Az öreg diák
Menczel Ulrik soha nem volt hajlandó elfogadni azt a társadalmi közmegegyezést, hogy az ember tizennégy éves kora körül álljon be egy meghatározott csapásba és azon haladva töltse el az életét. Véleménye szerint a nekünk rendelt szűkös néhány évtized alatt az embernek meg kell valósítania önmagát, kibontani a lényében rejlő lehetőségeket.
Ulrik tanulmányait egy általános jellegű gimnáziumban folytatta, de csak két évet töltött itt, mert hírét vette egy finn nyelven oktató középfokú iskola indulásának, azonnal átjelentkezett, veszni hagyva a már teljesített időt. Ehhez jött még az úgynevezett nulladik év, melyet a finn idióma elsajátítására kellett fordítani, így Ulrik csak huszonegy éves korában érettségizett. Olyan szinten bírta a finn nyelvet, hogy bekerült a középiskolai tanulmányi verseny első tíz helyezettje közé, és a szabályok szerint felvételi vizsga nélkül bejutott az Egyetemre.
Ulrik nem ült be az Alma Mater padjaiba, hanem kétéves tanulmányi halasztást kért, sikerült ugyanis elnyernie egy nemzetközi ösztöndíjat, melyből két évet Finnországban tölthetett, és vendéghallgatóként beiratkozhatott a helsinki egyetemre. Kutatási területként azt a témát jelölte meg, hogy a „Kalevala” elnevezésből a „vala” szógyöknek tekinthető mint a „lenni” ige félmúlt alakja. Ulrik, felhasználva a kinttartózkodás tartamát, bejárta Finnországot, ez természetesen némi tanulmányi lemaradást vont maga után, a kutatásra választott témával két év helyett csak négy év alatt sikerült végeznie. Már betöltötte huszonötödik évét, mikor megkezdte tanulmányait a budapesti Bölcsészkaron, néhány tájékozatlanabb egyetemi portás „tanársegéd úrnak” szólította és szalutált előtte.
Ulrik hamarosan szűknek érezte a humán kultúra kereteit. Átballagott az Orvostudományi Karra, ami természetesen bizonyos időveszteséggel járt, de harmincöt éves korában egyszerre vehette kézbe a bölcsésztanári és az orvosi diplomát.
Szülei meghatottan gratuláltak neki és megkérdezték, hogy melyik pályán kívánja elkezdeni a munkát, válaszként Ulrik csak a fejét csóválta:
– Ez a magyar képzés csak az alapokat rakhatta le nálam, kétségkívül alapos alapokat, de tartozom magamnak annyival, hogy többre törekszem, az itt szerzett tudásanyagot ki kell tennem a nyugati műveltség kihívásának.
– Vagyis mihez kezdesz?
– Egyelőre kimegyek Kanadába posztgraduális képzésre.
Ulrik alig néhány évet töltött el a MacGuil egyetemen, mikor egy Mohajána irányzatú buddhista közösség hatása alá került. Tibetbe költözött, hogy eredeti formájában ismerhesse meg a bodhiszattva vagyis a személyes megváltódás doktrínáját.
Szülei közben meghaltak, az efölött végzett meditáció oda vezetett, hogy Ulrik lámában megingott a karmába vetett hit, sőt a Nyolcszoros Ösvény előírásaiban is kételkedett. Ezért szakított a buddhizmussal és csatlakozott egy főiskolás önkéntesekből álló csoporthoz, mely Fekete-Afrikában tanulmányozta a társadalom törzsi szerkezetének fokozatos szétesését, különös tekintettel Buthelezi főnök szerepére a zuluxhosa konfliktusban.
A belvillongások során Ulrikot többször is fogságba vetették, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az eredetileg egy évre tervezett küldetés végül is hét évet vett igénybe, Ulrik érthetően megállapodottabb életformára vágyott, visszatért Kanadába. Montrealban letett egy különbözeti vizsgát, ezzel jogot nyert a Hangszertörténeti Akadémiára való belépésre, ahol a furulya tanszék lyukelméleti fakultását látogatta. Kézhez kapva végbizonyítványát, hazatért Magyarországra, hogy nosztrifikáltassa a papírt. A jelentkezésnél egy kisebb baleset érte; rálépett ősz szakállára és orra bukott benne.
A diplomaosztó ünnepségen Ulrik nem tudott megjelenni, mert éppen erre az időpontra rendelték be a Társadalombiztosítási Központba a nyugdíjával kapcsolatos ügyek rendezésére. Nyugdíjalapul a negyven évnyi egyetemen töltött időt számították be, viszonylag tisztességes összeg kerekedett ki. Az előadó kérdezgette szándékai felől, kíván-e néhány évet rádolgozni, de Ulrik megrázta a fejét:
– Elég volt, azt hiszem, rászolgáltam a pihenésre. Különben is minden időmre szükségem van, hogy végre eldöntsem, mi akarok lenni.
Arányos teherviselés
Zeusz át-átvizsgálva a földlakók magasba felszálló fohászait, mind gyakrabban találkozott olyan panaszokkal, hogy az emberek talpa alatt egyre többször remeg meg a biztosnak hitt föld, sőt mintha az egész glóbusz rossz irányba kezdene dőlni, szörnyű viharokat, tengereket felforraló hőséget okozva. A főisten ismerte azt a régi állambölcseleti elvet, miszerint a bajok megoldását inkább a felejtéstől lehet remélni, mint a hivatalos intézkedésektől, ezért igyekezett napirendre térni az ügy fölött. Egy idő után azonban felingerelték a megismétlődő sirámok, és bosszúsan megrázta a fejét:
– Ma nem vacsorázom itthon – mondta Hérának –, ha hozzák Prométheus máját, tegyétek be a frigóba.
– Hová mész?
– Beszélnem kell ezzel az Atlasszal.
Zeusz leereszkedett az Olimposzról, megkereste a titánt, aki meggörnyedve tartotta vállán a Földgolyót:
– Mit hallok rólad mostanában?! Atlasz hanyatlasz! – mondta Zeusz tréfálkozva, mert adott rá, hogy beosztottjaival kedélyes hangnemben tárgyalhasson.
– Ó, Mindenség Atyja! – mondta alázatosan Atlasz, aki tudott már annyit a világról, hogy a tréfás hangnem csak a főnököknek van fenntartva – én is szeretnék beszélni veled.
– Csupa fül vagyok, csak ne füllents! Miről volna szó?
– Már millió és millió év telt el azóta, hogy voltál kegyes a nyakamba rogyasztani az eget, ne vedd tehát türelmetlenségnek részemről, ha azt mondom: kezdem egy kissé terhesnek érezni. Ha letehetném egy pillanatra a glóbuszt, megmutatnám, hogy a vállam bele van gyökerezve a Földbe.
– És mi volna az óhajod-sóhajod?
– Szeretném, ha valaki átvenné tőlem ezt a terhet, nem gondolok hosszabb távra, elég volna egy-két világmindenségnyi időre, amíg egy kicsit kifújom magam.
– Értem, értem, csak fel nem foghatom. Boldog lehetnél, hogy ilyen közelről figyelheted a földlakók életét. Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs csodálatosabb.
– Legalább ezt a hülye Szofoklészt hagyhatnád, ó Istenek Atyja, ilyen marhaságot csak egy súlyos nemibeteg írhatott le. Athénban mindenki Szifiklésznek hívta őt. Ha szabad őszintén beszélnem: állandó hányinger kerülget az emberek aljasságától.
– A háborúkra gondolsz?
– A háborúk még hagyján, de a békekötések! És minden bajukat az én vállam érzi meg, minden az én rezsimre megy.
Zeusz továbbra is értetlenkedett:
– Dehát ez régen is így volt, barátja az erénynek és a túrós lepénynek. Miért éppen most jutott az eszedbe, hogy letedd a Földet a válladról?
– A múltkoriban hallottam az egyik szózatodat az arányos teherviselésről, hogy nem lehet minden terhet mindig ugyanazokra hárítani. A számból vetted ki a szót, úgy gondolom, nekem is járna már egy kis könnyebbség, elég régen állok itt lyukas saruban és rongyos peploszban – mert nem azért mondom, de már évezredek óta nem kaptam tőled új munkaruhát.
Zeusz kezdett indulatba jönni:
– Nehogy már a légy fújja a Chemotoxot! Ezek tipikus macedón szövegek, Nagy Sándor demagógiája! Meg kell mondanom, mikor elindultam most az Olimposzról, még tele voltam jóindulattal irántad. Akartam neked szerezni egy kis maszek munkát: a „Glóbusz” paradicsomot tarthatnád a válladon egy reklámfilmben, de az ilyen destruktív fecsegéssel elveszed az Isten kedvét is. Végül is mit csinálsz? Tartod a Földet a válladon és kész. Ez a létező legalacsonyabb presztízsű és legkisebb termelékenységű munka az egész világmindenségben. Hogy mérhetnéd magad például a legyekhez, melyek felszívják a cukrot, aztán kiürítik magukból, állandó mozgást biztosítva az anyagnak, új és új piacot teremtve a cukorgyárosoknak és munkaalkalmat az ablakpucolóknak.
– De azért én is a te teremtményed vagyok, nekem is vannak jogaim! – próbált makacskodni Atlasz.
– Megint egy macedón szöveg! Tudod mit? Jogállamban élünk, ha akarsz, kiszállhatsz a Föld alól. Ezrek és ezrek lépnek a helyedre, örülnek, ha munkát kapnak. Holnaptól egy teknősbéka viszi a hátán a világot, ez amúgy is megfelel a társadalmi haladás általam elképzelt ritmusának. Te pedig keress magadnak egy másik glóbuszt, ahol eljátszhatod a Putyilov gyári sztrájkokat.
Atlasz a kis Atlaszokra gondolt otthon és elbizonytalanodott:
– Hát jó, akkor hagyjuk, inkább maradok.
– Hohó, nem úgy van az, hogy kenjük be sárral, aztán kész. Most már én nem vagyok hajlandó alkalmazni téged a régi kondíciók mellett. Egy új pontot iktatok be a szerződésedbe.
– Miről van szó?
– Holnaptól kezdve te tartod a Holdat is – azonos fizetésért.
Hármas keleti tükör
Van annak már harminc éve is, hogy zimankós februári időben leszállt velem a gép a moszkvai repülőtéren. Először jártam itt, sűrűn koccintgattam a megbonthatatlan magyar–szovjet barátságra – talán ennek köszönhető, hogy ezt a viszonyt ma már semmiféle veszély nem fenyegeti.
Eléggé vodka- és pezsgőközi állapotban raktak le szálláshelyemen, a Hotel Druzsbában. Ez a szálloda a második világháború előtt épült, még az igazi éberség jegyében: vastag szobafalakkal, kipárnázott ajtókkal, egy egész mensevik frakciót ki lehetett volna hallgatni mögöttük anélkül, hogy akár egy kóbor halálhörgés is kiszüremkedett volna a folyosóra. A hely szelleme rám is hatott, gondosan bezárkóztam.
Arra ébredtem, hogy fázom, a fűtést éjszakára leállították – feltehetőleg mint polgári csökevényt. Szerencsémre négy ágy is állt a szobámban, így magamra húzhattam mind a négy paplant, a négy pokrócot, a két padlószőnyeget és a három Lenin-képet.
Pitymallatkor felöltöztem és indultam volna valamilyen melegebb helyre – egy komfortosabb jégveremmel is beértem volna –, de a kulcs nem akart fordulni, és ahogy erőltettem, beletörött a zárba.
– Sebaj! – mondtam magamban, és felvettem a kagylót, hogy leszóljak a portára, de legnagyobb megdöbbenésemre a készülék városi vonalat adott. Mint ahogy fontosabb vendégeknek dukál, hozzám is szabályszerű fővonalat szereltek be. A szokásos kétjegyű belső számokat: a portát, szobaasszonyt, „vörös sarkot”, mosodát nem lehetett hívni rajta, a mosodát duplán nem, mert ilyen nem volt a szállodában.
A vastag falak miatt kiabálással hiába is próbálkoztam, kinéztem az ablakon: a Moszkva folyóra nyílt. Döbbenten leültem: mit csináljak én itt egy fővonallal?! Moszkvában senkit sem ismertem, a szovjet partnereim pedig nem fognak sietni a jelentkezéssel, betartva a szocialista protokoll két alapelvét: a vendég keljen fel minél később és rúgjon be minél hamarabb! Mire ők megérkeznek, én már csonttá fagyok.
Úgy gondoltam, hazaszólok Budapestre, akkori ügyeletes menyasszonyom, Mari munkahelyére, a MIRNIX külkereskedelmi vállalathoz. Meg is kaptam az irodát, de ott sajnálattal közölték, hogy Mari mint üzletkötő éppen Prágában tartózkodik.
– Nem lehetne ott megtalálni? Nagyon fontos volna – könyörögtem a titkárnőnek vacogó foggal. Megesett a szíve rajtam: – Megpróbálhatjuk egy másik készüléken, addig tartsa a vonalat.
Felhívta Marit Prágában, egy idő múlva visszaszólt:
– Sajnos a kartársnő kiszállásra ment Bohunice na Morovuba.
– És ott nem lehetne utolérni?
– Megkísérelhetjük, de nem lesz könnyű, mert már nemcsak magának kell tartania a vonalat, hanem nekünk és Prágának is.
– Tegye meg, ha Istent ismer!
Szerencsém volt, a moszkvai Hotel Druzsba–Budapest–Prága–Bohunice na Moravu vonalon végül is létrejött a kapcsolat, és én elmondhattam végre Marinak, hogy a kulcs beletörött a zárba, interurbán hívja fel a szállodát és jelentse be. Néhány órán belül meg is jelent a portás a pótkulccsal.
Néhány évvel később újra elvetődtem Moszkvába, ezúttal kettesben Lábody Bélával, az Írószövetség külügyesével. Örültem a társaságának, mert Lábody éveket töltött a Szovjetunióban és jól ismerte a helyi körülményeket.
Most is fontos vendégeknek számítottunk, ezért a „Hotel Bratsztvo” úgynevezett vajas lakosztályában helyeztek el minket – ez a helyiség onnan kapta a nevét, hogy közvetlenül az ebédlő fölött feküdt, és az étkezéseknél olyan töményen szállt fel a vajszag, hogy neki lehetett volna támaszkodni.
Ahogy leraktuk a holminkat, el akartam mondani véleményemet a szovjet szállodákról általában, a mi szobánkról pedig különösen, de Lábody ujját a szájára téve csendre intett. Egy papírra felírta:
– „Előbb keressük meg a lehallgató készüléket!”
Nekiláttunk a kutatásnak, négyzetcentiméterenként végigkopogtattuk a falakat, de sehonnan sem érkezett gyanús visszhang. Lábody újabb cédulát mutatott fel:
– „A bútorok következnek!”
Végigmotoztunk minden berendezési tárgyat, de csak egy vastag, úgynevezett „kéjelhárító” női bugyit, tizenhat kopejka készpénzt és egy félmaroknyi mahorkát találtunk a résekben. Lábody nyúlt a tollért:
– „Vegyük a nyílászárókat!”
Megvizsgáltuk az ablak- és ajtótokokat, mikor kinyitottuk őket, majd elszédültünk az ebédlőből felszálló szagoktól, de a kutatás most sem járt eredménnyel. Én már feladtam volna a harcot, de Lábody nem csüggedt:
– „Lehetetlen, hogy ebben a szobában ne legyen lehallgató készülék! Tekerjük fel a szőnyeget!”
Fáradozásunkat végre siker koronázta: a parkettba beleépítve egy nagy lapos sárgaréz gombot találtunk. Lábody diadalmasan jegyezte fel:
– „Ugye megmondtam! Ez a legmodernebb típusú lehallgató, szereljük le!”
Nem akartunk gyanút kelteni, ezért nem a portán kértünk szerszámot, hanem az üzletben vettünk egy erős fogót. Mind a ketten megragadtuk, hogy nagyobbat tudjunk húzni vele, és végül a rézgomb engedett, kijött a helyéről. Néhány másodperc múlva az egész szállodát megrázta egy hatalmas csattanás, később kiderült, hogy alattunk az ebédlőben leszakadt a mennyezeti csillár.
A múlt héten Ukrajnába kellett utaznom, tudom, most roppant irigyelnek azok, akik csak Párizsba vagy Miamiba juthattak el. A határt Csapnál léptem át – mennyi minden kifolyt valaha ezen a Csapon –, a hídon áthaladva meglepődve fedeztem fel a túloldalon régi ismerősömet: a drótkerítéssel lezárt nyomsávot.
Eszembe jutottak a hajdan volt szép idők, mikor még a mi nyugati határunkat is ilyen szép, gereblyével felcirkalmazott nyomsáv zárta le – és Cs. Dobos őrmester. Egyik reggel kiment a nyomsávhoz: egy befelé és egy kifelé tartó lábnyompárt vett észre. Bement az őrsre és megírta a jelentést: „az éjszaka folyamán egy személy belépett, egy személy eltávozott, semmi különös nem történt, Magyarország létszáma változatlan”.
Visszafelé tartva aztán elment a kedvem a nevetéstől. Kocsival jöttünk, egy fotós barátom vezette, Csaphoz érve egyenest a híd felé hajtott volna, de egy ukrán rendőr feltartóztatott minket. Nézegette-rázogatta az útlevelünket, feltehetőleg azt akarta ellenőrizni: nincs-e benne titkos kémjelentés. Nem volt, sem az, sem más.
– Igyitye v picsku mátyeri! – közölte velünk.
Lefordítsam? Kérem. A „mátyeri” az „anya” birtokos esete, a másik szó pedig az anyának az a birtoka, melynek hiányában nem lehetne anyává.
– Sto eto takoje? – kérdeztem ékes oroszsággal.
Kiderült, hogy be kellett volna kanyarodnunk jobbra, és beállni az alig tízezer kocsit kitevő oszlop végére. A rendőr továbbra is elmerült az ukrán népköltészet mélységeinek felidézésébe.
– Lehet, hogy ő a nagy Tárász Sevcsenkó, az ukrán Petőfi? – kérdeztem fotós barátomtól.
– Nem, inkább Tárász Bulyba. Tudod hova Buly ba?!
Mit volt mit tenni, beálltunk a sor végére, hosszú várakozás ígérkezett, megfordult a fejemben, hogy ültetek néhány diófát, esetleg beszállok egy környékbeli öröklakás építkezésbe.
Egyszer csak két húsz év körüli fiú settenkedett oda hozzánk, az egyikük megkérdezte:
– Át szeretnének jutni a túlsó oldalra?
– Szó sincs róla. Mi csak azért álltunk ide, mert szeretnénk lefordítani Tárász Sevcsenkó fontosabb műveit, és ez a hely látszott a legmegfelelőbbnek.
– Hatvan dollár.
– Köszönöm, de nem fogadhatom el. Maguknak is szükségük lehet erre a pénzre.
– Ne hülyéskedjen. Negyven dollár. Nem? Mennyit szán rá?
– Eredetileg semmit sem akartam adni, felezzük meg a különbséget, legyen húsz dollár.
A két rokonszenves martalóc rövid ideig tanakodott, aztán bólintottak. Az egyik beült a hátsó ülésre irányítani minket, időnként hátranéztem, hogy ne lopja el a hamutartót – kisebb háztartásban főzőedénynek lehetne használni.
A szimpatikus martalóc a kocsit egy kukoricaföldre irányította. Az elmúlt alig fél évszázad alatt még nem jutott idő eltüntetni azokat a lövészárkokat, melyeket a II. Ukrán front ásott ki annak idején, kátyúból-kátyúba huppantunk, egyre mélyebben hatoltunk be a táblába.
Eltűnt az út, a falu, Európa – illetve az nem, mert itt sem volt. Fotós barátomnak hirtelen eszébe jutott, hogy a múlt héten mintha olvasott volna egy hármas gyilkosságról, melyet ezen a környéken követtek el. A gyilkosok a helyi körülményeket kihasználva áldozataikat kukoricalisztbe keverték és puliszkát főztek belőlük.
– Biztos, hogy minket is kelepcébe akarnak csalni – mondta kollegám aggodalmaskodva.
– Nézd, ha nagyon félsz, én kiszállok és előremegyek ezzel a derék brigantival, te maradj le, látni fogod, hogy mi történik, legalább öt perccel túl fogsz élni engem.
– Nem félsz?
– Mitől féljek? Ha meghalok, végre bekerülök az újságba.
– Mit fognak írni rólad?
– „Használt férfiruhák középméretre eladók. Özvegy Moldova Györgyné” – mondtam plagizálva egyik szaktársam ötletét.
Előrementünk a derék maffiózóval, gyalogsági aknázások nyomait kerülgetve. Ő időnként felintett egy töltésen álló társának, aki egy búbos vöcsök hangját utánozva jelezte, hogy szabad az út. A láncolat végig ki volt építve, ott voltak minden kilométerkőnél, mint az albán kémek.
Végre kiértünk a kövesútra, ezt abból vettük észre, hogy a kocsi alja felült egy dombra, alig tudtuk leemelni. Körülnéztem, úgy tűnt, mintha a derék bandita egy nagy kanyarral az „Ismerd meg ukrán hazádat!” mozgalom keretében ugyanoda vezetett volna minket, ahonnan elindultunk, de aztán megbizonyosodtunk, hogy áthozott a rendőrkordonon és innen már csak órák kérdése, hogy feljussunk a hídra.
Méltó a munkás az ő bérére – mondja az Írás, de azért megpróbáltam a húsz dollár helyett egy fél kiló ukrán kupont adni neki, ám a derék martalócból sajnálatosan hiányzott minden nemzeti érzés.
– USA dollár volt, „u” sajnáltam odaadni.
Alig álltunk be az útlevélvizsgálatra váró sorba, mikor ki tűnik fel mellettünk?! Tárász Sevcsenkó, illetve Bulyba, az ukrán rendőr.
– Na most aztán válj terepszínűvé – mondtam fotós barátomnak –, mert ha ez most ránk ismer, addig fogunk ülni itt, mint az ukrán varjak.
Tárász intett, hogy csavarjuk le az ablakot:
– Maguk hogy kerültek ide?
Próbáltam a szót az 1905-ös kijevi forradalomra terelni, melyben az ukrán rendőrség közismerten dicső szerepet játszott, de félbeszakított:
– Mennyit fizettek?
– Húsz dollárt – mondtam rebegve, és intettem fotós barátomnak, hogy kapcsoljon rükvercbe.
– Pávelptyici, vagyis palimadarak – mondta –, én ismerek valakit, aki tízért átengedte volna magukat, és legyintett, mint hülyékre szokás.
|