I.

Szigorúan titkos!

Csak saját kezű felbontásra!

Miniszter Úr!

Én, Bunkóczy Béla alezredes, a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és megbízott parancsnoka az alábbiakban foglalom össze az akciónkkal kapcsolatos eddigi fejleményeket. Ez az első jelentésem a terv megszületésétől az állomáshelyünk elfoglalásáig terjedő időszakot öleli fel.

Alig néhány nappal Clinton elnök öngyilkossága után, melyet minden bizonnyal az váltott ki, hogy az esküdtszék korrupció vádjával elítélte a feleségét, Hillaryt, zavargások törtek ki az Egyesült Államokban. A szélsőséges nézeteiről ismert W. W. Stone metodista tiszteletes irányítása alatt álló „Fekete Hó” elnevezésű néger fajvédő szervezet tagjai a Harlemben gyülekeztek, majd átvonultak a Broadwayra, ahol gyújtogatni és fosztogatni kezdtek. Az elnök elvesztésétől megrendült államhatalom nem tudott megfelelő eréllyel fellépni ellenük, ennek következményeként a rendbontás hamarosan kiterjedt az ország egész területére.

Példájuk nyomán szinte valamennyi kisebbség egyszerre lépett fel, autonómiát követelve magának. Az indiánok letettek a Fehér Ház lépcsőire pontosan annyi whiskyt és szövetet, mint amennyiért őseik eladták a törzsi területeiket, majd harci ösvényre lépve visszafoglalták azokat. A spanyol kolónia Kolumbus Kristóf érdemeire hivatkozva követelte a maga jogosnak vélt részét, Mexikó pedig a déli határmenti területeket vette vissza, mint elrablott birtokát.

A felfordulást az tette teljessé, hogy hét déli állam: Dél-Carolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana és Texas bejelentette kiválását az Unióból. Ünnepélyesen visszaállították a rabszolgaság intézményét, kötelező nemzeti tánccá tették a charlestont, kommandósaik pedig sértő feliratokat firkáltak Lincoln elnök síremlékére.

A provokációk nyomán kitört a háború Észak és Dél között, Fort Sunternél eldördültek az ágyúk. Egymást követték a súlyos harci cselekmények: a tengerről hajóütegek lőtték a híres Miami Beach fürdőhelyet, levegőbe repült a világörökség részét képező Golden Gate-híd, a Mississippit blokáddal zárták el az áruszállítás elől, míg végül a teljes fronton fellángoltak a harcok.

A két hadviselő fél erőfeszítéseit számos világcég támogatta. A Lee farmergyár egymillió speciális nadrágot juttatott a délieknek, mely a hajdani legendás hadvezérre, Lee tábornokra emlékeztetve a „General Lee” márkajelzést viselte. Ezt a pantallót az északi újságok csak „Degeneral Leebero”-ként emlegették és megjegyezték, hogy a déli katonáknak menekülés közben bizonyára szükségük lesz rá. Azt is ajánlották, hogy valamennyit eleve fessék barnára.

A háborúról készítendő film jogait egy ismert hollywoodi stúdió vásárolta meg. Mivel az idevágó címek közül mind az „Elfújta a szél”, mind a „Visszafújta a szél” már foglaltnak számított, a készülő forgatókönyv: „A szél oda fúj, ahová akar” – ideiglenes címet viselte.

A különféle cégek nemcsak a háborús eseményekben rejlő propaganda lehetőségeket igyekeztek kihasználni, hanem abban is reménykedtek, hogy az összecsapások keretében alkalmuk nyílik megszabadulni legnagyobb üzleti vetélytársaiktól. A csatatereken az északi Coca-Colás lobogók a déli Pepsi-Colás zászlók ellen meneteltek, a „Kentucky Fried Chicken”-hadoszlop elkeseredett küzdelmet vívott a könnyű fegyverzetű „McDonald”-különítményekkel. A vérrel áztatott füvön törött evőeszközök, keménypapírból készült sapkák és különféle nyeremények sorsolására jogosító fedőkupakok maradtak.

A hosszú és kegyetlen háború lassan az Egyesült Államok még oly hatalmas tartalékait is kimerítette. Lelketlen kanadai csempészek használták ki a fellépő üzemanyaghiányt, speciálisan erre a célra beszerzett ósdi, de hatalmas tartályú kocsijaikkal naponta négyszer-ötször is átkeltek a határon, minden alkalommal hatvan-hetven liter benzint adtak le a feketepiacon – busás hasznot felszámítva. A polgári lakosság élelmiszerben is mindinkább hiányt szenvedett, a piacokon a megingott dollár helyett csak a német márkát fogadták el fizetőeszközként. Az emberek átutalásokat kérve ostromolták Európában lakó, eddig figyelmen kívül hagyott rokonaikat.

Az Orosz Kommunista Párt fontolóra vette, hogy a háború utáni „Marshall segély” mintájára beindít egy „Sztálin marsall segély” elnevezésű emberbaráti akciót, de később elállt ettől a tervétől.

A nehéz körülmények ellenére még sok amerikai polgár reménykedett abban, hogy a helyzet jobbra fordul, de bennük is elhamvadt a bizakodás utolsó szikrája, mikor megtudták, hogy a magyar vendégprofesszorok is feladták egyetemi katedrájukat és hazatértek.

– Mikor a portugálok menekülnek, akkor még korán van, mikor a magyarok, akkor már későn! – mondogatták a tapasztalt emberek.

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége természetesen nem nézhette tétlenül a vérengzésekbe torkolló háborús eseményeket. Az ENSZ a rendelkezésére álló legkeményebb megtorló eszközökhöz nyúlt; a hadviselő felek delegátusai a szervezet által rendezett karácsonyi nagy társasjátékon kétszer is kimaradtak a dobásból, és amikor ez sem hozott eredményt, az elhúzódó ülések végén nem kaptak a főtitkártól „Jóéjszakátpuszi”-t.

Mikor a Rocky Mountains különálló csúcsai összefüggő fennsíkká váltak, mert völgyeit feltöltötték a tömegsírok, a Biztonsági Tanács elhatározta egy nemzetközi haderő felállítását, mely hivatva lett volna megteremteni a békét ebben a sokat szenvedett térségben. A létrehozandó önkéntes hadsereget Kollektív Államok Megszálló Forcesnak, rövidítve KÁMFOR-nak nevezték el.

Mikor kibocsátották a részvételre való felhívást, az illetékesek kimondva-kimondatlanul az Egyesült Államok egykori háborús ellenfeleire számítottak, és nem is csalatkoztak a feltevésükben.

Elsőként Irak jelentkezett, Száddám Husszein elnök jelezte, hogy szívesen küldene Izraelbe is egy kisebb, pár millió fős katonai kontingenst. Vietnam az amerikaiaktól még a háborúban zsákmányolt „Orange B” nevezetű vegyi anyagot ajánlott fel, mely helikopterről lepermetezve elpusztítja a fák levélzetét és hozzáférhetővé teszi az alatta rejtőzködő katonai alakulatokat.

Kuba – a guantanamói amerikai támaszpont mintájára – Floridában foglalta el a félsziget csúcsán levő Fort Lauderdale bázist. Számos Miamiban élő kubai emigráns, aki csalódott az amerikai életformában, különféle kezdetleges vízi járművön megpróbált bemenekülni a drótsövény mögötti immár kubai területre, de az őrség megakadályozta a bejutást.

A korábban épp az amerikai haderő által lerohant Haiti Köztársaság is késznek mutatkozott mind a három harci repülőgépének kölcsönadására, a hasonló sorsot elszenvedett Grenada viszont erkölcsi méltóságán alulinak találta volna, hogy így alázza meg egykori megszállóját. Észak-Korea hajlandó lett volna részvételi jogát átengedni bizonyos mennyiségű rizsért. Németországban és Itáliában a konzervatív és neofasiszta szervezetek egybehangzóan követelték az akcióban való részvételt, úgy fogták fel, mint a második világháború lehetséges visszavágóját.

A világméretekben kibontakozó amerikaellenes fellépés elborzasztotta a kontinens legjobb elméit és az egész XX. századbeli politika átgondolására késztette őket:

– Úgy látszik, eljött az a földrengés, mikor a sarokkövek elindulnak, hogy megkeressék és agyonüssék azt a kutyát, mely korábban lepisálta őket. Végre tennünk kellene valamit.

Az ő véleményük azonban a legkisebb mértékben sem hatott a katonákra, így az ENSZ közbeavatkozása elkerülhetetlennek bizonyult.

Természetesnek tekinthető, hogy a magyar kormány is be kívánt kapcsolódni a KÁMFOR-akcióba. Egyrészt humánus meggondolások vezették: lehetőséget kívánt nyújtani az Egyesült Államoknak, hogy felzárkózhasson Közép-Kelet-Európához, másrészt úgy ítélte meg, hogy a részvétel erősíti majd az ország nemzetközi tekintélyét.

A kibontakozó parlamenti vitában a kormány szóvivője erélyesen visszautasította azt az ellenzéki felvetést, hogy ha az amerikaiak nem jöttek sem 1945-ben, sem 1956-ban, mikor mi hívtuk őket, akkor most mi se menjünk hozzájuk.

Monok választókörzetének alig ismert képviselője, a független oldalon ülő Kossuth Lajos felvetette, hogy az ősi magyar alkotmány értelmében nem küldhetünk csapatokat más országokba és mi sem fogadhatunk be idegen haderőket, de érvelése süket fülekre talált, sőt populista demagógnak nevezték és a missziót jelentős szótöbbséggel megszavazták.

A kormány hangsúlyozni kívánta a részvétel békés jellegét, ezért különös gonddal próbálta kiválasztani azt a feladatot, melyet a magyar kontingens ellátna majd. Felmerült a gondolat, hogy a sajátos lovas népi-nemzeti hagyományaink jegyében egy lópatkoló brigádot küldünk ki, de a patkókat monopol helyzetben gyártó putnoki „Doktor Kolompár Winnetou” Kft. időközben átállt a mákos- és dióspatkó készítésére – több bevételt ez sem hozott ugyan, de legalább megehették az eladatlan készleteket –, más alapanyag szállítót viszont nem sikerült felhajtani. Egy tábori kuplerájhoz minden szükséges kellék adva lett volna – leszámítva a megfelelő kanapékat, mert azokat még a korábbi rendszerváltásnál kidobták.

Az illetékesek végül egy harci kürt-hangoló és javító egység felállítása mellett döntöttek – az alakulatot a magyar történelem nagy alakjáról, Lehel-Zanussi vezérről nevezték el. Feltételezték, hogy az osztag ezen eredeti rendeltetésében aligha talál majd elegendő munkát, ezért kiegészítő tevékenységként beiktatták a gépkocsi duda karbantartást és távlati lehetőségként az esetleges katonai temetéseken „a szférák zenéje” – szolgáltatást is.

Bár távol áll tőlem minden alanyi szubjektivitás, mely nem a külvilágból, hanem az egyénekből, illetve annak tudatából, érzésvilágából indul ki, arra jellemző és azt tükrözi, ennek következtében egyoldalú, elfogult és nem tárgyilagos – elnézést kérek, de a fogalom tisztázása végett szükségesnek találtam ide iktatni ezt a rövid idézetet régi pártfőiskolai filozófia dolgozatomból –, szóval mindezek ellenére engedtessék meg nekem, hogy röviden szólhassak a saját szerepemről is.

A magyar Kámfor kontingens felelős parancsnokának kijelölésénél fontos elvi szempontként merült fel, hogy az illető személy megfelelő katonai sikereket tudjon felmutatni. Mivel magyar győzelemmel végződött ütközetért egészen az 1848-as pákozdi csatáig kellett volna visszamenni, melynek résztvevői közül aligha lett volna már bárki is hadrafogható állapotban, a harci jártasság lépett előre meghatározó kívánalomként. Ilyen minőségben merült fel az én nevem, mivel 1968-ban a csehszlovákiai bevonulásnál én vezettem a „Szeretet és Testvériség” fedőnevű csapásmérő páncélos alakulatot, és általános katonai megítélés szerint a mi akkori tevékenységünk lényegileg nem különbözött a most felmerülő feladattól.

Abban az időpontban, mikor számításba vették szerény személyemet, én már nem tartoztam a magyar hadsereg kötelékébe. Több mint két héttel az 1990-es első szabad választások előtt bejelentettem, hogy nem kívánom tovább szolgálni az átkos kommunista oldaldeszkát.

A gyökeres szakítás jegyében gyökérkezelt fogaimra, melyeket eddig ötágú csillagok zártak le, koronákat tétettem. A leszerelés után önálló vállalkozóként működtem tovább. Gazdag katonai tapasztalatomra támaszkodva kialakítottam és gyártottam a nevemmel jelzett Bunkóczy-féle magyar túlélő késeket, melyek egy bugylibicskával kombinált sörnyitóból álltak. Bár a vállalkozásom jól jövedelmezett, úgy éreztem, nem mondhatok nemet, mikor a hazám, ez a sokat szenvedett kis ország igényli szerény erőfeszítésemet, és elvállaltam, hogy visszatérek a nyugállományból.

Az kezdettől fogva világos volt, hogy a kiküldetést nem lehet a hagyományos katonai szervezési formákban megoldani. A hadsereg létszáma annyira lecsappant, hogy az állományhoz áfát és forgalmi adót kellett hozzászámítani, hogy kitöltse a minimális kereteket. Innen az ország biztonságának veszélyeztetése nélkül egyetlen embert sem lehetett volna elvonni.

A megoldásra vállalkozói gyakorlatomból kiindulva találtam rá. Elgondolásom alapján egy önálló gazdasági egységet szerveztünk, a „Magyar Kámfor” Rt.-t, melybe minden jövendő katonánk részvényesként lép be. Az ügyviteli szabályzat annyit módosított a szokásos alapelveken, hogy apportként mindenki az életével száll be, halála esetén tulajdonrészét a Társaság visszavásárolja a hátramaradottaktól. Egyébként a szokásos eljárási módszerek érvényesültek, mint például: a harc közben felmerülő kétes helyzeteket az összehívott rendkívüli közgyűlés vitatja meg, én mint vezető, két szavazattal rendelkeztem.

Tevékenységünk listáját igyekeztem minél szélesebb körre kiterjeszteni, a lovasfutár szolgálattól a halszemfestésen át egészen a kukorica címerezésig – ezt az utóbbit azért vettem be, mert ennek alapján mezőgazdasági kistermelőknek minősültünk és kétmilliós jövedelemig adómentességet élveztünk.

Megalakulásunk után én mint a „Magyar Kámfor” Rt. egyszemélyes kuratóriuma felajánlottam szolgálatainkat a Magyar Köztársaságnak. Külön előnynek bizonyult, hogy a benyújtott számláinkat a béralap helyett a költség oldalon lehetett elszámolni.

Ajánlatunkat az Országgyűlés megvitatta és elfogadta. A költségek fedezésére a Pénzügyminisztérium újabb kamatozó Kincstárjegyet bocsátott ki a lajstrom szerint következő W/2.646.812/2/24-es sorszámmal.

Ezek után végre nekiláthattam a szervezésnek. Élve a döntéseimhez biztosított szabadkézzel, helyettesemnek egykori törzsfőnökömet, Túró Frigyes őrnagyot választottam. Ő – hozzám hasonlóan meggyőződéses antikommunistaként – már rég otthagyta a hadsereget és az üzleti életben tevékenykedett tovább. Egy utazási irodát hozott létre, „Hungaro Tourós” néven. Szakmai szakértőként magam mellé kértem a „Szeretet és Testvériség” csapásmérő páncélos alakulat régi tamburmajorját, Franzoso Sebestyén főhadnagyot, akit hadseregszerte csak „magyar Beethoven”-ként emlegettek – előrehaladott nagyothallására való tekintettel.

Vezető stábunk első feladatként a toborzási felhívást fogalmazta meg. A kiírás szerint a Kámfor-akció résztvevője lehetett minden magyar vagy kettős, de legfeljebb hármas állampolgársággal rendelkező, fizikailag alkalmasnak bizonyuló személy, aki a fúvós hangszereknek legalább alapfokú ismeretét igazoló bizonyítványt tud felmutatni – ez utóbbi kötelem alól csak én és a helyettesem számított kivételnek.

Hosszú sorok tolongtak a Honvédelmi Minisztérium épülete előtt, ahol a jelölteket meghallgató bizottság ülésezett. A fizikai alkalmassági vizsgálatok nagyjából az országos képet mutatták: a húsz év körüli sorványok 30 százalékát ki kellett szűrnünk. Gyengeségükre jellemző, hogy ha a tereppróbákon leguggoltak elvégezni a dolgukat, a szél kifújta a szart alóluk. Leginkább még a hatvanas korosztályból válogathattunk ki megfelelőket, külön örömömre szolgált, hogy számos régi katonámat találtam meg közöttük, a csehszlovákiai bevonulás veteránjait, akik a „Prágáért”, a „Pozsonyért”, a „Bős-Nagymarosért”-érdemrendek szalagját viselték a mellükön.

A zenei vizsgára várakozók között feltűnést keltett egy bukszaszájú, fehér fogsorát mosolyogva villogtató idősebb néger férfi, aki „Satchmo” művésznéven mutatkozott be. Az „Il silenzio” és a „Wonderful life” című számokat játszotta, és el is énekelte az egyes strófákat. Franzoso figyelmesen követte a szája mozgását, még a nagyothalló szemüvegét is feltette:

– Jól bazsevál, jól bazsevál, de egyrészt tud angolul, így nagyon kirína a csapatból, másrészt nem szabad megsérteni a déli államok érzékenységét azzal, hogy egy négert viszünk magunkkal.

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy Franzoso főhadnagytól távol áll minden rasszista előítélet, tanúsíthatom, hogy a fajvédőket még a cigányoknál is jobban utálta.

Az ilyen és ehhez hasonló megszorító körülmények nyomán végül két cintányérost, három ceglédi kannát ütögető zenészt és egy magnetofonkezelőt találtunk – valamennyien megfelelő igazolást szereztek be az önkormányzattól, hogy instrumentumaik fúvós hangszereknek tekinthetők. Lelkem mélyén csak abban reménykedtem, hogy megbízatásunk során kevés meghibásodott harci kürttel lesz dolgunk.

Ehhez a szűkebben vett szakmai törzshöz természetesen nagyobb létszámú kiszolgáló, szellemi és kulturális igényeket kielégítő segéderőket kellett biztosítani. Mindenekelőtt állástalan színészekből egy kultúrgárdát verbuváltunk, ugyanis azt terveztük, hogy a magyar művészeti élet színvonalának illusztrálásaképpen a köztársasági elnök úr „Magyar Medeia” című nagyhatású tragédiáját bemutatjuk az indián törzsi rezervátum gyökérszínpadán – ez volt ugyanis az egyetlen olyan hely, ahová a fent jelzett színdarab még nem jutott el. Számoltunk a jövendőbeli nézők ellenállásával, de bíztunk benne: egységünk tűzereje elég lesz ahhoz, hogy a függöny legördültéig a helyükön tartsa őket.

A szabad vallásgyakorlás jegyében szerződtettünk egy tucatnyi, a hadseregben már tapasztalatokat szerzett tábori lelkészt – belőlük alakult ki az „Isten őrizz”-szolgálat. Az állam és az egyház, továbbá a kormányzó koalíció és az ellenzék közötti megállapodások kötelezően előírták az alkalmazásukat.

Fegyverzetük hatékonysága jóval meghaladta a magyar hadsereg átlagos színvonalát, állománytáblájukba iktatták a közepes hatótávolságú szentelt vízágyút, elnevezésében a Szentlélekre utaló „Galamb” típusú repülőgépeket, melyek a csaták után koszorúkat voltak hivatva szétszórni a harctereken. A felszerelésükből nem hiányoztak az izraelita harci imakendők sem. Oldalfegyverekkel nem láttuk el őket, úgy gondoltuk, hogy a fegyveres összecsapás helyett meg kell átkozniuk az ellenséget.

Bizonyos alapfokú kiképzéstől természetesen a tábori papok esetében sem lehetett eltekinteni. A különleges követelményeknek megfelelően átalakítottuk a gyakorlóteret, a keresztény papok a „Damaszkuszi út” feliratú rohampályát küzdötték le, a rabbik pedig egy „Egyiptom” feliratú térségből gyakorolták a visszavonulást, miután tíz megelőző csapást mértek a feltételezett ellenségre.

A papok javadalmazását stílszerűen forint helyett tálentumban határozták meg, fizetésük azonban gyakran elmaradt, mert a hadsereg vezetése semmiféle tálentummal nem rendelkezett. Én biztosítottam az „Isten őrizz”-szolgálatot, hogy mindig meg fogják kapni a pénzüket.

A méltányosság jegyében az ateistáknak is szerettünk volna hozni egy lelki gondozót egy liberális filozófus személyében. Az Egyetem egyik fiatalabb professzorát szemeltük ki, aki az emberi jogok vehemens harcosának számított, nagy hatást kiváltó tanulmányokat írt: „Humanista terror”, „Vesszenek a demokrácia ellenségei”, „Kötelet a halálbüntetés híveinek!” és más hasonló témákról. Az illető már az első tájékozódási jellegű vizsgán megbukott: próbaképpen elvettük tőle az igazolványait és ő képtelen volt hazatalálni. A felmérő beszélgetésen a családi nevét sem tudta megmondani, helyette néhány keresztnevet sorolt fel minden összefüggés nélkül: Sándor, József, Benedek vagy Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Utólagos tájékozódásunk szerint az illetőnek nem is volt családja, melynek nevét viselhette volna, fogantatása úgy ment végbe, hogy Lukács György kidobott sárkeféjét meghágta egy vak tüskésdisznó. Ezek után, érthetően, nem kívántuk alkalmazni őt.

Komoly fáradsággal járt az egyéb anyagi feltételek megteremtése is. Az egységet eredetileg a magyar hadsereg elfekvő készleteit őrző raktárakból kívántuk felszerelni, de itt csak egy teljesnek mondható garnitúrát találtunk: a Horthy-hadsereg megmaradt uniformisait, melyek leselejtezésük után néhány évig rab öltözékként szolgáltak a börtönökben. A téli szerelést házilag kötött érmelegítők, báránybőr mellénnyek és egyujjas kesztyűk egészítették ki. A foltokat különféle kitüntetésekkel és rendjelekkel takarták el, annak idején Antall József kormánya megpróbálta búval és bánattal kizsinóroztatni, de a ruhaarzenál így is használhatatlannak bizonyult.

Végül parancsnoki minőségemben kénytelen voltam én magam kézbevenni az ügyet. Egy bartelüzletet hoztam össze az ukrán „Mahno Atyánk” nevezetű vállalkozással, mely a szovjet időszakból visszamaradt készleteket forgalmazta. Mi egy nagyobb tétel Bunkóczy-féle magyar túlélő kést szállítottunk – a fegyvert egy miniatűr vodkatárolóval egészítettük ki és egy számítógéppel, mely folyamatosan jelezte, hogy az adott pillanatban egy amerikai dollár hány kupont ér.

A késekért cserében sikerült megszereznünk a feloszlatott ukrán úttörőszövetség amatőr békaembereinek majdnem teljes felszerelését, többek között gumiruhákat, uszonyokat, lélegző pipákat, a víz alatt is működő puskák viszont a fegyverembargó hatálya alá estek.

Az ukránokkal való kapcsolatfelvételünk más eredményeket is hozott. Kijevi tárgyalásaink során megállapodtam az ottani illetékesekkel, hogy a közös érdekek védelmében egy bizonyos laza együttműködést alakítunk ki a hasonló szervezésű magyar és ukrán Kámfor kontingens között. Szövetségünkhöz később más közép-kelet-európai országok is csatlakoztak, a megállapodásunkat egy Varsóban aláírt egyezményben rögzítettük – ezt a világsajtó később mint a Részvénytársaságok Varsói Szerződését emlegette.

Az önvédelmi fegyverek kiválasztásánál egyeztetnünk kellett a Honvédelmi Minisztérium illetékeseivel, ők mindenképpen érvényesíteni akarták a nemzeti hagyományokat. Szerződést kötöttek a Hadtörténelmi Múzeum „Arma virumque” Kft-jével és megállapodtunk vele csontos kalabérok és dali pár pisztolyok kölcsönzésében. Zászlóra már nem futotta a költségvetésben betervezett összegből, ezért a Magyar Olimpiai Bizottság „Báró Coubertin Betéti Társaságától” lízingeltünk egy ötkarikás zászlót, mely a ráhímzett: „a részvétel a fontos nem a győzelem” jelszóval kifejezte alakulatunk eszmei alapállását.

A magam részéről tisztában voltam vele, hogy ez a szerény felszerelés nem áll a korszak legmagasabb színvonalán, ezért kiegészítő szerződést kötöttünk a „Fantom” Őrző-védő Kft-vel, mely jutányos áron szavatolta egységünk biztonságát. Sajnos később kiderült, hogy ez a Kft. egy lakótelepi ötödik emeleti lakás bérelt fürdőszobájában működik, egész felszerelése néhány kézzel írott „Kutyákkal őrzött terület” táblából áll, személyzettel egyáltalán nem rendelkezik, a feladat végrehajtásához fondorlatos módon éppen a mi katonáink közül szerződtetett néhányat, de ezen már nem tudtunk segíteni.

Az indulást közvetlenül megelőző napokban egy újabb változás következett be a létszámunkban. A parlamenti pártok ragaszkodtak hozzá, hogy ők is képviseltessék magukat a magyar Kámfor kontingensben. A nagyobbik koalíciós párt a Törpeszínház szubrettjét delegálta – formailag azért, hogy ilyen módon is bizonyítsa, ők a kisemberek pártjának számítanak, valójában az rejlett a választás mögött, hogy a művésznőt gyöngéd érzelmek fűzték a párt egyik vezetőjéhez. A művésznőt jobb híján a színjátszó csoportunkba osztottuk be – egy néma gyermek-szerepet kapott köztársasági elnökünk nagyhatású drámai művében, a „Magyar Médeia”-ban.

A kisebbik koalíciós párt itt is a kulturális hegemónia megszerzésére törekedett, ezért egy fehér kamerával dolgozó vak operatőrt jelölt és az egyszer már jelentkezett sok keresztnevű szabadelvű filozófust, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Gáspár Menyhért Boldizsárnak. A párt döntése nyilvánvalóan helytelennek tűnt, de senki sem merte megkockáztatni, mert a párt ettől tette függővé további részvételét a koalícióban.

A parlamenti ellenzék egy sziámi ikerpárt delegált, bár a két fej egy nyakról nőtt ki, állandó vitában állt egymással, mindegyik a maga elsőbbségét bizonygatta, pörlekedésükkel pokollá tették mindennapjainkat.

Expedíciós alakulatunk Amerikába való szállítását a „Hungaro Tourós” utazási iroda vállalta magára, helyettesem, Túró Frigyes őrnagy példamutató gondossággal járt el a szervezésnél. Visszautasította a Honvédelmi Minisztériumnak azt a javaslatát, hogy a rendelkezésünkre álló könnyűbúvár felszerelés felhasználásával csapatunk egy része gyalog keljen át az Óceánon, ehelyett a különböző repülőtársaságok „Last minutes” ajánlataiból válogatott.

Túró őrnagy a költségek csökkentése végett egy statisztikussal kiszámíttatta a várható véres veszteség mértékét, és ennek arányában redukálta a visszautat is tartalmazó jegyek számát, és további kedvezményeket ért el a majdani hadirokkantaknak is.

Helyettesem az utolsó napokat is kihasználta, eredményesen tárgyalt a szponzorokkal, egyenruhánk felületének szinte minden négyzetcentiméterét sikerült kiadnia különféle hirdetőknek. Felszerelésünkbe számos pelenkafajta, mosószer és vécéillatosító került.

Alakulatunk, a „Magyar Kámfor Egység” nevét tagonként kínáltuk fel. A „Kámfor”-t egy vegyiüzem foglalta le, az „Egység” megszerzését két politikai párt is fontosnak tartotta.

Meglepetésünkre a „Magyar”-t tudtuk a legnehezebben értékesíteni. Erre a fogalomra mindenki előjogot formált ugyan, de a legkisebb áldozatot sem volt hajlandó meghozni érte. Végül arra a kompromisszumra kényszerültünk, hogy a „Magyar” szót az első betű elhagyásával „Agyar”-ra változtassuk, így már jelentkezett érte egy magán-fogorvosokat tömörítő szövetkezés. Bár a megmaradt „M” betűt később sikerült eladnunk a Metrónak, mégis mindannyian úgy éreztük, hogy ez az incidens komoly csorbát ejtett alakulatunk méltóságán.

Az egység tagjai az indulás előtti napokat egy gyakorló bázison töltötték el, ahol tökéletesíthették a fúvós hangszerekkel kapcsolatos ismereteiket – a kiszolgáló személyzetnek is legalább annyit el kellett sajátítania, hogy a harci kürtöt melyik végén kell megfújni. Emellett gyakoroltuk a többi alapvető hadi tevékenységet is: a csekk aláírást, a cukorka osztogatást a lakosságnak és a felelősség elhárítását az esetleges közlekedési balesetekben.

A vezető stábbal előreutaztunk állomáshelyünkre, hogy felderítsük a ránk váró körülményeket. A derékhad a tervek szerint egy későbbi géppel indult volna utánunk, de az ő utazásuk egy sajnálatos félreértés miatt késedelmet szenvedett. Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa…

…költségmegtakarítás céljából olcsóbb alkalmi autóbuszokat bérelt a belföldi szállításhoz. A kevésbé tapasztalt sofőrök rosszul értelmezve a megadott célt, az amerikai út helyett a zuglói Amerikai útra vitték a járműveket, és ott szállították ki az utasokat. Csak a parancsnoki stáb távollétével volt magyarázható, hogy az egység tagjai nem vették észre a tévedést.

Az alakulat az Idegsebészeti Klinika és az Izraelita Szeretetkórház között építette ki harcálláspontját, majd körkörös védelemre rendezkedett be a Thököly út és a Columbus utca főiránnyal. Katonáink nagy megnyugvással tapasztalták, hogy viszonylag könnyen tudnak szót érteni a közelben élő bennszülöttekkel, apróbb ajándéktárgyakat cseréltek velük és alkalmi kisegítő személyzetet toboroztak közülük. Csak kedd és péntek délutánonként, a kórházak látogatási idejében merültek fel kisebb nézeteltérések, a hadi járművek akadályozták a kocsin érkezők parkolását. Mindenki őszintén sajnálkozott, mikor kiderült a tévedés, és az egységünknek tovább kellett vonulnia.

A megváltott „Last minutes” jegyek időközben lejártak és a kicserélésükben nem reménykedhettünk, így újra előtérbe került az a korábban már elvetett ötlet, hogy katonáink gyalog keljenek át az Óceánon. Az időbeli késedelmet tudomásul vettük volna, de nem jutott volna mindenkinek búvárruha. Kisegítő megoldásként felvetették, hogy az „Isten őrizz” részlegünk hathatós imáival szétválasztja a hullámokat – sajnos ez a kísérletünk sem járt sikerrel. Így kénytelenek voltunk a tartalékokhoz nyúlni, a „Mars” hadikártyánk felhasználásával új repülőjegyeket vásároltunk, és az egységünk végre elindulhatott állomáshelye felé.

Jelen beszámolómban ennyit kívántam közölni a Miniszter Úrral, a legközelebbi alkalommal már Amerikából jelentkezem.

Bunkóczy Béla alezredes

a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

II.

Szigorúan bizalmas!

Csak saját kezű felbontásra!

Miniszter Úr!

Elnézését kérem, amiért csak késve küldöm el ezt a jelentésemet, de több akadályozó körülmény is hátráltatott, melyekre a továbbiakban részletesen kitérek majd.

Bunkóczy Béla alezredes

a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

Útban amerikai állomáshelyünk, Fort Door felé, csak Párizs fölött járva vettem észre, hogy otthon felejtettem kedvenc hosszanti csíkozású, gyöngyházgombos flór pizsamám alsó részét. Azonnal utasítottam a pilótát, hogy forduljon vissza – mint a Miniszter Úr is jól tudja, a hasonló esetek a magyar kormányzati gyakorlatban megszokottnak számítanak –, s miután magamhoz vettem az említett ruhadarabot, újra elstartoltunk.

Már úticélunk közelében jártunk, mikor a repülőgépünk egy nagyobb, legalább hat-nyolc egyedből álló légyrajjal ütközött össze. Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa, mikor kiválasztotta az anyagilag leginkább megfelelő légijáratot, nem számított hasonló megpróbáltatásokra, ezért döntött egy magyar gép mellett. A meglehetősen koros légi jármű a szörnyű erejű összecsapástól darabokra tört, szerencsére katapult készülékem segítségével ki tudtam menekülni az utastérből.

Általam ismeretlen vidéken értem földet, azonnal megpróbáltam tájékozódni földrajzi helyzetemről. Kinyitottam a testemhez rögzített túlélő csomagot, és felbontottam az adott esetre előírt kettős hasznosítású egységet, mely savanyúcukor foglalatban egy miniatűr térképet tartalmazott. Hiába kíséreltem meg bemérni magamat, a térkép mértékarányai miatt csak annyit tudtam megállapítani, hogy valahol Amerikában lehetek, legrosszabb esetben Észak-Afrikában. Így a követendő magatartásom meghatározása végett feltéptem a zárószalagot a dobozban elhelyezett túlélő füzeten.

A lap aljára kiegészítésként egy, a „Pénzügyi Közlöny”-ből kivágott cikk volt ragasztva, mely arról értesített, hogy a fentiek csak általános alapelvnek számítanak, újabb rendelkezések folyományaképpen a jövedelmet kifizető szervnek jogában áll egy kedvezőbb adóelőleg-levonási kulcsot alkalmazni.

Nem tagadom, hogy a szememet elfutotta a könny. Megéreztem, hogy nem vagyok egyedül, a hazám, ez a sokat szenvedett kis ország a messzeségből is kiterjeszti fölém gondoskodó karját. Mindenesetre mint törvénytisztelő polgár, elraktam a földön talált kókuszdió felét.

A túlélő füzet a továbbiakban is hasznos olvasmánynak bizonyult. Megtaláltam benne a Honfoglalás ezeregyszázadik évfordulójával kapcsolatos főbb rendezvények színhelyeit és időpontját. Fantáziámat leginkább az a tervezett ünnepség ragadta meg, melynek keretében Meciar szlovák államfő engesztelésül a bősi tározóért visszaadja a fehér lovat. Számos támogatás befizetésére szolgáló csekket is mellékeltek, elküldhettem adományaimat az 1956-os emlékszobor felállítására és az új Nemzeti Színház felépítésére.

Még nagyobb hasznát vettem a füzethez csatolt idegen nyelvű szószedetnek, mely a kormányzati szakértők által legfontosabbnak ítélt kifejezések angol megfelelőit tartalmazta: „beruházási kedv”, „jogbiztonság”, „adóengedmények”, „a szerzett haszon szabad kivitele Magyarországról”, és így tovább.

Mivel a katasztrófa hatalmas területen szórta szét a repülőgép roncsait, nem reménykedtem abban, hogy megtalálhatom a társaimat, így kénytelen voltam szinte vaktában nekivágni az ismeretlennek. Egyetlen eszközöm maradt, mely esélyt ígért a menekülésre, a Kámfor erőknél rendszeresített miniatűr rádió adó-vevő készülék. Sokáig hiába próbálkoztam a jelentkezéssel, a honvédelmi Minisztériumban a hivatalos időn túl csak egy magnetofon fogadta az üzeneteket. Egy szerencsés véletlen folytán belekapcsolódtam egy hazai katonai vonalba, az ügyeletes – kihasználva felettesei távollétét – épp akkor próbálta felhívni az amerikai „Mindent a fülnek” szexszolgálatot. Végighallgatott, de csak érvényes hadüzenet esetén tudott volna gyors visszahívást ígérni – ezzel visszakapcsolt a budapesti rádió reklámműsorára, épp egy könyvkiadó ajánlata szólt:

A Bunkóczy-féle magyar túlélő késsel megpróbáltam ösvényt vágni magamnak a dzsungelben. A bugylibicska éle hamarosan kicsorbult a liánokon, így a sörnyitóval kísérleteztem tovább.

Több napos bolyongás után már vége felé jártam savanyúcukor tartalékomnak, és a biztos halál elébe néztem, mikor végre kiértem az őserdőből. A távolban láttam egy települést, egyelőre nem közeledtem felé, hanem leültem, és újra átnéztem a túlélő füzethez mellékelt szószedetet. Megpróbáltam úgy egymás mellé rakni a „beruházási kedv”-et és az „adóengedmények”-et, hogy egy darab kenyeret kérhessek magamnak velük. Nos, bevallom, ez nem sikerült.

Nem zárhattam ki azt a lehetőséget, hogy a települést a Kámfor erők ellenségei tartják birtokukban, így csak rejtve és fedve merészkedtem közelebb. Kimondhatatlan megkönnyebbülésemre az egyik szélső házon egy nagyméretű táblát vettem észre:

Egy kisebb tábla elárulta, hogy helyettesem a szószedetben levő szavak és persze a túlélésre tartalékolt pénz felhasználásával egy beruházási vállalatot is létesített. Szerencsére bent találtam az irodában és megölelhettük egymást – már amennyire a forgalom engedte, mert komoly ügyfélkört alakított ki. Túró kapcsolatot létesített a magyarországi gazdasági szervezetekkel is, az aktuálisan hivatalban levő pénzügyminiszter is felajánlotta, hogy lemond tisztéről és belép a vállalkozásba.

Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda, investment and holding alapítója és tulajdonosa nem minden vonakodás nélkül állt rá, hogy elhagyja már kialakított új egzisztenciáját, és hozzám csatlakozva elinduljon a dzsungelben a magyar Kámfor kontingens kijelölt állomáshelye felé.

Mire megérkeztünk, a kontingens derékhada már megkezdte a berendezkedést egy északi, főleg a sarkvidéki élet körülményeire átállt indiánok lakta kisváros, a már említett Fort Door közelében fekvő táborhelyen.

Előzőleg több magyar delegáció is járt a környéken – az indiánok érthetetlen módon nem emlékeztek ezekre a látogatásokra –, felmérték az adottságokat és különösen kedvezőnek minősítették, jelentésükben csak „alaszkai Svájc”-ként emlegették a vidéket. Köztársasági elnökünk az indulásnál tartott beszédében meg is jegyezte, hogy ha néhány évvel fiatalabb volna, bizony senki sem tudná visszatartani attól, hogy beálljon közénk és meg-megropogtatná egy-egy jégrőlpattant indián menyecske derekát, de hát „öreg legénynek nem való a május” – tette hozzá hamiskás mosollyal.

Mi a helyzetet elemezve úgy tapasztaltuk, hogy a körlet kiválasztásában mutatkoznak bizonyos ellentmondások. Kétségtelen tény, hogy a közeli Door tűzhányó napi kétszeri lávakitörésével állandó forrásban tartotta a lábánál elzúgó Door folyót, így a melegvíz készítésnél nélkülözhettük a magunkkal hozott bojlereket, de a hegy átellenes, hóval borított oldalán állandó lavinaveszély fenyegetett. Ezzel kapcsolatban az őslakók sokat meséltek az úgynevezett „alaszkai kugli”-ról, melyet úgy játszottak, hogy minden indián felállíthatott kilenc-kilenc ellenséges foglyot a lejtő aljára, és az nyert, akinek a foglyaiból a legtöbbet sodort el a görgeteg.

A Természet egyébként sem kényeztette el kegyeivel ezt a vidéket. A csörgőkígyóveszély hamarosan csökkent ugyan, mert szinte valamennyi undok csúszómászót felfalták a környéken tanyázó alligátorok, de végig komoly gondot okoztak a táborhely széléig bemerészkedő jégsakálok és a látszatra ártalmatlan, de valójában maláriával fertőzött hómoszkitók.

Ami a terület növényvilágát illeti, néhány igénytelen zuzmófajtából, téli tippancsból, tundrabeléndekből, a szakadék szélén tenyésző és annak felületét részben el is takaró szirénvirágból állott, továbbá olyan mérges gombákból, melyekre az indiánok szájkosarat szoktak rakni, mert ha megérintették őket, beleharaptak az ember kezébe.

A mostoha természeti adottságok megnehezítették a táborverés munkáját. Az erősen lejtős terepen a Népstadiontól vásárolt és őrtoronnyá átalakított pénztárfülkék állandóan megcsúsztak, és csak komoly fáradsággal tudtuk visszacipelni őket a helyükre. Egy igazi katonás ötlet segített megoldani a helyzetet: megfordítottuk az őrtornyokat, és a hegyesre kiformált csúcsukkal rögzítettük őket a talajban. Mivel a székek bele voltak betonozva a padlóba, ebben az új helyzetben a mennyezetről lógtak le, és a fülke használói kénytelenek voltak fejjel lefelé elhelyezkedni rajtuk.

Nem járt kevesebb nehézséggel az egység megfelelő anyagi ellátásának biztosítása sem. Hála a Door vulkán közelségének, embereink folyamatosan kaptak melegvizet, páros napokon fürdésre, páratlan napokon leves helyett – egy kevés zuzmóval feldúsítva megfelelt az általános honvédségi normák kalóriaértékének. Második fogásként a Gyermekélelmezési Vállalat egységcsomagjait osztottuk ki, a porciók méreteit egy rászerelt nagyító növelte meg. Az étlapon többnyire káposztából, babból és más hüvelyesekből készült ételek szerepeltek, a keletkező bélgázokat nem hagytuk kárbaveszni, hanem tartályokba gyűjtöttük össze és tábori műhelyünkben hegesztésre használtuk fel.

A távoli otthonnal való kapcsolattartást az egyik hazai telefontársaság biztosította. Néhány fülkét állított fel a táborhelyünkön, de hamarosan megszüntette ezt a szolgáltatást, mert a katonák úgy alakították át a készülékeket, hogy a fizető, úgynevezett „Mars” kártyák helyett végtelenített magyarkártya lapokat használhassanak fel. Az utolsó lökést a betiltáshoz az adta meg, mikor kiderült, hogy egy tizedes egy plank tök nyolcassal órákig beszélgetett budapesti szeretőjével.

Néhány hét alatt végül is legyűrtük a berendezkedéssel járó nehézségeket, sor kerülhetett a tábor ünnepélyes felavatására. A már említett Coubertin Kft-től származó „a részvétel fontos, nem a győzelem!” feliratú zászló mellé három másikat is fel kívántunk vonni a keresztrúdra. Természetesén a magyar állami trikolórt, a történelmi múlt előtt tisztelgő szűzmáriás-kisjézusos lobogót és az általam vezetett lízingtulajdonos „Magyar Kámfor Részvénytársaság” jelképét, mely egy koponya alatt két keresztbe fektetett Bunkóczy-féle magyar túlélő kést ábrázolt.

Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa azt javasolta, hogy erre az eseményre meg kellene hívni a közelünkben élő északi indián törzsek vezetőit is. Elgondolásával egyetértettem, és úgy döntöttem, hogy tisztelgő látogatást teszünk Fort Doorban. Eddig csak harci felderítőink portyáztak a városban, ólommentes pirospaprikát vásároltak a zuzmóleveshez, egyúttal kéz alatt eladtak egy nagyobb tétel Coca-Colát, melyet a nemzetközi Kámfor erők központi ellátmányából térítés nélkül kaptunk, így messze az általános beszerzési ár alatt tudtuk felkínálni a vevőknek.

Eredetileg úgy terveztem, hogy egységünket csak két vezető képviseli majd a megbeszélésen: én és a helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa, de az utolsó pillanatban bevettem a küldöttségbe a jobb híján továbbra is Gáspár Menyhért Boldizsárnak nevezett szabadelvű filozófust is. Az előírások szerint a jeles gondolkodó nem folytathatott politikai-eszmei vitákat harcálláspontunkon, hogy mégse jöjjön ki a gyakorlatból és karbantartsa megszokott stílusát, rendszeresen végigjárta a tábort, páros napokon belerúgott mindenkibe, aki csak elébe került, páratlan napokon csak szemközt köpte őket. Igyekezett senkit sem kihagyni, mint megjegyezte, ebben a tevékenységében is enciklopédikus teljességre törekedett. Úgy gondoltam, hogy ha magammal viszem, legalább egy nyugodt délutánt biztosítok a csapatnak.

Parancsnoki kocsimmal indultunk útnak, melyet egy, az ukránoktól bartel üzlet keretében vásárolt T34-es tankból alakítottunk ki. A több tonnás harci jármű valósággal felszántotta az egyébként is rossz állapotban lévő utat – szerencse a bajban, hogy a keletkező barázda tökéletes magágynak bizonyult, hadtáp egységünk később búzát vetett bele, a termést ellátmányunk kiegészítésére szándékoztuk felhasználni.

Utunk sajnos néhány tucatnyi emberáldozattal járt – a közlekedési rendszabályok eltérő értelmezésének következtében. Mivel a T34-es nem volt ellátva oldalvillogó lámpákkal, kanyarodásnál úgy oldottuk meg az indexelést, hogy a tank fedélzeti géppuskájával egy rövidsorozatot lőtt a kívánt irányba. Első utunkat követőleg a lakossággal való kapcsolatok ápolása érdekében tábori zenekarunk közreműködött a halálos balesetet elszenvedett indiánok temetésén, és távlati ígéretet tettünk kisebb ólommaggal ellátott közlekedési lövedékek beszerzésére.

Tájékoztatásul közölni kívánom a Miniszter Úrral, hogy maga Fort Door jellegzetes észak-indián kisváros, Nyugat-Alaszkában fekszik a Door folyó mentén, a két amerikai hadviselő fél frontvonala között elterülő „senkiföldjén”. A neve magyarra lefordítva Kapusvárat jelent, természetesen nem tévesztendő össze a magyar Kaposvárral, mint ahogy repülőtere, Teszar sem a magyar Taszár légibázissal.

A városhoz közeledve egy „A Történelem Szemétdombja” feliratú emlékparkot vettünk észre; bemásztunk a leomlott kerítésen és Gáspár Menyhért Boldizsár ismertette Fort Door utóbbi éveinek történetét.

A város valaha az Egyesült Államok szövetségébe tartozott, de kihasználva a háborús felfordulást, kivált innen, és kinyilvánította függetlenségét. A változásokat betetőzte, hogy ebben az időben halt meg az agg törzsfőnök, Paprikás Krumpli, aki több mint harminc évig vezette az indiánokat. Gáspár Menyhért Boldizsár véleménye szerint tömeggyilkos, pederaszta és bélyeghamisító volt, csak a puritanizmusára talált néhány elismerő szót, így például visszautasította a törzsi gyűlés által felajánlott előkelő „Serpenyős Rostélyos” nevet. Mert aki Paprikás Krumpli, az Paprikás Krumpli! – indokolta meg elhatározását.

A halálával megüresedett vezetői helyre többen is aspiráltak. A törzs lenézte a fehér emberek olyan alantas, haszonelvű kiválasztási módszereit, mint a tesztek vagy a próbamunkák, a pályázók hagyományos formában vetélkedtek a megbízatásért. Mindannyian kaptak egy kétunciás adagot a törzsi állat, a szent kecske trágyájából, és ezt porrá kellett feldolgozniuk. Mivel a műveleti idő szinte mindenkinél azonosnak bizonyult, a versenybírák azt értékelték, hogy ki milyen színű és milyen sűrűségű szitán paszírozza a szart. A legutolsó versengésen Paprikás Krumpli egyik korábbi alfőnöke, Kókadt Szekfű, gúnynevén „Sótlan Paprikás Krumpli” győzött és nyerte el az immár „kormányzó”-nak nevezett méltóságot.

Ide, „A Történelem Szemétdombja” emlékparkba hordták ki a letűnt rendszer feleslegessé vált kacatjait, a lomhalmazból fel lehetett ismerni néhány tárgyat, mint például azt a hokedlit, melyen ülve Paprikás Krumpli annak idején a nevét meghatározó kedvenc ételét fogyasztotta, néhány ingyenes tankönyvet és kedvezményes üdülési beutalót, valamint az indián elnyomás jelképének nyilvánított „Függetlenségi Nyilatkozat”-ot.

Oldalt egy hangulatos Vidám Parkot is berendeztek, ahol az egykori hatalom által adományozott kitüntetéseket árulták, továbbá kuriózumként a háromhatvanas maniókát. A látogatók célba köphettek Paprikás Krumpli életnagyságú képmására – ezt az attrakciót annak idején maga az új kormányzó, Kókadt Szekfű avatta fel, de a köpései alacsony röppályán ívelődtek és visszahullottak rá.

A politikai változások komoly gazdasági következményekkel jártak. Fort Door egykor virágzó ipara válságba került; az országos hírű cölöpverő kalapács-üzemet egy magánindián vásárolta meg, átalakította barackmag törésre, de a vállalkozása hamarosan csődbe ment. Az illető feltehetőleg nem számolt azzal a körülménnyel, hogy Fort Door ezer kilométeres körzetében nem nőnek barackfák. Az új államalakulat mezőgazdasága egyébként is leromlott, mikor a „szántás nélküli vetés” művelési formát úgy fejlesztették tovább, hogy a vetést is megpróbálták kihagyni belőle, helyette a fajlagosan felhasznált sámánok számát növelték.

Bárhogy is figyeltem, képtelen voltam megállapítani, hogy miből élnek a környékbeli emberek. A tank periszkópján kitekintve, csak használt autókat árusító telepeket, játéktermeket és „fifteenth hand” boltokat láttunk, ahol értelemszerűen olyan ruhadarabokat kínáltak eladásra, melyeket már legalább tizenöten hordtak. Különösen megkapott, hogy számos cégtáblán mintegy vevőcsalogatóként „eredeti nyíregyházi bálás anyagok”-at hirdettek, ebből a jelből a Miniszter Úr is könnyen felmérheti a helyi indiánok nyomorát.

Találomra benéztünk egy áruházba, ahol szőnyegkereskedők különféle népi szőtteseket árultak – kizárólag egymásnak, mivel fizetőképes vásárlók nem jelentkeztek. Bár mindegyik szőnyegkereskedő csodálatos rábeszélő képességgel próbálta meggyőzni a többi szőnyegkereskedőt, hogy éppen nála vegyenek szőnyeget, amíg mi jelen voltunk, egyetlen üzletkötést sem figyeltünk meg. Azt hiszem, nem túlzok, ha ezt a piacot erősen kínálati jellegűnek értékelem.

Mint már említettem, Fort Door városát eredetileg a legutóbbi kecskeszar paszírozáson győztes kormányzó, Kókadt Szekfű irányította volna, de őt kevéssel a kinevezése után koalíciós partnerei fondorlatos módon becsalták egy viszonylag kényelmesen berendezett kalitkába. Kókadt Szekfű itt egész nap egy mókuskereket hajtott, melyet előrehaladó járműnek álcáztak, megtévesztésül különféle kijelzőkkel még a „menet” sebességét és a megtett utat is mutatták neki. Kókadt Szekfű időnként dühbe jött, ilyenkor kirúgta a jármű modellből a mellette ülő utasokat, utána visszahullott apátiájába és beérte annyival, hogy kisöpörték alóla felgyülemlett üres ígéreteit.

A hatalom valódi gyakorlója, Szabad Madár alkormányzó a feketekezűek törzséből származott. Politikai felfogását tekintve az egykori szállodai alkalmazottakat magába tömörítő Libériás Párthoz tartozott. A küldöttségünk tagjaként jelenlevő, sok keresztnevet viselő filozófusunkat régi ismerősként üdvözölte, a szabadelvű pártok legutóbbi világkongresszusán találkoztak.

– Emlékszel? Milyen finom pörkölt volt kommunistákból! – mondta Szabad Madár jóízű csettintéssel felidézve a kongresszus menüjét. Erre a mondatra Kókadt Szekfű egy pillanatra feléjük nézett a kalitkájából, aztán megnyugodva vette tudomásul, hogy nem róla van szó, és tovább hajtotta a járműnek álcázott mókuskereket.

Szabad Madár a városházán fogadott minket. Bizonyára Fort Door anyagi nehézségeivel volt magyarázható, hogy az alkormányzó a hagyományos békepipa helyett egy használt rágógumit kínált fel nekünk közös rágásra. Kicseréltük ajándékainkat: mi egy Bunkóczy-féle magyar túlélő kést adtunk neki és egy utalványt, mely 25 százalékos kedvezményt biztosított a „Hungaro Tourós” iroda által szervezett albán tengerparti utakra, vendéglátónk pedig egy könnygáz sprayvel kombinált rendőrségi tomahawkkal lepett meg minket.

Szabad Madár örömmel üdvözölte kis küldöttségünket, szavaiból kiviláglott, hogy Fort Door már felkészült a magyar Kámfor kontingens érkezésére. Az alkormányzó hamiskás mosollyal említette meg, hogy a városka egyetlen örömlánya, Éjszakai Élet szantálfából vadonatúj, szálkamentes fogsort csínáltatott magának és beiratkozott egy intenzív bolgár tanfolyamra is. Szabad Madár némi csalódással vette tudomásul, hogy a két nyelv nem egészen azonos, de véleménye szerint ez a legkevésbé sem befolyásolja azt a tényt, hogy az illető hölgy készséggel áll majd rendelkezésünkre a „Tüzes Víz” vendéglátó wigwamban – készpénzért, „Mars” hadikártyára, esetleg alacsony kamatozású OTP-részletre is kapható.

Ezután Szabad Madár komolyra fordította a szót és kifejezte azt a reményét, hogy a térségben való tartózkodásunk kölcsönös előnyökkel jár majd. Konkrét ajánlattal is előállt, ezt olyan fontosnak tartotta, hogy szerzett valahonnan egy magyar nyelvű szószedetet, mert így a legfontosabb pontokon kizárhatott minden félreértést. Meglepetésünkre nagyjából ugyanazokat a kifejezéseket használta, melyeket a mi túlélő csomagunkhoz mellékelt kis szótár is tartalmazott. A Fort Door-i alkormányzó is a mi beruházási kedvünket igyekezett felkelteni a jogbiztonság és a lehetséges adókedvezmények felemlítésével, és ő is arra hivatkozott, hogy a megszerzett hasznot szabadon kivihetjük majd az országból. Külön nyomatékkal említette meg azt a szándékukat, hogy vissza kívánják szerezni az elvesztett keleti piacaikat.

Megfelelő felhatalmazás hiányára hivatkozva kitérő válaszokat adtam, de ez nem bátortalanította el Szabad Madárt, tovább kereste az együttműködés lehetőségeit. Azt ajánlotta, hogy egy harmadik tőkéstárs bevonásával készítsünk egy koprodukciós filmet Rózsa Sándor és Winnetou közös kalandjairól. Én, hogy éreztessem a magyar fél nyitottságát a tervvel kapcsolatban, nem zárkóztam el, sőt megpendítettem a fehér kamerával dolgozó vak operatőrünk esetleges közreműködését a filmben. Ugyanilyen figyelemmel fogadtam az alkormányzónak egy másik ötletét is, mely szerint a környék egyes falvaiban ránk ruházzák az indián menyasszonyokkal töltendő első éjszaka jogát, melyet aztán mi belátásunk szerint szabadon tovább értékesíthetnénk. A másként gondolkodók esetleg a vőlegényt is megkaphatnák.

Végül, ha nehezen is, de sikerült magamhoz ragadnom a szót, és én is előadhattam elképzeléseimet. Engedélyt kértem, hogy Fort Door egész területén bárhol megfújhassuk harci kürtjeinket és megnyomhassuk dudáinkat a keletkező károk megtérítése ellenében. Indián konyhai személyzetet és egy faragóbrigádot szerződtettem, továbbá megállapodást írtunk alá, hogy a helyi labdarúgó klub átengedi tehetséges balszélsőjét a Ferencváros csapatának.

Búcsúzóban átnyújtottam Szabad Madárnak a meghívót zászlóavatási ünnepségünkre, ő köszönettel fogadta és megígérte egy küldöttség részvételét. Távozásnál egy pillanatra találkoztunk az alkormányzó squawjával, aki a szép Lepcses Száj névre hallgatott. Az asszony is aktívan politizált, a Libériás Párt vezetői közé tartozott, a Párt hagyományos köszöntésével üdvözölt minket, melyet magyarra leginkább „úgy gondolom”-nak lehetne lefordítani. Ejtett néhány szót a munkájáról, az országos tam-tam dob-szolgálatnál működött irányító beosztásban.

A városháza előtt még egy kínos incidens adódott. Nem találtuk meg a tankunkat; sokáig kerestük, amíg kiderült, hogy nem az előírásos helyen parkoltunk vele, és Szabad Madár utasítására elvitték a Door folyó túlsó oldalára. Csak súlyos pénzbírság lerovása után kaptuk vissza járművünket.

Helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa azt javasolta, hogy kapcsolatot kellene keresni az amerikai magyar közösségek képviselőivel, egyben felajánlani nekik, hogy alakulatunk méltányos anyagi támogatása ellenében nevezzenek ki zászlóanyát saját soraikból.

Meghívásunk nem várt eredményt hozott, néhány nap múlva több száz idegenbe szakadt hazánkfia és hazánklánya látogatott el a táborunkba. Közülük többen is kifejtették a véleményüket küldetésünkről.

Egy idősebb hölgy, aki gyöngyös pártát viselt és egy aranyozott vécélánccal fogta össze díszes, ám kihízott pruszlikját, hosszabb előadást tartott a magyarságról. Felfogása szerint a magyar eredendően Amerikában honos nemzet, erre vall nyelvünkben az „amerikázni” ige és az „amerikáner” főnév, Magyarországra csak néhány eltévedt törzs jutott el, valószínűleg Kolumbus Kristóf hajója szállította oda őket jutányos visszfuvarként. Követelte, hogy nőjünk fel az amerikai őshaza színvonalára: mostani egyenruhánkat cseréljük fel ősi magyar kacagányokra, a hadinapló vezetéséről térjünk át a rovásírásra és a húskonzerveket a kozmopolita nyitó helyett nyereg alatt való puhítással tegyük fogyaszthatóvá.

Vele merőben ellentétes álláspontot képviselt egy kisebb verdalói egyetemről érkezett magyar származású tanársegéd. Tiltakozott az egyenruha uniformizáló, az egyéniséget torzító hatása ellen, azt javasolta, hogy csapatunk minden tagja más és más öltözéket viseljen. Véleménye szerint az ellenségnek is illendő bizonyos esélyeket nyújtani, ezért a fegyvereinket alakítsuk át úgy, hogy az elsütő billentyű minden századik elhúzásánál visszafelé lőjenek. Azt is ajánlotta, hogy zászlónkról töröljük az elzárkózást hirdető nemzeti színeket, helyette a fehér vászonalapra írjuk fel az egyedül hiteles jelszót: Einstein híres energia egyenletét, az „e=mc²”-et.

A megbeszélés teljes kudarccal végződött, csak annyit értünk el, hogy élelmiszer-raktáraink kiürültek, italkészletünk megcsappant. Mikor az utolsó vendég is eltávozott, észrevettük, hogy a szűzmáriás lobogónk közepéből valaki kilopta az anyja ölében szendergő kisded Jézust.

Minden bajunkat elfelejtettük azonban, mikor hazulról hivatalos értesítést kaptunk, hogy egy magas szintű magyar állami küldöttség is részt vesz a zászlószentelésünkön – az eseményt egy már korábban lekötött kanadai konferencia programjába illesztették be. Ezt a látogatást ünnepi műsorral kívántuk emlékezetessé tenni. Előbb az „Isten őrizz” osztag celebrált volna ökumenikus misét, majd a színjátszó csoport mutatja be köztársasági elnökünk nagyhatású drámai művét, a „Magyar Médeia”-t.

A megadott időpontban katonai díszbe öltözve sorakoztunk fel vendégeink fogadására. Az elsők között jelent meg Szabad Madár, meglepődésemre nem a régi squawját, Lepcses Szájat hozta magával, hanem egy új asszonyt: Dicső Ősök Unokáját. Csodálkozásomat látva az alkormányzó elmondta, hogy a Libériás Párton belül a házastársaknak meghatározott kihordási ideje van, ennek leteltével tovább kell adni egy másik funkcionáriusnak. Ha valaki mégis elkövetné azt az erkölcstelenséget, hogy továbbra is ragaszkodik a partneréhez, azt a közösség megvetése távozásra készteti a Pártból.

Váltottam néhány szót Dicső Ősök Unokájával, Szabad Madár eddigi huszonhárom feleségéhez hasonlóan ő is az országos tam-tam dob szolgálatnál dolgozott. Mivel a munkahelyükön mindannyian az asszonynevüket használták, a könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért rendszámtáblákat kaptak.

Szabad Madár a hóna alatt egy tömött dossziét hozott magával abban a reményben, hogy bemutathatja majd a küldöttségben résztvevő magas rangú vezetőknek, és esetleg itt helyben aláírhatnak néhány szerződést.

Teltek-múltak az órák, már valamilyen balesettől tartottunk, mikor végre feltűnt a magyar kormányzati Boeing, Franzoso Sebestyén főhadnagy és tamburmajor felemelte a pálcáját, intésére tábori zenekarunk belekezdett a budapesti kabinetiroda által kötelezően előírt fogadó számba; a „Ne szidjatok soha engem!” – kezdetű nótába.

Nehéz volna leírni megdöbbenésünket, mikor észleltük, hogy a gép kísérletet sem tesz rá, hogy leszálljon a kijelölt futópályán, hanem néhány kört tesz fölöttünk és a reklám repülőkhöz hasonlóan egy szöveget ír fel az égre:

„Kedves Barátaink! Honfitársaink!

Elrepülvén felettetek, fogadjátok üdvözletünket és a Haza féltő szeretetét…”

Itt félre kellett ugranunk, mert az automata szabályozó épp ebben a pillanatban ürítette ki a Boeing illemhelyének felhalmozódott tartalmát, de aztán tovább folytattuk az olvasást:

„…Nem hősöknek küldtünk ki titeket, mindannyiótokat visszavárunk egészségben, erőben, borban, búzában, békességben. Lesz még szőlő lágy kenyérrel. A puding próbája az evés. Ne azt kérdezzétek, hogy mit ad nektek a Haza, hanem azt, hogy ti mit adhattok a Hazának! Kihajolni veszélyes és tilos! Ejh, mi a kő tyúkanyó, kend…”

Több szöveg már nem fért ki a mennyboltra, a repülőgép egy éles fordulatot tett és eltűnt a kanadai határ irányába. Mi még sokáig bámultuk az eget, határozottan egy nagybőgőhöz hasonlított.

Bunkóczy Béla alezredes

a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

III.

Szigorúan bizalmas!

Csak saját kezű felbontásra!

Miniszter Úr!

A hozzám eljutott híradások szerint mostanában sokan megpróbálják befeketíteni Önnél a személyemet és meghozott döntéseimet. Ezúton részletesen igyekszem Ön elé tárni azoknak az eseményeknek a sorozatát, mely idő előtti befejezéssel, sőt kudarccal fenyegeti a Magyar Kámfor Erők küldetését.

BunkóczyBéla alezredes

a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

Egységünk az előzetes ütemtervben rögzített időpontra elérte a teljes harckészültség állapotát. A mintául használt törött harci kürtöt embereink már jóval a megadott speciális normaidőn belül restaurálták, az autóduda mágnesét menet közben is ki tudták cserélni és megfelelően elsajátították a temetői „szférák zenéje” szolgáltatás fortélyait is.

Az idevágó rendelkezések szerint felvettem a kapcsolatot elöljáróimmal, jelentkeztem a központi Kámfor Erők Európai Uniójának parancsnokánál, von Lebenwitz vezérőrnagynál. A parancsnokot háromcsillagos tábornoknak minősítették, mert kizárólag a háromcsillagos „Braunschweig lelke” sóskaborbolyából készült gyógylikőrt itta. Csak később tudtuk meg, hogy ő birtokolja a gyártó cég részvényeinek többségét.

Nehezen tudtam visszafojtani meglepetésemet, mikor megláttam a parancsnok és a törzs öltözékét. A német állam feltehetőleg igyekezett minél kevesebb pénzből megoldani a rá jutó kontingens felszerelését, mert minden rendelkezésére álló tartalék egyenruhát felhasznált; kezdve a régi, második világháborús uniformisoktól a szürke NDK-s mundérokon keresztül egészen a legutóbbi időkben leselejtezett formaruhákig. A vezénylő stábot nézve az embernek az az érzése támadt, hogy Európa legviseltesebb madárijesztői adtak itt egymásnak találkozót – bár mi sem festhettünk különbül ukrán úttörő békaember öltözékünkben.

Az egyenruhák változatosságának megfelelően a német kontingens hadi jelvénye is bizonyos összetettséget tükrözött: egy szövetségi oroszlán-figura egyik kezében az SS Totenkopf hadosztályok jelképét, egy halálfejet tartott, a másikban pedig a munkás-paraszt állam szimbólumát: egy kalapáccsal és búzakalásszal kombinált körzőt. Óvatosan hangot adtam aggályaimnak, de von Lebenwitz visszautasította őket, véleménye szerint ez az összetétel mindennél pontosabban kifejezi a német szellem folyamatosságát.

A vezérőrnagy egy pohárka háromcsillagos sóskaborbolyából készült gyógylikőrrel kínált minket, megemlítette azt a tervét, hogy a „rohamrum” helyett ezt rendszeresítenék a Kámfor erőknél, a gyártó cégnél bizonyos kedvezményeket tudna elérni, ezért célszerű volna, ha közvetlenül nála adnánk le a rendeléseket.

Koccintás után von Lebenwitz ismertette a Kámfor Erők Európai Unióján belül elfoglalt helyzetünket. Őszintén sajnálta, hogy mi magyarok még nem tartozunk az Unió teljes jogú tagjai közé, így – jobb meggyőződése ellenére – kénytelen néhány hátrányos megkülönböztetést alkalmazni velünk szemben. Így az Európai Unió hadműveleti területén a magyar katonák csak négykézláb közlekedhetnek, a személyi azonosításuk további megkönnyítésére menet közben orrukkal egy sorszámmal ellátott diót kell görgetniük, a bal lábukkal pedig egy sípládát kötelesek hajtani, mely a Kámfor Erők Európai Uniójának indulóját játssza. Von Lebenwitz kifejezte azon szívből jövő reményét, hogy a négykézláb járást hamarosan sikerül majd féllábon való ugrálásra enyhíteni.

A parancsnok úgy gondolta, hogy nem kell szigorú egyértelműséggel felfogni az olyanféle előírásokat sem, melyek szerint az alacsonyabb besorolású magyaregység tagjai kötelesek minden este megmosni az Európai Unió katonáinak a lábát és utána a hajukat felajánlani törülközőnek, ez utóbbira – mint megjegyezte – a rövid, katonás frizurák egyébként sem alkalmasak. Nem tehettem mást, minthogy nehéz szívvel, de tudomásul vettem a feltételeket és aláírtam a szerződést, melyben a magyar kontingens a „der Letzte Satellit”, vagyis „az utolsó csatlós” minősítést kapta.

A formaságok végeztével von Lebenwitz a térképhez hívott és megmutatta hadrendi beosztásunkat. Hadseregközvetlen alakulatként a Kámfor erők által alkotott front bal szárnyán helyezkedtünk el a 156-os lengyel hegyi horgász zászlóalj és két román harci alakulat, a „Tudor Vladimirescu” és a „Hapci Vladimirescu” brigád között. Mögöttünk a második lépcsőben a „Prinz Eugen, du Ritter edler” nevezetű német csapategység védekezett.

Frontszakaszunkkal szemben az ellenséges vonalban a 16-os nebraskai, a 72-es idahói hadosztály, valamint a 149-es és az 1911-es összamerikai csapásmérő csoportosulás alakította ki az állásait. Szívós utóvédharcok után az arcvonal egész hosszában láthatólag ellenlökésre készülődtek, felderítőink jelentései szerint az ellenséges erők feltöltöttsége már megközelítette a száz százalékos szintet – tehát létszámban ötszörös, harci technikában 113-szoros túlsúllyal rendelkeztek hozzánk képest. Egy nálam kevésbé tapasztalt parancsnok előtt is teljesen világos lett volna, hogy a magyar Kámfor kontingenst egy ellenséges támadás esetén élő sebességcsökkentő akadálynak kívánják felhasználni a német csapatok védelmében. Az adott körülmények között azonban ez ellen sem emelhettem érdemi kifogásokat.

Elfoglaltuk a kijelölt harcálláspontunkat, majd a beilleszkedés után helyettesemmel, Túró Frigyessel, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítójával és tulajdonosával, továbbá Franzoso Sebestyén szakmai főnökkel, valamint Gáspár Menyhért Boldizsár harci tolmáccsal látogatást tettünk fegyvertársainknál, a szomszédos együttműködő alakulatok parancsnokánál. Gáspár Menyhért Boldizsárt külön is kioktattam a követendő magatartásra, mert agresszivitása egyre nagyobb méreteket öltött, már a táborunkat övező berkenyebokrokba is rendszeresen belekötött.

Először a román „Hapci Vladimirescu” brigádot kerestük fel. Meglepett, hogy az egység tagjai valamennyien fekete gyászhuszár egyenruhát viselnek, ebből csak a sisakjukon levő, román nemzeti színekben pompázó forgójuk ütött el. A bejáratnál egy kézzel írott bemutatkozó prospektust kaptunk, Gáspár Menyhért Boldizsár lefordította nekünk a szövegét. Kiderült, hogy az egység otthon nemzetállami sírkutatással foglalkozott, ősi dáko-román nyomokat kerestek a feltárt gödrökben, és ha nem találtak, beraktak néhányat a magukkal vitt tárgyakból. Otthoni tevékenységük arányainak érzékeltetéséül nem minden büszkeség nélkül említették meg, hogy nagyobb földfelületet mozgattak meg, mint a román mezőgazdaság. Tapasztalataikat méltányolva itt a Kámfor erők kötelékében a hadisírgondozást és a vakondkár elhárítás rendkívüli fontosságú feladatát bízták rájuk.

Parancsnokuk, Juliu Cézáru őrnagy a sátrában fogadott minket. A találkozásnál ismerősként köszöntötte Gáspár Menyhért Boldizsárt, kiderült, hogy Kolozsváron valaha egy pártalapszervezetbe tartoztak.

Megvitattuk az együttműködés lehetőségeit. Juliu Cézáru őrnagy szívesen vette volna, ha tábori zenekarunk közreműködik a sírgondozásnál, természetesen kizárólag dáko-román eredetű zenei motívumokkal. Szakmai főnökünk, Franzoso Sebestyén azonban semmi hasonlót nem ismert, csak egy obszcén mulatós nóta jutott az eszébe, mely „kapd be a dákómat” sorral kezdődik.

Beszélgetésünk folyamán vendéglátóinkkal kisebb vita alakult ki arról, hogy melyikünk érkezett elsőnek ide a Door folyó völgyébe, mert véleményük szerint ez a tény távlatilag komoly történelmi jogkövetkezményekkel járhat. Juliu Cézáru az ő elsőbbségüket igazoló perdöntő bizonyítékként hozta fel, hogy a folyókanyarban álló egyik cölöp rendkívül hasonlít az aldunai Hadriánus oszlophoz, a rajta talált szöveget már továbbították is elemzésre a bukaresti Tudományos Akadémiához. Én nem akartam kiábrándítani, ezért nem világosítottam fel, hogy az indiánok azok nevét vésték fel erre a cölöpre, akik nem voltak hajlandók részt venni a rituális törzsi fürdőket követő körömvágásokon.

Én udvariasságból átengedtem neki a Door folyó partján való megjelenés elsőbbségét is, ezt valószínűleg rosszul tettem, mert Juliu Cézáru vérszemet kapott. Kifejezte csodálkozását, hogy a mi egységünk történelmi példaképének éppen azt a Lehel vezért választotta, aki köztudomásúlag azonos Vityáz Lehelu dobrudzsai segédvajdával és éppen a magyar Konrád királyt vágta fejbe a kürtjével.

Egy óra leteltével úgy éreztem, hogy eleget tettem az udvariasság szabályainak és búcsúzkodni kezdtem, de Juliu Cézáru őrnagy nem engedett el. Elkérte az én szüleim adatait, behelyettesítette őket egy általa kidolgozott származást megállapító egyenletbe és öt perc múlva közölte velem, hogy én is román eredetűnek tarthatom magam, nevem gyöke a „bunkó” jól ismert és elterjedt fogalom Romániában.

– Miért nem jössz haza, fiú? – kérdezte tőlem románul, s vállon veregetett. – Hol ehetsz olyan finom sült májat, mint otthon?!

Elhagyva a román táborhelyet, megkértem helyettesemet, Túró Frigyest, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítóját és tulajdonosát, hogy ha elesnék a harcok során, készítsen hiteles és taxatív leltárt a velem eltemetett tárgyakról, nem szeretném, ha később dáko-román lándzsák vagy nyílhegyek kerülnének elő – esetleg elkobzott kobozok.

Jóval kellemesebben éreztem magam lengyel partneremnél, Tadeusz Bogdan Zaremba kapitánynál. Már a megérkezésünk pillanatában is láttam, hogy a lengyel hegyi horgász különítmény felszerelése a legmagasabb világszínvonalon áll – a középnehéz racsnik, a harci kutyogtatók, az automata lékvágók és a taktikai műlegyek lenyűgöző képet mutattak. Az egység eddigi működését már számtalan siker fémjelezte, csak egy példát említve: ők állították meg a Góbi sivatagban a halak túlszaporodását.

Legnagyobb örömömre Zaremba kapitányban régi fegyvertársamat fedeztem fel. 1968-ban ő is részt vett a csehszlovákiai bevonulásban, annak idején együtt foglaltuk el az ellenállás egyik tűzfészkét, az uherski-brodi állig felfegyverzett nagycsoportosok által védett óvodát.

Sorsunk alakulása a továbbiakban is sok közös vonást mutatott. Zaremba kapitány is szembefordult az átkos és hazafiatlan kommunista nomenklatúrával, mégpedig nem az utolsó percben, mint a karrierlovagok, hanem – hozzám hasonlóan – jó néhány órával annak bukása előtt. Kilépett a hadseregből, majd a rendszerváltás után ő is vállalkozásba kezdett. Kihasználva a díszhaltartás fokozódó népszerűségét, Zaremba egy magán úszóiskolát nyitott a frissen kikelt porontyoknak, később számos tanítványa ért el kimagasló helyezést a profi halak világversenyén, dicsőséget hozva a lengyel színeknek. Ebben a minőségében találta meg Zarembát a hivatalos felkérés, hogy álljon a Kámfor erők keretében felállítandó hegyi horgász zászlóalj élére. Az alakulat legfőbb feladatául azt tűzték ki, hogy az esetlegesen beszerzendő harci lóállományt folyami átkelés közben óvja meg az ellenség által potenciálisan telepíthető mérges hegyi halak harapásától.

Találkozásunk örömére régi fegyvertársam feltöltette vodkával a gyakorló medencét és egy üdítő fürdőzésre invitált. Úszkálás közben gyakran kapott fuldoklórohamot és nagyokat nyelt, a medencét kezdetben kitöltő vodka hamarosan már csak a derekamig ért.

– Emlékszel még azokra a mocskos knédlizabáló „Pepi”-kre? – kérdezte Zaremba kapitány az egykor velünk szembenálló csehekre utalva, utána sorra vette az összes európai népet, felemlegette aljasságaikat, hitszegéseiket, haszonlesésüket. Ezzel végezve, hasonló hangnemben foglalkozott az ázsiai, afrikai, amerikai majd ausztráliai országokkal, melyek egytől-egyig magára hagyták küzdelmeiben a lengyel népet. Isten, ha hallotta ezt a felsorolást, minden bizonnyal előbbre tolta néhány évezreddel az Utolsó Ítélet mutatóját.

Zaremba kapitányt azonban az ellenségei sem vádolhatták volna azzal, hogy a saját nemzetét elfogultan ítéli meg. A jelenlegi köztársasági elnök kiskorú gyerekeitől visszafelé haladva egészen Fafejű Boleszlávig lepocskondiázta a lengyel történelem valamennyi ismertebb személyiségét.

– Azt akarták, hogy az egységemet Poniatowskyról nevezzem el, erről a muszkavezetőről – hörögte indulatosan –, vagy arról a zsidó Pilsudszkyról!

– Pilsudszky zsidó volt? – kérdeztem csodálkozva.

– Méghozzá ortodox héber zsidó. Bizonyítékok vannak a kezemben, hogy a jehupeci sakter dédunokája volt, eredetileg Pressburger Iccignek hívták. Arról a korcs Rakowskyról pedig senki ne merjen szólni nekem egy szót sem, mert ő ellopta a lengyel címersas szárnyából a tollakat és eladta zsidó kereskedőknek paplantömés céljára. Ha nem hiszed, benne van az egész történet a „Nova Polonia” folyóiratban, bármikor elolvashatod.

Beletelhetett némi időbe, amíg Zaremba kapitány indulatai úgy-ahogy lecsillapodtak. Rátérhettünk jövetelünk valódi céljára, hogy megtárgyaljuk a parancsnokságunk alatt álló katonai erők együttműködését. Zaremba kapitány üdvözölte azt a tényt, hogy legalább a mi esetünkben megvalósult a közös magyar–lengyel határ, de felhívta a figyelmünket, hogy fokozott óvatosságot kell tanúsítanunk, mert mind a szomszédos románok, mind a mögöttünk második lépcsőben elhelyezkedő németek részéről árulásra számíthatunk.

– „Az első golyót a németbe, a másodikat a románba!” – idézte a lengyel népdalt, mint a helyzet összefoglaló stratégiai elemzését –, de okvetlenül kell szereznünk egy harmadik golyót is a zsidóba és a negyedik golyónak is megfelelő helye volna az oroszban.

Mikor végre nekiláthattunk a feladatkörünkbe tartozó munkáknak, fontosnak ítéltem meg, hogy már a tevékenységünk első szakaszában megfelelő eredményeket mutassunk fel, és így jó benyomás alakuljon ki egységünkről.

Mivel sajnálatosan kevés duda és még kevesebb harci kürt szorult javításra, kénytelenek voltunk művi eszközöket alkalmazni. Önkéntesekből brigádot szerveztünk, mely az éjszaka leple alatt portyázva porcukrot szórt a Kámfor erők gépkocsijainak kürtjébe, melytől elvesztették a hangjukat. A járműveket aztán beszállították hozzánk, javításuk viszonylag kevés pótalkatrész felhasználásával járt, mivel a leragadt membránokat egymás között cseréltük ki, és még a porcukor egy részét is vissza tudtuk nyerni tábori konyhánk számára. Módszereinket természetesen nem kötöttük a megrendelőink orrára. A rendkívüli körülményekre való tekintettel azt is méltányosnak éreztük, hogy a rezsi órabérek megállapításánál az éjszakás pótlékot dupla díjtételként alkalmazzuk, ehhez már csak az engedélyezett haszonkulcs háromszorosa, a negyven százalékos hadiadó és a 48 százalékos társadalombiztosítási járulék jött hozzá.

Egy-egy duda javítási költsége mindent egybevetve is csak néhány száz dollárral haladta meg egy új, komplett gépkocsi beszerzési árát, mi úgy gondoltuk, hogy a Kámfor erőknek érdemes vállalniuk ezt a csekély különbséget azokért a régi járművekért, melyek már bebizonyították alkalmasságukat a nehéz terepen.

Az elvégzett munkákról természetesen szabályos áfás számlát adtunk, bármilyen műveletről is volt szó, kukoricacímerezést tüntettünk fel a lapon, mert, mint már jeleztem, így részesedhettünk a mezőgazdasági kistermelőknek járó adókedvezményekből. Árainkat a Kámfor erők központi gazdasági hivatalában magasnak találták, a rendelkezésre álló pénzkeretet egyébként is leapasztotta egy nagyobb tétel „Braunschweig lelke” sóskaborbolyából készült háromcsillagos gyógylikőr beszerzése. A rendelések elmaradtak, műhelyeink elől hamarosan eltűntek a javításra váró járművek.

Bajainkat növelte, hogy a magyar állam nem utalta át nekünk a lízingbérlet időarányos részleteit, a „Mars” hadikártyánkat nem fogadták el a bankok, mert nem állt mögötte kellő fedezet. Bár pörösítettük követeléseinket és jelzálog kivetését kértük a Dunántúlra, tábori kasszánkban nem maradt annyi pénz, hogy kifizethessük katonáink járandóságát, és az ellátás színvonalát is lejjebb kellett vinnünk.

Napiparancsban közöltem az állománnyal, hogy ezentúl nem csak az nem kap rétest estére, aki nem lép egyszerre, hanem az sem, aki egyébként megfelelően masírozik. Élénk feltűnést keltett, mikor embereink egy sírkövön ülve egy bádogtányérból tökmagot vacsoráztak, ez a látvány nagyban rombolta Magyarország tekintélyét a Kámfor erők közössége előtt.

A szorult helyzetben megpróbáltuk bevetni az „Isten őrizz” különítményünket. Tervet kellett kidolgozniuk, hogy lehetne egy hallal és egy kenyérrel az egész kontingensünket jóllakatni – a vér borrá való átváltoztatását a magyar hadsereg központi olajszőkítő részlege vállalta magára. A papok egy ellenajánlattal éltek, javasolták, hogy általános jelleggel vezessük be a zsidó vallásban előírt „Hosszúnap”-ot, mely egésznapos böjttel jár, következésképpen jelentős élelmiszer-megtakarítást eredményez.

Újfent bebizonyosodott a zseniális feuerbachi tétel igazsága, mely szerint: „a szegényházban, szociális otthonban nem lehet fegyelmet tartani!” Egységünk morálja alapjaiban ingott meg. Mind gyakrabban fordult elő, hogy az őrségben állók otthagyták posztjukat, beszöktek Fort Doorba és a „Tüzes Víz” vendéglátó wigwamban felkeresték a városka egyetlen örömlányát, Éjszakai Életet. Meglehetős nehézségek árán tudtak csak kapcsolatot kialakítani vele, mivel a bártündér az intenzív bolgár nyelvtanfolyamon beidegzettek nyomán fejét jobbra-balra ingatva mondott igent, de végül is létrejött a megegyezés, és az embereink csak reggel tértek vissza. Függelemsértésük következtében műhelyünk könnyen az ellenséges diverzánsok prédájává válhatott volna; betolhattak volna az udvarunkra néhány kijavíthatatlan gépjárművet, ránk hárítva át az elszállítás költségeit.

Ezeket a fegyelmi vétségeket nem vehettük szó nélkül tudomásul, összehívtuk a legmagasabb hadi fórumot, a „Magyar Kámfor” Rt. részvényeseinek statáriális közgyűlését. Én hazaárulásért halálbüntetés kiszabását javasoltam, bár némi bizonytalanságot keltett bennem, hogy nem tudtuk volna kifizetni a villamosszék működtetéséhez szükséges áramot, legfeljebb néhány gyertyára tellett volna.

A védő szerepét betöltő Gáspár Menyhért Boldizsár tiltakozott a felvetés ellen. Jogértelmezése szerint létezik a kis, illetve a nagy hazaárulás kategóriája, és az őrhely elhagyása a gondatlanságból elkövetett kis hazaárulás minősített esetének számít. A vétkeseket a statáriális közgyűlés végül ötszázalékos osztalékcsökkentésre ítélte, de mivel egy fillért sem tudtunk fizetni, ennek a szankciónak nem volt igazán visszatartó hatása.

Sokat vártunk attól az újabb központi rendelkezéstől, mely a civil lakosság biztonságának megóvására egy központi Kámfor rendőrség felállítását határozta el. Az intézkedés keretében egy szakasznyi magyar rendőrt is a hadműveleti területre irányítottak. Őszintén reméltem, hogy jelenlétük minden vonalon elősegíti majd a fegyelem megszilárdítását.

Próbáltam előzetesen tájékozódni, de csak annyit tudtam meg, hogy az alegység „Veri Feri” nevét viseli, azét a törzszászlósét, aki a Semmelweiss utcában egyedül vert szét egy teljes szimfonikus zenekart, mert csendháborításon kapta őket. Tiszti előléptetése csak azért maradt el, mert nem tudta helyesen leírni az események színhelyéül szolgáló utca nevét. „Ha ez az Ó utcában történik, már rég főhadnagy vagyok!” – emlegette keserűen.

Már a megérkezésüknél kisebb botrány tört ki, ugyanis megpróbálták ellopni a repülőgép pótkerekeit. Fennakadtak az ellenőrzés éberségén, de parancsnokuk, Varga Géza alhadnagy akkor sem ismerte el a vétkességüket. Megkísérelték az ódiumot a velük együtt utazó koraszülött csoportra áthárítani, melynek tagjai európai gyógykezelésből tértek vissza. Két nyolchónapos gyereket melaszba mártott cuclival próbáltak arra kényszeríteni, hogy ismerjék el bűnösségüket. Az eset felháborodást váltott ki, a rendőrkülönítményt csak magas kaució ellenében engedték ki a repülőtérről.

Személyes beszélgetéseket folytattam velük és ezek során meg kellett győződnöm, hogy a különítménybe nem az állomány krémjét osztották be, hanem azokat az agresszív és korrupt rendőröket, akiktől az otthoni kapitányságok meg akartak szabadulni. Túl sok jót a továbbiakban sem várhattunk tőlük.

A rendőrök kialakították a körletüket, őrszobájukhoz az előírások szerint egy kis fogdát is építettek, majd az épületet egy kisebb, leginkább üzlethelyiséghez hasonló taggal is megtoldották. Sokáig nem voltam tisztában a rendeltetésével, bizalmas informátoraim később közölték velem, hogy az irodaőrség itt kölcsönzi az álkulcsokat és az előre összekötözött lepedőket a szökni szándékozóknak. Üzleti meggondolásokból viszonylag alacsonyan szabták meg a kölcsönzési díjat – így akarták vonzóvá tenni a szolgáltatást, viszont az álkulcs- és lepedőbetétek összegét magasra emelték, feltételezték: kevesen lesznek olyan pimaszok, hogy a menekülés után visszahozzák a tárgyakat és követelik a betét díját.

Az is kínos feltűnést keltett, hogy a fort doori piacon hamarosan kilós tételekben lehetett kapni a magyar autóvezetői jogosítványokat és forgalmi engedélyeket, továbbá a megkülönböztetésre szolgáló hang- és fényjelző szerkezeteket.

A hivatalos ügyintézésük hangneme is sok kívánnivalót hagyott maga után. Egymás között csak úgy emlegették az indiánokat, mint „akik nem az idén tollasodtak meg”, a nagytekintélyű öreg törzsfőnököt, a kacikát rendszeresen Lacikának szólították és letegezték. Többekben keltett visszatetszést az őrszoba falára jelszóként kiragasztott idézet is: „Küzdj a nyomor ellen – ölj meg egy koldust!”

Ennél is súlyosabb elbírálás alá esett az a mód, ahogy a nehezebben kezelhető gyanúsítottakkal bántak vagy azokkal, akiktől nem számíthattak anyagi juttatásokra. Ezeket kihallgatás után az emeleti „Lerendezési Főosztály” feliratú ajtóhoz utasították, mely mögött nem húzódott semmiféle helyiség, a gyanútlan delikvensek az ajtón belépve egyenesen a Door folyó sziklái közé zuhantak és ott lelték szörnyű halálukat.

Az est leszállta után a rendőrök bázisukról kicsapva kommandóakciókat hajtottak végre. Rendszerint téves információk nyomán indultak el, például nagybani húscsempészeket keresve rátörtek az Indián Vegetáriánusok Világszövetségének központjára, ahol összesen három félbevágott karalábét, egy negyedkiló sárgarépát és egy csomag paszternákot találtak – ezeket tekintélyük megóvása céljából lefoglalták és magukkal vitték beazonosításra, ez a művelet úgy zajlott le, hogy zöldséglevest főztek belőle.

Szabad Madár alkormányzó egy találkozásunkkor megemlítette, hogy a közbiztonság legnagyobb fenyegetését jelenleg a rendőrség garázdálkodása jelenti. Igazat kellett adnom neki, de sajnos nem állt jogomban, hogy bármit is tehessek az állapotok javítása érdekében.

A nemzetközi Kámfor erők részeként nekünk is alapvető feladataink közé tartozott a háborús bűnösökkel szemben való határozott fellépés. Már megérkezésünk napjaiban megkaptuk a két amerikai törvénytelenül hadat viselő fél főkolomposainak listáját, akiket emberiség elleni bűncselekményekért, vérfürdőkért, szeparatista villongásokért és egyéb főbenjáró vétkekért el kellett fognunk és be kellett szállítanunk a hágai nemzetközi bíróságra.

A listához mellékelt arcképek gyakorlatilag használhatatlanoknak bizonyultak, ugyanis a Nemzetközi Kámfor Erők központja egy francia avantgárd fényképészre bízta a fotóarchívum kialakítását. A jeles alkotóművész nem volt hajlandó beérni a szürke sablon megoldásokkal, ezért a körözött személyeket nem a megszokott „szembeni” és „profil” pózokban örökítette meg, hanem az egyiket egy álarcosbálon Luna gróf jelmezében vette le, a másikat egy aloé virágként stilizálva, a harmadikat amint tréfásan az Eiffel-torony mögé bújik.

Az esetleges azonosítást tovább nehezítette, hogy néhány személyt nem a kívánatos pontossággal jelöltek meg; egy tömeggyilkos vezetőt, aki verseket is ír, költői álnevén „Finom remegés”-nek aposztrofáltak, egy erősen elváltoztatott külsejű, szakállas, csillagos-sávos díszítésű cilindert viselő személyt pedig „Uncle Sam” néven említettek.

Nehéz volna leírni megdöbbenésemet, mikor a fentebb említett Uncle Sam az egyik este megjelent a táborhelyünkön. Személyazonossága minden kétséget kizáróan megállapítható volt, mert nem vette azt a fáradtságot, hogy álcázza magát, szakállt és hagyományos csillagos-sávos díszítésű cilindert viselt. Mivel őreink szokásos módon aznap este is elhagyták a posztjukat, a bejelentkezni kívánó Uncle Samnek a „Tüzes Víz” vendéglátó wigwamban kellett megkeresni őket. Embereim nem kívánták félbeszakítani a szórakozásukat, inkább odaadták neki a tábor kulcsait. Uncle Sam akadálytalanul jutott be parancsnoki harcálláspontomra, nehezen ocsúdtam fel meglepetésemből, mikor megállt az íróasztalom előtt.

– Hogy mert ide jönni? Ez titkos hadi terület!

Uncle Sam legyintett:

– Nézze, engem nem tud megijeszteni a hadititkokkal, annak idején állami megbízásból én adtam el a magyar hadititkokat húsz darab, egyenként ötdolláros egységcsomagra bontva.

– Mit akar?

– Közlöm Önnel, hogy a szembenálló amerikai erők huszonnégy órán belül támadást indítanak a Kámfor csapatok ellen. Jobb, ha tőlem tudja meg: minimális védelmi esélyeik sincsenek, a bulldózerek rá fogják tolni az állásaikra a Door vulkánt.

– Felkészültünk a küzdelemre, drágán fogjuk adni az életünket.

– Jó, hogy az árakat említi, mert épp azért jöttem, hogy ezt megbeszéljük. Én amellett vagyok, hogy amit pénzzel meg tudunk oldani, abból felesleges cirkuszokat rendezni. Már hamarabb is felkerestem volna Önt, de biztosra kívántam menni. Egy választ vártam a Budapesti Cégbíróságtól, és ez a tegnapi napon megérkezett – zsebéből egy papírt vett elő és belenézett –, megfelel az a valóságnak, hogy Önök, a „Magyar Kámfor” Rt. nem reguláris haderőt alkotnak, hanem egy önálló, a központi Kámfor-tól szervezetileg független, lízingben működő gazdasági társaságot képeznek?

– És ha így van?

– Akkor egy ajánlatot kívánok tenni Önöknek: lépjenek át a mi alkalmazásunkba.

– Legyen meggyőződve, hogy ilyen árulásról a Kámfor erők egyetlen tagja sem tárgyalna magával!

– Azt hiszi? – Uncle Sam ezúttal a táskájába nyúlt és egy maroknyi levelet mutatott fel. – Akadnak olyanok, akik nem is vártak a mi hívásunkra, hanem önmaguktól kínálkoztak fel. Erre külön felhívom a figyelmét.

Egy levelet nyújtott felém, melyet maga von Lebenwitz vezérőrnagy írt alá. Átállását attól tette függővé, hogy az amerikai erők hajlandóak lesznek-e folyamatosan vásárolni tőle nagyobb mennyiségű háromcsillagos „Braunschweig lelke” elnevezésű sóskaborbolyából készült gyógylikőrt.

Kezdeti magabiztosságom megingott, s hogy elodázzam a döntést, negyvennyolc órás gondolkodási időt kértem Uncle Samtől. Még azon az estén összehívtam a részvénytársaság újabb rendkívüli közgyűlését és ismertettem az ajánlatot. Közben összeszedtem magam annyira, hogy hangsúlyozzam, a hagyományos magyar katonabecsület nem engedi meg, hogy zászlainkat cserbenhagyva átálljunk az ellenséghez.

Utánam a helyettesem, Túró Frigyes, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítója és tulajdonosa kért szót:

– Én a „zászló” felvetéséhez szeretnék csatlakozni. A részvénytársaságunk jelentős többletkiadást vállalt magára, mikor négy zászlót is beszerzett, tehát élnünk kell az ebből származó előnyökkel. Ha a nemzeti zászlót önérzetből, a szűzmáriás lobogót kegyeletből félretesszük, akkor is marad még kettő.

– Ezt mire mondja?

– Mert mód és lehetőség van rá, hogy elfogadjuk az amerikai ajánlatot anélkül, hogy feladnánk eredeti küldetésünket. A nemzeti lobogót fenntartanánk a Kámfor erőknek, a részvénytársasági zászlónkkal pedig szabadon vállalkozhatnánk.

A közgyűlés jelentős szótöbbséggel elfogadta helyettesem felvetését. Nem szállhattam szembe az akaratukkal, másnap este közöltem Uncle Sammel, hogy a „Magyar Kámfor” Rt. erői hajlandóak a rendelkezésére állni.

Bunkóczy Béla alezredes

a Magyar Kámfor Erők lízingtulajdonosa és parancsnoka

IV.

Szigorúan bizalmas!

Csak saját kezű felbontásra!

Miniszter Úr!

Mint a „Magyar Kámfor” Rt. elnöke hivatalosan közlöm Önnel, hogy a fent nevezett, irányításom alatt álló Részvénytársaság rendkívüli közgyűlésén kimondta a feloszlását. Ennek egyenes következményeként érvénytelennek nyilvánítja az Ön által képviselt Magyar Köztársasággal kötött lízingszerződését. Jogutódja, a „Brig Antal” Rt. tevékenységét más keretek között kívánja folytatni, és a korábbi megállapodásokat nem tartja kötelezőnek magára nézve. Az esetleges jogviták elkerülése végett megemlítem: a szerződés 3/6/b pontja úgy rendelkezik, hogy az időarányos részletek hiányos törlesztése felmentést nyújt a lízingtulajdonosoknak szerződéses kötelmeik alól, és mi élni kívánunk ezzel a lehetőséggel.

Hangsúlyozni kívánom, hogy továbbra is fenntartjuk igényünket hátralékos járandóságaink kielégítésére, én pedig parancsnoki minőségemben a felmondással járó hathavi munkabéremnek megfelelő összegre.

Üdvözlettel:

Bunkóczy Béla alezredes

a Magyar Kámfor erők lízingtulajdonosa és volt parancsnoka

a „Brig Antal” Rt. elnöke

Kedves „Nokkedli”!

Ezek után hála Istennek, már nem kell „miniszter úr”-nak szólítani téged többé, nem számítasz a felettesemnek, végre a régi neveden hívhatlak. Soha nem felejtem el, hogy rétsági tüzérem voltál, emlékszem arra a nagygyakorlatra, mikor ütegeddel tizenöt méteres távolságból százhúsz lövést adtál le a katalinpusztai szélmalomra, és csak egyszer sikerült eltalálnod, akkor is az egyik lapát legszélét. Rendkívül büszke voltam Rád, mikor azzal vágtad ki magad, hogy ez a szélmalom a népi építészet egyik értékének számít, és ezért nem akartál kárt okozni benne.

Később is sokan kételkedtek a képességeidben, mikor már parancsnoki beosztást töltöttél be, és a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtad ugyanarra a helyre irányítani a löveget, a lőszert és a kezelőszemélyzetet, de én már akkor megjósoltam, hogy ilyen hadsereghez ilyen vezető kell, és egyszer jönni fog egy olyan rendszer, melyben kikövezett út nyílik előtted egészen a miniszteri székig.

Búcsúzóul megköszönöm neked jóindulatú támogatásodat, melyet egész küldetésünk során tapasztalhattunk. Hálából és barátságunk nevében ebben a jelentésemben leírom neked a működésünk utolsó szakaszában történteket. Nem tartom lehetetlennek, hogy a későbbiekben még hasznát tudod venni.

Csók a családnak!

Béla bá!

Visszatérve az előző rendkívüli közgyűlésünkre, másnap megjelent nálunk Uncle Sam, és ismertettem vele a részvényesek beleegyező válaszát ajánlatára. Hamarosan leültünk, hogy tételesen is megfogalmazzuk a megállapodásunkat. Ez az ideiglenes szerződés egyhónapos próbaidőre szólt, ennek leteltével mindkét fél kinyilváníthatja szándékát az eredetivel azonos tartalmú, de már végleges jellegű kontraktus aláírására, vagy következmények nélkül elállhat attól.

A részletek megtárgyalása során a főkoordinátor, ha vonakodva is, de belement abba, hogy továbbra is fenntarthassuk kapcsolatunkat a Kámfor erőkkel, és csak ezt a körülményt figyelembe véve lássunk el esetileg meghatározott feladatokat új üzleti partnerünknél, az amerikai félnél. A két tevékenység az előírt 8-8 óra szolgálati idő keretében minden átfedés és egybemosódás nélkül külön kell, hogy váljon.

Okulva megelőző kedvezőtlen tapasztalatainkból, egy újszerű, megbízhatónak tűnő elszámolási formát vezettünk be. Kértük, hogy minden emberünkre szereljenek fel egy taxiórához hasonló szerkezetet, az jelezné az adott akció során megtett távolságot és a felhasznált időt, egy külön tarifakorongon pedig a művelet nehézségi fokát. A kijelzőn megjelenő végösszeg mindig helyben, azonnal és készpénzben fizetendő. Mivel ez a másodlagos vállalkozás ellentétbe kerülhetett elsődleges megbízónk, a minket kiküldő Magyar Köztársaság kinyilvánított érdekeivel, méltányosnak találtam, hogy az árainkhoz egy szerény hazaárulási pótlékot is felszámíthassunk.

Közelebbről megismerkedve egységünk sajátos szakmai összetételével, Uncle Sam láthatólag meglepődött. Attól tartottam, hogy aggályoskodni kezd, ezért jóindulatának megnyerése céljából felajánlottam, hogy színjátszó részlegünk grátisz előadja az amerikai katonáknak köztársasági elnökünk nagyhatású drámai munkáját, a „Magyar Médeiá”-t. A főkoordinátor arca elkomorodott és közölte, hogy ezt a darabot már a belvillongások kitörése előtt bemutatták New Yorkban. Ő, mint magyar ember kötelességének érezte, hogy jelen legyen ezen az eseményen, így fájdalommal tapasztalhatta, hogy a széksorok üresen tátonganak, jóllehet kint az utcán a legképzettebb arkansasi cowboyok vadásztak lasszóval a nézőkre. Uncle Sam megemlített egy érdekes epizódot: elnökünk jóindulatú mosollyal, de nem minden neheztelés nélkül megkérdezte a színház igazgatójától, hogy miért éppen akkor játsszák az ő darabját, mikor alig ülnek a nézőtéren.

A főkoordinátor végül nem emelt kifogást egyetlen általunk korábban felvállalt feladatkör ellen sem, csak azt kérte, hogy a „Szférák zenéje” temetési szolgáltató részlegünk tanulja be az amerikai himnuszt is.

Uncle Sam mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy legalább jelképesen vegyünk részt egy fegyveres akcióban az amerikai hadsereg oldalán. Feltehetőleg az a meggondolás vezette, hogy minden magára valamit is adó hadseregnek igyekeznie kell kompromittálni maga mellett a szövetségeseit – így akadályozva meg, hogy azok egyszerűen átsétálhassanak a frontvonal túlsó oldalára.

Hamarosan létrejöttek az akció konkrét feltételei is; a Door folyó túloldaláról, az amerikaiak által elfoglalt pozícióból kiindulva kellett egy jelzett csapást mérnünk a saját állásainkra. Mivel ezt az akciót elsődleges megbízónk, a Magyar Köztársaság tudta nélkül, félig-meddig illegálisan kellett végrehajtanunk, a „Fekete Sereg” fedőnevet adtuk neki. Juliu Cézáru őrnagy, a román kontingens parancsnoka valamiképpen tudomást szerzett az ügyről és tiltakozott az elnevezés ellen, mert véleménye szerint jogtalanul alkalmaztunk egy olyan fogalmat, mely Románia nagy szülöttjével, Corvinu Mateuval kapcsolatos.

Nem használhattuk hivatalos harci jelvényeinket sem, csapatunk a „Magyar Kámfor” Rt. halálfejes, keresztbefektetett Bunkóczy-féle magyar túlélőkésekkel díszített lobogója alatt sorakozott fel. Az akció magas veszélyességi fokára való tekintettel az egyébként csak a különleges harci kürt javításokra érvényes kilences tarifát, az éjszakai pótlékolt dupla díjszabási tételt alkalmaztuk.

Én magamnak, mint rangidősnek a hadműveleti irányítást tartottam fenn, a közvetlen taktikai feladatok levezénylését helyettesemre, Túró Frigyesre, a „Hungaro Tourós” utazási iroda alapítójára és tulajdonosára bíztam. Úgy éreztem, hogy ez a feladat nem kerülhetett volna méltóbb kezekbe. Túró őrnagy a sokat tapasztalt veterán tisztjeink közé tartozott, az 1968-as hadjáratban nem véletlenül érdemelte ki „a novo pljeskovicei oroszlán” címet, az ottani összecsapásokban hét súlyos sérülést is elszenvedett, érdemeiből keveset von le, hogy mind a hetet a hátán.

Az idők azonban úgy látszik, Túró őrnagy fölött sem múltak el nyomtalanul. Helyettesem kezdetben rendkívül jó benyomást keltett, mikor katonás keménységgel megitta a rohamrumot felváltó „Braunschweig lelke” elnevezésű, háromcsillagos, sóskaborbolyából készült gyógylikőrt, kiosztotta a hideg uzsonnacsomagokat és a „Hungaro Tourós” utazási iroda emblémájával ellátott hadi térképeket, majd csapata élére állva lendületes csatárléptekkel akcióba indult.

Később azonban sajnálatos bonyodalmak következtek be, mikor Túró őrnagy, nyilván tévedésből, rátámadt a saját, második lépcsőben elhelyezkedő tartalék erőire. Ezt a taktikai hibáját még érthetetlenebbé tette, hogy az egység rendelkezett egy korszerű „barát-ellenség” felismerő szerkezettel, mely az ismeretlen szándékú egységektől automatikusan kölcsönkért egy mákdarálót, és aszerint, hogy azok adtak-e vagy megtagadták a kérést, állapította meg a velük kapcsolatos viszonyunkat.

Csodálkozásom csak fokozódott, mikor a folyó túlsó oldalára előrevetett felderítőim a hadműveleti tervben meghatározott időpontban nem jelezték Túró őrnagy megjelenését körzetükben – erre a mozzanatra csak órákkal később került sor. Kiderült, hogy helyettesem hosszában akart átkelni a Dooron, feltehetőleg nem vette számításba, hogy a folyó mintegy csatornaként két távoli óceánt köt össze egymással. Az átkelés aligha sikerülhetett volna az „Isten őrizz” különítmény hathatós közreműködése nélkül, tagjai imájukkal szétválasztották a feltornyosuló hullámokat.

Az akció így meglehetősen elhúzódott, már a nyolcadik óra is elmúlt, mire elértük a vulkán oldalában húzódó állásainkat. Szerencse a bajban, hogy ezzel le is telt az amerikai üzletfelünk szolgálatában eltöltendő műszak, gyorsan elfoglaltuk a helyünket a lövészárokban és most már a Kámfor erők harcosaiként visszavertük a saját támadásunkat, tűzzel árasztva el azt a terepszakaszt, ahol néhány perccel korábban álltunk.

Később a gyakorlat sokat javított a végrehajtás gyorsaságán, de ennek sajnos tragikus következménye is lett. Egyik harcosunk olyan sebességgel váltott át a támadó szerepéből a védőébe, hogy a saját rohamban leadott géppisztolysorozata éppen őt találta el. A „Szférák zenéje” temetkezési részlegünk illő gyászpompával hantolta el.

Itt kell feljegyeznünk a szomszédos 156-os lengyel hegyi horgász zászlóalj szörnyű végzetét. Egy, a vodkával töltött medencében végzett gyakorlat után Zaremba kapitány tévedésből a vulkán nyitott kráteréhez vezényelte fel egységét horgászni. A Lengyel Hadisten ölelje őket keblére!

Ezek az akciók természetesen tevékenységünknek csak a jelképes, erkölcsileg elkötelező jellegű részét alkották. Úgy gondoltam, hogy szervesebben bele kellene illeszkednünk amerikai partnerünk hadistruktúrájába, ezért szerettük volna megismerni rendszeresített gépkocsitípusaikat, legfőképp a rajtuk használatos kürtöket és azok javítási módjait.

Ez ügyben több alkalommal is megpróbáltam felvenni a kapcsolatot Uncle Sammel, de egyszer sem jártam sikerrel. Az a benyomás alakult ki bennem, mintha a főkoordinátor valamiért kerülné a velem való találkozást, és feltételezésemben nem is csalódtam.

– Rossz hírem van az Ön számára, parancsnok – kezdte Uncle Sam, mikor végre szemtől szembe kerültünk egymással –, az előzetesen rögzített időpontban nem áll módomban megkötni a végleges szerződést.

– Mi történt? Valamilyen hibát követtünk el?

– Nem, a felelősség kizárólag minket terhel, illetve egy harmadik felet. Az a helyzet, hogy a románok alánk ígértek. Parancsoljon, itt van az ajánlatuk.

Megnéztem az írásos jelentkezést: Juliu Cézáru őrnagy, a „Hapci Vladimirescu” brigád parancsnoka közölte hajlandóságát, hogy kiváljon a Kámfor erők kötelékéből és csatlakozzon az amerikai csapatokhoz. Felajánlotta, hogy beéri a mi juttatásunk ötvenöt százalékával – bár számlát csak ötvenről adna. Juliu Cézáru nem szabott előzetes feltételeket, csak arra vonatkozólag kért biztosítékot, hogy a harcok végeztével átadják neki azt a területet, melyet jelenleg a magyar csapatok foglalnak el, és itt szabadon kutathatnak dáko-román síremlékek után. Megsemmisülten engedtem le a levelet, Uncle Sam részvéttel nézett rám.

– Mit szól hozzá?

– Nincs mit csodálkozni rajta, ők minden háborúból ügyesebben tudtak kiugrani, mint mi.

– Rátettek még egy lapáttal – ahogy mondani szokás.

A döntőbizottság ragaszkodott a magyarokkal kötött előzetes megállapodáshoz, erre a románok rendeztek nekik egy partit, melyre hazulról hozattak kaviárt, pezsgőt és romlott erkölcsű lányokat. Ez nem maradt hatás nélkül a bizottság tagjaira, ott helyben egy papírszalvétára írva átfogalmazták a szerződést a románok javára. Felmerült, hogy Nyíregyházát is nekik adják, de megismerkedve a város közüzemi hálózatának elmaradottságával, a románok inkább lemondtak róla.

– Mit tehetünk ebben a helyzetben?

– Én átérzem a magam személyes felelősségét az ügyben, parancsnok úr, és biztosra veheti, hogy néhány napon belül megtalálom a megoldást az Önök gondjaira – mondta Uncle Sam búcsúzóul.

A baj most sem járt egyedül, váratlanul megromlottak kapcsolataink a környékbeli indián közösséggel. Már korábban is akadtak gondjaink a soraikból szerződtetett alkalmazottakkal: a szakácsok egy teljes gulyából csak két tányérra való húslevest és egy szerényebb adag brassói aprópecsenyét tudtak kihozni, miközben a fort doori feketepiacon soha nem látott alacsony színvonalra szállt le a marhahús ára. Ehhez hasonlóan egy hektárnyi letarolt mamutfenyő is csak öt darab fogpiszkálóra bizonyult elegendőnek az indiánok forgácsműhelyében. Most azonban egy olyan rendkívüli botrány adódott, mely azonnali intézkedést tett szükségessé. Egy közelben kigyulladt bozótoshoz vonult ki a tábori tűzoltó kocsink, bekapcsolta a szivattyút és a tömlővéget a lángokra irányította; legnagyobb megdöbbenésünkre, ahelyett, hogy lelohadtak volna, szinte az egekig csaptak fel. Kiderült, hogy indián alkalmazottaink benzint loptak, és a tűzoltókocsiban elrejtve szerették volna kicsempészni.

Panaszainkkal Szabad Madárhoz kívántunk fordulni, szerencsénkre mód nyílott erre, mert a fort doori alkormányzó éppen azokban a napokban tartotta esküvőjét Fehér Májjal, aki arról volt nevezetes, hogy minden időveszteség elkerülésére felvarrta a hátára a matracot. Azt szinte felesleges megjegyeznem, hogy az új feleség is a Libériás Párt vezérkarába tartozott és az állami tam-tam dob-szolgálatnak dolgozott hangoló beosztásban.

Az ünnepségen, melyhez hasonlót hatvan éve nem rendeztek Fort Doorban, számos előkelő vendég jelent meg. Tiszteletét tette az idegenbe szakadt nagytőkés Bőrharisnya, akit a helyi sajtó multimilliárdosként könyvelt el – késett néhány órát, mert éppen nagymosás volt náluk, és ki kellett várnia, amíg megszárad a jobbik gatyája. Megérkezett a pompeji polgármester is, mint a Vulkáni Helységek Világszövetségének soros elnöke, a Vezúv forró üdvözletét tolmácsolta a testvérvárosnak. Mókuskerekén behajtott Kókadt Szekfű is, de ő hamarosan eltűnt, mert neki a személyzettel terítettek.

A gálaműsorban fellépett egy nőimitátor skót táncdalénekes, a milánói Scala Opera aggok házának portása és Fort Door kulturális életének irányítója, mint kuglizó kakas.

A kavargásban csak nagy nehezen sikerült Szabad Madár közelébe férkőznöm. Őszintén szólva, panaszaink kedvező elintézésére számítottam, ehelyett elutasító, sőt felháborodott hangú választ kaptam. Szabad Madár felsorolta, hogy milyen károkat okoztunk már itt-tartózkodásunk alatt. Minket tett felelőssé a gyakori havasesőkért, sőt a Door vulkán legutóbbi kitöréséért is, melyet, véleménye szerint, kihívó magatartásunkkal idéztünk elő.

Másnap az alkormányzó a városházán fogadott és egy terjedelmes kártérítési listát nyújtott át, ebben összefoglalta követeléseit, a végösszeg meghaladta a százmillió dollárt. Én továbbítottam a magyar hatóságoknak, de pénz helyett csak kárpótlási jegyek érkeztek, Fort Door részvényese lett néhány magyar befektetési alapnak, így végleg betetőződött a kisváros elnyomorodása.

Az amerikai helyzet – nem utolsósorban a nemzetközi Kámfor erők jelenlétének hatására – kedvező fordulatot vett, a korábbi részleges kompromisszumok után a két hadviselő fél Apponatoxnál, abban a faluban, ahol az egykori Észak-Dél háború résztvevői is megegyeztek, általános fegyverszünetet kötött. Először az atom- és rakétafegyverekről született megállapodás, miszerint továbbra is használják őket, viszont a hadi viszketőpor bevetését a legszigorúbban megtiltották.

Létrejött a fogolycsere is, a táborokban őrzött katonákat meglehetős szigorúsággal kezelték, sajnálatos nyomokat hagyva a külsejükön és a csontrendszerükben, ezért a kontingens tagjait nem főben számolták, mert azzal nem mindegyikük rendelkezett, hanem kezdetben kilóban, később kiskanál méretben.

A felek nehezebben boldogultak a területi problémák tisztázásával. A fegyverszünet idején a régi politikai határok már rég érvényüket vesztették, a kialakult hadi helyzetnek megfelelően rögzített frontvonalak viszont végletesen összegabalyodott képet mutattak. Az új határok házakat, szobákat vágtak ketté, sőt azon belül egyes bútordarabokat is. Nem számított ritkaságnak, hogy ha valaki otthon az ágyában fekve egyik oldaláról a másikra fordult, ezzel a mozdulatával átkerült egy más fennhatóság alá tartozó zónába, megjelentek a határőrök, és kínos vegzatúrának vetették alá az illetőt.

Az egykori hadviselő felek dicséretes buzgalommal igyekeztek egyértelmű helyzetet teremteni az általuk birtokolt területeken. Valamennyien nemzetállami jelleg kialakítására törekedtek, ez nem kevés nehézségbe ütközött, mert a lakosság mindenütt azonos nyelven beszélt, tehát a tájszólás lépett elő meghatározó tényezővé. Elegendő volt, hogy valaki az egyedül helyes népi „cseresnye” szó helyett az urbánus „cseresznye” változatot használja, ezzel leleplezte magát, mint nemzetidegen elemet, és lakhelye hamarosan a lángok martalékává vált. Különös türelmetlenség mutatkozott meg vallási tekintetben is, például az új hatalom nem ismerte el a mormonok többnejűségét, minden második, harmadik, illetve további feleségüket az államkincstár rendelkezésére kellett bocsátaniuk. Amennyiben az illető mormon magatartásából kiviláglott, hogy örömmel válik meg fölös feleségétől, külön büntetőadóval sújtották.

Az örökös zaklatások elől menekülve egész városok lakossága kerekedett fel és telepedett át egy békésebbnek ígérkező helyre. Magukkal vitték a helységnévtábláikat is, miután megállapodtak valahol felállították, de egy esetleges továbbvándorlásnál újra felszedték, így többé nem lehetett meghatározni egy-egy település pontos földrajzi fekvését. Példának elég Saint Nehemya kisközséget említeni; a Door folyó mentén tizenöt különböző helyen telepedett meg egymás után, valamennyit feltüntették a térképen, így a statisztikák a világ legnagyobb kiterjedésű városai közé sorolták.

A zavaros körülmények ellenére sem kételkedhettünk, hogy a helyzet belátható időn belül rendeződik majd, és így a Kámfor erők megbízatása érvényét veszti. Már készülődtünk kialakított kereteink felszámolására, mikor egyik este megjelent táborunkban a rég nem látott Uncle Sam. A főkoordinátor külseje erősen megváltozott, kecskeszakállát levágatta és a sávos-csillagos cilinderét is felcserélte egy rohamsisakra emlékeztető kalapra. Üdvözlés után figyelmet kérően felemelte a kezét:

– Két hírem van, parancsnok úr, egy jó és egy rossz. Melyikkel kezdjem?

– A rosszal.

– Nos, felmondtam a főkoordinátori állásomat és végleg megváltam az amerikai hadseregtől.

Leforrázva néztem rá, személyében az egyetlen kapcsolatunkat vesztettük el az amerikai féllel, többé nem számíthattunk rá, hogy megkötik velünk a végleges szerződést.

– Értem. És mi a jó hír?

– Lényegileg ugyanez, felszabadult a kezem, a továbbiakban önállóan intézhetem a dolgaimat. Elsőként Önnek ajánlom fel, hogy kezdjünk közös vállalkozásba.

– Megtisztelő, de milyen formában képzeli?

Uncle Sam eltűnődött:

– Hosszú belügyi, majd katonai pályafutásom során megérett bennem az a felismerés, hogy a hadseregek és a bűnöző gangek nemcsak erőszakos jellegükben hasonlítanak egymásra, hanem a szervezésükben is. Mindkettőben érvényesülnie kell az akarat egységének és a megvalósításhoz szükséges fegyelemnek. Továbbá rendelkezniük kell felderítő, gazdasági ellátó és az erőszakos akciókat végrehajtó részlegekkel.

– Dehát a jogi és az erkölcsi alap?! – szóltam közbe mint régi katona, védeni kívánván a mundér becsületét.

– Nos az erkölcsi alapjuk is azonos szinten áll, ha esetleg mégis mutatkozik némi különbség, az feltétlenül a bűnbandák javára szól, mert legalább a nemzet hálájára nem tartanak igényt a tevékenységükért. Tehát a magyar katonai kontingens felépítése is ideálisnak tekinthető egy szolid üzleti alapokon nyugvó bűnszervezet kialakításához. Nem idegenkedem a gondolattól, hogy kötelékünkbe felvegyük a kirendelt magyar rendőri különítményt is. Mi a véleménye, parancsnok úr?

– Sok függ a körülményektől.

– Természetesen a jelenleginél több morális megbecsülést és jobb anyagi feltételeket biztosítanék Önöknek, felújítanám felszerelésüket és fegyverzetüket. Nos, ez a helyzet, én megtettem az ajánlatomat, Önöknek jogukban áll elfogadni vagy visszautasítani.

Azonnali hatállyal összehívtam a részvénytársaság rendkívüli közgyűlését, a tagság egyhangúlag az ajánlat elfogadása mellett döntött. Eleget kívántunk tenni a formális jogi követelményeknek, ezért feloszlattuk a „Magyar Kámfor” Rt-t, és egy új részvénytársaságot alapítottunk, melyet a magyar adóbehajtás és szervezett bűnözés nagy alakjáról, Brig Antalról neveztünk el – a róla szóló népdalok csak Brig Antiként emlegetik.

A vezetésbe kooptáltuk Uncle Samet is, a további teendőket már vele közösen beszéltük meg. Úgy gondolta helyesnek, hogy tevékenységünket az áttekinthetőbb és kevésbé elvetemült amerikai bűnözésben kell elkezdenünk. Majd ha megfelelő tapasztalatokkal vértezzük fel magunkat, akkor nagy-nagy óvatossággal talán bemerészkedhetünk a magyar piacra is.

Indításképpen Uncle Sam már lekötött egy szociális tartalmú bérmunkát. Egy közeli kórház ideggondozó kórtermének zsúfoltságán kellett enyhítenünk egy erőteljes tűzcsapással.

*

VÉGE