Van annak már harminc éve is, hogy zimankós februári időben leszállt velem a gép a moszkvai repülőtéren. Először jártam itt, sűrűn koccintgattam a megbonthatatlan magyar–szovjet barátságra – talán ennek köszönhető, hogy ezt a viszonyt ma már semmiféle veszély nem fenyegeti.
Eléggé vodka- és pezsgőközi állapotban raktak le szálláshelyemen, a Hotel Druzsbában. Ez a szálloda a második világháború előtt épült, még az igazi éberség jegyében: vastag szobafalakkal, kipárnázott ajtókkal, egy egész mensevik frakciót ki lehetett volna hallgatni mögöttük anélkül, hogy akár egy kóbor halálhörgés is kiszüremkedett volna a folyosóra. A hely szelleme rám is hatott, gondosan bezárkóztam.
Arra ébredtem, hogy fázom, a fűtést éjszakára leállították – feltehetőleg mint polgári csökevényt. Szerencsémre négy ágy is állt a szobámban, így magamra húzhattam mind a négy paplant, a négy pokrócot, a két padlószőnyeget és a három Lenin-képet.
Pitymallatkor felöltöztem és indultam volna valamilyen melegebb helyre – egy komfortosabb jégveremmel is beértem volna –, de a kulcs nem akart fordulni, és ahogy erőltettem, beletörött a zárba.
– Sebaj! – mondtam magamban, és felvettem a kagylót, hogy leszóljak a portára, de legnagyobb megdöbbenésemre a készülék városi vonalat adott. Mint ahogy fontosabb vendégeknek dukál, hozzám is szabályszerű fővonalat szereltek be. A szokásos kétjegyű belső számokat: a portát, szobaasszonyt, „vörös sarkot”, mosodát nem lehetett hívni rajta, a mosodát duplán nem, mert ilyen nem volt a szállodában.
A vastag falak miatt kiabálással hiába is próbálkoztam, kinéztem az ablakon: a Moszkva folyóra nyílt. Döbbenten leültem: mit csináljak én itt egy fővonallal?! Moszkvában senkit sem ismertem, a szovjet partnereim pedig nem fognak sietni a jelentkezéssel, betartva a szocialista protokoll két alapelvét: a vendég keljen fel minél később és rúgjon be minél hamarabb! Mire ők megérkeznek, én már csonttá fagyok.
Úgy gondoltam, hazaszólok Budapestre, akkori ügyeletes menyasszonyom, Mari munkahelyére, a MIRNIX külkereskedelmi vállalathoz. Meg is kaptam az irodát, de ott sajnálattal közölték, hogy Mari mint üzletkötő éppen Prágában tartózkodik.
– Nem lehetne ott megtalálni? Nagyon fontos volna – könyörögtem a titkárnőnek vacogó foggal. Megesett a szíve rajtam: – Megpróbálhatjuk egy másik készüléken, addig tartsa a vonalat.
Felhívta Marit Prágában, egy idő múlva visszaszólt:
– Sajnos a kartársnő kiszállásra ment Bohunice na Morovuba.
– És ott nem lehetne utolérni?
– Megkísérelhetjük, de nem lesz könnyű, mert már nemcsak magának kell tartania a vonalat, hanem nekünk és Prágának is.
– Tegye meg, ha Istent ismer!
Szerencsém volt, a moszkvai Hotel Druzsba–Budapest–Prága–Bohunice na Moravu vonalon végül is létrejött a kapcsolat, és én elmondhattam végre Marinak, hogy a kulcs beletörött a zárba, interurbán hívja fel a szállodát és jelentse be. Néhány órán belül meg is jelent a portás a pótkulccsal.
Néhány évvel később újra elvetődtem Moszkvába, ezúttal kettesben Lábody Bélával, az Írószövetség külügyesével. Örültem a társaságának, mert Lábody éveket töltött a Szovjetunióban és jól ismerte a helyi körülményeket.
Most is fontos vendégeknek számítottunk, ezért a „Hotel Bratsztvo” úgynevezett vajas lakosztályában helyeztek el minket – ez a helyiség onnan kapta a nevét, hogy közvetlenül az ebédlő fölött feküdt, és az étkezéseknél olyan töményen szállt fel a vajszag, hogy neki lehetett volna támaszkodni.
Ahogy leraktuk a holminkat, el akartam mondani véleményemet a szovjet szállodákról általában, a mi szobánkról pedig különösen, de Lábody ujját a szájára téve csendre intett. Egy papírra felírta:
– „Előbb keressük meg a lehallgató készüléket!”
Nekiláttunk a kutatásnak, négyzetcentiméterenként végigkopogtattuk a falakat, de sehonnan sem érkezett gyanús visszhang. Lábody újabb cédulát mutatott fel:
– „A bútorok következnek!”
Végigmotoztunk minden berendezési tárgyat, de csak egy vastag, úgynevezett „kéjelhárító” női bugyit, tizenhat kopejka készpénzt és egy félmaroknyi mahorkát találtunk a résekben. Lábody nyúlt a tollért:
– „Vegyük a nyílászárókat!”
Megvizsgáltuk az ablak- és ajtótokokat, mikor kinyitottuk őket, majd elszédültünk az ebédlőből felszálló szagoktól, de a kutatás most sem járt eredménnyel. Én már feladtam volna a harcot, de Lábody nem csüggedt:
– „Lehetetlen, hogy ebben a szobában ne legyen lehallgató készülék! Tekerjük fel a szőnyeget!”
Fáradozásunkat végre siker koronázta: a parkettba beleépítve egy nagy lapos sárgaréz gombot találtunk. Lábody diadalmasan jegyezte fel:
– „Ugye megmondtam! Ez a legmodernebb típusú lehallgató, szereljük le!”
Nem akartunk gyanút kelteni, ezért nem a portán kértünk szerszámot, hanem az üzletben vettünk egy erős fogót. Mind a ketten megragadtuk, hogy nagyobbat tudjunk húzni vele, és végül a rézgomb engedett, kijött a helyéről. Néhány másodperc múlva az egész szállodát megrázta egy hatalmas csattanás, később kiderült, hogy alattunk az ebédlőben leszakadt a mennyezeti csillár.
A múlt héten Ukrajnába kellett utaznom, tudom, most roppant irigyelnek azok, akik csak Párizsba vagy Miamiba juthattak el. A határt Csapnál léptem át – mennyi minden kifolyt valaha ezen a Csapon –, a hídon áthaladva meglepődve fedeztem fel a túloldalon régi ismerősömet: a drótkerítéssel lezárt nyomsávot.
Eszembe jutottak a hajdan volt szép idők, mikor még a mi nyugati határunkat is ilyen szép, gereblyével felcirkalmazott nyomsáv zárta le – és Cs. Dobos őrmester. Egyik reggel kiment a nyomsávhoz: egy befelé és egy kifelé tartó lábnyompárt vett észre. Bement az őrsre és megírta a jelentést: „az éjszaka folyamán egy személy belépett, egy személy eltávozott, semmi különös nem történt, Magyarország létszáma változatlan”.
Visszafelé tartva aztán elment a kedvem a nevetéstől. Kocsival jöttünk, egy fotós barátom vezette, Csaphoz érve egyenest a híd felé hajtott volna, de egy ukrán rendőr feltartóztatott minket. Nézegette-rázogatta az útlevelünket, feltehetőleg azt akarta ellenőrizni: nincs-e benne titkos kémjelentés. Nem volt, sem az, sem más.
– Igyitye v picsku mátyeri! – közölte velünk.
Lefordítsam? Kérem. A „mátyeri” az „anya” birtokos esete, a másik szó pedig az anyának az a birtoka, melynek hiányában nem lehetne anyává.
– Sto eto takoje? – kérdeztem ékes oroszsággal.
Kiderült, hogy be kellett volna kanyarodnunk jobbra, és beállni az alig tízezer kocsit kitevő oszlop végére. A rendőr továbbra is elmerült az ukrán népköltészet mélységeinek felidézésébe.
– Lehet, hogy ő a nagy Tárász Sevcsenkó, az ukrán Petőfi? – kérdeztem fotós barátomtól.
– Nem, inkább Tárász Bulyba. Tudod hova Buly ba?!
Mit volt mit tenni, beálltunk a sor végére, hosszú várakozás ígérkezett, megfordult a fejemben, hogy ültetek néhány diófát, esetleg beszállok egy környékbeli öröklakás építkezésbe.
Egyszer csak két húsz év körüli fiú settenkedett oda hozzánk, az egyikük megkérdezte:
– Át szeretnének jutni a túlsó oldalra?
– Szó sincs róla. Mi csak azért álltunk ide, mert szeretnénk lefordítani Tárász Sevcsenkó fontosabb műveit, és ez a hely látszott a legmegfelelőbbnek.
– Hatvan dollár.
– Köszönöm, de nem fogadhatom el. Maguknak is szükségük lehet erre a pénzre.
– Ne hülyéskedjen. Negyven dollár. Nem? Mennyit szán rá?
– Eredetileg semmit sem akartam adni, felezzük meg a különbséget, legyen húsz dollár.
A két rokonszenves martalóc rövid ideig tanakodott, aztán bólintottak. Az egyik beült a hátsó ülésre irányítani minket, időnként hátranéztem, hogy ne lopja el a hamutartót – kisebb háztartásban főzőedénynek lehetne használni.
A szimpatikus martalóc a kocsit egy kukoricaföldre irányította. Az elmúlt alig fél évszázad alatt még nem jutott idő eltüntetni azokat a lövészárkokat, melyeket a II. Ukrán front ásott ki annak idején, kátyúból-kátyúba huppantunk, egyre mélyebben hatoltunk be a táblába.
Eltűnt az út, a falu, Európa – illetve az nem, mert itt sem volt. Fotós barátomnak hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt héten mintha olvasott volna egy hármas gyilkosságról, melyet ezen a környéken követtek el. A gyilkosok a helyi körülményeket kihasználva áldozataikat kukoricalisztbe keverték és puliszkát főztek belőlük.
– Biztos, hogy minket is kelepcébe akarnak csalni – mondta kollegám aggodalmaskodva.
– Nézd, ha nagyon félsz, én kiszállok és előremegyek ezzel a derék brigantival, te maradj le, látni fogod, hogy mi történik, legalább öt perccel túl fogsz élni engem.
– Nem félsz?
– Mitől féljek? Ha meghalok, végre bekerülök az újságba.
– Mit fognak írni rólad?
– „Használt férfiruhák középméretre eladók. Özvegy Moldova Györgyné” – mondtam plagizálva egyik szaktársam ötletét.
Előrementünk a derék maffiózóval, gyalogsági aknázások nyomait kerülgetve. Ő időnként felintett egy töltésen álló társának, aki egy búbos vöcsök hangját utánozva jelezte, hogy szabad az út. A láncolat végig ki volt építve, ott voltak minden kilométerkőnél, mint az albán kémek.
Végre kiértünk a kövesútra, ezt abból vettük észre, hogy a kocsi alja felült egy dombra, alig tudtuk leemelni. Körülnéztem, úgy tűnt, mintha a derék bandita egy nagy kanyarral az „Ismerd meg ukrán hazádat!” mozgalom keretében ugyanoda vezetett volna minket, ahonnan elindultunk, de aztán megbizonyosodtunk, hogy áthozott a rendőrkordonon és innen már csak órák kérdése, hogy feljussunk a hídra.
Méltó a munkás az ő bérére – mondja az Írás, de azért megpróbáltam a húsz dollár helyett egy fél kiló ukrán kupont adni neki, ám a derék martalócból sajnálatosan hiányzott minden nemzeti érzés.
– USA dollár volt, „u” sajnáltam odaadni.
Alig álltunk be az útlevélvizsgálatra váró sorba, mikor ki tűnik fel mellettünk?! Tárász Sevcsenkó, illetve Bulyba, az ukrán rendőr.
– Na most aztán válj terepszínűvé – mondtam fotós barátomnak –, mert ha ez most ránk ismer, addig fogunk ülni itt, mint az ukrán varjak.
Tárász intett, hogy csavarjuk le az ablakot:
– Maguk hogy kerültek ide?
Próbáltam a szót az 1905-ös kijevi forradalomra terelni, melyben az ukrán rendőrség közismerten dicső szerepet játszott, de félbeszakított:
– Mennyit fizettek?
– Húsz dollárt – mondtam rebegve, és intettem fotós barátomnak, hogy kapcsoljon rükvercbe.
– Pávelptyici, vagyis palimadarak – mondta –, én ismerek valakit, aki tízért átengedte volna magukat, és legyintett, mint hülyékre szokás.