Az egykori 8888-as Italboltot az idők folyamán többször is átalakították. Előbb egy termelőszövetkezet rendezett be a helyiségben egy „Mennyiségi borozó”-t, aztán a régi csapos, Moskovits Frédi vette át a kocsmát és a saját neve után „Don Alfredó”-nak keresztelte át.

Az új vezető egy táblán francia hidegkonyhai különlegességeket hirdetett, ami annyit jelentett, hogy továbbra is tartott parizeres zsömlét, egyébként semmit sem változtatott a szokásos üzletvitelen. A törzsvendégek először csak belestek az ajtón, aztán lassan visszaszállingóztak. Egy nap, hosszú szünet után H. Kovács is megjelent, mikor belépett, az ivópult körül álldogálók meglepődve néztek rá:

– Rég láttuk, Kovács. Mit csinált mostanában?

H. Kovács méltatlankodva tárta szét a karját:

– Hogy lehet ilyet kérdezni?! Természetesen én is részt vállaltam az ország gazdasági helyreállításában. Az urak bizonyára emlékeznek rá, hogy én annak idején, az elsők között láttam hozzá a pártállam lebontásához.

Rizsa felkapta a fejét:

– Ne mondja! Azt tudtam, hogy maga lopta le a rézkilincset a kerületi pártházról és eladta a MÉH-nek, de hogy bontott téglákat is vitt volna magával, arról most hallok először.

– A maga sértései nem érnek fel hozzám, Rizsa, maga olyan sötét, hogy a Negró cukor világít a szájában!

Hogy elejét vegye a veszekedésnek, Frédi egy nagyfröccsöt tett elé:

– Parancsoljon, Kovács úr, a cég ajándéka.

H. Kovács belekortyolt az italba, aztán összehúzott szemmel, maga elé nézett:

– Szóval, tavaly a rendszerváltás a vidámparki vezető állásomban talált és én azonnal hozzáláttam, hogy eltüntessem az átkos múlt örökségét. Az üzem nevét visszaváltoztattam Angolparkra, az avatóra meghívtam az angol nagykövetet és a követség összes beosztottjának félárú bérletet biztosítottam a szellemvasútra. Felújítottam a berendezés egy részét, az Országos Barlangvasutat úgy alakítottam át, hogy látszódjon az alagút vége – kegyes csalással éltem: a teljes sötétségben egy közgazdász tartott egy mécsest. A „varázshordó” ezentúl nem jobbról balra, hanem balról jobbra forgott és mindig a jobb szélen kellett belépni, ha az illető talpon akart maradni. A céllövöldében eddig nyereménytárgyaknak számítottak a Lenin-szobrok, most átrakattam őket céltábláknak és összekapcsoltam egy magnóval, ha valaki eltalálta, a szobor énekelni kezdett: „…Lenini út, ha végigmegyek rajtad én…”

További fejlesztésre azonban már nem futotta a keretből, ugyanis a mutatványos szakmára jutó állami támogatás nagy részét átutalták a Parlamentnek. Nem maradt más hátra, ha be akartam fejezni az üzem modernizálását, nekem is a külföldi tőke támogatásához kellett folyamodnom. Az uraknak már említettem, hogy annak idején többször jártam egy távol-keleti szigetországban, Verdalóban, megmaradtak bizonyos kapcsolataim, most írtam néhány ottani barátomnak, kértem, hogy ajánljanak egy megfelelő üzleti partnert. Biztos voltam benne, hogy segítenek majd és nem is csalódtam várakozásomban.

Egyik nap egy valódi Parker márkájú gépkocsi fékezett le angolparki irodám előtt, oldalán a „Magyar–verdalói Szeretetszolgálat” felirattal. Egy sofőr ugrott ki a volán mellől, hátrasietett, kinyitotta az ajtót, egy elegánsan öltözött, bizalomgerjesztően kopasz és kövér üzletember szállt ki belőle, szájában egyszerre két kubai szivar füstölgött, körülnézett és benyitott az irodámba.

– Miszter Kovács? – kérdezte és átnyújtotta a névjegyét:

„W. W. Schenk, prézlident”… – ez magyarul elnököt jelent,

„…Interhinta

Interárt

Internált

New York, Hollywood, Luxemburg, Verdalo…”

A vendég német hangzású nevéből kiindulva, úgy gondoltam, leghelyesebb, ha németül köszöntöm:

– Vi géc prézlident? Guten tág hir in Anglijszkij Park!

– Maga tud nyelveket, Kovács? – kérdezték tisztelettel a kocsma vendégei.

– Csak épp a hat-hét legfontosabbat, amit mindenki ismer, de ennél a találkozásnál nem volt szükség a nyelvtudásomra, mert Schenk magyarul válaszolt:

– Kedves, jó Kovács úr! Maga meg fog lepődni, de én itt születtem Magyarországon, a kies fekvéséről nevezetes Nyékládházán. Apám, Schenk Artúr az ottani vásártéren üzemeltetett egy céllövöldét és egy kézihajtású ringlispílt, szerény, de tisztességes megélhetésnek számított, amíg a pártállam el nem vette tőle. Most kártérítést is szándékozom követelni ezekért a berendezésekért. Elképzelheti, hogy nincs szükségem arra a rongyos pár százezer forintra, csak az apám emlékének kívánok igazságot szolgáltatni. A pénzből mint régi zenebarát, alapítványt létesítek a Nyékládházi Filmharmonikusok javára.

Egy pillanatra elhallgatott, így én is szóhoz juthattam:

– Miben állhatok szolgálatára?

Schenk körülnézett:

– Hol tudnánk megfelelőbb körülmények között tárgyalni?

Meghívtam a közeli osztályon felüli vendéglőbe, a „Nagy Rabló”-ba, a „Magyar–verdalói Szeretetszolgálat” kocsija vitt át minket.

– Talán csodálkozik, hogy ezzel a kocsival közlekedek, de az az igazság, hogy az én Mercedes gyártmányú Rolls Royce-omat a saját kúthálózatom 116 oktános benzinjére állítottam be és ezt Magyarországon nem lehet kapni.

Ebéd közben Schenk tovább mesélte életének történetét:

– Én húszéves voltam, mikor államosították családi céllövöldénket és ringlispílünket, mint afféle fiatal, forrófejű ember, fellázadtam az embertelen, kommunista rendszer ellen és nekivágtam a nagyvilágnak. Amerikába szerettem volna menni, vagy Ausztráliába, de mint egyszerű magyar gazdaságpolitikai menekült, csak egy afrikai országba, Gumipartra kaptam beutazási engedélyt. Ott álltam idegenben, egyetlen fillér nélkül, szerencsére korán romlottak a fogaim, az egyikről el tudtam adni az aranykoronát, így szereztem némi indulótőkét.

A pénzből annyira tellett, hogy fel tudtam állítani egy hajóhintát – épp a gumiparti–mohamedániai határ vonalán. Hamarosan rájöttem, hogy lehet kihasználni a hinta szerencsés földrajzi fekvését: a gumiparti oldalon megraktam rágógumival és átlendültem vele Mohamedániába, ahol ez kuláns árunak számított, még a levegőben eladtam, visszafelé Koránt és egyéb vallásos könyveket hoztam, melyekért viszont Gumiparton kaphattam komoly pénzeket.

Tíz ide-oda lendülés hasznából egyet-egyet le kellett adnom a két határőrségnek, de mindent összevetve, nem panaszkodhattam, az üzlet így is szépen hozott. Összejött annyi pénz, hogy hamarosan megalapíthattam a „Dzsungel Vurstli”-t, ahol a ringlispílre jegyet váltók a szokványos műanyag figurák helyett valódi oroszlánokon és krokodilokon lovagolhattak. A második menetre ötvenszázalékos kedvezményt biztosítottam a látogatóknak, a félkarúak és a féllábúak pedig ingyen felülhettek – méltányosságból, mert hozzájárultak az állatok ellátásához –, sajnos, csak kevesen éltek ezzel a lehetőséggel.

Sikerült összeszednem annyit, hogy kiléphessek a szűk gumiparti keretekből. Társas viszonyra léptem néhány világcéggel, kiépítettem a mutatványos szakma legnagyobb nemzetközi hálózatát, az „Inter hintá”-t, mely jelenleg már mind az öt kontinenst behálózza, komoly érdekeltségeim vannak az amerikai atomhintákban éppúgy, mint a moszkvai Gorkij-park cölöp libikókáiban.

Betársultam a filmiparba is, bizonyára hallotta, hogy a legnagyobb hollywoodi céget most már Metró-Goldwin-Mayer-Schenknek hívják. Vettem hozzá néhány tucat írót – tudja, így hívják azokat az embereket, akik töltőtollban végződnek –, ők csak nekem dolgoznak.

– Ez hallatlan drága lehetett.

– Ugyan már, Kelet-Európából most dömpingáron beszerezhettem őket. Sajnos a képességeik arányban állnak a vételárukkal, a múltkor heten sem tudtak összehozni egy kétsoros verses köszöntőt az unokámnak a húsvéti locsoláshoz. Folyton csak politizálnának, mondtam is nekik, hogy menjenek a Le Pen-klubba!

Mostanában beszálltam néhány rulettkaszinóba is. Monte-Carlóban enyém a piros mezők jövedelme, Nizzában pedig a páratlan számoké.

Schenk befejezte az ebédet, diszkréten büfögött egyet – a légnyomástól a vendéglő falán újra megszólalt az évekkel korábban berozsdásodott kakukkos óra – aztán egyszerre három szivarra gyújtott rá, később tapasztaltam, hogy ez nála különleges felindultságot jelez:

– Ne vegye dicsekvésnek, de mindegyik szórakoztató iparágban mindenütt az első öt cég közé kerültem, egyedül Magyarországon nem sikerült megvetni a lábamat. Magának bevallom, Kovács úr, hogy ez rendkívüli mértékben sérti az önérzetemet, nem is szólva a hazafias büszkeségemről!

– Eddig nem is próbálkozott nálunk?

– Dehogynem, több kísérletet is tettem már, de bárhogy is kutattam, nem találtam megfelelő üzleti partnert. Most verdalói barátaimtól hallottam az ön nevét, kedves Kovács úr, valamennyien kezeskedtek érte, hogy ön üzletileg tökéletesen megbízható és mesteri fokon ismeri a szakmát. Ha volna kedve beállni hozzám, mint a cégem magyarországi vezérmenedzsere, azonnal átvenném az állományunkba.

– Az ajánlatot megtiszteltetésnek tekintem, hallhatnék valamit az anyagi feltételekről?

– Az első időszakban természetesen nem kaphatna többet havi százezer dollárnál, de gondolom, ez Magyarországon jelenleg elfogadható fizetésnek számít. Ehhez járnak még a szokásos kedvezmények: egy szolgálati ház uszodával, pálmaházzal, függőkerttel, személyi használatú helikopter, két arab odaliszk pálmalegyezővel és ötvenszázalékos hozzájárulás a BKV kombinált autóbusz-villamos bérletéhez – Schenk sajnálkozva tárta szét a karját –, bár a vállalatom pénzügyi egyenlege kiválónak mondható, a bérlet teljes összegét így sem tudjuk fedezni. Nos, számíthatok önre, kedves Kovács úr?

Én, rövid töprengés után, igent mondtam. Az urak ismernek engem annyira, hogy tudják: döntésemben nem a pénz vezérelt, nálam a pénz a legkevesebb, de úgy éreztem, hogy egy ilyen nagy világcég keretében tudok legtöbbet segíteni a hazámon, ezen a sokat szenvedett, de hála Istennek már plurális kis országon.

– Úgy döntöttünk, hogy próbaképpen egyelőre itt az Angolparkban vezetjük be Schenk világszerte eredményesnek bizonyult módszereit – folytatta H. Kovács egy újabb nagyfröccs után. – A magam naiv eszével azt hittem, hogy Schenk azonnal hivatalos tárgyalásokat kezd az illetékesekkel a park átvétele ügyében, de ő egy lépést sem tett ebbe az irányba.

Schenk mindenekelőtt áttanulmányozott egy német nyelvű kézikönyvet, Billig-Nichtteuer művét: „Die ungarische Baksis und Jatt – vagyis ki mennyibe kerül Magyarországon?!” volt a címe, a fedőlapra rányomatták: „második, javított kiadás, lényegesen jutányosabb árakkal!” A vaskos kötet lapozgatásánál Schenk nem használt könyvjelzőt, ehelyett egy vékony, bajuszos férfi dugta be a hüvelykujját a megfelelő oldalaknál. A pénzember egy számolócédulát tett maga elé és sorra felírta a tételeket:

– Lássuk csak – mondta –, először is meg kell vennünk a portásokat, hogy bármikor és minden körülményeskedés nélkül bejuthassunk a minisztériumba. Ez nem lesz két fillér, mert el vannak kényeztetve borravalóval – bár ezt is el kell ismerni, hogy ők az egyedüli igazi szakemberek az egész házban. Ezt a békát mindenesetre le kell nyelnünk, a kiadás egy részét majd behozzuk az illetékes főosztályvezetőn. Az államtitkárral nem lesznek különösebb gondok, neki felajánlunk egy takarítói állást, úgy hallom, mindig is arra vágyott, hogy végre egy kis pénzt kereshessen.

Elborzadva hallgattam a felsorolást:

– És a miniszter?

– A miniszter?! Ja, őt még nem mutattam be magának, Kovács úr?! – Schenk a vékony, bajuszos férfi felé intett, aki hüvelykujját mindig a kézikönyv megfelelő oldalánál dugta be. – Ő az. Eredetileg egy könyvjelzőt akartam vásárolni, de ő olcsóbb volt.

Egy kockacukrot adott neki, aztán egy kézmozdulattal elbocsátotta a minisztert, elégedetlenül nézett utána:

– Azt hiszem, nem lett volna szabad ennyire spórolnom, és mégis inkább egy könyvjelzőt kellett volna vennem. Én elismerem, hogy miniszternek jó lehet, de ez a feladat meghaladja a képességeit. Azt írja a könyv, hogy kell továbbá egy önkormányzati kisebbség…

– Kisebbség?! De hát ők csak húsz-harminc százalékot jelentenek, hiába állnának ki mellettünk.

– Ki akarja, hogy támogassanak minket?! Éppen azzal tesznek szolgálatot, ha tiltakoznak az ajánlatunk ellen, mert erre a többség csak azért is elfogadja majd.

Még mindig nem tudtam felfogni a dolgok menetét:

– De hogy tud egyszerre és folyamatosan megvesztegetni ennyi embert? Milyen formában tudja átadni nekik a pénzt? Minden alkalommal személyesen felkeresi őket vagy egy megbízott útján bonyolítja le az ügyeket?

– Isten ments, száz megbízott sem győzné ezt a rengeteg rohangálást. Szerencsére a rendelkezésünkre áll egy már régebben kialakult szervezet, mely magától lebonyolítja az ügyeket.

– A maffiára gondol?

– Nem, hanem az államra, csak be kell épülni valamilyen formában és megy minden, mint a karikacsapás. Elintéztem minden érdekkörünkbe tartozó hivatal pénzügyi osztályán, hogy a fizetési napokon az én embereimnek ne a bérüket, hanem a levonásaikat adják oda, így a jövedelmük a háromszorosára növekedik.

Őszintén szólva azt hittem, hogy Schenk túloz és nem sikerül keresztülvinnie a szándékát, de a pénzember néhány napon belül lerakta elém a szabályszerűen aláírt és lepecsételt szerződést. Egyetlen fillérnyi vételár vagy bérleti díj nélkül a rendelkezésére bocsátották az egész Angolparkot, sőt állami támogatásban részesült, mivel a ringlispílt és a hajóhintákat pedagógiai segédeszközöknek minősítették, melyeken a körirányú, illetve ingamozgásokat lehet tanulmányozni.

A szakszervezetek kiharcolták, hogy a dolgozói tulajdonrészek is helyet kapjanak az új szervezeti formában, Schenk a körhinta lovainak hátsó részéből ajánlott fel egy-egy darabot erre a célra.

Schenk külön emberbaráti gesztusként beleegyezett, hogy azok a hetven éven felüli magyar állampolgárok, akik szüleik kíséretében érkeznek, éjjel fél kettő és fél három között jelentős kedvezménnyel használhassák az Angolpark létesítményeit.

– Én vagyok az igazi szocialista, Kovács úr – mondta –, nem a régi kommunisták. Nyitunk még egy ingyenkonyhát is a „Halálkatlanban”.

A szerződés végéhez értem, meglepődve láttam, hogy Schenk nem a saját nevén, hanem Vak Bottyánként írta alá a papírt.

– Maga közben magyarosított, Schenk úr?

– Miért magyarosítottam volna?! A Schenk egy szép magyar név, eredetileg a „Senki”-ből származik, régi népes család, ma is rengeteg Senki tölt be vezető állásokat. Úgy tudom, az irodalomban is szerepelünk valahol.

– De hát miért írt akkor Vak Bottyánt?

– Tudja, mostanában nagyon jól mutatnak ezek a történelmi nevek: Bethlen, Klapka. És, ha úgy vesszük, nekem több közöm van Vak Bottyánhoz, mint mondjuk Klapka úrnak a komáromi várhoz, mert nekem legalább a látásom romlik egy kicsit.

Schenk a továbbiakban sem szórta a pénzét, az új beruházásoknál is körültekintő gondossággal járt el. Felismerte, hogy nálunk az élő munkaerő olcsóbb, mint az automatizálás, ezért ahol csak lehetett, gépek helyett embereket alkalmazott.

A pofozógép helyére egy papírmasé álarcot viselő nyugdíjas állampárti funkcionárius ült le, az álarcba egy védőszemüveget is beépítettek, hogy egy-egy nagyobb pofon után ne ugorjon ki a nyugdíjas szeme. Az illetővel magam is elbeszélgettem, rendkívül elégedettnek látszott.

– Nem találja megalázónak ezt a helyzetet? – kérdeztem tőle.

– Miért? Egyáltalán nem különbözik attól a bánásmódtól, amit mostanában a közhivatalokban és egyéb nyilvános helyeken tapasztalok, és itt legalább egy kis pénzhez is hozzájutok.

A „lökd meg a kecskét” játéknál egy erdélyi menekült bújt bele a kecskefigurába, és ő szaladgált fel s alá naphosszat a meredek pályán. A ringlispílnél is átálltunk a kézi meghajtásra – a pénzember később nagy összegű állami támogatást kapott új munkahelyek létesítéséért.

Schenk néhány új játékot is bevezetett, üzleti alapelveihez híven itt is igyekezett a lehető legkevesebbet költeni. A minden részében ingatag, életveszélyes régi hullámvasutat nem hozatta helyre, hanem megállapodást kötött a MÁV-val, hogy a férfias erőpróbákat kedvelő, rettenthetetlen látogatók az Angolpark mellett futó Budapest–Vác vonatokra ülhessenek fel. A vasúti pálya kissé elhanyagolt műszaki állapota miatt a sínek ezen a szakaszon megsüppedtek, a kocsik minden más európai hullámvasútnál mélyebb szakadékokba zuhantak, onnan pedig szinte egeket ostromló magasságokba emelkedtek. Az egész világon valószínűleg ez volt az egyetlen olyan hullámvasút, ahol az utasok akkor is sikoltoztak, amikor a kocsi felfelé tartott velük.

A pénzember a divatnak hódolva felállított néhány „félkarú rabló”-nak nevezett kézi rulettet is. A nyerési arányokat engedélyező számítógépes kártya helyébe egy erősen átjátszott tök felsőt rakott, így a játékosoknak semmi esélyük nem maradt, a gépek bedobó nyílását gumicsövek kötötték össze Schenk zsebével, a pénz egyenesen oda hullott.

Az „itt a piros, hol a piros” játékot erősen a pártállamra utaló elnevezése miatt át kellett alakítani, helyette ugyanolyan szabályokkal bevezettük az „itt a piros-fehér-zöld, hol a piros-fehér-zöld”-et. A játékvezetők itt is ugyanazok maradtak, az átállás könnyen ment, mert a legtöbbről kiderült, hogy színvak, piros-zöld színtévesztő.

Az Angolpark forgalma ugrásszerűen megnőtt, a bevétel a többszörösére emelkedett, Schenk mégsem látszott elégedettnek, kiábrándultan szívta vastag szivarjait:

– Szép, szép, de megmondom magának őszintén, Kovács úr, ez az egész Angolpark nem elégíti ki az én becsvágyamat, kevés nekem. Valamilyen nagyobb vállalkozásba szeretnék kezdeni, mellyel az egész világ figyelmét felhívhatnánk magunkra, betörhetnénk a nemzetközi mutatványos piacra. Magának van valami ötlete?

– Sajnos, egyelőre semmi sem jut az eszembe.

A titkárnőm beszólt, hogy egy úr keres rendkívül fontos ügyben. Mivel nem vártam látogatót, először nem akartam fogadni, de mikor kiderült, hogy maga Branovics Géza, a Ferencvárosi Torna Club ügyvezető főtitkára várakozik az előszobámban, személyesen siettem az üdvözlésére és beinvitáltam az irodámba. Schenk felemelkedett a helyéről:

– Akkor én nem is zavarom az urakat.

– Nincsenek titkaink ön előtt, maradjon nyugodtan.

Branovics köhintett:

– Kedves Kovács úr! Mint az elmúlt években már annyiszor, most is arra kell kérnünk önt, hogy kivételes szaktudásával és a zöld-fehér színek iránti közismert rajongásával segítse ki a bajból egyesületünk labdarúgó szakosztályát.

– Kérem, ötvenhárom éves vagyok, és nemzeti gondozott, de ha szükség van rám, természetesen a csapat rendelkezésére állok. Mikor játszunk és ki ellen?

– Nem arról van szó, hogy személyesen beszálljon – bár kétségtelen, hogy a mai Ferencvárosban mind a védelemben, mind a csatársorban találnánk helyet önnek. Most azért kerestem fel, hogy mint gazdasági szakértő segítsen helyrehozni a klub anyagi helyzetét, a tönk szélére jutottunk.

– Lehetetlen!

– Sajnos, nagyon is lehetséges. Nyílt titok, hogy a páncélszekrényünk kong az ürességtől, épp most szándékozunk kiadni tojáskeltetőnek. A pénzhiány természetesen megérződik a szakmai munkában is: már két éve nem tudunk labdát vásárolni, az edzéseken léggömbökkel gyakorolunk, a legerőteljesebb felszabadító rúgások másfél méterre szállnak. Szabályos futballszerelés helyett a Filmgyárból kiselejtezett huszár egyenruhákban és sarkantyús csizmákban játsszuk a mérkőzéseinket, melegítő helyett kacagányt visel a csapat. Csak úgy jellemzésül említem; mikor Suhajda, a kapusunk megtudta, hogy önhöz készülök, megkért: protezsáljam be őt ide az Angolparkba, szívesen védene a „Ki tud jobban 11-est rúgni?” játékban.

– Egy válogatott kapus idáig züllhet?!

– A teljes igazsággal nem is akarom megrémiszteni, csak annyit mondok, hogy ha maradt önben egyetlen cseppnyi zöld-fehér vér, nem maradhat tétlen.

– Kedves Branovics úr – feleltem –, magának nem kell magyaráznom, mennyire fáj a szívem, hogy legendás csapatunk ilyen mélyre süllyedt. Ha csak rajtam állna, azonnal kirohannék az Üllői útra és ha kell, a saját kezemmel stoppolnám meg a sportszárakat, de sajnos nem tehetem – intettem kenyéradó gazdám felé –, elköteleztem magam Schenk úr szolgálatában és ő joggal tarthat igényt rá, hogy minden erőmmel az ő érdekeltségeit szolgáljam.

Branovics elkeseredetten emelte kezét az égnek:

– Hát tévedtem volna?! Egy Kovács Géza Jenő nemet mond, mikor a Ferencváros végveszélybe került és a segítségét kéri?! Tudja, kik lesznek most a legboldogabbak? Az MTK-drukkerek.

Senkinek sem kívánom azt az érzést, mely e szavak hallatán elfogott, ha egy szobrász le tudta volna festeni a bánatomat, házat vehetett volna belőle. Schenk végigfigyelte beszélgetésünket, most érdeklődve kérdezte:

– Jól értettem, hogy a Fradiról van szó? Valaha nagyon erős csapat volt, gyerekkoromban egyszer én is láttam őket: egy döntetlent csikartak ki a Nyékládházi Olajütőktől. Bár igaz, hogy mi tartalékosan álltunk fel, mert épp napraforgó szezon volt. A Fradi ma is egy jól bevezetett név a szakmában?

– Valaha a legjobbak közé tartozott és túlzás nélkül el lehet mondani, hogy ma is kevés erősebb együttes van nála a IX. kerületben.

Schenk elgondolkodva rágta a szivarjait:

– Lehetséges, hogy ez volna az az esély, amit olyan régen keresünk, és a futballal be lehetne törni a világpiacra? Végül is a sport ma már a mutatványos szakmába tartozik, ha nem is a legszínvonalasabb ágazatok közé. Kedves Branovics úr, mondana egy hozzávetőleges árat, hogy mibe kerül ez a csapat?

Az ügyvezető főtitkár önérzetesen kihúzta a derekát:

– Én csak egyet mondhatok: a Fradi nem eladó!

Schenk legyintett:

– Csak az nem eladó, amire nincsen vevő!

Megkért, hogy hozzam be a német kézikönyvet, a „Die Ungarische Baksis und Jatt”-ot. Schenk maga lapozgatott benne, kikereste a „Pártok, Sportegyesületek, Bűnszövetkezetek” jelzetű fejezetet, hosszasan nézegette a megadott összegeket, aztán elégedetten bólintott:

– Nem is olyan veszélyes, többre számítottam. Az az igazság, hogy nálunk Verdalóban, még egy nívósabb szájharmonika-duót sem lehetne kapni ennyi pénzért. Most mindenesetre menjünk ki a pályára, szeretnék beszélni néhány tárgyalóképes emberrel.

Kint, Zöld Feri és Fehér Zoli, az ideiglenes intézőbizottság vezetői fogadtak minket, tájékoztatót adtak a szakosztály általános helyzetéről, épp olyan sötét képet festettek, mint Branovics. Schenk figyelmesen végighallgatta őket, aztán szót kért:

– Uraim, amennyire egy magamfajta egyszerű pénzember meg tudja ítélni: az az út, melyen járnak, csak a csődbe vezethet, pontosabban vezetett máris.

– Mit javasol?

– Én felajánlom, hogy átveszem a klub irányítását és megígérem, hogy a Fradit rövid idő alatt a világ legjobb csapatai közé emelem. Ehhez négy dolog kell, a negyedik is a pénz. Én kezdetnek hajlandó vagyok egybillió dollárral beszállni.

A klub vezetői csuklani kezdtek, Schenk széttárta a karját:

– Lehet, hogy maguk csodálkoznak ezen az összegen, de meg kell érteniük, hogy egyelőre nem akarok komolyabb pénzt kockáztatni. Szeretném, ha szándékaimat komolyan vennék, ezért előlegként itt helyben letennék húsz forintot – Schenk végigtapogatta a zsebeit –, sajnos, nincs nálam aprópénz, ha az urak volnának olyan szívesek és kisegítenének.

Végül is Zöld Feri és Fehér Zoli együttesen kapart össze húsz forintot és átnyújtotta. Schenk ünnepélyesen az asztalra helyezte a pénzt:

– Fogadják szeretettel és éljenek vele megfontoltan. Nem szeretném, ha tőzsdéznének vagy más könnyelmű vállalkozásba kezdenének vele – kezét rázva búcsút intett. – Akkor várom válaszukat az ajánlatomra.

A hír szélvészként söpört végig a városon, az elkövetkező napokban Schenk gyakran nyilatkozott az újságokban. Elmondta, hogy a Ferencváros volna a hetedik futballklub, melyet megvásárol, a korábbiak közül a brazil Santost és a spanyol Real Madridot említette:

– Sohasem az anyagi haszon vezérelt, hanem a futball önzetlen szeretete. Játékosaimnak apjuk helyett apjuk voltam, aztán egy szép nap azt mondtam Pelének is, Di Stefanónak is: én megtanítottalak titeket erre-arra, most már nem rúgtok vérhólyagot a labdára, álljatok meg a saját lábatokon – és eljöttem tőlük. De az igazi szerelem mindig is a Ferencváros volt, ha otthon spenót fröccsent az asztalterítőre, nem engedtem letörölni, hogy láthassam a zöld-fehér színeket.

A Fraditól hamarosan megérkezett a hivatalos felkérés, leültek a tárgyalóasztalhoz. Hamarosan megállapodtak a részletekben, és megszövegezték a szerződést. Az egyesület új neve: „Ferencváros–Schenk Torna Club KFT.” lett.

A kapott felhatalmazás birtokában a pénzember haladéktalanul munkához látott: hiteleket vett fel, megemelte a jegyek árát, meghatározta, mennyi hab lehet a pályavendéglőben felszolgált sörökön. A játéktér füvét is úgy nyíratta le, hogy a közeli repülőtéren leszálló gépek utasai is a „Schenk” nevet láthassák először Budapestből.

Stadionunkban egyre gyakrabban tűntek fel külföldi futballmenedzserek, figyelték a mérkőzéseinket, majd az edzésekre is kilátogattak, és szerződést ajánlottak legjobb játékosainknak. Gábriel III., válogatott középcsatárunk a monte-carlói kaszinó csapatához, a „Rúzs és Sánoár”-hoz került, kiváló középpályásunkat, Borováczot pedig a „Fekete Szombat”, az izraelita vallású gumiparti négerek együttese igazolta le. Mások is követték a példájukat, játékosállományunk erősen megcsappant. Előfordult, hogy a meccseinket belépőjegyek nélkül, nyitott kapukkal kellett megrendeznünk, mert a jegyszedők nagy része is a csapatban kapott helyet. Én aggódva és értetlenül figyeltem az eseményeket:

– Lassan elfogy a csapat, Schenk úr!

A pénzember csak legyintett kétségeimre:

– Higgye el, Kovács úr, hogy ezekkel a játékosokkal már nem érhettük volna el céljainkat. Ide olyan futballisták kellenek, akik a világ legjobbjait is képesek legyőzni.

– De miből vesszük meg őket?

– Az eladott játékosokért elég szép pénzt kaptunk és én is hajlandó vagyok mélyebben a zsebembe nyúlni. Egy kellemes hírt közlök önnel: a jövő héten elutazunk Verdalóba.

H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-hoz címzett, azelőtt „Mennyiségi borozó”, még korábban 8888-as számú Italboltnak nevezett kocsmában.

– Nem tudom, jártak-e az urak mostanában Verdalóban? Ha nem, őszintén sajnálhatják, mert nem mindennapi élményben lett volna részük, én ha csak rágondolok, máris kiszárad a szám az izgalomtól.

A pult körül álldogálók értettek a szóból:

– Iszik egy fröccsöt, Kovács?

– Még nem.

– Hogyhogy még nem? Korán van hozzá?

– Nem, csak még nem hozatták ki, így nem tudom inni.

A hallgatók intettek Frédinek, még egy fröccsöt tett le H. Kovács elé, aki egy hajtásra kiitta, aztán eltűnődve folytatta:

– Tudniuk kell, hogy a világ legtökéletesebb hamisítványait, a legelsőosztályúbb másodosztályú cikkeit Verdalóban készítik és árulják. Nem csak híres festményeket, szobrokat gyártanak, de a piaci ár negyedrészéért kapni eredeti címkével ellátott magnókat, farmerruhákat, rágógumit. Kapni majdnem valódi Mercedes autót, Mercedes golyóstollat, sőt Mercedes nevű kubai nőimitátorokat is. A minőség kissé gyengébb volt az eredetinél, például a karórák átlagosan egy óra alatt tönkrementek, de teljesen ingyen egy naptárt is mellékeltek hozzájuk.

Az idők folyamán néhány komolyabb színvonalú cég is megtelepedett Verdalóban, például az az „Intersport Diszkont Center”, melyet Schenkkel felkerestünk. Ebben az áruházban a létező összes sportághoz készen lehetett vásárolni azonnal használható versenyzőket. Mindenkit a maga megfelelő környezetében állítottak ki: az atléták egy gumiszőnyegen futottak, a szalagot tetszés szerinti sebességre lehetett állítani, egy néger sprinter óránként egyszázad másodpercet javított a verdalói százméteres csúcson, de a többi versenyszámban is az „Intersport Diszkont Center” árucikkei tartották a helyi rekordokat.

Egy hatalmas akváriumban úszók rótták a hosszakat, ha valamelyikük stílusa megtetszett egy vásárlónak és bejelentette rá vételi szándékát, négy markos arab egy merítőhálóval kiemelte és egy nejlonzacskóba csomagolva átnyújtotta a vásárlónak.

Egy műfüves pályán folyamatos futballmérkőzés zajlott, a játékosok egyórás váltásokban cserélődtek. Néhány nagynevű brazil és angol játékost én is felismertem közöttük, szívesen elnézegettem volna a látványos akciókat, de Schenk sürgetőleg befelé intett:

– Menjünk tovább, Kovács úr, mi nem itt fogunk vásárolni.

Túl a hulladéktelepen, az alkalmi munkások latrináin és a személyzeti osztályon, egy rozzant oldalépület állott. Kapuján egy tábla lógott: „Second Foot. Használtjátékos-böngészde, jó karban levő kapusok, védőjátékosok és csatárok – féléves garanciával. Irtózatos árleszállítások, ennél csak az olcsóbb, ha nem vásárol semmit!”

Benyitottunk az épületbe. Kis ketrecre hasonlító osztatokban, mezbe öltözött játékosok kuporogtak, egy tálból vitaminokat, erőfejlesztő tablettákat, apró darabokra tépett labdarúgó szakcikkeket és kis címletű váltópénzeket eszegettek. Mindegyik ketrecre ki volt írva lakójának neve, nemzetisége és hogy a csapatban milyen poszton használható. Ír, török, paraguayi, szenegáli, iraki és patagón játékosok egyaránt akadtak köztük – feltehetőleg háborúk, forradalmak, faji előítéletek és éhínség elől menekültek el hazájukból. Schenk körülnézett és elégedetten dörzsölte a kezét:

– Mint láthatja, az egész világ a rendelkezésünkre áll, kedves Kovács úr. Válassza ki azokat a játékosokat, akiket megfelelőnek talál.

Csak úgy próbaképpen mutattam rá egy-egy hátvédre vagy csatárra. Szolgálatkész eunuchok ugrottak elő, ostort ragadtak és a megjelölt játékosokat kihajtották a ketrec előtti kifutóba.

A jelölt először lehúzta a szemhéját, utána felvillantotta a fogát, jelezve, hogy teljesen egészséges, aztán vezényszóra néhány technikai gyakorlatot mutatott be: „dekázott” néhányszor, aztán a labdát kapásból rálőtte egy elképzelt kapura. Egy-egy játékos körülbelül tíz percig produkálta magát, mikor befejezte, jutalmul kapott egy tízcentest és visszamehetett a ketrecébe. Némelyikük már több csapatot is megjárhatott, erre vallott, hogy három-négy tulajdonbavételt jelző billogot is hordott a fülében.

Felkészültségükből ítélve otthon is az első osztályú játékosok közé tartoztak, itt az „Intersport Diszkont Center”-ben igazi profit neveltek belőlük – a tudomány legújabb eredményeit felhasználva. Különféle apró szabályozó gépeket ültettek be a szervezetükbe, mely minden mozdulatukat meghatározta: a kezdő sípszóra automatikusan elindultak és a mérkőzés lefújásáig megállás nélkül futottak, ha meszelt vonalat láttak, befelé fordultak, az őket kicselező ellenfelet reflexszerűen felrúgták, egy-egy bekapott gólnál azonnal valamelyik társukra mutattak. Egyszóval: ha szerényebb színvonalon is, de ugyanazt lehetett látni tőlük, mint a világ nagy kupamérkőzésein a sztároktól.

El kellett ismernem, hogy minden technikai és taktikai feladatot meg tudnak oldani, az én szívemhez mégis közelebb állt a külföldre eladott fineszes Gábriel III., akinek kiismerhetetlen cseleit nem csak az ellenfél nem látta át, hanem sokszor ő maga sem.

Természetesen nem kezdtem vitatkozni Schenkkel, felírtam tíz-tizenkét nevet és megérdeklődtük, hogy mibe kerülnek. Kilóra adták őket, vételáruk pariban állt a másodosztályú, ridegtartású juhok gyapjával – mivel egész csapat vételéről volt szó, ötszázalékos engedményre is számíthattunk. Schenk látta rajtam, hogy elégedetlen vagyok:

– Nem tetszik az anyag, Kovács úr?

– Dehogynem, csak legalább egy igazi sztárt is kellene vennünk. Egy nagy nevet, aki becsalogatja a közönséget.

A pénzember elgondolkodott, aztán bólintott:

– Mint régi mutatványos, azt mondhatom, hogy teljesen igaza van. Keressünk valakit.

Előadtuk kérésünket, az áruház futball részlegének vezetője kitárta a karját:

– Önök megfogták Isten lábán a bőrszeget! Egy igazi okkázióval, alkalmi vétellel tudok szolgálni. Tegnapelőtt került hozzánk Olaszországból a legnevesebb indián játékos: Csingacsguk, az utolsó mohikán center, aki mellesleg többszörös apacs, navahu, irokéz és fekete lábú válogatott is. Még nem dolgoztuk fel az adatait a számítógépünkön, de önöknek azért bemutatom.

Tapsolt, az eunuchok felnyitották az egyik különálló ketrecet, tollas fejdíszt viselő fiatal férfi jött elő. Kezét a mellére szorítva köszöntésképpen meghajolt, aztán eldobta a tomahawkját és különböző technikai gyakorlatokat mutatott be. Bár futballcipő helyett bőrharisnyát és egy mokkaszínű mokaszint húzott a lábára, kivételes érzékkel bánt a labdával, minden mozdulatán érződött az igazi klasszis játékos.

– Mibe kerül? – kérdeztük a részleg vezetőjét.

– Úgyszólván fillérekbe, még kimondani is nevetséges: potom tízmillió dollárba – ebbe már beleszámítottuk a tolldíszt és a tomahawkot is. Meg kell jegyeznem, hogy már számos európai nagycsapat is érdeklődött iránta.

– Tízmillió dollár? – kérdezte Schenk –, gondolom: nem ez az utolsó áruk.

– De igen, és bárhogy szeretnénk, nem áll módunkban engedni egy vörös centet sem.

Sápadtan néztünk egymásra Schenkkel, ekkora összegre nem számítottunk, csak annyi pénz állt a rendelkezésünkre, hogy az egy hónapra szóló elővételi jogot ki tudjuk fizetni. Abban maradtunk, hogy ha a vételárat átutaljuk, az „Intersport Diszkont Center” rövid határidőn belül leszállítja a csatárt.

Csingacsgukkal személyesen is tárgyaltunk, az előszerződés megerősítéseképpen elszívtuk a békepipát, bár Schenk inkább békeszivart szeretett volna. Ez a szertartás teljes csendben folyt le, utána néhány szóval meg akartam nyitni a találkozót, de a pénzember leintett:

– Bízza ezt rám, Kovács úr, én mint régi mutatványos, jobban tudom, hogy milyen stílusban kell tárgyalni vele. Az indiánoknál mindennél fontosabb az ünnepélyes forma, a hagyományos fordulatok.

Schenk kezét szertartásos mozdulattal a mellére szorítva Csingacsgukhoz fordult:

– Tehát mohikán testvérem – a túlvilági harcmezőkre távozott nagy törzsfőnökök leszármazottja és eljövendő győzelmes törzsfőnökök nemzőatyja – a fenséges Manitu akarata szerint új harci ösvényre lép. Küzdelmeibe ezentúl ősi, Üllői úti zöld-fehér tetoválást visel majd a homlokán, és vigvamjáról, valamint dübörgő, lovatlan, füstöt hányó szekeréről gondoskodni fogunk. Uff, uff, szóltam. Rejtőzik-e mohikán barátom szívében valami gondolat, melyet itt, baráti harcosok közösségében el kíván mondani?

– Kvázi bevezetésként annyit szeretnék előrebocsátani – kezdte a túlvilági harcmezőkre távozott dicső törzsfőnökök leszármazottja és eljövendő győzedelmes törzsfőnökök nemzőatyja –, hogy én a magam részéről a Federation International Football Association, vagyis a FIFA ad hoc bizottságának 1990-es dekrétumait tartom irányadóknak. Gondolom, ezekkel a kondíciókkal önök is tisztában vannak, ezért csak a legfontosabbak ismertetésére szorítkozom. A nekem járó bér jellegű honoráriumot egy svájci bankban deponált megfelelő összegű akkreditívvel kell lefedezni, pausál elszámolás esetén szukcesszíven növekvő extra százalékkal. Szeretnék reagálni megjegyzésükre a vigvammal kapcsolatban, amíg valami megfelelőbbet nem találnak, beérem azzal a soktornyos épülettel a Duna-parton, azt hiszem, „Veszekedések Házá”-nak hívják, régen egy vörös csillag világított rajta, most pedig úgy tudom, hogy egy kérdőjel. Ami a dübörgő, lovatlan, füstöt hányó szekeret illeti, nem szívesen mondanék le kedvenc márkámról, az új 420-as injektoros Mercedesről, lehetőleg ultramarin metál festéssel – Csingacsguk is a szívére tette a kezét –, bocsássanak meg, hogy mint egyszerű, üzleti ügyekben oly igen járatlan harcos, ily bárdolatlanul adtam elő mondandómat. A nagy Manitu és Nana-bosho, az erdők szelleme világítsa meg az ösvényeket sápadt arcú testvéreim előtt.

Dermedten néztünk a távozó indián után, Schenk megtörölte a homlokát:

– Attól félek, kedves Kovács úr, hogy nem lesz könnyű dolgunk vele, vagy ahogy felénk Nyékládházán szokták mondani a parasztok: schwere baldover!

Hazaérve, Schenk beszámolt verdalói utunkról a labdarúgó-szakosztály ideiglenes vezetőségének; minden labdarúgó-szakosztálynak csak ideiglenes vezetősége van – legföljebb ők nem tudják magukról. Csingacsguk tízmillió dolláros vételárának hallatán a tagok csuklani kezdtek, és szívgyógyszer után tapogatództak mellényzsebükben. Mikor magukhoz tértek, sorra felálltak és bejelentették lemondásukat, alig néhány ember maradt, akivel a megoldás lehetőségeiről tanácskozhattunk.

Táviratban kértük fel az „Intersport Diszkont Center”-t, hogy vegyék át játékosböngészdéjükbe a mi eladásra szánt megmaradt futballistáinkat. A cég válaszlevelében jelezte, hogy hajlandó beszámítani őket a vételárba, átlagosan 35-40 dollárcent értékben. Ez az összeg kétségkívül arányban állt az általunk felkínált játékosok képességeivel, de keveset segített volna rajtunk. Megkérdeztem Schenket:

– Prézlident úr, ön felajánlott egybillió dollárt az egyesületnek, nem állna módjában most tízmilliót folyósítani belőle?!

– Higgye el: én volnék a legboldogabb, ha letehetném az asztalra ezt a pár rongyos milliót, de jelenleg sajnos nem vonhatok ki ekkora tőkét az érdekeltségeimből. Köztünk legyen mondva: a milánói Scala operaház megvételéről tárgyalok – lehet, hogy vele együtt egész Milánót leasingelném. Ha sikerülne nyélbe ütni ezt az üzletet, megszerezném a budapesti Skála Áruházat és közös vezetés alatt egyesíteném őket. Úgy gondolom, ez a két intézmény kiválóan együttműködhetne: az Áruház tévéreklámaiban a világ legjobb tenoristái szerepelhetnének – ők talán ki tudnák énekelni az egyre magasabb árakat, a „Skála Kópé” pedig felléphetne a színház gyerekelőadásain. Beláthatja Kovács úr, hogy anyagi erőimet jelenleg erre a vállalkozásra kell összpontosítanom, de hogy ismét jelezzem szándékaim komolyságát, megduplázom az eredeti felajánlásomat; kétbillió dollárt, azt hiszem, már igen tisztességes pénz.

Bármilyen kecsegtetőnek is látszott Schenk ígérete, a kasszánk változatlanul üres maradt. Hogy előteremthessük Csingacsguk vételárát, mint már annyiszor, most is a mi kipróbált és áldozatkész közönségünkhöz kellett fordulnunk.

Felhívást adtunk ki, ennek nyomán megmozdultak az egész társadalom egészséges zöld-fehér erői. A politikai pártokat, bankokat, vállalatokat különféle kedvezménnyel próbáltuk adakozásra bírni; díszpáholyokat bocsátottunk a rendelkezésükre, egyes politikusoknak a „Tiszteletbeli jobbszélső” címet adományoztuk, a „Tiszteletbeli balszélső” rangra senki sem tartott igényt, aki úgy kívánta, a pálya fölött lebegő helikopterekből figyelhette az összecsapásokat.

Megrendeztük a Ferencváros–Világválogatott mérkőzést. Ezen a maga nemében egyedülálló találkozón a Világválogatottat a korszak legnagyobb játékosainak lemondó táviratai képviselték, melyeket a klasszikus 4–4–2-es hadrendben raktuk le a pálya gyepére, a meccsre mégis ötvenezer vérbeli fradista váltott jegyet és tapsolt csapata győzelmének. A visszavágóra, melyre Londonban, a híres Wembley stadionban nem került sor, a belépő mellé elméleti repülőjegyeket és képzeletbeli városnéző körutakat is kínáltunk, erre az útra is ezrek jelentkeztek és maradtak otthon.

Névtelen szurkolók serege küldte be a szájától megvont száz-kétszáz forintját, néhány buzdító sor kíséretében, engem a Noszlopy nővérek levele rendített meg leginkább:

 

A trafikosnők felajánlásával éppen összejött az az összeg, mely Csingacsguk és a többi játékos megvételéhez szükséges volt, átutaltuk Verdalóba. Az „Intersport Diszkont Center” cég postafordultával nyugtázta és értesített minket, hogy a megrendelt árut gondos csomagolásban kamionokon útnak indították Magyarország felé. A szállítmány meg is érkezett, csak az egyik játékost rakták be tévedésből fordítva, végig a feje tetején állt a láda alját borító kemény hullámpapíron, mikor kiemeltük, úgy nézett ki, mintha ondoláltatta volna a haját.

Csingacsguk viszont igazi sztárhoz illően külön repülőgéppel jött Budapestre, tizenkét squawjával – vagyis élettársával. A repülőtéren erre az alkalomra szerzett versével, klubunk házi költője, Frady Endre köszöntötte – valójában Nehadoma Vilmosnak hívták, a zöld-fehér színek iránti rajongásból vette fel a Frady Endre művésznevet. Csak kedvtelésből írogatott, civilben egy köszörűsműhelyt tartott fenn a Vendel utcában, a környéken csak mint „köszörűs költőnket” emlegették.

Hogy Csingacsguk is befutott, a csapat összeállt, megtarthattuk az első edzőmérkőzést, az összes magyar újság a címlapján közölte az összeállítást:

„O’Higgins

Ahmed kücsüg, Ahmed berman… – ez törökül kis és nagy Ahmedet jelent, mint az urak bizonyára tudják

Gonzalez, De Fincsi, Poschpisil,

Ábrahám ben Juda, Jörgensen,

Csingacsguk, Kung Fung, Abu Naksol”

 

A mi derék szurkolótáborunk már a nevek hallatán őrjöngött a gyönyörűségtől:

– Igen, ezek igazi franzstadti srácok, belevaló Haller téri vagányok.

Schenk annyit már megtanult a futball mesterségéből, hogy a győzelem titka a megfelelő ellenfél kiválasztásában rejlik, ezért viszonylag könnyű edzőpartnert hívott meg: a soroksári borospincék válogatottját, a „Brüderlein Trink”-et.

Pályára lépő csapatunkat petárdák robbanása és zöld-fehér pénztárszalagok zuhataga köszöntötte, de csak tíz játékos masírozott a középkör felé – Csingacsguk hiányzott közülük. Schenk, mint vérbeli mutatványos szakember, mindenképpen megkülönböztetett ünnepélyességgel szerette volna megrendezni a középcsatár első találkozását a Fradi-közönséggel.

Először arra gondoltunk, hogy a sztár helikopterrel ereszkedik majd le a pályára, hóna alatt hozva a labdát, miközben fiatal szurkolóink a „Mennyből a Fradi, lejött hozzátok, parasztok, parasztok!” kezdetű himnuszt éneklik, de az aránytalanul magas költségek miatt Schenk elvetette ezt a tervet. Utána az az ötlet merült fel, hogy négy elnökségi tag hattyúnak öltözve egy kerekes fogaton vontassa be, ezt viszont túlságosan szegényesnek találtuk. Gondjainkat végül egy hatalmas méretű Üllői úti csőtörés oldotta meg, Csingacsguk a vízvezeték feltörő sugaraiból emelkedett ki bőrruhájában és toll fejdíszével, kezében harci tomahawkkal, majd önkéntes gondviselői, a két trafikos nővér: Noszlopy Bella és Szeréna vezette be a közönség őrjöngő tapsa közepette. A középcsatár ünnepi ajándékul száz labdát rúgott ki a nézőtérre, a takarékos Schenk minden darabban egy-egy bumerángot rejtett el, így a bőrgolyók nagy ívben visszatértek a játéktérre és a szertárosunk össze tudta szedni őket.

Középcsatárunk rögtön a kezdés után egy úgynevezett „kötény”-cselt mutatott be: átgurította a labdát rátámadó ellenfele lába között, majd megkerülte. A tömeg lelkesen biztatta, hogy törjön kapura, de Csingacsguk megállt, megragadta a védőjátékos haját és diadalma jeléül meg akarta skalpolni, szerencsére felharsant Noszlopy Bella hangja:

– Nana Csingi, rossz fiú! Nem szabad!

Csingacsguk értetlenül nézett rá, de aztán vállat vont és tomahawkját visszadugta az övébe.

Bár természetesen legyőztük a „Brüderlein Trink” együttesét, de már ezen az első edzőmérkőzésen is kiütközött a számtalan országból összetoborzott csapat egyik alapvető gyengesége: a játékosok nem tudták megértetni magukat egymással. Gonzalez hiába ordított magából kikelve Jörgensennek, hogy induljon el a jobb szélen, csatárunk nem értette a spanyol szöveget, norvégül kiáltott vissza:

– Nem igaz! Az én édesanyám tiszteletre méltó és erkölcsileg feddhetetlen személyiség!

Kérésünkre a Magyar Labdarúgó Szövetség engedélyezte, hogy egy ideig huszonkét fős csapattal állhassunk ki. Játék közben minden futballistánk mögött egy-egy több nyelven beszélő szinkrontolmács loholt, aki lefordította nekik a társak üzeneteit. Néha előfordult, hogy a tolmács nem tudott ellenállni a pattogó labda bűvöletének és egy-egy támadást ő maga fejezett be kapuralövéssel – ezeket a renitens elemeket természetesen azonnal elbocsátottuk.

Még nagyobb nehézségeket okozott egyes játékosaink vallási vakbuzgósága. Például a Vasas elleni idénynyitó rangadón balhátvédünk, Ahmed berman, a nagy Ahmed, általános megdöbbenésre hóna alatt egy imaszőnyeggel futott ki a pályára. Egy darabig csak cipelte magával – időnként rálépett a lelógó rojtokra és hasra esett –, de az első félidő hajrájában, mikor az ellenfél mindent egy lapra feltéve támadott, Ahmed ahelyett, hogy még szorosabban fogta volna a jobbszélsőt, leterítette a szőnyeget a tizenegyes pontra, rátérdelt és szertartásos módon hajlongva, a Korán előírt részleteit mormolta magában. A szünetben próbáltuk jobb belátásra bírni, de Ahmed a leghatározottabban elutasította kísérletünket:

– Csak a testem profi, a lelkemet nem adtam el. Legföljebb arról lehet szó, hogy a játékból kiesett időt bepótoljam a meccs után.

Később még mélyebben elmerült a hit tanulmányozásában, azt követelte, hogy írassuk be őt egy müezzinképző tanfolyamra. Ezentúl társai nem tudtak pihenni tőle, mert már hajnali három órakor Mekka felé fordulva érces hangon imára szólított:

– Allah il Allah, Mohamed rasul Allah… – vagy valami hasonlót mondott.

Sokat kínlódtunk jobbszélsőnkkel, az izraeli Ábrahám ben Judával, aki egyetlen labdát sem volt hajlandó lepasszolni csatártársának, a palesztin származású Abu Naksolnak. A rendteremtésben csak Kung Fungra számíthattunk, aki bölcs mosollyal próbálta elsimítani a társai között felmerülő ellentéteket:

– Gondoljatok arra, hogy mindannyian fradisták vagyunk, ferencvárosi gyerekek!

Kung Fung viszont telerajzolta a meccslabdáinkat különleges kínai átkok írásjeleivel, melyek szerencsés esetben porcleválást és végbélsipolyt idéznek élő az ellenfél játékosainál, hogy ne keltsenek feltűnést, a labdákat vászontokba kellett bújtatni.

A bajok ellenére jó esélyekkel léphettünk pályára. Vetélytársaink nem tudták kellő módon megerősíteni csapatukat, a Vasas például a kelenföldi, úgynevezett „KGST-piacon” vásárolt alkalmi árusok által becsempészett román hátvédeket és szovjet csatárokat, a Győr összeállítása pedig attól függött, hogy időben befut-e a komáromi átkelőhajó, fedélzetén a szlovák vendégjátékosokkal.

A kedvező előjelek nem csaltak, sorra nyertük mérkőzéseinket, a sikerek nyomán szurkolóink zsúfolásig megtöltötték az Üllői úti pálya nézőterét. Az öregebb és fiatalabb Fradi-drukkerek egyaránt tolldíszt viseltek a fejükön – népszerű középcsatárunk, Csingacsguk tiszteletére. Az Üllői úti járműforgalom is gyakran elakadt, mert a B-közép egyes tagjai a repülőtérhez vezető felüljárón terítették le imaszőnyegeiket Ahmed berman hittérítő beszédeit hallgatva. Ezeket a fejékeket és imaszőnyegeket kizárólag abban az új ajándékboltban lehetett beszerezni, melyet Schenk nyitott a pályagondnok szamarának egykori istállójában „Fradi Luxus Excelsior” néven.

A pénzember egyébként is minden lehetséges formában megpróbálta kiaknázni a csapat népszerűségét. A mez minden négyzetcentiméterét kiadta a hirdető cégeknek, hét, miniatűrök készítésében jártas festőt szerződtetett, csak ők tudták megoldani, hogy ráférjen az összes támogató cég neve. A felirat teljes szövege a következőképpen alakult: „Ferencvárosi–Schenk–Interhinta–Interárt–Internált”, „Nehéz Percek Könnyűzenei Kiadó”, „Hajdúsági Sóbányák Befektetési Központ”, „Bábel Magasépítő Munkaközösség”, „Alzó Grand Hotel”, „Córesz Bankegyesülés”, „Magyar Kátrány Üdítőipari Vállalat”, „Falu végén Kurta Színház” – ez az utóbbi felirat már csak a nadrágra fért rá – Torna Club. Ezt a hosszú nevet szurkolóink félidőnként legfeljebb egyszer tudták volna végigmondani, így megmaradtak a hagyományos „Fradi!” biztatásnál.

Schenk szerződéses kapcsolatra lépett a pályával szemben fekvő Pénzverő Vállalattal és a saját szivarozó képmásával, valamint „W. W. Schenk, a Ferencváros megmentője” felirattal díszített érméket rendelt náluk. Az érméket darabonként ezer forintért árulták, de a nyomómintán az ár után szabadon hagytak egy részt, hogy az inflációt követve további nullákkal lehessen növelni az árát.

A pénzember új repülőtársaságot is alapított „Fradi-air” néven, az induló gépparkot az angolparki körhinta leselejtezett repülőgépei alkották és helikopter vontatással egyelőre az Üllői út–Szvetanay utca–Haller tér viszonylatában közlekedtek.

A jelentős anyagi sikerek ellenére a szakosztály vezetőségi ülésein néhányan bátortalanul felvetették a kérdést, hogy Schenk mikor szándékozik végre befizetni a kilátásba helyezett kétbillió dollárt. Először azt ígérte, hogy a közeljövőben látogatóba érkező nagyanyja hozza majd egy fedeles kosárkában, később viszont kereken letagadta az egészet. Azt állította, hogy annak idején félreértették a szavait; nem kétbillióról, hanem csak két biliről volt szó, melyet a klub bölcsődéjének ajánlott fel, és ezeket hajlandó akár azonnal is megvásárolni. Több elnökségi tag is felzúdult, de Schenk közölte velük, hogy az aláírt szerződések értelmében ő tartja kezében a döntések jogát, akinek ez nem tetszik, foghatja a kalapját és elmehet.

Mindenki elhallgatott, csak Branovics Géza mert szembeszállni a pénzemberrel, ez az önérzetes férfi ott helyben leköszönt ügyvezető főtitkári tisztségéről:

– Isten óvja a Ferencvárost – mondta búcsúbeszédében –, én nem hiszek az ön jó szándékában, Schenk úr, kicsinyes üzleti szempontok hozták ide, és bár tévednék, de tönkre fogja tenni a csapatot – majd fenyegetőleg hozzátette –, Fülöpinél még találkozunk!

Az urak bizonyára tudják, hogy Fülöpinek hívták a Fradi borozó régi tulajdonosát, aki épp akkoriban nyitott egy új pincekocsmát.

Branovics nyomtalanul eltűnt nem csak a pályáról, de az Üllői út környékéről is, később olyan hírek terjengtek felőle, hogy külföldre távozott. Sajnos nem csak őt vesztettük el a régi embereink közül, sok törzsdrukkerünk is elmaradt, mert a támogató cégeknek épült páholyok kiszorították őket megszokott szerény állóhelyükről, egyébként sem tudták kifizetni a mind drágább belépőket.

Nekem magamnak is meg lett volna a személyes elszámolnivalóm Schenkkel, mert a beígért havi százezer dolláros fizetés és különböző extra juttatások helyett, csak néhány dedikált fényképet kaptam tőle – az egyik csecsemőkorában hason fekve, meztelenül ábrázolja egy szivar alakú cuclival a szájában.

Mivel nem tudtam fizetni a lakbért, fel kellett mondanom Bérkocsis utcai fényűző mélyföldszinti ápártmanomat, kénytelenségből a barlangvasútban aludtam – néhány barnamedve között, akiket bér átteleltetésre vállaltunk el az Állatkerttől. Néha megpróbáltam szóba hozni az ügyet, de a pénzember megnyugtatott, hogy mindez kizárólag az én érdekemben történik így, mert a járandóságomat magas hozamú kötvényekbe fektette a verdalói tőzsdén.

– Maga Kovács úr, nem is tudja, hogy milyen komoly érdekeltségei vannak olyan virágzó cégeknél, mint az „Első Számítógépes Seggrepacsi Gyár”, mely egy világszabadalmat értékesít, továbbá az egész szigetország legtőkeerősebb vállalatánál, a „Schenk és Schenk”-nél.

– Az egyik Schenk nyilván ön, de ki a másik?

– Sohasem találná ki: az is én vagyok. Onnan jött az ötlet, hogy egy időben tudathasadásban szenvedtem, egyszerűen elfeledkeztem arról, ha az egyik énem pénzt ígért valakinek vagy kölcsönkért.

– Remélem, már kigyógyult ebből a betegségéből.

– Tökéletesen. A kezelőorvosom írt erről egy cikket: a Verdalói Tudományos Akadémia Közlönyében, ha ideadja a pénzt, behozatom magának.

Járandóságomat a továbbiakban sem kaptam meg. Én, aki valaha kék selyemingben jártam, mint a walesi herceg, lassan lerongyolódtam, ha fel kellett öltöznöm, valamilyen ünnepi alkalomra, csak annyit tehettem, hogy tiszta zsebkendőt raktam a zsebembe.

Schenk magát a csapatot is csak ugyanilyen szigorral tartotta kézben. Mikor balhátvédünk, Ahmed berman mecset híján a vágóhíd kéményére mászott fel imára szólítani a környéken hihetőleg nagy számban található mohamedán hívőket, bepiszkolta zöld-fehér melegítőjét. Schenk ráterhelte a tisztítás költségeit és azonnal szerződést bontott vele. A „Fradi-air” legközelebbi járatával elküldte a Haller térre, ahonnan közvetlen villamos csatlakozást kaphatott egészen a Keleti pályaudvarig. Nem járt különbül jobbszélsőnk, az izraeli Ábrahám ben Juda sem, aki az egyik Rákos-patak menti futóedzésünkön valamiért azt képzelte, hogy ez a víz a Jordán, és a palesztin Abu Naksolt nem akarta átengedni a patak nyugati partjára.

A verdalói „Intersport Diszkont Center” állandó ügyeletet tartott fenn a Schenk által elbocsátott játékosok fogadására és új erőkkel való pótlására. Gyakran előfordult, hogy csapatunk tagjai az öltözőben mutatkoztak be egymásnak.

A csapat körüli teendők annyira lefoglaltak, hogy napközben csak ritkán jutottam ki az Angolparkba. Egyik ilyen alkalommal régi ismerősöm, Varga Géza rendőr törzszászlós keresett fel az irodámban. Varga a legbékésebb körzeti megbízottak közé tartozott Pesten, derékszíján gumibot helyett turistaszalámit hordott, időnként levágott belőle egy szeletet, és gázspray-s palackjából mustárgáz helyett valódi mustárt fújt rá. Ő is barátsággal viseltetett irántam, nem felejtette el, hogy többször is megvédtem a Törpeszínház egyik kötekedő természetű tagjával szemben. Mikor megszólalt, hangján érződött, hogy most is a jóindulat vezérli:

– Nem tudom, észrevette-e Kovács úr, hogy az Angolpark körül romokban hevernek a Kacsóh Pongrácz úti és a rákospalotai panelházak? Magunk között legyen mondva: szarok én egy-két lakótelepre, nélkülük is épp elég nagy a körzetem, de az újságok nem hagyták annyiban az ügyet, ezért mindenképpen lépnem kellett valamit. Operatív nyomozásba kezdtem, vagyis leültem az asztalomhoz és írtam egy jelentést, miszerint szovjet és román tudósok kimutatták, hogy a panelházak elemeit összetartó vasak egy idő után elfáradnak, és az épületek szépen összeomlanak maguktól. Igazán nem sajnáltam a fáradságot, több mint egy tucat mérnök nevét találtam ki, akik mind megerősítették a szakértői véleményt, de ez sem volt elég. Pofátlan a világ, kedves Kovács úr, vannak olyan telhetetlen emberek, akik elvárnák, hogy egy lakás tizenöt-húsz évig is eltartson, ők tovább forszírozták ezeknek az összekötő vasaknak az ügyét. Persze nem mentek semmire, már nehogy a nyúl vigye a puskát, nem igaz?!

– Szeretném, ha a tárgyra térne, törzszászlós úr.

– Már ott tartok. Szóval épp lezártam volna az aktát, mikor valaki srapnelrepeszeket vitt be a zuglói MÉH-lerakatba és azt állította, hogy a panelházak romjai között találta. Az illetőt persze azonnal feljelentettem színesfémmel való üzérkedés vétségéért és nyugodjon meg, hogy megkapja majd a magáét, de most már komolyabban utána kellett néznem a tényállásnak – a törzszászlós nehezen keresgélte a szavakat. – Hogy is inzultáljam magának ezt az ügyet, kedves Kovács úr?! Ballisztikai vizsgálatot kértem és a röppálya elemzése alapján a nyomok egyértelműen ide, az Angolparkba vezettek. Benéztem a céllövöldéjükbe és a legnagyobb megdöbbenéssel azt tapasztaltam, hogy a kispuskák helyett tüzérségi lövegeket állítottak fel.

– Ez lehetetlen!

– Győződjön meg róla, Kovács úr, a saját szemével.

Én is megbizonyosodhattam, hogy a törzszászlós nem túlzott; valóban egy egész ütegnyi nagy kaliberű hajóágyú sorakozott a bódéban, tűzerejük elegendőnek látszott egy egész flotta megbénítására. A falra egy új táblát szegeztek ki, ez a vadászati díjszabás mintájára valutában határozta meg a leadható lövések árát. A szórakozni vágyó külföldi vendég tízezer dollárért célozhatott meg egy tízemeletes lakóházat – két hiba egy találatnak számított. Ez volt a legolcsóbb, ezért természetesen ezt a lehetőséget vették legtöbben igénybe, mert egy, a Belvárosra leadott félórás pergőtűz már százezrekkel könnyítette meg a harcias szellemű amatőr lövészek zsebét.

– Lássa be, Kovács úr – mondta a törzszászlós –, ez már meghaladja az én kompetenciámat.

El sem tudtam képzelni, hogy ezek a szörnyűséges fegyverek miképp kerülhettek ide, természetesen azonnal jelentettem az ügyet főnökömnek, Schenknek, aki a „Fradi-air” különgépével pillanatok alatt a helyszínen termett.

– Ne idegeskedjék, kedves törzszászlós úr, a dolog természetesen abszolút szabályos, rendelkezünk minden szükséges engedéllyel! – mondta és hogy megnyugtassa a még mindig bizonytalankodó Vargát, ott helyben feltárcsázta a belügyminiszter számát.

A magas állású vezetőre néhány percet várni kellett, mert az ablakból hívták vissza, ahol sürgős integetnivalója akadt, ő mindenben megerősítette Schenk szavait. Barátságosan elbeszélgettek, ennek során a pénzember felajánlotta, hogy nagyobb szabású tisztogató akciók esetén a dodzsemkocsikat szerény bérleti díjért kölcsönadja a rendőrségnek – ez az ügylet később meg is valósult. Bár a dodzsemek sebességben és mozgékonyságban messze felülmúlták az elavult rendőrségi gépjárműparkot, mégis némi feltűnést keltett, mikor a Mercedeseken menekülő postarablókat az akciócsoport a „Hapci”, illetve „Szundi” névre keresztelt, mesejelenetekkel díszített dodzsemmel üldözte az autópályán – mögöttük egy folyton lemaradó Zsiguli vitte a szükséges áramfejlesztő készüléket.

A törzszászlós szalutált és megnyugodva eltávozott, egy egész kutyafalka követte, a derékszíjára kötött turista szalámiból kicsöpögő zsírt szaglászva. Én magyarázatot kértem a történtekre, Schenk hátradőlt a karosszékében és rágyújtott két szivarra:

– Azt maga is tudja, kedves Kovács úr, hogy a céllövöldében már mindenképpen le kellett cserélnünk a sörétes kispuskákat, már annyira kikopott a zárszerkezetük, hogy visszafelé lőttek, vagyonokat fizettünk ki a Temetkezési Vállalatnak. Körülnéztem a piacon és egy rendkívül kedvező ajánlatot kaptam a Munkásőrség egykori fegyverraktárában őrzött hajóágyúkkal kapcsolatban. Az alapárhoz persze hozzá kellett számítani azt a néhány százalékot, melyet rá kellett ígérnem a horvát mutatványos cégek által felkínált összegre, de én nem sajnáltam ezt a pénzt. Úgy gondoltam, hogy egy világváros egyetlen mutatványos központjában, mint amilyen a mi Angolparkunk, kell néhány nívós szórakozási lehetőséget nyújtani a látogatóknak. Egy idő után nem fogják beérni azzal, hogy magára Leninre lőhetnek, számolnunk kell azzal, hogy az emberekben él egy bizonyos becsvágy, egy idő után új célpontokat szeretnének – mutatóujját figyelmeztetőleg felemelte –, feltéve, ha egyáltalán szándékunkban áll felzárkózni Európához!

Később a sajtó megpróbált botrányt kavarni az ügyből, több interpelláció is elhangzott a parlamentben. A honvédelmi tárca képviselője válaszolt rájuk, véleménye szerint ezek az ágyúk a körkörös védelmet szolgálják, ugyanis a Park közelében terül el a Törökőr nevű városrész és számítani kell rá, hogy egyes török szakadárok fegyveres akcióval próbálják visszacsatolni az anyaországhoz. A tárca felelőse további ellenérvként megemlítette, hogy az egyik interpelláció beterjesztője erősen raccsol, a másiké kihívó mintázatú zoknit visel – ez természetesen eldöntötte a parlamenti szavazás kimenetelét.

Be kell vallanom az uraknak, hogy akkor azt hittem, Schenk helyzetét semmi sem rendítheti meg Magyarországon.

Mint ez várható is volt, a bajnokság a Ferencváros sikerével végződött, csapatunk veretlenül végzett az első helyen és elindulhatott az európai kupaküzdelmekben. Schenkkel kettesben utaztunk ki a genfi sorsolásra. Megjelenésünkkel is méltóan kívántuk képviselni a klubot, ezért én felvarrattam ballonkabátomra a téli gombokat, a pénzember pedig elegáns formaruhát terveztetett magának: zöld-fehér városi bundát, zöld zakót fehér nadrággal, hozzá kiegészítőként tetszetős sportkalapot és sportszivarokat, arany Citizen órát, briliánsokkal díszített lúdtalpbetétet és egy közepes méretű rózsadombi telket igényelt a szakosztálytól. Minden darabon jól láthatóan feltüntették a „Ferencváros” nevet – leszámítva természetesen a rózsadombi telket, melyre Schenk nevét írták ki –, így nem csodálkoztam, hogy mikor a „Fradi-air” különjáratával leszálltunk a genfi repülőtéren, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség megbízottja azonnal felismert bennünket.

– Ferencváros? Legyenek üdvözölve uraim – lapozgatott a papírjaiban. – Önök melyik Ferencvárost képviselik?

– Hogyhogy melyik Ferencvárost? – kérdeztem vissza megdöbbenve –, természetesen a magyarországit. Nem tudok más Ferencvárosról.

– Nem az én dolgom Önökkel vitatkozni, csak annyit szeretnék közölni, hogy ez a jármű viszi be Önöket!

A megbízott egy minden kényelemmel felszerelt luxus targoncára mutatott, feltehetőleg a magyar kupacsapatok eddigi sikeres szereplésével érdemeltük ki ezt a magas megtiszteltetést.

Az út a városközpontig alig hat órát tartott a targoncával, de azért jutott időnk megvitatni Schenkkel a minket fogadó hivatalnok különös kérdését. Többféle lehetőséget is sorravettünk, végül arra az eredményre jutottunk, hogy az illető valamelyik ausztráliai vagy amerikai magyar amatőr futballklubra gondolhatott, melynek ott élő honfitársaink az óhaza iránti nosztalgiából ugyancsak a „Ferencváros” nevet adták.

Este Schenk felvette ünnepi zöld-fehér frakkját, az egyöntetűség kedvéért én is ugyanolyan színű fűzőt húztam a cipőmbe és átmentünk a nemzetközi szövetség székházába, ahol ünnepélyes külsőségek között sorsolták ki az első forduló párosítását.

A bevezető műsorban világhírű művészek léptek fel és utána a sorsolásnak is rendkívül eredeti módját választották – ezt a Svájci Baromfikereskedők Egyesülete találta ki árucikkeinek széles körű propagálására.

Egy tyúkketrecet hoztak be a benevezett csapatok számának megfelelő tyúksereglettel. Különleges hormonkezeléssel mindegyik állat szervezetébe előzőleg beprogramozták egy-egy klub nevét, melynek rá kellett rakódni a következő tojásuk héjára – ez pótolta a korábbi elavult sorsolási cédulákat, műanyag gömböket. Utána a tyúkokat gondosan összekeverték – ez a valóban tudományos módszer elejét vette minden csalásnak.

Európa minden futballvezetőjének tekintete az idősorrendben elsőnek programozott tyúk fenekére tapadt: előbb némi sárgászöld ürülék jelent meg – nyilván ez sem véletlenül, hanem a kupaküzdelmekből kiesett csapatok teljesítményét értékelték ilyen módon, aztán eget verő üdvrivalgás közepette kipottyant az első tojás. Az elnök felolvasta a fehér héjra kirajzolódó feliratot:

– „Ferencváros” – majd rövid szünet után egy listán egyeztetve a nevet, hozzátette – „Magyar bajnok”.

Sápadtan néztünk egymásra Schenkkel: elsőnek lenni rossz kabala, Európa legjobb csapatainak bármelyikét kifoghattuk még ellenfélnek. A sorsolás folytatódott, tekintetünket a második tyúk hátsó felére fordítottuk. A tyúk kettőt-hármat kotkodácsolt, aztán ő is a világra hozta a maga tojását, az elnök felemelte és bemondta vetélytársunk nevét:

– „Ferencváros”…

– Itt valami szervezési hiba történt, biztos új sorsolást rendeznek – súgtam oda Schenknek, de az elnök folytatta, visszakeresve a nevet a listában:

– „…andorrai bajnok”. Tehát az első pár: Ferencváros–Ferencváros!

Még mindig meg voltam győződve, hogy tévedésről van szó, útbaigazításért belelapoztam a kézikönyvbe, mely a részt vevő csapatok adatait tartalmazta, mikor valaki váratlanul ránk köszönt:

– Nagyon örülök, hogy összehozott minket a Sors, Schenk úr! Üdvözlöm, kedves Kovács úr!

Felkaptam a fejem: Branovics Géza, a Ferencváros egykori főtitkára állt előttünk, aki, mint emlékezhetnek rá, alig egy évvel korábban lemondott a tisztségéről és külföldre távozott:

– Most a pályán majd eldöntjük azt a régi vitánkat, vagy ahogy volt szerencsém említeni: Fülöpinél majd találkozunk! – mondta és egy kurta biccentéssel elköszönt.

Az események hátterét csak később fedték fel a világ vezető sportlapjaiban megjelent riportok. Távozásakor Branovics bosszút esküdött Schenk hatalmaskodó és üzleties módszerei ellen, sokáig kereste a módját, hogy megtorolhassa az őt ért sérelmeket.

Elszegődött Andorrába állami edzőnek és fővárosi gyepmesternek – ez a miniállam nem engedhette meg magának, hogy egy-egy polgára csak egy tisztséget töltsön be. Alighogy megmelegedett új helyén, Branovics megkereste mindazokat a régi Fradi-játékosokat, akiket a Schenk-féle vezetés szélnek eresztett.

Már mindannyian abbahagyták az aktív játékot; Gábriel III-nak, az egykori válogatott középcsatárnak a Tűzföldön volt egy szerény gyufagyára, régi kapusunk, Suhajda egy hotelben dolgozott, mint portás és így tovább. Branovics rábeszélte őket, hogy akasszák le a szegről porosodó futballcipőjüket és álljanak újra edzésbe. Egy csapatba fogta össze ezt a sokat hányódott, már-már reménytelen gárdát – jelképül a szívük mélyén őrzött zöld-fehér színeket és az ősi Ferencváros nevet választotta, melyet az üzleti ügyekben egyébként oly körültekintő Schenk elfelejtett levédetni a nemzetközi márkapiacon.

Branovics egy szigorúan amatőr alapon játszó együttest szervezett belőlük – az edzések jó részét a munkahelyi ebédszünetekben tartották – és benevezett az andorrai nemzeti bajnokságba. Mivel a másik résztvevő az „Andors”, vagyis az Andor keresztnevűekből álló klub menetközben visszalépett, Branovics csapata jelentős előnnyel a táblázat élén végzett és kijutott a nemzetközi futballporondra.

Valóban a Sors különös szeszélye kellett hozzá, hogy ezt a két együttest, mely mindennél jobban hasonlított, ugyanakkor a leginkább különbözött egymástól, már az Európa Kupa első fordulójában szembeállítsa és a szabályok szerint csak a másik testén keresztül juthassanak tovább. Schenket nem rázta meg a dolgok ilyen furcsa alakulása, sőt a sorsolás után jókedvében egyszerre négy szivarra gyújtott rá:

– Legyen meggyőződve, Kovács úr, hogy ennél nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna. Egész Európa legkopottabb, legsóherebb csapatát fogtuk ki, adjon tíz forintot Szent Antalnak, én majd később megadom magának.

A sorsolás szerint az első összecsapásra Budapesten került sor. Az andorrai „Ferencváros” a városi gyepmesteri hivatal kóbor kutyákat begyűjtő kocsijával indult el – ehhez Branovics kedvezményesen hozzá tudott jutni. Az autó menet közben elromlott, javításra nem tellett, így a csapat gyalog folytatta útját az Üllői úti stadion felé.

Mint a sportsajtó beszámolt róla, hogy szerény kosztjukat-kvártélyukat biztosítani tudják, egy alkalmi kórust alakítottak. Útközben vasútállomásokon, kétes hírű vendéglőkben léptek fel, műsoruk egyetlen számból: a Fradi-indulóból állott. A pénz igen gyéren csurrant-cseppent a hallgatóságtól, a legtöbben azért vetettek nekik némi aprópénzt, hogy minél hamarabb fejezzék be a produkciójukat. Budapestre egy fáradt és kiéhezett társaság érkezett meg, mely inkább szánalmat, mint félelmet keltett.

A meccset megelőző szokásos tájékoztatón Schenk kijelentette: arra gondolt, hogy egy tekézőkből és sakkozókból összeállított vegyes csapatot küld a pályára, mert a futballegyüttes formáját erősen rontja, ha hozzászokik a könnyű győzelmekhez. A tévével kötött szerződés miatt kénytelen a legjobb tizenegyet szerepeltetni, de felajánlotta, hogy részünkről csak a húsz méternél távolabbi fejesekből szerzett gólok számítsanak. Branovics Géza a maga választékos, közismerten úri modorában erre csak annyit felelt:

– Hadd ugasson. A meccs után úgyis olyan kis pofája lesz, hogy a borbély ingyen borotválja majd.

A nagy mérkőzés délutánján régen látott arcok tűntek fel az Üllői út környékén – azok a szurkolók, akiket elriasztottak a csapat körüli üzleti machinációk, elvették tőlük azt a zöld-fehér ábrándot, mely vigasztalást nyújtott nekik egyre nehezebb mindennapjaikon. Most sem juthattak a stadion kapuin belülre, a jegyeket nem tudták megfizetni, a szurkolók a kivezényelt rendőri egységeknél felvették a nekik előírásszerűen kijáró gumibotütéseket, aztán a közeli Népliget füves tisztásán telepedtek le. Tekintetüket a pálya felé fordították és a kiszűrődő zajokból próbáltak következtetni az események alakulására.

A Meteorológiai Intézet előzetesen vihart jelzett és a szél valóban felhőket sodort a stadion fölé. Ezek a felhők különös módon nem vonultak tovább, hanem megálltak a kezdőkör fölött. Hitelt érdemlő tanúkkal bizonyíthatom, hogy a felhők szélén ott ültek a Ferencváros régi legendás játékosai: Ányos „Fakír”, akinél jobb kapus még nem állt a három léc közé, fehér kesztyűs kezében karmesteri pálcával Steinitz, a jobbfedezet, a futball legnagyobb tanára, Kohn Géza, az ördöngös csatár, minden cseltudományok doktora – a mennyországi válogatottban ők képviselték a zöld-fehér színeket.

Feltűnt közöttük karján kosarával, fején széles karimájú sombreróval „Kalap”, a régen meghalt felejthetetlen fruttiárus, erre a meccsre ő is visszakéredzkedett a túlvilágról, hangja fel-felharsant:

– Mannát, nektárt, ambróziát elvtárs urak! – mint látható, „Kalap” szövege nem változott, de árukészletében átállt a mennyei választékra. – Ki a jobb? Fradi!

– Az igaz, de melyik Fradi?! – kérdezte néhai szurkolónk, Lajos bácsi, a száztizenkét százalékos hadirokkant, aki most szintén kimenőt kapott a túlvilágról és helyet foglalt az egyik bárányfelhő sarkában.

– Hát csakis a régi: a mieink!

Ezt a vitát bent az öltözőkben nem tudták ilyen könnyen eldönteni. Mind a két csapat zöld-fehér szerelésben akart pályára lépni, a játékvezető ebbe természetesen nem egyezhetett bele, végül a vendég jogán az andorraiak öltötték fel a hagyományos színeket.

Örökké sajnálhatják az urak, hogy nem látták ezt a meccset, mert ezen az estén csoda történt, értesítettük is a területileg illetékes Ecseri úti plébánost. Talán az üzleties módszerekkel elkergetett szurkolók átkai, talán régi nagy játékosaink felhőkön lebegő szelleme tette, hogy maga a pálya is fellázadt az idegenből összevásárolt zsoldosok ellen. Amerre vezették a labdát, beroskadt alattuk az addig tökéletesnek látszó gyepszőnyeg és elcsúsztak a feltörő vízben. Nem egyszer előfordult, hogy Csingacsguk Adidas márkájú tolldíszében kapura fejelt, Suhajda, az andorrai Ferencváros kapusa már verve volt, de az oldalkapufa hirtelen méterekkel beljebb dőlt és kipattant róla a lövés.

Ha viszont a száműzött régi Fradi-játékosok támadtak, akik itt nőttek fel, az Üllői úti pálya hirtelen lejteni kezdett az ellenfél kapuja felé, a felszálló meleg, Mester utca felől érkező légáramlatok hátukra kapták távoli lövéseiket és besodorták a kapuba, a Schenk-féle csapat egymás után kapta a gólokat.

Szünetben a Verdalóból érkezett játékosok többsége visszavásárolta magát, vagyis kifizette azt az összeget, melyet a szerződésnél kapott, így jogilag azonnal szabaddá vált és sietve eltávozott. Így cselekedett többek között Csingacsguk is, aki beállt kiszolgálónak a Noszlopy nővérek trafikjába.

A csapat létszáma annyira lecsökkent, hogy a szünetben egy táblát kellett körülhordani: „ki akar a Fradiban játszani?” – felirattal. Így sem jött össze tizenegy ember, húsz-nullás állásnál a bíró komolytalan játék miatt lefújta a mérkőzést és a budapesti Ferencváros kiesett a kupából.

 

*

 

A meccs után Schenk bukott embernek számított, minden tisztségéből leváltották, egyetlen önmagára valamit is adó cég sem állt vele szóba, így hamarosan átvehette nagyköveti kinevezését Verdalóba.

A Külügyminisztériumban nem rendeztek semmiféle ceremóniát távozásának tiszteletére, helyette egy úgynevezett diplomáciai egységcsomagot kapott. Egy selyemzsinórral átkötött zacskóba két szendvicset: egy kolbászosat és egy sajtosat, egy dobozos almalevet és két autóbusz-vonaljegyet raktak. Mellékeltek hozzá egy záptojásokat elhárító deszkalapot, hazalátogatása esetére tűzoltófelszerelést, továbbá egy tetszetős szalaggal díszített ürülékdarabot, melyet itthoni postaládájában helyezhetett el.

Én vittem ki Schenket a repülőtérre és indulás előtt meghívtam egy kávéra is. A pénzember most már csak egy szivarra gyújtott rá, azt is kettévágta és a megmaradt felét gondosan elrakta.

– Hogy bukhatott meg ilyen csúfosan? – kérdeztem tőle.

– A hiszékenységem áldozata lettem.

– Ezt hogy érti?

– Azt tudtam, hogy Magyarországon bárki tönkreteheti a gyáripart vagy a mezőgazdaságot és semmi baja nem történik – legföljebb alapít egy bankot. Nem gondoltam rá, hogy ez alól van egyetlen kivétel, ha valaki a Fradinál bukik meg, azt elsöpri a népharag.

A hangszóró a verdalói gép utasait szólította, elkísértem egykori főnökömet a jegykezelő pultig.

– Mielőtt még elfelejteném: ami az elmaradt fizetését illeti, Kovács úr, azt a pár százezer dollárt természetesen letörlesztem majd. Fedezetül talán elég, hogy a napokban a nevemre írják a Fradi-pályát a tribünökkel együtt – ennyit sikerült kimentenem ebből a vállalkozásból.

– Ha már itt tartunk, Schenk úr, szeretném megkérdezni: mennyi pénze volt, mikor elkezdte magyarországi üzleteit?

– Semmi, kedves Kovács úr, egy fillér sem – búcsúzóul kezet nyújtott. – Ha lett volna pénzem, azt hiszi, Magyarországra jövök?!

Miután megkapta szokásos nagyfröccsét, H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-ról elnevezett kocsmában:

– Az urak, úgy látom, régi emberek, emlékezniük kell a Hungária Színházra – itt állt a tér sarkán, nem messze a Kiskörtől. Azt viszont bizonyára nem tudják, hogy miért szűnt meg, és hogy alakították át idén tavasszal hajléktalanok menhelyére. Én, mint az Angolpark vezetője félig-meddig szakmabelinek számítottam, gyakran megfordultam a színházban és mint bennfentes közelről láttam, hogy mi történt.

Rizsa csodálkozva vonta meg a vállát:

– Én itt születtem a Karpfeinstein utcában, de semmiféle Hungária Színházra nem emlékszem a környéken.

– Maga ehhez nem ért, Rizsa, magába annyi a művészi érdeklődés, mint a Mackósajtban a brummogás. Nekem elhihetik az urak, hogy valaha száz és száz színész, énekes, rendező, műszaki és díszletező munkás dolgozott ebben a hatalmas színházban. Olyan komoly és mégis szórakoztató darabokat adtak elő, mint a „Pánik a nőegyleti bálon”, a „Naná, majd mákos!”, vagy: „Az egész kész röhej”.

– Talán „A mosoly országa”?

– Igen, azt akartam mondani. Szóval a Hungária Színháznak mindig is olyan híre volt, hogy az emberek levették előtte a kalapjukat, mégis az az igazság, hogy a bajok nem mostanában kezdődtek, hanem már 1950-ben.

– Mi történt akkor: megrepedtek a falak, vagy valamilyen tűzvész pusztított?

– Sokkal rosszabb, akkor jelentkezett meghallgatásra a színház felvételi bizottságánál egy alacsony, vékony, bajuszos férfi, név szerint: Parásó Alajos.

Módomban állt bepillantani Parásó jelentkezési lapjába: hősszerelmes, táncoskomikus vagy szubrett szeretett volna lenni – ezt az utóbbit feltehetőleg csak azért írta be, mert megtetszett neki a szó, nem tudta, hogy ezt a szerepkört csak nők tölthetik be. Fele ekkora hülyeségért is utasítottak már el embereket, de Parásó kérvényéhez mellékelte munkahelye, a Hadisírgondozó Állami Vállalat párt- és szakszervezetének ajánlását: mint kiemelkedő többszörös véradót és önkéntes társadalmi géptávírászt egyöntetűen támogatták abban a szándékában, hogy művészi pályára lépjen. Véleményük szerint: személye és tevékenysége egyaránt komoly eszmei nyereséget jelentene a színház kollektívájának.

– Akkor hát halljuk, Parásó elvtárs! – mondta a bizottság elnöke lemondóan.

A meghallgatáson Parásó a szovjet „Párttagsági könyv” című színdarab híres bélyegmonológját adta elő, melyben a párttitkár kitagadja a saját lányát, mert elveszítette a tagsági könyvét:

– „…Nem, Klávgyija Afanászjevna, tőlem nem kapsz több bélyeget, még ha egy pud aranyat adnál érte, akkor sem…”

Parásó olyan átéléssel és erőbedobással alakította választott szerepét, hogy az eredetileg másfél perces jelenet több mint egy óráig tartott, közben darabokra tépett és megevett egy kelléknek használt iratfűzőt a fémbetétekkel együtt. Indulatos felkiáltásaitól megrepedeztek a díszletek, a takarítónők még hetek múlva is söprögették a lehullott forgácsot. A produkció alatt négy kilót fogyott és a végszó után az ügyeletes tűzoltók támogatták el a legközelebbi oxigénsátorig.

A napnál világosabban látszott, hogy hatalmas, bár nem különösebben kifejező hangját leszámítva, Parásóban a színészi tehetségnek a leghalványabb szikrája sem rejlik, de, mint említettem, olyan kedvező ajánlásokat hozott magával a mozgalmi szervezetektől, hogy a bizottság nem merte elutasítani őt. Legföljebb annyit tehetett, hogy a lehető legalacsonyabb besorolással, kisegítő pótsegédszínész-jelöltként alkalmazta.

Parásót statisztaként is csak vihar- és csatajelenetekben lehetett felléptetni, ahol eltűnhetett a jótékony félhomályban és kavargásban, hangja viszont így is túlharsogta nemcsak a mesterséges mennydörgést, hanem a jelenetet kísérő hatvantagú fúvószenekart is.

Parásó nem volt megelégedve a helyzetével, egy idő után fel is lázadt és a szokásos módon panaszra ment a párthoz és szakszervezethez. A marxizmus klasszikusaiból vett idézetekre hivatkozva kifejtette, hogy a színház épp olyan küzdőtere a nemzeti és nemzetközi osztályharcnak, mint a kőszénfejtés, vagy a mocsarak lecsapolása, a munkát elsősorban itt is az elvhű, kipróbált káderekre kell bízni, akik már igazolták megbízhatóságukat, például a hadisírgondozás területén.

Ezek után a rendezők kénytelenek voltak apróbb szerepeket is adni Parásónak. Általában úgy oldották meg, hogy az eredeti szövegkönyvben nem szereplő alakokat iktattak be, így például a Hamletben a már meglevő két sírásó mellé egy harmadikat, aki időnként vizet hozott a sírgödörben tevékenykedő társainak és a munkaversenyben való fokozott részvételre buzdította őket:

– Temess többet – jobban élsz! – hangzott az egyik emlékezetes mondata. Egyébként is ez a szerep jelentette egész színészi pályafutásának csúcsát, mert itt hasznosítani tudta a régi munkahelyén, a Hadisírgondozó Állami Vállalatnál szerzett tapasztalatait.

Ezek a sikerek tovább táplálták Parásó becsvágyát. Betanulta néhány klasszikus darab teljes szövegét és mivel egyetlen színész sem volt hajlandó partneréül szegődni, lehetőséget kért rá, hogy egy személyben előadhassa valamelyiket. Vállalkozását mindenki lehetetlennek találta, de senki sem merte megmondani neki, valamilyen áthidaló megoldást kellett keresni.

Kálmánfi, a Hungária Színház igazgatója, a közismert jellemszínész, azt javasolta, hogy Parásót talán súgóként kellene kipróbálni, ahol valóban hasznát vehetné a művek átfogó ismeretének. Ajánlatát csak óvatosan merte előadni, meglepetésre Parásó kitörő lelkesedéssel fogadta és már a következő estén hajlandó volt beállni a súgólyukba.

Ezen az új helyen már semmiféle ellenőrzés nem foghatta vissza a hangját. A földszint utolsó sorában a csökkent hallású nézőknek fenntartott székekről le lehetett szerelni az elektromos erősítőberendezéseket, mert így is tisztán értették a szöveget – a megtakarított pénzen a színház a gyapjúszövödékben használatos zajcsökkentő vattát vásárolt és szétosztotta a többi néző között.

A súgófülke mélyén Parásó végre szabadon kiélhette ambícióit. Szavait hatásos arcjátékkal és gesztusokkal kísérte, fejét néha kevélyen megrázta vagy bűnbánóan lehorgasztotta, kezét egy-egy szélesebb mozdulatnál beleverte a fülke falába, a nézők ilyenkor feszülten találgatták a tompa puffanások okát és drámai jelentését. Az előadás végén Parásó levette a furnérból ácsolt tetőt és mély meghajlással köszönte meg a közönség tapsát.

A színészek eleinte nehezen vették tudomásul, hogy egész este meg sem kell szólalniuk, csak tátognak és mozdulataikkal alkalmazkodnak a Parásó által elharsogott szöveghez. Egy idő után azonban megszokták, sőt határozottan kényelmesnek találták ezt az előadási formát, mindegyikük Parásóval szeretett volna együtt dolgozni, hogy elkerülhessék a szövegtanulás fáradalmait. Parásó mind öntudatosabb lett, hamarosan megalázónak és művészi rangjával összeegyeztethetetlennek találta, hogy neki saját kezűleg kell lapozgatnia a szövegkönyvet, egy alsúgót kért maga mellé, aki leveszi a válláról ezt a munkát. Feltehetőleg a Hungária volt az egyetlen színház Európában, ahol a színpad elején két súgólyuk is domborodott.

Eleinte véletlennek látszott, hogy egyre csökken azoknak a művészetbarátoknak a száma, akik a színháztól százötven-kétszáz méterre a Kiskör padjain ülve hallgatták a Hungária előadásait. A zárt ajtók-ablakok ellenére Parásó hangja korábban minden nehézség nélkül legyőzte ezt a távolságot, sőt sokak szerint innen volt a legélvezhetőbb. Az elmaradók úgy vélekedtek, hogy már nem lehet olyan tisztán érteni a szöveget, mint néhány hónappal ezelőtt – régi színházi tapasztalat, kedves uraim, hogy mindig a potya közönség a legigényesebb.

Az illetékesek is észlelték ezt a változást, de a megnövekedett gépjárműforgalommal együtt járó zajnak, a környékbeli építkezések akusztikát rontó hatásának tulajdonították és bíztak benne, hogy ezek a káros jelenségek egy idő múlva maguktól megszűnnek majd. Osztatlan megdöbbenést keltett a hír, hogy Parásó torkával kapcsolatban merültek fel különféle bajok, hangszálait kikezdte a többéves hatalmas igénybevétel.

A súgó hangja egyre gyengült, lassan már magát a színháztermet sem tudta a régi módon betölteni. Előbb a nagyothalló nézők üléseire kellett visszaszerelni az elektromos erősítőket, majd a színészek is rákényszerültek, hogy megtanulják a szerepüket és maguk mondják a szöveget.

Mikor már suttogásra sem futotta Parásó erejéből, megpróbált süketnéma jelbeszédet használva az ujjaival súgni, de ez a kísérlete is hiábavalónak bizonyult. Gégeorvosunk, doktor Schön-Sámán Ubul, gondosan megvizsgálta és nem látott más esélyt, mint az azonnali operációt, Parásó be is vonult a klinikára.

A műtét után néhány, apróbb operációs gondatlanságra valló nyom mutatkozott: Parásó egyszer egy lavórt köhögött fel, máskor egy fél pár orvosi gumikesztyűt, melynek minden ujja tele volt a reggeli tejeskávéval, de általános orvosi vélemény szerint ezek megszokott jelenségek voltak a magyar kórházakban és egyáltalán nem befolyásolták a gyógyulás esélyeit.

A súgót az előírások szerint kéthetes teljes hallgatásra kötelezték, csak a tizenötödik napon szólalhatott meg. Mindannyian reménykedve figyeltünk, mikor végre kinyitotta a száját, de Parásó hangja leginkább egy náthás varjú rekedt károgására emlékeztetett és alig egyméteres sugarú körben volt hallható. Doktor Schön-Sámán Ubul, hosszú és fokozatos javulással biztatott, még azt sem tartotta kizártnak, hogy a hallhatósági kör átmérője esetleg másfél méterre is megnövekedhet, de hamarosan be kellett látnunk: Parásó többé már nem fog beállni a súgófülkébe.

Mindenképpen dönteni kellett a további sorsáról. A súgó még alig töltötte be a negyvenet, de a színház vezetése felajánlotta neki, hogy húsz év korengedménnyel vonuljon nyugdíjba – ennek hallatán Parásó zokogásban tört ki és úgy kellett kicsavarni a kezéből egy színpadi pisztolyt, mely a legveszélyesebb paradicsompüré patronokkal volt megtöltve.

Mivel senki sem vállalta ügyében a döntés felelősségét, hamarosan összeültek az illetékes vezetők. A szakszervezeti titkár megalapozatlannak találta az igazgatóság kifogásait. Bebizonyította, hogy Parásó a súgói munkaköri leírás szinte minden pontjának megfelelt: esténként pontosan blokkolt a bélyegzőórán és az utolsó percig letöltötte napi munkaidejét, példamutató módon illeszkedett bele a közösségbe: társadalmi munkában többször is kölcsönadta a mákdarálóját kollégáinak. Elismerte és a gyűjtéseknél anyagilag is támogatta a súgók nemzetközi szolidaritási szervezetét, a Vörös Félhangot. Ennyi pozitív vonás mellett nem lehet perdöntő az egyetlen ellene szóló körülmény: hogy nem tud súgni.

A vezetők kénytelenek voltak elfogadni a titkár érvelését, letettek elbocsátási szándékukról és próbáltak a színházon belül valamilyen helyet keresni Parásónak. Mivel semmihez sem értett, végül a zászlótároló kamra kezelését bízták rá. Itt őrizték a nemzeti színű és a különféle mozgalmi lobogókat, Parásó megfelelő alkalmakkor kirakta-leszedte őket, kifoldozta a vásznukat, nyelüket rendszeresen szidolozta.

Parásó végtelenül hálás volt, amiért megmaradhatott a Hungáriában. Reggelenként elsőnek jött be, végigsöpörte a járdát a színház körül, vízbe mártva egy kisseprűt külön rácsapkodta a szakszervezet emblémáját és Kálmánfi igazgató, a közismert jellemszínész nevét. Mikor ezzel végzett, kiállt a kapuba, minden egyes nézővel kezet fogott, megköszönte az iránta mutatott jóindulatát, további sikereket kívánt neki mind a munkában, mind a magánéletben. Mivel énekelni nem tudott, megtanult hegedülni, hogy névnapokon zeneszóval gratulálhasson a munkatársainak. Szolgálatkészsége néha már-már terhesnek bizonyult; ha valaki bármilyen okból is levette a cipőjét, utána sokáig kereshette, mert Parásó azonnal magához ragadta és kipucolta.

Ez a barátságos, sőt alázatosnak mondható magatartás hosszú évekig jellemezte Parásót, de a pártállam lebontása után – melyben, mint az urak bizonyára tudják, magam is az elsők között vettem részt – furcsa változásokat lehetett megfigyelni rajta.

Élesen támadta a szakszervezetet körmönfont és erőszakos módszereiért, melyekkel mindenhová bejuttatta pártfogoltjait – nyilvánvaló alkalmatlanságuk ellenére. Példaként – név nélkül – egy hangjavesztett súgót említett, akit erőnek erejével megtartottak a színház kötelékében.

Parásó azt is megengedte magának, hogy lenéző megjegyzéseket tegyen Kálmánfi igazgató úrra, a közismert jellemszínészre. Azt állította, hogy a kinevezését csak a pártállam kegyeinek köszönheti, egy valóban nívós színházban még a ruhatár irányítását sem bíznák rá. Ugyanígy lecsepülte kollégái jellemét, súgók helyett besúgóknak nevezte őket – szerencséjének tarthatta, hogy korlátozott hangereje miatt csak kevesen értették meg a szavait.

Parásó nem állt meg félúton, látványos módon összetépte minden régi tagkönyvét és kilépett az összes szervezetből, melyhez korábban tartozott – a tagkönyvek foszlányaiból négy napig lehetett fűteni a színház kazánjait. A súgó gomblyukában ezentúl gyakran cserélődtek a különböző új pártok jelvényei, míg végül megállapodott a legnagyobb táborral rendelkező csoportosulás, a Magyar Gerinc Párt szimbólumánál: a fiait szoptató vízililiomnál.

Megalapította a párt helyi csoportját – a törvényes előírásoknak megfelelően a munkahely falain kívül, egy leselejtezett telefonfülkében. Ez a helyiség kissé túlméretezettnek bizonyult, mivel más tagok egyelőre nem csatlakoztak. Az első gyűlésen egy szavazattal önmagát választotta meg elnöknek.

Új politikai meggyőződését Parásó a munkájában is érvényesítette: a neki ellenszenves országok lobogóit az emeleti zuhanyozóba rakta át törülköző helyett, a szovjet zászlót pedig a felére nyirbálta le, hogy a tagköztársaságok közeli kiválását érzékeltesse. Felelőtlensége miatt a színházi vezetés fegyelmi úton akarta elbocsátani, de Parásó hamarabb lépett, ő maga nyújtotta be a felmondását. Nem összeegyeztethető az elveivel – írta a levelében –, hogy akár egy órát is ilyen destruktív környezetben töltsön. Mikor végleg elvonult, az egész Hungária fellélegzett.

Parásó nem jelentette be, hová távozik, csak kósza pletykákból értesültünk, hogy a Magyar Gerinc Párt vitte be országos központjába munkatársnak. Az egész szervezet legfontosabb és leghatékonyabban működő területén: a temetési és újratemetési akciócsoportnál helyezték el vezető beosztásban.

Rendkívül érdekelt, hogy Parásónak miképp sikerült átmenteni magát politikailag foltos múltjával, kellő óvatossággal utána érdeklődtem.

Kiderült, hogy mindenekelőtt egy „tisztító tanfolyamon” ment át, ennek keretében felejtési gyakorlatokat végzett, addig kellett mondogatnia: „ez nem én voltam, azt nem én csináltam, csak rám fogják az egészet”, amíg ő maga és a környezete is elhitte. Vizsgafeladatként meg kellett győznie magát, hogy nem ő szart a saját nadrágjába.

Ilyen módon megtisztulva egy szakképzett tanácsadó segítségével új múltat alakított ki magának történelmi kézikönyvekből, mások életrajzából és saját álmaiból. A Magyar Gerinc Párt, hogy végképp elfogadhatóvá tegye Parásót, néhány év utólagos börtönbüntetést is vásárolt neki a Foglyok Legitim Egységes Magyar Mozgalmától, a „FLEMM”-től. A FLEMM tagjai semmiféle kárpótláshoz nem jutottak elszenvedett szabadságvesztésükért, ezért kénytelenek voltak azt tőkésíteni és áruba bocsátani egytől öt évig terjedő tételekben. Jelentős kereslet mutatkozott eme „Utólagos Börtönbüntetés”-kötvények iránt, mellyel bárki igazolhatta, hogy személyes szabadságát is feláldozta a pártállam ellen vívott küzdelemben, csak a Parlamentben több mint ötezer évet tudtak eladni.

Később arról is hallottunk, hogy Parásót kiküldték Svájcba egyéves tanulmányútra, feltehetőleg az ottani szakemberek segítségével akarták befejezni a képzését. Engem csak az lepett meg, hogy nem valamilyen temetkezési vállalathoz vagy színházhoz került – ami addigi életútja alapján ésszerűnek látszott volna –, hanem egy olyan céghez, mely szanálásra ítélt ingatlanok lebontásával foglalkozott. De ez már senkit sem érdekelt különösebben.

Az emberek mind súlyosabb anyagi gondjait hamarosan a Hungária Színház is megérezte. Míg néhány hónappal korábban egy-egy jegyre tízen is pályáztak és csak a magasabb borravaló döntötte el, hogy végül kinek jusson, most alig-alig álltak a pénztárablak előtt.

Kálmánfi igazgató úr, a közismert jellemszínész ebben a nehéz helyzetben is tartani akart egy bizonyos színvonalat. Elutasította az olyan kétségbeesett szervezési ötleteket, hogy a Hungária körül sörözőnek vagy zálogháznak álcázott csapdákat állítsanak fel és az ide betóduló tömeg egy csapóajtón át egyenesen a színház nézőterére zuhanjon be, ahol egy automata azonnal egy székhez bilincseli és kiemeli a zsebéből a belépőjegy árát.

Az igazgató inkább a közönség igényeihez való fokozott alkalmazkodásban kereste a megoldás kulcsát. Megszüntette az előadások meghatározott kezdési időpontját, a függöny mindig akkor ment fel, mikor a megfelelő számú néző összejött. A színészek, hogy állandóan kéznél legyenek, fent aludtak a színpadon hálózsákokban és tábori ágyakon. Előfordult, hogy egy bevetődő részeg társaság kívánságára hajnali negyed hétkor kellett bemutatniuk egy félvilági pikáns revüt, egy mesejátékot pedig éjjel kettőkor – egy gazdag amerikás magyar fizette be rá álmatlanságban szenvedő nagymamáját.

A színészek keresete így is lecsökkent, kénytelenek voltak különféle rádiós és televíziós hirdetésekben fellépni. A reklámokat gyakran összekeverték színpadi szerepeikkel, így kínos feltűnést keltett, mikor Hamlet a „Menj kolostorba, Offélia” szöveg helyett a pomázi „Na azért jobb, mint otthon!” elnevezésű panzióba küldte a szerelmét.

Később a reklámok is megcsappantak, a színészek valósággal nyomorogtak. Hogy sorsukon valamiképp enyhítsenek, az elkeseredett komédiások hordákba verődve kóboroltak az utcán és rátámadtak a gyanútlan, békés járókelőkre:

– Van száz forintja?

Igenlő válaszukra egy Ady- vagy József Attila-verset suttogtak az illető fülébe, majd zsebre vágva a pénzt, eliszkoltak – rettegett hírét keltve a környéknek. Ennek a banditizmusnak csak az Adóhatóság határozott fellépése vetett véget: a lehető legmagasabb adókulccsal sújtotta az ilyen módon szerzett jövedelmet.

Ezekkel a módszerekkel a Hungária Színház és társulata úgy-ahogy a felszínen tudta tartani magát, de az állandó feszültség a beleire ment Kálmánfi igazgató úrnak, a közismert jellemszínésznek. A lakása és a színház közti útvonalon minden nyilvános illemhelyen törzsvendégnek számított, takarékosságból kedvezményes havi bérletet vásárolt. Egyik alkalommal alig húzta be maga után a fülke ajtaját, mikor a kezelőnő bekopogott hozzá:

– Ketteske, van benn elég papír?

– Van, Malvin néni.

– Akkor átadhatok egy üzenetet; most szóltak ide a minisztériumból, hogy leváltották magát az igazgatóságból.

Egy félórába is beletelt, amíg Kálmánfi annyira összeszedte magát, hogy fel tudta rángatni a nadrágját és berohanjon a színházba. Irodájában doktor Kivágó Rezső, az illetékes miniszterhelyettes és egy hirtelenjében összehívott szakmai döntőbizottság várta, mely egy ruhatárosnőből, egy betanított vízvezeték-szerelőből és egy alkalmi perecárusból állt – az asztalon előttük fekvő táblára a „Nemzeti Számonkérő Szak” elnevezést írták ki.

A miniszterhelyettes közölte Kálmánfival, hogy leváltják a színház éléről, átnyújtotta az erről szóló hivatalos határozatot, de a közismert jellemszínész nem volt hajlandó átvenni a papírt:

– Magyarázatot kérek!

– Magyarázatot?! – kérdezett vissza a miniszterhelyettes és fuldokló kacagásban tört ki – azt mondja, hogy magyarázatot? Önnek szenzációs humora van, Kálmánfi úr.

Végül doktor Kivágó letörölte nevetéstől csorgó könnyeit és komoly arcot öltött:

– Tudnia kell, hogy nem vagyunk kötelesek megmagyarázni a döntéseinket.

– De legalább egy indokot hozzon fel.

– Rendben van, Ön akarta. Először is: tagja volt Ön a régi állampártnak?

– Nem.

– Én viszont igen és ez feloldhatatlan elvi ellentétet jelent közöttünk, mert így Önnek nem volt miben csalódni és így nem tudja megbecsülni az új, előre mutató eszméket. De menjünk tovább.

A miniszterhelyettes egy pakli magyar kártyát tett le az asztalra:

– Ezt a csomagot a színház büféjében találtam, gondosan végignéztem; teli van piros lapokkal, legalább minden negyedik ilyen színű – és Ön egy szóval sem intézkedett! Kisebb dolgokért is váltottunk már le vezetőket. De elég legyen a szócséplésből; a miniszter úrral egyetértésben alkalmatlannak nyilvánítottuk a Hungária Színház igazgatói tisztjére. Mint művész, ha kívánja, továbbra is a társulatnál maradhat kisegítő pótsegédszínész-jelölt besorolással – mi elismerjük és értékeljük az Ön képességeit. Kérdezem a tisztelt szakmai bizottságot: mi a véleménye?

A „Nemzeti Számonkérő Szak” egyhangúan helybenhagyta a döntést, a miniszterhelyettes elégedett pillantást vetett a stopperórájára:

– Két perc harmincnégy másodperc alatt végeztünk, nem rossz idő. Istenem, ha meggondolom, hogy régebben néha öt perc is kevés volt egy-egy igazgató leváltásához.

Kálmánfi letörten forgatta ujjai között a felmondó határozatot:

– Legalább azt megtudhatnám, hogy ki lesz az utódom?

– Természetesen, sőt találkozhat is vele, hiszen azonnali hatállyal át is kell, hogy vegye az Ön helyét.

A miniszterhelyettes tapsolt, kinyílt az ajtó és Parásó lépett be a folyosóról:

– „Igazgató elvtárs”, megjöttem! – mondta viszonylag tiszta és érthető hangon, mint később kiderült, Svájcban egy új ezüst műgégét szereltek be neki.

Másnap, hosszú idő után először, újra végeláthatatlan sor kanyargott a Hungária Színház előtt. A tévéhíradó is beszámolt az eseményről, az új vezetés első nagy sikereként értékelte. A riporter csak azt felejtette el megemlíteni, hogy ezúttal nem a jegyvásárló közönség tolongott itt, hanem a kilépni szándékozó színészek, rendezők, műszakiak, akik minél hamarabb vissza akarták kapni a munkakönyvüket, hogy még időben más társulathoz szerződhessenek. Meglepetésre Parásó a színház legnépszerűbb művészeit sem próbálta visszatartani, sőt ahogy szaporodtak asztalán a felmondó levelek, egyre jókedvűbb lett.

Az új igazgató legnagyobb sajnálatára Kálmánfi nem jelentette be távozási szándékát, sőt a közismert jellemszínész ragaszkodott hozzá, hogy tovább játszhassa régi szerepeit. Mikor Parásó, élve hivatali hatalmával, mégis másokra osztotta ki ezeket, Kálmánfi azonnal a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fordult panaszával és elérte, hogy visszahelyezzék a jogaiba.

Az új igazgató ennek ellenére ragaszkodott eredeti elhatározásához, így megoldhatatlannak látszó helyzet állt elő. Mindegyik szóban forgó szerepben egyszerre ketten léptek ki a színpadra: Kálmánfi és a Parásó által kijelölt színész – azonos öltözékben, ugyanazt a szöveget mondva.

Számos előadás fulladt botrányba ennek következtében. Egy naturalista felfogásban rendezett jelenetben a katonatiszthős élő lovon lépkedett be a színpadra, most egyszerre két testes színész ült a nyeregben és a szerencsétlen paripa a roppant súly alatt nyögve a színpad közepén hullatta el gombócait. Egy másik színműben, mikor a szerelmes lovag vallomást tesz, egyszerre ketten próbálták megcsókolni a partnernőjüket, aki rémülten kiugrott közülük és a két férfi ajka egymást érte – a nézőtéren helyet foglaló homoszexuálisok lelkes tapssal jutalmazták a jelenetet. Szerencsére a szezon hamarosan lezárult és az összes műsorrendben szereplő darabot le lehetett venni.

A nyári szünetben Parásó, úgy gondoltuk, igyekszik majd feltölteni a társulat megfogyatkozott kereteit. Bár az általános színházi pangás és az elbocsátások következtében számos neves művészt is megnyerhetett volna, de addig-addig vizsgálta múltjukat, amíg talált benne valamilyen politikai szeplőt. Végül, csak egy orvosilag leszázalékolt – derék- és ízlésficamban szenvedő – balett-táncost szerződtetett le.

Parásó kijelentette: elege van a polgári rutinból, a romlatlan népi-nemzeti erőkre kíván támaszkodni. Esténként az utcákon kóborolt és a nyitott ablakon kiharsogó családi veszekedéseket figyelte. Ha az indulatok hőfokát megfelelőnek találta, becsöngetett a lakásba és ott helyben színészi szerződést kínált fel a torzsalkodóknak. Produkcióik pedig a maguk természetességében bekerültek a színház műsortervébe, többek között a „Hová a fenébe tetted a cipőkanalat?”, meg a „Te Sanyi, sokkal többet iszol, mint az első férjem, pedig az is döntötte magába a piát!” – című életképjelenetek.

Az új szezon kezdetén Parásó nem gondolhatott rá, hogy a Hungária Színház a régi keretek között folytassa a működését, egyébként is mélyen lenézte azokat a sikerhajhászó trükköket, melyekkel Kálmánfi, a régi igazgató, a közismert jellemszínész próbálta becsalogatni a nézőket annak idején. Évadnyitó beszéde nagy feltűnést keltett.

– Tizenötmillió magyar színháza akarunk lenni, nem az idegeneké, verbális-levantinus-hígmagyar elemeké! Nálunk nem fordulhatnak elő olyan esetek, hogy a nézőterünkön öt török öt görögöt dögönyöz. A magam közönségét én akarom kiválasztani! Inkább kevesebb néző előtt játszunk, de csak olyan műveket mutatunk be, melyek nemzeti önbecsülésünk építését szolgálják, hadat üzenünk minden destruktív irányzatnak. Ide ne szórakozni járjanak az emberek, sírni-nevetni, szórakozni, ha szabad elvi síkon fogalmaznom: az anyjukkal szórakozzanak! Ránk az a felelősség hárul, hogy az embereket a rendszerváltással együtt járó nehézségek önérzetes elviselésére, áldozatkészségre neveljük. Ennek a célkitűzésnek a jegyében megszüntetem a ruhatárat és a büfét, továbbá kikapcsoltatom a központi fűtést és a felére csökkentem a székek méreteit is…

A megmaradt régi tagok sápadtan néztek össze, felmérték, hogy ezek az intézkedések a Hungária Színház közeli csődjét hozzák magukkal. Én, aki vendégként voltam jelen a nyitó társulati ülésen, most fogtam fel, hogy miért épp egy szanálásra ítélt ingatlanok lebontásával foglalkozó céghez küldték Parásót svájci tanulmányútra. Feltámadt bennem a gyanú, hogy az ott szerzett tapasztalatait a Hungária Színház irányításában kívánja hasznosítani.

Feltételezésemnek ellentmondott, hogy Parásó hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába. Figyelme nagy részét változatlanul a műsorterv összeállításának szentelte. Még azokban az években, mikor a Hadisírgondozó Állami Vállalatnál dolgozott, feljegyzett egy füzetnyi régi szittya sírfeliratot, első bemutatóként ezeket alkalmazta színpadra „Hogy szítják a szittyák?!” – címmel. Külön leleményként a színészek nem mondták a szöveget, hanem rovásírással egy kopjafába vésték.

A premier, melyen megjelentek a kormány és a Magyar Gerinc Párt elnökségének tagjai is, átütő sikert hozott – volt olyan monológ, melyet ötször kellett belefaragni a kopjafába, de sajnálatos módon a következő harminc betervezett előadásra egyetlen jegyet sem tudtak eladni.

– Befaragtunk! – mondta a rendező.

A darabban nem szereplő színészek felajánlották, hogy szerény díjazásért hajlandók beülni a nézőtérre, közönség látszatát keltve, de Parásó visszautasította a jelentkezésüket. Kerülő úton derítettem fel az indítóokot: igazgatói prémiumát az üresen maradt helyek száma után állapították meg, a megmaradt jegyek árából ugyanis le lehetett számítani és vissza lehetett vonni az állami támogatást.

Ezután a „Zalaszentervini legényes disznótor”-t mutatták be. A cselekmény viszonylag egyszerű volt, nem adott többet, mint amennyit ígért: az élő disznó beterelésével kezdődött, az állatot szabályszerűen lefogták, levágták és lepörzsölték. A Húsipari Vállalat népviseletbe öltözött hentesei feldolgozták, miközben szólt a zene a tekerőlanttá átalakított hurkatöltőből. A darab akkor ért véget, mikor az utolsó szál kolbászt is beakasztották a füstölőbe.

A termékeket a helyszínen ki is mérték, híre járt a Hungária fűszeres disznósajtjának és az úgynevezett „színházi vegyes töpörtyű”-nek. Sajnos ez az alkotói fellendülés nem tartott soká, egy tömeges szalmonellás fertőzés nyomán a különleges ízek kedvelői elmaradtak és ez a produkció is megbukott.

A sorozatos kudarcokra hivatkozva, Parásónak már módjában állott bezáratni a nagy színháztermet, az előadásokat kisebb helyiségekbe telepítették át. Kialakították a Pinceszínházat és a Padlásszínházat, majd a Portásfülke-színház következett – itt főleg kulcsdrámákat játszottak – a Liftszínházban pedig rövid, de tanulságos, pontosan egy fel- vagy lemenetnyi időt igénybe vevő jelenetet mutattak be.

Előfordult, hogy az épületben egyetlen estén huszonhárom helyen tartottak előadást, de a közönség összesített létszáma nem érte el a szereplő színészekét. Akkoriban kezdték egyes destruktív újságírók szándékosan kiforgatva Parásó megnyitó beszédét a „tizenöt magyar színházának” nevezni a Hungáriát. A bukások sorozatát „A portici néma” prózai változatának bemutatója tetézte be, melynek főszerepét maga Parásó alakította. Bár mindent megtett a sikerért, de ezüstgégéje az első felvonásban berezonált az erőlködéstől és folyamatos „kamara a”-hangot adott, repülőgéppel kellett hozatni egy műszerészt Svájcból, aki végre kikapcsolta.

Parásó a továbbiakban is az előzetes tervek nyomán haladt: miután a közönségtől sikerült megszabadulnia, nekilátott a megmaradt színészek eltávolításának. A szerepeket többé nem osztották, hanem egy kalapból húzták ki, fizetésük nagy részét visszatartotta és befizette különféle alapítványokba – a következő szezonra egyetlen tag sem újította meg a szerződését.

Utolsó lépcsőként már csak magát a színházat kellett megszüntetni. Parásó legszívesebben lebontotta volna az épületet, de a hivatalos rendelkezések kizárták ezt a lehetőséget, csak más, társadalmilag fontos célok szolgálatára lehetett átadni.

Tárgyalásba kezdett a Honvédelmi Minisztériummal, a használaton kívüli nagy színháztermet felajánlotta egy különösen szigorú fegyelmező körlet céljaira. Csak futó ötletként vetette fel, hogy a megátalkodott renitenseket esetleg napi két, sőt ha szükséges, napi három előadás kötelező végignézésével lehetne megtörni, de a Hadsereg illetékesei elborzadva utasították vissza az ajánlatát:

– Már a verést és a pihenők nélküli szolgálatot is nehezen viselik el a katonák – mondták –, de egy ilyen kegyetlen rendszabály beláthatatlan méretű zendüléssorozatot indíthatna el.

Parásó nem adta fel a harcot, tovább próbálkozott: a Magyar Gerinc Párt és más társadalmi szervezetek támogatásával éjszakai előadást szervezett hajléktalanoknak. Az alkalomhoz illően az „Éjszakai menedékhely”-et adták elő.

A rendezvényt hatalmas hírverés előzte meg. Sokan – hiányos irodalmi tájékozottságuk következtében – félreértették a helyzetet és azt hitték, hogy egy új átmeneti szállás nyílik meg. A különböző pályaudvarok várótermeiből hónuk alatt rongyos paplanokkal-pokrócokkal hosszú sorban vonultak át a színházba a csövezők, menekültek és egyéb lakásnélküliek.

Parásó igyekezett minél barátságosabban fogadni őket. Budapest legnevezetesebb szélhámosai nyitottak ingyenkonyhát az előcsarnokban, a kerületi Közért Vállalat pedig alkalmi üvegvisszaváltót rendezett be.

Nagy tapssal fogadták a műsort megnyitó híres humoristát, de ahogy a darab elkezdődött, a hallgatók érdeklődése mindinkább lanyhult, többen is felkiáltottak a színpadra:

– Hagyjanak minket aludni! Mi ez? Éjjeli menedékhely vagy pártfőiskola?!

Hajnalban az előadás befejezése után a vendégek nem voltak hajlandók elhagyni a színházat, pihenni tértek a zsöllyék és páholyok mélyén. Parásó semmiféle lépést nem tett, hogy kikényszerítse a távozásukat.

Az állami szervek is elfogadták a kialakult helyzetet, mivel az épületet túlságosan leromlottnak találták egy menhely céljaira, egy általános műszaki felújítást hajtottak végre és átutalták a Dobozi utcai átmeneti otthon alárendeltségébe, mint az urak bizonyára tudják: jelenleg is oda tartozik.

Parásó végrehajtotta a rábízott feladatot: a rossz emlékű, destruktív Hungária Színháznak a nyoma is elenyészett. Bement a minisztériumba, doktor Kivágó miniszterhelyettes széles mosollyal fogta át a vállát:

– Gratulálok, Alajos! Mit szólna most egy újság- és lapkiadó vállalathoz? Vagy inkább a Rádióba menne?

– Egyik este, emlékszem már jóval elmúlt tíz óra – kezdte H. Kovács –, mikor angolparki vezetői irodámban megcsörrent a telefon. A készüléken kigyulladó kis piros jelzőgombról azonnal láttam, hogy a K-vonalon keresnek.

– Mi az a K-vonal? – kérdezte Rizsa.

– Mint az urak bizonyára tudják, ez a „K”-elnevezés még a pártállam idejéből származik; a vezető elvtársak ezen a vonalon rendeltek maguknak romlott erkölcsű hölgyeket. Azok az idők már, hála Istennek, elmúltak, biztos voltam benne, hogy most semmi hasonlóról nem lehet szó – egy valóban plurális, a fejlett Európába törekvő államban ilyesmi nem fordulhat elő – valami rendkívüli horderejű eseménynek kellett történnie, ha ilyen módon keresnek. Sietve felvettem a kagylót, a túloldalon Végh főminiszter úr titkársága jelentkezett, név szerint Külsőszentbékkálay-Kruxelháben Ulászló kabinet brandy főnök úr.

– Jó estét, kedves Kovács úr! Ne haragudjék a kései zavarásért, de Önt, mint az Angolpark egyedül legitim vezetőjét, arra kell kérnem, hogy azonnal fáradjon be a Parlamentbe. Végh főminiszter úr haladéktalanul értekezni óhajt Önnel.

– Az Ön kérése számomra természetesen parancs, de szabadna tudnom, hogy milyen ügyről van szó?

– Mivel az adott esetben a legkomolyabb államtitok forog fenn, nem vagyok felhatalmazva rá, hogy bármilyen közelebbi felvilágosítással szolgáljak. Ismételten szeretném Önt a legsürgősebb megjelenésre kérni, legyen szíves nézzen ki az ablakon: az irodája előtt ott áll már egy fekete Mercedes?

– Még nem.

– Akkor valamelyik munkatársunk egyik rokona megint elvitte magával a kocsit. De ne vesztegessük az időt, legyen szíves üljön be azonnal egy taxiba – természetesen államköltségen.

A kabinet brandy főnök úr már a Parlament kapujában várt rám és személyesen kísért fel Végh főminiszter úr irodájába. Ha addig lettek volna kétségeim a szóban forgó ügy fontosságáról, azok a belépésem pillanatában eloszlottak: a főminiszter úr azt a kék-zöld hosszanti csíkozású, gyöngyház gombos, derékban enyhén svájfolt pizsamáját viselte, melyet csak döntő jelentőségű nyilatkozatok megtételekor szokott magára ölteni:

– Isten hozta, kedves Kovács úr! Köszönetemet fejezem ki az Ön hazafias áldozatkészségéért, mellyel ebben az, úgy gondolom, valóban rendkívülinek mondható időpontban is a rendelkezésünkre állt.

Kezet fogtunk, közben a főminiszter úr kutató pillantást vetett rám:

– Mielőtt a tárgyra térnénk, szeretnék tisztázni egy alapvető elvi kérdést: Önnek gyerekkorában volt bérlete a Basaharc utcai Hufnágel-féle jégpályára?

– Nem, főminiszter úr, én a zuglói Limanova közbe jártam le korcsolyázni.

– Ez elég sajnálatos körülmény. Talán nem tűnik személyes elfogultságnak, de munkatársaimat legszívesebben azok közül választom ki, akikkel a Basaharc utcában együtt bógniztunk, ez, úgy gondolom, mindennél alkalmasabb alap egy elvi-szellemi közösség megteremtésére. Az Ön esetében azonban ez másodrendű szempont, nem jelenthet akadályt. Most pedig, ha megengedi, késedelem és köntörfalazás nélkül, mely a dolgokat talán kezelhetőbbé teszi, de meg nem oldja, ezért mind államférfiként, mind magánemberként mélységesen elítélem, a jellemhibák közé sorolom, alkalmazását nem engedem és nem tűröm, ellene minden lehetséges alkalommal fellépek…

A főminiszter úr elhallgatott és töprengve nézett a kabinet brandy főnök úrra:

– Miről is volt szó, Ulászló?

– A mellébeszélést ostorozta, főminiszter úr.

– Úgy van, késedelem nélkül rá is térnék a lényegre.

Végh úr egy „szigorúan bizalmas” jelzésű iratot húzott maga elé és belepillantott:

– Különféle mulasztások folytán, melyeket akár a már felszámolt pártállam időzített aknáinak is tekinthetünk, sajnos csak másfél órával ezelőtt jutott a tudomásunkra, hogy 1955-ben a második világháború számunkra egyként vesztes és győztes befejezésének negyvenedik évfordulójára, különféle nemzetközi szervezetek szövetsége egy rendkívül nagyszabású rendezvényt készít elő, mely a „Világháborús Játékok” elnevezést viseli.

– „Világháborús Játékok”?! Szabadna tudnom, hogy ez az elnevezés mit takar?

– Ez, érdemileg tekintve, hangsúlyozom: érdemileg, mert folytonosan fennáll a veszélye annak, hogy mellékes körülmények és összetevők eltérítsenek minket a lényegtől, ami egyként lehetetlenné teszi az elméleti megfontolásokat és a gyakorlati munkát. Miről beszéltem, Ulászló?

– A „Világháborús Játékok”-ról, főminiszter úr.

– Köszönöm. Szóval egy ünnepi jellegű, emlékező és emlékeztető, ugyanakkor látványos hadi-katonai bemutató volna a Világbéke magasztos gondolatának szolgálatában. Már előre is teljes biztonsággal megjósolhatjuk, hogy ez az eseménysorozat millió és millió érdeklődő turistát vonz majd, hatalmas anyagi hasznot és gazdasági fellendülést biztosítva a rendező országnak.

– És úgy gondolja, főminiszter úr, hogy nekünk is volnának esélyeink?

– Az ügyről, természetesen, nemcsak mi értesültünk, hanem számos más ország is készül már benyújtani a pályázatát, köztük komolyan értékelendő európai és amerikai hatalmak. Mivel a korábban már jelzett okokból bekövetkezett mulasztások miatt mi kifutottunk az időből – holnap este lejár a jelentkezési határidő –, egyetlen pillanatot sem vesztegethetünk el, sőt nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy pillanatnak a töredékét sem. Minden felesleges szó egy-egy szöget ver szándékaink koporsójába, vagy úgy is mondhatnám, egy-egy perccel hátrébb tolja történelmi haladásunk órájának mutatóit. Hol is tartottunk, Ulászló?

– Az eddig végbement előkészületekről óhajtott szólni, főminiszter úr.

– Igen. Fél órával ezelőtt összehívtuk az illetékes állami bizottságot, kimerítő és részletes, közel negyedórás tanácskozást tartottunk, ennek során számításba vettük az összes ide vonatkozó körülményt – mindenekelőtt az ország súlyos gazdasági helyzetét. Mivel a Lottóigazgatóságtól kapott előzetes tájékoztatás szerint a jövő heti sorsoláson sem nyerünk majd a költségvetés által finanszírozott szelvényekkel, úgy döntöttünk; nincs más lehetőségünk gazdasági bajaink megoldására, mint hogy megpályázzuk a „Világháborús Játékok” rendezési jogát.

– Mi egyedül?

– Nem, terveink szerint valamelyik szomszédos országgal közösen vállalkoznánk. A megfelelő partner kiválasztását erősen megkönnyítette az a szerencsés körülmény, hogy már szinte mindegyik szomszédunkkal sikerült kellő feszültséget hordozó konfliktust kialakítani, így csak Schwarczgelbia jöhetett számításba. Én haladéktalanul felvettem a kapcsolatot a schwarczgelbiai illetékesekkel és sikerült elérnem náluk egy rendkívül határozott „mit tudom én?!”-választ, mely, úgy gondolom, kellő alapot nyújt a megbízható együttműködésre. Jelenleg itt tartunk, Önnek, kedves Kovács úr, mi a véleménye az elképzelésünkről?

– Messzemenőleg egyetértek vele, főminiszter úr. Rám minden tekintetben számíthat, készséggel a rendelkezésére bocsátom az Angolpark céllövöldéit és egyéb létesítményeit.

A főminiszter úr megrázta a fejét és jelentőségteljesen rám nézett:

– Az adott helyzet arra kényszerít, hogy sokkal többet kívánjak Öntől. A már említett állami bizottság tanácskozásán érdeklődtem munkatársaimtól, ki volna az a személyiség, akire felelősséggel rábízhatnánk ennek a roppant méretű vállalkozásnak az irányítását – természetesen abban az esetben, ha a szervezők végül is minket tisztelnének meg ezzel a feladattal, és nem más országnak adják meg a felzárkózás történelmi esélyét, mert ebben az esetben az Európa Házban mi viceházmesterek sem lehetnénk, de mit is akartam mondani, Ulászló?

– Kovács úr feladatairól kívánt említést tenni, főminiszter úr.

– Igen. Valamennyi magas rangú tisztségviselő oda nyilatkozott, hogy Ön, kedves Kovács úr, eredményesen és makulátlan tisztességgel irányítja a legnagyobb magyar mutatványos üzem, az Angolpark tevékenységét, és mind szakértelem, mind szavahihetőség tekintetében messze felülmúlja az összes számításba vehető jelöltet – beleértve a régi Basaharc utcai korcsolyázó partnereimet is. Felteszem a kérdést: számíthatunk-e Önre, hajlandó-e magára vállalni a „Világháborús Játékok” irányításának roppant feladatát?!

A nyolcadik kerület bármelyik italboltjában egy az ezerhez fogadhatják az urak, hogy Kovács Géza Jenő sohasem mond nemet, ha ennek a sokat szenvedett, de hála Istennek már plurális kis országnak a sorsáról van szó.

– Vállalom, főminiszter úr! – válaszoltam a rám oly jellemző határozottsággal és szerénységgel.

– Tudtam, hogy nem fogok csalatkozni Önben, kedves Kovács úr, a Haza egykor még kifejezi a háláját bátor és önzetlen cselekedetéért. De nem is tartóztatom tovább, az idő már későre jár, a holnap reggeli megbeszélésen majd tájékozódhat a részletekről.

Külsőszentbékkálay-Kruxelháben kabinet brandy főnök úr kísért ki, menet közben boldogan jegyezte meg:

– Nem tudom, észrevette-e, kedves Kovács úr, hogy a főminiszter úr több mint egy teljes másodpercig mosolygott egyfolytában?! Ez, emlékezetem szerint, legutoljára egy temetésen fordult elő vele.

Másnap reggel ülést tartott az a bizottság, mely a „Világháborús Játékok”-ra való jelentkezésünk előkészítésével foglalkozott. Az eseményen Végh főminiszter úr is megjelent, kitüntető szívélyességgel üdvözölt és még a tanácskozás kezdete előtt félrevont néhány szóra.

– Tegnap, a nagy sietségben elfelejtettem megemlíteni, hogy a feladat természetéből kifolyólag, vagyis a „Világháborús Játékok” legfőbb irányítójaként, Önnek katonai rangot kell viselnie. Könnyű belátni, nem írhatja alá úgy a magyar pályázatot, hogy H. Kovács Géza Jenő, Budapest, Bérkocsis utca 93/A szám alatti lakos.

– Meg kell mondanom, főminiszter úr, hogy én viszonylag csekély katonai tapasztalattal rendelkezem, összesen két hetet szolgáltam a Hármas hegyi horgászezrednél, mint kukacirányító.

– Én úgy gondolom, hogy ennyi előképzettség tökéletesen elegendő volna ennél jóval magasabb katonai tisztségek betöltéséhez is. Legfeljebb arra kell vigyáznia, hogy ha esetleg hadtudományi búvárkodásra adná a fejét, ne csak vesztes csatákról írjon tanulmányokat, mert ez egy idő után kedvezőtlenül hat a személyi állomány harci moráljára. Így tehát ezennel kinevezem Önt vezértizedessé, egyben érdemei elismerése mellett azonnal tartalékos állományba is helyezem. Kívánok Önnek mindkét új méltóságához erőt, egészséget, jó hadi szerencsét!

Ezt a kinevezést csak később tudtam igazán megbecsülni, mikor kiderült, hogy ilyen magas rendfokozattal csak egyetlen bizottsági tag, Tarhai Károly rendelkezik, aki a bolsevizmus elleni keresztes háborúban tizenhét sérülést szenvedett el – valamennyit a hátán.

Ennek eredményeként már tartalékos főtisztként nyitottam meg a szervezőbizottság ülését. A vitára egy órát engedélyeztek, ezt arra fordítottuk, hogy egy olyan kifejező jeligét találjunk, mely magába sűríti pályázatunk legfőbb célkitűzéseit. Sajtófőnökünk, Péterfy-Pecsovics több lehetőséget is az ülés elé terjesztett: „agyak, ágyak, ágyúk”, „háborúra háderű” és így tovább hasonlóan. Mi végül a sokatmondó és a képzeletet megmozgató „Hidak a Semmibe” jelszót választottuk. Partnereink, a schwarczgelbiaiak kedvéért a főminiszter úr, közismerten kiváló nyelvtudásával, németül is megfogalmazta: „Brükke in der Niksz!” Ajánlatunkat a már türelmetlenül várakozó gyorsfutárral elküldtük New Yorkba és innentől kezdve nem tehettünk mást, mint hogy várakoztunk a bírálóbizottság döntésére.

Az eredményhirdetésig hátralévő idegtépő hetek alatt néhány különös jelenség keltette fel a figyelmünket. Az eredetileg pályázó országok közül az Egyesült Államok és az Észak-Arab Olajemirátus szinte egyszerre vonta vissza a nevezését – anyagi nehézségekre hivatkozva. Majd további sorozatos lemondások következtek és végül csak három jelentkező maradt versenyben: a Hamvazószerda-szigetek, Új-Dalesztán, valamint mi: a magyar–schwarczgelbiai egyesülés.

A bírálóbizottság döntésének meghozatala előtt végigjárta a helyszíneket. A Hamvazószerda-szigeteken elismeréssel adózott a nagyszabású harci bemutatónak – ennek keretében a kőbaltás elit alakulatok a királyi parittyás ezred támogatásával megrohamozták a dorongokkal felszerelt csapásmérő gárdaegységek megerősített védelmi cölöpállásait. A bemutatót hangulatos vacsora követte, melyen rendkívül ízletes „dorongos pörkölt”-et szolgáltak fel, a bizottság azonban nem titkolta el véleményét, miszerint ez a haditechnika legföljebb a következő, tíz év múlva esedékes „Világháborús Játékok”-ra fejleszthető fel a megkívánt színvonalra.

Új-Dalesztánban a bizottság még leverőbb tapasztalatot szerzett. Az ország legfőbb bevételi forrását az képezte, hogy minden nemzetközi pályázatra jelentkeznek és az oda látogató, tájékozódni szándékozó külföldi küldöttségeket azonnal letartóztatják, fogságba vetik és csak jelentős váltságdíj ellenében bocsátják szabadon. Nem kerülte el ezt a sorsot a „Világháborús Játékok”-at odaítélő bizottság sem. A rabságtól elgyötörten tértek haza, lemondták a magyarországi szemlét, csak egy hivatalos levélben tájékoztattak minket, hogy a „Hidak a Semmibe” jeligéjű pályázatunkat kiválónak találják és elfogadottnak tekintik.

Szomszédunkkal és jövőbeni partnerünkkel, Schwarczgelbiával is igyekeztünk minél szorosabbra fűzni együttműködésünket. Egész sor előzetes részmegállapodást kötöttünk, így például tisztáztuk, hogy a vendégeket fogadó díszelgő egységeknél mi biztosítjuk a huszárokat, ők pedig adják alánk a lovat. Nem kisebb jelentőségű volt az a megállapodás sem, mellyel szomszédunk engedélyezte, hogy a „Világháborús Játékok” idején a magyar sonkákat a schwarczgelbiai vendéglők leveseiben főzhessük ki – ezzel jelentős mennyiségű háztartási energiát takarítva meg hazánknak.

A nemzetközi bizottság határozata után mihamarabb alá kellett volna írni a végleges megállapodást a közös rendezésről. Többször is megpróbáltuk felvenni velük a kapcsolatot, de sajnálattal közölték velünk, hogy az ügyben egyedül illetékes főtisztviselővel meglehetősen nehéz volna értekeznünk, ugyanis az illető meghalt és vidéken van eltemetve. Pótlására a gyászévtized letelte előtt még gondolni is illetlenség volna.

Bízva a személyes találkozás eredményességében, magas rangú tárgyalásra felhatalmazott küldöttséget menesztettünk Schwarczgelbiába, de ők hivatalos megállapodás helyett egy utalvánnyal tértek vissza, melyet ha felmutatnak egy kijelölt áruházban, ötszázalékos kedvezménnyel vásárolhatnak rugós bajuszkötőt. Bár az az utalvány önmagában a magyar külpolitika legjelentősebb sikerei közé tartozott, mégsem maradhattunk ennyiben. Diplomáciai úton felszólító jegyzéket juttattunk el rendező partnerünknek, melyet mint a magyar előkészítő bizottság elnöke, én magam írtam alá. Az ügyet jelentettem Végh úrnak.

– Nem tudok szabadulni attól a gyanútól, főminiszter úr, hogy a schwarczgelbiaiak nem igazán lelkesednek a „Világháborús Játékok”-ért!

– Ön rémeket lát, kedves Kovács úr, ez a hagyományos magyar kishitűség, mely történelmünk folyamán már annyi kudarcba sodort minket, holott több önbizalommal és realitásérzékkel kikerülhettük volna a csapdákat. Nagyságrendekkel tarthatnánk előbbre. Mint a független magyar kormány főminisztere, ki merem jelenteni, hogy én vagyok a független magyar kormány főminisztere és a rám ruházott jogok és kötelességek szellemében fogok eljárni! De miről is beszéltünk, Ulászló?

– A schwarczgelbiai részvételről a „Világháborús Játékok”-ban, főminiszter úr.

– Igen, én bízom benne, hogy hamarosan megérkezik a pozitív válasz hozzájuk intézett jegyzékünkre – nyilvánvalóan az európai stílusnak megfelelő kulturált formát keresik.

Néhány nappal később egy Madárfi Bódog nevű, számomra egyébként ismeretlen férfi kopogott be irodámba:

– Maga Kovács Géza Jenő tartalékos vezértizedes, a „Világháborús Játékok” előkészítő bizottságának elnöke?

– Én vagyok, mit óhajt?

– Van itt valami a maga számára, ami érdekelni fogja! – és átadta a Schwarczgelbiához intézett legutóbbi jegyzékünket, melyet mint említettem, én magam írtam alá, a papírt zsírfoltok borították.

– Hogy került az Önhöz?

– Sült krumplit vásároltam a Mariahilfer Strasszén és az árus ebből a papírból ragasztott zacskóba pakolta bele a rósejbnit.

Ezt a félhivatalosnak tekinthető gesztust hamarosan követte reménybeni partnerünk állami szintű nyilatkozata – ezúttal már a kapcsolatok magasabb szintjének megfelelően: egy söralátét hátán. Közölték a magyar vezetéssel, hogy ezennel lemondják részvételüket a „Világháborús Játékok”-ban és ugyanerre a lépésre biztattak minket is. Sápadtan tettem le a diplomáciai söralátétet Végh úr asztalára:

– Azt hiszem, az én megbízatásom ezzel véget ért. El is köszönnék Öntől, főminiszter úr.

Végh úr tiltakozva emelte fel a karját:

– Ugyan, hová gondol, Kedves Kovács úr! Csak most kezdődik majd az igazi munkánk! – elégedetten dörzsölte a kezét –, bevallom, nem is mertem reménykedni ilyen szerencsés fordulatban, hogy egyedül rendezhetjük meg a „Világháborús Játékok”-at és mi élvezhetjük minden erkölcsi és anyagi hasznát. Azonnal tájékoztatnunk kell a „Játékokat” odaítélő bizottságot, hogy kitartunk szándékaink mellett. Önt pedig, az ügy megnövekedett fontosságára való tekintettel, előléptetem tartalékos vezérőrmesterré.

Másnap a főminiszter úr díszvendégként részt vett az Ecet és Keserűsó Vállalkozók Egyesülésének rendes évi közgyűlésén, melyet a televízió is élő adásban közvetített. A jelenlévők már akkor sejtették, hogy nagy horderejű bejelentésre készül, mikor szokásos nyilatkozó pizsamájában jelent meg.

Végh úr beszédét néhány, a napi politikát érintő megjegyzéssel kezdte. Úgy gondolta, hogy egyesek, feltehetőleg a sajtó sugalmazására, célzatosan csökkentik a keserűsó cukortartalmát azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tovább rontsák az emberek szájízét, majd Külsőszentbékkálay–Kruxelháben kabinet brandy főnök úr figyelmeztetésére rátért mondanivalójának lényegére. Közölte az ünnepi ülés résztvevőivel és a tévénézőkkel, hogy a kormány meg kívánja rendezni a „Világháborús Játékok”-at – és az egész ország támogatását kérte a terv megvalósításához.

A bejelentést követően a parlamentben fellángoltak az indulatok, a kormánypárti többség lelkesen üdvözölte a javaslatot. Tarhai Károly vezértizedes azt ajánlotta, hogy a „Játékok”-at egy valódi háborúval, a bolsevizmus elleni új keresztes hadjárattal kellene összekapcsolni, amennyiben tolószékét átállítják elektromos meghajtásra, hajlandó lett volna a hadak élére ülni.

Az ellenzék, mint ez várható is volt, tiltakozott: a hasonló típusú bemutatókkal óhatatlanul együtt járó halálesetekre, a megoldatlan munkanélküliségre, a befektethető tőke hiányára és más, részben mondvacsinált, részben jelentéktelen érvekre hivatkozott.

A főminiszter úr a tőle megszokott nyugodt magabiztossággal és kérlelhetetlen logikával zúzta szét ezeket a felvetéseket. A halálesetekkel kapcsolatban Végh úr kifejtette: a gyakorlat azt bizonyítja, hogy a magyar hadsereg békeidőben legalább annyi embert veszít, mint egy háború esetén. Ez a szempont egyébként is elhanyagolható, mert minden ember amúgy is halandó – állítása bizonyításaképp temetői sétára invitálta az esetleg kételkedő képviselőket.

– Az pedig minden vitán felül áll – hangsúlyozta a továbbiakban –, hogy mindig is a háború volt a munkanélküliség megoldásának legbiztosabb módja, mert sok új munkahelyet teremt, vagy ami ezzel egyenértékű, sok régi munkást szüntet meg.

A legkeményebb szócsata a pénzügyi kérdések körül bontakozott ki. A főminiszter úr bejelentette, hogy a külföldi befektetők rendkívüli módon érdeklődnek a „Játékok” iránt. Bemutatott a parlamentnek egy magas szintű diplomáciai átiratot, melyben egy nem kisebb hatalom, mint maga a Baktérítői Királyi Köztársaság vállalja, hogy hajlandó százmilliárd dolláros kamatmentes hitelt biztosítani nekünk – egyetlen feltételül azt szabják, hogy mi legalább kétszázmilliárd dolláros hasonló jellegű hitelt szerezzünk a számukra. De számos más ország támogatására is számíthattunk – több mértékadó politikus és más vezető személyiség is megígérte, hogy otthon megbeszéli a dolgot a feleségével és amennyiben az asszony ki tud valamennyit szorítani a kosztpénzből, újra jelentkezik majd.

Szervácz Pongrácz Bonifác ellenzéki képviselő attól tartott, hogy a „Világháborús Játékok” újabb terheket rónak a polgári lakosságra, mely amúgy is elviselhetetlen anyagi nehézségekkel küszködik. Válaszában a főminiszter úr kifejtette, hogy ez a vélekedés erősen túlzott, sem a saját környezetében nem tapasztalt ilyen nehézségeket, sem Szervácz Pongrácz Bonifác úr családjában, akivel gyakran összejárnak. Ennek ellenére ígéretet tett, hogy a „Játékok” nem érinthetik a lakosság életszínvonalát, ha mégis jelentkeznének önkéntes áldozatvállalók, akik az áremelések mellett tüntetnének, ő maga fogja leszerelni azokat.

Meggyőző érveink és minden jó szándékunk ellenére a parlamenti vita eredménytelenül végződött – az ügyet kétharmados, illetve III/III-as többség dönthette csak el. A végső határozat előkészítésének feladatát egy rendkívüli bizottság hatáskörébe utalták, mely hivatva volt összehangolni néhány alacsonyabb szintű társadalmi szerveződés, polgári kezdeményezés munkáját, egyben figyelemmel követte a közvélemény megnyilvánulásait az üggyel kapcsolatban.

A „Világháborús Játékok” sorsa senkit sem hagyott hidegen, sorra érkeztek a lakossági nyilatkozatok és bejelentések. Élénk viták alakultak ki, nem számított ritka esetnek, hogy egy utca páros számozású oldala igennel szavazott, a páratlan oldal viszont a legélesebben tiltakozott az ellen, hogy bármilyen módon is részt vállaljon a rendezvényben. Ez a sajnálatos feszültség egyre inkább erősödött és csakhamar a családok belső életére is átterjedt. Előfordult, hogy a „Játékok”-at ellenző férj elzárta a fürdőszobát a kormány szándékait támogató felesége elől, aki bosszúból az éléskamra ajtajára szereltetett fel egy lakatot. A lakásokon belül kölcsönösen tilos övezetek alakultak ki, melyeket csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett áthidalni alkalmi terelőutakkal, felüljárókkal. Ezek a fejlemények rendkívül nyugtalanították a főminiszter urat:

– Ez így nem mehet tovább, kedves Kovács úr, mi nem „Családi Háborús Játékok”-ra készülünk. Mindenképpen meg kell akadályoznunk a helyzet további romlását, fel kell vennünk a tárgyalásokat az ellenzékkel.

A szemben álló felek egy kertészetben találkoztak, ahol liliomok és életfák között néhány szabad madár röpködött, csőrében szalagokat húzva:

 

 

A megegyezés kemény alku után született meg, az ellenzék végül is elfogadta a „Világháborús Játékok” tervezetét, de kiharcolta magának a katonazenekar tamburmajori tisztségét. Ezek után a kisebb pártok támogatására nem volt szükség.

A főminiszter úr nem akarta megkockáztatni, hogy a szavazásnál a jelenlevő képviselők száma ne érje el a házszabályokban meghatározott kötelező aránynak legalább az alsó határát, ezért a „Világháborús Játékok” sorsát eldöntő ülést a Parlament büféjében rendezték meg, ahol fizetési napokon mindig összejön elegendő honatya és honanya.

Itt, természetesen nem alkalmazhattuk a nagyterem modern elektromos jelzőrendszerét, megállapodtunk, hogy a szavazatokat a büfében felszolgáló pincérek számolják majd össze – egy, az adott helyhez és alkalomhoz szabott megoldással. Aki mustáros virslit rendel, az a „Játékok” megrendezése mellett teszi le a voksát, kétségtelenül így jár el majd minden, minket támogató képviselő, akkor is, ha egyébként vegetáriánus, aki viszont tormás virslit rendelt, az elutasította a programunkat, aki pedig kaszinótojást, az a tartózkodását fejezte ki.

Ez a lebonyolítási rendszer módot adott rá, hogy a megfelelő, egyedül helyes irányba terelhessük az események menetét. A szavazás napján a büfében nem árultak sem tormát, sem kaszinótojást, így a „Világháborús Játékok” hívei döntő győzelmet arattak. Az ország nagy városaiban és kis falvaiban is megszólaltak a háborúból megmaradt légvédelmi szirénák és egy órán át zúgtak – jelezve egy új, nagy vállalkozás sikeres kezdetét.

Az előkészületek rengeteg költséggel jártak, maga a szavazásnál felszolgált virsli elvitte az államilag betervezett támogatás egyhatodát. Hogy folytatni tudjuk a munkánkat, kénytelenek voltunk kijátszani legfőbb ütőkártyánkat: a főminiszter úr külföldi körútra indult.

Útja során Végh úr több fővárosban is munkaebéden vett részt, a fogadtatás bizalmas, sőt szinte családias légkörére jellemző, hogy a főminiszter úrnak a konyhában tálaltak és diplomáciai jegyzék formájában átadták neki a maradék húst, zsírpapírba csomagolva. Anyagilag sajnos nem sikerült ilyen eredményeket elérni, államkölcsönt csak egy helyen kapott, azt sem készpénzben fizették ki, hanem fekete Mercedes tankok formájában, melyeket a miniszterek és államtitkárok kaptak meg személyes használatra. Ezentúl egy-egy minisztertanácsi értekezlet idején a Parlament parkolója a nagy világháborús tankcsaták felvonulási terepére emlékeztetett.

Kihasználva a lehetőségeket, a főminiszter úr megpróbálta mozgósítani a külföldön élő magyarságot is. A helytelen egyeztetés következtében sajnálatos módon vele egy időben indult el támogatást kérő útra a magyar kormány több tagja is, így előfordult, hogy egy New York-i magyar szabómester vagy oslói magyar kárpitos előszobájában három-négy miniszter is összefutott. A házigazdák el akarták kerülni a tolongást, ezentúl egy papírtömböt akasztottak ki az ajtajukra, melyről a miniszterek érkezésük sorrendjében szakíthattak le egy-egy számot.

A főminiszter úr államférfiúi képességeit semmi sem dicséri jobban, mint hogy ilyen körülmények között is sikerült bizonyos eredményeket elérnie. A magyar egyesületekben tartott gyűjtő-, illetve gyújtóhangú beszédei nyomán egymás után jelentkeztek az idegenbe szakadt arisztokrata családok: a Dinnyefyek, az Isaszeghy-Télachok és még sokan mások. Elvállalták, hogy abból a kártérítésből, mely a pártállam idején elkobzott birtokaik után járna nekik, önálló lovas bandériumokat állítanak fel, melyek az ő zászlóik alatt vesznek majd részt a „Világháborús Játékok”-ban. Később a már hazatelepült történelmi múltú családok is felajánlották a segítségüket, de viszonzásul igényt tartottak rá, hogy a támogatás összegét levonhassák az üzemeikben-vállalkozásaikban dolgozó munkások béréből. Ezt a kérésüket természetesen méltányolni kellett, egy törvénytervezetet terjesztettünk az Országgyűlés elé, mely kimondja, hogy a magyar nemesség bérrel adózik.

A főminiszter úr felöltötte nyilatkozó pizsamáját, melyről az általános gazdasági nehézségek jeleként szimbolikusan hiányzott egy gomb és bejelentette, hogy csak magunkra számíthatunk. Természetesen elsősorban azoktól kértünk segítséget, akik előzőleg a „Világháborús Játékok” leglelkesebb híveinek mutatkoztak, így a maszek kardkovácsoktól, harci paszománykészítőktől, temetkezési vállalkozóktól és így tovább. Felhívásunkra, hogy nyújtsanak az államnak minél nagyobb összegű kölcsönt, általában öt-tíz forintok érkeztek be a megjelölt csekkszámlára, volt, aki használt postabélyeget küldött be, sőt egy elvetemült ember nem átallotta az anyósát felajánlani.

A főminiszter úr újra a nyilvánosság elé állt és a rá oly jellemző nyugodt következetességgel hangsúlyozta, hogy továbbra sem kíván semmiféle anyagi terhet róni a polgári lakosságra. Legfeljebb arról lehet szó, hogy amennyiben maguk az állampolgárok igényelnék, például spontán módon szerveződő tüntetések formájában, a kormány nem zárkózna el az erős történelmi alapokon nyugvó és a magyar lélektől sem idegen tized, dézsma, úrbér, sarc, hídpénz bevezetésétől. Érdekes és meggondolandó lehetőségként említette meg a füstadó újbóli alkalmazását – annyi eltéréssel az eredeti formától, hogy most nem a kéményen felszálló, hanem az utcai levegővel beszívott füst után vetnék ki. Ez az adófajta természetesen nem érintené a füst kibocsátóit, az üzem- és autótulajdonosokat, mert az egyenrangú volna a vállalkozói szabadság megnyirbálásával, továbbá azokat, akik igazolni tudják, hogy katalizátoros gázálarccal vagy filteres kopoltyúval lélegeznek. Az egykori „Béke-kölcsönök” mintájára Végh úr megpendítette egy „Háborús Kölcsön” meghirdetésének gondolatát.

A felmerülő nehézségek láttán az ellenzék új erőre kapott és felrúgva a korábbi megállapodásokat, a parlamenti viták során támadásba ment át. Közgazdászai bebizonyították: a „Világháborús Játékok” megrendezése olyan költségekkel jár, hogy ha minden vendégnek húszezer dollár kézpénzt adnánk, hogy maradjon inkább otthon, a magyar államháztartás akkor is jelentős összegeket takarítana meg. Végh főminiszter úr megcáfolhatatlan érvekkel utasította vissza ezt a vádaskodást, kimutatta, hogy az ellenzéki szónok kétszer is helytelenül ragozta az ikes igéket. Azt is hangsúlyozta, hogy az egyik kormánypárti képviselő kijelentése, melyben „barmok”-nak nevezte a javaslat ellenzőit, nem politikai megnyilvánulás, hanem az illető képviselő állattenyésztői működésének része.

Az ülés után a főminiszter úr zártkörű tanácskozásra hívta meg az ellenzék vezetőit. Először Szervácz Pongrácz Bonifáchoz fordult:

– Nem mondhatod Szervi Pongi Bóni, hogy nem tanúsítottunk kellő türelmet irántatok. Ha strandra akartatok menni, mindig kerestetek valami ürügyet, hogy megsértődhessetek és kivonultatok a parlamentből. Vagy ott van az öreg Haczukay Bálint, akit ti delegáltatok a tamburmajori tisztségre, a katonazenekar külföldi hangversenyein csak a saját egyetlen szerzeményét tűzi műsorra, a „Holtverseny ütő és verőhangszerekre”, melyet a börtönélményei nyomán komponált. De mi nem szóltunk, mert abból indultunk ki, hogy nálatok jobb és használhatóbb ellenzéket nem találhatnánk. Nektek is érdeketekben áll, hogy ez a kormány hivatalban maradjon, mert bárki is kerülne a helyünkbe, mindjárt nem látszanátok olyan okosaknak.

Ezt az ellenzéknek is el kellett ismernie és a következő parlamenti napon elfogadták a kormányzó többség javaslatát.

Az előkészítő munkák során nemcsak anyagi nehézségekkel küszködtünk, de komoly terhet jelentettek a közlekedéssel és a külföldiek elszállásolásával kapcsolatos gondok. A főváros utcáinak átbocsátó képességét számottevő mértékben nem lehetett növelni – így jobb híján ahhoz kellett folyamodnunk, hogy a város alatti szennycsatornákat vonjuk be a forgalomba. A tervezet méltányosságból külön rögzítette, hogy az így kialakítható utakat kizárólag magyar állampolgárságú személyek használhatnák, az elgondolások szerint a főbb vonalakon beindítanák a tömegközlekedést – nyáron alacsony merülésű hajók, télen kutyaszánok alkalmazásával.

A hiányzó szállodai férőhelyek pótlására felvetettük azt az elképzelést, hogy a „Világháborús Játékok” időtartamára a főváros lakosságát külföldi társasutazásokra küldjük, bizonyos vámkedvezményeket is biztosítanánk a bevásárlásaikhoz és az így felszabaduló lakásokban szállásolnánk el a vendégeket.

Az előzetes terveknek megfelelően megkezdtük a „Világháborús Játékok” lebonyolítási elveinek tisztázását.

Mivel a schwarczgelbiaiak kilépésével a „Játékok” jellege alapvetően megváltozott, a „Hidak a Semmibe” helyett egy új jelmondatot kellett választanunk. Hosszas vita után Péterfy-Pecsovics sajtófőnök úr ajánlatát fogadtuk el: „Kultúrák karambolja” – úgy gondoltuk, ez kifejezi a rendezvény legfontosabb eszmei céljait.

A bizottság egyetértett abban, hogy a „Játékok” csak akkor számíthatnak sikerre, ha nem a korábban kialakult sablonos megoldásokat alkalmazzuk, hanem sajátos nemzeti formában valósítjuk meg. Egyik bizottsági tagunk, a polgári életben színházi rendező, azt javasolta, hogy játsszuk el újra a magyar történelmet.

– Ezt hogy érti, művész úr?

– Iktassuk ki az ország emlékezetéből az összes vesztes csatát és háborút, mert csak így adhatjuk vissza az emberek hitét és önbizalmát!

Tarhai Károly tartalékos vezértizedes, aki mint említettem, részt vett a bolsevizmus elleni kereszteshadjáratban, tizenhét hadi sérülést viselt – valamennyit a hátán, helyeslően bólogatott:

– Ezt én már elkezdtem a múltkor a második világháborúval kapcsolatban.

– Az elgondolás jó volt, de túlságosan is szűk körű, időben sokkal mélyebben vissza kell nyúlnunk. Nem nyomaszthatja nemzeti tudatunkat az első világháborús katasztrófa, sőt a muhi csata sem, Lehel vezér augsburgi vereségéről nem is szólva. Alkotólag át kell értékelnünk egész történelmünket.

Hogy elgondolásait a gyakorlatban is érzékeltesse, a színházi rendező mintegy kísérletképpen újratervezte a mohácsi vészt, melynek – felfogása szerint – természetesen magyar győzelemmel kellett végződnie.

A magyar seregeket egy vezérnégyes: Árpád, Hunyadi János, Bem apó és természetesen Tarhai Károly tartalékos vezértizedes vezette volna. A bizottságban helyet foglaló történészek ez ellen kifogást emeltek, megemlítve, hogy ezeket a történelmi személyiségeket időben évszázadok választják el egymástól, de a rendező azzal vádolta őket, hogy megragadtak a pártállam földhöz ragadt áltárgyilagos nézeteinél. Mikor az egyik történész tudományos érveket hozott fel, a színházi rendező szembefordult vitapartnereivel:

– Igazolják hitelt érdemlő iratokkal, hogy felmenő rokonságukban egyetlen török származású sem akad, mert csak így tudom elfogadni a tárgyilagosságukat.

Egyhónapos szünetet kellett tartanunk a megfelelő iratok beszerzésére, a rendező csak a papírok tüzetes áttanulmányozása után volt hajlandó újra asztalhoz ülni és tovább fejtegetni az elképzeléseit.

A parancsnoksághoz hasonló elvek szerint alakítanák ki a csatában részt vevő magyar haderők összetételét is. Teljes történelmi keresztmetszetet nyújtva: kuruc talpasok, Mátyás király „fekete serege”, első világháborús Molináry bakák és a „Puma” nevezetű második világháborús repülők alkotnák – fegyverzetük a kopjától a legmodernebb harceszközökig terjedne.

Az ellenséget a rendező elgondolásai szerint egy félszemű, Jumurdzsák nevű szultán irányítaná – más török történelmi személyiséget a rendező nem ismert. A török csapatokat elsősorban nemzetiségiekből, cigányokból és zsidókból kellene kialakítani, de módot kellene teremteni rá, hogy a politikai ellenzék tagjai is csatlakozhassanak hozzájuk.

Magát a csatát tüzérségi előkészítés vezetné be, a magyar ágyúk a legpusztítóbb hatású lövedékekkel árasztanák el az ellenség hadállásait: valóban nemzeti eszmei alapállású napilap és folyóiratkötegekkel. Az ülésen jelenlevő Péterfy-Pecsovics sajtófőnök úr mindenkit megnyugtatott, hogy ezekből az újságokból akkora eladatlan készlet áll rendelkezésre, hogy akár ötéves folyamatos pergőtüzet is lehetővé tenne. Mint mindig, most is ő javasolt nevet ennek a különleges lövedéknek; a Remittenda – vagyis eladatlan – gránát megjelölést javasolta.

Ez a tüzérségi csapás már kezdetben biztosítaná az ellenség erkölcsi megingását és szellemi ütőképességének jelentős csökkenését, már amennyiben a török sereg bedől a hadi cselnek és elolvasná az újságokban leközölt cikkeket. Utána rövid kézitusa következne, szponzorunk, a „Kinizsi Sörgyár” reklámembere mindkét kezében és a fogai között is egy-egy törököt tartva harci táncot mutatna be – a gyár termékeit népszerűsítve. Végezetül a törökök lemészárlása következne, melynek betetőzéséül Jumurdzsák ünnepélyesen belefulladna a Csele patakba.

A látvány különösen kegyetlen volta miatt a bizottság nem támogatta ezt az elképzelést, a rendező néhány nap múlva újabb ötlettel állt elő.

A lovagi viadalok legnemesebb hagyományainak szellemében a magyar csapatok részéről egy populista képviselő párbajra hívná ki a török seregek vezérét – ilyen módon megkímélve az egyszerű harcosok életét. A mérkőző felek nem a szokásos fegyvereket használnák, hanem két-két hordót hoznának magukkal – sárral és bélsárral megtöltve. A küzdelem egy meghatározott jelre venné kezdetét, a párbajozók egymásra csapkodnák a hordók tartalmát és azt hirdetnék ki győztesnek, aki hamarabb borítja be ellenfelét tetőtől talpig. Ha a nemes küzdelem nyertesét nem lehetne egyértelműen megállapítani, akkor a párharc elvi síkon folytatódik.

Az elvi-politikai érveket meghatározott pontrendszer alapján értékelnék: például egy, az ellenfél által elkövetett sikkasztás, ha bebizonyosul, egy pont levonást jelentene és képletesen egy könnyebb ujjsérüléssel volna egyenértékű. Egy olyan hozzátartozó, aki a múltban jelentős politikai szerepet töltött be, felérne egy haslövéssel, egy dongakészítő, vagyis kádár szakmát folytató rokon, pedig azonnali vereséget jelentett volna.

A rendezői tervezet ennél a változatnál is kitért a harc befejezésének módjára. A csata után a mohácsi síkság főbb pontjaira kitűznék a „Janicsári konyec!” feliratú plakátokat és a seregek vezetői egy megállapodást írnának alá. Az ideiglenes jelleggel itt tartózkodó török csapatok megkezdenék kivonulásukat, vállalnák, hogy a környezetben okozott kárt törökméz- és áfium-szállítmányokkal térítenék meg. Képviselőik részt vennének a csellel elfogott Török Bálint újratemetésében. Lemondanának a török nemzeti jelkép, a félhold Magyarországra eső fényéről. Viszont jogot formálhatnának bizonyos ellentételezésre a Magyarországon visszahagyott mecsetekért és karavánszerájokért.

Az előzetes terveknek megfelelően megkezdtük a „Játékok” lebonyolításához szükséges terület állami kisajátítását. A privatizációs, reprivatizációs, szubprivatizációs, morprivatizációs, hirschprivatizációs, továbbá Fedák Sári privatizációs jogszabályok értelmében felhívásban kerestük meg a muhi-pusztai, mohácsi és egyéb csataterek jogos tulajdonosait vagy azok örököseit.

Legelőször a „Világháborús Játékok”-at szervező bizottság tagjainak benyújtott igényeit elégítettük ki. Az ő birtokjoguk volt ugyanis a legfrissebb keletű, tehát a legkönnyebben ellenőrizhető, a többi jelentkezőre csak utánuk került sor.

A volt tulajdonosokat kötvényekkel kártalanítottuk, hamarosan élénk forgalom alakult ki belőlük a Tőzsdén: egy egymilliós kötvényt két ötszázezresre cseréltek be, tíz százezrest pedig egy milliósra.

Az ügyek intézésének fárasztó, de viszonylag nyugodt menetét egy váratlan közjáték zavarta meg. Egyik nap levelet kaptam Pozsonyból, a feladó helyén a számomra ismeretlen Bozsena Szvatoplukova név állt. Az asszony közölte, hogy értesült az új magyar földreformról és ennek szellemében követelte vissza családja jogos tulajdonát: a jelenlegi Magyarország egész területét.

Levelében részletesen leírta, hogy a mostani magyar állam jogelődje fondorlatos módon miképp forgatta ki birtokából az ő egyenesági ősét, Bohumil Szvatopluk szláv királyt. Elmondása szerint a magyarok egy fehér lóért egy maroknyi földet és egy korty vizet kértek, melyet aztán nyilvánvaló jogi abszurdumként az egész országgal azonosítottak. Releváns körülmény továbbá – állította az asszony –, hogy Szvatopluk tudomást szerezve az ellenérdekű fél koncepciós szándékáról, még a törvényes tulajdonbavételi határidő lejárta előtt visszaszolgáltatta a fehér lovat – igaz, némileg megváltoztatott formában: darabokra vágva és a folyóvízbe vetve – mindenesetre de jure elállt a szerződéstől. Ezt a tényt a magyarok nem vették tudomásul és fegyveres erőszakszervezetükkel a jogtalan kisajátítás fogalmát minden körülményében megvalósító birtokháborítást követtek el a Kárpát-medence tekintetében. Ez a nyilvánvaló anomália mind a mai napig nem nyert igazi, jogi orvoslatot, ezért Bozsena Szvatoplukova az eredeti állapot helyreállítását követelte: a kérdéses terület visszaszármaztatását, ezen kívül jelentős összegű pénzbeni kártérítést ezeregyszáz éves kamatos kamattal.

A panasztevő állításai igazolásaképpen fotómásolatokon szemelvényeket mellékelt középkori magyar krónikákból. Ezeket a szövegrészeket szerettem volna összehasonlítani az eredetiekkel, utánajártam múzeumokban és könyvtárakban, de kiderült, hogy a krónikákat már rég ellopták, vagy maga az állam adta el őket külföldi gyűjtőknek.

Annyi haszon mindenesetre származott jogi és történettudományi kutatásaimból, hogy megtaláltam a megfelelő érvet Bozsena Szvatoplukova követeléseinek elutasítására. Válaszlevelemben közöltem vele, hogy már az ő felmenője, Bohumil Szvatopluk is súlyos jogtiprás útján szerezte meg ezt a területet az egyedül jogos tulajdonosoktól, az avaroktól, tehát az erőszakos birtokbavétel minősített esetét megvalósítva semmiféle kártérítési igényt nem támaszthat. A levelet a nyomaték kedvéért aláírattam két Avar családnevű ismerősömmel is.

Nem késett sokáig Bozsena Szvatoplukova viszontválasza. Közölte, hogy továbbra is fenntartja a követeléseit, melyeket a továbbiakban a „Nagynemzeti Nagyszövetség Nagy-Szlovákiáért” elnevezésű politikai szervezet is a saját ügyének tekint. Ezt a csoportosulást még a szlovák háborús diktátor Timsó páter alapította, mostanában alakult újjá, jelenlegi politikai súlyukat nem tudtam felbecsülni, így ezt a levelet már kénytelen voltam megmutatni a főminiszter úrnak, ő elolvasta és csak legyintett rá:

– Nem kell törődni ezzel, kedves Kovács úr. Régi kormányzati tapasztalat, hogy a valóban meggondolt és következetes hallgatás könnyebben kezelhetővé teszi az ügyeket, mint bármiféle magyarázat.

– És ha mégis valami baj lesz belőle?

– Akkor még mindig rá lehet fogni a pártállam mulasztásaira.

A főminiszter úr mélyértelmű és bölcs megjegyzése ezúttal, sajnos, nem igazolódott be. Bozsena Szvatoplukova követeléseinek elutasítását több szomszédos ország is úgy értelmezte, hogy mi lépünk fel területi követelésekkel. Első figyelmeztetésként elterelték a határfolyókat és a légtérben kifeszített hálókkal eltérítették a Magyarország felé vonuló esőfelhőket is. Éles hangú diplomáciai jegyzékben követelték a „Világháborús Játékok” előkészületeinek leállítását és csak azért nem rendelték el hadseregeik mozgósítását, mert erre a lépésre már jóval korábban sor került.

A határidő sürgetett minket, hozzá kellett látnunk a „Játékok”-ban részt vevő haderők szervezéséhez. A reguláris magyar hadsereg mind létszámát, mind ütőképességét tekintve, legföljebb önmaga körkörös védelmére volt alkalmas. Parancsnokai kormánygaranciát követeltek, hogy csapataikat és létesítményeiket nem éri támadás, kilátásba helyezték, hogy a legkisebb ellenük irányuló akcióra vagy elbujdosnak, vagy bevonulnak a legközelebbi óvodába és menedékjogot kérnek.

Ezek után csak az önkéntes alapon szerveződő erőkre számíthattunk, meglepetésünkre és őszinte örömünkre tömegével akadtak jelentkezők. A pártok és mozgalmak mind kialakították a maguk fegyveres erőit. A legnépesebbnek a magyar szociáldemokraták „Szent Anna”-hadosztálya bizonyult, a magas létszám abból adódott, hogy mindegyik pártfrakció küldött egy-egy harcost, felvonulásuk – kezükben harci nagykalapácsukkal – impozáns látványt nyújtott.

A kisebb létszámú résztvevők sorában feltűnést keltett, hogy az „Országalma Őrei” nevezetű jobboldali párt is kérte szervezett alakulatának bejegyzését „Siess Segíteni”, rövidítve „SS”-néven.

Azok a pártok, melyek saját soraikból nem tudtak megfelelő gárdát kiállítani, lengyel és szovjet vendégharcosokkal képviseltették magukat – ők zsoldjukat nyugati valutában kapták, osztatlan elégedetlenséget keltve a többi csapat körében. Megalakult a Moszkva téri Székely Hadosztály, melyben főleg az Erdélyből érkezett állás nélküli kőművesek, ácsok és segédmunkások léptek be.

Ezeket a különféle haderőket a Háborús Tanács fogta össze, melyet a pártállam egykori Béke Tanácsának mintájára alakították ki – a benne részt vevő személyek névsorát összehasonlítva is alig mutatkozott különbség. A Tanács egyik kibővített ülésén magam is jelen voltam, ekkor határoztuk el, hogy a Hungaroringen hamarosan megtartjuk a „Világháborús Játékok” főpróbáját.

A tervek szerint a kormánypárti seregek az ellenzéki erőkkel csapnak össze, a csata megnyeréséhez kétharmados többség kellett, így az eldöntetlen kimenetel eleve biztosítva volt. Megállapodtunk abban is, hogy a harcosok mikrofonokat és olyan fegyvereket használnak majd, melyek éles lőszer helyett nyomdafestéket és golyóstollban használatos betéteket vetnek ki magukból. A csata komolyságához természetesen nem nélkülözhettük a tüzérség jelenlétét, de a fegyvernem irányítását és mozgatását a honvédelmi államtitkár látta el, így biztosak lehettünk abban, hogy löveg, lőszer és kezelő személyzet még véletlenül sem kerülhet ugyanarra a helyre.

A főpróba kezdete előtt egy túlbuzgó háborús tanácstag úgynevezett „személyi átvilágítást” javasolt és ennek eredményétől függően ki akarta záratni azokat a harcosokat, akik korábban rendőrspicliként vagy titkos ügynökként dolgoztak. A beterjesztést vissza kellett utasítanunk, mert ha az erkölcsi szempontokat komolyan vesszük, elnéptelenedett volna a csatatér.

A csata napján a Hungaroringhez vezető utakat elborították a rendezvény jelszavát hirdető plakátok: „Háborúval a megbékélésért”. A belépés ingyenes volt, a jegyért fizetendő összeget beépítették a kenyér, a tej és a benzin árába; a nézők tömege zsúfolásig megtöltötte a lelátókat. Mi a főminiszter úrral és Külsőszentbékkálay-Kruxelháben kabinet brandy főnök úrral a díszpáholyban foglaltunk helyet, itt fogadtuk a magas rangú külföldi vendégeket is.

A csata kezdete meglehetősen elhúzódott, mert Tarhai vezértizedes, a kormánypárti hadak főparancsnoka a Vérmezőről elindulva hosszában akart átkelni a Dunán, csak a nagymarosi félbenhagyott elzáró gátnál döbbent rá a tévedésére és szánta el magát, hogy visszaforduljon. Útközben Dunakeszinél egy félreértés folytán még rátámadt a saját tartalékerőire, de végül is sikerült elérnie a Hungaroringet.

Az ellenzéki csapatok is nehezen alakították ki a hadrendjüket. A szocialisták vörös zászló helyett fehérrel vonultak fel és régi egyenruhájukat is kifordítva viselték, de így sem volt hajlandó senki sem melléjük állni, a függetlenek pedig igyekeztek középen, a két fél közötti „senki földjén” elhelyezkedni és hogy minél kevésbé legyenek feltűnők, terepszínű álcázóhálókat borítottak magukra.

A csatát hosszú ünnepségsorozat előzte meg, az erdélyi Nagybánya és a Heves megyei Hort díszpolgárává választotta Végh főminiszter urat. Akit ezentúl Nagybányai Horti Véghnek hívtak. Utána zászlószentelésre került sor; a kormánypárti zászlóra a német nagykövet felesége kötött egy szalagcsokrot, az ellenzékire az amerikai nagyköveté – a két asszony sokáig kereste a ceremóniában nekik jutó helyet, mert a két zászló alig-alig különbözött egymástól.

A főminiszter úr jelt adott az ütközet megkezdésére, az események a már előre kialakított békés felfogás jegyében indultak el. A csapatok csak néhány golyóstollbetétet lőttek ki egymásra, egyébként nem mozdultak el eredeti felállítási helyükről. Egy idő után többen is kiálltak a hadrendből, a pénztárnál előleget vettek fel a zsoldjukra vagy napidíjukra és felkeresték a harcmező szélén elhelyezett büfésátrakat.

A közönség, mely a drágább kenyérrel, tejjel, benzinnel sokszorosan megváltotta a belépőjegyet, kemény és látványos harcra számított, mind a két félnek megvoltak a maga lelkes szurkolói. Most megdöbbenve tapasztalták, hogy azok a szemben álló harcosok, akiket ők kibékíthetetlen elvi ellenfeleknek gondoltak, egymás vállát átfogva békésen sörözgetnek.

Először csak néhány türelmetlen füttyszó harsant fel, majd látva, hogy továbbra sem történik semmi, a csalódott tömeg hirtelen dühbe gurult. Kidöntötték a kerítést, mely a nézőteret elválasztotta a pályától és berohantak a csatatérre. Követelték vissza a pénzüket, kárpótlást elvesztegetett idejükért – ezt az igényüket természetesen nem állt módunkban kielégíteni, helyette a Hungaroring nézőtulajdonosi részvényeit ajánlottuk fel. A tömeg ezt nem fogadta el, leköpdöste a harci játékok résztvevőit, elvették tőlük a fegyvereiket és darabokra törték a hátukon. A főminiszter úr rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket:

– Én úgy gondolom, hogy a dolgok a lehető legkedvezőbb módon alakulnak. A tömegek most megmutatkozó harci kedve a legbiztosabb előjele a „Világháborús Játékok” sikerének. Ön hogy látja, kedves Kovács úr?

Nem jutottam hozzá, hogy kifejtsem a véleményemet, mert hirtelen hatalmas hadizajjal Észak, Dél és Kelet felől állig felfegyverzett idegen csapatok tűntek fel. Először a „Világháborús Játékok” elkésett résztvevőinek hittem őket, de feltételezésemet hamar eloszlatták a különféle szláv és román nyelven kiadott parancsszavak. Az idegen katonák szinte egyszerre indultak el a pálya közepén marakodó tömeg felé.

H. Kovács körülnézett a „Don Alfredó”-hoz címzett italboltban:

– Nem tudom, ismerték-e az urak Csupcsák Aladárt, a Ferencváros régi teke-szakosztályából?

Rizsa megrázta a fejét:

– Nem hallottam róla, de ha úgy tudott gurítani, mint maga, Kovács, akkor nagyon nagy bajnok lehetett.

– Magával nem vitatkozom, Rizsa, maga olyan sötét, mint egy láda korom. Csak a többi úr kedvéért folytatom, akik lesznek szívesek meghívni egy koalíciós fröccsre.

Az ivópult körül álldogálók bizonytalanul kérdezték:

– Koalíciós fröccs?! Az micsoda?

– Egy nagyfröccs és két kisfröccs egy pohárban.

Frédi kihozta az italt, H. Kovács felhajtotta és eltűnődve bámult maga elé:

– Ha nem emlékeznek rá az urak, el kell hinniük nekem becsületszóra, hogy ez a bizonyos Csupcsák Aladár nem tartozott a kiemelkedő képességű versenyzők közé. Egész pályafutása során csak egyszer sikerült neki egy dobásra ledöntenie mind a kilenc fát – lent a pusztaszakállasi „Pálfi-Pártos” emlékversenyen. Ezen az eseményen magam is jelen voltam, láttam, hogy Aladár a magasba löki a karját és diadalmasan körülnéz, de sajnos, abban a pillanatban ránk omlott a csarnok teteje. Később kiderült, hogy egy 118 maligán erősségű földrengés rázta meg éppen akkor a környéket, az borította fel a bábukat, így ezt az eredményt sajnos törölni kellett.

Csupcsákot azonban nem törték le az első két évtized kezdeti balsikerei, sőt még keményebb munkára ösztönözték. Ezentúl nemcsak a nappali szabadidejét töltötte a pályán, hanem beállt a tekecsarnokba részfoglalkozású éjjeliőrnek, hogy éjszaka is gyakorolhasson. Egészen hajnalig döngette a palánkot, a klubra százezer forintos bírságokat róttak ki csendháborításért, Csupcsák eredményei mégsem javultak számottevően.

H. Kovács széttárta a karját:

– Bármily szomorú is, kedves uraim, de a világ úgy van berendezve, hogy csak a tehetségtelen kuglizók szorgalmasak igazán, a tehetségesek mind olyan lusták, mint egy álomkórral megfertőzött galagonyabokor. A balsikerek láttán óvatos célzásokat tettünk az esetleges visszavonulásra, de Csupcsák hallani sem akart róla.

– Egyszer ki kell jönni ennek a rengeteg munkának, Géza bácsi! – mondta bizakodva. – Az idő is nekem dolgozik.

– Ezt hogy érted, Aladár?

– A bábuk előbb-utóbb elkorhadnak és összeesnek maguktól – csak ki kell várni türelemmel. Addig is csiszolom a technikámat, kipróbálom a kétlépéses egylélegzetvételes, majd a lélegzetvétel nélküli helybenmaradásos gurítást.

Hogy legalább a többiek formáját ne rontsa, az edző utasítására Csupcsák külön dobóállásban dolgozott. Az évek folyamán a bábuk a háborítatlan nyugalomtól gyökeret eresztettek, de a kugligolyók lassan kikoptatták a pálya műanyag borítását, sőt magát a betonalapot is. Csupcsák egy-egy lendületesebb gurítása nyomán átszakadt a meggyengült födém és a golyó lezuhant a pincébe az ott gyakorló sportlövészek közé, egy-egy éppen ráérő sportoló juttatta vissza.

Egyik alkalommal női agyaggalamblövő csapatunk tartalék gárdájának kiegészítő pótversenyzője, Mácsai Etelka hozta fel a kugligolyót. Etelka a maga sportágában nagyjából Csupcsák Aladárhoz hasonló színvonalon állt. Szorgalmában senki sem találhatott kivetnivalót, az edzéseken annyi töltényt lőtt ki, amennyi két kisebb háború megnyeréséhez is elegendő lett volna, de az igazi eredmények még várattak magukra. Etelka nem hogy eltalálni, de még utolérni sem tudta a lehulló és elguruló agyaggalambokat. Annak idején helytelen fegyvertartást idegzett be; a puskacsövet rossz szögben, kissé lefelé tartotta, lábfejéből minden edzés után hat-nyolc golyót kellett kioperálnia sportorvosunknak, doktor Schön-Sámán Ubulnak. Pályafutása során egyetlen jelentősebb sikert könyvelhetett el: a Magyar Galambvédő Szövetség tiszteletbeli tagjai közé választotta.

Mint már említettem, Etelka ezen a bizonyos napon felhozta a kugligolyót, de utána nem sietett vissza a pincébe a társai közé, érdekelte őt egy másik sportág edzésmunkája. Elbeszélgetett Csupcsákkal, a férfi mély rokonszenvet ébresztett benne. Aladár veleszületett finom belső lelki intelligenciával rendelkezett, megválogatta a szavait, társalgás közben elkerülte a tekézők megszokott durva kiszólásait, mint hogy „olyan lent vagy, mint a baltekém!”, vagy „már éppen tele van veled a tekém” – és így tovább hasonlóan.

A találkozók megismétlődtek és rendszeressé váltak. Etelka és Aladár eleinte csak szakmai kérdéseket vitattak meg, átnézték egymás edzésnaplóját, ahol külön piros felkiáltójelek mutatták, hogy melyik hónapban sikerült eltalálniuk egy-egy agyaggalambot, illetve tekebábut. Azt tervezgették, hogy egyesítik a két sportágat, például olyan formában, hogy a tarolásnál fennmaradt kuglikat puskával lelövik.

Kapcsolatuk azonban hamarosan túllépte a szakmai kereteket, senki sem lepődött meg, mikor bejelentették, hogy összeházasodnak. A családalapítással egyidejűleg befejezték aktív sportpályafutásukat: Etelka a szög mellé akasztotta a fegyverét és a pálya környékén lakók is feljöhettek végre az óvóhelyről, ahová Aladár messze robajló dobásai elől menekültek éjszakánként.

Több évtizedes klubhűségük elismeréseként búcsúversenyt rendeztünk mindkettőjüknek. Mikor Aladár utoljára a dobóhelyre lépett, a kuglibábuk helyére kilenc elnökségi tag állt be, akik a golyó csattanására hanyatt vetették magukat – így a csupa szív versenyző egyéni csúccsal fejezhette be a karrierjét. Etelkának pedig rendkívül levert kedélyállapotú, eleve öngyilkos hajlamú agyaggalambokat válogattunk össze, ezek valósággal utánarepültek a kilőtt töltényeknek – így ő is kiváló eredményt ért el.

A klub nevében én búcsúztam el tőlük, átnyújtottam szerény ajándékomat – Aladár kedvenc tekegolyóját alakítottam át unicumos üveggé – és egy rövid szónoklatot tartottam:

– Nagyon sajnálom, kedves Etelka és kedves Aladár, hogy ilyen hamar befejeztétek. Ne felejtsétek el, hogy ennek a pályának a kapui mindig nyitva állnak előttetek, legfeljebb a belépőjegyet kell megvennetek, ha be akartok jönni.

Csupcsák átvette az ajándékot, közben sokat sejtetően rám hunyorított:

– Őszintén remélem, hogy hall még rólunk, Géza bácsi.

– Mi a tervetek?

– Mindent a maga idején, egyelőre nem akarok többet mondani róla.

Aztán hosszú évek teltek el, a mindennapos hajszában lassan már el is feledkeztem a Csupcsák házaspárról. Egyik nap azonban véletlenül a kezembe került egy újság, mely címlapján közölte a hírt, hogy: „négyesikrek születtek a csepeli Cseppentő családban”. Közelebbről is megnéztem a cikkhez mellékelt fotót, és a gyerekeket magukhoz ölelő szülőkben legnagyobb megdöbbenésemre Csupcsák Aladárt és feleségét, Etelkát ismertem fel.

Arra gondoltam, hogy küldök nekik egy leértékelt dísztáviratot valamilyen szellemes, mégis találó célzással az eredményes gurításra, vagy lövészetre, de angolparki vezető állásom akkoriban sajnos annyira lekötött, hogy végül is megfeledkeztem a szándékomról. Őszintén örültem, mikor egypár nap múlva Csupcsák, illetve Cseppentő Aladár felkeresett az irodámban.

– Gratulálok Aladár – szorítottam vele kezet –, ez a négyes felér egy kilencessel! Hány jövendőbeli tekebajnokra és hány mesterlövészre számíthatunk?

– Ha arra gondol, mind a négyen fiúk, Géza bácsi.

– És hogy hívják őket?

– Azt talán látta az újságban, hogy a családnevünket megmagyarosítottuk. A „Cs” kezdőbetűhöz Etelka ragaszkodott, mert nem akarta áthímezni az ingeimen a monogramot. Először „Csorduló”-ra gondoltunk, de aztán beláttuk, hogy az ország jelenlegi gazdasági helyzetéhez inkább illik a „Cseppentő”. Ugyancsak „Cs” betűvel kezdődő keresztneveket választottunk a gyerekeinknek.

Aladár kinyitotta a magával hozott családi albumot és sorra rámutatott a fiúk képeire:

– Cseppentő Csatár, Cseppentő Csepű, Cseppentő Csömödér, a legkisebb pedig, aki kerek huszonhárom és fél perccel fiatalabb legidősebb bátyjánál, a Cseppentő Csák nevet kapta, az ősi Csupcsák família iránti jelképes tiszteletből, így legalább egy szótagot sikerült átmenteni.

Megvakartam a fejem:

– Ez nagyon érdekes, Aladár, de miért pont ilyen szokatlan neveket választottatok?

– Azért, mert számítanunk kell rá, hogy a gyerekeknek hamarosan szükségük lehet kellemesen csengő, egyben hatásosan hangzó nevekre.

– Miért? Mi a szándékod velük?

– Maga tudja a legjobban Géza bácsi: annak idején nem rajtam múlott, hogy nem kerültem be a nagy bajnokok közé, hanem csak a rajtengedélyezési szintig tudtam felküzdeni magam. Már hatéves is elmúltam, mikor szegény, néhai való jó édesapám először vitt le edzésre, társaim nagy része már négyéves korában minősített versenyzőnek számított – ezt a hátrányt minden erőfeszítésem dacára sohasem tudtam behozni. Etelka is hasonló módon maradt le, rögtön az elején. Hátrányos anyagi helyzetű családja nem tudta megvenni neki azt az önműködő hidraulikus sámlit, mely a lőállásban a megfelelő magasságba emelte volna őt. Ugyanakkor a vele együtt indulók már olyan speciális magnetofonnal is rendelkeztek, mely elhibázott lövés esetén is képes volt beledumálni a céltáblába a lyukat. Mi Etelkával úgy döntöttünk, hogy mint szülők, mi nem fogunk hasonló hibákat elkövetni, idejekorán és a legmodernebb módszerekkel kezdünk majd foglalkozni a gyerekeinkkel. Remélem, még nem késtünk el – tette hozzá Cseppentő és egy nyugtalan pillantást vetett az órájára.

– Mennyi idősek a fiaid, Aladár?

– Most négyhetesek, de koraérettek és rendkívül fejlettek, már több ismerősünk is egyhónaposnak nézte őket.

– Nincs nagyon korán ahhoz, hogy döntsél a sorsukról? Hátha kiderül, hogy nincsenek is megfelelő adottságaik a sporthoz?

– Én ennek tudományosan is utánanéztem, Géza bácsi, és minden tekintetben felkészültem rá. Adjon nekem egy csecsemőt, épp csak egy fokkal értelmesebbet, mint egy pártok által támogatott pótképviselő és én vállalom, hogy világhírű orvost, bírót vagy, ha úgy adódik, zseniális bűnözőt nevelek belőle. Ezt az állításomat a saját gyermekeimen fogom bebizonyítani. Csak azért választottam épp a sportot, mert ezen a területen rendelkezem a legtöbb gyakorlati tapasztalattal.

– Nagyon szép tőled Aladár, hogy így gondolkodsz, de én mit tudok segíteni ebben?

– Még a tervezés szakaszában járunk, épp azért kerestem fel magát, Géza bácsi, hogy univerzális ismereteivel és utolérhetetlen gyakorlati érzékével adjon tanácsot: milyen sportágat válasszunk a fiainknak. Lehetőleg olyat szeretnénk, melyben minél hamarabb eredményt tudnának felmutatni, mert anyagi eszközeink, hogy úgy mondjam, meglehetősen korlátozottak.

Meglepett a szokatlan kérés, széttártam a kezem:

– Lásd be Aladár, hogy nehéz dolgot kívánsz tőlem. Az olyan küzdősportokhoz, mint a birkózás, vagy az ökölvívás, még kissé fiatalok a gyerekeid, amennyire én tudom, nem is létezik két kiló nyolcvan dekás súlycsoport. A súlyemelés mellett az szólna, hogy egyelőre amúgy is gyakran kell cserélgetni a pelenkájukat, így az egy-egy gyakorlattal járó erőfeszítés következményei nem igényelnének külön kiadást vagy munkát. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy a két-három mázsás súlyzók emelgetése kedvezően hatna testi-lelki fejlődésükre. Menjünk tovább: az úszásról már lekéstek, a pingpongasztalt viszont még nem érik fel.

– Ezek szerint nem lát semmiféle esélyt?

– Dehogynem, csak a hátrányt előnnyé kell változtatnunk, valami játékos jellegű, frissebb reflexeket igénylő sportágat kellene találnunk, mely kedvez a gyerekkor sajátos adottságainak.

Beültünk Aladárral a könyvtárba, átnéztük a sportlexikonokat, idevágó nemzetközi tárgymutatókat, de egyik felsorolásban sem találtunk céljainknak megfelelő ajánlatokat. Eléggé el nem ítélhető módon az egy éven aluli korosztályra kevés figyelmet szenteltek. Csupa komolyan nem vehető foglalkozást javasoltak; kerekecske-gombocskát, csip-csip-csókát és hasonlókat. Végül az 1991-ben sorra kerülő lilahadovai rendkívüli olimpia részletes műsorfüzetében találtunk egy ígéretesnek látszó sportágat, melynek neve hevenyészett fordításban úgy hangzott, hogy: „balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben”.

A rövid ismertető szöveg szerint a sportágat csak nemrégiben vezették be, de a népszerűsége rohamosan terjedt. Ebben az évben már világbajnokságot is rendeztek belőle, igaz, a versenyen egyelőre csak hárman indultak; maga a sportág feltalálója és a terem tisztántartásával megbízott két néger takarítónő.

– „Balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben?!” Nagyon jól hangzik, de mi lehet ez tulajdonképpen, Géza bácsi?

Magam is eltöprengtem:

– Nem tudom pontosan, Aladár, csak feltételezem, hogy a „jobbkezes álló testhelyzetű műlepkefogás” egyik változata – arról mintha már hallottam volna.

– És ezt az új sportágat már űzik Magyarországon is?

– Nézzünk utána.

Hosszas nyomozással kiderítettem, hogy ezt a sportágat felügyelő szervként a Magyar Műlepkefogó Szövetség irányítja, bementünk hozzájuk útbaigazítást és segítséget kérni. Az elnököt, Markó Szilárdot egész héten nem találtuk a helyén – ezen akkor csodálkoztunk, de később kiderült, hogy a szakmában csak „Markó Póló”-nak hívják, mert a világhírű utazóhoz hasonlóan ideje nagy részét ő is külföldön tölti, irodáját többnyire csak arra használja, hogy két kongresszus között itt cseréljen fehérneműt. Markó sportdiplomataként jelentős hírnévre tett szert, mikor a londoni világjátékok megnyitóján az angol királynő megkérdezte tőle: hogy van? – Markó elővette azokat a leleteket és röntgenfelvételeket, melyeket legutóbbi végbélsipoly operációjáról készítettek és sorra mutogatta őket. Gyakran emlegették azt a vatikáni esetet is, mikor egy pápai fogadásra Markó egy cserép virágot vitt a ház asszonyának szánva.

A távollevő elnök helyett végül is Lovass Róbert sajtófőnökhöz utasítottak minket. Mikor benyitottunk a szobájába, Lovass mind a két kezével és lábával egyszerre írt, sőt a nemi szerveit is tintába mártogatta – egy ifjúsági ismeretterjesztő előadás vázlatát vetette papírra vele.

Lovass egyidejűleg negyvenhárom különféle szervezetet képviselt a sajtóban: a Szabad Túrókészítők Szakszervezetétől az Éjféli Harangviráglocsolók Klubjáig. Ennyi funkció betöltése óhatatlanul magával hozta, hogy Lovass némely ügyben egyszerre mind a két oldalon álljon és éles vitába keveredjen önmagával. Az újságíró az egymással párbajozó lapokban metsző gúnnyal vesézte ki a saját cikkeiben fellelhető primitív tévedéseket és ellentmondásokat – bölcs előrelátásból mindegyik írásában elhelyezett néhányat.

Mikor előadtuk jövetelünk célját Lovass Róbertnek, ő rövid töprengés után Lovass Róberthez küldött minket, aki a Négyesikrek Magyarországi Érdekvédelmi Szövetségének szóvivőjeként sokat tehet értünk. Útbaigazításként átadta a saját névjegyét, de bizalmasan hozzátette, hogy ne bízzunk túlságosan az illetőben, mert igen sok rosszat hallani felőle.

Szavaiból csak annyi lényegeset tudtunk leszűrni, hogy az általunk kinézett ágazattal senki sem foglalkozik Magyarországon, csak az alapvetőnek számító álló testhelyzetű jobbkezes műlepkefogó válogatottat versenyeztetik. Így magunknak kellett összehordani minden írásbeli anyagot: szabálykönyveket, versenynaptárakat, oktató segédleteket.

Magyarországon egyetlen képzett műlepkefogó tréner sem volt hajlandó az ikrekkel foglalkozni. Így kénytelenségből maga Cseppentő iratkozott be a Testnevelési Akadémiára és egy gyorsított tanfolyamon megszerezte a szakedzői minősítést.

Szakmai gyakorlatként elfogadták, hogy többször is lift nélkül ment fel a harmadik emeleti vizsgaterembe, elméleti vizsgadolgozatát, melynek a rendkívül hatásos „A pártállami kontraszelektív protekcionizmus romboló hatása a balkezes műlepkefogás térdelő testhelyzetben-sportágra” témájáról írt külön elismerésben részesítették és okmánybélyeg nélkül adták ki rá a diplomát. Így Cseppentő hivatalosan is jogot szerzett, hogy saját gyerekeinek edzéseit irányíthassa.

Nem kisebb gondot jelentett a megfelelő sporteszköz beszerzése sem. A boltokban kapható magyar műlepkéket az Ikarus gyárban fel nem használt autóbusz motorokkal szerelték fel, természetesen az egész szerkezetet ennek megfelelően kellett méretezni. Egy-egy magyar műlepke súlya megközelítette a negyven tonnát és képtelen volt magától a levegőbe emelkedni, csak egy különleges teherbírású toronydaruval lehetett mozgatni. Ügyeskedő üzérkedőkkel kellett hozatnunk Bécsből egy sorozatnyi angol műlepkét, sajnos a nagyobb méretűekből szállítottak, melyekből csak negyvenhat darab fért el egy gyufaskatulyában.

Az ilyen kerülő módon beszerzett sporteszköz semmiképpen sem számított olcsó mulatságnak, az ikrek teljes egyévi családi pótléka ráment. A Magyar Műlepkefogók Szövetségéhez most is hiába fordultunk segítségért, Cseppentő letörten kérdezte:

– Most mit csináljunk, Géza bácsi? Egy fillérünk sem maradt.

– Hát ha pénzhez akartok jutni Aladár, csak egy dolgot tehettek: a családodnak önálló politikai párttá kell átalakulnia.

– Milyen párttá?

– Mondjuk „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” néven működhetnétek.

Aladár még most sem tudta felfogni:

– Mi hatan alapítsunk egy pártot?

– Én is belépek hozzátok és hét ember ma már komoly tömegbázisnak számít Magyarországon, rendszeres támogatást igényelhetünk az állami költségvetésből. A négy gyerek később esetleg külön mozgalmat is alapíthatna a párton belül „Ifjúsági Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” – néven. Másra nincs is szükség, legfeljebb egy hatásos jelmondatot kell majd választanotok, hogy felhívjátok magatokra a figyelmet. Mit szólnátok például ahhoz, hogy „Itt nem volt csurgatók cseppentenek!” Ezzel jeleznétek, hogy elhatároljátok magatokat az átkos pazarló múlt örökségétől.

Nem merem állítani, hogy valóban ennek a jól kiválasztott jelszónak köszönhettük, de az kétségtelen tény, hogy már másnap jelentős összegű támogatást utalt ki nekünk a kormányhoz közel álló „Lázár Bankház”.

Őszintén csodáltam azt a becsvágyat, mellyel Cseppentő munkához látott. Nem kisebb célt tűzött ki maguk elé, mint hogy a sportág második világbajnokságán, Santa Agóniában valamelyik fia érmet szerezzen, vagy legalábbis a dobogós helyezés közelébe kerüljön. A terv egy kívülálló szemében talán agyrémnek tűnt volna, de én emlékeztem Csupcsák Aladár egykori rajtengedélyes tekéző fanatikus küzdeni tudására.

Mivel semmiféle szakmai tapasztalattal nem rendelkezett, Cseppentő igyekezett minden lépését tudományosan megtervezni. A feleségét vette maga mellé segédedzőnek, az ő legfőbb feladata abban állt, hogy áttételes módon – a szoptatásnál az anyatejjel – különféle nyomelemeket juttasson be a gyerekek szervezetébe, így gyorsítva fizikai-szellemi fejlődésüket. Szegény Etelka egész nap porrá őrölt ásványokat és fémeket evett – az étkezések után el kellett fogyasztania a különleges réznikkel ötvözetű evőeszközöket is, desszertként pedig néhány méter acélsodronyt.

Az általános fizikai felkészítés során Cseppentő főleg az ikrek bal kari izmainak fejlesztésére fordított figyelmet, muszklijukon hamarosan elrepedt a két számmal nagyobb rékli bal ujja is – ezután elkezdődhettek a módszeres technikai edzések is.

Aladár kezdetnek úgynevezett rávezető gyakorlatokat iktatott be, például horgászbotok zsinórján himbálódzó színes műlegyeket lógatott be az ikrek ágya fölé, mikor sikerült rájuk terelni a gyerekek figyelmét, mind lejjebb engedte a csalétket, egészen addig, amíg a markukkal elkaphatták. Következő fokozatban ugyanezt a gyakorlatot ismételte meg azzal a különbséggel, hogy a gyerekek jobb karját gyöngéden a hátukhoz rögzítette, hogy csak a bal kezüket használhassák, majd mikor ezt az állapotot is megszokták, különféle gumibetétek segítségével úgy alakította át az edzőpólyájukat, hogy szükségszerűen térdelő testhelyzetet vegyenek fel.

Cseppentő, aki mindvégig rendszeres naplót vezetett, ebből az alkalomból a következőket jegyezte be:

– „A mai napon sikerült elérnünk a megfelelő versenyszínvonalú kiinduló helyzetet – fogalmam sincs, hogy miképp és hogyan…”

Később, mikor megismerte néhány mesteredző nyilatkozó stílusát, Cseppentő vastagon áthúzta ezt az önkritikus indoklást és fölébe írta:

– „A dinamikus sztereotípiák qualitativ evolúciós trendjének és a regresszáló pszichomotívumok diminualizálódásának eredményeként!” – hogy ez a bejegyzett indokolás még hatásosabbnak tűnjön, hozzátette: „tisztítási együttható 1561–2 negatív zúzással”.

– Ez mit jelent, Aladár? – kérdeztem tőle csodálattal vegyes tisztelettel – „tisztítási együttható”, „negatív zúzás”?!

– Ennyi forintot tett ki aznap a Patyolat-számlánk és két gombot összetörtek az egyik ingemen. Azt már megtanultam, hogy ha az ember bizonyítani akar valamit a szakmában, néhány számot mindig be kell írni – és nekem hirtelen nem jutott más az eszembe.

Ezek után Cseppentő már valóban versenyszerű körülmények között folytatta az edzéseket. Próbaképp felbocsátott négy műlepkét, melyek a szabályokban előírt ovális pályán röpködtek – lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy a gyerekek miképpen reagálnak.

Az ikrek egy pillanatnyi meglepődés után feltérdeltek, bal kezükkel a műlepkék után kaptak és megfogták őket. Cseppentő többször is megismételte a kísérletet, az eredmények egyre javultak, néhány hét múlva mindegyik fiú megközelítette a hivatalosan nyilvántartott világcsúcsot, sőt Csömödér, aki a legtehetségesebbnek ígérkezett, egy lepkével meg is javította.

A családapa ezután már érzett magában annyi biztonságot, hogy elküldje a hivatalos nevezést a Santa Agónia-i világbajnokságra. A Magyar Műlepkefogó Szövetség nem járult hozzá, hogy hivatalos formában „Magyarország” néven induljanak, így a „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga”-elnevezést kellett használniuk. Saját indulót is kellett választaniuk, hosszas keresgélés után találtunk egy sportághoz illő népdalt: „Hess lepke ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá…” – kezdetűt.

A Cseppentő család minden különösebb hírverés és hivatalos kíséret nélkül kelt útra – csak én csatlakoztam hozzájuk, csapatvezetőként. Segítettem ahogy csak tudtam, az angolparki hullámvasutat felvették a Nemzetközi Vasúti Szövetségbe, így sikerült elintéznem, hogy kedvezményes vonatjegyeket válthassunk, de szállodára már nem tellett, így egy lakályos, nagyobb méretű betoncsövet béreltünk ki Santa Agónia egyik külvárosában.

A kiadott program szerint először mi kerültünk sorra, a mi számunk után rendezték meg a „Jobbkezes Álló Testhelyzetű Műlepkefogás” világbajnokságát, melyen a hivatalosan kijelölt magyar válogatott is rajthoz állt. A Szövetség képviseletében megjelent Markó Szilárd, aki természetesen tudomást sem vett rólunk, egyszer láttuk őt közelebbről: a Hilton Szállodában ebédelt és mivel egyetlen világnyelven sem beszélt, ásást utánzó mozdulatokkal próbálta közölni a pincérrel, hogy ásványvizet kér.

Végre elérkezett a megnyitó napja. Lehetetlen volna leírni meghatottságomat, mikor a résztvevő nemzetek felvonulásán feltűnt a négy Cseppentő gyerek – ízléses angolpólyát és egyforma nemzeti színű cuclit viseltek, erre nem terjedt ki a hivatalos tilalom, a szülők tolták őket két ikerkocsiban.

A selejtezők meglehetős balszerencsével indultak. A versenyt japán „Pillangókisasszony”-márkájú műlepkékkel bonyolították le, minden egyes darabot a felkelő Nap jelképével és stilizált kimonó-ábrázolattal díszítettek. A Cseppentő gyerekek még sohasem láttak hasonlót, valamiféle édességnek gondolták és az első sorozatot megették – később próbaképpen én is megkóstoltam, ízük valóban alig tért el az átlagos magyar csokoládéféléktől.

Cseppentő rögtön felismerte a veszélyt és taktikai tanácsokat adott a gyerekeinek. Az utasítások beváltak, az ikrek alkalmazkodtak a szabályokhoz és mind a négyen beküzdötték magukat a döntőbe.

A megpróbáltatások ezzel még nem értek véget. A kiesett vetélytársak látták, hogy Etelke a szünetben megszoptatja a gyerekeket, ezért doppingvádat nyújtottak be. A versenybíróság azonban elutasította az óvásukat, mert az anyatej nem szerepelt a tiltott ajzószerek listáján, bármelyik résztvevő szabadon magához vehette.

A Santa Agóniában zajló eseményekről a magyar sajtó is beszámolt. Lovass Róbert a küldöttségvezető Markó Szilárd nyilatkozatát adta le a lapoknak. Markó azt könyvelte el a legjelentősebb eredménynek, hogy a vendéglátók milyen kitörő örömmel fogadták a Szövetség ajándékát: a Magyarországon honos különféle műlepkék ízléses díszdobozba pakolt műhernyóit. A Cseppentő fivérekről csak annyit jegyzett meg, hogy eredetileg valami Csipcsalának vagy Csupcsáknak hívták őket – ebből mindenki levonhatja a megfelelő következtetést szellemi-erkölcsi hovatartozásukról, eredményeinket pedig egy régi magyar közmondással intézte el: „vak tyúk is talál műlepkét!”

Az ehhez hasonló kellemetlen közjátékok után érthető idegességgel vártuk a küzdelmek folytatását. A döntőben a Cseppentő fivéreknek olyan országok képviselőivel kellett megmérkőzniük, ahol ez a versenyszám már jelentős múltra tekinthetett vissza és ennek megfelelően komoly fejlődésnek indult. A vizesföldi, áchremlandi, oberfranci indulók általunk még sohasem látott különféle segédeszközöket használtak. Például bal tenyerüket olyan finomított gépolajjal kenték be, melyet a műlepkék násztánc közben bocsátanak ki magukból és szagával odavonzotta a rajthelyről felbocsátott rovarokat.

A döntő végül is olyan sikert hozott, melyről korábban álmodni sem mertünk volna. A négy első helyet a Cseppentő fivérek szerezték meg. Közülük hárman százszázalékos teljesítményt nyújtottak, Csömödér pedig még ezt a produkciót is túlszárnyalta, mert a műlepkéket nem csak abszolút biztonsággal, de felülmúlhatatlanul elegáns stílusban: hüvelyk és mutatóujjal kapta el, így a zsűri neki ítélte a bajnoki címet.

A verseny utáni szokásos sajtótájékoztatón Markó Szilárd fogadta az összesereglett újságírók gratulációit. Kijelentette, hogy most érett be az ő sokéves, fáradságos külföldi tapasztalatszerző körutainak gyümölcse – de elhárította magától az ömlengő túlzásokat. Kiemelte, hogy ez a siker nem kizárólag neki köszönhető, ebben szerepet játszott a Szövetség egész elnökségének és környezetének szakszerű és áldozatos tevékenysége, például nem lehet említés nélkül hagyni a Markó lakással szomszédos pék udvarias modorát, aki reggelenként mindig a legfrissebb császárzsemléket rakta félre az elnöknek.

Cseppentő a döntő küzdelmei után nem szabadult rögtön; segített tisztába tenni a fiait, így a sajtótájékoztatónak csak a közepére érkezett meg. Mikor meglátta, hogy Markó felmerészkedett a dobogóra és az ő nevükben nyilatkozik, leköpte és fejbe vágta kemény fedelű edzésnaplójával. Az újságírók ezt a gesztust az üdvözlés egyik különleges kelet-közép-európai formájának hitték és nagy tapssal fogadták. A tetszésnyilvánítás akkor érte el a csúcsot, mikor Cseppentő teletömte az elnök száját műlepkékkel és lerugdosta az emelvényről.

Mint ez az eset is mutatta, az edző-apa már most, az első siker után gondosan vigyázott, hogy idegenek semmiféle hasznot ne húzhassanak az ő diadalaikból. Az eredményhirdető ünnepségen, mikor a „Magyar Nemzeti Cseppentő Liga” zászlói felkúsztak az árbocokra, nem járult hozzá, hogy a „Hess lepke ne szállj rá, tarka kutya szarjál rá” – kezdetű indulót magnetofonról játsszák, hanem ő maga énekelte el – természetesen megfelelő díjazásért. Mivel a terem erősen visszhangzott, ötvenszázalékos ismétlési pótlékot is követelt.

Cseppentőék sikerét erkölcsileg betetőzte, hogy a világbajnokság második számában, az álló testhelyzetű jobbkezes műlepkefogásban a hivatalosan résztvevő magyar válogatott minden kritikán alul szerepelt, a csapat egyik tagjának csak két muslincát sikerült elkapnia.

A verseny utáni sajtótájékoztatón a kudarc okairól érdeklődő újságírók kérdéseit Markó elhárította. Azzal érvelt, hogy egy piacgazdasági átmenettel küszködő ország, ha valóban és legitim módon utol akarja érni Európát, akkor nem aprózhatja el az erejét. Ezen a világbajnokságon a Cseppentő fivérek minél sikeresebb szereplésére összpontosítottak és a valóság fényesen igazolta elképzelésüket. Külön kiemelte, hogy az ikreket korábban Csupcsáknak hívták – mostani eredményük jelzi, hogy Magyarországon milyen komoly erőfeszítések történnek a kisebbségek támogatásának terén.

A világbajnokságról hazatérve Markó újra elzárkózott a Cseppentő fivérek elismerése elől. Öldöklő vita kezdődött arról, hogy a következő évben sorra kerülő wolfmalléri olimpián műlepkefogásban ki képviselje a magyar színeket: az eddigi válogatott, vagy a világbajnok ikrek.

A szóváltás természetesen nem maradt meg a szakmai keretek között, hanem kijutott a nagy nyilvánosság elé is, keresnünk kellett valakit, aki a sajtóvitákban megvédi érdekeinket. Bárkitől is kértünk tanácsot ez ügyben, mindannyian Lovass Róbertet ajánlották, mint a hasonló polémiákban legjáratosabb tollforgatót – így hát végül is kénytelenek voltunk hozzá fordulni.

Lovass elvállalta az ikrek képviseletét, természetesen továbbra is fenntartva propagandafőnöki állását a Magyar Műlepkefogó Szövetségben. Ebben a kettős minőségben kíméletlen sajtópárbajba kezdett önmagával.

A kampány bevezető cikkében „Lovass” aláírással kétségbe vonta a Cseppentő fivérek sikerének valódi értékét: az ő versenyszámukban ugyanis a műlepkék nem jobbról-balra, hanem balról-jobbra repülnek, így hosszabb időt töltenek a látómező optikailag kedvező síkjában és az általuk leírt ovális görbe kis tengelye is sokkal magasabban metszi a nagy tengelyt.

Az újságíró egy másik lap hasábjain „ovass” jelzettel válaszolt önmagának – teljes szakmai járatlansággal vádolta ellenfelét. A műlepkék – mint ahogy a szabályok ezt világosan előírják – nem balról-jobbra, hanem keleti irányból nyugati irányba repülnek és az ovális pálya tengelyeinél nem a metszési magasság, hanem a metszés szöge az irányadó, bizonyítékul idézte az Izraelita Hitközség hivatalos metszőjének nyilatkozatát is. A vitába később belekapcsolódott egy „vass”, majd egy „ass” végül az „Etelközi Füzetek” hasábjain egy „ss” aláírást használó újságíró, mindegyikük éles hangon fejtette ki egymásnak ellentmondó véleményét.

A sajtóvitát természetesen a két szemben álló fél személyesen megfogalmazott utószava zárta le. Markó engedékenysége jeléül felajánlotta, hogy a világbajnoki címet védő Csömödért hajlandó bevenni az olimpiára készülő keretbe – edzőpartnernek. Cseppentő viszonzásul beleegyezett, hogy a Szövetség bármelyik válogatott versenyzője csatlakozhasson az ő gyerekeihez és egy technikai ellenőrző vizsga után vihesse a szerelésüket.

A vita kölcsönös sértegetésekbe torkollott, a Fővárosi Bíróság egy külön tanácsot jelölt ki, mely kizárólag a műlepkefogással kapcsolatos feljelentésekkel és beadványokkal foglalkozott, de Cseppentő nem ismerte el a tanács illetékességét. Hogy ehhez megfelelő jogi alapot teremtsen, áttért a buddhista hitre és csakis felszentelt lámákból álló törvényszék tibeti nyelvű határozatait fogadta el érvényesnek. Mikor a bíróság hosszú vita után hozzájárult, Cseppentő azonnal kilépett a buddhista közösségből és éles hangon nyilatkozott az ellen, hogy a polgári törvénykezésben egyházi szempontok érvényesülhessenek.

Markó mind kevésbé bírta a feszültséget, alig néhány hónapos párharc után bejelentette, hogy hajlandó lemondani elnöki tisztéről. A hír hallatán Cseppentő először megkönnyebbült, de hamarosan felfogta, hogy milyen sokat veszítene, ha legfőbb ellenfele valóban félreállna. Ha megszűnnének a botrányos viták, a sportág iránt is lecsökkenne az érdeklődés, a szenvedélyes vitáktól felzaklatott szurkolósereg – legfőbb anyagi forrásunk – többé nem ostromolná meg a műlepkefogó versenyek pénztárait.

– Mit tegyünk, Géza bácsi, hogy ne köszönjön le Markó Szilárd? – kérdezte tőlem Cseppentő tanácstalanul. – A legkomolyabb bajaink származhatnának abból, hogy ha egy valóban okos embert neveznének ki a helyére, aki értelmes irányító munkát végezne, tehetséges versenyzőkből állítaná össze a válogatottat.

– Azért nem kell ennyire eltúlozni a dolgokat Aladár, ez a veszély egyetlen magyar szövetségnél sem fenyeget. Az viszont biztos, ha el akarod kerülni, hogy Markó bedobja a törülközőt, egyetlen mód áll a rendelkezésedre: meg kell vásárolnod őt.

– Rendben van, Géza bácsi, próbáljon meg szót érteni vele.

A Cseppentő család nevében én kerestem fel a lemondani készülő elnököt és titkos tárgyalásokba kezdtünk. Az ikrek majdani jövedelmének másfél százalékát ajánlottam fel arra az esetre, ha visszavonja a lemondását és továbbra is hajlandó ellenséges hangnemben beszélni róluk. Markó nem zárkózott el a megegyezés elől, de kevesellte a kilátásba helyezett részesedést.

– Nekem többe van a népszerűtlenség, kedves Kovács úr – panaszkodott –, azért nem is számolok fel semmit, hogy a nyílt utcán baromnak, őstuloknak neveznek, de annyiszor köpnek le naponta, hogy csak a tisztítószámlám súlyos ezrekre rúg.

Hosszas vita után végül is megállapodtunk két százalékban, de a titkos szerződésben kikötöttük, hogy abban a pillanatban beszüntetjük a járadék folyósítását, mikor Markó a legtávolabbról is méltatni meri a Cseppentő fivérek tehetségét vagy bármilyen más formában kedvezően nyilatkozik róluk. El kell ismernünk, Markó mindvégig tisztességes, korrekt partnernek bizonyult; lenéző és kihívó nyilatkozatainak, gyűlölettől fröcsögő megjegyzéseinek köszönhetően sikerült a közvéleményt végképp Cseppentőék oldalára állítani.

Miután végleg eldőlt, hogy a következő olimpián a négy fivér képviseli majd a magyar színeket, Cseppentő tovább fokozta a tréningek iramát. A gyakorlóterem ablakait befalaztatta és a falon lógó órát átalakíttatta úgy, hogy egy nap huszonnégy óra helyett negyvennyolcból álljon, így növelni tudta az edzésidőt.

Láttam, hogy Cseppentő a saját tekézői pályafutásának megszállott szellemét próbálja rákényszeríteni a fiaira, megkíséreltem rábírni, hogy enyhítsen valamit módszereinek szigorúságán:

– Nézd Aladár – kezdtem kissé távolabbról –, én belátom, hogy az ikrek már nem gyerekek, maholnap betöltik az egy évet és az a napi ezerötszáz fekvőtámasz, meg az a pár száz tonna súlyemelés, amit elvégeztetsz velük, igazán nem sok. De talán az éjszakai edzések időtartamát lehetne csökkenteni néhány órával, hogy egy kissé kialudják magukat.

– Nem lehet, Géza bácsi, mert ha rászoknak az alvásra, a következő edzést alacsony vércukorszinttel kezdenék el.

– És ha néha kiengednéd őket a kertbe játszani egy kicsit? Gyerektársaságba vinnéd őket?

– Higgye el, Géza bácsi, így is rendkívül kevés idő áll a rendelkezésünkre, hogy felkészüljünk az olimpiára. A helyzetünk még nehezebb, mint kezdetben: mi vagyunk a világbajnokok, mindenki minket akar majd legyőzni. Azért mégis köszönöm, hogy szólt, Géza bácsi: rádöbbentett arra, hogy ha a napirendben jutna idő játékra, akkor tovább lehet fokozni a ritmust.

– Rendben van Aladár, te tudod, csak meg ne bánd egyszer!

Mikor az erőnléti felkészülés szakasza befejeződött, Cseppentőék világ körüli versenyturnéra indultak. Aladár most is engem kért fel csapatvezetőnek. Mindenütt tombolva ünneplő tömegek fogadtak minket és mint ahogy várható volt, a sportrajongók mellett az üzleti világ is felvette velünk a kapcsolatot.

Cseppentő kilenc nyelven tanulta meg azt a mondatot, hogy „ha nem mond egy tisztességes összeget, akkor azonnal felkelek a helyemről!” – de utána szinte minden felkínált szerződést aláírt.

A világvárosi gyermeksport-üzletek kirakatában hamarosan megjelentek a „Cseppentő” védjegyű versenycélokra alkalmas gumipelenkák és a „Csömödér” feliratú erőnlétet fokozó vitamincucli. A négy fiú a televíziós reklámadásokban is vállalt fellépéseket, például népszerűsítették a helyi lottót: sorsolás helyett ők kaptak el a levegőben egy-egy számmal ellátott műlepkét, a vetített képek alatt pedig Etelka mondta a szöveget kissé idegenes kiejtéssel: „ragadja meg a szerencséjét, mielőtt tovaszállna!”

A túra programját úgy alakították ki, hogy a Cseppentő fivérek nemcsak egyes országok nemzeti válogatottjaival mérkőztek meg, hanem egyszerre ötven-száz gazdag amatőr műlepkefogóval is kiálltak ezerdolláros tételben – mindegyik ellenfelüknek négy-öt lepke előnyt adva is fölényesen győztek. Csömödér, akit világbajnokként a leghangosabb hírverés kísért, egy varietében is fellépett különleges mutatványával: szemét bekötötték egy kendővel és csak a szárnyak suhogó hangja után tájékozódva fogta el a lepkéket – produkciójáért magasabb tiszteletdíjat kapott, mint a legismertebb revüsztárok.

Mivel Etelka már korábban elválasztotta az ikreket és azok áttértek a vegyes táplálkozásra, Cseppentő mindenhová magával hurcolt egy nagyobb méretű hőpalackot. Időnként vitaminokkal feldúsított üdítőitalt töltött belőle gyerekeinek, utána gondosan visszacsavarta rá a fedelet. Senkinek sem szúrt szemet, csak Etelka és én tudtuk, hogy az edény dupla fedelű, az alsó osztatában Cseppentő ott őrzi a versenykörút folyamán megkeresett pénzt.

A családapa meghatározott kulcs szerint osztotta szét a jövedelmet: a teljes összeg ötven százalékát ő kapta, ebből fedezte az utazásokat, a szállodaszámlát és a versennyel kapcsolatos egyéb kiadásokat, a feleségének és a négy gyereknek tíz-tíz százalék jutott. Az ikrek részesedéséből levonta a különböző büntetéseket, Cseppentő minden fegyelemsértést meghatározott összegű bírsággal sújtott. Száz dollárjába került a vétkesnek, ha a jobb kisujját szopta, kétszázba, ha a bal kisujját kapta be – a különbség abból adódott, hogy ilyen módon a versenyzéshez elengedhetetlenül szükséges testrészt veszélyeztetett. Nem maradtak megtorlatlanul az edzésmunkában elkövetett hanyagságok, a nyilvános helyen történt szellentések, a szórakozások nem engedélyezett formái, mint például a rajzolás, „kukucs-kukucs”-játék takaróval vagy kendővel, szándékos bandzsítás vagy nyelvöltögetés.

A tisztán megmaradó pénzt – mely így is jelentős összeget tett ki – természetesen Aladár kezelte és fektette be. Minden országban, ahol rajthoz álltak, Cseppentő vásárolt négy-négy öröklakást – legalább húsz európai és amerikai nagyvárosban állt ott a Cseppentő fivérek névtáblája egy-egy díszes bejárati ajtón.

Cseppentő itthon is megpróbált anyagi előnyökhöz jutni. Bejelentette, hogy egy közelebbről meg nem nevezett külföldi műlepkefogó szövetség tízmillió dollárt kínált az edzésnaplójáért és az olimpiára való felkészülésük terveiért. Azt állította, hogy hazafias érzelmektől vezéreltetve kitért az ajánlat elől, de ezért természetesen méltányos kárpótlásra tart igényt.

– Mire gondol, Cseppentő úr? – kérdezték tárgyalópartnerei a Sporthivatalban.

Aladár egy földterület tulajdonjogát kérte, ahol létrehozhatná a „Cseppentő Ifjúsági Sportcentrum”-ot. Tervei szerint a világ minden tájáról ide gyűjtenék össze azokat a gyerekeket, akik el akarják sajátítani a műlepkefogás világhírű Cseppentő-féle módszerét.

Aladár részletesebben is feltárta elképzeléseit. A sportlétesítményeken kívül szállodákat, játékkaszinót, intim találkahelyeket is építenének – az utóbbiakat az erkölcs látszatának megóvására különféle pártok irodáinak álcáznák, szó lehetne még egy repülőtér és kereskedelmi vámszabad övezet kijelöléséről is.

Cseppentő ragaszkodott hozzá, hogy ez az általa tervezett vállalkozás területe bizonyos tekintetben mentesüljön a Magyar Köztársaság alkotmányának előírásai alól. Néhány példát rögtön megemlített: saját pénzt kívánt kibocsátani „lepke” elnevezéssel, továbbá ragaszkodott a pallosjog szabad gyakorlásához – elsősorban azokkal a vendégekkel szemben, akiket fizetés nélküli távozáson érnek tetten. A férjhez menő szüzekkel töltendő „első éjszaka” jogától csak Etelka határozott fellépésére állt el.

Tárgyalópartnerei, a sporthivatali tisztviselők természetesen nem voltak felhatalmazva ilyen nagy horderejű döntések meghozatalára, így csak azt próbálták tisztázni, hogy Cseppentő milyen földterületre tartana igényt.

– Egyelőre beérném a Csepel-szigettel – közölte kívánságát Aladár.

Választásában nemcsak olyan gyakorlati előnyök játszottak szerepet, mint hogy készen kap egy repülőteret, ahol érkező vendégeit fogadja, továbbá Tökölön egy börtönhöz jut, ahová renitens növendékeit bezárathatja – érzelmi okok is vezérelték. Itt a Csepel-szigeten terült el ugyanis a Csupcsák família ősi birtoka: egy bérelt krumpliverem, melybe Aladár nagyapja, az öreg Csupcsák Lipót a télire eltett zöldségeket szokta lerakni. A tájékozódó célzatú helyszíni bejárás során kiderült, hogy a régi verem környékén jelenleg egy vaskohó áll.

– Ez hogy került ide? – kérdezte Aladár.

– Még Rákosi úr építette az ötvenes években.

Cseppentő ezek után módosította követelését, a földterület mellé az eredeti állapot helyreállítását, mindenekelőtt a kohó lebontását is követelte – a kohó helyére gémeskutat, ménest és szivárványt rendelt. Az illetékesek hamarosan megtárgyalták a beadványt és mivel nem találták kivihetőnek, a Csepel-sziget helyett Borsod megyét kínálták fel. Ebből az ajánlatból olyan nyíltan kiviláglott a sértő szándék, hogy Cseppentő minden további tárgyalástól visszalépett.

– Engem itt hülyének néztek, Géza bácsi – panaszkodott nekem –, azt hitték, hogy rám sózhatnak száz lerobbant gyárat és húszezer munkanélkülit. Ezek után egy pillanatig sem maradunk itt tovább.

Azonnal megrendelte a repülőjegyeket és még aznap külföldi túrára utaztunk.

 

*

 

Már csak alig néhány hét választott el minket az Olimpiai Játékok megnyitásától, mikor egyik nap ebéd után Cseppentő behívatott engem kisebbik lilahadovai kastélyának nagyobbik lovagtermébe. Leültetett és egy gépelt papírlapot tett elém.

– Szeretném, ha elolvasná, Géza bácsi.

Egy hivatalos beadvány feküdt előttem, melyben Aladár családja nevében is közölte, hogy lemondanak magyar állampolgárságukról és már az olimpián sem óhajtják képviselni a nemzeti színeket. Megdöbbenve néztem fel:

– Hogy juthatott ilyen az eszedbe, Aladár?!

– Én túl naiv és idealista vagyok oda. Ez a Borsod megyei ajánlat már csak az utolsó csepp volt a pohárban.

– Te tudod Aladár. És most milyen állampolgárságot szeretnél felvenni?

– Még nem döntöttem véglegesen. Egy nagy nemzetközi árverést, esetleg sorsjátékot szeretnék rendezni és azt a jelentkezőt választanánk, aki a legtöbbet ígéri.

– És miért mutatod nekem ezt a papírt?

– Szeretném, ha maga is csatlakozna hozzánk. Nem akarok ígérgetni, de szó lehetne róla, hogy megkaphassa a „Tiszteletbeli Cseppentő” besorolást.

Aki ismer engem, az tudja, hogy mit válaszoltam, aki pedig nem ismer, az meg kitalálhatja abból, hogy most itt vagyok. Kovács Géza Jenő nem az az ember, aki hűtlen lesz ehhez a sokat szenvedett, de hála istennek már plurális kis országhoz.

Kertelés nélkül bejelentettem Cseppentőnek, hogy haza kívánok térni. Miután összecsomagoltam, átmentem az ikrekhez elbúcsúzni. A gyerekek éppen délutáni koncentrálógyakorlatokat végeztek: vetített műlepkéket fogtak el kis kézi lézerkészülékekkel – arcukra unalom és koravén szomorúság ült ki.

Hirtelen bűntudat fogott el, úgy éreztem: én is részese vagyok annak, hogy elveszítették a gyerekkorral járó minden örömüket és hogy valamit jóvátegyek a vétkeimből, visszaadtam a szabadságukat: kinyitottam az ágyakat lezáró nehéz vasrácsokat.

Az ikrek kimentek a végtelenbe vesző kertbe, eddigi életük nagy részét ablaktalan szobákban, mesterséges világításban töltötték el, most hunyorogva néztek körül a napfényben. Megkóstolták a zöld füvet, megszagolták a virágokat, mikor váratlanul egy különös jelenség, egy lepke röppent fel előttük. Az ikrek csodálkozva nézték:

– Hogy hasonlít egy műlepkére!

– Csak nem természetes, összevissza repül.

– Folyton letér az ovális pályáról.

– Tudjátok mit? Próbáljuk megfogni.

És totyogva elindultak arra, amerre a magasban keringő-csapongó lepke vezette őket.

H. Kovács előre feltartott kézzel jött be a „Don Alfredó”-ba és közben intett:

– Üdvözlöm az urakat, ma mindenki az én vendégem – amennyiben maga Frédi hajlandó megelőlegezni az árát.

A pult körül állók csodálkozva néztek fel:

– Mi történt magával, Kovács?

– Egy nagyobb összeget várok külföldről.

– Kitől?

– Sajnos, egy kissé távolabbról kell kezdenem, előre kell bocsátanom – legalább még egy nagyfröccsöt.

Kovács ivott, aztán eltűnődő arckifejezést öltött:

– Az urak bizonyára emlékeznek még a Ranolder utcai „Csodaszarvashoz” címzett boltra, ha másról nem, arról eszükbe juthat, hogy a firma utolsó két szótagját éretlen suhancok újra és újra áthúzták a cégtáblán.

Az üzlet még az 1970-es években nyílt meg, tulajdonosa Magyary Árpád műárvalányhaj, gyöngyös bokréta, mini turulmadár és egyéb népi-nemzeti jellegű ajándéktárgyak készítésével és árusításával foglalkozott. Azokban az időkben ez ritka bátor, mellesleg anyagilag sokat ígérő vállalkozásnak számított, nem csak a budapesti vásárlók, de a hazalátogató, idegenbe szakadt honfitársaink is előszeretettel keresték fel a boltot.

Én magam is többször megfordultam a „Csodaszarvas”-ban, az igazgatásom alatt álló angolparki körhinta lovaira vásároltam magyaros forgókat és kengyeleket – ezekkel cseréltem le az import lengyel kengyeleket – így szemtanúként bizonyíthatom, hogy a tiszteletre méltó nemzeti felfogás az egész üzletvitelre kiterjedt. Nem csak az áruk zöme mutatta ezt, de a piros-fehér-zöldre festett falak és védőrácsok is, sőt külön szolgáltatásként Magyary gyakran kiült az üzlet elé és garantáltan népi hangszereken: köcsögdudán, csimpolyán, tökszárkolompon, szittyakürtön édes-bús hallgatókat játszott. Ezek a hallgatók mindig találtak hallgatókra egész addig, amíg Magyary ki nem fáradt és el nem hallgatott.

A bolt mindinkább beindult, szépen jövedelmezett, Magyaryn meglátszott a jólét, szinte havonta hízta ki a munkaruhának számító kacagányt és zsinóros nadrágot. Kénytelen volt kímélő étrendre áttérni, de ebben is megőrizte a vállalkozás eredeti stílusát, diétaképpen nyereg alatt puhított kétszersültet fogyasztott és csökkentett, kétszázalékos zsírtartalmú kancatejet ivott hozzá.

A pártállam lebontása után – melyben, mint az urak jól tudják: magam is részt vettem, nem csekély kockázatot vállalva – Magyary kibővítette áruválasztékát különféle zászlókkal és címerekkel, kirakatába tette az új, valóban demokratikus és pluralista pártok jelvényeit. Maga is aktívan belekapcsolódott az országos politikába, belépett a Magyar–Magyar Baráti Társaság alapító tagjai közé – ez a mozgalom a későbbiekben sajnos nem tudott igazi tömegszervezetté fejlődni.

A környéken mindenki meg volt győződve, hogy érdemei alapján Magyary karrierje magasba ível majd, nem marad meg a szerény Ranolder utcai boltban. Maga Magyary is így tervezte:

– Egyelőre, úgy gondolom, csak a Corvin Áruházat veszem majd át, már ki is találtam a megfelelő nemzeti hangulatú jelszót: „minden szinten – három színben!”, a további terjeszkedéssel hosszabb ideig, legalább három-négy hétig várok majd. Ha mégsem tudnánk kielégíteni a nyilvánvalóan növekvő igényeket, akkor a Népstadionban, vagy valamelyik volt szovjet repülőtéren, esetleg a Duna jegén nyitunk majd néhány tucat alkalmi lerakatot.

Általános megdöbbenésre mind kevesebb érdeklődés mutatkozott a nemzeti jellegű ajándéktárgyak iránt. Ezen a csökkenő forgalmon is mind többen osztoztak, mert városszerte gomba módra szaporodtak a hasonló cikkeket árusító boltok. Magyary Árpádra néha napokig sem nyitották rá az ajtót, a Kertészeti Vállalat egyik segédmunkása kaszálgatta szerény díjazásért a „Csodaszarvas” küszöbén feltörő füvet és az elburjánzó műárvalányhajat.

Magyary nem nyugodott bele, hogy a háttérbe szorítsák, beadványokkal ostromolta a kormányt és a parlamentet. Állami támogatást követelt – az elmúlt rendszerben kifejtett ellenálló tevékenységére hivatkozva, külön kiemelte, hogy annak idején a lakitelki sátorban órákig ő helyettesítette az egyik törött cöveket. Igényeit illetőleg benyújtott egy tervezetet, miszerint valamennyi miniszter és képviselő legyen köteles a „Csodaszarvas” boltban vásárolt műárvalányhajat viselni a kalapja mellett, a honanyák pedig ugyancsak Magyary gyártmányú gyöngyös bokrétát.

Beadványára maga Végh főminiszter úr válaszolt, őszinte sajnálkozását fejezte ki, hogy nem áll módjában bevezetni a kért rendszabályokat, mint hozzátette: „legalábbis ez idő szerint”. De megígérte, hogy ha bekövetkezik a körülmények várható és a szakértők által legkésőbb holnapután kiskeddre jósolt javulása, például zöldesszürke meleg hó esne alulról fölfelé, vagy, ami sajnos kevésbé valószínű, hirtelen megnövekedne a magyar nemzetgazdaság teljesítőképessége, azonnal eleget tenne Magyary kérelmének.

A főminiszter úr megbecsülése és barátsága jeléül egy apróbb ajándékot is mellékelt a leveléhez: egy mini turulmadarat, melyet, elmulasztva a kellő körültekintést, a „Talajgyökér” Kft.-nél, a „Csodaszarvas” bolt legfőbb konkurensénél vásárolt. A hibát betetézte az a gondatlanság, hogy a madár szárnyán rajta hagyták a vetélytárs cég márkajelzését is.

Ez a ballépés mérhetetlen haragra gerjesztette Magyaryt, jogorvoslatot keresett a különféle nemzeti pártoknál, de azok óvakodtak attól, hogy különvéleményükkel megbontsák a koalíciós egységet és csak egy-egy csokor műárvalányhajat küldtek együttérzésük jeléül. Válaszul Magyary kilépett az általa alapított Magyar–Magyar Baráti Társaságból, felgyülemlett nemzeti ajándékkészleteit pedig egy kiárusítás keretében valósággal kiszórta a boltból és bezárt.

Én értesültem ezekről az eseményekről, de nem tudtam pontosan, hogy a „Csodaszarvas” csak szünetet tart vagy egyszer s mindenkorra felszámolták. Egy ráérő napomon rendelés ürügyével ellátogattam a boltba. Magyaryt ezúttal nem a szokásos helyén, a pult mögött, vagy az ajtóban furulyázva találtam, hanem az irodául szolgáló hátsó helyiségben. Egy iratokat tartalmazó hatalmas ládában kutatgatott, kiemelt egy-egy papírt vagy fényképet, megnézte és tartalmával láthatólag elégedetten félrerakta az asztal sarkába.

– Ez az! Ezt a bizonyítékot el kell fogadniuk!

– De az isten szerelmére, Magyary úr, mit akar bizonyítani és kinek?

Nem válaszolt egyenesen, helyette ő is egy kérdést tett fel:

– Emlékszik rá, hogy mi történt Niederhauser Fricivel?

Bólintottam, ezt az ügyet mindenki ismerte a környéken. Niederhauser, aki betanított liftkezelőként dolgozott a közeli Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatalnál, soroksári sváb családból származott, rokonai éltek Bajorországban, de jókedvűen elviselte, ha a kocsmában ugratták furcsa kiejtése miatt. Talán az egész életét a VIII. kerületben élte volna le, ha nem jön közbe egy váratlan esemény.

Egy vizsgálatnál kiderült, hogy az Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatal építésénél még az 1930-as években bauxitcementet használtak, a falak mostanra megrepedeztek, nem bírták a terhelést, a házat egészen a földszintig le kellett bontani. A lift megszüntetéséről azonban elfeledkeztek intézkedni, így Niederhauser Frici továbbra is a helyén maradt. Ha egy-egy ügyfél beszállt a felvonóba, hogy a megszokott régi emeleti irodákat keresse fel, Frici becsukta az ajtót, nyomogatta a gombokat, rövid idő múlva úgy tett, mintha megérkeztek volna, kinyitotta az ajtót és köszönettel zsebrevágta a borravalót. Négy-öt évig folytak így a dolgok, mikor a vezérigazgató, aki eredetileg a konyhai higiéniát akarta ellenőrizni, merő tájékozatlanságból a lift kabinjába nyitott be. Körülnézett és felmérve a helyzetet, kikapcsoltatta a liftet, ezzel egyidejűleg megszüntette Niederhauser állását.

Frici több helyen is próbálkozott, de nem tudott elhelyezkedni, végül más megoldást nem találva, jelentkezett a német követségen: letelepedésre jogosító útlevelet és állampolgárságot kért, mint tősgyökeres nagynémet. A hír hallatán a környék köszörűs költője, Frady Endre hazafias megvetése jeléül egy kétsoros verset rögtönzött:

 

„Niederhauser, te nagynémet Csókold a nagynénémet!”

 

– az uraknak persze ismerniük kellene Frady Endre nagynénjét, hogy a sértés roppant súlyát fel tudják mérni.

A nagykövetségen elismerték Niederhauser német honpolgári jogosultságát, hamarosan megkapta a hivatalos engedélyeket és elutazott. Kint rövid idő alatt megtollasodott – ugyanis madáremberként lépett fel a cirkuszban –, kétemeletes házat vásárolt, és egykori főnökét, az Állami Szemmérték-hitelesítő Hivatal vezérigazgatóját hozatta ki liftkezelőnek. Mint levelében megindokolta: hálából, mert ha annak idején nem rúgta volna ki, soha nem vitte volna semmire.

– Nem értem, Magyary úr, hogy miért hozza elő Frici ügyét – mondtam csodálkozva –, az ember azt hinné, hogy maga is ki akar vándorolni.

– Nem, ezt nem ússza meg ilyen könnyen a tisztelt kormányzat! Én itt akarom élvezni az engem megillető önálló nemzetiségi jogaimat!

Nem hittem a fülemnek:

– Maga nemzetiségi volna? Ez lehetetlen! Hiszen mindig olyan büszke volt a magyarságára.

– Az ember néha nem tud elkerülni bizonyos megalkuvásokat. Én csak a körülmények kényszerítő nyomására játszottam el ezt a népi-nemzeti szerepet – a szívem mélyén sohasem vállaltam. Ezt egyébként a leghatározottabban ki is nyilvánítottam.

– Milyen formában? Én csak árvalányhajról meg turulmadarakról hallottam beszélni.

– Igen, ez volt a látszat, de én minden reggel azzal kezdtem a napot, hogy egy idézőjelet rajzoltam a levegőbe, jelezve, hogy nem a saját véleményemet mondom és csak a bolttal egy időben zártam be az idézőjelet.

– És ha szabad tudnom, melyik nemzeti kisebbséghez tartozik? Román, szlovák, esetleg bunyevác?

– Egyik sem. Volapök vagyok – mégpedig a meghatározó jelentőségű apai ágon. – Magyary az iratokkal teli ládára mutatott. – Mint láthatja, most szedem össze a hivatalos okmányokat, melyek ezt bizonyítják.

– De kik ezek a volapökök és hol élnek? Én még sohasem hallottam róluk.

Magyary egy térképet vett elő:

– Volapökia egy kis szigetország itt az Antarktisz közelében – lényegileg az Északvolapök Köztársaság és a Délvolapök Királyság laza államszövetsége, a honosított fókákat is beszámítva, több mint százezer lakossal rendelkezik. Virágzó, illetve egy ideillő szójátékkal élve, jégvirágzó hűtőipart alakítottak ki: zúzmarát, konyhai jégcsapokat, panelszerkezetű jégkunyhókat exportálnak a világ minden tájára. Annak idején a dédapám is úgy került Magyarországra, hogy hajóval jeget hoztak a csepeli szabadkikötőbe egy bizonyos Schwarcz Gerzson nevű halkereskedőnek – mint erre kétségbevonhatatlan bizonyítékaim vannak. Rakodás közben ismerkedett meg egy magyar lánnyal, az én néhai való jó dédanyámmal, aki jégaszalóként dolgozott, megszerette, elvette feleségül és itt a Józsefvárosban telepedtek le. A családi legendák azt tartják, hogy dédapám soha sem szűnt meg álmodni távoli hazájáról, a kies Volapökiáról, hóna alatt állandóan egy darab jeget tartott és végrendeletében is meghagyta, hogy egy jégveremben temessék el.

Valósággal elszédültem ettől a szóáradattól és minél tovább magyarázott, annál kevésbé tudtam felfogni a történteket. Hirtelen eszembe jutott egy ellenérv:

– De hiszen a „Magyary” nem az a kimondottan volapök hangzású név!

Az üzlettulajdonos az asztal sarkáról felemelt egy már megsárgult okiratot, és felém nyújtotta:

– Nézze meg, Kovács úr: itt a bizonyíték, hogy a „Magyary” csak felvett név, családunkat eredetileg „Yraygam”-nak hívták – ez egy ősi volapök szó, azt jelenti, hogy bátor, előjogaihoz ragaszkodó lovas harcos. Sokáig megtartottuk, de mikor az idegen hangzású nevek már komoly hátrányt jelentettek a közéletben, nagyapámnak az az ötlete támadt, hogy egyszerűen fordítsuk ki. Különleges szerencse, hogy magyarul is jelentett valamit.

– Értem, maga most újra kifordítja „magyary”-ságát.

– Én úgy mondanám, hogy visszafordítom az eredetire.

– Értem. És legalább az „Árpád” stimmel?

– Az sem. A volapök hagyományok szerint nekem a dédapám utónevét kell örökölnöm, őt Bofunak hívták. Most hogy visszaveszem a régi nevemet, a jövőben legyen szíves Yraygam Bofunak szólítani.

– Kérem, ahogy óhajtja. Sok volapök él nálunk?

– Az egész ügy kapcsán ennek is alaposan utánanéztem és megbizonyosodtam, hogy rajtam kívül egy sem. Bátran kijelenthetem: Magyarországon én vagyok az utolsó volapök – természetesen a feleségemet és két kiskorú gyermekemet is ide számítva. Már felkerestem a budapesti volapök kiskövetséget – a két ország között egyelőre alacsonyabb szintű diplomáciai kapcsolat áll fenn – ott elismerték származásom hitelességét és elláttak „népi volapök” igazolvánnyal. Ez egyben azt is jelenti, hogy kettős, magyar–volapök állampolgár lettem.

– És most mihez kezd, kedves Bofu – ha szabad így szólítanom.

– Magam is fel akartam ajánlani – régi barátságunkra való tekintettel. Megfordult a fejemben, hogy visszatérek őseim földjére, de letettem róla – legalábbis egyelőre.

– Mi tartotta vissza?

– Elhiheti, nem az befolyásolt, hogy ott jelenleg olyan hideg van, hogy a fókák is pulóverben járnak! Úgy gondoltam, nemesebb feladatot teljesítek, ha itt maradok és képviselem a volapök érdekeket. Számos más magyarországi nemzetiség: svábok, románok, cigányok példája nyomán én is beadok majd egy kérvényt, melyben követelem az engem megillető kisebbségi jogokat. Érdekli még valami?

– Csak egy dolgot szeretnék kérdezni, kedves Bofu. Ugye már régebben tisztában van volapök származásával?

– Természetesen, mint már említettem, kora gyerekkorom óta.

– Akkor miért pont most állt elő vele? Miért nem akkor szólt, mikor jól ment a boltja?

Yraygam kitérő mozdulatot tett:

– Az igazság nincs időpontokhoz kötve. Ne haragudjon, Kovács úr, de sietnem kell, még rengeteg dolgom van.

Még mindig kételkedtem benne, hogy Magyary, illetve Yraygam csakugyan érvényesíteni akarja volapök származását, de alig néhány nappal később az összes országos napilap leközölte azt a nyílt levelet, melyet Yraygam Bofu népi volapök intézett a magyar kormányhoz. Írásában éppolyan határozottan fejtette ki az elképzeléseit, mint amilyen következetes kereskedelmi szempontok alapján vezette üzletét, az egykori „Csodaszarvashoz” címzett boltot.

Mindenekelőtt az új kisebbség önálló szervezeti kereteit akarta megteremteni. Bejelentette igényét, hogy őt ismerjék el a magyarországi volapökök egyedül legitim képviselőjének, minden, a népcsoportot érintő ügyben csak ő tárgyalhasson az illetékesekkel.

Ragaszkodott egy központi volapök iroda azonnali létrehozásához. Működési helyül elsőként a Duna-parti szakszervezeti szálló közel ezerszobás épületét jelölte meg, sorrendben másodiknak pedig azt a Ranolder utcai házat tüntette fel, melyben valaha a „Csodaszarvas” működött. Mindkét eshetőséggel kapcsolatban kikötötte, hogy az utcatáblákat, valamint a környéken működő összes hivatal és egyéb közintézmény nevét kétnyelvűsíteni kellene, vagyis a magyar megjelölés alá oda kellene írni a volapök megfelelőjét is. Tiltakozott az úgynevezett „umbuldszman”, a kormány által kinevezett szóvivő ellen, követelte, hogy a nemzetiség önálló, a saját soraiból választott képviselőt küldhessen a Parlamentbe.

Yraygam összesen 143 pontra terjedő alaptervezete feltűnést keltett, de minden hivatalos fórum képtelenségnek minősítette és egyöntetűleg visszautasította. Maga Végh főminiszter úr is reagált a kihívásra, a rá oly jellemző szellemességgel „volapökhendi”-nek nevezte a javaslat megfogalmazóját – mellesleg hazaárulással, kútmérgezéssel és borhamisítással vádolta.

A jövendőbeli volapök vezető azonban nem hagyta megfélemlíteni magát. A pártok kisebbségi ügyekkel foglalkozó szakértőinek „Ad-hok-kap-hok” bizottságához fordult panaszával. Ezt az akciót még ki lehetett védeni – de Yraygam már nem állt meg félúton. Az emberi jogi egyesületekhez és képviseletekhez fellebbezett, ennek nyomán a sajtóban összefogott támadás indult meg a kormány kirekesztő szellemiségű határozata ellen. Tüntetők vonultak fel az Országház elé, kezükben: „Mi is szellemi volapökök vagyunk!” feliratú táblákkal, és összecsaptak az „Elég volt a volapök elvtársak terrorjából!” jelszót hangoztató ellentüntetőkkel.

Yraygam ezzel sem érte be, újabb frontot nyitott. Üzenetet intézett az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez és a Nemzetközi Valutaalaphoz, drámai szavakkal ecsetelve a magyarországi volapök kisebbség helyzetét. Bár semmiféle hivatalos válasz nem érkezett, az illetékesek meg voltak győződve, hogy a volapökök a világban szétszórt örményekhez vagy zsidókhoz hasonlóan szolidárisak egymással és esetleg módjukban áll felfüggesztetni a Magyarországnak ígért további államkölcsönöket.

A főminiszter úr egy taktikai lépéshez folyamodott: Külsőszentbékkálay-Kruxelháben Ulászló kabinet brandy főnök úr útján megpróbálta leszerelni a harcos volapököt, felajánlotta neki a műárvalányhaj kizárólagos értékesítési jogát. Yraygam végighallgatta és bólintott:

– Nagyon érdekes. Nekünk, volapököknek van egy tréfás mondásunk az ilyen esetekre: „álljon középre!”

A kabinet brandy főnök úr csodálkozva kérdezte:

– Álljak középre?! Minek?

– Hogy körül tudjam röhögni. Vegye tudomásul, hogy ami tegnap Magyary Árpádot boldoggá tette volna, az ma Yraygam Bofunak kevés.

Így az illetékesek, ha fogukat csikorgatva is, de elismerték az új nemzetiséget és kénytelenek voltak tárgyalásokba bocsátkozni vele. Első lépésként állami pénzen meg kellett vásárolniuk az új központi székház céljaira az egykori „Csodaszarvas” épületét. Az ingatlan egyébként egy magát megnevezni nem akaró volt nemzetiajándéktárgy-árus tulajdonába tartozott, aki a szerződés megkötésénél alaposan felsrófolta az árat. Hamarosan kirakták az új táblákat is, a „Ranolder utca” alatt a „Sisil Ranolderbing” név állt, a „Csodaszarvas”-t pedig a „Coculbang” felírás egészítette ki, mely tulajdonképpen „Csodafókát” jelent, a volapök legendák titokzatos varázsállatát.

A szervezeti formák kialakítása után Yraygam kulturális követeléseket terjesztett be. Két gyerekének önálló nemzetiségi iskolát követelt, önálló oktatási nyelvvel és eredeti tankönyvekkel. Mivel a kisebbik fia dadogott, szükségesnek tartotta egy gyógypedagógiai tagozat felállítását is. Az államot képviselő hivatalnok elkeseredetten kérdezte:

– Honnan vegyünk volapökül tudó logopédusokat? Hozassunk Volapökiából?

– Nem, ez hosszadalmas volna. Helyesebbnek tartanám, ha itt Budapesten, a Gyógypedagógiai Főiskolán létesítenének egy önálló volapök tanszéket.

– És ennek az élére kit állítsunk?

– Megfelelő feltételek esetén hajlandó volnék magamra vállalni az irányítást. Természetesen puszta idealizmusból, kizárólag az Ügy érdekében. Mennyi volna a fizetésem és milyen pótlékokat kapnék?

Bár Yraygam maga is csak most kezdte elsajátítani a volapök nyelvet – általában egy leckével járt előbbre a tanítványainál – egyre szélesítette tevékenységi körét. Oktatómunkája mellett gyakran fellépett a rádióban, személyesen állította össze, vezette és rendezte a „Fókazsírmécses”-t, a televízió volapök negyedóráit, sőt egy önkioldó rendszerrel működő kamera segítségével az operatőri feladatot is ellátta.

Yraygam megalapította a Magyar–Volapök Baráti Társaságot, elsőnek ő maga lépett be a családjával. Az előírások szerint mint kettős állampolgár, két tagkönyvet is kapott, de elintézte, hogy a tagdíjait levonhassa az adóalapjából.

A szervezés kezdetben lassan haladt, elsősorban a Magyarországon élő volapökök korlátozott számából következőleg. A vezető propaganda-hadjáratot indított, rádiós és televíziós beszédeiben hangsúlyozta, hogy nem az az igaz volapök, aki annak születik, ez egy kis szerencsével bárkinek sikerülhet, sokkal inkább számot tarthat erre a névre az, aki eszmeileg vállalja a volapök identitást. Szavai tömegeket mozgattak meg. Mivel a társaság összejövetelein minden résztvevő ingyen kapott egy-egy doboz habosított kőport és egy „Csodafóká”-t ábrázoló jelvényt – a volapök kiskövetség ajándékait –, százszámra tolongtak a belépni szándékozók.

A szervezethez dísztagként számos magas rangú személyiség is csatlakozott – köztük maga Végh főminiszter úr is. A tiszteletére adott fogadáson Végh úr kiemelte, hogy ő az elsők között szorgalmazta a két nép baráti kapcsolatainak kialakítását, mindig is szembeszállt a közeledés ellenzőivel, akiket a rá oly jellemző szellemességgel: „Távol-apökök”-nek nevezett, hangos derültség közepette még hozzátette, hogy ez a fogalom nem azonos a „távolra köpök” szóképpel. Beszéde végén a főminiszter úr további kedvezményeket, pozitív megkülönböztetést ígért, a kormány a volapök kisebbség sorsát éppúgy a szívén viseli majd, mint az új Nemzeti Színház vagy az 1956-os emlékszobor felállításának ügyét.

Tekintélyében ilyeténképpen megerősödve és jelentős tömegekkel a háta mögött, Yraygam minden eddiginél nagyobb szabású feladatra vállalkozott: megpróbálta összehangolni a magyarországi különféle nemzetiségi csoportok, ligák és egyéb szerveződések munkáját. Meghívókat küldött szét – a válaszok közül egyedül a valaha általa alapított Magyar–Magyar Baráti Társaság önkéntes jelentkezését nem fogadta el, úgy vélte, jelenlétük megbonthatná a résztvevők összhangját.

A tájékozódó megbeszélésen felmérték az egyes érdekelt csoportok létszámát – vagyis lehetséges tagságának körét –, minden delegátus maga mondta be, saját becslése alapján. Mivel mindegyikük úgy gondolta, hogy ennek arányában osztják majd szét az állami támogatást, igyekeztek kissé felfelé becsülni a maguk táborát. Mikor összegezték az adatokat, kiderült, hogy a végső szám húszmilliót, vagyis az ország teljes lakosságának kétszeresét teszi ki. Yraygam nem fogadta el ezt az eredményt:

– Bár mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy minden nép keveredik a területén lakó kisebbségekkel, de a valószínűség alapján és nem utolsósorban a saját érdekünkben fel kell tételeznünk, hogy ebben az országban magyarok is élnek.

– Miért olyan fontos ez? – kérdezte az egyik kiküldött.

– Mert, ha nincsenek itt magyarok, mi abban a pillanatban megszűnünk kisebbségnek lenni és többé nem tarthatunk igényt semmiféle támogatásra.

Yraygam új felmérést kért és felhívta a megjelentek figyelmét a számok korrekt kiigazítására. A delegátusok azonban, sajnálatos módon, ugyanazzal a logikával gondolkodtak. Feltételezték, hogy társaik az elnök figyelmeztetése nyomán lényegesen csökkentik majd beterjesztett igényeiket, így észrevétlen marad, ha ők szolid mértékben megnövelik saját részesedésüket.

A számok újabb összesítése harminckétmillió főt mutatott ki – az ország teljes lakosságának több mint a háromszorosát. Ebben a tengerben szinte csak egy cseppnek számított a másfél millió magyarországi volapök, ezért Yraygam komolytalannak bélyegezte a résztvevők magatartását és bezárta a tanácskozást.

Bejelentésére botrány tört ki, a delegátusok nem voltak hajlandók eltávozni a helyszínről, sőt a kezükbe kaparintották az események irányítását. Leváltották tisztségéből az elnöklő Yraygamot, és azon az alapon, hogy már több órája tartózkodnak a „Csodaszarvas”-ról, illetve a „Csodafóká”-ról elnevezett házban, az ingatlan társtulajdonosainak nyilvánították magukat és követelték, hogy azonnal bocsássák rendelkezésükre az őket joggal megillető épületrészt. A volapök vezető visszautasította ezt a kihívást, mire a többi kisebbségi csoport panaszával a kormányhoz fordult.

Végh főminiszter úr még nem felejtette el Yraygam korábbi itthoni és nemzetközi akcióit, melyeket ellene indított. Úgy érezte, hogy most elérkezett a bosszú órája: helyt adott a felterjesztésnek, döntését később a képviselőház is jóváhagyta. Az elosztás ellenőrzésére egy pártközi bizottságot jelöltek ki.

Yraygam idejekorán felismerte a fenyegető veszélyt, és megpróbálta átmenteni a vezetése alatt álló szervezet vagyonát. Megalapította a „Jég és Paprika” elnevezésű magyar–volapök bankot, mind a két országban fiókot nyitott, és jelentős összegeket helyezett el bennük. Heti közlönyüket, az ugyancsak általa szerkesztett „Marsil Aztobunti Hulvai”-t – magyarra talán „Na és?!”-sel lehetne áttenni a lap címét – eladta egy nyugatnémet sajtóérdekeltségnek. Sajnos a legnagyobb értéket képviselő Ranolder utcai háromemeletes ingatlant nem tudta kivonni az állami felügyelet alól, hivatalosan is zár alá vették és elidegenítési tilalmat rendeltek el rá.

Hamarosan megszületett a törvény végrehajtási utasítása is, mint várható volt, a házat taglétszámuk arányában osztották fel a különböző nemzetiségek között. Az eredeti tulajdonosnak, a volapök frakciónak a legkisebb helyiséget, az egykori turulmadár-röptetőt hagyták meg – Yraygamnak ezen is meg kellett osztoznia egy új magyar–volapök ellenszervezettel, melyet válófélben levő felesége alapított.

A honfoglalás első lépcsőjében tizenhét különböző nemzetiségi csoport képviselete költözött be a „Csodaszarvas”-, illetve „Csodafóka”-házba. Valamennyiük neve nem is fért volna el az épület homlokzatán, ezért röviden és összefoglalóan „Európa-ház”-nak keresztelték el. A házigazda ország iránti megbecsülésből magyar portást és fűtőt alkalmaztak.

Az ügyek vitelére egy intézőbizottságot hoztak létre, ők tartották a kapcsolatot a hivatalos szervekkel. Beterjesztették kívánságaikat, többek között államilag finanszírozott nemzetiségi vendéglőket, ingyenes népviseleti jellegű ruhaellátást kértek. Az igények kielégítésére egy jelentős összeget különítettek el a költségvetésből „Sült galamb” fedőnévvel.

Az „Európa-ház” híre városszerte elterjedt. Nem csak az újonnan alakuló szervezetek nyújtották be jelentkezésüket, hanem a különféle szolgáltatások területén működő vállalkozások – butikok, nyelviskolák, utazási irodák – is komoly üzleti esélyeket láttak az itteni jelenlétben és kérték a befogadásukat. Mivel az „Európa-ház”-ban már a lépcsők is foglaltak voltak, helyigényüket el kellett utasítani. A vállalkozók jobb híján a szomszédos Ranolder utcai bérkaszárnyákban rendezkedtek be, hamarosan ezek a helyiségek is megteltek.

A terjeszkedésre egyetlen lehetőség kínálkozott, újabb emeleteket kellett felhúzni az „Európa-ház”-ra. Az intézőbizottság előzetes felmérések alapján kilenc további szint létesítését találta indokoltnak, de a pályázók száma menet közben folyamatosan növekedett. A szükséglet végső határát még felbecsülni is lehetetlennek látszott. Az érdekeltek végül egy rugalmas döntést hoztak: az épületet toronyházzá kell átalakítani, előre meg nem határozott, a kereslethez alkalmazkodó számú emelettel. A tervezetbe egyetlen megszorító intézkedést iktattak be: a legfelső emelet nem érheti el a felhőrétegek meghatározott alsó határát, mert ez megváltoztathatná a Ranolder utca egész éghajlatát.

Yraygam, aki távolból, de figyelmesen követte az események menetét, Niederhauser Frici ügyéből emlékezett rá, hogy a szomszédos épületekhez hasonlóan az „Európa-ház” is ingatag bauxitcement alapokon nyugszik. Kivárta a megfelelő pillanatot, minden feltűnés nélkül megvált az egykori turulmadár-keltető helyiség rá jutó fele részétől, a vételárat elhelyezte a saját bankjában, utána beállt az építkezés leglelkesebb támogatóinak sorába. Az ő javaslatára csatlakoztak a más országokban már működő kisebbségi „Európa-ház”-ak láncolatához, így nemzetközi segítséget igényelhettek az építkezés folytatásakor.

A páratlan méretű vállalkozás messze túllépett a magyar építőipar szerény lehetőségein. Külföldi mamutcégek kapcsolódtak be a munkálatokba, elhozták kőműveseiket, szerelőiket és egyéb szakembereiket. Érkezésük után valamennyiüket beíratták egy-egy gyorsított magyar tanfolyamra a szomszédos házakban működő nyelviskolák valamelyikébe, de viszonylag lassan haladtak, továbbra sem értették meg egymás beszédét.

Lehetetlennek bizonyult összehangolni a különböző munkafolyamatok ritmusát. Például a szorgalmas osztrák szerelők már a huszonnyolcadik szinten is beállították a vizesblokkokat, amikor a román panel-összeállítók még csak a hetedik emeletig húzták fel a falakat, ennek következtében a csupasz csövekre kötött mosdókagylók és vécécsészék szabadon meredtek az égbolt felé. Egy állástalan egyensúlyozó-művész, hogy felhívja magára a figyelmet, a csöveken felkapaszkodott a legmagasabb szintre és ott lélegzetelállító merészséggel megmosta a lábát.

A már bent lakó közösségek is elégedetlenek voltak az építkezési munkák alakulásával. A viták gyakran kézitusává fajultak, az ezekkel járó rázkódások végképp megingatták a gyönge bauxitbetonos alapzatot, az „Európa-ház” egész felületét elborították a repedések.

A munkálatok leálltak, a külföldi szakemberek néhány hónapos várakozás után el is vonultak. Kiküldő cégeiktől hamarosan megérkeztek a számlák, ezeket a magyar partnerek túlzottnak találták, az ügy a Nemzetközi Bíróság elé került, tovább rontva az építkezés jó hírét.

A torzóban maradt „Európa-ház”-at a környezetvédők telefirkálták „Ranoldosaurus” feliratokkal és Amerikába szakadt, itthon évtizedek óta nem járt tudósok több tanulmányban is bebizonyították, hogy a magas épület megbontotta a városszépészeti szempontokból kiemelkedő jelentőségű Ranolder utca hagyományos arculatát és tönkretette a környék növény- és állatvilágát.

A nyilvánvaló életveszély miatt a lakókat hamarabb ki kellett költöztetni – több csereingatlant is felkínáltak nekik, de ők egyiket sem találták megfelelőnek. Mikor a tárgyalások zátonyra futottak, az illetékesek végső megoldásként felvetették, hogy ha a nemzetiségek hajlandók volnának visszatelepülni az anyaországukba, fedeznék az átköltözéssel járó kiadásokat, de ezt az ajánlatot is felháborodva utasították vissza.

A híradások szerint hasonló sorsra jutottak a más országokban működő „Európa-ház”-ak is – különös módon végül épp ez a balszerencsés körülmény segített megoldani a helyzetet. Társszervezeteik meghívására a Ranolder utcai épület lakói felkerekedtek, országról országra jártak tüntetni a nemzetiségi előjogok tiszteletben tartását követelve. Lelkesedésükkel, messze hangzó szavukkal próbálták felébreszteni a kormányzatok lelkiismeretét – legtöbb esetben sikerrel.

Költségeiket nemzetközi segélyalapokból fedezték, így Yraygam is velük tartott. Az egyik eredményes demonstráció után merült fel benne az ötlet, hogy tovább lehetne fejleszteni a vállalkozást: egy önálló tüntetőszolgálattá alakulhatnának át. Soraikból egy mozgékony és aktív csoportot hozhatnának létre, melyet megfelelő anyagi javadalmazás fejében bárhol és bármilyen cél érdekében mozgósítani lehetne.

Szolgáltatásukat Yraygam megpróbálta bevezetni a világpiacon. Reklámemberei számos nagyvárosban feltűntek; mintegy bemutatóképpen színtelen zászlók alatt vonultak, üres papíron beadványokat nyújtottak át államelnököknek és minisztereknek – igazolva, hogy alkalmasak bármilyen célok képviseletére.

A propaganda-hadjárat hamarosan meghozta a maga eredményeit, sorra jelentkeztek a különféle politikai pártok és mozgalmak, melyek nem rendelkeznek megfelelő mozgósítható tömegekkel. Yraygam vezetése alatt hamarosan megalakulhatott az „Eurobalhé Centrum”.

Hangos, de célratörő csapatuk kiterjesztette tevékenységét az egész világra, tüntettek a zulu őslakosság érdekében, Bangkokban követelték a Zöld Sárkány vallási kultuszának visszaállítását, fellépésük majdnem mindig sikerrel járt.

Később több magyarországi szervezettől is érkezett megkeresés, de ezeket Yraygam válaszra sem méltatta. Velem viszont fenntartotta a régi barátságot, most is várok tőle egy nagyobb összeget. – H. Kovács a csaposhoz fordult. – Frédikém, szeretném, ha hitelezne rá egy kört. Egészségükre, uraim!

Frédi, a csapos el volt foglalva az új vendégekkel, így csak sokára hozta ki a következő kört, H. Kovács komoran bólogatott:

– Ha majd a Halálért kell küldenem valakit, csak magának szólok, Frédi! – dohogva ivott egy kortyot a fröccséből. – Szóval, ott tartottam, kedves uraim, hogy egyik nap délfelé minden kopogtatás nélkül beront angolparki irodámba a céllövöldénk vezetője, Berta Bertalan:

– Baj van, főnök! Beállított hozzánk egy külföldi társaság, a beszédjükből úgy veszem ki, hogy olaszok vagy spanyolok lehetnek…

Elakadt a hangja, türelmetlenül kérdeztem:

– Mi a baj velük? Be vannak rúgva?

– Rosszabb, csupa mesterlövész, egyszerűen nem tudnak hibázni. Most nyerik el az utolsó gumimacskánkat, ha folytatják, teljesen leégünk. Mit csináljunk?

– Adja oda nekik, Berci, a görbe csövű kanyarpuskáinkat.

– Azt hiszi, főnök, hogy ez nekem nem jutott eszembe? Már egy fél órája azokkal lőnek.

– Lehetetlen, azokkal még élő ember nem talált célba. Ne is próbáljon nekem ilyet bemagyarázni.

– Ha nem hiszi, jöjjön át és nézze meg őket.

A külföldi társaság legalább húsz emberből állt, alig fértek el a bódéban. Valamennyien hatvan év körül járhattak már, de mozdulataikból szokatlan erő és magabiztosság áradt. Közelebb érve épp láttam, hogy egyikük a célnak háttal helyezkedik el a lőállásban, a puskát a vállán keresztül visszafelé fordítva egy maga elé emelt tükörből céloz. Nem akartam hinni a szememnek, mikor így is telibe találta az ajándéktárgyat tartó vékony hurkapálcikát. Utána átengedte a társainak, akik sorra megismételték ezt a hihetetlen mutatványt. Odaléptem hozzájuk, és németül udvarias, de erélyes hangon felszólítottam őket:

– Uraim, fejezzék be! Ez nem méltó önökhöz! Mint ahogy egy igazi profi bokszoló nem keveredik bele utcai verekedésekbe, önöknek, akik feltehetőleg olimpiai vagy világbajnok lövészek, úgyszintén nem volna szabad egy vurstliban játékmajmokra vagy művirágokra vadászni.

A barna arcú jövevények értetlenül és gyanakodva néztek vissza rám, nyilvánvalólag nem beszéltek németül – legalább is az én színvonalamon. Valamennyien az egyik félhomályos sarok felé fordultak, ahonnan egy hozzájuk hasonlóan a hatvanas éveiben járó férfi lépett elő. Szakállát-bajuszát már láthatólag festette, de a fején romantikus, széles tányérú svájci sapkát viselt. Arca ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy honnan. A férfi kissé idegenes kiejtéssel beszélt németül, viszont érezhetően sokat adott a választékos fogalmazásra:

– A nyereményeket, természetesen, nem visszük el magunkkal, hanem felajánljuk a magyarországi elhagyott gyerekeket gondozó szervezetek javára. Önt szeretnénk felkérni, hogy továbbítsa az ajándékainkat.

– Örömmel elvállalom, de kit említsek majd ajándékozóként?

A férfi kezet nyújtott:

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Don Juan Estebaldo Villalonga Schiaffino Andrade de Santamaria vagyok. Feltételezem, hogy ez a név nem sokat jelent, de biztosíthatom: szűkebb szakmai területemen, a préselt és lyuggatott levegőlemezek gyártásában a legismertebbek közé tartozom.

– Örvendek a szerencsének, Kovács Géza Jenő meghatalmazott és rendkívüli igazgató. Üzleti úton jár nálunk?

– Nem, ezúttal amatőr kedvtelésből. A recifei „Királyi Muskétások” Lövészegylet elnöke vagyok és ezeknek az uraknak a társaságában érkeztem, akik valamennyien a mi klubunk old boy, vagyis öregfiú versenyzői.

– Még egyszer köszönöm a nagylelkű felajánlást, a játékokat a legrövidebb időn belül eljuttatom az illetékesekhez. Viszonzásul, ha nincs ellene kifogása, meghívnám önt egy igazi magyaros kávéra az irodámba.

– Megtiszteltetésnek tekintem.

Van egy saját receptem, több nemzetközi szálloda is komoly pénzeket ajánlott fel már érte, de nem voltam hajlandó átengedni nekik, most az uraknak egy nagyfröccsért elárulom. A kávéba fele-fele arányban bogyiszlói szárított pirospaprikát is beledarálok, a mérgesebb fajtából – ez felejthetetlen zamatot ad az italnak. Az első korty után a spanyol vendég is felpattant a helyéről és háromszor körülfutotta az angolparkot – én ezt megértéssel vettem tudomásul; egy sportembernél természetes törekvés, hogy megőrizze jó erőnlétét.

– Kedves Kovács úr, igazán köszönöm ezt a remek kávét – mondta az elnök, mikor végre ismét leült az asztalhoz. – Szeretném tájékoztatni itt-tartózkodásunk céljairól; mi a Haverlandban rendezendő „Old Boy Olimpiá”-ra készülődünk. Terveink szerint hosszabb időt töltünk majd Budapesten – edzőtábor jelleggel, és ha nincs kifogása ellene, többször is ellátogatnánk ide az ön vezetése alatt működő intézménybe.

– Állok rendelkezésükre, Don Juan Estebaldo Villalonga Schiaffino Andrade de Santamaria úr. Bocsánat, ha valamit kifelejtettem volna.

– Hagyjuk a formaságokat, nevezzen csak egyszerűen Santamancinak, ahogy a barátaim szoktak. Még egy kérésem volna: szeretném, ha ezt az ügyet a létező legnagyobb diszkrécióval kezelné. Fennáll ugyanis az a veszély, hogy vetélytársaink felfedezik ittlétünket, megfigyelőket küldenek és kilesik felkészülési módszereinket.

– Az Ön kérése parancs számomra, Santamanci úr.

És a spanyol vendégek valóban naponta többször is megjelentek nálunk. Mivel még nem tudtuk rendbe hozni a céltábláinkat, égő gyertyákra lőttek, a lövedék úgy oltotta ki a lángot, hogy magát a gyertyát nem is érintette. A lövészeten kívül is sokoldalú, inkább kaszkadőrökhöz, mint éltes urakhoz méltó edzéseket folytattak. Nekifutásból tigrisbukfenccel vetették át magukat a legmagasabb forgási fokozatra állított varázshordón, szőrén ülték meg a körhinta lovait, bekötött szemmel csúsztak le a műanyaggal borított mesterséges szánkópályán. Őszintén meglepett és elismerésre késztetett, hogy elnökük az elsők között vett részt ezeken a kemény próbákon, példát mutatva társainak. Nem is titkoltam a véleményemet:

– Minden pénzemet fel merném tenni rá, hogy önök kenterben nyerik majd az olimpiát.

– Nos, kemény harcra számítunk, igyekszünk felkészülni rá – mondta mosolyogva Santamanci úr.

A tréningek után gyakran beült hozzám az irodába egy-egy zamatos, bogyiszlói paprikával dúsított kávéra. A magam részéről rendkívül élveztem a vele való társalgást, mint nagyiparos és vállalkozó bejárta egész Dél- és Közép-Amerikát, főleg a hegyes vidékek lakóinak életmódjáról szerzett kimerítő tapasztalatokat – de szakértői színvonalú tájékozottságot mutatott Dél-Afrika gondjaiban is. Mikor az általa megismert világban uralkodó nyomorról és elnyomásról beszélt, Santamanci úr gyakran elkomorodott és szemében különös fények gyúltak ki.

Intézményünk nemzetbiztonsági megbízottja, korábban belügyi összekötője Gyalú Oszkár főhadnagy volt, a legtitkosabb nulla per nullás alosztályról. Minden hónap harmadik szerdáján szokta felkeresni az Angolparkot, ez a kapcsolat lassan már tizenöt éve, a park újramegnyitása óta tartott.

Régebben Gyalú a legkeményebb zsaruk közé tartozott, bőrkabátot vagy balont viselt, álcázásból egy könyvet hordott a hóna alatt, időnként úgy tett, mintha beleolvasna, és csak a legszigorúbban vett hivatalos ügyekről volt hajlandó tárgyalni. A pártállam lebontása után – melyben, mint az urak jól tudják, magam is részt vettem, nem csekély személyes kockázatot vállalva – Gyalú lazított eddigi merev magatartásán. Az érdeklődőket szívesen tájékoztatta betörési módszerekről, némi ellenszolgáltatásért megfelelő címeket is adott, jutányos áron bérgyilkosokat közvetített.

Ezen a szóban forgó napon Gyalú főhadnagy a maga szokásos módján beült egy hajóhintába és a magasból körülnézett, utána felkeresett az irodámban, hogy ugyancsak szokásos módon snóblin visszanyerje a belépőjegye árát. Gondosan vigyáztam rá, hogy mindig megfelelő összeget veszítsek, mert Gyalú, ha mínuszba került, azonnal hazament önvédelmi fegyveréért és lövöldözni kezdett a látogatókra. Játék közben a főhadnagy látszólag mellékesen megkérdezte:

– Láttam egy nagyobb külföldi csoportot, ők már a múltkor is itt voltak?

– Igen, állandó vendégeink.

– Kik ők, és hogy kerültek ide?

– Egy spanyol sportlövész-egyesület tagjai, „Királyi Muskétások”, Reciféből érkeztek.

Gyalú kimutatott az ablakon a svájcisapkás, szakállas férfira, aki épp az óriáskerék egyik fülkéjében ülve végzett légzési gyakorlatokat:

– És ő kicsoda?

– Az egyesület elnöke: Santamaria úr. Gyáros, préselt és lyuggatott levegőlemezekkel foglalkozik.

A rendőr kifakadt magából:

– Maga csakugyan ilyen naiv, Kovács úr, vagy csak tetteti magát? Tudja, hogy ki ez az ember? Ernesto „Che” Guevara parancsnok, a huszadik század legnagyobb kommunista felforgatója.

– Biztos ebben?

– Százegy százalékig. Mikor legutóbb Budapesten járt egy hivatalos kubai küldöttséggel, mint fiatal rendőr, én voltam a személyi biztosítója. Nem tudom elképzelni, hogy maga ne ismerné a nevét.

Valami felrémlett bennem, és hirtelen eszembe jutott, hogy az állítólagos Santamaria azért tűnt ismerősnek már az első találkozásunknál, mert régebben gyakran láttam a fényképét az újságokban:

– Kuba, Fidel Casco, meg ilyenek… Őróla van szó?

– Pontosan. Én, mondom, ismerem az életét, mert mint személyi biztosító eligazítást kaptam róla. Guevara részt vett minden amerikai forradalomban Argentínától Kubáig, harcolt Afrikában is a kongói felkelők oldalán. Aztán úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt azt hallottam, hogy fenn a bolíviai hegyekben megölték a kormánykatonák.

– Akkor most hogy került ide?

– Ez az, amit én sem értek. Nagy kupleráj lehet ott Bolíviában, nálunk a régi politikusoknak legföljebb a csontjaik szoktak felbukkanni. Okvetlenül utána kell néznem az ügynek. Gondolom, nem szükséges figyelmeztetnem önt, Kovács úr, hogy ez a beszélgetés, ami most kettőnk között lezajlott, a legszigorúbb államtitoknak számít és a tartalmát senkivel sem közölheti! – mondta, és mivel már összenyerte a belépőjegy árát, elköszönt.

Aki életében csak egyszer, egy másodpercig is találkozott Kovács Géza Jenővel, az tudja, hogy nekem a legfőbb jellemvonásom az emberies humanizmus. Most is túltettem magam azon a méltánytalanságon, hogy szándékosan félrevezettek és elhatároztam: megpróbálok segíteni a fenyegetett helyzetbe került Guevarának.

Az állítólagos lövészegyleti elnök hamarosan befejezte légzőgyakorlatait az óriáskeréken, és benyitott az irodámba. Jókedvűen dörzsölgette a kezét:

– Szabadna talán a szokásos bogyiszlói kávémat, Kovács úr?! Be kell vallanom, nagyon megkedveltem az aromáját.

– Természetesen, parancsnok. Esetleg kubai módra óhajtja: sok cukorral, kávé nélkül?!

– Tehát értesült róla?! És most mi a szándéka?

– Hogy ezt eldönthessem, pontosabban kellene ismernem a helyzetet.

– Mire gondol?

– Például úgy tudom, hogy ön húsz éve meghalt, és Bolíviában van eltemetve – a külseje ennek meglehetősen ellentmond.

– Rendben van, ön elé tárom a teljes és valódi igazságot – mondta Guevara és kortyolt egyet a kávéból, erre éppúgy szüksége lehetett a vallomáshoz, mint nekem most még egy nagyfröccsre. – A világ már sokszor eltemetett minket, de mi, forradalmárok, úgy látszik, örök feltámadásra vagyunk ítélve. Nos, ami Bolíviát illeti, ott valóban a kormánycsapatok kezébe kerültünk, de elfogatásunk után nem végeztek ki. Ugyanis a kihallgatások során ellenségeink tudomására hoztuk, hogy harci vonulásunk közben a hegyekben gazdag hozamú olajforrásokra bukkantunk, melyek pontos helyét ők maguk nem tudták volna földeríteni. Így egy úri becsületszón alapuló megegyezést kötöttünk – H. Kovács magyarázólag hozzátette –, idegen szóval: dzsentlemen agrármentőt, hogy ők az olaj titkáért cserébe meghagyják az életünket. Azt is meg kellett ígérnünk, hogy addig nem kezdünk újabb harci vállalkozásba, amíg a közvélemény megtévesztésére megrendezett kivégzésünk emléke el nem merül. Most járt le a határidő, melyben a bolíviaiakkal megállapodtunk, de néhány testvérpártunk vezetőit már korábban értesítettük létezésünkről, természetesen a legnagyobb titoktartás mellett.

Guevara felhörpintette kávéja maradékát:

– Az évek, természetesen, felettünk sem múltak el nyomtalanul, a hatvanadik életévünk körül járunk, de állandó testgyakorlással sikerült megőrizni fizikai erőnlétünket, eszmei tartásunk pedig még szilárdabbá vált az idők folyamán. A világ bármely táján is igénylik szerény erőfeszítéseinket, mi a csapatommal készen állunk a harcra, hogy felszabadítsuk az elnyomott és kizsákmányolt tömegeket.

– De, bocsásson meg a kérdésért, parancsnok, hogy jutott eszébe éppen Magyarországra jönni?

– Természetesen nem véletlenül döntöttünk így, több indok is szólt mellette. Ez az ország korábban sem volt idegen számomra, bizonyára emlékszik rá: hivatalos minőségben már jártam az önök szép hazájában, és ma talán már az sem számít titoknak, hogy számos forradalmár társamat, a nemzetközi felszabadító mozgalom harcosait Magyarországon képezték ki – elég, ha csak a kiváló Carlost említem. Úgy emlékszem rá, hogy a szocializmus itt végleges és örök időkre szóló győzelmet aratott, egy nagyszerű, majdnem egymillió tagot számláló Kommunista Párt áll a kormány előtt, illetve a helyén, akarom mondani mögötte – Guevara belezavarodott a helyhatározókba, legyintett –, de ezt most talán ne részletezzük. Sajnos, az utóbbi években csak messziről tudtuk követni az eseményeket, az újságokból értesültünk arról, hogy az országban megdőlt a szocialista társadalmi rend. Meggyőződésünk, hogy ezt a bukást csak az osztályárulók aknamunkája, a volt földbirtokosok, háztulajdonosok és különféle undorító ügyvédek ellenforradalmi szervezkedése okozta, a nép nem ért egyet vele, felszabadításra vár.

– Ezt honnan veszi?

– A magyar elvtársak tájékoztattak minket ilyen értelemben. Ők azok közé tartoznak, akik tudtak a létezésünkről, kérték internacionalista segítségünket. Egy évvel ezelőtt kaptuk meg az üzenetüket, ha a szívünkre hallgatunk, rögtön elindultunk volna. Sajnos egy ideig még kötött minket a bolíviai kormánynak tett fogadalmunk, mikor pedig ez lejárt, épp a siker érdekében nem tekinthettünk el az előzetes biztonsági rendszabályoktól, így történt, hogy csak néhány hete érkeztünk meg. A tájékozódás idejére szigorú illegalitásba húzódtunk, életünknek ezt a szakaszát nagyjából már ön is ismeri.

– Most mihez akarnak kezdeni?

– Rendkívül kellemetlenül érint minket, hogy időnek előtte felfedték kilétünket. Fel kell adnunk eddigi harcálláspontunkat, a Hotel Moszkvát, ezt őszintén sajnáljuk, mert stratégiailag rendkívül kedvező fekvésű volt és bármilyen fegyverarzenált vagy hadi készletet felhalmozhattunk, mert a takarítószemélyzet – nyilvánvaló harcos osztályszolidaritásból – hetekig nem nyitotta ránk az ajtót, a használaton kívüli liftaknában egy, a szovjet csapatoktól vásárolt nehézlöveget is sikerült elrejtenünk. Most tovább kell vonulnunk.

– Mivel próbálkoznak?

– Nem tehetünk mást: felvesszük a kapcsolatot azokkal a magyar elvtársakkal, akik annak idején üzentek értünk.

– Őket merre találják meg?

– Meg fog bocsátani, de pontos címeket konspiratív okokból nem adhatok. Csak annyit közölhetek, hogy valamennyien a háttérbe szorított és méltatlanul üldözött régi forradalmárok nyomornegyedében laknak, valamilyen Rózsadomb nevezetű környéken. Most el is köszönnék, kedves Kovács úr, őszintén remélem, hogy számíthatunk az ön rokonszenvére és támogatására.

– Legyenek nyugodtak: a rendőrség belőlem egy szót sem fog kihúzni önökkel kapcsolatban.

– Mi egy olyan formátumú embertől, mint Kovács Géza Jenő, többet remélünk közömbös rokonszenvnél.

– Mire gondol?

– Erről megfelelő időben majd szót ejtünk. Ígérem: jelentkezni fogunk.

Guevara búcsúzóul felemelte ökölbe szorított jobb kezét:

– Haza vagy Halál! Mind a győzelemig előre!

Néhány nap múlva egy cédulát találtam a fogason hagyott zakóm zsebében. Fogalmam sem volt, hogy kerülhetett oda – megnéztem: Guevara titkos üzenetét tartalmazta. Magamra zártam az ajtót és megfejtettem a rejtjelzést: a parancsnok találkozni kívánt velem.

A randevú helyéül a Doktor Nagy István teret jelölte meg. Ezt a teret csak mostanában nevezték el doktor Nagy Istvánról, a magyar parlagi barna hangya nemesítésének úttörőjéről, korábban doktor Nagy István kommunista ügyvéd nevét viselte, aki az 1931-es nagy hómunkássztrájk résztvevőit védte a Horthy-rendszer bírósága előtt. A változások roppant méreteit jelezték a festékkel keresztben áthúzott régi „Doktor Nagy István tér” feliratok alatt az új „Doktor Nagy István tér” szövegű táblák.

Az üzenet fél egyre rendelt a sarki állami könyvesbolt kirakata elé – úgy látszik, Guevara kerülni akarta a nagyobb csoportosulásokat. Pontosan a jelzett időben egy simára borotvált állú, kopasz, szemüveges férfi szólított meg német nyelven:

– Haza vagy Halál! Üdvözlöm, Kovács úr, hogy s mint van?

Bár a hangja természetesen nem változott meg, hitetlenkedve kérdeztem vissza:

– Maga az, Guevara úr?!

A név hallatára ideges rángás futott végig a férfi arcán:

– Ön valakivel összetéveszt engem. Én Franz Dietrich Wunderlich, a müncheni Schmidt és Schmidt cég budapesti vezérképviselője vagyok. Mint ahogy írásbeli üzenetemben már jeleztem: üzleti ügyben szeretnék tárgyalni önnel, egy nagyobb tétel foncsorozott kárpitosszögről volna szó. Ha úgy gondolja, indulhatunk.

Beszálltunk a tér sarkán várakozó bérelt Zsiguliba. Guevara maga vezetett, útközben szándékosan hatalmas vargabetűket írt le, hogy esetleges üldözőink a nyomunkat veszítsék. Végül is egy elhagyott környéken álltunk meg: egy államilag támogatott kísérleti színház épülete előtt.

A pénztáros azt hitte, rosszul hall, mikor a parancsnok két jegyet kért az épp akkor kezdődő délutáni előadásra, megkérdezte: ülő- vagy fekvőhelyet akarunk. Bent a nézőtéren Guevara még egyszer körülnézett és csak aztán telepedtünk le, mikor megbizonyosodott, hogy a padsorok valóban üresek. Magányunkat még kísértetiesebbé tette, hogy a színpadon sem látszott színész, egy kísérleti árnyjátékot mutattak be: két világosító munkás ujjaiból nyulakat formált és ezek kergették egymást a lepedőn. Én még mindig nem tértem magamhoz abból a megdöbbenésből, melyet Guevara megváltozott külseje keltett bennem.

– Miért kellett levágnia a haját, szakállát és bajuszát? Valamilyen fertőzést kapott, parancsnok?

– Nem, ez csak a szokásos álcázás harci bevetés előtt, megpróbálok egy megállapodott gazdag polgárra hasonlítani. A hajam és a szakállam egy fél év alatt nő meg újra, ezalatt senki sem ismerhet fel. De hagyjuk az én külsőmet, mert fontosabb dolgokról van szó.

Mielőtt rátért volna a lényegre, egy nyugtalan pillantást vetett a színpadon kifeszített lepedőre, épp egy új jelenet következett: egy farkas árnyéka kergetett egy árnyéklepkét.

– Rendkívül sajnálom, hogy háborgatnom kell önt, kedves Kovács úr. Azt hittem, hogy egyedül is elboldogulunk, de kísérleteink sajnos zátonyra futottak. Nem nélkülözhetjük az ön támogatását.

– Megtisztel a bizalmával, de nem hiszem, hogy túl sok hasznomat vennék egy akcióban. Kétségtelen tény: fiatalabb koromban be akartam lépni a Partizánbarátok Szövetségébe, de ez csak egy tévedés következménye volt, ugyanis a partizánokat összetévesztettem a kurtizánokkal.

– Nem arra gondoltunk, hogy fegyvert ragadjon és csatlakozzon felszabadító harcunkhoz, hanem mint tapasztalatokban gazdag, a helyi viszonyokkal ismerős ember, segítségünkre lehetne a tájékozódásban és ügyeink vitelében. Mi most nem tudunk milliókat felajánlani szolgálataiért, de győzelmünk után bármit kérhet tőlünk és én megígérhetem: vagy teljesítjük vagy nem.

Be kell vallanom: a szívem mélyéig meghatott ez a nagyvonalú ajánlat.

– Mit tehetek önökért?

– Először is azt szeretnénk elérni, hogy a mi itt-tartózkodásunk ténye ne kerüljön nyilvánosságra – legalábbis addig, amíg be nem fejezzük felkészülésünket a forradalmi háborúra. Lehetséges ez?

– Ennél mi sem egyszerűbb: le kell közöltetni bizonyos újságokban, hogy önök Magyarországon vannak. Ha valóban lehozzák ezt a hírt, onnantól kezdve egyetlen normális ember sem hisz majd benne.

– Ezt ön magára vállalná?

– Nagyon szívesen, a kormány is gyakran felkér hivatalos nyilatkozatok megfogalmazására. Mit kíván még?

– Elérkezett az idő, hogy felvegyük a kapcsolatot azokkal a magyar vezető elvtársakkal, akik tavaly a hozzánk intézett levelükben internacionalista segítségünket kérték. Szeretném, ha elvezetne hozzájuk és jelen volna a beszélgetéseinken.

– Állok rendelkezésükre.

Elsőnek a megszűnt állampárt egykori Központi Bizottságának volt titkárát: Barátky Jánost kerestük fel – a megadott tájékoztató szerint a rózsadombi Endrődy Sándor utcában lakott. Mikor szóltam, hogy megérkeztünk, Guevara hitetlenkedve nézett körül a környéken.

– Biztos benne, Kovács úr, hogy jó helyen járunk?

– Semmi kétség.

– Meg kell, hogy mondjam: ez nem az a kifejezetten proletárok lakta nyomornegyed, melynek mi joggal képzelhettük. Alig-alig látni konzervdobozokból és deszkahulladékokból összerótt kunyhókat. Ezek a gőgös paloták a leggazdagabb dél-amerikai kávéültetvényesek irigységét is felkelthetnék és önmagukban is elégséges okot szolgáltatnának egy egész Európára kiterjedő munkásfelkeléshez. De ne beszéljünk erről, a látszat gyakran csal.

Félreállítottuk Zsigulinkat és elrejtettük, hogy ne keltsen feltűnést ezen a fényűző környéken parkoló nyugati kocsik között és elindultunk, hogy megkeressük Barátky lakását. Guevara bizakodva mondta:

– Személyesen még nem találkoztam Barátky elvtárssal, de lelkemben már sokszor magamhoz szorítottam forró forradalmi öleléssel. Tudom, hogy ő a proletárdiktatúra harcos védelmezője, magam olvastam az egyik spanyolra lefordított cikkében, hogy 1956 októberében a sógorával kettesben puszta kézzel verte le a magyar ellenforradalmat, a szovjet csapatoknak csak imitt-amott kellett egy kicsit takarítgatni utánuk. Hozzánk is megrázó felhívást küldött internacionalista segítséget kérve. Mielőtt elégettem volna a levelet, sorról-sorra az emlékezetembe véstem. „…A nemzetközi reakció és revizionizmus döntő rohamra készül a Szocializmus kelet-európai bástyái ellen…”, felvetítette elénk a dolgozó osztályok végső szétroncsolódásának képét a Tőke és az Egyház kettős vaspatája alatt. Azt írta, hogy ő a végsőkig ellenáll majd, nincs remény rá, hogy életben találjuk. „Hozzátok el a proletár szolidaritás vörös virágcsokrát annak a barikádnak a talapzatához, ahol az én utolsó csepp vérem is kihullott a Forradalom védelmében.”

Guevara, mintha a szemüvegét törölgetné, elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Legyintett, nyilvánvalóan restellve gyengeségét:

– Menjünk, harcunkban magunkkal hordozzuk majd az ő emlékét is. Talán családjából megmaradt valaki, aki útbaigazítást adhat.

Hamarosan odaértünk a jelzett címhez, itt a legnagyobb meglepetésünkre egy lovagvár állt kilenc toronnyal és három kupolával, elektromos meghajtású felvonóhíddal, a kerítését különleges, keményre edzett kolbászból fonták. Megnéztük a névtáblát: egy koronás címer és egy apostoli kereszt fogta közre a tulajdonos nevét:

 

 

Tanácstalanul néztünk egymásra Guevarával:

– Lehetséges, hogy van valami köze a mi emberünkhöz? – kérdezte összehúzott szemmel.

– Nem tudni teljes bizonyossággal.

– Mindenképpen meg kell tartanunk a szokásos biztonsági rendszabályokat, abból kell kiindulnunk, hogy csak puszta névazonosságról van szó.

Becsengettünk. A felvonóhidat lebocsátó alkomornyiknak spanyol turistaként mutatkoztunk be, közben ravasz keresztkérdésekkel kiszedtük belőle, hogy a ház tulajdonosa azonos az általunk keresett személlyel. Kisvártatva egy szakállas, elegáns öltönyt viselő férfi jelent meg, nyakkendő helyett egy stilizált keresztet viselt:

– Doktor Barátky János vagyok. Mit óhajtanak?

– Egy lakosztályt szeretnénk bérelni, de legalább tizenkét szobás kellene, hogy legyen – mondtam ürügyképpen, őszintén elcsodálkoztam, mikor az egykori központi bizottsági titkár rábólintott:

– Kérem, semmi akadálya. Esetleg többről is lehet szó?

– Nem, egyelőre csak egyről.

Barátky a ház belsejébe vezetett minket, menet közben megjegyezte, hogy ha valutában fizetünk, hajlandó némi árengedményt adni. Mikor bent, a szobában magunkra csuktuk az ajtót, Guevara parancsnok felfedte a kilétét, és hála hibátlan emlékezőtehetségének, szó szerint elismételte Barátky hozzá intézett levelét:

– Ezt ön írta?

– Nem emlékszem rá, az ember annyi levelet ír.

– Ön így látta a világot, így gondolkodott?!

A házigazda csak legyintett a kifakadásra:

– Igen, úgy rémlik, mintha lett volna az életemben egy rövidebb időszak, mikor távolról mintha bizonyos érdeklődést tápláltam volna magamban a hasonló eszmék iránt.

Bár személy szerint semmi közöm nem volt az ügyhöz, nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak:

– Gondolom, harminc-negyven évről van szó.

– Nem tudom pontosan, majd megkérdezem a gyóntatómat, Sebestyén atyát, ő ismeri a legjobban az én lelki fejlődésemet. De ha feltéve, de nem megengedve ezt a lehetőséget, akkor sem egy erőszakos, kommunista jellegű eszmei irányzat vonzott, melyet Marx úr és Lenin úr nevével lehetne fémjelezni. Sokkal inkább érdekelt egy európai értékeket felmutató szociáldemokrata vagy talán úgy mondanám, szocioliberális alapállás, de Sebestyén atya aztán rávezetett az egyedül helyes és üdvözítő útra.

– De hát amennyire én tudom, ön mindenét a kommunista rendszernek köszönheti. Ha a párt nem nevezi ki olyan magas funkcióba, mint amilyet betöltött, akkor a maga képzettségével csak egy jelentéktelen tintanyaló maradt volna valamelyik vállalat gazdasági osztályán. Szerintem akkor kellett volna kifejteni ezeket az eszméket és visszautasítani a párt ajánlatát.

– Ön nincs tisztában az én akkori tevékenységemmel. Tudnia kell, hogy én a pártapparátusban egy nemzeti és valláserkölcsi szempontból magasrendű küldetést teljesítettem. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy belülről irányítottam a pártállam lebontását.

– Ez elképzelhetetlen. Bocsásson meg a durva kifejezésért, de nem lehetett a rendszer fenekét nyalni azzal az illúzióval, hogy aranyeret okoz neki.

– Kézzelfogható bizonyítékaim vannak. Vessen egy pillantást a magyar gazdaság jelenlegi helyzetére, mely végeredményben a pártállam bukását okozta. Ne vegye dicsekvésnek, de ez a káosz nem jöhetett volna létre az én közreműködésem nélkül. Sokszor kellett kemény és felelősségteljes döntéseket hoznom, amíg idáig juthattunk – Barátky az órájára nézett. – De bocsássanak meg, nincs több időm az önök számára. Társbankjainkkal összevontan ökumenikus részvénytársasági ülést tartunk.

Guevara eddig szótlanul követte a beszélgetés menetét, de most az alig burkolt kiutasításra tajtékozva kitört magából:

– Ami az árulást illeti, intézze el a saját lelkiismeretével, de velünk mi legyen? Ide rángatott minket egy másik világrészből – olyan eszmék nevében, melyekről azt állítja, hogy sohasem hitt bennük…

A parancsnok hangja elfulladt, Barátky megértően bólintott:

– Igen, belátom, ezért csakugyan tartozom némi kárpótlással. Nézzenek be valamelyik nap a szeretetszolgálatunk irodájába, át fogok szólni az érdekükben. Rendszeres étkezést kaphatnak majd és egy öltözet ruhát a németországi segélycsomagokból. Használt holmi ugyan, de Sebestyén atya azt szokta mondani: kopott ruha nem szégyen, a piszkos ruha az szégyen. Béke önökkel!

Barátky szerencséjére Guevara parancsnok az autóban hagyta a fegyverét, különben, minden bizonnyal, vérrel mosta volna le ezt a sértést. Így beérte annyival, hogy a foga között elmorzsolt egy káromkodást és sarkon fordulva elhagyta a villát.

– Újra azt kell tapasztalnom, kedves Kovács úr, hogy nincs és nem is lehet semmiféle változás a világban – békés reformok útján. Ahhoz, hogy az emberiség kiszabaduljon az elnyomatásból és a nyomorúságból, csak egyetlen út vezet: mindent tűzbe és vízbe kell fojtani, míg ezek a poloskák, melyek mások vérén híztak meg, halomra nem döglenek. Nincsen más út és nincsen más reménység.

– Ne vegye úgy a szívére, parancsnok. Barátky csak egyike volt azoknak, akik ide hívták önt, egészen biztos, hogy a többieknél más fogadtatásra találunk.

– Igaza van, folytassuk az utunkat.

Végigjártunk minden címet, viszonylag hamar végeztünk, mert a nemzetközi forradalmi mozgalomhoz intézett, segítséget kérő kiáltvány aláírói mind a közelben laktak. Mindannyian nagyjából a Barátkyéhoz hasonló pályát futottak be – külföldi mamutvállalatokat és részvénytársaságokat képviseltek Magyarországon. Becsöngettünk és a kaputelefonba bemondtuk a régi, levélben meghatározott jelszót:

– „Haza vagy Halál! Mind a győzelemig előre!”

A fogadtatás mindenütt egyöntetű volt; kikapcsolták a kaputelefont és dühös ugatás jelezte, hogy elengedték a láncról házőrző vérebeiket. Az utolsó sikertelen próbálkozás után Guevara letörten dőlt neki egy fának:

– Az én számon nem jöhet ki a Szocializmust gyalázó szó, de tagadhatatlan: egy eszme felel azért, hogy milyen embereket tudott magához vonzani.

– És most mi lesz, parancsnok? Mikor szándékoznak elhagyni Magyarországot?

Guevara kihúzta magát:

– Majd a győzelem után!

– Ezt hogy érti?

– Most még inkább megbizonyosodhattam arról, hogy a magyar dolgozó osztályoknak milyen múlhatatlan szükségük van a mi szerény szolgálatainkra, hiszen a saját egykori vezéreik is elárulták őket. Ezek a modern Júdások eldobták kezükből a forradalmi harc lobogóját és nekünk kell azt felemelni a porból. Így tehát szó sem lehet arról, hogy most eltávozzunk innen.

– De hát, hogy képzeli az egészet? Hol akarnak tanyát verni?

Guevara körülnézett:

– Bármilyen különösen is hangzik: taktikai szempontból az volna a legszerencsésebb, ha itt a Rózsadombon ütnénk fel titkos táborhelyünket. Feltételezem, hogy épp a „társadalom krémjének” közelében vonnánk magunkra legkevésbé a rendőrség gyanúját, itt tartanak a legritkábban razziákat. Annyi pénzünk viszont sajnos nem maradt, hogy egy villát, vagy akár egy céljainknak megfelelő nagy méretű lakást tudnánk bérelni hosszabb időre. Ön mit ajánl, kedves Kovács úr?

Gondolatban sorra vettem a lehetőségeket:

– Épületet én sem tudok, de itt a közelben található egy föld alatti barlangrendszer – az úgynevezett „Papsajt-üregek”. A kutatók annak idején félig-meddig feltárták, aztán elfogyott a pénz és a sorsára hagyták. Most, azt hiszem, senki sem törődik vele. Ha úgy gondolja, hogy megfelelő lehet, menjünk ki és nézzük meg közelebbről.

Guevara megszemlélte a barlangot, melynek elzáró rácsát már rég feltörték és ellopták. Beljebb léptünk, a párás levegőben felriadt apró denevérek keringtek.

– Ideális helynek látszik – jegyezte meg a parancsnok – remélem, nem keltünk gyanút, ha beköltözünk.

– Szerintem nem. Legfeljebb olyan biztonsági intézkedést kellene tenni, hogy spanyol barlangászoknak álcázzák magukat és úgy viselkednek, mintha csak gyakorlás céljából települtek volna ide. Néhány kézilámpát és kötélhágcsót kell majd venniük, de erre egyébként is szükségük volna.

A következő éjszakákon a parancsnok több lépcsőben átköltözött osztagával a „Papsajt-üregek”-be, természetesen magukkal hozták könnyű- és nehézfegyvereiket is. Később meg kellett vívniuk a barlang birtokáért a már korábban odaszokott huligán bandákkal, de rövid kézitusa után elkergették őket.

Csend lett a környéken, az utca szintjén magasodó villákban senki sem sejtette, hogy alattuk, alig harmincméteres mélységben egy sokat próbált és elszánt alakulat, a kubai felszabadító háború egykori nevezetes Ciro Redondo-hadoszlopának legjobbjai új forradalmi ütközetre készülődnek legendás parancsnokuk vezetésével.

Egyik nap egy bútorokkal és egyéb ingóságokkal roskadásig megpakolt teherautó állt meg a barlang bejáratánál. Az őrség azonnal riadóztatta az osztagot, mindenki fegyvert ragadott. Én magam is a helyszínen tartózkodtam, feszült figyelemmel követtem az eseményeket. Egy alacsony, kövér, hatvan év körüli férfi kászálódott le az autóról, várakozásra intve a sofőrt és a rakodómunkásokat, elindult felénk. Már távolról felismertem benne Bleha tábornokot, a „körösnagyharsányi oroszlán”-t.

Az uraknak nem kell bemutatnom Bleha Fülöpöt, bizonyára emlékeznek rá, hogy 1968-ban a szövetséges szocialista haderők vakmerő és a végletekig kockázatos csehszlovákiai bevonulásánál ő állt a Magyar Néphadsereg végén. Biztonsági okokból ugyanis úgy döntött, hogy ő, mint a hadműveletek magyar részéről legfontosabb irányítója, nem hagyhatja el az ország területét. Harcálláspontját a hadjárat színterétől a lehető legtávolabb, a délkeleti határon fekvő Körösnagyharsány községben rendezte be, mintegy háromszáz kilométerrel az utóvéd mögött. Egy halastó fenekére süllyesztett dupla falú búvárharangban helyezkedett el, melyet három alacsony merülésű őrnaszád biztosított.

A csehszlovákiai hadjárat győzedelmes befejezése után Blehát előléptették a tó fenekéről és számtalan internacionalista kitüntetésben részesítették. Az országban elsőként kapta meg a „Körösnagyharsányi Vízirend” tükörpontyokkal díszített középcsillagát, akkor ragadt rá a „körösnagyharsányi oroszlán” jelző is. A legmagasabb beosztású vezetők közé emelkedett, de a pártállam lebontása után természetesen őt is leváltották.

Azóta alig-alig lehetett hallani Bleháról – leszámítva azt a tizenöt-húsz könyvet és négy-ötezer újságcikket, melyek anyagi természetű visszaéléseit, hivatali túlkapásait leplezték le. Ennek eredményeként vizsgálat indult ellene, megfosztották tartalékos tábornoki rangjától, kitüntetéseitől, mint jogosulatlan rosszhiszemű lakót eltávolították szolgálati villájából, mind kisebb lakásba költöztették, végül a Népstadion egyik használaton kívüli pénztárfülkéjében húzta meg magát. Egyéb kiváltságait is sorra megvonták, utoljára félárú állatkerti belépőjegyét vették vissza tőle.

Bár fogalmam sem volt, hogy Bleha most milyen céllal keresett fel minket, kötelességemnek tartottam, hogy néhány sietős szóval tájékoztassam Guevarát a jövevény múltjáról és jelleméről. Épp hogy befejeztem az ismertetést, mikor a tábornok belépett a barlangba és ridegen rászólt az elgondolkodva figyelő Guevarára:

– Nem tud köszönni?! Jelentést kérek.

Lefordítottam a szavait, a parancsnok csak nehezen lett úrrá feltörő indulatain:

– Kérdezze meg tőle, Kovács úr, hogy milyen alapon rendelkezik velünk?

– Mivel a jelenlegi kormány törvénytelenül mozdított el a helyemről, én továbbra is magamat tekintem a hadsereg és minden fegyveres szabadcsapat legfőbb irányítójának. Ebben a minőségemben csehszlovák részről maga Husák elvtárs, Lengyelországból pedig Jaruzelsky tábornok is elismert. Ezennel átveszem a parancsnokságot, utasítsa az embereit, hogy fizessék ki a teherautó sofőrjét, adjanak a számlára tízszázalék borravalót és könyveljenek el huszonöt százalékot.

Bleha körülnézett, felmérte a környezetet:

– A holmimat vigyék a legbelső üregbe, építsenek ki a számomra egy telefonvonalat, egy kizárólagos használatú, úgynevezett „miniszteri utat” és külön főtiszti latrinát. Egy a parancs, egy a végrehajtás.

– Mit feleljek neki, parancsnok? – kérdeztem Guevarától.

– Közölje vele azt, amit a hamburgi bakter mondott, mikor a tolató mozdony levágta mind a két lábát.

– Sajnos nem tudok erről az esetről.

– A nemi szervével kapcsolatban tett egy ajánlatnak is minősíthető kijelentést. Mondja meg a tábornok úrnak, hogy ha újra hatalomhoz akar jutni, foglalja el magának Csehszlovákiát.

Közben a bútorszállító teherautó sofőrje és rakodói elunták a várakozást, Bleha holmiját lehányták a földre és a pénzüket követelve elindultak a barlang felé, de az őrség kemény közelharcban visszaverte és megfutamította őket. Bleha tehetetlenül nézegette a porban heverő bútorait és ruháit.

– Most hová menjek? Magukban volt az utolsó reményem.

A látszólag kemény szívű Guevara megsajnálta a lesújtott öregembert:

– Rendben van. Mondja meg neki, hogy egyelőre itt maradhat, de nem játszhatja meg az előkelő idegent, részt kell vennie a mindennapos közös munkában. Mit dolgozott és mihez ért?

– Azt mondja, hogy egész életében hivatásos forradalmár volt. Ez azonban nem azonos az ön sorsával, parancsnok, nálunk Nyugat-Közép-Kelet-Európában annyit jelent, hogy az illető soha nem dolgozott és nem ért semmihez.

– Akkor legföljebb takarítónak vagy küldöncnek alkalmazhatjuk. Kérdezze meg, van-e kedve ilyen munkához.

– Bármit elvállal, csak annyit kér, hadd tarthassa meg a régi tábornoki rangját.

– Ennek semmi akadálya, legyen kedve szerint.

Ezentúl Bleha reggelenként nadrágvarrásán vörös csíkkal díszített főtiszti egyenruhát öltött, zubbonya mellén két sor kitüntetéssel. Naphosszat szedegette le a pókhálókat és söpörgette össze a denevérek száraz ürülékét. Takarítás közben fél füllel figyelte, hogy Guevara milyen taktikai leckéket ad az osztagnak, elégedetlenül mormogott maga elé:

– Esküszöm, hogy ez egy pancser! Fogalma sincs róla, hogy mi az a partizánháború. Ilyen módszerekkel én sohasem tudtam volna Prágát elfoglalni.

 

*

 

Az osztag harcosai napközben visszahúzódtak a barlang mélyére, alapos, jól megszervezett foglalkozásokon tökéletesítették taktikai és politikai ismereteiket. Csak a kései órákban, az éjszaka fedezéke alatt indultak el gyakorló harci túráikra a Zugliget és a Hűvösvölgy irányába, előőrseik néha egészen Pesthidegkút széléig elmerészkedtek. Egy-egy arra járó részeget elfogtak és megpróbáltak kifaggatni, de többnyire csak a környékbeli romlott erkölcsű hölgyekről és titkos bögrecsárdákról szerezhettek információkat.

Amúgy is gyér anyagi tartalékaik hamarosan végképp kimerültek és senkitől nem várhattak támogatást. Guevaráék kénytelenek voltak ugyanazokat a módszereket alkalmazni, mint korábbi partizánvállalkozásaikon Bolíviában vagy Kongóban. Egy-egy menetgyakorlatról visszatérőben nem állt a rendelkezésükre megfelelő csapatszállító jármű, ezért rajtaütöttek a városi forgalmat lebonyolító kék autóbuszokon, eltérítették őket eredeti útvonalukról és a barlang közelébe vitették magukat. Hajnalonként megdézsmálták az üzletek elé kirakott tej- és kenyérszállítmányokat. Mindez azonban kevésnek bizonyult az osztag fenntartásához, egyik alkalommal, mikor kilátogattam a barlangba, a parancsnok érezhető rosszkedvvel mondta nekem:

– Attól félek, kedves Kovács úr, nem maradt más eszköz a kezünkben, mint hogy sarcot vessünk ki a környékbeli kereskedőkre és iparűzőkre. A hasonló akciók mindig nagy körültekintést és tapintatot igényelnek, ezért szeretném, ha ön is jelen volna, mikor végrehajtjuk őket.

Hamarosan bele is vágtunk ebbe a vállalkozásba. Beléptünk a kiszemelt boltba vagy irodába és bezártuk magunk után az ajtót. Megjelenésünket mindenütt megdöbbenés fogadta, de mikor lefordítottam Guevara parancsnok nyilatkozatát a forradalmi erőszak jogosultságáról, az üzletemberek láthatólag megkönnyebbültek:

– Ja, maguk zsarolók!

Guevara méltósággal utasította vissza ezt a vádat:

– Nem vagyunk zsarolók. Mi katonák vagyunk!

– Már a katonák is?! Eddig csak a rendőrökről hallottunk. De miért nem mondta meg rögtön, hogy mit akar? Már azt hittem, hogy az adóhivataltól jöttek ellenőrizni, a frászt hozzák az emberre – hátraszólt a feleségének –, ott van az a boríték a fiókban, légy szíves, add ide.

Guevara ragaszkodott hozzá, hogy minden felvett pénzről írást adjon, az elismervény szerint a Forradalom győzelme után kamatostól visszatérítik majd az összeget. Ez a gesztusa harsány hahotát váltott ki a sarcot fizető tulajdonosokból, megveregették a parancsnok vállát:

– Jól adja, Ernő, magának legalább van humora, nem olyan fapofa, mint a többi zsaroló.

– Maguk nem hisznek abban, hogy bekövetkezhet egy forradalom? – kérdezte Guevara megdöbbenve.

– Mi csak abban nem hiszünk, hogy bármilyen pénzt is visszakaphatunk valaha. De magát, Ernő, ajánlani fogom a barátaimnak.

És valóban egyre szélesedett azoknak a köre, akik valamilyen célból kapcsolatba akartak lépni az osztaggal. A legkülönösebb ügyfél Hochstápler Rezső, egy masszázsszalonként is működő bár tulajdonosa volt. Személyes találkozót kért és meg is jelent a barlangban. Mosolyogva kezet nyújtott, de Guevara hátat fordított neki:

– Legyen szíves, közölje ezzel a nyomorult kurvapecérrel, amiért jelenlétével rontani merészelte a levegőt, semmi sem mentheti meg őt az akasztófától, ha átvesszük a hatalmat Magyarországon.

A fordításban természetesen igyekeztem enyhíteni a parancsnok kissé érdes szavait:

– Guevara úr rendkívül hálás a megtisztelő felkérésért, hogy kapcsolatba lépjen önökkel. Attól fél azonban, hogy bármilyen kötődés egy masszázsszalonhoz nehezen volna összeegyeztethető az ő szocialista eszmeiségével.

Hochstápler méltatlankodva rázta a fejét:

– A parancsnok úr felületes benyomások alapján ítél, mi nem tartozunk a hasonló átlagos intézmények közé. Arra kérem, hogy mielőtt kimondaná a végső szót, látogasson el hozzánk és nézzen körül. Itt működünk a szemközti utcában, a házunkat meg fogják ismerni, mert a homlokzatára ki van írva, hogy: „Nosztalgia-bár a Régi Jó Szocializmushoz”. Akkor várjuk önöket.

A különös elnevezés felkeltette Guevara érdeklődését és a következő éjszakai portyáink egyikén felkerestük a masszázsszalont. Hochstápler már a kapuban várt és mély meghajlással üdvözölt minket.

– Mint láthatják: mi vagyunk az egyetlenek, akiknek volt bátorságuk megőrizni a szocialista jelképeket. Nálunk most is vörös lámpa lóg a bejárat fölött és nem piros-fehér-zöld, pedig azt is nyugodtan kirakhatnánk – akár az egész országra kiterjedő érvénnyel. Nem véletlenül emlegették olyan gyakran együtt a szocializmust a kuplerájjal és mi büszkén vállaljuk ezt a hagyományt. De tessék beljebb fáradni.

A tulajdonos személyesen vezetett végig minket a szórakozóhelyen, közben széles mozdulatokkal magyarázott:

– Ezt az intézményt eredetileg még az 1950-es években hozták létre azzal a céllal, hogy megoldják a vezető káderek szórakoztatását – kulturált módon, de megfelelő biztonsági körülmények között. Az asztalok mellett a földtől a mennyezetig érő golyóálló üvegfalak választották el egymástól a székeket, a szomszédok is csak telefonon keresztül társaloghattak egymással. A pincérek nem léphettek be az étterembe, a tányérokat robotszerűen manipuláló műkarokkal nyújtották be a konyhai függöny mögül.

– Bocsásson meg a kérdésért: a pásztorórák lebonyolításánál is ilyen szigorú előírásokat alkalmaztak?

– Ha lehetséges, még szigorúbbakat. A bizalmas szolgáltatásra vállalkozó hölgyeknek legalább tizenöt éves párttagságot és felsőfokú mozgalmi iskolai végzettséget, lehetőleg Vörös Akadémiát kellett igazolniuk. Nem egy hölgyet kellett elutasítani, mert nem tudta pontosan, miben különbözött egymástól az otzovista és okcolista frakció az 1905-ös polgári forradalom veresége után.

– Miben? – kérdezte kíváncsian a tudni vágyó Guevara.

– Sajnos, nem tudom, parancsnok úr. Attól tartok, hogy annak idején engem aligha alkalmaztak volna ebben az intézményben – a régi üzletvezető személyesen vett részt a Téli Palota ostromában. De térjünk vissza a hölgyekre. A kiválasztottakról bőrbe kötött névsorok készültek, a lányok arcképük helyett a káderjellemzésükkel szerepeltek benne, így a vezetők szabadon választhattak, hogy egy többszörösen kitüntetett építőipari mozgalmi aktivistával, vagy egy termelésben élen járó fejőnővel kívánnak kapcsolatot teremteni. A randevú lebonyolítását szolgáló helyiségekben négy férőhelyes ágyak álltak, a pár mellett két oldalt egy-egy állambiztonsági tiszt feküdt – kellő diszkrécióval, de készen arra, hogy szembeszálljanak az esetleg betörő diverzánsokkal.

A körséta végére értünk, a tulajdonos széttárta a karját:

– Egyszóval, így működött ez a vezetők számára fenntartott találkahely, melyet titkos állami objektumként „P + F”-fedőnévvel tartottak nyilván. Az 1960-as évek végén zárták be – mindenki azt hitte, hogy örökre.

– És mi indította önt arra, hogy most újra megnyissa ezt a helyiséget?

– Feltételeztem, hogy ez egy új színt jelent majd a vendéglátóipar kínálatában, sokan éreznek majd nosztalgiát az 1950-es évek iránt, főleg ha az akkori luxusnak számító színvonalon élvezhetik.

Guevara rám nézett:

– Ezek szerint mégiscsak megmaradt valami a szocializmusból Magyarországon – legalább egy kupleráj.

– Kik járnak önökhöz? – kérdeztem.

– A régi és az új vezetőgárda egyaránt kedveli szolgáltatásainkat – mindannyian őriznek magukban egy, legalábbis számukra kellemes szocializmusképet. Az igazat megvallva, gyakran el kell tűnődnöm azon, hogy egy-egy vendégünk a régi vagy az új gárdához tartozik, néha nem is kell tűnődnöm, mert tudom, hogy mind a kettőhöz.

– Azért, gondolom, sokat kellett változtatnia az egykori szervezésen.

– Szinte semmit, legföljebb olyan apróságokban, hogy az állambiztonsági tisztek helyett most két egyenruhába öltözött lány fekszik a pár két oldalán. Sikerült felkutatnom az eredeti étlapokat, most is ezeket használjuk – Hochstápler felénk nyújtott egyet –, méltóztassanak beletekinteni.

Az ételsor elején a „burzsuj pecsenye” állt – ezt különösen jól kivert húsból készítették az 1950-es években –, aztán a szemem az árakra tévedt: egy korsó sör egy nyolcvanba, egy pacalpörkölt hat hetvenbe került.

– Ön most is tartani tudja az akkori idők árszínvonalát? – kérdeztem csodálkozva.

– Egyetlen jelentéktelen módosítással: az árak nem forintban, hanem dollárban értendők. Szerencsére ez az én vendégkörömnek nem okoz különösebb nehézséget.

A szalon csak most, ebben az éjszakai órában nyitotta meg a kapuit. Mikor kinéztünk, a vörös lámpa fényében ott láttuk az autójából kiszálló Barátkyt, a régi központi bizottsági titkárt és a Guevarához intézett internacionalista segélykérő kiáltvány többi aláíróját. Mintegy igazolva a szalon tulajdonosának róluk adott jellemzését, baráti kézszorítással üdvözölték egymást az új rendszer ismert vezetőivel. A parancsnok undorral rázta meg a fejét:

– Nem vállalom a szalonja védelmét, uram.

Hochstápler csalódottan vette tudomásul az elutasítást:

– Nagyon sajnálom. Titokban reménykedtem benne, hogy a körülmények meggyőzik majd szándékaim tisztaságáról. De felajánlanék egy másik együttműködési lehetőséget, talán érdekesebbet, mint az őrzés-biztosítás.

– Mire gondol?

– Régi tervem, hogy egy kis műsorral kedveskedjek a vendégeimnek. Hirtelen az jutott az eszembe: mi volna, ha egy „partizánrevü”-t rendeznénk az önök fellépésével – ez meg is felelne a szalon nosztalgikus szellemének.

A parancsnok felhördült:

– Ezt hogy képzeli?!

– A részleteket még nem dolgoztam ki, de néhány tippem már volna. Az emberei célba lőhetnének – természetesen vízipisztollyal, bemutatnának néhány hatásos csatajelenetet, esetleg harci táncokat valami jó dögös zenére.

– Amennyire emlékszem rá: nem volt kedvünk táncolni harc közben!

– Nem érdekes, egy ügyes koreográfus majd kitalálja. Beleférne egy kis akrobatika is: mit szólna ahhoz, hogy egy kifeszített kötélen átcsimpaszkodnának egy mesterséges szakadék fölött?!

– Ne másszunk fel esetleg a fára és törjünk a fogunkkal kókuszdiót?

– De, ez nagyszerű ötlet! Tudtam én, hogy csak az első lökést kell megadni magának, aztán le sem lehet állítani. Már csak egy jó blikkfangos címet kellene kitalálni az egészhez, valami olyat, mint a maga „lemeze”, a „Haza vagy Halál!” Esetleg egy ironikusabb hangvételűt: „Menjünk haza? Inkább a halál!” – a tulajdonos megnyugtatólag felemelte a kezét. – Nem kell aggódnia, ezt a produkciót magasan díjaznánk és szó lehetne arról is, hogy maga és az emberei jutányos áron vegyék igénybe a szolgáltatásainkat. Nem akarok dicsekedni, de biztos vagyok benne, hogy sehol máshol nem kaphat ilyen ajánlatot. Gondolkodjon rajta, aztán jelentkezzék. Parancsoljon, itt a névjegyem.

Guevara válasz nélkül, összeharapott fogakkal lépett ki az ajtón.

A parancsnok csak a barlangba visszatérve öntötte ki a dühét magából, órákig járkált fel-alá, közben átkozódott és fenyegetődzött. Meglepődtem, hogy a katonái jóval kisebb felháborodással fogadták Hochstápler ajánlatának hírét – mikor Guevara végre lecsillapodott, felhívtam a figyelmét erre a jelenségre. Végighallgatott, aztán egy mélyet sóhajtott:

– Mint általában, most is igaza van, kedves Kovács úr, az osztag valóban egyre nehezebben tűri a viszontagságokat. Ez az én hibám, gyakran hajlamos vagyok azt hinni, hogy még mindig azok az ifjú harcosok állnak mögöttem, akikkel 1958-ban győztes rohamra indultunk a páncélvonatok ellen. Újra és újra emlékeztetni kell magamat rá, hogy azóta eltelt az idő, itt már hatvan év körüli emberekről van szó, forradalmi hangulatukat már gyakran lerontják emésztési és székelési panaszok, sőt Pachungo, a helyettesem valószínűleg prosztataműtétre szorul majd. Ehhez hozzájárulnak még az állandó összezártságból adódó nézeteltérések, sőt veszekedések, melyek azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy előbb-utóbb megbontják az osztag egységét.

– Milyen megoldást lát, parancsnok?

– Szerencsére a felkészülésre szánt időszaknak a vége felé közeledünk, a hadrafoghatóság lassan eléri a megfelelő szintet. Hamarosan kitűzhetjük azt a napot, mikor újra bevetésbe indulhatunk, ennek során sikerélményt szerezhetünk és újra bízhatunk erőinkben.

A parancsnok a térkép fölé hajolva kifejtette taktikai elképzeléseit:

– Arra nem gondolhatunk, hogy a város bármelyik negyedét is megszálljuk és mintegy hídfőállásként további akcióinkhoz a birtokunkban tartsuk. Ez semmiképp sem fér bele egy mozgékony, de kis létszámú partizánosztag lehetőségeibe.

– Akkor mi a teendő?

– Olyan látványos rácsapást kell végrehajtanunk, mely messzehangzóan bizonyítja létezésünket, a napnál világosabban tárja fel forradalmi célkitűzéseinket. Felénk fordul majd az elnyomott milliók rokonszenve, támogatni fogják felszabadító harcunkat. Az ön véleménye szerint, kedves Kovács úr, milyen célpont látszik alkalmasnak?

A közelben söprögető Bleha azonnal közbeszólt:

– Prágát, Prágát kellene elfoglalnunk.

Nem törődve a tábornokkal, elgondolkodtam:

– Általában a Rádiót szokták megszállni, vagy a régi pártközpontot, az úgynevezett „Fehér Ház”-at a Margit hídnál, mostanában divatba jött a Gellérthegyi Szabadság-szobor is.

Guevarát egyik felsorolt lehetőség sem elégítette ki:

– Úgy gondolom, sokkal nagyobb horderejű akció volna, ha a rendszer politikai központját, a Parlament épületét foglalnánk el – lehetőleg egy országgyűlési időszak valamelyik napján, melyről a televízió és az újságok is tudósítanak majd – így a lehető legszélesebb nyilvánossághoz juthatnánk.

Felhívtam a figyelmét a hatalmas kockázatra, de a parancsnok a továbbiakban is kitartott a döntése mellett. Hogy a veszteséget a lehető legalacsonyabb szintre csökkentse, igyekezett minél gondosabban előkészíteni az akciót. Nem csak a helyszínrajzot és a leírásokat tanulmányozta át elmélyülten, de a turisták számára szervezett országházi látogatásokra is többször elvitte az osztagot, élő valóságában mérték fel a környezetet, melyben ténykedniük kell majd.

A támadás időpontját úgy választották ki, hogy épp a földbirtokok visszaadásáról folytatott tárgyalássorozat lezáró ülésére essen. Guevara úgy ítélte meg: ez a körülmény még nyomatékosabb hangsúlyt adna fellépésük forradalmi jellegének. A parancsnok megkért, hogy tartsak velük közvetítőként – személyes különállásomat teljes mértékben megőrizve. Rövid töprengés után igent mondtam.

Guevara haja-szakálla már kinőtt az elmúlt hónapok alatt, most régi partizán-egyenruháját is magára öltötte. Indulás előtt rövid beszédet intézett felsorakozott harcosaihoz, emlékeztetett a történelmi idők mélyébe visszanyúló magyar–kubai testvériségre, a vállalkozást a két nagy forradalmár, Dózsa György és Pedro Domingo Murillo közös új harci kiáltásának nevezte.

– Véres és engesztelhetetlen harcra készüljetek, mert a magyar földesurak, ügyvédek, bankárok és osztályárulók a legkeményebb zsoldosaikra bízták parlamentjük védelmét. De bárhol is lepjen meg bennünket a Halál, köszöntsük őt, mint harci kiáltásunk erősítőjét, mely újabb és újabb forradalmárokat szólít csatába, kik a géppuskák ropogása közben bátran indulnak rohamra a végső győzelemért.

A nagy hatású beszéd egy apróbb kellemetlenséget okozott, az egyik felkelő meghatottságában lenyelte a műfogsorát, de Guevara egy gyors műtéttel segített rajta.

Az osztag rajtaütött egy 11-es viszonylatszámú városi autóbuszon, mely a Batthyány tér és a Nagybányai út között járt, leszállították az utasokat és a Parlament előtti térre vitették magukat. A parancsnok intésére kiugrottak, harci alakzatot vettek fel és fegyvereiket a főkapu őrszemélyzetére szegezték:

– Ha ellenállást fejtenek ki, azonnal tüzet nyitunk! – figyelmeztette őket Guevara visszafogott, de fenyegető hangon. A katonák csak legyintettek:

– Ugyan már! Majd hülyék leszünk szitává lövetni magunkat havi tizenkétezer forintos bruttó fizetésért.

Az őrparancsnok hozzátette:

– Jöjjenek csak be nyugodtan, uraim, nem akarnak egy jó kávét? Mi járatban?

– Be akarunk hatolni az ülésterembe!

– Mi akadálya?! Csak annyi szívességet kérünk maguktól, hogy váltsák meg a csoportos belépőjegyet – nem azért a húsz forintért mondom, de akkor én papíron le volnék fedezve és nem vonhatnának felelősségre. Rendben van?

Guevara vállat vonva beleegyezett, az őrparancsnok maga elé húzta a cédulát és sorra töltötte ki a rovatokat:

– „A látogatás célja?”

– Ama szándékunk bejelentése, hogy meg kívánjuk dönteni a jelenleg fennálló társadalmi rendszert! – nyilvánította ki Guevara messze csengő, érces hangján.

– Ne haragudjon, de ezt nem lehet beírni.

– Miért nem? Politikai kifogásai vannak ellene?!

– A fenét vannak; nem fér el a rubrikában. Hogy lehetne rövidíteni a „jelenleg fennálló társadalmi rendszer”-t?

– Hagyni kell, hogy menjen tovább a maga útján – mondtam tréfásan, de aztán segítettem kitölteni a belépőcédulát.

Guevara nem vesztegette tovább az időt, csapata élén behatolt a díszpáholyba és a forradalmárok lövésre emelt fegyvereinek karéjában állva körülnézett. A széksorok jó része üresen tátongott, csak itt-ott horkolt egy-két képviselő. A parancsnok felháborodásában a páholy könyöklőjére vágott az öklével, erre az ülést vezető soros elnök, az öreg Csuhay-Mamú felrezzent álmából. Az elnök találomra benyúlt papírjai közé, intett Guevaráék felé és a Parlament nevében üdvözölte a Nemzetközi „Kis Pipin” Baromfitenyésztő társaság hazánkba látogató küldöttségét, aztán be sem várva a gyéren felhangzó taps elültét, hüvelykujját a szájába dugta és egy sárga selyemdarabot simogatva újra elaludt.

Guevara mennydörgő szózatot intézett a jelenlevőkhöz, én szerény képességeim szerint megpróbáltam híven tolmácsolni, de a páholyban elromlott az erősítő készülék és a hangom valósággal elveszett a hatalmas teremben. A parancsnok látva, hogy szavai a semmibe hullnak, előbb teli torokból kiabálni kezdett, aztán gesztusokhoz folyamodott, végül egy nemzetközileg is érthető karmozdulattal fejezte be – de egyik módszerrel sem sikerült felkeltenie a képviselők figyelmét.

– Halomra lövetem őket! – hörögte magából kikelve.

Megcsóváltam a fejem:

– Erre csak azért gondolhatott, parancsnok, mert nem ismeri azokat a személyeket, akik ennek a gárdának a helyébe lépnének.

– Azt akarja mondani, hogy létezik ennél gyengébb társaság is?!

– Igen. A magyar politikai élet jelenleg olyan kártyajátékhoz hasonlít, ahol lefelé minden határ nélkül lehet licitálni, sőt a kijátszható figurák értéke nulla alá is csökkenthető.

– Ha valóban olyan értékes ez a garnitúra, ne ejtsünk közülük túszokat?

– Meg lehet próbálni, de attól félek, hogy senki sem váltja ki majd őket.

Guevara tehetetlen mozdulatot tett:

– Akkor most mihez kezdjünk?

– Ha szabad ajánlanom: fejezze be a beszédét és távozzunk minél hamarabb, mielőtt még valamilyen bonyodalomba keverednénk.

Kihátráltunk a páholyból, a kapuban az őrparancsnok elkérte tőlünk a belépőcédulákat:

– Gevári úr, adják nekem örök emlékül, hogy találkozhattam önökkel!

Guevara átnyújtotta és büszkén kihúzott mellel lépett ki a térre. Én félútról visszanéztem és még láttam, hogy az őrparancsnok átviszi a belépőket a pénztárba, eladják egy osztrák turistacsoportnak és a pénzen megosztoznak a kassza kezelőjével.

Másnap meg kellett vásárolnom és be kellett vinnem a barlangba az összes elérhető itthoni és külföldi újságot. Guevarával feszült érdeklődéssel várták, hogy fogadta akciójukat a világ, fellépésükről azonban sehol sem történt említés. A parancsnok a földre vetette az újsághalmot:

– Egyetlen lövés sem dördült el az akció során, egy csepp vér sem hullott ki, mégis elveszítettük a csatát.

– Ezt hogy érti, parancsnok?

– Nem sikerült felkelteni a világ figyelmét vállalkozásunk iránt, így továbbra is a lebecsülés és a felejtés kettős árnyékában kell tengődnünk. Attól félek, Kovács úr, hogy forradalmi tekintélyünk végleg megingott, talán jobb volna, ha felkerekednénk és egy másik országban folytatnánk.

– Ez még nem lefutott meccs, parancsnok – próbáltam vigasztalni a magam módján egy sportból vett hasonlattal –, vezet ugyan az ellenfél, de innen szép nyerni.

Magam sem hittem a jóslatomban, őszintén meglepődtem, mikor csakugyan bevált. A következő napokban számos környékbeli kereskedő és iparűző is gratulált Guevarának, mikor felkereste őket a szokásos, pénzzel bélelt borítékokért.

– Láttam magukat a tévében, Ernő. A feleségem szerint is nagyon hercigek voltak.

– És mi a véleményük arról, amit mondtam?

– Abból, speciel, egy szót sem értettünk, de ez nem számít, a Parlamentben már hozzá vagyunk szokva. Az a fő, hogy kezdik felfedezni magukat.

Az egyik butikos egy ajánlatot is közvetített: a Magyar Profit Bank egy reklámfilmet szeretett volna készíteni Guevarával. A mellékelt forgatókönyv szerint előbb szétlőtt volna egy hatalmasra felnagyított százdollárost, utána azt mondja:

– Én aztán igazán harcolok a Tőke ellen, de ha volna pénzem, akkor én is a Magyar Profit Bankban tartanám. Haza vagy Halál? Egyik sem, magasabb kamat!

A parancsnok természetesen megvetéssel utasította vissza a felkérést, a reklámfilmet ennek ellenére leforgatták, Guevara szerepét az egyik közismert tévészemélyiség alakította, nagy derültséget keltett, hogy sapkája célzás közben folyton lecsúszott az orrára.

Más jelekből is tapasztalhattuk, hogy egyre terjed az osztag híre, mind többen tűntek fel a támaszpont, a „Papsajt-üregek” szigorúan őrzött bejáratánál. Az alkalmi bámész érdeklődőkön kívül új harcosok is jelentkeztek. Elsősorban az érettségi vizsgákon megbukott gimnazisták próbáltak csatlakozni az osztaghoz, fegyvert követeltek, hogy azonnal leszámolhassanak a nép legaljasabb ellenségeivel: volt fizika- vagy angoltanárukkal. Guevara, hangjában szánalommal, hazaküldte őket, a diákok megálltak az utca túlsó oldalán és onnan kiabáltak vissza:

– Tök ciki vagy, Kaporszakáll! Azt hiszed, hogy a te seggeden fut át az Egyenlítő?!

Néhány munkanélküli is felajánlkozott, de ők nem partizánok, hanem zsoldos katonák szerettek volna lenni. Kiemelt órabért követeltek, a fegyveres harcok időtartamára külön veszélyességi pótlékkal. Guevara mintegy próbaképpen egyet felvett közülük, az illető másnap táppénzes állományba vonult és beállt maszek kőművesek mellé segédmunkásnak, csak a korengedményes nyugdíjkérelmével jelentkezett újból.

Már azt hittük, hogy elapadt az új csatlakozók folyama, mikor végre feltűntek azok a harcosok, akikre Guevara elsősorban számított: a Magyarországon élő internacionalisták. Százszámra bukkantak fel, soraikban egyaránt akadtak szíriai és palesztin menekültek, állampolgárságukat vesztett, ideiglenes útlevéllel rendelkező úgynevezett „hontalan románok”, évek óta itt tengődő lengyelek, Grúziából Izraelbe kivándorolt zsidók, akik Bécsen keresztül vetődtek ide.

Valamennyien meggyőződéses forradalmároknak vallották magukat, állandó harcban álltak a pártállam romjaira telepedő új elnyomó hatalom rendőrségével, a legtöbben a börtönöket is megjárták elveikért. Az internacionalisták általában tehertaxival érkeztek, hatalmas csomagokat pakoltak le róla, a lengyelek például kiwis ízesítésű üdítőitalokat ezerpalackos tételekben – Guevara ezt úgy értelmezte, hogy hosszú, állhatatos harcra készültek fel és lelkesült beszédben köszöntötte őket:

– …Alakítsuk meg itt Budapesten a nemzetközi szabadságharcosok új „Negyedik Internacionáléját”! Bontsuk ki ezt a zászlót, mely alatt az emberiség megváltásának szent ügyéért küzdünk. Ezen zászló színei alatt elesni dicsőséges és hősies tett bármelyik európai, amerikai, ázsiai vagy afrikai férfi számára…

Guevara épp itt tartott a beszédében, mikor egy lengyel internacionalista kikéredzkedett, mert fontos internacionalista üzenetet kellett küldenie az otthon tevékenykedő földalatti erőknek. Kisvártatva kiwiszörpös rekeszeket és olcsó pulóverek kötegeit cipelte ki a barlang elé – feltehetőleg ezekben volt elrejtve a forradalmi üzenet. Mikor visszatért, egy köteg pénzt hozott magával, magyarázata szerint ezek titkos kóddal ellátott bankjegyek voltak, melyek kapcsolatfelvételnél azonosítási jelül szolgáltak.

– …„Minden csepp vér – folytatta a parancsnok –, bármely idegen földön ömlött is ki, tapasztalatokat ad, melyeket a túlélők hasznosíthatnak majd a saját szülőföldjük felszabadításáért vívott harcban. Minden idegen nép győztes szabadságharca saját szabadságküzdelmünk diadalát is elősegíti…”

Szózata végeztével Guevara elhallgatott és körülnézett, várta az újonnan csatlakozottak megnyilatkozásait. Elsőnek egy kopaszodó arab internacionalista jelentkezett – őt már többször is láttam a Keleti pályaudvar előcsarnokában, forradalmi tevékenységét megtévesztő ügyességgel valutaüzérkedésnek álcázta – ravasz trükkjei után Firnyák Ahmednek hívták.

– Főnök! – szólította meg Guevarát –, ha van itt igazi internacionalista, akkor én vagyok az. Bárki tanúsíthatja, hogy én proletárszolidaritásból soha nem árultam a szocialista országok valutáit. Most mégis azt mondom, hogy kár volna az életünket kockáztatni – lejmre. Adjon egy listát azokról, akikkel valami baja van, tegye le a pénzt és mi vállaljuk, hogy lefizetjük őket. Elérhetjük, amit akarunk, minden balhé nélkül. Fizethet forintban is, én majd átváltom.

– De itt élethalálharcról van szó, elvtársak! Meg kell semmisíteni a dolgozó osztályok ellenségeit!

– Jól van, főnök, ha ragaszkodik hozzá, akkor szólhatunk a jugóknak és ők kétszáz rongyért hazavágnak bárkit. Persze, ha miniszterről, vagy más baró sérről van szó, valamit rá kell tenni, mert nagyobb a kockázat.

A parancsnok látta, hogy egyelőre hiába próbálna érvelni, egy határozott mozdulattal lezárta a beszélgetést. A jövevényeket az osztag régi kipróbált katonáira bízta, akik eredeti foglalkozásuk szerint csoportosították őket, különösen ütőképesnek ígérkezett a lengyel bársonynepper-légió és a 8-as számú palesztin aranycsempész dandár – a nyolcas számmal az általuk vételre kínált gyűrűk és nyakláncok karátját jelezték.

Mikor mindenki megkapta a beosztását, Guevarával félrevonultunk a Vörös Sarokba – a barlang falára itt Lenin és Mao Ce Tung képét ragasztották fel és különféle lelkesítő jelmondatokat írtak ki. A parancsnok felindultan kavargatta a kávéját:

– Mi a véleménye róluk, kedves Kovács úr?

– Be kell vallanom, parancsnok, azt hittem, hogy különb emberanyag jelentkezik majd.

– Ne tévessze meg a látszat. Én mindig is két forradalomra gondoltam: az egyik kihozza az embereket a Tőke mocskos világából, a másik pedig a Tőke világát hozza ki az emberekből. Biztos vagyok benne, hogy rövid idő alatt olyan vérbeli forradalmár harcosokat nevelünk belőlük, akik itt Magyarországon diadalra viszik az ügyünket és hazájukba visszatérve is megingatják majd az elnyomók trónusát.

Guevara parancsnok reményei, sajnos, nem váltak valóra, mind lehangolóbb tapasztalatokat szereztünk az új internacionalista harcosokkal kapcsolatban.

Felrúgva a forradalmi fegyelmet, szabotálták a kiképzési gyakorlatokat, kemény menetelés helyett villamosra vagy bérelt robogókra szállva tették meg az előírt táv beláthatatlan szakaszait. Az útba eső kocsmákban gyakran berúgtak, hazatérőben ingatag lépteikkel többször is meg kellett célozniuk a barlang bejáratát, míg végre sikerült betalálniuk.

A különféle áruk továbbra is kamionszámra áradtak a harcálláspontul szolgáló barlang felé. Ahmed, a kopaszodó valutaüzér társai nevében megkérte a parancsnokot: járuljon hozzá, hogy a MÁV egy ipari vágányt fektessen le a „Papsajt-üregek”-ig. Guevara magából kikelve utasította vissza – a dobozok és zsákok miatt a harcosok már annyi helyet is alig találtak maguknak, ahová a pokrócaikat letehetik. Egyik reggel egy nagybetűs tábla tűnt a szemébe a barlang bejárata fölött: „Haza vagy Halál–Discont Center” – saját kezűleg tépte össze, de már ezzel sem állíthatta meg a romlást.

A csempészek és üzérek a napközbeni szabadidőben az őröket megvesztegetve, vagy mondvacsinált ürügyekre hivatkozva gyakran elhagyták a barlangot. Felderítőink a nyomukba szegődtek és megállapították, hogy partizán-egyenruhában, fegyverrel a vállukon tovább folytatják régi üzleteléseiket. A nepperek még a korábbinál is keményebb módszereket engedtek meg maguknak: a Forradalom nevében egyszerűen elkobozták a pályaudvarra érkező külföldi utasok pénzét és ékszereit.

Az ügy kapcsán alapvető elvi vita alakult ki az osztagon belül. Guevara súlyos szemrehányásokat tett a fosztogatások miatt, de a nepperek egyáltalán nem ismerték el, hogy bűnösök volnának. Véleményük szerint, ők csak azt csinálták a saját szakállukra, amit bármelyik forradalmi kormány hivatalosan is szokott tenni. Legföljebb az róható fel nekik, hogy nem adtak szabályos elismervényt az elkobzott javakról.

– Teljesen igaza van, főnök – mondta Firnyák Ahmed –, aki nem vigyáz a bizonylati fegyelemre, előbb-utóbb megbukik. Megígérjük, hogy hamarosan beszerzünk valamilyen igazolástömböt.

Ez az erkölcsi lazulás lassan, de biztosan átterjedt a régi gárda tagjaira is. Bleha tábornok kezdte az üzletelést, összeállt egy környékbeli vállalkozóval, nagyobb tétel forradalmárigazolványt nyomatott, a kitöltetlen helyre bárki odaírhatta a maga nevét. Sokan vásároltak tőle.

– Jó lesz ez még, ha visszajönnek a kommunisták! – mondták a vevők.

Az anyagi sikertől Bleha vérszemet kapott és a saját „körösnagyharsányi oroszlán” aláírással ellátott fotóját is terjeszteni kezdte. A kubai harcosokat is számosan csalogatták biztonsági őrnek pénzszállításhoz – ők, hogy valami pénzhez jussanak, hajlottak is volna az ajánlatra.

Az osztagot a végső szétesés veszélye fenyegette. Guevara belátta, hogy a döntés nem halasztható tovább, gyűlést hívott össze:

– Be kell ismernem: tévedtem, mikor újonnan csatlakozott társainkat a nemzetközi szabadságharcosok IV. Internacionáléjának neveztem. Ti a magatartásotokkal bebizonyítottátok, hogy az V. Internacionálét alkotjátok, a zugárusok, csalók és rablók nemzetközi szövetségét, méltatlanokká váltatok arra a zászlóra, amely alá álltatok, ezért úgy határoztam, hogy nem maradhatunk veletek egy födél alatt.

Firnyák Ahmed bólintott:

– Oké, főnök. Már én is rég szólni akartam, hogy tűnjenek el innen.

Az osztag régi harcosai és a kalandorok egyszerre ragadtak fegyvert, a két csoport merev farkasszemet nézve várta az utasítást, hogy tüzet nyisson. Végül újra Ahmed szólalt meg Guevarához intézve a szavait:

– Ti itt nem lehettek okosok! Kétszer annyian vagyunk és velünk tart a rendőrség is, már régen megvettük őket kilóra – libamájárban. Teli van a kezünk bizonyítékokkal, az összes lebukásunknál a te nevedet írattuk fel, Főnök, egy szavunkra sittre vágnak és annyit ülhetsz, mint egy varjú – az öreg Mikulásaiddal együtt. Jobb a békesség, szedjétek a hóbelevancotokat és tűnjetek el innen. De minél hamarabb, mert kell a hely az árunak.

Guevara nem kockáztathatta meg, hogy egy tűzharc megtizedelje az osztagát és a börtön megpróbáltatásainak sem akarta kitenni öreg katonáit. Rövid gondolkodás után utasítást adott, hogy pakoljanak fel, majd sorakozót vezényelt és kivonultak a barlangból. Lépteik koppanása hamarosan elhalkult az éjszakai utcákon.

 

*

 

Hónapok teltek el anélkül, hogy bármi hírt is kaptam volna Guevaráéktól. Egyik nap végre egy díszes meghívót kézbesített a posta angolparki irodámba. Hochstápler Rezső, a „Nosztalgiabár a régi jó szocializmushoz” tulajdonosa küldte:

– „…Szeretettel meghívjuk 1991. október 28-án este 23 órára nemzetközi művészcsoportunk, a „Captain Guevara and his all stars” – revüjének búcsúelőadására. Izzó kubai ritmusok, forradalmi romantika!…”

Természetesen kötelességemnek éreztem, hogy részt vegyek az eseményen. Mindenütt ismerősökre bukkantam, rögtön a bár kapujában az osztag egyik régi harcosa köszöntött paszomántos portásegyenruhában, a pult mögött egy másik forradalmár keverte az italokat, mikor észrevett, szemével az öltöző felé intett:

– A parancsnok várja!

Guevara egy filmbeli cowboyruhához hasonló öltözetben épp a gitárját hangolta, de a belépésemre azonnal letette a hangszert és elébem sietett:

– Nagyon örülök, hogy eljött, kedves Kovács úr! Már attól féltem, hogy nem tudok elbúcsúzni öntől és még egyszer megköszönni mindazt, amit tett értünk.

Hellyel kínált, körülnéztem a tükrökkel borított, festékszagú öltözőben:

– Hogy került ide, parancsnok? Hiszen korábban még a gondolattól is undorodott, hogy ezen a helyen fellépjen!

– Talán emlékszik még arra az éjszakára, mikor el kellett hagynunk a barlangot?! Vonultunk az utcán cél és remény nélkül, egyetlen ház, egyetlen ajtó sem nyílt meg, hogy minket befogadjon. Visszatértünk volna Latin–Amerika bármely országába, ahol talán még igénylik szerény erőfeszítéseinket, de a repülőjegyek árát sem tudtuk volna kifizetni. Utolsó cigarettámért nyúltam a zsebembe és akkor akadt a kezembe Hochstápler úr névjegye. Úgy gondoltam, nincs vesztenivalónk, megpróbálkozhatunk nála. Dicséretére legyen mondva, fenntartotta az ajánlatát, munkát adott nekünk. Mi alkotjuk a vendéglői személyzet nagy részét és fellépünk az esti revüműsorban is. Ebből a kettős jövedelemből összeszedtünk annyi pénzt, amennyi fedezi az utat, a holnap reggeli gépen elrepülünk. Lépteink nyomtalanul eltűnnek a magyar ég alatt, mi itt is a tenger örökös szántóvetői voltunk – Guevara átölelt –, még egyszer, isten önnel, vagy ahogy spanyolul mondják: Adidas!

– Találkozunk még, parancsnok? – kérdeztem meghatottságommal küszködve.

– Hadd ne feleljek most erre. Hallgassa meg azt a számot, amit énekelek majd, bízom benne, hogy választ kap majd a kérdésére.

Leültem az egyik asztal mellé, rendeltem egy üveg Hárslevelűt – ezt valóban hárslevelekből sajtolták, az 1950-es évek borkészítési szokásai szerint – és vártam a műsor kezdetét.

A hagyományos zenei bevezetés után Guevara parancsnok jelent meg a kigyulladó reflektorok fényében. Megvárta a taps elültét, néhány akkordot pengetett a gitárján, majd a sok cigarettától rekedtes hangján énekelni kezdett:

 

„Ma tíz forinttal olcsóbb lett a zsebrádió, Golyóstoll és dezodor is jutányosan kapható, Siessetek hát vásárolni, forradalmárok! Ma piacra dobtak száz új részvényt Ez érdekel most minden észlényt, Fektessetek be okosan, forradalmárok! A halott társak sírkövét rég benőtte a gaz, De csak az élet fontos, a jó élet, nem igaz?! Felejtsétek el a temetőket, forradalmárok!…”

 

A parancsnok felemelte a hangját és a fejét hátravetette:

– „És mégis üdvözöllek, Forradalmunk új bölcsője, XXI. század.

Csontjainkból új bosszúállók hada támad.

Míg nyomor és elnyomás lesz, mi élünk, forradalmárok!…”

 

Az utolsó hang után Guevara még egyszer végigfuttatta ujját a húrokon, majd mintha fegyvert szorítana, a magasba emelte jobb karját.