A „Moldova-tó”

Barátomnak, Prém Jenőnek

 

Lassan egy évtized is eltelt már a történtek óta, ennyi idő alatt nagyobb bűnök is elévültek, talán már el lehet mondani, hogy próbáltunk mi tavat építeni lent az Őrségben.

Úgy kezdődött, hogy kint álltunk néhányan fogadott szülőfalum, Nagyrákos határában, és beszélgettünk – az őrségi ember sokat dolgozik azért, hogy ha éppen beszélgetni támad kedve, akkor azt is megengedhesse magának. A vízről volt szó, arról, hogy hiába esik le az Őrségben kétszer annyi csapadék, mint az ország belsejében, mondjuk Gyöngyösön, a föld mégis vízhiányban szenved. Alig ásunk le egy nyomot, a felszín alatt „vasszaros” az agyag, kavicsokkal összecementálódva olyan záróréteget alkot, hogy a víz nem juthat le a talaj mélyebb rétegeibe, még a legnyomorultabb giliszta sem tud megélni benne, egy gyökér sem tudja mélyebbre fúrni magát.

– Az őrségi föld csak sütve jó! – mondta Jóska, értve ezen, hogy csak fazekasok kezébe való égetni – korsónak, bugyigának, vázának.

Én közben a rétet bámultam a Pankaszra vivő postaút mentén, és hirtelen valami érdekeset vettem észre. A megszüntetett vasút régi töltése egy furcsa ívet ír le, lefut majdnem egészen a Szala patakig, másik oldalon maga a patakpart alkot természetes határt, tehát a rétnek csak a falu felé eső részét kellene lezárni, hogy egy nagyjából háromszög alakú, tökéletesen körülzárt tározót kapjunk, melyet a Szala vize mintegy önmagától feltöltene.

– Még senki sem gondolt arra, hogy itt egy halastavat építsen? – mutattam előre.

– Miért?

– Csak úgy gondoltam, mert a környezet valósággal kínálná magát.

Másik beszélgetőtársam, Laci, az asztalos rám nézett:

– Eddig még senki sem próbálta, de ha te megcsinálod, szentté avatunk.

– Ugyan, hagyjatok – legyintettem –, van elég bajom enélkül is.

De azért „elindult a vezérhangya”, megfogant az ötlet, és az Őrség éppen azért a létező világok legjobbika, mert bármi jut is eszébe az embernek, van esélye rá, hogy megvalósítsa; építettek itt már modern faluközpontot, rendőrőrszobából kempinget vagy két nap alatt szabadtéri színpadot. Bementem a „fővárosunkba”, Őriszentpéterre barátomhoz, Prém Jenő tanácselnökhöz, és mondom neki:

– Jenő, volna egy ötletem!

Jenő arca elkomorult, az én ötletemet már sokszor leverte rajta a megyei vezetés – ha minden letolás mellé egy homokszemet kapott volna, régen az övé lett volna a Góbi-sivatag –, de mint saját érdekeinek született ellensége, most is hajlandó volt kijönni velem Nagyrákos határába és megnézni a helyszínt.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezem. – Csináljuk meg ezt a tavat?

– Úgy gondolod, hogy próbáljuk meg?

– Persze.

Jenő megvakarta az üstökét:

– Miért fontos ez neked?

– Nézd: ez a tó, ha megszületik, rákerül a térképre, és ha már az Irodalom térképéről lemaradok, legalább a földrajzi mappán hagyjak valami nyomot.

– Jól van, nézzük meg, mit tehetünk.

Az Őrségnek vannak barátai egész Vas megyében, a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság Vásárhelyi Pál brigádjának tagjai is közéjük tartoznak, hajlandóak voltak kijönni és felmérni a lehetőségeket.

– Kapunk érte valamit? – kérdezték inkább csak úgy a forma kedvéért.

– Hogyne, azt, amit Nagy Mihály a kaszálásért.

Erre már nem kérdeztek tovább, mivel ez a mondás igen jól ismert az Őrség vidékén, és nem szorul részletesebb magyarázatra. Ennek ellenére becsülettel nekiláttak a munkának, hol itt, hol ott bukkantak fel a környéken, méregettek, számolgattak, aztán 1981 novemberében három lehetőséget raktak le az asztalra egy tanulmányterv formájában.

Az általam kinézett rétről már a legelső vizsgálat során kiderült, hogy tökéletesen alkalmatlan víztározó építésére. A terep kis esése miatt a víz a legkisebb duzzasztás esetén is elérné a postaút hídját, és a Szala eltüntetné a Csárdaszer mélyebben fekvő épületeit. De ha minden adottság tökéletes volna is, az egész elgondolásunk alapja: az a bizonyos sokat ígérő vasúti töltés nem több puszta régiségnél, eredetileg sem az öröklétnek épült, azóta pedig egerek, pockok és más mezőn élő állatok belevájták fészküket az oldalába, talán egy napig sem bírta volna el a duzzasztott víz nyomását.

A felmérő brigád dicséretére legyen mondva, hogy nemcsak nemet mondott, hanem ajánlatokat is tett: három helyet is megjelölt, ahol tavat lehetne kialakítani. Egyet Őriszentpéter keleti részén, a Szalán, ez kijött volna potom öt és fél millióból, mely tulajdonképpen a bolondnak is megéri, csak ahhoz képest nagy összeg, hogy az Őrségi Baráti Körnek és a nagyközségi közös tanácsnak összesen ötvenezer forintja lett volna erre a célra.

Bejelöltek egy másik részt is a Szalán, ezt már nyolcmillió forint sem takarta volna be, végül a harmadik ajánlott tározót az Ispánki- vagy népiesebb nevén a Disznós-patak töltötte volna fel – ez már a komolyabb tízmilliót kerülgette volna. Nekem ez a harmadik elgondolás tetszett a legjobban, mert nem a hordalékkal, fekáliával és trágyával fertőzött Szala táplálta volna, hanem az ispánki erdőkből lefutó tiszta vizű patak, de hát, mint mondom, a pénznek a tíz százaléka sem állt rendelkezésre.

A tervekből Jenő nekem is adott egy példányt, elraktam nagyrákosi íróasztalom fiókjába – igen jól megfért ott azokkal a levelekkel, melyekkel annak idején az őrségi vasutat próbáltam megmenteni. Ha jött valami jelesebb vendégem, és épp nem volt miről beszélni, elővettem a terveket, és megmutogattam, hátha valaki belenyúl a zsebébe, és azt mondja:

– Mit számít az a rongyos tízmillió, rosszabb célokra is vettek ki már ennyit az állam zsebéből! Itt van, építsétek fel a tavat belőle!

Ilyen herceg persze nem jött fehér lovon, így beértem annyival, hogy néha kisétáltam a Disznós-patak mellé a völgybe, melyet a tervezet harmadikként említ, szedtem egy csokorra való vad török szegfűt, vagy gomba után kutattam, közben elbámészkodtam, ismerkedtem a tereppel. A lankásan hajló domb oldalába csak füvet vetett a terület gazdája, a termelőszövetkezet, aztán vagy lekaszálta a szénát, vagy otthagyta lábon, mert fontosabb munkára kellettek a gépek. Lejjebb, a völgy csatakos alján békaszittyó, réti boglárka, orvosi tisztesfű virult, és más közönséges őrségi gyomok; sásfélék, enyveske, réti margaréta, szétterülő harangvirág, ezenkívül csak néhány mezítlábas fenyőfa tenyészett, és egy magányos vadkörtefa, szerteágazó koronával.

Van nekem még egy barátom – jól mondja az orosz, hogy inkább száz barátod legyen, mint száz rubeled –, erdész egy zalai téeszben, egyszer neki is megmutattam a hamvába holt tavunk tervezetét, átlapozgatta, aztán megkérdezte:

– És miért nem kezdtetek bele?

– Egy tízmilliós építkezésbe ötvenezer forinttal?

– Azért az is pénz. Nézd, nekem van egy barátom – mint látható, Magyarországon minden barátunknak van még egy barátja, szerencsére, mert különben egy óráig sem lehetne kibírni –, egy földrendező vállalat mérnöke, és amennyire én tudom, most éppen nincsen munkájuk, állnak a gépeik, lehet, hogy most olcsón elvállalnák a gát építését. Beszélned kellene S. Bélával, a főnökkel.

– El lehetne menni hozzá?

– Miért ne lehetne?

Jobb rögtön, mint azonnal, kocsiba vágtuk magunkat, és átmentünk Zalába megkeresni a mérnököt. S. Béla ezen az üres délelőtti órán éppen langyos Unicumot ivott, ami helyesen alkalmazva tudvalevőleg a fogkő legádázabb ellensége, megkínált minket is. Ilyenkor lehet választani: vagy iszik az ember, és akkor lehet folytatni a beszélgetést, vagy nem iszik, és akár el is köszönhetünk, én maradni akartam. A koccintással egyúttal a pertun is túlestünk.

– Nézd, Béla – mondtam a mérnöknek –, nincs szó nagy dolgokról, csupán egy tóról.

Béla legyintett, mintegy jelezve, hogy barátok között ilyen apróságokra kár is szót vesztegetni.

– Neked kell ez a tó?

– Nem nekem, hanem az Őrségnek, vagy ha úgy tetszik, egész Magyarországnak.

Magam sem tudtam, hogy puszta véletlenségből mennyire a dolgok közepébe találtam. Zalában akkoriban keringett egy történet, miszerint a téeszelnöknek jelentik, hogy lopják a műtrágyát! Az elnök megkérdezi: na és kiviszik Magyarországról? Nem, itt bent marad! Hát ha a határon belül használják fel, akkor nem érdekel, hadd lopják! Az én kérésem tökéletesen rímelt erre az anekdotára, Béla rögvest hajlandó volt kijönni velünk a helyszínre és körülnézni.

Beugrottunk Jenőért a tanácsházára, aztán a kocsival kimentünk a tetthelyre. Lemásztunk a Disznós-patak medrébe; egy csepp víz nem volt benne, a kavicsos fenék olyan száraz volt, hogy csak úgy kopogott.

– És kérlek szépen, a vizet hogy gondolnátok? – kérdezte Béla kissé bizonytalanul. – Mert ahogy én látom, vagy hazai erőforrásokból oldható meg, vagyis vízfakasztó Szent László királyunk segítségével, vagy exportmunkaerővel, nevezetesen úgy, hogy felkérjük közreműködésre Mózes prófétát.

Egy kicsit én magam is elbizonytalanodtam, de próbáltam titkolni:

– Te, Béla, zalai vagy, te nem ismered ezeket az őrségi patakokat. Ezek néha kiapadnak, de ha egyszer megindulnak, nincs az az Isten, aki feltartsa őket.

Persze én sem voltam az őrségi patakok tudósa, csak annyiban, hogy láttam már a megáradt Szalát átbukni hidak felett és elönteni az egész rétet előttünk, a tervezetből pedig emlékeztem, hogy a Disznós-patakot majd tíz négyzetkilométeres vízgyűjtő terület táplálja.

– Ti tudjátok, fiúk! – mondta Béla, kikapaszkodtunk a kavicsos mederből, átvágtuk magunkat a sűrű vadszederindákon, és bejártuk a környéket. A föld felszíne egy helyen keresztben kisebb dombot vetett, valósággal kínálta magát, hogy ez legyen a völgyelzáró gát alapja, hiszen eleve magasabbról lehetne kezdeni a töltést. Béla szakértő szemmel még egyszer megvizsgálta a környéket: fák alig nőttek a közelben, építmények sem álltak, csak egy kilométernyi messzeségben egy vadászoknak ácsolt, de már rég megroggyant magasles. A szemrevételezés után leültünk nálunk jó őrségi nyers sonka és sör mellé, Béla elővette a naplóját, és számolgatott:

– A hét végén ki tudok küldeni nektek három gépet: két szkrépert…

– Az mi?

– Talajgyalu, olyan kiegészítővel, hogy a felszedett földet magával is viszi, és építi vele a gátat, továbbá egy buldózert, mely elvégzi a többi földmunkát. Van valamilyen szerv, amelyik hivatalosan megrendelheti tőlünk?

Jenő bólintott.

– Igen, van pecsétünk.

– Akkor rendben, de azt meg kell mondanom, ezek nem olcsó gépek; kezelőkkel, üzemanyaggal, ellátással.

Széttártam a karom.

– Tudod, hogy mennyi pénzünk van.

– Tudom, be fogja takarni – Béla tovább számolgatott –, nyolc napig hagyhatom itt a gépeket, akkor tovább kell vonulniuk más munkára, ennek bele kell férni ötvenezer forintba. Legföljebb csinálunk egy kis korrekciót, mintha a gépek néha álltak volna.

– Nyolc nap üzemszünetet ki tudunk fizetni.

– Most lesz egyhektárnyi vízfelületetek, aztán egy év múlva, ha újra összegyűjtötök egy kis pénzt, visszajövünk és folytatjuk.

– Melyik nap tudnátok kezdeni?

– Most vasárnap, addigra le kellene tisztítani a gát környékét, kivágni ezeket a satnya fákat, bokrokat, kiszedni a gyökereket, mert ha valaha is rá akarjátok engedni a vizet, a Köjál nem fogja engedélyezni, hogy egy tó fenekén akár egyetlen tönk is kiálljon, ember vagy csónak, minden beleakadhat. Ma csütörtök van, egy nekifutásban el kellene végeznetek, meg tudjátok csinálni?

– Rendben lesz.

– Akkor vasárnap reggel jönnek a gépek – Béla megitta a sörét, és elköszönt.

Átmentem Lacihoz, az asztaloshoz, és elmondtam neki a történteket, örült és lelkesedett – egészen addig, amíg a lényeghez el nem jutottam.

– Ma csütörtök van, szombat reggel legkésőbb öt órakor ötven-hatvan ember fejszével, szerszámokkal megjelenik az eljövendő gát helyén, és lepucolják a környéket, hogy a gépek kezdhessenek.

– De hát hogy tudok ennyi idő alatt ilyen sok embert mozgósítani egy négyszáz lelkes faluban?

– Ez nem az én dolgom, de ha nem jön össze ez a csapat, Isten engem úgy segéljen, lemondom a gépeket, és még egyszer nem lehet majd kibolondítani őket. Egyébként legyek én az első, akinél szombat reggel bekopogtatsz.

Mi történt, mi nem, hányszor szaladta be Laci a falut a rossz lábával, nem tudom, annyi viszont biztos, hogy szombaton reggel négy órakor zörgettek az ajtómon:

– Aki alszik, ébredezzék!

Magamra kaptam melegítőmet, a „dorkómat”, ahogy a magas szárú tornacipőt nevezik a környéken, felkaptam csillagos erdészfejszémet – annak idején ezt is fogyatékba helyezték valamilyen raktárban –, és elindultam. Sűrű hajnali köd hullott, még alig világosodott, csak annyit láttam, hogy az úton csoportokba verődve ballagnak az emberek a patakvölgy felé.

Ismertem az őrségi hajnalokat, azokban az években, mikor lent éltem, minden hétfőn három órakor keltem fel, mert csak így érhettem el két átszállással Szombathelyen a reggeli gyorsot, de az erdőt még sohasem láttam ilyenkor. Olyan vastagon ült meg mindent a harmat, hogy pár lépés után a cipőm átázott, a nadrágszáramból is facsarni lehetett a vizet, erőlködve kellett beszívni a nehéz, párás levegőt. Beljebb érve szúnyogfelhők támadtak ránk, amiért megzavartuk a még nekik rendelt pirkadati órákat, nem is csíptek, hanem valósággal haraptak.

Összegyülekeztünk a tervezett gát mellett, ahol a munkát el kellett kezdeni, Laci, az asztalos rövid beszédet tartott:

– Gyerekek, ez komoly munka lesz, nem levesszűrés vagy tojásfestés. Itt fákat kell kivágni Stihl fűrésszel, éles szerszámokkal dolgozunk, nagyon kell vigyázni, hogy ne történjen valami balhé. Ezért egy rövid baleseti oktatást kell tartanom – ezzel kivett egy újságpapírba csomagolt üveget, kihúzta a dugót, a szilvórium szagától elszédültek a szúnyogok is, és felénk nyújtotta. – Igyatok!

Ezzel a baleseti oktatás témája ki is merült, elkezdett vijjogni a Stihl fűrész, nyomában az apróbb munkát elvégezték a fejszék, délután kettőre, mikor a nap a legélesebben perzselte a környéket, a bokrok a kijelölt tárolóhelyen magasodtak, messze túl az ártéren, a kivágott fák pedig sarangban álltak, előírásos hosszúságra levágva.

A helyszín tehát készen várta a gépeket, már csak a kezelőkről kellett gondoskodni. Elmentünk a téeszkonyhára, befizettünk nekik három dupla ebédet, én vállaltam, hogy naponta beviszem őket Őriszentpéterre, mert így fehér asztal mellett, tányérból ehetnek. Ehhez persze a szegény Zsigulimmal naponta kétszer át kellett gázolnom a Szalán, kockáztatva azt, hogy a kerekek belesüppednek a laza mederbe. Saját büdzsémre megrendeltem nekik a sört is, ami ma már éppolyan szükséges alapanyaga egy építkezésnek, mint a cement vagy a mész. Hogy mit kaptam az egészért? Azt, amit Nagy Mihály a kaszálásért.

A gépek időre megjöttek, megittuk az indító áldomást, aztán a szkréperek feldübörögtek, és kezdték feltépni a sovány füvet a tervezett tó helyén, feltűnt a vigasztalan víz és élet nem járta agyag. A felszedett földet lerakták a gát helyén, aztán újra és újra fordultak, dolgoztak becsülettel. Mi Jenővel beálltunk hozzájuk segédmunkásnak, összeszedtük az elhullott ágakat, a mérnök tanácsa szerint egy levelet sem volt szabad a mederben hagyni. Hogy a gép jobban haladhasson, egy-egy nehezebben hozzáférhető sarkot kicsákányoztunk és eltalicskáztunk. Ahogy a meder mélyülni kezdett, a nap melege egyre jobban megrekedt, a levegő nem járt, dőlt rólunk a víz, én csak azt élveztem, hogy ha elkiáltottam magam, a munkagödör fala szinte elnyelte a visszhangot.

Amíg forogtak a gépek nehéz kerekei, a szervezést is folytatnunk kellett. Vannak emberek, akik egyenesen tanácselnöknek születnek – adott Isten nyulat, bokrot is adott hozzá –, Jenő nem tartozott ezek közé. Valaha Sopronban végzett az erdészeti egyetemen, ahol, úgy látszik, mindenre igyekeztek megtanítani a hallgatókat, mert Jenő nemcsak a fák latin nevét ismerte, de ha úgy hozta a kényszer, meg tudta tervezni a tanácsháza vagy az óvoda külső képét is, rendezési terveket készített, és most kiderült, hogy konyít valamit a mesterséges tavak gátépítéséhez is, szintezett a teodolittal, felmérte, milyen anyagok szükségesek.

– Kellene valami fólia, ami védi a gátat attól, hogy a víz alámossa. Nem tudod, hol lehetne szerezni?

Eltöprengtem:

– A vasútnál használnak ilyet?

– Igen.

– Akkor lehet, hogy tudok.

Végül egy vidéki főnök adott pár száz métert – a főnök neve legyen áldott, és maradjon titokban, mert ez a segítség talán még ma is a fejébe kerülne. Le is hozta a saját kocsija tetején, hálából kivittük a tóhoz megmutatni, hogy mire készülünk. A vasutas elgondolkodva nézett körül:

– Nem volna jó nektek ide egy leselejtezett vasúti személykocsi? Egyelőre esőkunyhó helyett, aztán használhatnátok büfének, jegypénztárnak, akárminek. Csak le kell kapni a kerekeiről, aztán idehozni.

Attól tartottunk, hogy egyelőre komolyabb feltűnést keltene egy vasúti kocsi egy őrségi vadvirágos rét kellős közepén, ezért köszönettel, de elhárítottuk az ajándékot.

– Mi kell még? – kérdeztem Jenőt.

– Kellene tolózár a zsiliphez, legalább kettő, persze a hozzá való csövekkel együtt.

– Ezeket hol árulják?

– Nekünk sehol, nem maradt már pénzünk.

Leültem a telefon mellé, sorra hívtam az ismerősöket; ki tudna segíteni, végül most is megtaláltuk a magunk emberét. Kiderült, hogy Zalaegerszegen egy nagyüzem be akarta vezetni az olajtüzelést, a tervek készen álltak, sőt az alkatrészek nagy részét is beszerezték már, mikor kiderült, hogy a gázfűtés praktikusabb és olcsóbb, az olajvezeték egy pillanatig sem működött, a szerkezet minden eleme feleslegessé vált, köztük két vadonatúj, frissen beépített tolózár is – hajlandók ingyen nekünk adni.

Jenő eltöprengett:

– Ez így jó, de mit gondolsz, nem lehetne megkérni őket arra, hogy hozzák is ide?

– A saját teherautóikon? Ismered a történetet arról, hogy valakinek az ablaka alá csinálnak, és bekopognak hozzá vécépapírért?

– Igen, és aztán az illető smirglipapírt ad ki az ablakon.

Így hát kerestünk egy téeszt, és attól kértünk egy teherautót csak úgy, Isten nevében. Kérdezem a szállítási részleg vezetőjét:

– Nem fél attól, hogy lebukik? Megbüntetik feketefuvarért?

Az illető legyintett:

– Nézze, uram: eddig van hárommillió forintos büntetésem, mert segítettem olyanoknak, mint maguk, most lesz hárommillió-ötezer, nem mindegy?

Szabadidőnkben továbbra is jártunk ki Jenővel dolgozni a gépészek keze alá, a munka jól haladt, néha egy-egy sörrel a kezünkben behúzódtunk a vadkörtefa árnyékába, és elábrándozgattunk, hogy is lesz majd, ha elkészülünk a munkánkkal. Megfogadtuk erős esküvéssel, hogy ez a tó az Őrségé, pontosabban az őrségi embereké marad, nem engedjük felparcellázni és maszek paradicsommá változtatni a partot, mint történt például a közeli Vadása-tóval. Nem húzhatnak fel hétvégi házakat sem, egyetlen épületet emelünk majd, egy tájba-hagyományokba illő „Őrségi Ház”-at, ahol az Őrség barátai találkozhatnak, beszélgethetnek, tanácskozhatnak.

– És mi lesz majd a tó neve?

Ez csak látszatra volt egyszerű kérdés, mert e terület éppen két falu, Őriszentpéter és Nagyrákos határán feküdt, tehát mind a Szentpéteri-tó, mind a Nagyrákosi-tó elnevezés rossz vért szült volna – ezért végül az Őrségi-tó név mellett döntöttünk.

Mi, mondom, így döntöttünk, de az emberek másképp. Mert a tó bizony beszédtéma lett; kijöttek a népek, megálltak az egyre magasodó gáton, és lesték, hogy hány hét a világ. A tó, mint téma, előjött mindenütt, egyik este meséli a szomszédom, hogy az autóbuszon hallott egy beszélgetést:

– Épül a tó! – mondta valaki.

– Melyik?

– Hát a Moldova-tó! Mert ő fizeti, a Prém Jenő meg csinálja.

– Aztán víz lesz benne?

– Hogyne, ha mind a ketten belepisálnak.

Jenőt az egész történetben az bosszantotta a leginkább, hogy a tavat Moldova-tónak nevezték, és ez az elnevezés kezdett elterjedni az egész környéken. Én csak mosolyogtam magamban, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, eddig csak abban reménykedhettem, hogy legfeljebb valami zsákutcát neveznek majd el rólam.

Persze lényegében semmi sem változott, szedegettük a letört gallyakat, csákányoztunk. Egyik nap talán úgy dél felé járhatott az idő, mikor feltűnt a gát mellékén egy könnyű ARO teherkocsi magánrendszámmal, és egy szakállas fiatal férfi szállt ki belőle. Én látásból már ismertem az illetőt, tudtam, hogy egy körmendi kőfaragómester, az őrségi vidék megszállottja. Megvett a faluban egy köpec – vagyis már lepusztult, semmirevaló házat, a család a vételár fejében állítólag csak annyit kért, hogy állítson sírkövet a ház utolsó gazdájának. A mester ezt meg is cselekedte, aztán lebontotta a házat a puszta földig, és a helyén felépítette az egész környék egyik legvitatottabb, de kétségtelenül érdekes és nagyra törő épületét. Szóval ez a szakállas fiatal férfi kiszáll a kocsiból, odajön hozzánk, akik gatyában és a lábunktól a fejünk búbjáig agyagosan hajladozunk.

– Jó napot kívánok! Kérem szépen, ez a Moldova-tó?

Jenő villámló szemekkel kereste a megfelelő szavakat, így én válaszoltam helyette:

– Igen, hát így szokták mondani a népek errefelé.

– És maguknak van valami közük hozzá?

– Hát valami kevés – szerénykedtem –, én például szoktam dolgozni a Moldova lapátjával. Egyébként milyen ügyben jár?

– Kérem szépen, én szeretnék pénzt felajánlani a tó felépítésére, olyan húszezer forint körüli összeget gondoltam – hogy elhárítson minden félreértést, felemelte a kezét –, természetesen ezzel nem akarok semmiféle előjogot szerezni! Megköszönném, ha továbbítanák az ajánlatomat, felírom a nevet meg a címet, ahová értesítést várok.

– Mi is köszönjük, idejében szólni fogunk.

Mikor a kis teherautó elporzott a gáton túl, Jenőre néztem:

– Látod, csak el kellett kezdeni, és jön a segítség. Bocsássunk ki az Őrségi Baráti Körben „téglajegyeket”, indítsunk gyűjtést a tóra, és a kőfaragó után hadd legyek én a második, aki feliratkozik a listára.

Jenő, akinek már bőven volt tapasztalata „csalatásban és fenében”, nem szólt semmit, nem lelkesedett és nem hervasztott, csak megfogta a lapátot.

– Na, dolgozzunk, mert sohasem végzünk.

Nyolc nap után a gépek elvonultak, a számla belül maradt az ígért kereten, a kezelőket illendően megköszöntöttük és elbúcsúztattuk, utána kimentünk a tóhoz. Megbízhatóan masszívnak tűnő, nyers földszínű agyagkolosszus: egy három méter magas és százméternyi széles gát zárta le a Disznós-patak völgyét. A következő héten Jenő megépíttette a zsilipet, a tolózár is a helyére került, a szükséges szint feletti víznek a nyitott zsilipen keresztül a patak meghagyott régi medrében kellett volna lefutnia a Szaláig – ha lett volna egy csepp is belőle. Mikor bejártuk az eljövendő medret, a felszíne kopogott a talpunk alatt, kis porfelhők kerekedtek utánunk – bár egy lyukon, melyet még a gépészek ütöttek egy vasrúddal, alig két méter mélységben víz csillogott.

– Mindegy – mondtuk egymásnak –, majd csak kialakul.

A Piavéről és a többi olasz „kavicsfolyóról” meséltem Jenőnek, melyeket három-négyszáz méter hosszú hidak ívelnek át, nyáron csak a közepükön csordogál egy erecske, olvadáskor meg ősszel mégis sodró folyamokká válnak. Én ehhez sem értek, én orosz hadifogságban voltam – mondta Jenő, és elköszöntünk.

A régi öregek azt tartották, hogy az Őrségben nem kell imádkozni esőért, megjön az magától. Hiába látszott örökösnek az aszály, már harmat is alig hullott esténként, az egyik alkonyatkor gyülekezni kezdtek a felhők, dél felől összezárultak, és egy-egy csepp koppant a tető forró cserepeire, aztán hirtelen zuhogni kezdett az eső olyan sűrűn, hogy nem lehetett átlátni tíz méterre a pajtánk fehér faláig, és zuhogott egész éjszaka.

Reggel Jenőnek hirtelen eszébe villant, hogy zárva hagyta a zsilipet, kirohant a tóhoz – a legjobb időben, mert egy éjszaka annyi víz gyűlt össze, hogy feltöltötte a medret, sőt alábukott a gát koronáján is, ha nem nyitják ki a zsilipet, elvitte volna magával az egész építményt. Én is kisiettem, néztem a csillogó tükröt, talán egyhektárnyit borított be a víz. Fürdőnadrágra vetkőzve lecsúsztunk a gát oldalán, és mintegy felavatva a tavat, úsztunk néhány tempót. Ahogy beléptünk, lábunk nyomán iszap kavarodott fel a tó fenekéről.

– Majd kell szerezni egypár vontató sódert, és meg kell szórni az alját legalább a bejáratnál.

A vadkörtefánál kiültünk szárítkozni, és csak úgy a szemünkkel méregettük, hogy minden évben csak egy kicsit haladva meddig lehetne kitolni a tó határait, és nemcsak az őrségi ember tudná megmártani benne elfáradt csontjait, de öntözésre, árvízveszély esetén mentesítő tározásra is fel lehetne használni. A faluból is kijöttek néhányan, intettek felénk, aztán ők is szótlanul bámulták a vizet.

Napok sem teltek el, és gyenge nád ütközött ki a part mellett, távolból ideköltözött vízimadarak tűntek fel, le-lecsaptak a tó felszínére valamilyen rovarra vadászva, talán fészket is raktak maguknak a régi medren túli erdőben.

Talán ez volt az utolsó jó időszakunk a tóval kapcsolatban. Tüzet, vizet nem lehet rejtegetni, tisztában voltunk vele, hogy előbb-utóbb a felsőbbség tudomására jut majd, hogy itt minden engedély nélkül felépült egy tó, vagy legalábbis elkezdtünk valamit, amiből ki lehet majd fejleszteni egy igazi tavat. Nagy dicséretre nem számoltunk, de arra gondoltunk: megússzuk egy fejmosással, és utána már legálisan folytathatjuk a munkát. Nem siettünk a bejelentéssel, úgy képzeltük, hogy az idő nekünk dolgozik, a tó szinte automatikusan elhelyezkedik majd a tájban.

Innen kezdve már csak közvetve – másodkézből vagy iratokból – értesültem az eseményekről. Egy tanácsülésre lejött egy magasabb beosztású megyei vezető, és az egyik helyi tanácstag nagy ravaszul megkérdezte tőle, hogy nem lehetne-e egy tavat építeni az Őrségben, hiszen a szomszédos zalalövőieknek, bajánsenyeieknek és hegyhátiaknak is sikerült. A vezető diplomatikusan kitért a válasz elől, arra hivatkozott, hogy a földrajzi adottságok ezen a környéken olyan rosszak, hogy lehetetlen volna itt egy tavat kialakítani. A tanácstag fejébe szállt az indulat, és azt kérdezte a magas megyei vezetőtől, volna-e egy facér félórája, mert szeretne mutatni neki valamit. Kocsiba ültek, és kimentek az „Őrségi-tó”-hoz, azt mondják, a vezető percekig állt döbbenten a gáton, és nézte a víztükröt.

Persze az ostor most is Jenőn csattant, azzal vádolták, hogy ilyen fondorlatos módon akarta kikényszeríteni az állami támogatást a tó felépítéséhez, és egymást követték a megtorló intézkedések. Íme néhány közülük: 1984. január 13-án az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal Észak-dunántúli Felügyelősége az Őriszentpéteri Közös Tanácsot 50 000 forint természetvédelmi bírság megfizetésére kötelezte, egyidejűleg felszólította, hogy az Ispánki-patak mellékén mint védett természeti területen a természeti értékeket károsító tevékenységét szüntesse be – nem tudom, melyik savanyú fű- vagy gyomfajtát féltették a legjobban?!

Még az adott hónapban ugyanez a felügyelőség visszavonta a bírságot, de kötelezte a tanácsot, hogy a jelenlegi duzzasztást teljes egészében szüntesse be. Februárban a körmendi földhivatal is sorompóba lépett, kötelezte a tanácsot, hogy a 0,6 hektárnyi, a mezőgazdasági termelésből engedély nélkül kivont földterületet állítsa vissza eredeti állapotába. Jenő megpróbálta kivédeni a támadást; 3,1 hektár talajvédő gyepterületet, illetve termelésből kivont területet – például régi felhagyott utakat ajánlott fel, melyekből megfelelő talajjavítással szántókat lehetne kialakítani a tó által elfoglalt rét pótlására.

A huzavona sokáig tartott, belekeveredett minden létező hivatal és hatóság. A tél még vizet talált a tó medrében, megfagyott, és a történelemben először valódi jégpályán korcsolyázhattak az őrségi gyerekek.

Én szerettem volna elmondani a magas vezetőknek, hogy képzeltük el ezt az egész vállalkozást, hogy az őrségi emberek milyen munkára és áldozatokra lennének hajlandók ezért a tóért, de velem senki sem tárgyalt, hátha megírok belőle valamit, ami nem volna kellemes, sok baj volt velem akkor is, mikor az őrségi vasút felszámolása ellen téptem a számat – Jenővel sokkal egyszerűbb a helyzet, ő hivatalnok, őt akár utasítani is lehet.

1984. március 15-én aztán megszületett a végleges döntés. A Nyugat-dunántúli Vízügyi Hatóság utasította az Őriszentpéteri Közös Tanácsot, hogy „az Ispánki-patakon Nagyrákos község határában vízjogi engedély nélkül kialakított tározó völgyzáró gátját a patak tengelyében a vízfolyás jelenlegi fenékszintjén 60 centiméter fenékszélességű és 1:1 rézsűhajlású mintakeresztszelvény kialakításával vágja át. A munkálatok elvégzésének határideje: 1984. április 30.” Azt már én teszem hozzá, hogy az egész hadjárat okai között nem utolsó helyen állt az a cél, hogy leckében részesítsék napjaink és minden eljövendő idők okvetetlenkedőit, akik nem hajlandók beérni azzal, amit ott fenn elhatároznak, hanem megpróbálnak egy kicsivel jobb világot hagyni a gyerekeiknek, mint amilyet ők kaptak a szüleiktől.

Majd ha az utolsó csepp víz is eltűnt a mederből, az utasítás engedélyezi, hogy a tanács nekilásson egy előírások szerinti új tározógát építésének – ez szerény becslés szerint 10-11 millió forintba kerülne 1988-as árakon. Ennyi pénze pedig sem a tanácsnak, sem a megyének nincs, és szerintem már nem is lesz soha. Más szóval: kezünkbe adták a tárogatót, csak már nincs tüdőnk, amivel fújjuk.

Az „ítélet” ellen persze nem volt apelláta, végre kellett hajtani. Jenőben volt annyi kímélet, hogy kivárta, amíg az idő hazavet Budapestre, és csak akkor vágatta át a gátat. Csak húsvét felé láttam a szétnyílt, megroskadt agyagfalat – meghalt, és mint mondani szokták, a zsidó temetőben nyugszik, mert ott nincs kiírva, hogy „feltámadunk”.

Aztán évekig nem jártam arrafelé, egyszer tavaszi gombázás közben elvetődtem a környékre. A kötésig érő gaz már a hajdani tópart peremvonalait is eltüntette, aki nem tudja, mi készült itt valaha, az most már ki nem találhatja, munkánknak nincs más tanúja, csak a magányos vadkörtefa, mely nyújtogatja még száradó ágait.

Mindegy! – mondtam magamban. – Annyi fontos ügy megbukott már az ég alatt, miért éppen ez számítana?

De mikor tovább akartam ballagni, a szívem elkezdett furcsa ritmusban verni, hirtelen elszédültem, és vörös vonalakat láttam a fűben. Hazatámolyogtam, bevittek a körmendi kórházba – életemben sem voltam komolyabb beteg. Órákig feküdtem a bőrrel bevont vizsgálóasztalon, és nyomták belém az infúziós folyadékokat, mindenfélét kipróbáltak, hogy visszatereljék rendes mederbe a szívem ritmusát.

Ritka dolog, hogy az ember ilyen rövid idő alatt olyan sokat okosodjon, mint én a kórházban töltött órák alatt. Bár az Őrséget éppen úgy szeretem, mint régen, szép csendben kimaradtam az Őrségi Baráti Körből, és nem vállalok többé semmiféle küzdelmeket.

Jenővel néha még beszélgetünk a tóról, ő nem a nagy szavak embere, nem fogadkozik, nem átkozódik, csak annyit mondott egyszer:

– Lehet, hogy megépül még a tó, de mi ketten már nem leszünk ott.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]