Hajrá, Pénzügyőr!

Lefelé mentem a Népszínház utcán – talán tavasz lehetett, mert a sarki bizományi bolt előtt már nem pufajkára, hanem vékonyabb cajg munkaruhákra alkudtak a kaputorkolatból előlépő nepperek, mikor a Csokonai mozi előtt összetalálkoztam N. Gabival.

Valaha egy padban ültünk Kőbányán a Szent László Gimnáziumban, de Gabi az egyik évben bukott, majd a következő évben kicsapták az ország összes középiskolájából, mert megverte az osztályfőnökét. Gabit nem viselte meg különösebben a dolgok ilyetén való alakulása, nem a tudományokból szándékozott megélni. Focizott, ifjúsági válogatott kapus volt, vékony és ruganyos, mint a gombostű, amivel papírlabdákat lődöztünk órák alatt, de aztán elhízott, túlságosan is szerette a kenyeret, innen kapta becenevét is, „Máró”-nak hívtuk, ami vagány nyelven tudvalevőleg kenyeret jelent. Most már a komolyabb száz kilót kerülgette, a hangja is mintha a hasából jött volna. Évek óta nem találkoztunk, ez elégséges indok volt ahhoz, hogy beüljünk egy pohár sörre a Malosik vendéglőbe.

– Mi van a srácokkal? – kérdezte Máró.

– Semmi különös. Azt tudod, hogy Zakar tanfelügyelő lett Székesfehérváron?

– A Zakar?! Ne őrjíts meg, hiszen ő még a tyúkszart is iksszel írta, és most tanfelügyelő?! Tapasztó?

– Profi sakkozó Kolumbiában. Te kiről hallottál?

– Csaszival együtt fociztam a Szentendrei Honvédban. Meghalt; egyik reggel piásan ment haza, meg akarta gyújtani a gázt, a csapot ki is nyitotta, de nem találta a gyufát, leült egy székre, és megfulladt.

– Szegény.

– És te mit csinálsz? – nézett rám Máró.

– Írogatok.

– Milyen néven?

– Csak úgy, Moldova.

– Erről még nem hallottam. Igaz, mostanában mindenki ír már – tette hozzá jólelkűen –, én is össze tudnék hozni egy regényt, csak nincs időm.

– Miért, hol dolgozol?

– Finánc vagyok.

– Ja, vagy úgy.

Ezzel ki is merültek a tizenöt év alatt felgyülemlett témák, fizettünk, és kiléptünk a vendéglőből.

– Merre mész? – kérdeztem.

– A Rákóczi út felé, egy kivándorló családnál zárjuk le a ládákat. És te?

– Én megyek haza Kőbányára, szevasz.

– Szevasz.

Eltelt egy fél év, egyik nap korán reggel csörög a telefon:

– Szevasz, itt Máró.

– Mi van? Nálatok csak reggel öt és hat óra között működik a telefon, utána le kell adni a vonalat?

– Ne dumálj, fontos dologban kereslek. Azt tudod, hogy én vagyok a Pénzügyőr ificsapatának az edzője?

– Nem tudtam, de most már kezdem érteni, miért züllött le a magyar foci.

– Ahogy én hallom, az irodalom sem áll jobban mostanában. Ide figyelj: a csapatom szeretne találkozni veled, állítólag olvasták valamelyik könyvedet, és kíváncsiak a pofádra. Gyere ki a pályára, kapsz vacsorát, bort, amennyi beléd fér, pénz nincs.

– Akkora szíved van, hogy egy hentes házat venne rajta. Jól van, de legalább hívjátok meg a Szocreált.

– Az mi?

– Az írószövetségi futballcsapat; Real Madrid és a szocialista realizmus keveréke. Játsszunk egy meccset.

– Oké!

Idény vége volt – talán már november –, erősen felázott pályán játszottunk a Pénzügyőr ifik ellen. A bőrszegek annyi sarat felszedtek, hogy alig tudtam emelni a lábam, de csatárainknak a nehéz talajon is jól ment, négy-kettőre győztünk. Lőhettünk volna egy ötödik gólt is, de néhány perccel a lefújás előtt a kapus kezébe rúgtam egy tizenegyest, szerencsére sikerült olyan képet vágnom, mintha már sokalltam volna a különbséget, és szándékosan a kapust céloztam volna meg.

A meccs után leültünk a pályavendéglőben, rendelhettünk májat, velőt, pacalt körömmel – ezek az ételek akkoriban még ritkaságszámba mentek, nem főztek belsőséget minden út menti büfében –, hozzá jó és olcsó soltvadkerti szemelt rizlinget mértek, a Pénzügyőrség saját pincészetéből származott.

Tetszett a hely, tulajdonképpen egész életemben vágytam egy törzsvendéglőre, ahová mindig elmehetek, ha jobb program nem jut az eszembe, ahol tegeződöm a vezetővel és a pincérekkel, bennfentességemmel imponálhatok a barátaimnak, átadnak kis üzeneteket; a jobb ételekből én kapom az utolsó félretett adagot, a borból időnként hazaviszek egy demizsonnal, hogy otthon is a megszokott ízeket érezzem. És ez a vendéglő színes abroszaival, kvaterkázó asztaltársaságaival ilyennek látszott.

Vacsora után elbeszélgettem az ifi játékosokkal, meglepett, hogy milyen jól neveltek és értelmesek, egyik sem kérdezte meg, hogy Berkesi András körülbelül mennyit kereshet. A találkozó végeztével Máró vitt haza szolgálati Junkers motorjával, útközben a szél erősen fújt, ha beszélgetni akartunk, ordítani kellett egymás fülébe.

– Na, mit szólsz a csapatomhoz?

– Rendes srácok, úgy látszik, még te sem tudtad elrontani őket.

– Úrifiúk, majdnem mind a Pasarétről való, a környéken állítólag ki van téve egy tábla: „Villák proletárjai, egyesüljetek!” Nincs kedved máskor is lejönni?

– De van, mikorra gondolod?

– Alapozzál velünk februárban a szezon előtt. Nem fog ártani annak a nagy fejednek.

Február első hetében én is melegítőt, tornacipőt húztam, és elmentem futni a gyerekekkel. Kettős sorokban ügettünk ki a pályáról, nekivágtunk a Pasaréti útnak, majd valamilyen hídon átkeltünk az Ördögárok fölött, hegyi ösvényeken kapaszkodtunk-ereszkedtünk, majd egy nagy kerülővel visszakanyarodtunk. Útközben gyakran találkoztam a közeli szinkronfilmgyárba tartó ismerős színészekkel, futás közben intettem feléjük, megdöbbenve néztek utánam.

Három kilométeres távval kezdtünk, aztán felmentünk ötre-hatra. Máró és én általában a sor végén loholtunk, hajdani iskolatársam állandóan meg volt fázva, hörögve-fújtatva vette a levegőt, meg-megállt, ilyenkor részvétet színlelve én is pihenhettem egy kicsit.

Március elején váratlanul edzői feladatot kaptam Márótól:

– Kettéosztanám a társaságot; én az egyik csoporttal technikáznék a teniszpályán, te addig elvihetnéd futni a másik felét. Aztán cserélünk, jó?

Később előrerukkoltam, már a bemelegítő gimnasztikát is én vezényeltem, a kiskapus meccsekre is beszálltam. A húszcentis hóban kíméletlen harc folyt, harmincötödik évem körül jártam, de az ifisták egyáltalán nem tisztelték a koromat, belém-belém tapostak, egyszer arcon talált a labda, mely a ráfagyott jégtől merev volt, és kemény, mint egy márványgolyó, azt hittem, hogy a szemem kiugrik. Edzések után egy negyedóráig álltam a forró zuhany alatt, amíg magamhoz tértem, átfagyott lábam sokáig sajgott, de valahogy mégis gyorsabban teltek el a téli rossz napok.

Már február végén egy új társaság is megjelent a pályán.

– Kik ezek? – kérdeztem Márót.

– Az úttörők, vagyis ahogy régebben mondták: a kölyökcsapat. Ők később kezdik az alapozást.

Magas növésű, erős fiúk voltak, néhányan kifejezetten kövérek, valódi koruknál két-három évvel is többet mutattak. Az edzőjük egy hatvan év körüli kopasz öregember volt, civilben postás a környéken. Máró az öltözőben mutatott be minket egymásnak:

– Szakonyi Jani bácsi, húsz éve kölyökedző a Pénzügyőrnél, legalább száz nagy játékost nevelt fel, például az ő tanítványa volt Ferenc, a válogatott kapus is.

Jani bácsi rám nézett.

– Jó egészséget! A sporttárs az új kolléga? Így már nagyon jól be lehetne osztani a dolgokat; te viszed, Márókám, az ifi egyet, ő az ifi kettőt, én pedig az úttörőket. Erős trirumvirátus lenne.

– Á, ő csak szórakozásból csinálja – mondta Gabi –, tiszta sportszeretet.

– Hátha megjön a kedve.

Szakonyi a régi klasszikus kölyökedzők közé tartozott, akik félig szakemberek, félig szurkolók voltak. Tavaszi-őszi vasárnap délelőttönként ott álltak a kültelki földes pályák félvonalánál, és teli torokból űzték-hajtották a felnőttekre szabott gatyákban majd elvesző apró játékosaikat. Ha valamelyik tanítványuk később befutott, és sztár lett egy nagy csapatban, a nyilatkozataiban meg szokta említeni első futballmesterét, és ha kilátogatott a régi pályára, odaköszönt neki:

– Csókolom!

– Szervusz, fiam! – És az öreg edzők ilyenkor felfénylő szemmel néztek körül, hogy hallotta-e valaki az üdvözlést, ez volt az egyetlen fizetségük, mert pénzt sohasem kaptak, legfeljebb egy-egy árleszállításból beszerzett vázát az évzárókon.

Maga Szakonyi Jani bácsi korához képest jó erőben volt, a Pénzügyőr vendéglő törzsvendégei gyakran fogadtak vele, hogy felugorva bele tud-e rúgni még sarkával a saját fenekébe. Az öreg nagy postástáskával a nyakában ott helyben nekiveselkedett, és lábát felrántva megkoccantotta a nadrágját.

Csak úgy kíváncsiságból végignéztem, hogy vezeti Jani bácsi az edzéseit. A fizikai képzéssel nem sokat törődött – ezzel foglalkozzanak a tornatanárok –, a legfontosabb gyakorlat az volt, hogy a gyerekek elfutottak a szélen, beadták a labdát, és Jani bácsi vagy visszaperdítette elébük kapásra, vagy azt kiáltotta: Csacsarino! – és maga lőtte rá, a hatos vonal közepéről. Később hallottam a fiúktól, hogy ezt a pozíciót a „Kohut-szög” mintájára – a focista szaknyelv az alapvonal környékéről kapura küldött lövéseket nevezte el így a Fradi nagy szélsője után – „Szakonyi-szög”-nek hívják. „Lőttem egy gólt Szakonyi-szögből” – azt jelenti, hogy az illető középről és közvetlen közelről bebikázta a labdát.

Viszont azt is el kell ismerni, hogy az öreg a legtöbb játékosát megtanította szabályosan rúgni, klasszikusan leszorított lábfejjel értek a labdához, alig-alig lőttek kapu fölé – tudni való, hogy az igazi futballista legföljebb mellé rúg, fölé soha.

Hazafelé most is a motorkerékpár oldalkocsijába ültem, menet közben Máró a fülembe ordított:

– Tényleg: nem akarod edzeni az ifi kettőt? Egyedül vagyok ötven gyerekkel.

– Nem tudom – mondtam bizonytalanul.

– Elvállalhatod, az idődbe belefér, és én majd segítek neked.

Otthon már csak legyintettem az egészre: én mint edző?! Bár, mint minden vérbeli szurkoló, én is abban a meggyőződésben éltem, hogy az edzők nem értenek a dolgukhoz; mindent másképp és főleg jobban kellene csinálni, X-et jobbszélre állítani, Y-t balfedezetbe, de soha nem képzeltem, hogy egyszer egy igazi csapatot irányíthatok – bevallom, hízelgett a hiúságomnak.

– Ne hülyéskedj! – mondtam magamnak sok szeretettel. – Itt akarod elérni azt, ami az irodalomban húsz év alatt sem sikerült, hogy valaki „Mester”-nek szólítson?

Beláttam, hogy nem értek hozzá, még futballistának sem voltam különös, mindig is inkább szerettem, mint tudtam játszani. Elodáztam a választ abban a reményben, hogy Máró magától elfelejti az ajánlatot, a dolog azonban napokon belül drámai fordulatot vett.

Szakonyi Jani bácsi évenként átlag kétszer-háromszor meg szokott sértődni valamin, ilyenkor kijelentette, hogy ő már öreg, különben is a postán most egy új technikát vezetnek be, jobban le lesz kötve, és ezért kénytelen lemondani az edzőségről. Általában két hét után meggondolta magát, visszatért, és dolgozott tovább ingyen, lelkesen, lőtte a maga góljait „Szakonyi-szög”-ből. Ezúttal azonban másképp alakultak a dolgok.

A Pénzügyőr felnőttcsapata akkoriban az NB II-ben játszott, de igen jó esélyei voltak, hogy megnyerje a bajnokságot, és felkerüljön az első osztályba. Miksovszky Zoli, az edző hajtotta a játékosokat, számolatlanul futtatta velük a köröket, és nem lehetett lazsálni. Némelyik futballista szája sarkából kiszólt a kerítésen túl álldogáló szurkolóknak, egy láda sört ígért nekik, ha letesznek a kerítés mellé egy üveg szódát, amiből ihatnának egy kortyot, ha a „Cirkuszigazgató” – ahogy az edzők hívták maguk között – épp másfelé fordulna. Persze egyik néző sem merte megkockáztatni ezt a vállalkozást, Zoli nemcsak hogy örökre kitiltotta volna a pályáról, de talán meg is öli.

– Kegyetlen pali vagyok, nem ismersz – szokta mondogatni –, kegyetlen pali vagyok.

Takács „Tutá”-nak, a balszélsőnek a magatartásával Zoli nem volt megelégedve, úgy gondolta, nem dolgozik teljes erőbedobással, elég fegyelmezetlen, ezért úgy döntött, hogy leégeti a társai előtt. Az egyik vasárnapi edzőmérkőzésre kirendelte Vörös Pistát, az úttörőcsapat tizennégy éves csatárát, vele akarta leváltani a balszélsőt, Tuta ebből megérthette, hogy őt még egy általános iskolai tanuló is pótolni tudja.

Jani bácsi nem akarta odaadni a játékosát, többé-kevésbé jogosan attól félt, hogy rosszul hatna a gyerekre, ha hirtelen, minden felkészülés nélkül bedobnák a felnőttcsapatba. Zoli letorkolta:

– Te nem ismersz engem, Jani bácsi! – mondta neki. – Én kegyetlen pali vagyok. Ha egyszer azt mondtam, akkor Vörös játszani fog.

Az úttörő balszélső akkor már ott ült az első csapatbeliek asztalánál, és ultizott.

– Nézd meg: már zsugázik! – mutatott felé Zoli. – Lehet ez rossz futballista?

Összevesztek, azt nem tudni, hogy a végén Jani bácsi dobta-e be a törülközőt, vagy őt küldték el a klubtól, mindenesetre elment, és néhány nappal a tavaszi szezon kezdete előtt a Pénzügyőr úttörőcsapata edző nélkül maradt.

– Azt megértem – mondta Máró hazafelé a motoron –, hogy az ifi kettőt nem vállaltad, mert azt gondoltad, hogy én majd mindig beledumálok a dolgodba. De most itt vannak az úttörők, velük teljesen önállóan dolgozhatnál.

Tulajdonképpen sohasem voltam olyan bőviben az időnek, mint éppen akkoriban, 1970–71-ben. Akkor nősültem, kettesben éltünk a feleségemmel, állásom – ahová naponta és időre be kellett járnom – nem volt, éltem a szabadúszó írók áldatlan, de kötetlen életét. Belefért a napjaimba, hogy egyszer megpróbáljak csinálni valamit csak azért, mert kedvem van hozzá.

A következő vasárnap leültem a labdarúgó-szakosztály vezetőivel, mondtam, hogy elvállalom egy fél évre a csapatot, annyi idő alatt ki kell derülnie, értek-e hozzá. Csak annyit kértem, hogy zárják le tisztességesen Jani bácsi ügyét, írjanak neki egy köszönőlevelet, adjanak valami ajándékot búcsúzóul, mert csak így lehet erkölcsi alapom, hogy a helyére álljak. Megígérték, és azt hiszem, meg is tettek mindent, ami tellett tőlük.

Túlzás volna azt állítani, hogy az úttörőcsapat eget verő éljenzésben tört ki, mikor elébük álltam és bejelentettem, hogy én leszek az új edzőjük. Ez érthető is volt, annak idején az öreg Szakonyi toborozta őket, mint postás a kerület minden pontján megfordult, ahol gyerekek fociztak – ő formált belőlük csapatot; igen jó csapatot, melynek komoly esélyei voltak a bajnokságra. Főleg technikailag álltak igen jól, mint mondtam, kitűnően rúgtak, viszonylag jól cseleztek és fejeltek.

Mi az, amit én hozzátehetek? – töprengtem magamban, úgy képzeltem, talán az erőnlétüket javíthatom fel, a test test elleni játékot lehetne gyakoroltatni velük, a gyorsaságukat fejleszteni és így tovább. Mivel nem sok fogalmam volt arról, hogy kellene csinálni, ezért megvettem Csanády Árpád nagy, kétkötetes edzői kézikönyvét, az Úttörő-labdarúgók képzése című cikkgyűjteményt és még néhány hasonló jellegű munkát, kiírtam belőlük néhány tetszetős gyakorlatot. Az edzéseket jegyzetfüzetekből vezettem.

Kísérletemet méla undor fogadta, a fiúk máshoz szoktak hozzá Jani bácsi edzésein. Csinálták az erőgyakorlatokat, dobálták a medicinlabdát, de amit lehetett, elszabotáltak belőle. A csapat ennek ellenére jól szerepelt a bajnoki mérkőzéseken, szinte mindegyik játékos az úttörő korosztály legidősebb évjáratához tartozott, fiatalabb és képzetlenebb ellenfeleiknek tíz-tizenkét gólokat rúgtak. Meccs közben és utána szavak nélkül is értésemre adták, hogy ehhez semmi közöm nincs, ez még Jani bácsinak köszönhető. Titokban küldöttséget menesztettek az öreghez, hogy jöjjön vissza, ő egyelőre nem volt hajlandó rá, ezt is rajtam verték le.

Valamikor egy áprilisi edzésen kenyértörésre került sor. Két-három kör, vagyis nyolcszáz-ezerkétszáz méteres futás vezette be a foglalkozást, a fiúk ez ellen mindig morogtak, most is kedvetlenül vágtak neki a távnak, de az első kör után csendes derültség hullámzott végig a „menetoszlopon”. Gyanakodva kérdeztem:

– Mi történt?

– Semmi.

Nem hagytam annyiban, kiderült, hogy Janda Gabi futás közben kilépett a sorból, elbújt az egyik oldalsó raktárépület mögött, kihagyott egy kört, és csak utána állt vissza. Ezt semmiképp sem lehetett eltűrni, le kellett küldenem a pályáról.

– Gabi, menj le! – mondtam csendesen.

– Miért menjek?

– Lógtál, légy szíves, menj be az öltözőbe.

Gabi elhagyta a játékteret, de megállt a kapu mögött, onnan figyelte, hogy mit csinálnak a többiek, mikor a kiskapus játékra került sor, vissza is szökött. Felemeltem a hangom:

– Gabi, azt mondtam, hogy menj le!

A többiek mellé álltak:

– Ne tessék leküldeni Gabit, nem csinált semmi rosszat!

Álltak velem szemben, az arcukra leplezetlenül kiült a düh és az ellenszenv, néztem vissza rájuk, és talán gyerekkorom óta nem álltam olyan közel a síráshoz, mint ebben a pillanatban.

– Jól van, fiúk – mondtam –, ne haragudjatok rám, nem akartam rosszat nektek. Titeket már nem kell megtanítani futballozni, én próbáltam abban segíteni, amihez úgy-ahogy értek, úgy látszik, nem jól csináltam. Nem foglalkozom veletek többé.

Ettől megdöbbentek, lehet, hogy valamilyen felelősségre vonástól is tartottak, körülvettek.

– Ne tessék leköszönni. Tessék úgy csinálni, mint a Jani bácsi, le tetszik gurítani nekünk a labdát, mi meg kapura lövünk.

Nem vitatkoztam, egy ideig még álldogáltam a pálya szélén, aztán mikor feltűnés nélkül tehettem, bementem az öltözőbe.

A csapat életében nem történt fennakadás, mert Jani bácsi, aki már egyébként is vissza akart jönni, az első szóra újból elvállalta az edzőséget. Megnyerték a bajnokságot az UFC előtt – igaz, hogy csak a zöldasztal mellett, egy óvás eredményeként, ennek később még súlyos következményei lettek, de mindent a maga idején. Rólam szó sem esett, meg sem hívtak az évzáró vacsorára, pedig akárhogy is nézzük, néhány kemény hónapom nekem is feküdt ebben az eredményben.

Jó pofát vágtam az ügyhöz, de belül mélységesen fel voltam háborodva, nem tudtam belenyugodni abba, hogy kudarcot vallottam olyan elvekkel, melyeket logikusnak és hasznosnak tartottam. Hogy tudnék bizonyítani?!

Az idény vége felé leültünk Máróval beszélgetni a vendéglőben. Rendeltem egy liter bort, koccintottunk az elmúlt évre, és megkérdeztem:

– Mi lesz ősszel?

– Majdnem mindegyik úttörő kiöregszik, Jani bácsi jön föl velük az ifibe, azt mondja, egészen a válogatott csapatig elkíséri őket.

– És ki marad lent az úttörőkkel?

– Nem tudom, egyelőre sem játékosok, sem edző. Az egyesület nem tud fizetni még egy embert.

Megköszörültem a torkomat:

– Én úgy is elvállalom!

– De honnan veszel csapatot?

– Majd toborzok.

– És rögtön el akarsz indulni velük a bajnokságban? Ilyenkor az a szokás, hogy kihagynak egy-két évet, amíg a gárda úgy-ahogy megerősödik, összeszokik…

– Máró, én nem várhatok éveket, én most szeretném bizonyítani, hogy semmi varázslat nincs egy úttörő-futballedző munkájában, még egy magamfajta kívülálló ember is jól csinálhatja, ha szíve és kedve van hozzá. Én is el tudok érni olyan eredményeket, mint Jani bácsi – vagy bárki a világon.

Máró szemén látszott a kételkedés:

– Én hívtalak ide, most mégis megkérdezem: van értelme ennyire bedobni magad?

– Én sehonnan sem tudok vesztesként elmenni.

– Rendben van, ha akarod, próbáld meg. Majd megbeszéljük Zolival.

 

*

 

A Népsportban két egymás utáni napon rövid fizetett közlemény jelent meg, hogy a Pénzügyőr úttörő-futballcsapata május 13-án és 20-án toborzót tart 1956–59-ben született fiúk részére, a jelentkezők cipőt és tornaruhát hozzanak magukkal.

A dolgokat nem bíztam a véletlenre, elmentem a környékbeli iskolákba is, agitáltam az igazgatókat, tornatanárokat, hogy küldjék le a pályára a gyerekeket – sajnos a vetélytársak már mindenütt megelőztek, a hirdetőtáblákon szinte egymásba értek a különféle sportiskolák plakátjai: úszni, cselgáncsozni csábítottak, evezni és vívni.

Május 13-án harminc-harmincöt gyerek jött le a toborzóra, úgy számoltam, hogy tizenöt-tizennyolcat tarthatok meg közülük, a többit el kell küldenem. Nem mertem egyedül elvállalni a döntés kockázatát, rémképek lebegtek a szemem előtt, olyanok, hogy tíz-tizenöt év múlva megszólít majd valaki az utcán:

– Nem ismer meg?

– Dehogynem – mondom majd a tisztelettől megilletődve. – Maga N. N., a válogatott középcsatára.

– Nahát maga meg az a marha, aki elzavart engem a toborzóról, mert tehetségtelennek talált.

A hasonló tévedéseket elkerülendő, odahívtam Márót, hogy segítsen válogatni. Az újoncokat önkéntelenül is a most távozó úttörőjátékosokhoz mértem, kétségbeejtően gyöngéknek találtam őket, csak egy tizenhárom éves, erős felépítésű és technikás középhátvéd tetszett, és egy tizenkét éves, de magas növésű, ügyes kis kapus – a többiek közül már csak úgy találomra, érzésből lehetett válogatni. Jelentkezett például egy kis szőke gömböc, kiderült, hogy egyenesen zongoraóráról jött. Megvakartam a fejem.

– Hogy hívnak?

– Saskői Egon.

– Még egy ilyen név is! Na mindegy. Tudsz futni, Egon?

– Tudok, Gyuri bácsi.

– Akkor állj be a többiek közé.

A próbafutásban messze utolsó lett, kétszer kellett felhúzni a stopperórát, mire beért a célba. Tanácstalanul néztem rá, önbizalma megingathatatlannak látszott.

– Most mit csináljunk, Egon? Legalább erős is vagy, nemcsak kövér?

– Duzzadok az erőtől, Gyuri bácsi! – mondta a legkomolyabban.

– Próbáljuk ki. Tudsz súlyt lökni?

– Igen, Gyuri bácsi.

Adtam neki egy medicinlabdát, ráejtette a lábára.

– Ez nem világcsúcs, Egon.

– Hát nem, Gyuri bácsi.

– Nesze, itt egy foci, próbálj meg „dekázni”.

Elkezdett emelgetni a labdával, ha egy negyedóra múlva nem szólok, hogy hagyja abba, talán még most is csinálja, a vastag hájréteg mögött egészen kivételes gömbérzék lapult.

– Ha megígéred nekem, Egon, hogy lefogysz, akkor ideveszlek a csapathoz. De minden este fussál le negyven villanyoszlop közötti távolságot, és a zongora is csak úgy fordulhat elő az életedben, hogy erőfejlesztés céljából időnként megpróbálod felemelni. Megígéred?

– Meg.

– Jól van, állj a többiek közé.

Nem egészen egy évvel később a Fáy utcában a Vasas egyik korosztályunkba tartozó csapata ellen játszottunk, és beállítottam a balszélre. Megjelenését osztatlan feltűnés fogadta a nézőtéren.

– Hentes, hentes! – kiabáltak be az alkalmi szurkolók.

Egon nem szólt semmit, de a félidő derekán egy csellel két védőt háromfelé zavart, pontosan küldte be a labdát, a középcsatárunknak csak épp hozzá kellett értetni a homlokát, és gól. Egon méla undorral kinézett a nézőkre, aztán szó nélkül visszaballagott a félvonalhoz. De addig még sok víznek le kellett folyni a Pénzügyőr-pálya melletti Ördögárkon.

Fél négy felé megnéztem a jegyzetblokkomat; csak nyolc név mögött állt ott a kiválasztást jelző kereszt. Ki kellett volna hirdetnem az eredményt: melyik fiú marad, melyiket küldjük el, de én képtelen lettem volna elviselni a csalódott gyerekarcokat.

– Add csak ide azt a papírt, és menj el nyugodtan fürödni, majd én felolvasom a döntést – mondta Máró, és egy pillanatra Zolit utánozta. – „Te nem ismersz engem, kegyetlen pali vagyok!”

Később leültünk egy fröccs mellé beszélgetni:

– Elég jó az anyag – mondtam –, és ehhez jön még az a három fiú, aki a régi csapatból is még úttörő korú marad, tehát játszhat nálunk.

– Szóval az a helyzet – morogta zavartan Máró –, hogy Jani bácsi őket is felviszi magával az ifibe.

– De miért? Mónus Zolit például én hoztam fel, márciusban jött ide hozzánk, mikor én voltam az edző, én raktam be először a csapatba!

– Mindegy. Azt mondják, hogy ők már kinőtték az úttörőbajnokság színvonalát, fenn az ifiben jobban fejlődhetnek.

– Szóval: egyetlenegy játékost sem hagynak meg nekem a régiek közül?

– Körülbelül erről van szó.

– Nem értem.

Máró óvatosan körülnézett, hogy hallja-e valaki a beszélgetésünket.

– Nézd, te nem esel pánikba, veled lehet őszintén beszélni. Senki sem fog segíteni neked, sőt még a földet is megpróbálják kirántani a lábad alól.

– Miért?

– Itt egy csomó ember él a sportból, most nem Zolira, a vezető edzőre gondolok, mert ő tud annyit a szakmából, hogy bárhol dolgozhatna, de vannak olyanok, akik azért kapják a fizetésüket, mert a sporttal foglalkoznak – és nem értenek hozzá.

– Akkor hogy tudnak a helyükön maradni?

– Dörzsölt mocsári hajósok, akik ugyanúgy elvállalnák a balettintézetet vagy a csillagvizsgáló vezetését is. A helyükön akarnak maradni, a hatalmon belül, könnyű és jól fizetett beosztásban. És most képzeld el, hogy jössz te, az abszolút kezdő és kívülálló, és csak úgy hobbiból, ingyen megcsinálod azt, amit ők megpróbálnak véresen nehéz munkának beállítani. Fordított esetben te mit szólnál? Csak magadra számíthatsz, legföljebb énrám és a drukkerekre, akik szeretnek téged. Ha úgy gondolod, hogy túl sok kellemetlenséget veszel a nyakadba, nyugodtan visszaléphetsz, akár most, akár később.

– Nem, így is rendben van.

Folytattam a munkámat, a második toborzóra jelentkezett annyi tehetséges gyerek, hogy el lehetett kezdeni velük a csapat építését. Csak egy tapasztaltabb fiú kellett volna, olyan, aki legalább már futballcipőt húzott a lábára. De honnan vegyek ilyet?

Eszembe jutott, hogy még márciusban láttam csellengeni a csapat körül egy Kacsa nevezetű szemüveges fiút. Az összeszokott gárdába természetesen nem kerülhetett be, a gyakorlatok közben folyton hátralökdösték, azzal gúnyolták, hogy csak fürödni jár le a pályára. Jobb híján őrá gondoltam. Kacsával a pálya előtt találkoztam, egy kavicsot rugdosott elmerülten.

– Akarsz focizni? – kérdeztem tőle.

Kacsa arcán kigyúlt mind a százezer pattanás.

– Igen, Gyuri bácsi.

– Gyere le szerdán az edzésre, hozzál tizenegy forintot és egy fényképet, leigazolunk.

Hozott három képet, hátha valamelyik nem jó, vagy mégiscsak több kell. A csapat egyik kiemelkedő játékosa vált belőle, bejátszotta az egész pályát a saját hatosától az ellenfél kapujáig. Elszántsága, fizikai ereje kipótolta minden technikai fogyatékosságát, a „csinnekből” rendre ő jött ki győztesen, meccseket eldöntő gólokat rúgott. Az ellenfelek edzői magukból kikelve szidták tehetetlen védőiket:

– Miért nem fogjátok őt rendesen?

– Nem tudjuk, olyan hajtós állat!

Csak néhány közös edzést tarthattunk, épp hogy megtanulhattam a gyerekek nevét, máris elszéledtek vakációra, megállapodtunk, hogy augusztusban újra találkozunk.

A bajnokság minden osztályban befejeződött – az első csapatnak nem sikerült feljutni az NB I-be. A pálya is félig-meddig bezárt, csak egy-egy félszeg vidéki futballista tűnt fel, próbajátékra jelentkezett – a legtöbbet az a szándék vezette, hogy ha játékosként beválik, bekerülhet a testülethez is pénzügyőrnek, megalapozhatják a jövőjüket.

Én ezen a nyáron is gyakran kijártam a pasaréti pályára, szerettem a napsütötte-széljárta teraszon ebédelni, néha korán érkeztem, mikor még az étlap sem készült el, ilyenkor abból ettem, amit a vendéglő „gebinese”, Nagy József pénzügyőr zászlós saját magának főzött.

Esténként is nagy társaság gyűlt össze, főleg a környékbeli iparosok-tisztviselők jöttek le beszélgetni-szellőzködni, az asztal közepén egy-egy „mafla” állt, mely tudvalevőleg fél liter bor és fél liter szóda keveréke.

A záróra kilenc körül lett volna, ezt egyes túlbuzgó pincérek a mennyezeti lámpa többszöri leoltásával-felgyújtásával jelezték, de Nagy Jóska, a főnök leintette őket, maga is leült közénk – mintha ezek az esték éltették volna; fél évvel később elment nyugdíjba, leköltözött Tatára, újonnan épített présházába, és egy hónap múlva meghalt.

Néha még tizenegy óra körül is ott beszélgettünk-énekelgettünk a teraszon, a műsor mindig ugyanaz volt: néhány népdal, magyar nóták, a bányászinduló, néha a székely himnusz. Aztán elköszöntünk, és feleségemmel nekivágtunk a Pasaréti útnak, hogy elérjük az utolsó ötös buszt.

Néha felhívtak az emeleti terembe, ahol néhány vezető és játékos pityizálgatott, ha elfogyott a fröccsük, csak benyomtak egy gombot, mely a söntésbe szólt, a csapos már töltötte is az új üvegeket. A sarkokban különféle üzletekről sustorogtak, egy-két évvel később hat-hét játékos is bíróság elé került különféle visszaélésekért: szabálytalan vámkezelésekért, utólagos engedélyek kiadásáért, becsempészett bundák „kaserolásáért” és így tovább. Igyekeztem minél nagyobb ívben elkerülni őket.

Augusztus végén aztán az én kis csapatom edzései is elkezdődtek. Már az első barátságos mérkőzéseken kiderült, hogy a gyerekek a futball elemi szabályaival sincsenek tisztában. Osztatlan megdöbbenést keltett, mikor a kapus a megszerzett labdát a hóna alá fogta, és akár egy rögbijátékos, szaladgálni kezdett vele a 16-oson belül, anélkül hogy az előírások szerint a földhöz ütögette volna. Én, aki gyerekkoromtól úgy nőttem fel, hogy minden vasárnap reggel kértem anyámtól két szelet zsíros kenyeret, újságpapírba takartam, és elindultam a futballpályák felé – vagy játszottam, vagy meccset néztem, a kisujjamban hordtam a futball szabályait, egyszerűen elképedtem a mostaniak tudatlanságán. Máró vigasztalni próbált.

– Majd belejönnek. Tanuld meg: a gyerekeknek csak gatyát kell adni, focizni maguktól is megtanulnak.

Így érkezett el az első bajnoki meccs, egy szeptemberi vasárnap reggel otthon játszottunk a Ganz-villany úttörőcsapata ellen. Minden formaságot magamnak keltett elintézni, intézőnk nem volt; régebben egy öregebb férfi töltötte be ezt a posztot, meccsek után beült az öltözőbe, és lapos pillantásokkal nézegette a meztelenül járkáló fiúkat – inkább lemondtam a segítségéről. Megírtam a meccskönyvet az összeállítással, az igazolásokkal együtt átadtam a bírónak, aztán kisétáltam a „tetthelyre”, megálltam a félvonal mellett, nekidőltem a korlátnak, mely elválasztotta a játékteret a nézőtértől. A feszültség semmivel sem volt alacsonyabb bennem, mint mikor első könyvem megjelenésére vártam, vagy első színdarabom bemutatójára készülődtünk.

Szótlanul figyeltem a bemelegítést, nem volt szükség külön utasításokra, mindenki tudta, hogy a gyakorlatokkal fentről lefelé kell haladni; előbb a nyakizmokat kell átmozgatni, aztán a vállövet és így tovább – úgy gondoltam, ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne hagyjanak ki izomcsoportokat. Azt is tudta mindenki, hogy akkor éri el a megfelelő szintet, ha enyhén megizzadt.

Meglepett, hogy százötven-kétszáz néző is összegyűlt erre a meccsre; a Pénzügyőr-pálya volt Észak-Buda egyetlen sporttelepe a Marczibányi tértől egész fel Pesthidegkútig – és az úttörőmeccseken gyakran látványosabb futballt láthattak a szurkolók, mint a felnőttcsapatok erőszakos-küzdelmes találkozóin. Néhányan, akik már ismertek, intettek felém.

– Mi lesz az eredmény, Mester?

Csak vállat vontam, és arrébb sétáltam, magam sem tudtam, mire vagyunk képesek. Nézegettem az ellenfél csapatát: a Ganz-villany általában egy-két évvel idősebb fiúkból állt össze, de az is látszott, hogy az izomzatuk rosszul van átdolgozva. Edzőjük most, öt perccel a kezdés előtt próbálta elmagyarázni nekik a labdarúgás taktikájának alapjait, de a tanácsaira csak legyintgettek, hanyagul felöltött szerelésük is jelezte, hogy baj lehet a fegyelemmel. Egy igazi futballista ad magára, mielőtt kifutna a pályára, belenéz a tükörbe, egy olyan nagy játékos, mint az újpesti Szusza, sohasem mulasztotta el, hogy még egyszer megfésülködjék.

A bíró fütyült, elindult a labda: „Baka”, a korhatár alsó szélén épp hogy túllépett középcsatárunk, akit, mint mondani szokás, hónaljban vágott a felnőttekre szabott gatya, jobbra gurította a labdát, visszakapta, hosszú lőtt passzal szöktette a csapat leggyorsabb emberét, Jancsa Karcsit, ő a védők mögé került, és az elébe lehulló átadást pattanásból kapura küldte, olyan pontosan megcélozta a bal sarkot, hogy a kapus utána sem tudott nyúlni. Ha lett volna óra a pályán, a mutató még kiinduló helyzetében állt volna, és már vezettünk. A fiúk nem akartak hinni a szemüknek, kirohantak hozzám:

– Gyuri bácsi, Gyuri bácsi, gól!

– Hát alighanem – megpróbáltam szigorú arcot vágni –, menjetek vissza a középkezdéshez, és focizzatok úgy, mintha most kezdődne a meccs. Aki lazítani próbál, azt rögtön lezavarom.

Hét-nullra győztünk, a hármas sípszó után a söntésben vettem egy láda üdítőt, és bevittem az öltözőbe, én magam kimentem a teraszra egy pohár sörre – most jött ki rajtam az idegfeszültség, még ültömben is remegett a lábam. Szótlan biccentéssel fogadtam a törzsszurkolók gratulációit.

Egy régi japán mondás szerint: „győzelem után szorítsd meg a sisakod szíját!” – vagyis ha jól értem – mert a japánoknál soha nem lehet tudni, mit gondolnak –, „készülj még keményebb küzdelmekre!”, azon a héten még többet futottunk és dolgoztunk a labdával.

A második meccsünket az egyik óbudai téglagyár csapata, az Újlaki FC ellen kellett játszanunk, ahogy már említettem, az előző szezonban a zöldasztal mellett vették el tőlük a bajnoki címet – ha jól emlékszem, egy játékost szabálytalan igazolással szerepeltettek –, és az érmeket át kellett engedniük a Pénzügyőr úttörőcsapatának. Feltételeztem, hogy tele vannak bosszúvággyal, rajtunk akarják leverni az előző évjárattal elszenvedett méltánytalanságot.

Már a bemelegítésnél látszott, hogy az UFC teli van „svarccal”, vagyis a korhatárt messze túllépett játékosokat szerepeltetnek, kis középcsatárunk, Baka a derekáig sem ért középhátvédjének. A bírónak hiába szóltam, hogy ellenőrizze le az igazolásokat, a jeles sípmester csak legyintett, már most korán reggel dőlt belőle a borszag, semmi mást nem akart, mint minél hamarabb túlesni az egész meccsen – bizonyos tekintetben őt is meg lehetett érteni: akkoriban tizenöt forintot adtak egy úttörőmeccs levezetéséért, és az illetőnek fel kellett áldoznia a vasárnap délelőttjét.

Az ellenfél, kihasználva fizikai erőfölényét, le akart söpörni minket a pályáról, test test elleni összecsapásokat provokáltak, és kíméletlenül „benyomták a tüskét”: löktek, gáncsoltak, rátartottak a rúgó lábra, hiába ordítottam a játékvezetőnek, ő meg sem próbált rendet teremteni, legföljebb tessék-lássék megítélt egy-egy szabadrúgást.

Meglepődtem, hogy tapasztalatlan játékosaim milyen bátran felvették a harcot, bekaptuk az első, majd a második gólt, mégis megpróbáltak támadásokat indítani, önbizalmukat csak akkor vesztették el, mikor egy kíméletlen rúgás után a földön fekvő középcsatárunknak eltörött a karja, kevéssel később pedig az egyik fedezetünknek rúgták szét a térdét. A csapatot elkísérő szülők vitték át őket kocsival a közeli Margit Kórházba.

Engem a döbbenettől a szó szoros értelmében hányinger fogott el, sohasem képzeltem, hogy egy úttörőfocimeccs véres háborúsággá válhat, ahol az egyik csapat nem legyőzni akarja a másikat, hanem megsemmisíteni. Lelkierőmből csak néhány rutinszerű tanácsra futotta, hogy elkerüljük a további sérüléseket, beszóltam a fiúknak, ne menjenek bele a csinnekbe, álljanak át emberfogásról területvédelemre – de így sem tudtuk elkerülni a súlyos öt-nullás vereséget.

Meccs után elköszöntem a fiúktól, igyekeztem megnyugtatni őket, aztán gyalog mentem haza Óbudáról. Útközben eltöprengtem: mit lehetne csinálni, hogy ne ismétlődhessen meg ez a szörnyűség. Ismertem a játékosaimat: a Pasaréti út környékéről, védett, sőt módos környezetből jöttek, ha megkérdeztem tőlük, hány szobás lakásban élnek, elgondolkodva számolgattak magukban, mielőtt válaszoltak volna. Tudtam, hamarabb megtaníthatom őket olyan technikai bravúrokra, hogy egy feldobott kétforintost sarokkal a kabátzsebükbe rúgjanak, mint arra, hogy kell szembeszállni alattomos és kegyetlen tempókkal – és abban sem lehetett kétségem, hogy nem egy ilyen meccset kell még játszanunk.

Eszembe jutott, hogy futóedzéseink során gyakran elhaladtunk a Vörös Hadsereg útján egy állami gondozott gyerekotthon mellett, és bent az udvaron gyakran láttam labdát rúgó fiúkat, mi volna, ha közülük hoznék néhány új játékost? Amennyire az állami gondozottak sorsát és magatartását megismerhettem, feltételeztem, hogy őket nem lehetne terrorral lesöpörni a pályáról, tartást adhatnának az egész csapatnak.

Pár nappal később le is mentem az intézetbe, megkerestem a testnevelő tanárt, és megkértem, hogy engedjen le az edzéseinkre néhány fiút. Dorogi tanár úr nehezen állt kötélnek, féltette növendékeit a különféle konfliktusoktól.

– Szerintem több jó származhat belőle, mint rossz – próbáltam győzködni –, igazi csapatban játszhatnak, azonkívül egy más közösségbe kerülnek, kapcsolatokat, sőt barátságot köthetnek a játékostársaikkal.

Dorogi szúrósan nézett vissza rám.

– Rendben van, próbáljuk meg, de adja becsületszavát, hogy ha nem megy, nem erőlteti az ügyet, hanem visszaengedi a fiúkat.

– Megígérem.

– Most lesz szabad foglalkozásuk, nézzen végig egy meccset, és válassza ki az embereit.

A tizenkét-tizenhárom éves fiúk életre-halálra harcoltak minden labdáért, mintha bánatukat és sérelmeiket a fociban vezetnék le. Méterekről csúsztak be az ellenfél elé, nem törődve azzal, hogy a salak még a melegítőnadrágon keresztül is leszedi a bőrt a lábukról. Aki megsérült, leült a földre, nem jajgatott, összeharapott foggal pihent néhány percig, aztán visszament, és hajtott tovább.

Négy-öt fiút választottam ki, megállapodtunk, hogy a következő edzésre lejönnek a Pénzügyőr-pályára. Ezen a napon, mikor beértem, az állami gondozottak már ott vártak rám a pálya kapujában, mintegy a befogadás jeleként kezet nyújtottam nekik, a parolát meglepően bizonytalanul, lagymatagon viszonozták.

– Gyertek, kaptok szerelést.

A szertárat egy régi bútordarab, Laci bácsi vezette, talán három évtizedet is eltöltött már a Pénzügyőr-pályán, szakmáját tekintve suszter volt, mikor benyitottunk hozzá, akkor is épp futballcipőket javított, a 44-es „csuka” is szinte elveszett hatalmas tenyerében, a padon ott fénylett mellette a fröccsös pohár.

– Laci bácsi, legyen szíves, adjon szerelést ezeknek a fiúknak.

Az öreg egy pillantást vetett az új jövevényekre, egyforma kék melegítőfelsőjükről nem volt nehéz felismerni bennük az állami gondozottakat, akik eddig még nézőként is alig léphették át a Pénzügyőr-pálya kapuját, nemhogy játékosként. A szertáros elvörösödött, és a szája széléről kibökte:

– Mit keresnek itt ezek az utcagyerekek?

Intettem a fiúknak, hogy menjenek ki, és becsuktam utánuk a szertár ajtaját.

– Laci bácsi, ezt nem szeretném még egyszer hallani. Ők nem azért kerültek állami gondozásba, mert loptak vagy gyilkoltak, hanem azért, mert a szüleik nem törődtek velük. Éppolyan gyerekek, mint bárki más.

Az öreg megjuhászodva bólogatott, de a tekintetéből láttam, hogy ismét sikerült eggyel gyarapítani ellenségeim számát. Később másoktól is hallottam, hogy ha eltűnik valami az öltözőkből, én leszek a felelős, mert ideszabadítottam ezt a bandát.

Az új fiúk végül is megkapták a szerelést, bementem velük az öltözőbe, és bemutattam őket a csapatnak, igyekeztem minél rövidebben elintézni a szertartást:

– Majd a pályán jobban megismeritek egymást, készülődjetek.

Felért volna egy szociológiai tanulmánnyal összehasonlítani a régiek és az újak öltözékét; a pasaréti gyerekek elegáns olasz pulóvereket vagy kötött kabátokat vetettek le magukról, alatta vasalt inget viseltek, az állami gondozottak melegítőfelsője alatt csak egy atlétatrikó feszült, rajta nagy vörös pecsét hirdette, hogy melyik intézet tulajdonába tartozik. Nyakukban spárgán egy kulcs lógott.

– Milyen kulcs ez?

– A szekrényünké. Nem akartuk bent hagyni a szobánkban, mert valaki megtalálja, és elviszi a cuccunkat: a zsebrádiót vagy a csokit.

– De a pályára mégse vigyétek magatokkal, mert elveszhet. Rám meritek bízni?

Határozatlanul bólintottak, ideadták, egy-egy labdát fogtak a hónuk alá, és elindultak kifelé. Az edzés végéig sem oldódtak fel; kint a terepen külön csoportban futottak, és a kispályás játékban is megpróbáltak egy csapatba kerülni, ezt nem engedtem, szétosztottam őket a régiek között.

Figyeltem, hogy mozognak; hármat már a következő vasárnap beállítottam volna, leginkább egy széles vállú, masszív felépítésű kapust – ezen a poszton mindig is fontosnak tartottam a fizikai erőt, ha egy beívelt labdáért felmegy egy csatár és a kapus, nem lehet vitás, hogy ki kerül ki győztesként az összecsapásból. Tetszett még egy magas növésű, technikás jobblábas csatár és egy alacsony, nagy fejű gyerek, akit a társai „Előember”-nek neveztek, annyit futott, mint hat másik, valósággal a hátára vette a pályát.

– Ez van, fiúk! – mondtam nekik, mikor elköszöntünk. – Ha akartok játszani, hozzatok le a következő edzésre egy fényképet és tizenegy forintot az igazoláshoz.

Mind a három játékos, akit kinéztem, megjelent a következő alkalommal, és meg is kötöttek nálunk. Itt is a futballba ölték minden bánatukat, mellőzöttségüket, szikráztak a becsvágytól, nem lehetett olyan feladatot adni nekik, amit meg ne próbáltak volna túlteljesíteni.

Egyszer egy szaklapban, a Labdarúgóedzőben – „őrületem” elhatalmasodásaként már ilyen újságokat is beszereztem – olvastam egy cikket, hogy Helenio Herrera, a „Mágus” milyen gyakorlatokat végeztetett egy erőnléti edzésen csapatával, az akkor verhetetlennek számító Internazionale játékosaival. A lapot levittem magammal a Pénzügyőr-pályára is, és megmutattam a gyerekeknek.

– Megcsinálhatom, Gyuri bácsi? – kérdezte Gyuricza Laci, az egyik állami gondozott.

– Beleszakadsz.

– Azért próbáljuk meg. Fogadjunk egy kólába.

Az edzésterv ötvenperces végrehajtási időt szabott meg, de ebbe a szűk órába kegyetlen anyagot zsúfolt össze a milánói mágus. Például az edző két labdával megállt a hatos vonalon, és vele szemben a kapu közepén elfoglalta a helyét a játékos. Az edző az egyik labdát a bal sarokra gurította, a játékosnak oda kellett érni és kirúgni, mielőtt még a hálóba jutott volna, közben a másik labda már a jobb sarok felé tartott, azt is be kellett futni és kivágni még a vonal előtt. Ha a labdák megfelelő gyors ritmusban követik egymást, egyszer sem könnyű elvégezni a gyakorlatot – és az edzésterv hatvan ismétlést írt elő. Gyuriczáról szakadt a verejték, fogával beharapta az alsó ajkát, de végigcsinálta az ötven percet, járt neki a kóla.

– Még ha fejelni is megtanulsz, akár futballista is lehet belőled.

Szokásommá vált, hogy már egy órával az edzés kezdete előtt kiballagtam a pályára, kiültem a lelátóra napozni, figyeltem a felnőttcsapat munkáját – ha találtam valami érdekes gyakorlatot, feljegyeztem. Néhány gyerek – elsősorban a három állami gondozott – szintén korábban kijött, letelepedett mellém a betonlépcsőre, és beszélgettünk – később már fel is készültem ezekre a találkozásokra, vittem magammal egy zacskó nápolyit vagy töltött kekszet.

Sok téma felmerült ezeken a beszélgetéseken: szabad-e cigarettázni vagy sört inni egy futballistának? Melyek a menő zenekarok? Hogy romlott el egy hét alatt az összegyűjtött zsebpénzből vásárolt karóra? Az irodalom szinte sohasem került szóba, csak az „Előember” említette meg egyszer, hogy az iskolai magyarirodalom-könyvükben szerepel egy novella, melyet egy velem azonos nevű ember írt, az osztálytársaik megkérdezték, hogy véletlenül nem tőlem származik-e a szóban forgó elbeszélés, de ők kikérték maguknak ezt a gyanúsítást:

– Gyuri bácsi nem író, ő edző!

Közben a bajnokság tovább zajlott, a csapat érezhetően megerősödött, a meccseink többségét megnyertük, de már látszott, hogy az elején elvesztett néhány pont miatt abban az évben már aligha lehetünk elsők, de úgy gondoltam, van időnk, ebben a szezonban összeszokik a csapat, a következő évben már az élen kell végeznünk. Ez a bajnokság az Elektromosnak állt.

Emlékszem néhány mérkőzésre abból az időből. Egyszer a másik téglagyári csapat, a Budai AC ellen játszottunk egy süppeteg, agyagos pályán, a lelátókat selejtes téglákból összehordott halmok helyettesítették. Nyertünk három vagy négy góllal. A vesztes ellenfél az öltözőben verekedést provokált, játékvezetők, rendőrök hirtelen eltűntek, segítségre sehonnan sem számíthattunk, kemény ütésváltásokkal küzdöttük le magunkat az autóbusz-megállóig.

A Gázműveket a saját pályáján vertük meg, már nyolc-nullra vezettünk, mikor a meccs félbeszakadt, mert egy öreg férfi, az ellenfél futballmindenese berohant a pálya közepére, és kérte a bírót, hogy fújja le a meccset, mert neki a fejébe kerülhet, ha a rábízott csapat két számjegyű vereséget szenved. A bíró nem tehetett mást, leküldte, nekem megesett a szívem rajta, beszóltam a fiúknak, hogy ezentúl a szép játékra helyezzék a hangsúlyt, nem kell erőltetni a góllövést.

Végigdolgoztuk a telet, előbb két, aztán három edzést tartottunk hetenként, többet, mint az idősebb ifikorcsoport. A szakosztály vezetése értetlenül, sőt gyanakodva figyelte a buzgóságunkat, azzal próbálták leállítani a tempónkat, hogy télen a szerelés lassabban szárad, nem tudnak hetente háromszor inget és nadrágot adni. Néhány fröccsöt kellett fizetni a szertár körül őgyelgő pályamunkásoknak, és ezt a gondot is meg lehetett oldani.

Tavasszal váratlan esély nyílt előttünk, hogy mégis megszerezhessük az első helyet. A bajnokjelölt Elektromos két legjobb játékosa botrányba keveredett; a sportorvosi vizsgálaton az urológiai minta vételére szolgáló kémcsövekbe társaik helyett is belevizeltek, mikor kiderült a turpisság, megsértették az orvosokat – mindkettőt eltiltották egy fél évre a játéktól. Az Elektromos nem tudta kiheverni a hiányukat, sorozatban veszítették el a meccseket, az idény végére visszazuhantak a táblázat közepére. A bajnokságnak a Testnevelési Főiskola–Pénzügyőr mérkőzésen kellett eldőlni.

A találkozóra egy különösen meleg tavasz végi napon került sor. Még bent az öltözőben elmondtam a fiúknak, hogy az ezüstérmet már ettől a meccstől függetlenül megszerezték, ez is több annál, amit várni lehetett tőlük, játsszanak nyugodtan. Ők hallgatagon meredtek maguk elé, látszott rajtuk, hogy ha már eljutottak idáig, mindenképpen nyerni akarnak. Hirtelen megéreztem, hogy a lelkeknek milyen boszorkánykonyhájába merészkedtem be avatatlan varázslóinasként, egy olasz szakember megjegyzése jutott az eszembe: „Szókratész, ha ma élne, okvetlenül labdarúgóedző lenne!”

– Na, induljatok! – mondtam, és rávertem a csapatkapitány vállára.

Papíron nem sok esélyünk volt a győzelemre. A Testnevelési Főiskola futballcsapatai az intézményben tanító és tanuló edzők afféle kísérleti laboratóriumának számítottak. Még az úttörőegyüttest is tudományos alapossággal vezették; a toborzókon különféle tesztekkel válogatták ki a játékosokat, korszerű edzésmódszereket alkalmaztak, orvosok, pszichológusok működtek közre náluk. Ezt én inkább csak hókuszpókusznak tartottam, sokkal inkább tartottam attól, hogy a játékosaik egy-két évvel idősebbek és egy fél fejjel magasabbak voltak, mint a mieink.

Az első percekben fürkészve próbáltam felmérni a felállásukat; tudós kollégám kitalált-e valamilyen taktikai trükköt? Csak annyit tudtam megállapítani, hogy mindenáron támadni akarnak, mélységben utolsó védőnkre két csatárt is előretoltak, nyilván azzal a céllal, hogy egy hirtelen akciónál kipasszolják. Bár meccs közben tilos lett volna tanácsokat adni, odahívtam Kacsát a partvonal mellé:

– Ha az ellenfél támad, gyere vissza, és vedd át az egyik embert, de ha megszereztük a labdát, hagyd ott nyugodtan, és menj fel.

A két csatár tétlenül toporgott a középkörben, mi pedig létszámfölénybe kerültünk a középpályán és az ellenfél kapuja előtt. A második félidő közepén úgy érződött, hogy a levegőben lóg a győztes gólunk. „Előember” a sírból hozott vissza egy már elveszettnek látszó labdát, lefutott vele az alapvonalig, és mint a régi nagy jobbszélsők, „negatív kifli”-ben, vagyis visszakanyarodó ívben beadott. A beadásra Gyuricza pontosan érkezett, de ahelyett hogy lefejelte volna a földre, ahonnan kiszámíthatatlan szögben pattan vissza, és védhetetlenül vágódik be a kapuba, csak megtolta homlokkal. A labda így is a felső sarokba tartott, de az ellenfél kapusa úttörőjátékostól elképzelhetetlen bravúrral vagy három métert repült a levegőben, és szögletre ütötte a bőrt. A mozdulatot még én is megtapsoltam, hogy aztán az eljövendő évek alatt számtalanszor eszembe jusson, mint életem egyik kudarcának csúcsjelenete.

– Kész, fújt a bőrgyár! – mormogtam magamban, mert a sportban alaptörvénynek számít, hogy a kihagyott előny átmegy az ellenfélhez, éreztem, hogy ezek után előbb-utóbb hibázni fogunk. Talán tíz perccel a meccs vége előtt be is jött a „cvikli”, az eredménytelenségtől ideges Kacsa röviden adott haza, az ellenfél csatára elcsípte a labdát, és két lépésről belőtte. A hármas sípszó után gratuláltam az ellenfél edzőjének, aztán bementem az öltözőbe vigasztalni a fiúkat.

Az ellenünk szurkoló klikk boldog volt, mikor értesült a vereségünkről, és hogy nem sikerült megszerezni a bajnoki címet.

– Ugye, hogy hiába szívóskodott! – mondogatták a hátam mögött.

Nyár elején elveszítettem egyetlen támaszomat a Pénzügyőr klubon belül; régi osztálytársamat, Márót eltávolították a testülettől, így a sportkörnél sem maradhatott meg edzőként. Mi történt pontosan? Márónak, mint sok általában ismert pénzügyőrnek megvoltak a maga bocsánatos apróbb stiklijei. Például egy időben az egész országban nem lehetett szöget kapni, ahogy mondani szokás, arannyal fizettek volna érte. Máró beült oldalkocsis szolgálati motorkerékpárjába, és végigjárta a maga körét: az általa rendszeresen felkeresett gyárakat és vállalatokat. Mindenhol váltott néhány szót, és a társalgás folyamán csak úgy mellékesen megemlítette, hogy éppen építkezik, de sajnos elfogyott a szög, és így kénytelen volt leállni a munkákkal. Olyan kőszívű partner egy sem akadt, aki ne hozott volna elő a raktár mélyéből két-három kiló szöget, estére összejött egy mázsa. Most úgy látszik, egy kicsit messzebbre ment ennél, ahogy később burkoltan elmagyarázták nekem: „rangjához képest túl sokat lopott”, de érdemeire való tekintettel békés úton váltak meg tőle. Így tehát egyedül kezdtem el a harmadik bajnoki szezonomat a Pénzügyőröknél, tudtam, mindenképpen ez lesz az utolsó, akárhogy is alakulnak az események.

A nyár végén megpróbálták szétszedni a csapatot. Valamelyik edzés után megkeresett K., a szakosztály egyik vezetője, aki a különféle bonyolultabb szervezési ügyeket intézte, például ő adta át a megvesztegetési pénzeket a lefekvésre hajlamos ellenfeleknek vagy játékvezetőknek.

– Idehozunk egy hátvédet az MTK-ból, és három úttörőjátékost kérnek érte, válaszd ki, hogy ki legyen.

– Én nem engedek el egyet sem.

– Ezt persze nem te döntöd el! Végeredményben nem a te játékosaid, hanem a klubé.

Szembefordultam vele:

– Tudod mit? Még bent vannak az öltözőben, menj be hozzájuk, és kérdezd meg, hogy melyik hajlandó elmenni. Aki igent mond, azt elviheted.

A vezető tíz perc múlva lógó orral jött vissza, a csapat együtt maradt.

Az őszi szezon elején nyolc meccset nyertünk sorozatban. A figyelmes Sors újra összehozott minket minden ellenfelünkkel, akikkel még nem rendeztük el régi adósságainkat. Az UFC-seket, akik annak idején két játékosunkat tették hosszú időre harcképtelenné, otthon a Pasaréti úton fogadtuk. A mi régi csapatunkból kilencen most is szerepeltek – másfél évvel idősebben és egy fejjel magasabban –, bent az öltözőben figyelmeztettem őket, hogy ne próbáljanak durvaságokkal törleszteni a régi sérelmekért, az ellenfélnek minden rúgásnál jobban fájnak majd a gólok. Ami a taktikát illeti, az egyszeri edzőt idéztem nekik:

– Az elején mindent adjatok bele, aztán fokozatosan erősítsetek!

Magukra hagytam őket, hadd készülődjenek nyugodtan. Kimentem a játéktérre, megálltam szokott helyemen a félvonalnál, az idő esőre hajlott, esernyőmről lehúztam a tokot, ki akartam nyitni az ernyőt, de a kezem félúton megállt, mert az öltözőépület felől megjelent a bírói hármas, mögöttük a két csapat: az ellenfél kék szerelésben, mi a hagyományos zöld-fehér színekben. Ugyanezt hordták mindketten másfél évvel ezelőtt, bennem feltámadt az emlék, hogy milyen tehetetlenül próbáltunk szembeszállni az agresszív durvasággal, és egész lelkemből vágytam rá, hogy elégtételt vegyünk. Szótlanul figyeltem a meccset, hol nekitámaszkodtam a korlátnak, hol leguggoltam, bár az eső egyre erősebben rázendített, csak markoltam a csukott ernyőt. Később kiderült, hogy a két-háromszáz néző végtelenül élvezte, hogy tönkreázom ernyővel a kezemben.

Hét-egyre győztünk, a mérkőzés után igyekeztem méltóságteljes arccal levonulni a pályáról, de utána sokáig álldogáltam a klubház falának egyik beszögellésében. Végül összeszedtem magam, vettem egy láda kólát – ez kijárt a csapatnak most is –, bevittem az öltözőbe. Mikor letettem a ládát a köves padlóra, mindenki felém fordult, valamilyen szónoklatot várhattak tőlem, de én csak intettem, hogy köszönöm.

A saját pályáján vertük meg az előző évi bajnokot, a Testnevelési Főiskola úttörőit, bár becsvágyó edzőik most is igyekeztek beépíteni taktikájukba mindent, amit napjaink labdarúgó-szakirodalmában olvastak a terület tudatos feladásától a váratlan súlypontáthelyezésekig. Addigra én már megtanultam, hogy a futball tulajdonképpen egyszerű játék, például a leghatásosabb csel az, ha a csatár előrerúgja a labdát, és hamarabb éri el, mint az ellenfél védője – igaz, ehhez labdabiztonság kell, erő és gyorsaság. Sima, egyenes vonalú támadó játékkal „ledaráltuk” őket.

A kilencedik meccsre is úgy készültünk, hogy ott „idegen nem nyerhet”, a Budai Tégla ellen játszottunk, és ez a csapat addig még alig szerzett pontot. A meccset Óbudára írták ki, a szörnyűséges téglagyári pályára, szokásunk szerint az autóbusz belső végállomásánál találkoztunk, és együtt mentünk ki, néhány szülő is velünk tartott, hátha most is verekedésre kerül sor.

Az ellenfél csapatából alig néhány játékos lézengett a klubépület előtt, érezni lehetett, hogy nem jön össze náluk a kiálláshoz minimálisan szükséges hét ember. Szóltam a fiúknak, hogy egyelőre ne öltözzenek át.

– Nem is tudnánk, Gyuri bácsi, mert nincs itt a szerelésünk.

– Ez lehetetlen! – mondtam elképedve.

Az volt a bevezetett rend, hogy ha a hétvégén idegenben játszunk, a meccs előtti pénteken le kellett adnunk a szertárban egy cédulát a pálya címével és a kezdési időponttal, aztán a klub teherautója nagy zsákokban kihozta oda a szerelést. Emlékeztem rá, hogy én most is a szokásos módon jártam el, és el sem tudtam képzelni, hogy mi jöhetett közbe. Ácsorogtunk az utcán, és lestük a kocsit, hátha mégis befut.

Közben letelt a várakozásra előírt félóra. A játékvezető berendelte magához a csapatok vezetőit, megállapította, hogy a Budai Tégla nem tud kiállni, a mérkőzést játék nélkül elveszítette, de a szabályok előírásai szerint a másik csapatnak mezbe kellett volna öltözni – igazolandó, hogy ők játékra készek. A szerelésünk viszont akkorra sem érkezett meg, a bíró minket is vesztesnek nyilvánított – tehát ez a két pont elúszott. A fiúk és a szülők értetlenül vissza-visszanézve indultak el az autóbusz-megálló felé.

Kimentem Pasarétre, hogy tisztázzam, mi történt. Értetlen arccal fogadtak, ide-oda telefonálgattak, kiderült, hogy a másik téglagyári csapat, az UFC pályájára küldték ki a kocsit. Csak aki a szíveket és a veséket vizsgálja, az tudhatja, hogy véletlenül vagy szándékosan szervezték így, de nem firtattam, egyelőre nem akartam kenyértörésre vinni az ügyet. Bíztam benne, hogy a bajnokság ezzel a két elvesztegetett ponttal is a miénk lesz, és az események egy ideig igazolták ezt a várakozást, a következő meccset is megnyertük.

Próbáltam a fiúk további labdarúgó-karrierjére gondolni, úgy gondoltam, legalább négynek-ötnek érdemes komolyabban foglalkozni a focival. Már megtanultam, hogy egyes tulajdonságokat és készségeket csak egy-egy bizonyos életkorban lehet megszerezni, és később ez nem pótolható, úgy gondoltam, leginkább a labdakezelés fejlesztésére volna szükség, ehhez viszont több és alaposabb munka kellett volna.

Egy szerdai napon a labdarúgó-szakosztály megbeszélést tartott a klubszobában – ezen mintegy hivatalból én is részt vettem. A tanácskozáson minden edző beszámolt a munkájáról, mikor rám került a sor, elmondtam, hogy szeretnék még egy edzésnapot kapni, és jó volna beszerezni néhány segédeszközt is, például rúgófalat, a szabadrúgások gyakorlásához deszkából kivágott mesterséges sorfalat. Még be sem fejeztem a mondandómat, mikor az egyik intéző nekem támadt:

– Mondd meg végre, hogy mit akarsz itt? Át akarod venni a hatalmat?

Mellette ülő társa teli torokból rám üvöltött:

– Kellene a nagy pénz? Ebből akarsz megélni?

Ha megőrzöm a nyugalmamat, valószínűleg azt felelem, hogy a magam hivatásában kétszer-háromszor annyit keresek, mint Zoli, a vezető edző, és egyébként is, soha egy fillért sem fogadtam el a munkámért a klubtól, de én is elveszítettem a fejemet, felpattantam a helyemről, kiabáltam valamit, és kirohantam a szobából.

Akkor is éppen edzés után voltam, az öltözőben ledobtam magamról a zöld melegítőt, és megfogadtam magamban, hogy soha többé nem veszem fel. Zoliék a zuhany alatt értek utol, bocsánatot kértek a társaik nevében, és rá akartak bírni, hogy maradjak. Nekem vérzett a szívem, de tudtam, hogy mindenképpen el kell mennem innen. Csak arra vállalkoztam, hogy a legközelebbi meccsen még én irányítom a csapatot, aztán gondoskodjanak a pótlásomról.

A következő vasárnap csakugyan elköszöntem a fiúktól, kértem őket, hogy dolgozzanak és játsszanak továbbra is éppolyan lelkiismeretesen, mint eddig, az én személyes vitáim nem befolyásolhatják az ő futballistasorsukat. Megkérdezték, véglegesen elszántam-e magam a távozásra, mikor bólintottam, a csapatkapitány elővett a háta mögül egy üveg whiskyt:

– Úgy hallottuk, hogy Gyuri bácsi ezt forralva is megissza.

Megköszöntem, és intettem, hogy kezdjenek el készülődni. Nem álltam oda megszokott helyemre a félvonalnál, a sarokból vetettem egy pillantást a nézőtérre: középen ott támasztotta a korlátot Szakonyi Jani bácsi, a régi úttörőedző, nyilván őt szánták utódomul, és ezért visszahívták szokásos sértődött rezisztenciájából.

Hat vagy hét góllal vezettünk a Ganz-villany ellen, mikor a meccs lefújása előtt egy félórával beküldtem a cseréket – játsszanak ők is, aztán elindultam az ötös busz végállomása felé, nem akartam még egyszer búcsúzkodni.

A továbbiakra már nem érdemes túl sok szót vesztegetni, a csapatot csakugyan az öreg Jani bácsi vette át, szét is esett a keze alatt, a fölényes első helyről a középmezőnybe zuhantak vissza. Aztán pár évvel később a rozoga öltözőket, szertárat is lebontották, átalakították a vendéglőt, eltűnt minden, amiért érdemes volt nekem kijárni a távoli Pasaréti útra.

Régi játékosaim felől csak ritkán hallottam, egyszer felhívott egy pszichológus, és elmondta, hogy az egyik állami gondozott fiú valamilyen idegbajjal bekerült a klinikára, és arra a kérdésre, hogy kik álltak hozzá a legközelebb, engem is megnevezett. Később egypáran megkerestek, és most együtt focizunk a Szocreálban, mely, mint említettem már, a szocialista realizmus és a Real Madrid keveréke.