól. Nem beszélve arról, hogy kizárólag nénikéim előrelátásának és ravaszságának köszönhetően maradt a mai napig a családunk tulajdonában.

Két kiérdemesült csataló; családom élesebb nyelvű tagjai így emlegetik nénikéimet. Ami persze nem túlságosan hízelgő. De tényleg kivételes lények. Ha nemzethalálról szóló, fájdalmas eszmefuttatásokat olvasok, akkor elsőként ők jutnak az eszembe. Velük kapcsolatban ugyanis nehéz lenne eldönteni, hogy simulékonyságban járatos energikusságuk vagy az élet folyamatos fönntartásában járatos hajlékonyságuk erősebb-e. Keveset esznek, sokat beszélnek, állandóan jár a kezük és a lábuk. Az utóbbi években, láthatóan öregedve, azt hangoztatják, hogy a szüntelen tevékenykedéstől kopik a szervezet, s ha a szervezet kopott, akkor könnyebb a halál. Másfél évnyi korkülönségük nem látszik. Olyannyira hasonlítanak egymásra, mintha ikrek lennének. Magasok, nagycsontúak. Egészen rövidre nyírják egymás haját. Fiatalságukban annyira lehettek szemrevalók, amennyire egy igásló is tetszetős jószág. Lábuk legalább negyvenes, minden csattog és puffan körülöttük, döngő léptekkel járnak. Ha nem könnyeznének oly könnyen a részvéttől, vagy nem lenne bennük szinte túladagolt megértési készség a világ legkülönbözőbb s akár legkülönösebb jelenségei iránt, akkor azt mondhatnók, hogy nincsen bennük semmi nőies. De gyöngédségük olyan finom, tartózkodó és gondoskodásra kész, amivel a leghagyományosabb nőeszmény összes lelki követelményét kielégítik.

Ilma néném, tizennnyolc éves korában, házasságon kívül teherbe esett. Ami a család számára nem volt kisebb képtelenség, mint mikor a nagyapám bejelentette, táncosnak áll, ha nem engedik katonának. Ella a leghatározottabb formában elejét vette a kirobbanni kész családi fölháborodásnak, és elköltöztette otthonról a húgát. A csecsemő néhány napos korában meghalt. Azóta élnek kettesben. Valamit elintézhettek egymás között. Férfiember nem lépett többé az életükbe. Legalábbis minden jel erre utal. És valamiként ekkor állhatott meg számukra az idő. Újságot nem járatnak, rádiót nem hallgatnak, televíziót alig néhány hete vásároltak először maguknak. Hívők, de nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget se a templomjárásnak, se az imának. Istenről olyan hangfekvésben beszélnek, miként gazdag konyhakertjük várható hozamáról. És a gonosznak se jár több indulat, mint a levéltetűnek vagy a krumplibogárnak. Az előbbire fahamut szórnak, az utóbbit a térdükön csúszkálva keresik a virágzó krumplibokrokon, és az ujjukkal nyomkodják szét.

Kerti munkával kezdik a napot. Május végétől egészen szeptember közepéig minden nap úsznak egyet a Dunában. Eshet, fújhat, áradhat, nem számít. Felöltik fölöttébb mulatságos, mellben szűk, fenékben kitágult, gumírozott, kisvirágos kartonból készült és immár teljesen színehagyott fürdőruhájukat, fehér gumisapkát húznak a fejükre és fehér gumicipőt a lábukra. Így menetelnek az iszapban cuppogva, a kavicson csikorogva, fölfelé a parton. Ella elöl, Ilma utána. Ezután kislányos közjáték következik. Derékig gázolnak a vízbe, ijedősen és élvezettel szoktatják a bőrüket, sikongva fröcskölik egymást. Hirtelen elfekszenek, a sodrásra bízzák a testüket. A fenekükön, mint valami úszógumi, nagyra fúvódik a fürdőruha.

A két és fél holdas parkot, amelyben minden egykor elültetett nemes növény és minden burján úgy növekszik és pusztul el, ahogyan a kedve tartja, magas téglakerítés választja el a falutól, s több mint háromméteres, vörös terméskőből épített fal védi a parton az áradástól. Idáig úsznak le a sodorral, föltrappolnak a meredek, szűk, bemohosodott kőlépcsőkön, fürdőköpenyt öltenek; így térnek vissza a házba. Ezen a partszakaszon, a kőfal alatt ölték meg a barátomat. Száraz nyár volt, s őszre a legmélyebb medrébe húzódott vissza, mélybarnára sötétedett a folyó.

Esténként, miközben egyikük varr, stoppol, pulóvert köt nekem, vagy végeérhetetlen csipkéi egyikét horgolja, másikuk fölolvas. Barátjuktól, Fitos Vince református lelkésztől kapnak kegyes könyveket olvasásra. Mindketten komoly és elmélyült ábrázatot öltenek, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a nagyobb ostobaságokon ne vihogjanak.

Nem tudom, milyen jelekből ítélnek, de helyzetfelismerési képességük olyan tökéletesen működik, mintha a legnagyobb tájékozottsággal rendelkeznének. Engem rendszeresen kifaggatnak a valutapiac árfolyamainak állásáról, a falubeli suhancoktól pedig megtudják a labdarúgó mérkőzések eredményeit. Személyes igényeik csekélyek. Ha valamilyen ajándékot viszek, akkor ijedten néznek körül, hová tegyék, hiszen szükségük nincsen rá. Ha tehát valamit akarnak vagy nem akarnak, akkor cselekvésüket nem a mohó személyes érdek, hanem a családi érdek vagy valamilyen erkölcsi megfontolás vezérli. Így történt ez akkor is, mikor halottá nyilvánították az apámat. Mindannyian visszavártuk, ám ragaszkodtak hozzá, hogy anyám vegye komolyan ezt a papírt, és írassa az ő nevükre a házat. Ne legyen két házunk. Más családokban egy ilyen kétértelmű ajánlat, régi sebeket is felszakítva, ellenségeskedéseket és háborúságokat szíthatott volna. Anyám ugyanabból a fából volt faragva, mint a nővérei. Örömmel fogadta az ajánlatot. Ekkor névleges bérbe adták a tulajdonukban lévő házat a községi tanácsnak. Ella képzett óvónő, Ilma tanítónő. A falunak pedig se megfelelő épülete, se megfelelő szakképzettségű személyzete nem volt arra, hogy óvodát nyisson, de égetővé vált az igény. Így nyitották meg otthonukban a gyermekkertészetet. A nemes fával burkolt, nagyúri vadászteremmel egyetemben elveszítették az összes földszinti helyiséget, ám állandó jövedelemhez jutottak, néhány forintnyi bérhez, megmaradt a négy emeleti szoba, és az esedékes felújítási munkákat is mindig a község végezte el. A hatvanas évek elején, mikor már nem fenyegetett az államosítás veszélye, csöndes aknamunkába kezdtek. Látszólag maguk alatt vágták a fát. Az egészségügyi hatóságok végül is alkalmatlannak nyilvánították a régi házat az óvoda üzemeltetésére, s mikor néhány év múltán elkészült az új épület, a nyugdíjaztatásukat kérték. Az ellenség feltétel nélkül adta meg magát, és a győzelem kellemes tudatával hagyta el a csatateret.

Ezek után tán mondanom sem kell, hogy életrevaló nénikéim milyen érzelmekkel viseltetnek irántam. A tökéletesség megtestesülését látják bennem. Mindig részletesen beszámoltattak tanulmányaimról, munkám és pályám alakulásáról, s elragadtatottságukban mindig vakon bíznak annak helyességében, amit teszek. Nem helyeselnek hangosan és nem kritizálnak, hanem úgy követnek az ábrázatukkal, mintha azt mondanák, igen, ebben a helyzetben ők se cselekednének másként. Persze jobbára ínyükre való meséket adok elő. Amióta az anyám meghalt, kényeztetésem csaknem terhes méreteket öltött. Látogatásaimat azért sem kell előre bejelentenem, mert szeles ifjúságomban, mikor soha nem tudhattam előre, hol fogok aludni, s ezért egy fogkefével a zsebemben jártam a világot, hozzászoktak ahhoz, hogy nem egyedül és teljesen kiszámíthatatlan időpontokban érkezem. Később még azt is lenyelték, hogy nem föltétlenül a feleségemmel és a gyerekekkel jövök. Felhőtlen kapcsolatunknak e kényes pontján mindössze annyi nehézséget támasztanak, amennyivel jelezhetik, hogy szerelmi életemtől kénytelenek elhatárolni magukat erkölcsileg. A régi lányokat például mindig elragadóbbnak találják, mint az éppen újat. Vagy lajstromba veszik a futó látogatók küllemét és belső tulajdonságait, és leltáruk lesújtó eredményét ártatlan ábrázatot öltve dörgölik az orrom alá. Amivel annyit mondanak, hogy némiképpen büszkék rám e sok miatt, mégse jól van így, mert a sok nem föltétlenül több.

Változatlanul az emeleti szobákban laknak. A földszint üres, télen fűtetlen, csupán a konyhát használják. Szinte észrevétlenül megérkezhetek ide, nem kell őket fölzavarnom. Ha úgy kívánom, észre sem veszik, hogy itt vagyok. A konyhából nyíló tornácon, az eresz alatti gerendán tartunk egy kulcsot. És van a földszinten egy szoba, ahol egyetlen gyufaszál lobbanására van szükség, s a cserépkályhában kedvesen pattogni kezd a tűz.

Három évet élt ebben a házban velük. Ebben a szobában. S hogy saját emlékeimet írva, mindvégig a barátomnak bátorkodtam nevezni őt, az nem a közös gyerekkornak, hanem annak köszönhető, hogy e három év alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Habár inkább utalásokban beszéltünk. Mindketten óvatosan kerültük a teljes nyíltságot, akár a múltunkról, akár a jelenünkről volt is szó. Nem tudtam meg többet az életéről, mint amennnyit amúgy is tudtam, vagy látni kényszerültem. És többet vagy mást én se mutattam magamból. De húsz esztendő múltán mégis visszatértünk ahhoz a különbözőségünket meghaladó vonzalomhoz, amivel gyerekként nem tudtunk mit kezdeni. Ennek a visszanyomulásnak talán az lehetett az oka, hogy szépen, sorban kudarcot vallottam a sikereimmel, és ő sem törekedett többé soha, senkivel semmiféle azonosulásra. Velem se. Figyelt, érzékeny maradt, mégis bezáródott. Kihűlt. Ha nem ismertem volna e hidegség fájdalmas visszáját, akkor azt kéne mondanom, hogy olyan lett, mint egy pontosan érző és pontosan gondolkodó, nagy fordulatszámra átállított gép.

Viszonyokban és viszonylatokban szerzett jártasságomból következik, hogy mindent mulandónak és átmenetinek lássak a világban. Ma szerelemnek és barátságnak gondoljak egy érzést, amelyről holnapra kiderül, hogy a fizikai feszültség kielégítésének puszta igénye vagy a körülmények megoldásához szükséges cinkosság érdeke vezérelte. Ezt a lehető legnagyobb lelki nyugalommal teszem, ugyanakkor soha nem hazudtam magamnak, mert jól ismerem a célra irányított cselekvés szükségszerű hullámmozgásait. A megelőző oldalakon fölállítottam már számlámat. Se szerelmem, se barátom. Rosszabb óráimban mégis úgy érzem, mintha egy halom hasított csalódás lenne a világ. Ha magamban, valakiben vagy valakikben csalódtam volna, akkor biztosan át tudnám adni magam a csalódottság érzésének. Csakhogy bennem ezeknek az érzéseknek a hiánya olyan eleven maradt, mintha magát a hiányzó érzést érezhetném. Ami egyszerűen azt jelenti, hogy nem tompultam el teljesen. S biztosan ezért vált azokban az években alapvető létszükségletemmé egy olyan emberi lény figyelme és érzékenysége, akit nem kell, sőt, nem szabad megérintenem, s ilyesmire immár benne sincsen igény; mégis közelebb van, mintha bárki testét venném a birtokomba.

Szemük egyetlen villanásával sem jelezték a nénikéim a meglepettségüket. Talán tartásuk merevségéből éreztem, hogy nem értik. A szokásosnál is többet beszéltek. Hosszú pillanatokig úgy forgolódtak körülöttünk, mintha a barátom nem is állna ott. A bőröndjeit pedig egyáltalán nem méltatták figyelemre. Felindultak voltak. Egyszerre beszéltek. Nem egymás szavába vágva, hanem mindketten más-más szavakkal, de ugyanannak a történetnek a részleteit ontották rám. Miszerint az előző napon két falubéli fiú fölakasztotta magát. Ismerem őket. Emlékezetemet segítve körülményes személyleírásba kezdtek. Szerencsére fölfedezték és levágták őket a kötélről. Mindkettő életben maradt, kórházban vannak. Egyetlen kötéllel csinálták. Mindkét végére csúszóhurkot kötöttek, és a pajtában átdobták egy gerendán. Almásládákat állítottak alá, s egyszerre rúgták ki maguk alól. Állítólag ugyanabba a lányba voltak szerelmesek. Ha a szomszédasszonynak nem tojnának mindig félre a tyúkjai. Ha nem ment volna éppen akkor a tojásokat keresni. A lány mindkettőjüknek azt mondta volna, hogy a másikba szerelmes. Ha nem taszította volna vissza a lábuk alá a ládát. Nehezen sikerült őket leállítanom. Minden átmenet nélkül mondtam, hogy éhesek vagyunk. Vacsorát rögtönöztek.

Elláé a hatalom, Ilma az érzelmesebb. Ilmát követtem hát, amikor eltűnt a kamrában, hogy savanyúságot hozzon. Miközben egy ötliteres uborkásüvegben kotorászott, néhány szóval, suttogva, vázoltam a helyzetet. Valamennyi időre, nem tudom mennyi időre, itt kell tartaniok. Ez puha, mondta fennszóval, és visszadobott egy uborkát. Ápolják úgy, mintha én lennék beteg. Ijedten bólintott. Nem tudja, mitől ilyen puhák idén az uborkák, mondta ismét hangosan. És van valamilyen titkos közlési rendszerük. Mert ezután egyetlen másodpercre sem maradtak egyedül, nem tudhattak szót váltani egymással, mégis Ella ment ki, hogy begyújtson a cserépkályhába. Mire az asztalhoz ültünk, mindkettőjükből kioldódott a felindultság, és elfogódottságuk merevsége is. Kedvesek lettek, készségesek. Igyekeztek a barátomat is belevonni a beszélgetésünkbe, és nem tértek vissza az öngyilkos fiúk témájához. Végül is láthatták, amit látniok kellett. Habár barátom kitartóan mosolygott. Az evés, a beszélgetés, a mosolygás olyan erőfeszítésébe került, hogy a vacsora végeztével a szó szoros értelmében be kellett tennem az ágyba. Lehúzkodni a ruháit, felráncigálni a pizsamáját. Tiltakozó szavakat préselt ki magából. Nem maradhat itt. Szégyenletes, tudja. Idegen embereknek nem akar a nyakán. Vigyem vissza. Jól betakartam, mert a szoba még jéghideg volt. Mondtam, még visszajövök, bezárom a kályhát, ha leégett a tűz.

Fölépülésének részleteiről a nénikéimtől tudok. A szobában van egy dívány; a lőrésszerűen szűk, magasan kiboltozott ablakok előtt egy márványosan simára koptatott diófa asztal áll, régi karosszékkel. Szemközt a bejárattal nagy komód. Fölötte egyszerű tükör. A falak fehérek és üresek. A mennyezet gerendái súlyosan sötétek. Két napig aludt. Aztán fölkelt, felöltözött, de a következő napokban is csak az étkezések idejére hagyta el a szobát. Karácsony második napján és valamivel újév után kiszaladtam hozzá. Mindkét alkalommal úgy tettem, mintha a nénéimet látogatnám. Mindössze néhány szót váltottunk. A díványon hevert. Az üres asztalnál ült. Kibámult az ablakon. Ennyi volt a napi programja. Csönd volt. Ültem az ágyon, kibámult az ablakon. Olyan sokáig hallgatott, annyira elkalandozott a figyelmem, hogy meglepett, amikor mégis megszólalt. A tükröt legszívesebben letakarná. Mondtam, nincsen halott a háznál. Úgy látszott, nem tudunk megegyezni. Az asztalon van egy sárgaréz gyertyatartó. A legelmélyültebb figyelemmel tologatta. Ha sok tárgy van egy térben, akkor a tárgyak egymáshoz való viszonya köti le a figyelmünket. Ettől nem vesszük észre magát a teret. Ha kevés tárgy van a térben, akkor figyelmünk a tér és a tárgyak között keres viszonyt. Így azonban nagyon nehéz kijelölni egyetlen tárgy végleges helyét. Tehetem ide, tehetem oda. A tér egészéhez képest minden lehetséges hely esetlegesnek tűnik. Valami ilyesmit mondott el magáról. Mintha gondolkodó gép beszélne belőle. A helyzetéről beszélt így. Amitől nevethetnékem támadt, és nevettem is. Nem voltam éppen kíméletes ezzel a nevetéssel, kinevettem, de ő is az elvonatkoztatás hazugságába burkolta ezt a vallomást. Aztán egymáson néztük, mi történik ezzel a kölcsönös ellenkezéssel. Mindkettőnk szeme mosolygott tőle. Nekem a saját nevethetnékemen kellett mosolyognom, neki a saját szemérmes elvonatkoztatásain.

Délelőttönként az asztalnál ült. Délutánonként az ágyon hevert. Alkonyatkor ismét az asztalnál ülve bámult ki az ablakon. Ebből a kényszeresen ismétlődő mozgásból alakult ki elkövetkező három évének létritmusa. Lábadozása tulajdonképpen nagyon rövid ideig tartott. A második hét végén éjszakánként már kimerészkedett a vadászterembe, ahová a nénikéim visszatelepítették a nagyapám szinte érintetlenül maradt, mintegy ezer kötetre rúgó könyvtárát. Talán túlzás is könyvtárnak nevezni. A századvég és a századelő tévedhetetlen ízléssel kiválogatott szemétjét találta itt. Dolgozni kezdett. Az asztal üres lapjára papírok kerültek, ami meghatározta a gyertyatartó helyét.

Néhány hét múltán világossá vált számomra, hogy ötletem nem volt rossz. Olyannyira jónak bizonyult, hogy nénéim az események irányítását is kivették a kezemből. Ella már a következő látogatásomkor félrevont, s azt mondta, biztosan nem lenne ellenemre, ha barátom hosszabb ideig náluk maradna. Olyan nyugalmas itt neki. És ez nekik is jó. Mert bevallja, hogy vannak napok, amikor félnek. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért, de ezeken a napokon nemcsak éjszaka félnek, hanem félnek nappal is. Eddig erről soha nem beszéltek, mert senkit nem akartak terhelni vele. Igazán ismernek minden zajt és zörejt. Ellenőrzik az ajtókat, megnézik, hogy rendesen elzárták-e a gázt. Mintha valamilyen veszély fenyegetné őket, tűz, vagy valaki leselkedne rájuk, ólálkodna a ház körül, és nem állat lenne. Nevetett. Mert a barátom persze nem olyan erős legény, hogy meg tudná őket védeni, nagyon is gyöngécske, amióta itt van, mégis megszűntek a félelmeik. És ha föltétlenül szükségem lenne a szórakozásra vagy bármikor pihenni óhajtanék a családdal, akkor ugye, akár az emeleten, akár a földszinten, ott vannak a többi szobák. Hiszen tudhatom, itt minden az enyém. Ezért is kérnék a hozzájárulásomat.

Bizonyos anyagi előnyöket említett. Ami mulatságosnak tűnt. Tisztában voltam barátom ziláltnak se nevezhető anyagi helyzetével. A szobáért fizetendő összeget inkább képletesnek kellett tekinteni. Az ellátásáról nem beszéltek. Különben is azt ették, ami megtermett. Attól kezdve legfeljebb valamivel kevesebbet juttattak nekünk a fölöslegből. Egyszóval, megszerették, és tárgyi keretet, anyagi biztosítékokat találtak ehhez a szeretethez. Az irántam érzett, föltétel nélküli imádatukat testálták át reá. És életeszményeiknek sokkal jobban megfelelt, mint ahogyan én bármikor is megfelelhettem volna. A három év alatt összesen ha öt ártatlan látogatója akadt. Miközben a ház körül vagy a konyhakertben dolgoztak, ő teljes némaságban dolgozott a szobájában. Reggel nyolctól délután háromig nem jött ki onnan egyetlen pisszenés se. Keveset evett, korán lefeküdt. Ám legyen az egy új íz, téli naplemente, vagy egy késlekedő növény, melynek csírája mégis kidugta fejét a földből, minden kicsinységnek örülni tudott. A nehezebb munkákban segédkezett. Fát vágott, trágyát hordott, fűrészelt, tönkrement tárgyakat javítgatott. S ami talán a leglényegesebb, nem türelemmel, hanem valódi érdeklődéssel hallgatta meg őket.

Átmenetinek mondott letelepedése persze idegenkedéssel vegyes figyelmet keltett a községben. Nagynénéim elbeszélése szerint többen engedélyt kértek arra, hogy amikor távol van, benézhessenek a szobája ablakán. Valójában azt kívánhatták látni, mit csinálhat valaki egyedül a négy fal között. Erről nem tudott, mégis érzékelte kétes helyzetét. Attól tart, mondta egyszer, hogy nénikéim belepillantanak kéziratába, és akkor bizony el fogja veszíteni a bizalmukat. Attól tart, mondta más alkalommal, hogy amikor délután háromkor föláll az asztaltól, mindenki látja, mit művelt ő, mert mindig úgy érzi, mintha csupaszon menne az emberek közé. Attól tart, mondta nevetve, hogy egyszer agyonverik, mint a veszett kutyát. És hosszú, magányos sétáit tényleg nem tudták mire vélni. A mezőőr távolról többször követte, amit természetesen észrevett. A lelkész volt az első ember a faluban, akivel bensőséges kapcsolatba került. Az öregasszonyok mosolygós embernek nevezték.

A rendőrségi nyomozás megállapította, hogy három motorosról van szó. Az eset véletlenszerűségének lehetőségét, tekintettel a látási viszonyokra és az egyértelműnek bizonyuló nyomokra, igen csekélynek minősítették. Valamivel közelebb a vízhez, mint a kőfalhoz, egy test feküdt a fövenyen. Ha ennyire visszahúzódik a víz, akkor láthatóvá lesznek a meder talajviszonyai. A vízhez legközelebb széles fövenycsík húzódik, fölötte keskenyebb iszapsáv következik, nagyobb kövekkel teliszórva, majd a partszegélyen egyre finomodó kavics. Hanyatt feküdt, a törülközőn. Feje az iszapsávba került. Valószínűleg aludt. Előzőleg föltehetően úszott, vagy legalábbis megmártózott a vízben. A fürdőnadrágját nedvesnek találták. A három motoros, egymással párhuzamosan, körülbelül negyven kilométeres sebességgel közelgett az enyhén lejtős, köves, a szárazságtól kicserepesedett parton. Ilyen talajon elvileg nem lehet nagyobb sebességgel menni. A folyással ellentétes irányból jöttek. Ugyanakkor a sodrással azonos irányból egy uszályait vontató hajó közeledett. E pillanatban még nem érhette el a hajóállomást. Különben teljesen üres lehetett a part. Nyaralók ilyenkor már nincsenek. A falubeliek legfeljebb a libáik után vagy a lovaikat csutakolni jönnek le a vízhez. A hajóállomáson senki nem tartózkodott. Mintegy hatvanméternyire a testtől, két motoros fölgyorsított. A szakértők nem tudtak megegyezni a gyorsulás mértékében. A harmadik csak negyven méteren belül követte példájukat; talán tétovázott, vagy egyedül ő vette később észre a testet. Mindenesetre áthaladt a lábszárakon. A középső a mellkason haladt át, majd a túlsó oldalon eldőlt. Hosszan csúszott a motorjával fölfelé, belecsúszott a fölkeményedett iszapsávba. A harmadik egy közelben heverő lapos kőről ugratott a fejre. Az eldőlt motoros, miután föltápászkodott, nagy hurkot írt az áldozat köré, megnézhette, s csak ennek utána követhette társait. A halál mintegy tíz perc múltán végezte be művüket. Míg az egyik késlekedett, a másik kettő bizonyára többször visszapillantott; a két keréknyom egy közel harminc méteres szakaszon, hol egymás felé hajolva, hol egymástól elhajolva, ívesen csalinkázott. Mígnem egyenessé váló, ismét párhuzamosan futó nyomaik fölvezettek a hajóállomáshoz. Itt libasorba rendeződve hajtottak rá az aszfaltozott útra. Az uszály ekkor érte el a hajóállomást. A három motorost egy hajógépész látta a fedélzetről. Hozzávetőleges személyleírást se tudott adni, de úgy vélte, hogy fiatalemberek voltak, talán fiatalkorúak. Később azt is látta, hogy a parton hever egy test. Nem gondolt semmire.

Mire nénéim telefonjától riasztva kiértem, a rendőrség már végzett a fényképezéssel és a nyomok fölmérésével. Esteledett. Tetemét rögtönzött hordágyon hozták föl a partról. Jöttem vele, kísértem őket. Egyetlenegyszer, egyetlen pillantást vetettem arra, ami megmaradt. Lecsüngött, dobálódott a kéz. A szétnyílt ujjak néha érintették a földet. Szerettem volna fölfogni, megfogni, a helyére tenni. Nem volt ehhez se merszem.

Ha alacsony a vízállás, a falubeli suhancok gyakran rendeznek versenynek is beillő terepmotorozásokat a parton. Tüzetesen megvizsgálták a környék valamennyi motorkerékpárját. Semmiféle alapos gyanúnak tápot adó nyomot nem találtak. A község motorkerékpárral rendelkező vagy motorozni tudó férfilakossága a kérdéses időpontban még különben sem tért haza a munkahelyéről. Egyetlen férfi akadt, egy idősebb pék, aki két órával a gyilkosság után indult a munkahelyére, őt viszont, más körülmények miatt, minden gyanú fölött állónak kellett tekinteni. A község határában lévő kempingtábor ilyenkor már nem üzemel, de mindig akad néhány vadevezős, aki itt üti föl a sátrát. Közülük se látott senki motoros fiatalembereket azokban a napokban. Hivatalosan nem zárhatták le a nyomozást, de három év múltán már semmiféle eredményre nem lehet számítani. A vizsgálattal megbízott rendőrtisztnek az első pillanattól kezdve az volt a benyomása, hogy részegeket, részegeskedő ifjakat kell keresnie. És nem hiszem, hogy lenne nála alaposabb ismerője a környék kocsmáinak. Három fiatal férfit keres, akik részegen távoztak volna azon a napon a környék valamelyik kocsmájából. A kocsma elé leállított három motort keresi. A temetés napjáig magam is hajlottam erre a gondolatra.

Fitos Vince református lelkész temette el a barátomat a helyi temetőben. Miközben beszélt, csöndesen peregtek a tiszta levegőben a száraz levelek a fákról. Kellemesen meleg, szellős, füstszagú őszi nap volt, és föltűnően sokan jöttek el. Az öregasszonyok zsoltárokat énekeltek a nyitott sírnál. Néztem az arcokat. Néztem a porig sújtott, könnyeivel küszködő papot. Néztem a hírhedt házat a temetődomb alatt, ahol tekintettel a föllendülő idegenforgalom igényeire, kocsmát nyitottak. Egykori lakóinak emléke örökre fönnmarad, mivel a találékony népnyelv hárompicsa csárdának nevezte el. Fölhallatszott onnan az edények csörömpölése, és zsíros ételszagot sodort felénk a szellő.

És akkor eszembe jutott, vagy inkább fölsejlett bennem valami. Mohón kaptam utána. Ha részegek tették volna, akkor a véletlen megalázó műve lenne. S akkor nem lehetne magyarázatot találni.

Gyanúnak nem nevezhető. Még ahhoz is túl vékonyka gondolat, hogy nyomra vezető szálacskát lehessen sodorni belőle. Különben sem kívánnék a mesterdetektív szerepében tetszelegni. A halált látó ember magyarázatot keres.

A sír szemközti oldalán, sötét, és valamelyest már kinőtt öltönyében, egy halottsápadt fiatalember állt. Jól ismerem, hiszen a nénikéim szinte évtizedek óta tőlük hordják a tejet. Néha megrázkódott, mintha beleborzongana a zokogás ellen folytatott fizikai küzdelembe. Ilyenkor önkéntelenül is hangosabban énekelt. Ő volt az egyik öngyilkos fiú. A másik öngyilkos fiú, aki nem jelent meg a temetésen, a gégemetszéstől örökre néma maradt. Ez utóbbit inkább csak látásból, amolyan helyi hírességként ismertem. Házasságon kívül született, s az anyja egy alig százötven centis törpe asszony. Nem tudhatni, ki az apja. A törpe nő mindig is a régi kocsmában dolgozott. Konyhaszéken állva mosogat a söntéspultnál. Az elbeszélések szerint egykoron addig kísérletezett részeg férfiakkal a kocsma mögötti színben, míg teherbe nem esett. Minden ellene szólt, állapotát és szülését mégse kísérte a falu fölháborodása. A mai napig jókedvű, bizonyos borsos tréfákkal fűszerezett elégtétellel emlegetik ügyeskedését. Egészséges fiúgyermeket hozott a világra, s attól kezdve kifogástalan anyaként viselkedett. A fiú pedig oly nagyra, erősre és mutatósra nőtt, ami miatt fogantatásának körülményeitől is eltekintve, a természetben rejlő kiszámíthatatlan erők eleven csodájaként tisztelik. Így abban sem találtak semmi kivetnivalót, hogy a község egyik jómódú gazdájának fiával barátkozott. Elválaszthatatlan barátok voltak. Vezérek és hangadók a falubeli suhancok között. Később az sem vert éket közéjük, hogy a törpe nő fia hentesnek tanult, a másik fiú gimnáziumba járt. Akárha közös öngyilkosságukra is azért határozták volna el magukat, hogy ne kelljen megmérkőzniök egymással közös szerelmükért. Ami tanulságnak se kevés. Két hímnemű vadállat, akikben a természetadta szerelem érzete gyöngébbnek bizonyul, mint az embertárstól kapható barátság igénye.

Azokban az években a nagynénéim megváltozott magatartásán kísérhettem nyomon a községben bekövetkező társadalmi változásokat. Ha addig minden törekvésük arra irányult, hogy mentsék a menthetőt, s inkább nélkülöztek volna, mintsem eladjanak valamit a család tulajdonában lévő javakból, most szinte kislányos könnyedséggel adták át magukat egy feltartóztathatatlan ökonómiai mozgás áramának. Talán kifáradtak. Talán féltek az öregségtől, lépést akartak tartani.

A környezettől elszigetelt község lélekszáma ugrásszerűen fogyatkozni kezdett. És ennek arányában növekedett a parlagon hagyott földterület a község körül. A munkaképes lakosság egyik része elköltözött, másik része erre az ugrásra készülődve ingázott a falu és a város között. A zártkertnek számító szőlőket, gyümölcsösöket és szántókat eladták az üdülőtelket kereső városiaknak. A városban viszont ezek a vásárlások jelentették az egyetlen lehetőséget arra, hogy a lopásból, csalásból, netán örökségből származó kicsi tőkéket ki lehessen vonni az alacsony kamatot adó állami használatból és tartós értéket jelentő befektetéssé alakítani. Parlagon heverő pénzecskéjükből a városiak megvásárolták a vidékiek parlagon heverő földjeit. Erre nénikéim is eladtak. Holott igyekeztem meggyőzni őket, hogy amikor az elaprózott magántőke fölöslegben van, és befektetési lehetőséget kizárólag ingatlanban talál, akkor nem eladni, hanem vásárolni kell. Először egy szőlőn adtak túl potom áron, majd amikor már a barátom is náluk lakott, minden tiltakozásom ellenére eladtak egy jókora darabot a parkból. A pénzt nekem adták, hogy vehessek belőle egy új kocsit. Így próbáltak magyarázatot adni ésszerűtlen magatartásukra, de mintha valójában azt mondták volna vele, vesszen, ami még egyáltalán elveszíthető. És az új tulajdonosok is ezt tették. Kíméletlenül kiirtottak mindent. Nemes bokrokat, rózsalugast, gyümölcsfát, évszázados hársat, gesztenyét. Tiszta lapot akartak. A sajátjukat akarták; minden ésszerűséggel ellenkező módon élvezték, hogy ennyi év után mindenki azt csinálja a sajátjában, amit akar. A magántulajdon sokéves hiánya nemcsak az állami tulajdonon állt bosszút, hanem a frissen visszaszerzett magántulajdonban is. Vigasztalan küllemű hétvégi házak épültek, igen rossz minőségű anyagokból és nagyon rossz minőségű munkával. Megnyílt a kempingtábor. A helybélieket az átmeneti föllendülés arra ösztönözte, hogy ők is egyszerre háromfelé dolgozzanak, végleg szakítsanak hát a tevékenység minden hagyományos formájával. A középkorú férfilakosság körében ugrásszerűen növekedett az infarktusok száma. A lelkész pedig azon vette észre magát, hogy ünnepeken is üres a temploma.

A közös öngyilkosságból halálos ellenségként épült föl a két jóbarát. A sötétruhás fiatalember, aki a sírnál zsoltárt énekelve küzdött a zokogása ellen, a lelkészhez kezdett járogatni. Előbb csak négyszemközti beszélgetésekre, aztán bibliaórákra, ahol a barátommal is találkozott, végül minden vasárnap délelőtt a templomba is eljárt. A falu fiataljainak egy része követte. Kialakult egy kicsi kör, mely konokul és ellenségesen állt szemben azzal a másik csoporttal, melynek a némává lett barát lett a vezére. Ez a másik csoport motorosokból állt, kizárólag fiúkból. Nem voltak éppen szelídnek nevezhetők. Ittak, verekedtek, a kempingező lányokat hajkurászták, bömböltették a rádióikat, nyaralókkal erőszakoskodtak, feltört hétvégi házakban mulatoztak. Barátom, életében először, úrvacsorát vett a lelkész kezéből.

Megtérésének körülményeiről keveset tudok. Ám ezzel egyidőben került bensőségesebb kapcsolatba az öngyilkos fiatalemberrel, aki az érettségi vizsga után műszerésznek tanult. Délutánonként várta, s a fiatalember elkísérte sétáira. Ha magányos sétái érthetetlenek voltak a falu lakóinak szemében, akkor ezek a páros séták hóban vagy esőben egyenesen megmagyarázhatatlanok. A fiatalember a következő évben teológiára jelentkezett.

A temetés után közel két hétig maradtam a faluban. Nagynénéim kértek meg erre. Nem nyomoztam, de számos emberrel beszélgettem. Nem volt nehéz, hiszen gyerekkoromtól fogva ismernek. Legbensőbb titkaikat persze még így se érinthettem. Gyanúm mégsem lehet teljesen alaptalan. Erre abból következtetek, hogy ez az igen tartózkodó, szerény és megfontoltan fogalmazó fiatalember is úgy nyilatkozott, miszerint vele kapcsolatban soha, semmit nem tett a barátom, ami miatt Isten előtt ne érezhetné tisztának magát. De megtudtam azt, amit a fiatalember nem mesélt el. Egyik téli sétájukon a hátuk mögül törtek rájuk a motorosok a parton. Kikerülték őket, ám a néma barát a barátom oldala mellett elrobogva megragadta, majd ugyanolyan hirtelen elengedte a karján a kabátot. Amitől a barátom elvágódott és fölsértette a köveken az arcát. Amiként visszaemlékszem, ezt követően mondhatta, hogy egyszer agyon fogják verni, mint a veszett kutyát.

Halála után másfél évig gyűjtöttem magamban az erőt, míg végül is leültem asztalához. Életregényének fejezeteit egymástól elkülönítve, külön irattartókban találtam. A legnagyobb munkát jegyzeteinek tanulmányozására fordítottam. A kézirat egészére vonatkozó tervezetekből teljesen egyértelműen megállapíthattam a fejezetek sorrendjét, de a jegyzetek legalaposabb vizsgálata után se tudhattam eldönteni, milyen irányba kormányozta volna a cselekményt. Találtam viszont egy töredékesen fogalmazott vagy vázlatban maradt fejezetet, amelyet sehová nem sikerült beillesztenem, és a többszörösen átjavított tartalomjegyzékek egyikében sem szerepelt. Mégis olyan, mintha a történés zárókövének szánta volna.

Munkámat elvégeztem. Nem maradt más dolgom, ezt az utolsó töredéket még idefűzöm.

Majd elérkezik a bemutató napja is.

Délután hullani kezd a hó, lágyan, sűrűn, lassún, a széltől olykor meglökődve és megkavarodva, lazán vizes, nagy pelyhekben esik.

Megült a tetőkön, a parkok füvén, leterítette már a járdákat és az úttesteket.

A sietős lábak, a surranó kerekek azonnal latyakos, fekete csíkokat, nyomokat, ösvényeket és járatokat piszkítanak belé.

Nagyon korán jött ez a fehér hó, igaz, jegenyénk már elveszítette utolsó száraz leveleit csipkés csúcsáról, de még mindig zöldek maradtak a Wörther tér platánjainak egymásba hajló lombkoronái.

Miközben odakinn ilyen szépen ömlik a korai hó, a hallban hever a díványon, a másik pedig gazdag lemezgyűjteményét tizedeli; mindvégig guggol, minden lemezt kihúz a tasakjából, s nem tudni, milyen szempontok szerint, minden nem tetsző lemezt szétroppant a térdén.

Egyetlen kérdésemre sem válaszolt, és egyetlen kérdésére sem válaszoltam.

Később se volt kiáltozás, szitok, sírás, amiből rohamszerű, könnyesen gyöngéd összefonódásban lehetett volna kibújni, hanem inkább amolyan hirtelen felmordulásokkal tarkított, kelletlen és ingerlékeny zsörtölődés, folyamatos méltatlankodás, megannyi óvatosan vigyázott lehetőség a vértelen horzsolódásra, mintha az egymásnak okozott alattomosan kicsi fájdalommal kerülnék el a nagyobbat.

Megannyi kifogás, ürügy, ám egyetlen szó se arról, ami mindkettőnket ingerel, izgat, ami sok, ami elég, ami ne tovább.

Néhány óra múltán, mikor végül is elindultak a színházba, mégis a hó győzött, fehér lett a város, leült a csupasz ágakra, lassan belepte és betapasztotta a nyomokat, az ösvényeket, olvadékonyan fehér sapkát vont a lámpafénytől átvilágított zöld platánkupolákra, puhaságában eltompultak a zajok.

A dobhártyán csöndesen zajongó vér mondja így a jót.

Azt hittem, én hazudok neki, hiszen akkor nem tudhattam még, hogy ő is hazudik nekem.

Helyesebben nem volt ez szándékos hazugság se, legfeljebb bizonyos dolgok módszeres és kölcsönös elhallgatása, ami aztán észrevétlenül terebélyesedik, és az értelmünket fojtja meg.

Dolga van, mondta, telefont vár, majd utánam jön, megnézi máskor, menjek, mondta, egyedül akar lenni végre.

A telefon igaz volt, valamire tényleg várt, de nem tudtam megállapítani, mire vár, amit el kell titkolnia.

Mindenki ismeri azokat a különös kibéküléseket, melyek valójában a békétlenséget tartósítják; később így mennek egymás mellett a hóesésben, felcsapott gallérú, meleg kabátokban, zsebükbe mélyesztett kezekkel, nem is nézve egymásra, némán, látszólag kényelmesen, puhán lépdelve a talpuk alatt összeloccsanó hóban.

Önbecsülésük parancsolja a mosolygós nyugalom látszatát, valójában azonban az önféltéstől és az önfegyelemtől feszülten, s a feszültség az egyetlen közös, ez a feszültség maga a kapocs, amit éppen azért, mert egyikük sem nevezi néven békétlensége okát, nem lehet megbontani.

A Senefelder téri állomáson várnak a földalattira, s ott valami nagyon furcsa történik.

Másfél hetünk maradt a hazautazásomig, és soha többé nem emlegettük a visszatérési szándékomat.

Üres volt az állomás, s tudni kell, hogy ezek a csupasz és visszhangos, dísztelenül kopár és huzatos, valamivel a századforduló után épített, s így a képzelt történetben is szerepet játszó földalatti állomások igen takarékosan vannak kivilágítva, csaknem teljesen sötétek.

Tőlük távol, az ellenkező oldalon, egyetlen vékonyan didergő figura várakozott.

Önmagába merült koszos suhanc, akit csupán azért néz meg, mert árnyékszerűségében is élesen kirajzolódó testének tartásából látszik, mennyire fázik; vállait fölhúzta, behúzta nyakát, törzséhez szorította karjait, combján melengette a tenyerét, ugyanakkor mintha lábujjhegyen ágaskodna el a hideg talaj érintésétől, és égő cigaretta lógott ki a szájából, mely néha mégiscsak megnyugtatón fölparázslott.

Sokáig üres és néma maradt a földalatti messziségbe búvó fénytelen csöve, nem jött, még csak nem is hallatszott közeledésének moraja, pedig minden perc számított, mert ha le akartam írni ennek az előadásnak a hiteles, az előkészület minden részletére kiterjedő történetét, akkor nem mulaszthattam el éppen azokat a perceket, amelyek a több hónapos munkát a beteljesedéshez vezették.

És akkor ez a suhanc, a szájából kilógó cigarettával, elindult felénk.

Illetve, kifejezetten felé indult el.

Azt hittem, valahonnan ismerhetik egymást, ami tekintettel a küllemére, elég valószínűtlennek tetszett.

Rossz, bizonytalan érzés volt.

Nem koppantak a lépései, puhán himbázott, föl és le, minden léptével valamiként föllökte vékony testét a levegőbe, akárha előrehaladása közben még fölfelé is haladnia kéne, és tán azzal keltett kellemetlen benyomást, hogy testének súlyát nem engedte egészen vissza a sarkára; papucsra emlékeztető, varrásainál szétfeslett bolgár bocskor volt a lábán, zokni nélkül, s ezért minden ágaskodó léptétől elővillant a meztelen bokája.

A szociális eredetű részvét érzésének mindig jó meleg kabátja van.

Szűk és meglehetősen rövid, nyűtt és a térdein kiszakadozott nadrágot viselt, s éppen csak derékig érő, piros műanyagból készült kabátkája minden mozdulatától fagyottan zörgött, surrogott.

Eladdig háttal állt neki, s erre a fagyott, a visszhangos térben fölerősődő dörzsölődésre figyel föl.

Egyetlen elegánsan közömbös vállmozdulattal fordul felé, ám amint fordul, a fiú megáll, és indokolatlanul erőszakos, ugrásra kész tébolyodottsággal nézi.

Itt kéne szólni a lombok árnyékába merült éjszakai parkokról, ahol van feketébb a feketénél; a cigaretták fölparázsló vörösével jeleznek a buja érintésre váró ismeretlenek.

Állattá válásodban nem tudhatsz mélyebbre visszamenni magadba.

Tulajdonképpen nem lehetett eldönteni, hogy mit néz, mintha a nyakát nézte volna.

Nem volt részeg.

Mintha az állán kicsi kecskeszakáll feketéllene, de alaposabban szemügyre véve látszott, hogy ez a feketeség nem szőrzet, hanem maga a hegyes áll, az egész állára kiterjedő, iszonyú bőrbetegség vagy bőrhiba, netán kékesfekete véraláfutás, egy jólirányzott ökölcsapás, esés vagy zuhanás nyoma.

Melchior nem sápad el.

A külvilág iránt teljességgel közömbös vonásai olyan módon rezzennek át egy egészen másfajta lelkiállapotba, amit én mégis sápadásnak látok.

És ebben az átrezzenésben látszott az arcán, hogy nem ismeri a suhancot, és mégis valami nagyon fontosat ismer föl benne, valami olyan fontosat, ami elrémiszti váratlanságával és régtől várt örömével, mintha egy megváltó ötlet lenne, kikerülhetetlen késztetés, ezt viszont nem óhajtaná elárulni nekem magáról, tehát fegyelmezett.

Miként juthat valaki úgy az emlékei mélyére, hogy ne kelljen többé emlékeznie.

Mégis elárulta, mert gyorsan, elutasítón, erőszakosan és végtelen ridegséggel villant át rajtam a tekintete, illetéktelen vagyok, mondta a tekintet, s akárha súlyos bűnt követtem volna el, ellene követtem el bűnt, halk, elmélyült hangon, a száját is alig moccantva, mintegy szájával rejtve szavainak értelmét a fiú rámeredő tekintete elől, azt mondta, lépjek le.

Ami az ő nyelvén még durvább.

Azt hittem, így áll bosszút.

Micsoda, kérdeztem erőtlenül.

Lépj le, lépj le, lökte összeszorított fogai mögül, torokról, belevörösödve, majd gyorsan kihúz egy cigarettát a zsebéből, a szájába löki, elindul a fiú felé.

A fiú moccanatlanul, öklelésre készen, lábujjhegyen előremeredve várja.

Semmit nem értettem az egészből, maga a fordulat túl volt azon, hogy meglepjen, de meg voltam győződve róla, hogy verekedés kerekedik; senki nem jött, az üres állomáson átcsapott a pinceszagú szél.

Egészen közel került hozzá, majdhogynem az égőn előremeredő cigarettáig hajolt fölé, mondott valamit, mire a suhanc nemcsak visszahuppantotta magát a sarkára, hanem néhány lépésnyit ügyetlenül hátrált is előle.

Ő meg azonnal lép utána, szinte rámászik, s most az volt az érzésem, hogy nem őt, hanem a suhancot kéne megvédenem; a hátával eltakarta.

Mint mikor egy tébolyult egy még tébolyodottabbal találkozik, mert amikor sürgetőn megint mond valamit, a suhanc bizonytalanul félrehajlik, sietősen és megadón kapja ki szájából a cigarettáját, és reszkető kézzel ad tüzet.

A parázs a reszketeg összeérintésektől kilazulhatott; kihullott, le a kőre.

Ám közben a fiú ezzel mit sem törődve, hadarva, kapkodón beszélni kezd, elég hosszan beszél, félhangosan beszél, amiből csupán azt sikerül megértenem, hogy a hidegre vonatkozik, hideg, hideg, ez többször elhangzott a visszhangos sötétben.

A közeledő szerelvény fölmorajlott az alagútban.

S ha eddig Melchiorban volt valami ellenőrizetlenül és elszabadultan mániákus, akkor mindez most hirtelen kifulladt, összetöppedt.

Vége volt, vége van.

Kotorászni kezd a zsebében, néhány pénzérmét csorgat a fiú kinyitott tenyerébe, majd csalódottan fordul sarkon, és fáradtan indul vissza felém.

Miközben jön, elhajítja a cigarettát, és a következő lépéssel dühödten eltaposta.

A váratlan fordulatoknak e néhány másodpercébe tényleg belesápadt, felindult, megszégyenült és kétségbeesett lett, így tért vissza hozzám.

Én a fiút bámultam, úgy bámultam, mintha puszta látványától kaphatnék magyarázatot, ő viszont az egyik markában az imént kikoldult pénzeket szorongatva, a másik kezével a kihunyt cigarettáját roppantva szét, ismét lábujjhegyre ágaskodva, oly követelőn, sírósan és szemrehányón nézett rám, akárha én lennék ennek az egésznek az oka, én vagyok az oka, akit a következő pillanatban lerohan és leterít és megöl.

A másodperc következő töredékében kis híján megtörtént.

Csak nézzél, csak nézzél belém a szemeddel, üvöltötte nekem torka szakadtából az állomásra bezúduló szerelvény zaját is túlkiabálva.

Azt hiszed, ordította, azt hiszitek, ki lehet fizetni.

Nyilvánosan, ordította, nyilvánosan kifizetni.

És miként egy vágtába hajló rövidtávfutó, egész vékony testét beledöntve, rohanni kezdett.

Semmiféle meggondolásra nem marad idő.

Ordításának villanásnyi szünetében Melchior föltépte a hozzánk legközelebb álló kocsi ajtaját, belökött, utánam ugrott, megbabonázottan bámultuk az ordítót, hátráltunk előle.

Azt hiszitek, van megbocsátás.

Befelé hátráltunk, s a téboly pengeéles hangja bevágott a kocsi ülésein csöndesen gubbasztó emberek közé.

A megbocsátást nem lehet fillérekkel megváltani.

Óriási, vörösen gennyedő pattanásoktól éktelenített arc, nedvesen tapadó, pihésen szőke gyerekhaj, és a saját iszonyú indulatától is érintetlen értelmű kék szemek.

Egy idegen isten ordított ki belőle, akit mindenhová magával kell cipelnie.

Miközben védelmet keresve hátráltunk a fejüket fölcsapó utasok közé, egy másik kocsiból slamposan előjött a kalauznő, kezét a nyakában függő táskáján nyugtatva, kényelmesen elsétált a kocsik előtt, az arca pedig tökéletesen nyugodt maradt, érzéketlen erre a szörnyű kiáltozásra, beszállni, dalolta apatikus hangon, holott senki nem állt az ordító suhancon kívül az állomáson, beszállni, s hogy honnan a dolgoknak e végtelen józansága és szégyenteljes rendje?

Félrelökte útjából az üvöltözőt.

Ettől hátratántorodott a fiú, s hogy egy egészen kicsinyke győzelme, nem tudom mi, egy egészen kicsinyke elégtétele mégis legyen, valami, amivel ennyi megaláztatása közepette legalább a következő pillanatig vigaszra lel, mielőtt az ajtó még bezárulhatott volna, az arcunkba hajította a szétroppantott, parázsa vesztett cigarettáját, nem, nem a pénzt, de ez sem talált, s most itt feküdt a jelenet szemetje a lábunk előtt.

Mikor a vágtázó kocsiban mindenki lecsillapult annyira, hogy ne bennünket nézzenek kíváncsian, a botrányra mohón, szemrehányón, s ne a mi arcunkon figyeljék már, hogy mit tettünk ezzel a szerencsétlen gyerekkel, megkérdeztem, mi volt ez.

Nem válaszolt.

Mozdulatlanul, feldúltan, sápadtan állt, kapaszkodó kezével eltakarta előlem a tekintetét, rám se nézett.

Annyira senki nem normális, hogy egy tébolyult szavai ne érintenék.

Ahogy kapaszkodtam ott mellette, mintha magam is a tébolyom határán rázkódnék ebben az értelmetlen ipari csattogásban.

Kerekek, sínek.

Hogy a következő állomáson szó nélkül kiszállok, és mindent, de mindent magam mögött hagyok egy sínen.

Aztán meg a gyógyszereket sem volt merszem lenyelni.

Mert nem a téboly, és még csak nem is a téboly határa.

Belőlem azokban az években hiányzott mindennemű messziség; minden szavam, mozdulatom, titkos óhajom, célom, törekvésem és szándékom kizárólag emberi személyek testében és testének felületén igyekezett kielégülésre, beteljesedésre, mi több, megváltásra találni.

Éppen a mindennemű messziség hiányzott, akár a téboly idegen istenségének nagyszerű messzisége, mert amit őrületként vagy bűnként érzékeltem magamban, az nem a természet káoszáról, hanem csupán a neveltetésem nevetséges gubancairól, fiatalságom érzéki zűrzavaráról beszélt.

Avagy ellenkezőleg, a kegyes, a büntető, az egyetlen, a megváltó istenség messzisége hiányzott, hiszen amit kegyelemként könyveltem el magamban, az nem a nagyszerű isteni rend, hanem a saját kisszerű ügyeskedésem, ravaszkodásom és acsarkodásom műve.

Azt hittem, hogy az életemből kiküszöbölhető a valószínűtlenség érzete; gyáva voltam, korom balekja voltam, a saját életem karrieristája voltam, azt hittem, hogy a szorongás, a félelem, a kivetettség érzete legalább csillapítható, vagy a test bizonyos képességei által megkerülhető.

És hogyan lehetne valaki az ember közeli dolgában járatos az istenek messzi dolga nélkül?

A szar nem ér az égig, csak gyűlik és töpped.

Egészen a füléhez hajolva ismételgettem a kérdést, hogy mi volt ez, erre várt, kérdeztem, mi volt ez, makacskodtam a kérdéseimmel, válaszoljon, bár inkább hallgatnom kellett volna, várni türelemmel.

Megelégelve a suttogást, elég hangosan azt válaszolta, láthattam, tüzet kért, egyszerűen tüzet, ilyen egyszerű, tüzet, s nem vette észre, hogy éppen egy idiótától.

Megéreztem magamban a soha többé nem látott kishúgom; súlyos testét a testemben.

Olyan ház vagyok, ahol minden ajtó és ablak sarkig tárva áll, bárki benézhet, beléphet; bárki, bárhonnan, bárhová átmehet.

Nem bírom tovább a hazugságaidat.

Nem válaszolt.

Ha nem válaszol, mondtam, akkor a következő állomáson kiszállok, és most látott utoljára.

Erre meglendítette kapaszkodó karját, és könyökével csapott az arcomba.

Ki lehetett látni egy tavaszi délutánra a nyitott ablakon.

Aztán elérkezett a bemutató napja, mikor is délután hullani kezdett a hó, s lágyan, sűrűn, lassún, a széltől olykor meglökődve és megkavarodva, lazán vizes, nagy pelyhekben esett.

Megült a tetőkön, a parkok füvén, leterítette a járdákat és az úttesteket, ám a sietős lábak, a surranó kerekek azonnal latyakos, fekete csíkokat, nyomokat, ösvényeket és járatokat piszkítottak belé.

Mentünk a bemutatóra.

Nagyon korán jött ez a fehér hó, igaz, jegenyénk immár elveszítette utolsó száraz leveleit csipkés csúcsáról, de még mindig zöldek voltak a Wörther tér platánjainak egymásba hajló lombkupolái; néhány óra múltán győzött a hó, fehér lett a város, leült a csupasz ágakra, belepte és betapasztotta a nyomokat, ösvényeket; fehér sapkát vont a lámpafénytől átvilágított zöld kupolákra.

Ő volt az egyetlen élő, mentem Stein Máriához, tudni akartam, hogy a két férfi közül melyikre kell majd úgy emlékeznem, mintha az apám lenne, bár mindegy lett volna, melyik.

Derékig ért a tavalyi burján, és a rakpart lépcsőin ülve derékig vetkőzött emberek szellőzködtek a forró délutáni napon.

Álmosan folyt, tölcséresen kavargott a víz a lábuk alatt, s a hajógyári sziget füzein sárgásan bomlott a lomb a tükörben sodródó ágakon.

Vasárnap nem lehetett, hiszen odaát minden csattogott, döngött, fújtatott, csikorgott, lomhán fordult a daruk nyaka.

Előbb egy keményre taposott ösvényen, a pályatest mellett haladva, a Filatori-gáti állomáshoz mentem; tudtam, hogy ide cipelték be az apám tetemét, itt terítették ki a váróterem padjára, míg jött érte a hullaszállító.

Üres volt a váróterem, hűvös, padlóját olajos fűrészporral tisztíthatták, macska surrant ki lábamnál az ajtón, ott állt a falnál a hosszú pad.

A pénztár vaskeretes ablaka mögött meglibbent a függöny, és kinézett egy nő.

Köszönöm, mondtam, nem váltok jegyet.

Akkor mit keresek itt.

Biztos voltam benne, hogy ő is látta a halottat; ha nem látta volna, akkor is tudhatott róla.

Ez nem kaszinó, hanem utasok számára fönntartott váróterem, s ha nincsen szándékomban utazni, akkor takarodjak innen.

Végül is nem volt merszem megkérdezni Stein Máriától, hogy a két férfi közül melyiket kell apámnak tekintenem, később pedig hiába ellenőriztem az arcomat, próbálgattam a testemet a tükör előtt.

Heiligendammban, a szállodai szoba tükrében is testi származásom és szellemi azonosságom meghatározásával kísérleteztem, mezítelenségem olyan volt, mint egy nem rám illő ruha, de nem azért dörömböltek a rendőrök az ajtón, mintha Melchior szökésének körülményeire lettek volna kíváncsiak, hanem a szokatlan órában kaput nyitó szállodai portás szemében váltam gyanússá köveken összetört ábrázatommal, s egyszerűen följelentett.

Hajnalra elült a szél.

Kizárólag arra gondolhattam, hogy Melchiort kell megtagadnom.

Igazoltattak, követeltem, árulják el jövetelük okát, fölszólítottak, hogy csomagoljam össze a holmijaimat, átvittek a Bad Doberan-i rendőrőrsre.

Hallottam a tenger tombolását, holott odakinn már szellő se rebbent.

A fogda hideg cellájában kuporogva határoztam el magam arra, hogy minden következményt vállalok, és a szobainassal fogom megöletni a barátomat.

S amikor elnézést kértek, visszaadták az útlevelemet, ám fölszólítottak, hogy a legrövidebb időn belül hagyjam el az országukat, nem kis kajánsággal játszottam a gondolattal, hogy búcsúzóul elmesélem nekik Melchior szökésének körülményeit, majd örömüket tetézve elmondom, hogy a szobainast ártatlanul végezték ki, mert a gyilkos én vagyok.

Addigra megbékül, lágyan csapkodja a partot a tenger, és várok a vonatomra.

Különben sem lett volna sok néznivalóm azon az árva padon, kimentem a hűvös váróteremből a forró tavaszi napra.

Tudtam, hogy Stein Mária nem meri elhagyni a lakását, a szomszédok hoznak neki ennivalót, s ezért biztos voltam benne, hogy otthon fogom találni.

Térdén, könyökén kinyúlt, sötétkék tréningruhában nyitott ajtót, cigarettát tartott a kezében.

Nem ismert meg.

Utoljára az anyám temetésén látott.

Én öt év múltán, az anyám temetésén láttam viszont, mert ő korábban szabadult ugyan, de nem jött el hozzánk.

Vagy azért nem ismert föl, hogy ne kelljen velem beszélnie.

Bevezetett a szobába, ahol hajnalig gyötörték egymást, ott volt a vetetlen ágy, és a nyitott ablakból látni lehetett az állomást.

A férfi, akinek mindenesetre viselem a nevét, azt mondta neki, hogy jó, rendben van, mindent értek és elfogadok, Mária, csak arra kérlek, nézz ki ezen az ablakon.

Nem magam miatt kérem, hanem miattad kérem, szeretném, ha megbizonyosodnál róla, hogy tényleg elmegyek.

Kérdezte a férfi, megteszed-e.

A nő bólintott, bár nem egészen értette.

A férfi felöltözött, a nő a fürdőszobában fölvette a pongyoláját, a férfi szó nélkül kiment a lakásból, a nő az ablakhoz sétált.

De előbb még végigpillantott magán a tükörben, ujjával a hajához és az arcához ért, a haja ősz volt és idegen, arcán azonban feszesnek látta a bőrt, s ebből jött rá, hogy meg kell keresnie a szemüvegét.

Az ágy alatt talált rá, jól láthatta a férfit.

Mintha a derékig érő, feketére korhadt városi gyomok között egy üres kabát haladt volna a keményre fagyott ösvényen, valaki elment ott a lámpafényes, hideg hajnalon.

Abban az évben januárban esett le az első hó.

A nő hálás volt ezért a látványért, hiszen egész éjjel azt ismételgette a földúlt ágyon, hogy hiába, minden hiába, minden sikolyával, sóhajával, lélegzetének minden kicsi elfulladásával azt az iszonyú belső tiltakozást hallgattatta el, hogy nem, nem lehet egy gyilkos felesége, nem lehet, nem akarja.

A szeretőd maradok, ahogyan voltam, ezt nem tudom magamtól megtagadni, de semmi több.

Két gyereket kell fölnevelnem és őrült vagyok, mondta a férfi.

Semmi több, semmi több, úgy fogjuk élvezni egymást, mint az állatok.

Erre nincsen szüksége, mondta a férfi abban a pillanatban, amikor beléhatolt; és azon az éjszakán nem először.

A nőnek egész éjszaka a száján volt a szó, mégse mondta ki, hanem azt mondta helyette, a gyerekeid aztán egyáltalán nem érdekelnek.

Csak neked mondhatom el kisfiam, neki nem mondtam, nem lehettem egy gyilkos felesége.

És úgy fordította az ölét, a férfi ne tehessen mást, még mélyebbre hatoljon belé.

Nem beléd, különben se, nem beléd, hanem mindig is belé, nem beléd, belé voltam szerelmes, szerelmes vagyok belé, senki másba.

Hamar János, akibe Stein Mária ilyen mérhetetlenül szerelmes, néhány hónap múlva elutazott; Montevideóban lett ügyvivő, és a nyári vászonöltönye nálunk maradt.

Szerelmes, szerelmes, nyögte a nő a férfi minden mozdulatát szóval kísérve, egész életemben semmi, semmi más nem voltam, szerelmes vagyok, a börtönben is, azért vészeltem át, szerelmes maradtam, de belé, eszembe se jutottál, belé, téged csak használtalak.

Használj.

Használtalak.

Lehetséges, hogy mindez nem egészen így történt.

De biztos, hogy ezerkilencszázötvenhat karácsonyán, a szentestéről virradó hajnalon a férfi azon a ponton érte el a sötét ösvényen a kivilágított pályatestet, ahol a helyiérdekű vasút éles kanyarral befordul a Filatori-gáti állomás felé.

Az ablakban várakozó nő éppen el akarta volna fordítani a tekintetét, nem volt már mit néznie, amikor látta, hogy a férfi visszafordul, valamit előhúz a zsebéből, pillantásával valószínűleg kikeresi a világos ablakot.

Ez lett az utolsó kívánsága, lássa a nő.

A szájába lőtt.

Kisfiamnak szólított, de úgy beszélt velem, mintha nem gyerek lennék, s mintha nem bármelyik férfi fia.

Elejtett szavaiból következtettem arra, hogy mi történhetett közöttük, bár szavainak jelentését csak jóval később fejtettem meg, de tekintettel gyermekkori élményeimre, már akkor is volt némi elképzelésem a reménytelen szerelemről.

Csak neked mondhatom el kisfiam, neki nem mondtam, nem lehettem egy gyilkos felesége.

Nem lehettem a mostohátok.

Ha mégis lenne valamilyen isten, akkor meg fogja nekem bocsátani, mert a becsület neki is fontos.

Két nappal előbb tudta, bőven lett volna ideje arra, hogy figyelmeztessen.

Nem szöktem volna el, ha kérnek rá, akkor biztosan a saját jószántamból is átadtam volna nekik magam, hiszen mindent megcsináltam, de így nem. Ilyen áron nem.

Az anyám a testével kereste meg a kenyerét kisfiam, szép volt, kurva volt, egy szerencsétlen, tüdőbeteg proletárkurva; ha kellett, akkor lukas fillérekért adta el magát, mégis megtanított arra kisfiam, hogy becsületnek lennie kell.

És ha téged erre nem tanítottak, akkor én most megtanítlak.

Rám törték az ajtót, kirángattak az ágyból, késekkel hasították szét a székek kárpitjait, pedig ők tudhatták a legjobban, hogy nálam aztán semmit nem fognak találni, legfeljebb olyasmit találhattak, ami rájuk nézve lehet terhelő, mert az egész nyomorult életemet adtam nekik.

Semmit nem adtam nekik, ők csak akkor vannak, ha mégis van valamilyen isten, de nincs.

Magamnak adtam, amit megkaptam.

Megbilincseltek, szándékosan fölverték az egész házat a zajukkal, mindenki lássa, hogy még az ávósnőnek is van mitől félnie, bekötötték a szemem, és úgy rugdaltak le a negyedik emeletről, hogy minden lépcsőfordulóban a falnak zuhanjak.

Húsvét reggelén vitték el, ezerkilencszáznegyvenkilencben.

Anyád az előző napon újságolta nekem, hogy kinyílott a kertetekben az aranyeső, és ettől rettenetesen vidámak lettünk, itt a tavasz, csicseregtünk egymásnak a telefonban, pedig ő is tudta.

Tudta, hogy az elkövetkező három napon mi vár rám, és én is tudtam, mi vár rám, mégse tudtam elképzelni.

Szépen, sorban el fogom neked mondani kisfiam.

Még soha nem mondtam, nem is mondhatom el, mert a markukban vagyok, de neked most elmondom, történjen bármi.

Nem voltam én nagy hal.

Az elhárítási osztály konspiratív házainak technikai ellátása tartozott hozzá, a fűtésről, a takarításról, a bútorzatról, a felszerelési tárgyakról és a személyzet étkeztetéséről kellett gondoskodnia.

A rangom jóval magasabb volt, mint a beosztásom, s csak azért kellettem nekik, hogy teljes legyen a kép, legyen valaki a lebonyolítás legbelső köréből a vádlottak között.

Azóta se sajnál mást, vérfürdőt kellett volna rendeznie, lelövöldözni ezeket a kutyákat.

Még arra is lett volna időm, hogy a pisztolyomhoz kapjak, de azt hittem, valami tévedés, amit könnyedén tisztázhatunk.

Most már nem tudnak megtéveszteni.

Minden lépésemet szigorúan ellenőrzik, rajta vagyok az összes listáikon.

Nem engednek be, de nem is mehetek ki.

Hová mehetnék.

Itt a házban csak azt tudják, hogy ültem.

De bármikor elterjeszthetik rólam, hogy bizalmi vagyok.

A szája elé emelte az ujját, fölállt, intett, hogy kövessem.

A mocskos fürdőszobába mentünk, ahol lehúzta a vécét és megengedte a csapokat, minden sarok teli volt szennyes ruhákkal.

A fülembe nevetve azt suttogta, hogy nem vásárol mérget tőlük.

Ajka csiklandozta a fülem, szemüvegének hidege a halántékomhoz ért.

A szomszédnője szerencsére érti a dolgokat, minden nap más boltba megy, soha nem ugyanonnan hozza a tejet.

Tejjel a legkönnyebb csinálni.

Amikor kiszabadult, ezt a lakást is azért utalták ki, mert be vannak építve a lehallgatók.

Elzárta a csapokat, és visszamentünk a szobába.

Hát hallgassátok, hogy mit tettetek.

Ennek a gyereknek el fogom mesélni.

Olyan voltam, mint a légy, amikor elkapja egy hatalamas, meleg tenyér.

Most az egyszer meg fogjátok hallani, hogy mit tettetek velem.

Attól kezdve nem nekem beszélt, s ezért én is úgy éreztem, mintha nem csak ketten lennénk a szobájában.

Autóval vitték sokáig.

A hangokból ítélve, mintha egy kanális rácsát vagy egy bordás vasajtót emelnének, és egy függőleges vaslépcsőn vitték le valami ciszternába.

Ilyesmi nem volt egyik házban se, különleges bánásmódban részesítették, tudhassa, hol van.

Térdig gázoltak a vízben, aztán néhány lépcsőn mentek fölfelé, és rácsuktak egy vasajtót.

Nem volt semmi hang, letépte a szeméről a kötést a megbilincselt kezével, azt hitte, hogy majd hozzászokik a szeme a sötéthez.

Itt néhány óra telhetett el, mindenütt nedves betont tapintott a kezével és kiismerhetetlenül hatalmas volt a tér, minden moccanás visszhangot vert.

Kiáltozott, így próbálta megállapítani, milyen magason lehet a mennyezet a feje fölött.

Később nyílt a vasajtó, bejöttek, de ugyanolyan sötét maradt, ő hátrált, igyekezett kitérni, követték, ketten voltak, igyekeztek bekeríteni, gumibot suhogott a kezükben, de elég sokáig sikerült elkerülnie az ütéseket.

Selyemmel bevont kereveten tért magához.

Az volt az érzése, hogy egy barokk kastélyba álmodja magát, vagy nem is tudja, hol van.

Az ösztönei azt diktálták, tegyen úgy, mintha még aludna, és lassan eszébe jutott, mi történt vele.

De nem látott a kezén bilincset, ez megtévesztette és felült.

Valószínűleg figyelték valahonnan, mert abban a pillanatban kinyílt a terem ajtaja, és egy csészével a kezében jött felé egy nő.

Úgy látta, délután van.

Langyos volt a tea.

Hálás volt ennek a nőnek, hogy teát hozott, de amint itta, furcsának találta a nő tekintetét és a tea ízét.

A nő mosolygott, és mégis teljesen hűvös maradt a pillantása, illetve, mintha valamit nagyon izgatottan figyelne az arcán.

Hiszen tudta, hogy mindenféle szereket kipróbálnak, ez még eszébe jutott, a nyelvével igyekezett kiérezni az idegen ízt a langyos teából, másra nem emlékszik.

Az első érzés, amire megint vissza tud emlékezni, hogy nagyon beteg; minden olyan hatalmas volt, szétúszott, semmire nem tudott úgy ránézni, hogy ne kezdjen el növekedni, s ebből arra a következtetésre jutott, hogy magas láza van.

És mindenféle hangos mondatok kiáltoztak a fejében.

Úgy hallotta, mintha kiáltozva beszélne, és minden szó annyira fájt, hogy mégis ki kellett nyitnia a szemét.

Három férfit látott.

Az egyiknek fényképezőgép volt a kezében, s amint moccant feléjük, a férfi fényképezett, s attól kezdve nem is hagyta abba a fényképezést.

Ordított, követelte, mondják meg, kik ők, mit akarnak tőle, és hol van, és miért beteg, követelte, hozzanak orvost, föl akart ugrani az ágyról, valamilyen dívány volt egy napfényes, tükrös terem falánál, de a három férfi egy szót se szólt, kitértek előle, és ez a fényképező az egész dühkitörését fényképezte.

Előbb nem érezte a lábát, összecsuklott, megkapaszkodott egy székben, ki akarta verni a fényképezőgépet a fényképező férfi kezéből, de ezt is fényképezte.

Erre a másik kettő nekiesett, ütötték és rúgták, és ezt is fényképezte a harmadik.

Ez történt a második napon.

A harmadik napon egy kötélen húzták föl a ciszternából, a szeme megint be volt kötve valamivel, minduntalan nekiütődött a vaslépcsőknek, s örült, hogy legalább tudja, hol van, és biztosan tudta, mert hallotta a vasajtó csapódását.

Hosszú utazás következett, se inni, se enni nem adtak neki, vizelni nem engedték, olyan gyönge volt, hogy maga alá csinált.

Előbb kavicsos út csikorgott az autó kereke alatt, aztán megálltak, halk döndüléssel kinyílt előttük egy vasajtó, behajtottak valami zárt térbe, feltehetően egy garázsba, ahol a kocsi azonnal megtelt a benzin és kipufogó gáz szagával, majd nagy csattanással bezárták az ajtót.

Ujjongott.

Mert ha most leviszik egy szűk csigalépcsőn, ha végigviszik egy hosszú folyosón, ahol a kövezetet linóleum borítja, amit azért tettek oda, hogy ne kopogjanak a lépések, és belökik egy fáskamrára emlékeztető rekeszbe, akkor végre tudja, hol van.

Akkor visszahozták.

Akkor az Eötvös utcai házban van, a házra ő talált rá, ő vezette az átépítést, s akkor semmi nincsen veszve, hiszen rögtön ismerős arcok veszik körül.

Volt csigalépcső, de nem volt linóleum, volt fáskamra, érezte a közelben fölhalmozott tüzelőanyagok szagát, a frissen hasított fa és a kénesen bűzlő koksz szagát, de összekötözött kezével nyirkos téglafalakat tapintott.

Valami puhán hevert, hol elaludt, hol fölébredt.

Olyan dagadt lett a szája a szomjúságtól, hogy nem tudta többé becsukni, nem volt nyála több, a nyelv vastag és fájó sebekre ragadt.

A harmatozón nedves téglákra tapasztva csillapította a lázasan forró lüktetés fájdalmát, de a száraz nyelvnek ennyi nedvesség nem volt elég.

Valamennyi idő után sikerült letornásznia a szeméről a kötést.

Biztosan nem volt ott, és akkor mégsincs remény.

Nagyon magasan látott egy ablakformájú nyílást, melyet egyszerű papundeklivel rekesztettek el, de fodros szélein bejött némi fény és némi levegő, tehát nem lehetett rajta üveg.

A falban rátalált egy elrozsdásodott csőbilincs éles vasára, s addig reszelte, húzkodta a kezén a köteléket, míg sikerült kioldoznia.

Volt hát egy darab kötele, de nem volt ez elég hosszú ahhoz, hogy hurkot is csináljon, meg bogot, és különben sem talált semmit, ahová fölerősíthette volna.

Lágy zenét hallott álmában, és olyan szépen elmosódó volt a zene, sajnálta, hogy fölébred, a zene azonban folytatódott, igaz, nem volt annyira szép, mint az imént, hanem valami normális tánczene.

Arra gondolt, hogy ez valamilyen hallucináció, tudta, hogy a szomjúságba bele lehet őrülni, megőrült, ám annyira még nem őrült meg, hogy ezt ne kéne tudomásul vennie.

Jó, akkor megőrült, csak azt nem lehetett eldönteni, hogy mikor őrült meg.

És még azt is tudta, hogy most ismét el fogja ragadni az a dühroham, amit már érzett, józanon érezte, amint őrülten csapkodja magát a falhoz, holott semmi erőt nem érzett magában, mégis csapkodta magát.

A zene kívülről jött, hűvösebb is lett a pincében, s a réseken most szinte semmi fény nem hatolt le.

Estének kell lennie.

De nem tudta többé megállapítani, mikor álmodik vagy mikor lát olyan képeket, amik vannak vagy nincsenek, mert a zenétől valami finom kis csermely nyílt a falon, folydogálni kezdett, ömlött, csőrepedés, gondolta, szakadó, bugyborékoló, dübörgő vízesés lett belőle, és majdnem belefulladt.

A következő pillanatban vagy félóra múlva vagy két nap múlva, nem tudta többé, mégis arra a józan tudatra ébredt, hogy minden rendben van, hiszen a téglák közötti résekből igyekezett kivájni az ujjával a nedvességtől kilágyult habarcsot.

Sőt, sikerült fölkapaszkodnia az ablakig, és abban a pillanatban ismét megszólalt a zene, amitől visszahanyatlott.

Újra nekiveselkedett, s az ujja hegyével, szinte csak a körmével, elérte a papundekli rojtos szélét.

Szabályosan lógott a falon, addig feszegette, míg kimozdult és azon nyomban kihullott a helyéről.

Színes lampionokkal kivilágított teraszra látott, ahol estélyre öltözött emberek táncoltak erre a zenére, és a sötét parkba vezető lépcsőkön két férfi valamilyen idegen nyelven beszélgetett egy szép fiatal nővel.

A nőnek színes virágos muszlinruhája volt, komoly arca.

Ha kisvártatva nem jöttek volna érte, ha nem éppen azon a lépcsőn vezették volna föl, ha a két férfi és a fiatal nő nem a lehető legnormálisabb módon engedtek volna nekik utat, ha nem mentek volna át vele a táncolók között a teraszon, hogy bevigyék a házba, akkor a mai napig azt hinné, hogy a lampionos kerti ünnepély a látomásai közé tartozott.

A szagokból, a nyelv idegen foszlányaiból, a tárgyak minőségéből és formáiból arra következtetett, hogy átlépték vele a határt, s valahol Pozsony környékén lehetnek.

Előbb az apád aláírását mutatták meg nekem, el kellett olvasnom a tanúvallomását, aztán azt a jegyzőkönyvet, amelyben Hamar János hitelesnek és igaznak nyilvánítja a tanúvallomást.

Két öblös fotelban két férfi ült.

Mondtam, hogy ez nem igaz.

Csodálkoztak, miért ne lenne igaz, és egymás szavába vágva, nevetve, a legközönségesebb kifejezésekkel illették a hozzájuk fűződő kapcsolatomat.

Vagy hazudnak, vagy őket is megkínozták, mint engem, vagy megtébolyodtak, más lehetőség nincs, ennyit tudok erről mondani.

Előttük az asztalon volt egy pohár víz.

Az egyik azt mondta, hogy előkészítették a kihallgatási jegyzőkönyvet, ha aláírod, megihatod.

Mondtam, nem volt semmiféle kihallgatás, hogy írhatnék alá bármit.

Erre a másik intett és kicipeltek egy oldalajtón.

Amint becsukódott az ajtó, ütni kezdtek, belöktek egy fürdőkádba, forró vizet eresztettek rám, a zuhanyozó rózsájával ütötték a fejem, közben ordítoztak, kém vagyok, áruló vagyok, most aztán ihatsz, te ribanc.

A pincében tértem magamhoz, és megint fölcipeltek.

Sok idő nem telhetett el, mert csurom vizes volt a ruhám, és még mindig hallatszott a zene.

Most viszont nem a teraszon vitték át, hanem föl a csigalépcsőn, be a garázsba, kimentünk a kertbe, és valószínűleg a főbejáraton.

Egy egészen kicsi szobába vitték, nem volt benne más, mint egy nagy íróasztal és egy szék.

Barátságos lámpafényben egy fiatal, szőke férfi ült az asztal mögött, és itt is hallani lehetett a zenét.

Amikor beléptem, fölpattant, és a körülményekhez képest a lehető legnagyobb örömöt mutatta, mintha ki tudja, mióta várna rám, de franciául üdvözölt, franciául kínált hellyel, és franciául méltatlankodott, hogy a leghatározottabb utasítása ellenére miként bántak eddig velem.

Ígérheti, hogy ettől a pillanattól kezdve minden másként lesz.

Kérdeztem, miért kell franciául beszélnünk.

Az volt a furcsa benne, hogy egyáltalán nem tűnt őszintétlennek, s ezért föltámadt bennem valami halvány kis remény, hogy akkor mégis jó kezekbe kerültem.

Bocsánatkérőn tárta szét a karját, mondta, ez az egyetlen nyelv, amelyen meg tudjuk érteni egymást, s most igen nagy szükség lenne az egyetértésünkre.

Makacskodtam, honnan tudhatja, hogy beszélek franciául.

Ugyan, Stein elvtársnő, hiszen mindent tudunk magáról.

Amikor harmincöt májusában kiszabadult ugye a barátja, és bevallotta magának is, hogy beszervezték a titkosrendőrségbe, akkor ugye, maga is elfelejtette jelenteni ezt az igen lényeges változást, Párizsba utaztak, és csak a német megszállás után, hamis útlevéllel, pártutasításra tértek vissza a hazájukba, ha nem tévedek.

Majdnem így történt, mondtam, csakhogy a barátomat nem szervezték be semmiféle titkosrendőrségbe, ezt nem vallotta be nekem, következésképpen nem volt mit jelentenem, és Párizsba azért utaztunk, mert nem volt munkánk, és nem volt mit ennünk.

Ne húzzák ilyen értelmetlen vitákkal az időt, szeretne azonnal a tárgyra térni.

Megtisztelő kötelességének tesz eleget, ha tolmácsolja azt a kérést, hangsúlyozza, kérést, amelyet Sztálin elvtárs egyenesen Stein elvtársnőhöz intéz.

A kérés mindössze öt szóból áll.

Kérem, ne makacskodjék Stein Mária.

Sokáig kellett gondolkodnia, hiszen ezen a harmadik napon már semmi nem történhetett, amit valószínűtlennek tarthatott volna, s ahogy nézte a szőke fiatalember ábrázatát, úgy tűnt neki, mintha egész életében erre a kérésre várt volna.

Ha valóban így lenne, mondta, akkor Stein Mária üzeni Sztálin elvtársnak, hogy kérése az adott körülmények között nem teljesíthető.

És a szőke fiatalembert egyáltalán nem lepte meg a válasza.

Az asztalra dőlt, szinte áthajolt, bólogatott és hosszan nézte, majd nagyon halk és nagyon fenyegető hangon azt kérdezte, vajon el tudja-e képzelni Stein Mária, hogy akad bolond, aki egy ilyen pimasz üzenetet közvetít.

A tavaszi égen csillagok ragyogtak, hűvös lett.

Valamikor föl kellett állnom, fölállt ő is, beszélt tovább, később átmentem a szobáján és ő jött utánam és beszélt.

Kimentem az előszobába és mondta, kinyitottam az ajtót, visszanéztem rá és beszélt és nem halkította le a hangját.

Amikor rácsuktam az ajtót, és rohanni kezdtem a hosszú körfolyosón, még mindig hallani véltem, le a lépcsőkön, ki a kapun, az ösvényen rohantam a pályatest felé, ahol sikítva vette a kanyart egy kivilágított, üres szerelvény.

Későre járt.

A sárgás városi lámpafények ünnepélyesen és puhán világoltak ezen a sok fehéren.

A hó visszfényétől kivilágosodott, kisárgult és kitágult az ég, puhaságában eltompultak a zajok, és odafönn, a súlyosan és sötéten vonuló hófellegek elvékonyult szélei mögül olykor előbukkant a hold hideg ábrázata.

Valamivel éjfél után érhettem vissza a Wörther téri lakásba.

A visszhangos kapualjban letrappoltam a cipőmre tapadt havat, nem gyújtottam föl a villanyt a lépcsőházban.

Mintha bárki, bármikor, még egy ilyen kései órában is megkérdezhetné, mit keresek itt.

Szárnyasan tagolt nyelvecskéjét az ujjammal tapintva ki, óvatosan dugtam be a zárba a kulcsomat.

Ne ébresszem föl, ha már aludna.

A sötétben éppen csak visszakattant az ajtó, ennyi volt a zaj.

Vigyáztam a padló reccsenéseire, s majdhogynem nesztelenül sikerült elérnem a fogast, mikor kiszólt a hálószobából, hogy nem alszik.

Éreztem, nem azért nem csukta be a hálószoba ajtaját, mintha várt volna.

Ha viszont így alakul, akkor nem akar alvást színlelni, mert a színleléssel önmagát is megsértené.

Felakasztottam a kabátomat és bementem.

Kellemes érzés volt, hogy beviszem magammal a hó hűvösét, a tél szagát.

Moccanása alatt kellemetlenül felreccsent az ágy, nem láttam semmit a sötétben, de tudtam, hogy nekem csinál helyet.

Az ágy szélére ültem le.

Hallgattunk, azzal a rosszabbik fajta hallgatással, mikor is inkább beszélni kéne, bármiről, bármit.

Ebben a csöndben, igen rekedt hangon, azt mondta, hogy a legkomolyabban bocsánatot kér, amiért megütött, nagyon szégyelli magát, de el fogja magyarázni.

Nem akartam a magyarázatot, illetve nem éreztem magam elég érettnek rá, s ezért inkább azt kérdeztem tőle, hogy tetszett-e az előadás.

Nem mondhatná, hogy tetszett, azt se állíthatná, hogy nem tetszett, olyan semmilyen volt, válaszolta.

És Thea?

Nem volt rossz, biztosan ő volt még a legjobb, mondta kelletlenül, de nem tudta se szánni, se utálni, se csodálni, semmit.

Kérdeztem, miért menekült el.

Nem menekült el, hanem haza akart jönni.

De miért hagyott ott, miért nem várt meg, kérdeztem.

Látta, hogy szükségünk van egymásra, nem akart volna megzavarni minket a jelenlétével.

Nem hagyhattam ott, mondtam, ugyanis Arno végleg elköltözött tőle, magyaráztam, ma reggel költözött el, és egy árva ceruzát, egy zsebkendőt se hagyott nála, de nem miattam történt.

Némán feküdt, némán ültem az ágy szélén a sötétben.

S akkor, mintha nem is hallott volna semmit, vagy ez a kevéske valami nem szolgálna már semmi újdonsággal, idegen élet, amihez nincsen köze, ott folytatta, ahol az imént megakasztottam, valamit szeretne elmondani, egyszerű dolog és mégis nehéz, itt nem tudná elmondani, és ezért arra kér, menjünk el sétálni.

Kérdeztem, most, sétálni, mert szerettem volna elodázni, ebben a hidegben, kérdeztem.

Mondta, most.

Egyáltalán nem volt hideg az éjszaka.

Lassú, ráérős, nyugodt léptekkel haladtunk, elmentünk a Senefelder térig, átkeltünk a néma Schönhauser fasoron, s ahol a Fehrbelliner utca érinti a Zionskirche teret, mi is elfordultunk, majd az Anklammer utcán folytatva a sétát, bekanyarodtunk az Acker utcába, ahol aztán az útnak vége van.

Éjszakai sétáinkon soha nem választottuk ezt az útvonalat, mert a falba ütközik.

Miközben mentünk, szinte üzleti szempontból vizsgálgattam az utcákat, a tereket, a házakat, úgy néztem, mintha mindez csupán kitalált történetem helyszíne lenne, és nem történne az életem.

Kizsebeltem a saját időm, és az elképzelt múlt rablott kincseivel nem voltam elégedetlen, hiszen nem engedte, hogy túlságosan közelről érezzem a jelent.

A fal, az utcának ezen a szakaszán, azonos egy régi temető téglafalával, és túl a falon, az aláaknázott és reflektorokkal kivilágított senkiföldjén, egy háborúban kiégett templom csontváza áll; ez a Versöhnungskirche, azaz a megbékülés temploma.

Szép volt, ahogyan a hold átvilágított tornyának csupasz bordáin, behatolt az odvas hajóba, és a rózsaablak vázán néhány üvegcserép bágyadtan fölcsillámlott.

Szép, igen, szép volt.

Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat.

Tőlük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy őr léptei a nedves havon.

Látták az őrt, négy lépést tett a bódéja előtt, majd vissza ugyanennyit, és az őr látta őket.

Olyan különös volt az egész, tulajdonképpen el is felejtettem, hogy Melchior valamilyen baljósat akarna mondani.

Finoman a vállamra engedte a karját, s az arcát egyszerre három fény, a hold, a sárga utcai lámpák és a reflektorok világították, de mindez nem adott árnyékokat, mert ugyanakkor mindhárom fényforrás fénye visszaverődött a hóról is, mégse volt világos, inkább a sötét sokszínű derengése.

Egyszóval, elmegyek, mondta halkan, meg van szervezve, a kétharmada, tizenkétezer márka, ki van fizetve; másfél hete vár a megerősítő üzenetre.

Egy telefonra vár, és akkor el kell mennie sétálni, követni fogják, egy cigarettázó férfival kell találkoznia, aki majd elindul felé, tüzet kell kérnie tőle, mire a férfinak azt kell válaszolnia, hogy sajnos otthon felejtette az öngyújtóját, de szívesen segít.

Szerencse, hogy faképnél hagyott minket, mert mire a színházból hazarohant, telefonáltak és megtörtént.

Ezért kért tüzet attól a bolond fiútól is, úgy érezte, hogy valamit elrontott, hiszen nem volt semmiféle telefon, csak a feszültsége működött, és bizonyára megértem, nagyon nehéz fegyelmeznie magát ebben a várakozásban, így történt, ne haragudjak, ezért ütött.

Nem tudom, mikor vette el a vállamról a karját.

De miért éppen itt kell, suttogtam, menjünk innen, miért éppen itt.

Az őr nem jött közelebb, ám minden negyedik lépése után megállt és megnézett minket.

Még otthon vagyok, mondta a régi hangján.

Otthon, ismételtem a szót.

És ezt minden félelem nélkül mondja el nekem, de mégse akarta volna úgy, ahogyan eredetileg tervezte.

Nem szeretne szó nélkül elmenni.

Rajtam kívül senkitől nem búcsúzik el, semmit nem mozdít el a lakásában, a végrendeletét megírta, de hiszen úgyis mindent elkoboznak, vigyék, tehát inkább amolyan eszmei végrendelkezés, és arra kér, hogy csak az elutazása után vegyem magamhoz.

Talán elmegy még az édesanyjához, de neki se mondja el, jó lenne, ha vele tudnék menni, ha nem túl nagy megpróbáltatás, mert akkor könnyebben hallgatna minderről.

Három nap múlva fogják értesíteni a közelebbi részletekről, s akkor már semmire nem lesz idő.

Ezért mondja most.

Azt sem tudom, mikor fordultunk el egymástól, néztük a holdat, mondtam, semmilyen szempontból ne tartson tőlem.

Az elkövetkező három napon mindent úgy teszek, ahogyan kívánja, ahogyan jó.

Ezt kár volt mondanom, mert úgy hangzik, mintha valamilyen csöndes szemrehányás lenne.

Hallgattunk.

Mondtam, az idézet persze nem pontos, de Tacitus szerint a germánoknak van egy olyan hiedelmük, miszerint sorsdöntő vállalkozásaikra igen kedvező teliholdnál felkészülniök.

A barbárjai, mondta, és mindketten hangosan felnevettünk.

És akkor egy kölcsönösen félbemaradt mozdulatunkból megértettem, hogy miért éppen itt, miért a falnál, miért a fényben, miért az őr szeme láttára és hallótávolságon belül kellett mindezt elmondani; többé nem érhettünk egymáshoz.

Mondtam, akkor én most inkább kimegyek Schöneweidére.

Igen, ő is így gondolná jobbnak, majd telefonál.

Másnapra eltűnt a hó, derűs, kissé szeles, száraz napok következtek, éjszaka fagypont alá szállt a hőmérő higanyszála.

A Steffelbauer utcai ház első emeletén, Kühnerték lakásában ültem, minden ajtót nyitva hagytam, és képtelen terveket forgattam a fejemben.

A harmadik nap éjszakájának utolsó óráit együtt töltöttük, úgy ültünk a szobájában, mint valami váróteremben.

Se gyertyát, se villanyt nem gyújtottunk, néha ő szólt ki az egyik fotelból, néha én a másikból.

Hajnali fél négykor háromszor csöngetett a telefon, s a negyedik csöngetés előtt föl kellett vennie, nem volt szabad beleszólnia, s a megállapodáshoz híven, a másik oldalon tették le először.

Pontosan öt perc múltán egyetlen egyszer csöndült a telefon, s ez azt jelentette, hogy minden rendben van.

Felálltunk, fölvettük a kabátunkat, becsukta a lakást.

A kapualjban két ujjával csippentette fel a szemetesedény tetejét, hanyag mozdulattal ejtette bele a kulcsait.

Játszott a közös félelemmel.

Az Alexander téri pályaudvar üvegcsarnokában szálltunk föl a Königswusterhausenba tartó városi vonatra.

Amikor Schöneweidére értünk, megérintettem a könyökét, kiszálltam, nem néztem vissza az elhúzó szerelvény kocsijára.

Eichenwaldéig kellett utaznia.

A Liebermann utcai temetőben vártak rá, az E 8-as tranzit úton vitték, és a Helmstedt-Marienborni átkelőn egy leforrasztott koporsóban, exhumált hullára kiállított papírokkal zsilipelték át a határon.

Esett az eső.

Esténként színházba mentem, a platánok lehullott leveleinek tocsogós szőnyegén enyhén átnedvesedett a lakkcipőm talpa.

Az elhagyott lakásban halkan zümmögött az üres hűtőszekrény, s ha kinyitottam, mintha mi sem történt volna, készségesen világított.

A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó.

Megérkeztem.

Másnap elutaztam Heiligendammba.

A rendőrségi felszólítást nem vettem komolyan, megvártam, míg lejár a tartózkodási engedélyem, vártam az utolsó napig.

És két év múltán egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányuk másfél hónapos.

A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel.

Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat.

És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.

Hogy akkor ilyen egyszerű.

Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.

Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.