A postamester leányaMélyen Tisztelt Adóhivatal!
Azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Adóhivatalhoz, hogy az 1989-től 2009-ig rám kirovandó adót elengedni szíveskedjék, egyben komolyabb összegű, vissza nem térítendő segélyben részesítsen, mert jövedelmem nagy részét Petőfi-kutatásokra fordítottam, sőt, az ügy szolgálatában családi tűzhelyemet, illetve kazánomat is kénytelen voltam pénzzé tenni. Talán nem tekintik szerénytelenségnek, ha nyíltan kijelentem, hogy tudományos erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók, sikerült felderítenem történelmünk egyik fehér foltját, Petőfi szibériai tartózkodásának rejtélyét. Döntő bizonyítékképpen legyen szabad bemutatnom a következő dokumentumot. Jelen naplót egyik kutató-expedícióm során – melyet a többihez hasonlóan az utolsó fillérig a saját zsebemből fizettem – a moszkvai GUM Áruház személyzeti WC-jének papírtárolójában találtam, közvetlenül Illés Béla: „Kárpátszkája Rápszogyijá”-ja és Hidas Antal verseinek gyűjteménye mellett. Azonnal tanúkat kerestem, az áruház éjjeliőre, Búrnát Linkovics Hamuka megesküdött, hogy ez a kézirat Anna Ivanovna Kuznyecovától, Petőfi Sándor szibériai özvegyétől származik, aki még a múlt század hetvenes éveiben jött föl falujából, Barguzinból Moszkvába, abban a reményben, hogy húsjegyeit beválthatja – cukorjegyre, és alig egy évszázados sorban állás után, 1970 körül szenderült jobblétre. – Épp akkor halt meg szegény – mondta nekem Búrnát Linkovics Hamuka –, mikor már alig hat kilométerre járt a pulttól, ahol még aznap érkezett fagyasztott rozmárfrikandót is kaphatott volna. Az öreg éjjeliőr egyébként személyesen ismerte Napóleont, Dzsingisz kánt, II. Ramszesz fáraót, többször beszélt is velük, ezek után, gondolom, semmiféle kétség nem férhet tanúvallomásához a feljegyzések hitelességével kapcsolatban. Aki mégis fenntartásokat táplálna, azt, gondolom, meggyőzi a velem párhuzamosan kutató Megalománia Sándor valamint munkatársa, Beszely Dezső csontkovács és csontszabó szakértői véleménye, mely minden tekintetben egybehangzó az enyémmel. Ha pedig valamilyen nyivászta akadémikus vagy irodalomtörténész tovább lacafacázna velünk mindenféle „bizonyítékot” követelve, az könnyen rosszul járhat. Először is: nem jöhetnek le velünk gyalog Kiskőrösre, a költő temetésére, másodszor: van még azokból a pofonokból, melyeket egyes okvetetlenkedő filmeseknek már leakasztottak, addig is jól teszik az illetők, ha a lépcsőn való legurulásban gyakorolják magukat. Áttérve a technikai részletekre, a naplót burját nyelven fogalmazták, mivel egy szót sem tudok burjátul, így természetesen én fordítottam le a szöveget előbb oroszra, mely nyelvet szintén nem bírom, és onnan magyarra. Az eredeti szövegen csak a legszükségesebb módosításokat eszközöltem: néhány évszámot és helyszínt felcseréltem, néhány „igen”-t „nem”-mel, „fehér”-et „feketé”-vel helyettesítettem és így tovább, a hasonló jellegű kutatások megszokott szellemében. A dátumok és események ellenőrzésében a legtekintélyesebb és legszavahihetőbb tanácsadókat választottam magam mellé; doktor Háry János történészt, von Münchhausen bárót, a jeles nyugatnémet politológust és a TASZSZ néhány nyugdíjas munkatársát – az ő illetékességük magyar ügyekben különösen megalapozott, mert ugyancsak a saját kutatásom szerint a TASZSZ tulajdonképpen hét vezérünk egyikének, TASS-nak a nevéből származik, és csak az idők folyamán torzult el némiképpen. Ezek után tisztelettel beterjesztem magát a kéziratot:
Anna Ivanovna Kuznyecova-Petrovics feljegyzései
Ajánlom minden olvasómat védőszentem, Nyizsnyij-podloveci Majdnem Szűz Anna védelmébe, előre is köszönöm figyelmüket, melyet legszegényebb szolgálójukra, ezen sorok feljegyzőjére áldoznak, hatvanszor hatvan áldás kísérje minden léptüket és cselekedetüket. Másodosztályú postatisztként nemrégiben nyugdíjba vonulva úgy gondolom, hogy már csak egyetlen feladat vár rám: kiköpni a babot, mint a legenda szerint Arhip patriárka tette a hetivásáron, vagyis kötelességem megírni mindazokat az eseményeket, melyeket férjem, az Istenben megboldogult Alekszander Sztyepánovics Petrovics, vagy ahogy ő nevezte magát, Pityafi oldalán megértem. Itt Moszkvában, sorban állás közben elegendő idővel is rendelkezem – bár Raszputyin atyuska azt ígérte, hogy hamarosan megérkeznek a külföldi élelmiszer szállítmányok, és beválthatom a jegyeimet. Szibériában születtem, Barguzin mezővároskában, mely félúton fekszik Gromovo-Bitovszk és Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk között, mind a kettőtől mintegy száz verszt, negyvenegy gyeszjatyina és hat kopejka távolságban. Városkánkban burjátok, mordvinok, csecsencek, zürjének, zavarjánok, nyenyecek élnek és néhány nyunyuc. A hivatalos nyelv természetesen az orosz, ezt mindenképpen igazságosnak kell tartanunk, mert ez az egyetlen nyelv, melyen senki sem beszél – leszámítva néhány állami hivatalnokot, akik viszont nem állnak szóba senkivel. Környékünkön kevés megélhetés adódik, a közbirtokosság legutóbbi ülésén Templomovics Egért választotta meg elnöknek, mint anyagilag legtehetősebb egyént. Újabb idők szokásának kell tekintenünk, hogy a nemzetiségek időnként összefognak egyik vagy másik népcsoport ellen, elkergetik őket szülőföldjükről, és vagyonukat szétosztják maguk között – jelenleg ez városkánk viszonylagos jólétének alapja. Atyám, Iván Ivánovics Kuznyecov, első osztályú postatiszt, tudniillik csak az iskola első osztályát tudta elvégezni, a városka postamestere volt. Semmiféle kiemelkedő tulajdonsággal nem rendelkezett, leszámítva talán azt, hogy fiatalabb korában kedvtelésből hollótenyésztéssel foglalkozott, ezzel később felhagyott, de megmaradt az a szokása, hogy a legváratlanabb helyzetekben elkárogta magát – komoly kellemetlenséget szabadítva magára, például a szokásos áremelések idején. De attól tartok, hogy csak szaporítom a szót, és ideje volna már rátérnem Istenben boldogult férjem, Alekszander Sztyepanovics Petrovics, vagy ahogy ő szokta mondani magáról, Pityafi életével kapcsolatos eseményekre. 1850 tavaszán találkoztunk először – talán május közepe lehetett, mert épp Bukszaszáju Szent Porfirij hitvalló emléknapjára készülődtünk. Dél felé szokásos munkánkat végeztük a postán: én édesapám utasítására használt bélyegekről nyaltam le a stemplizés nyomait, hogy újból eladhassuk, atyám pedig a helyi lakosok leveleit olvasgatta: aki nyílt levelezőlapon szidta a nagy (németül: grósz) cárt, azt rögtön saját hatáskörében feljelentette, a zárt borítékban küldött lázító tartalmú leveleket pedig átirányította a helybeli rendőrparancsnokhoz. Hogy rövidre fogjam a szót, talán dél körül járhatott az idő, amikor Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk felől egy különös menet közeledett az úton. Két csendőr között egy vékony fiatal férfi lépkedett zsinóros mentében, kihajtott ingnyakkal. Egyenest a mi házunkba tértek be, az egyik csendőr apámhoz fordult: – Iván Ivánovics, kívánok neked az Istentől minden jót, aranydiót, mogyorót, karácsonyra sok borsót, ellenségnek koporsót. – Ugyanezt kívánom én is neked, tisztelt bátyuskám, Afanászij Afanászjevics – mondta apám mélyen meghajolva –, Bogorodcsányi és Tengizi Szent Energia világítsa meg az utat lépteid előtt. Minek köszönhetem ezt a látogatást? – Minden oroszok cárja, I. Miklós kegyelemteljes üdvözletét küldi neked, mint próbált emberének… – Örömest igyekszünk! – adta meg apám az előírásos választ. – …és azt parancsolja neked, hogy fogadd be a házadba ezt a pokolfajzatot, ezt a lázítót, ezt az Antikrisztust;, Hriszto Botev bolgár költőt. A másik csendőr közbeszólt: – Tévedni méltóztatsz, Afanászij Afanászjevics, azt a bolgár költőt még nem sikerült elkapnunk. A csendőrparancsnok egy pillantást vetett a papírokra és bólintott: – Igazad van, bátyusám, Arhipelágij Gulágovics, ez itt csakugyan egy másik istentagadó: Alekszander Sztyepánovics Petrovics, vagy ahogy megátalkodottan nevezni szokta magát: Pityafi magyar költő. Apám, mint postamester, jól ismerte a világot: kétszer is járt a malomban és egyszer a mensevinszki vásáron, most erősen elcsodálkozott: – Már megbocsáss, Afanászij Afanászjevics, de Magyarország igen távol fekszik a mi Szent Oroszországunktól. Hogy került ide ez a rebellis oly messzi országból? – Nyugodjál meg: nem a Szibériatours-szal. Bizonyára tudod, Iván Ivánovics, hogy az elmúlt évben az Úr megáldotta zászlainkat, és felénk fordítva a hadiszerencsét, legyőztük a túlerőben levő és elbizakodott magyar sereget, eleget téve internacionalista kötelezettségünknek – ugyanis uralkodónk rokona, Ferenc József kérte közbelépésünket. Hallomásból tudom, hogy a harci küzdelem szörnyűséges volt, az ellenség olyan félelmetes fegyvereket is bevetett, mint az uralkodónkról elnevezett „Nyikolka koktél”! Atyám elborzadva kérdezte: – Mi az a „Nyikolka koktél”? – Üvegbe faggyút töltöttek, és kozák lovasaink elé vetették, a láng belekapott az állatok szőrébe –, de mondom, az Úr segedelme végül is diadalra vitte lándzsáinkat és pikáinkat – a csendőr a fogolyra mutatott. – Ez az Ántikrisztus a magyar seregben harcolt, mint őrnagy, aztán látva, hogy a küzdelem az orosz–osztrák seregek javára dőlt el, nagykövetségünkre mentette nyomorult életét és gráciát kért, melyet főhadvezérünk, gróf Paskievics meg is ígért neki és befogadta a palotába. Később, az idők lecsendesülvén, Ferenc József kérte a kiadatását, hogy méltó büntetésben részesítse ezt a rebellist. Atyám izgalomba jött: – És dicső cárunk mit válaszolt? – Miklós azt felelte: inkább a trónjától válik meg, mint adott szavától, és őszintén reméli, hogy az orosz népnek sohasem lesz olyan uralkodója, aki képes volna ilyen hitszegésre. Néhány hónappal később, kihasználva az adódó alkalmat, áthozatta azt a Petrovicsot a mi Szent Oroszországunkba. Uralkodónk fogadta őt, kegyesen elbeszélgetett vele, megígérte, hogy a szemét továbbra is rajta tartja majd, és mivel Petrovicsot minden romlottsága mellett tehetséges versificátornak mondják, hazánk nehéz anyagi helyzete ellenére szerény évjáradékot is biztosított neki. Tartózkodási helyéül a cári kancellária a te házadat jelölte ki, személyedben megfelelő biztosítékot látva. Arra kérlek tehát bátyuskám, nagyrabecsült Iván Ivánovics, hogy vedd át tőlem a száműzöttet a kísérő matricula szerint. Apám olvasni kezdte az okmányt: Én Iván Ivánovics Kuznyecov postamester, hithű pravoszláv, megőrzésre átvettem Alekszander Sztyepánovics Petrovics alias Pityafi nevezetű személyt és megígérem, hogy a jó gazda gondosságával fogok vigyázni rá. Nevezett személy leírása: testmagassága 165–166 cm, homloka feltűnően magas, oka a még felnőtt korban is nyitva maradt homlokvarrat. Az állcsonti tájék hirtelen keskenyedik el, a bal felső szemfog erősen és ferdén kiemelkedik a fogak, sőt az egész arc síkjából, ezt a jelenséget híres orvostanárunk, Antropologij professzor „farkasfog”-nak nevezi – atyám felnézett az olvasásból. – Fontosak ezek a részletek? – Fontosabbak, mint képzelnéd, Iván Ivánovics – felelték a csendőrök –, ennek valaha még nagy jelentősége lesz. Itt írd alá, bátyuska. Végezvén a hivatalos teendőkkel, a csendőr bizalmas kérdéssel fordult apámhoz: – Igaz-e a híresztelés, hogy orosz honfitársunk, Popov, nemsokára fel fog találni egy távbeszélő szerkezetet, melyet telefonnak neveznek majd? – Igen, én is hallottam erről, bár az istentelen nyugati propaganda egy amerikainak, Bellnek tulajdonítja majd. Én megmondom őszintén, nem örülnék neki. – Miért nem? – Mert csak megsokasítaná a munkámat: nemcsak a leveleket kellene átolvasnom azontúl, hanem a beszélgetéseket is le kellene hallgatnom. A csendőr legyintett: – Mindegy, én akkor is befizetnék nálad néhány rubelt erre a készülékre a dédunokám dédunokája számára. Nem tudom, még időben jelentkeztem-e. – Kissé elkéstél már, ez a határidő szerfölött rövidnek tűnik, de én megteszek majd minden tőlem telhetőt barátságodért. Isten irgalmába ajánlak titeket. – Szent Brakszatorisz kanóca fényeskedjék neked. A csendőrök eltávoztak, és mi ott maradtunk a jövevénnyel, csak bámultunk, mint Szent Porfirij az adóhivatalban. Alekszander Sztyepánovics csak egy esti nyelvtanfolyamot végzett, tehát egy szót sem tudott oroszul, erről mondja a mi bölcs népünk, hogy tulajdonképpen a hal is énekes madár, csak esti iskolán végzett. Sokáig csak jelekkel érintkeztünk, de aztán lassanként elsajátította a nyelvünket. Én hosszú társalgásokban próbáltam rávezetni az orosz idiómák szépségeire, újságokat olvastam fel neki. – Mondja szépen utánam Alekszander Sztyepanovics: mélyen tisztelt vagonvezető – gluboko uvázsájemij vagonovozsátij! – Gluboko uvázsájemij vagonovozsátij! Szörnyű, ez még a „Gamlet igyi szjudá”-nál is rosszabb – egy pillantást vetett az ölemben tartott lapra. – Mi az az újság, amit olvasunk? – Egy vasúti társaság híradója. Arról írnak, hogy kis városkánk és Gromovo-Bitovszk, valamint Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk között felépítenék a vasutat, de kiderült, hogy nem áll rendelkezésre elegendő vas. Éppen pályázatot hirdetnek az ügyben, maga mit javasolna, Alekszander Petrovics? Alekszander Petrovics arcát az ég felé fordította, és kinyújtotta a karját:
Ezeket a lelkesült szavakat beküldtük a pályázatra, az elbíráló bizottság második díjjal jutalmazta, az első díjat az az elgondolás nyerte el, mely szerint egyáltalán nem kell vasutat építeni, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy elejét vegyék a különböző vasúti robbanásoknak, blokádoknak és egyéb szerencsétlenségeknek. Ez a pályázat és a hasonló próbálkozások mégis jól szolgálták azt a célt, hogy Alekszander Petrovics elsajátítsa a nyelvünket, később lefordította néhány népdalunkat is, többek között a „Te büszke kozák, add vissza az órám!” – kezdetűt.
Elnézést kérek, hogy a kézírásom postai alkalmazotthoz méltatlan módon egy ideig csak nehezen lesz olvasható, de ez nem az én lelkemet terheli. Ugyanis amíg mi sorban állunk, hogy becseréljük húsjegyeinket, itt Moszkvában valamiféle forradalom zajlik le. Kerenszkij polgártárs beszélt hozzánk és bejelentette, hogy az Ideiglenes Duma vette át a hatalmat. Vannak, akik sokat várnak tőle, de a legtöbben azt mondják, hogy az Ideiglenes Dumák még sohasem segítettek a sorbanállókon. De hadd folytassam a történetek leírását. A következő ősszel lengyel vándorárusok keresték fel kis városkánkat, Barguzint. Régebben a piac szélére rakták ki holmijukat: bársonyruhákat, lepedőket, vodkát, szépítkezési szereket, de a kerületi csendőrkapitány ferde szemmel nézett rájuk, és a csendőrök nem egy alkalommal elpáholták az árusokat vaskos botjaikkal, melyeket az egyszerű nép csak „Miklós szalámi”-nak, vagy „sűrített pravoszlavizmus”-nak nevezett. Azóta inkább a házakhoz osontak be szerény portékáikkal. Ha sikerült üzletet kötniük, a kapott rubeleken Moszkvában arany cservonyeceket vagy félimperiálokat vásároltak, ezt bécsi vagy pesti alkuszoknál jó áron visszaváltották zlotyra és ismét nekiindultak. Ezen a szóban forgó napon egy alacsony lengyel férfi surrant be hozzánk a postahivatalba. Maradék haja már megfehéredett, és a háta is meggörnyedt az eltelt évek súlya alatt, mégis valami különös méltóság áradt egész magatartásából. Ólomkristály poharakat és vázákat rakott ki a pultra, és széles mozdulatokkal dicsérte az áruját: – Príma, sehr gut, förszt klassz. Haraso. – Szkolko? – Nicht teuer. Tetszettek az üvegtárgyak, de hallomásból is tudtam annyit, hogy a lengyel árusokkal mindig alkudni kell. Én magam képtelen lettem volna szót érteni vele, ezért üzentem Alekszander Sztyepánovicsért, több nyelven is kiválóan beszélt. Míg várakoztunk, az öregember egy pillantást vetett a hivatal falán lógó világtérképre, mely azt volt hivatva jelezni, hogy a barguziniak hová nem küldhetnek levelet, nézte a térképen távoli hazáját és felsóhajtott: – Finis Poloniae! Ezt még én is megértettem gyenge latin nyelvtudásommal: „Vége Lengyelországnak!” – de nem tudtam, nem arra céloz-e, hogy van még egy vég lengyel bársonya is. Hirtelen kitárult az ajtó, Alekszander Sztyepánovics lépett be. – Miben lehetek szolgálatjára? – Itt van ez a lengyel vándorárus, tetszenek az üvegek, de sokallom az árukat, alkudna helyettem? – Nagyon szívesen – lengyelül szólította meg az árust. – Ile rubel vási ólomkristály? Az öregember felemelte a fejét és merően ránézett: – Nem ismersz meg Sándor? – Ön magyarul szól?! Bocsásson meg, de nem tudom, kihez van szerencsém. – Pedig valaha a Szabadság régi bajnokának neveztél, és azt mondtad, hogy többet kaptál tőlem, mint az édesapádtól… Alekszander Sztyepánovics széttárta a karját: – Bem apó! – átölelte az öregembert, közben odaszólt nekem. – Anna Ivánovna, legyen szíves, hozza be a szamovárt. Teázgatás közben elbeszélgettek, a jövevény az elmúlt években életét mentve végigbujdosta egész Európát, és most beszámolt a levert forradalmakat követő állapotokról. – Mindenütt csak szabadságháborúk füstölgő üszkeit láttam. Alekszander Sztyepánovics elgondolkodva kérdezte: – Tehát „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai”? – „Szégyen reá! Lecsendesült és szabadságát nem vívta ki!” Így mondtad, ugye Sándor? – És nem lát Ön semmiféle reményt? – Németországban találkoztam egy zsidó ügyvéddel, valami Maxnak vagy Marxnak hívták az illetőt, vett tőlem két lepedőt igen olcsón, azt mondta rá, hogy ez az ő extraprofitja, aztán meghívott egy pohár snapszra. Ő szociálisztikus eszméket fejtegetett előttem, olyanokat, hogy a világ proletárjainak egyesülni kellene. – Érdekesen hangzik. Ez volna a megoldás? – Úgy értesültem, hogy ez a Marx már maga se nagyon hisz a saját elveiben. Az utolsó könyvét állítólag azzal kezdte: „Kísértet jár a Kommunizmusban, Európa kísértete!”, és azzal fejezi be, hogy „Világ proletárjai, bocsássatok meg!” Alekszander Sztyepánovics elgondolkodva forgatta tenyerében a teáspoharat. – És Magyarországon mi történik? – Csak rövid időt töltöttem Pest-Budán, tudod, nekünk lengyeleknek kevés forintot adnak. Ott is látszanak már a változások, a véreskezű kormányzó, Bach, akiről az egész korszakot elnevezték, azt híreszteli magáról, hogy ő a híres zeneszerző unokaöccse, és egy közlekedési kereszteződést is BAH csomópontnak neveztetett el. – A családomról hallott valamit? – Lelátogattam a kiskőrösi piacra is, láttam István öcsédet, iparengedélyt kapott és egy mészárszéket nyitott. Szegény apád még mindig nyögi a kamatokat az OTP-nél. – OTP? Az mi? – Egy rövidítés: Oktondiakat Tönkretevő Pernahajderek. Alekszander Sztyepánovics lehajtotta a fejét, és reszkető mély hangon megkérdezte: – És Júlia? Az én Júliám? Ő bizonyára utánam halt, a szíve nem bírta elviselni a fájdalmat. Az öreg lengyel kitérő mozdulatot tett: – Hát nem mondhatni. Azt hallottam, hogy rászokott a dohányzásra, nadrágban jár. – Lehet, hogy ez a gyász jele nála. – Gondolod? Lehetséges. És azt mivel magyarázod, hogy újból férjhez is ment? – Férjhez ment? Kihez? – Egy Horváth nevű tanárhoz. – Ráadásul egy tanárhoz! Az öregember kezét békülékenyen Alekszander Sztyepánovics karjára tette: – Ne haragudj, tudom, jobb lett volna, hogyha nem beszélek róla. – Nem volt igazam, mikor azt mondtam, hogy a szabadságért feláldozom a szerelmem?! – De igen. Most már csak azt kellene tudni, hogy a szabadságunkat miért áldozhatjuk fel. Mert ahogy a dolgok alakulnak, úgy látszik, nem sokra megyünk vele. A lengyel vendég felkelt: – Elköszönök, Sándor. Vedd meg ezeket a poharakat, odaadom neked saját árban – útiköltségre kell a pénz. – Hová készül? Haza, Lengyelországba? – Nem, el akarok jönni onnan. Egy volt tanítványom, egy régi tábornok áll most az ország élén. Ő katonának sem ért túl sokat, sajnos igen rövidlátó, a térképen sem ismeri ki magát, egyszer egy hadgyakorlaton hosszában akart átkelni a Visztulán, és most is mindent sötét szemüvegen keresztül néz. Inkább a te példádat követem és emigrálok. Miklós cár a múltkoriban megtisztelő felhívást bocsátott ki, hogy egy táborba gyűjti össze a szabadságháborúk lengyel tisztjeit. – És hová képzeli a cár ezt a tábort? – Itt a közelben, Katyinban. Sok jót hallani felőle, állítólag nyugodt helyünk lesz ott. – Ahogy a cárt ismerem, biztos vagyok benne. Megölelték egymást: – Búcsúzzunk tehát! Isten veled, fiam! – Isten vele, tábornokom! Bosszúálló fénnyel járjon maga előtt Osztrolenka véres csillaga. Később Alekszander Sztyepánovics még kapott tőle egy képeslapot nyomtatott szöveggel. „Kitűnően érzem magam Katyinban, semmire sincs szükségem.” A lap hátoldalán a tábor bejárata látszott, a kapu fölött, „A harc szabaddá tesz” felirattal. Mindnyájan nagyon örültünk, hogy az öreg lengyel ilyen jó helyre került.
Őszintén remélem, hogy feljegyzéseim külalakja a továbbiakban megjavul, és méltóvá lesz hozzám, egy nyugalmazott másodosztályú postatiszthez. Itt a dolgok rendeződni látszanak, az történt ugyanis, hogy az üzletnél várakozó sorunk előtt megállt egy páncélautó, egy bajuszos-szakállas, simléderes sapkát viselő elvtárs, valamilyen Vlagyimir Iljigy szállt ki belőle, azt mondják róla, hogy német kém és maga az Antikrisztus, de különben igen csinoska. Bejelentette, hogy kitört a proletárforradalom, mindenki megszabadulhat a kétségeitől és megnyugodhat, mert ő egészen biztosra ígérheti, becsületszavát adhatja rá, hogy belátható időn belül nem lesz kenyér. Nagy megnyugvás volt ez nekünk, mert csak jó, ha az emberlánya biztosan tudhat valamit. De gondolataink szárnyán térjünk vissza Barguzinba. Kettőnk személyes kapcsolatát Alekszander Sztyepánovics részéről mindvégig a tiszteletteljes tartózkodás jellemezte, mellyel hajadoni erényeimnek adózott – csak egyszer adódott egy különös jelenet. Épp szerény estebédünket készítettem, mikor Alekszander Sztyepánovics befordult a konyhába, szájában a pipájával. Úgy tett, mintha rá akarna gyújtani, bár a pipája szemmel láthatóan javában égett, tehát aligha jöhetett evégett. Sokáig nézett rám, egészen addig, amíg égő pipája ki nem aludott. Én ezt az esetet az érzelmi közeledés jelének véltem, de hamarosan csalódnom kellett ábrándjaimban, mint dnyepropetrovszki Szent Prokopnak a sündisznókban. Néhány nappal Bem tábornok távozása után Alekszender Sztyepánovics elkísért szokásos esti sétámra, – Egy szívességet kérnék Öntől, Anna Ivanovna. – Hallgatom, Alekszander Petrovics. – Ön tudja, hogy ígéretet tettem a cárnak: semmilyen formában nem érintkezem távoli hazámmal. Most sorsom úgy kívánja, hogy mégis meg kell próbálnom. – Mit tehetek Önért? – Vállalná-e, hogy atyja ura tudta nélkül továbbítana egy levet Pest-Budára, a Pesti Hírlap szerkesztőségébe, a Nyílt Tér rovatba, „Feleségek felesége” jeligére. Ennyi elég, a címzett tudni fogja, hogy neki szól. Egy borítékot nyújtott felém, én csak némán bólintottam és a keblembe rejtettem. Másnap koholt ürüggyel beutaztam Gromovo-Bitovszkba, és útnak indítottam a levelet. Volt-e már asszony a földön, aki többet mert tenni azért a férfiért, aki a szívéhez közel állt? Szeptember végén érkezett meg a válasz egy kis csomag formájában. A feladó: Horváthné Szendrey Júlia még azt a fáradságot sem vette, hogy elegendő bélyeget ragasszon rá, a tizenöt kopejkás portót én fizettem ki szerény javadalmazásomból – úgy éreztem magam, mint Terentyij hitvalló, mikor össze kellett szednie az ördög gesztenyéjét. A csomag tartalma a ráírt szöveg szerint: 1, azaz egy darab özvegyi fátyol volt, mivel nem számított közhasználati cikknek, külön tíz kopejka vámot is le kellett rónom utána. Alekszander Sztyepánovics sokáig szorongatta ujjai között a kelmét: – Rábírta tehát egy ifjú szerelme, hogy elhagyja érte az én nevemet?! Megkérem magát Anna Ivánovna, hogy ha meghalok, ezt a fátylat fejfámra sötét lobogóul akassza. – Meglesz, Alekszander Sztyepánovics. – De egyáltalán ne csodálkozzon, ha eltűnik majd. – Nem fogok, én is tudom, hogy nagyon lopnak a környékünkön. – Most nem erről van szó, én feljövök érte a síri világból az éj közepén és oda leviszem azt. – Istenem, miket beszél! Védőszentem, Nyizsnyij-podloveci Majdnem Szűz Anna névnapján egy kis ünnepséget tartottunk, néhány vendéget is meghívtunk. Atyám először károgott néhányat, majd elénekelte szolgálati himnuszunkat, a „Muszkaföldön lassan jár a posta” kezdetű dalt, Alekszander Sztyepánovics pedig ugyancsak az én személyem és hivatásom tiszteletére „A holló” című verset szavalta el valamilyen Edgar Allan Apropó nevű angol költőtől. Megittunk néhány vödör vodkát, utána táncoltunk, Alekszander Sztyepánovics felkért egy keringőre, közben váratlanul magához szorított és a szemembe nézett: – Anna Ivánovna, tudna Ön szeretni egy hetvenöt százalékos férfit? Bár természetemtől idegen vonás, megpróbáltam kacéran válaszolni neki, mint Szent Pelagéja a járványkórházban: – Attól függ, hogy melyik huszonöt százaléka hiányzik az illetőnek! – Nem így értettem. Mint tudja, feleségem rútul elhagyott, viaskodjék majd érte lelkismerete fúriáival – ez többé már nem az én dolgom, de maradt egy fiam is Pest-Budán, és az ő neveltetésére is kell fizetnem a cártól kapott szerény járadékom egynegyed részét. Viszonoztam komoly, mégis magasztos pillantását: – Én csak egy jelentéktelen lány vagyok, Alekszander Sztyepánovics, bélyegek, stemplik és gumiarábikumos üvegek között nőttem fel, de akit szeretek, azt minden levonásával együtt vállalom. Úgy találtam, hogy ezen jelenetet követően kapcsolatunk számottevő mértékben megjavult, ezt látszott alátámasztani az a körülmény is, hogy egy esztendő elteltével egy fiút szültem neki. Az újszülött a szent keresztségben az atya kérésére a János Vitéz Alekszandrovics Petrovics Pityafi – Kuznyecov nevet kapta. Tréfásan megkérdeztem, hogy esetleges lánygyermekünket hogy hívták volna, mire ő ugyancsak tréfásan azt felelte, hogy valószínűleg Bigamija Alekszandrovnának. Ezen aztán jót nevettünk.
Itt a sorban állásnál is egyre szerencsésebben alakulnak a dolgok. Tegnap kijött hozzánk egy alacsony, bajuszos férfi, valamiféle Kártyás vagy Zsugás Vili, szívta a pipáját, és erősen grúzos akcentussal elbeszélgetett velünk. Megígérte: segítségünkre lesz, hogy előbbre jussunk. Rezesorrú Nyikifor hitvalló imádkozza őt vissza a mauzóleumba; mert csakugyan megtartotta az ígéretét: a sor első öt kilométerét legéppuskázták, így mi, hátrább álldogálók szinte látótávolságra megközelítettük a boltot – de ez az öröm sem tarthat vissza attól, hogy a képzelet szárnyán visszarepüljek a régmúltba, ahogy az én galambocskám, Alekszander Sztyepánovics mondaná. Korábban is megültük a dicsőséges segesvári csata évfordulóját, július 31-ét. Magyarországon ez a legnagyobb hivatalos ünnepek közé számított, de mi is feldíszítettük Barguzint cári lobogókkal. Mégis nehéz volna leírni örömünket, mikor 1867-ben arról értesültünk, hogy maga I. Miklós, minden oroszok cárja is lelátogat kis városkánkba az évforduló alkalmából. Igyekeztünk méltóan felkészülni az uralkodó fogadására. Moszkvából megkaptuk a hasonló alkalmakra rendszeresített „cári látogatási egységcsomagot”, mely egy kenyeret és egy tányér sót tartalmazott a köszöntéshez – egyébként egyiket sem lehetett kapni Barguzin környékén, és a cár távozása után vissza kellett szolgáltatnunk. Érkeztek továbbá lelkesítő feliratok és arcképek, de a városi tanács szerette volna még emlékezetesebbé tenni az eseményt. A sztároszta felkereste atyámat: – Isten kegyelmébe ajánllak, bátyuskám, Iván Ivánovics. Hogy szolgál az egészséged? – Hála Istennek és a cárnak, jól tartom maga bátyuskám, Tyimofej Bogumilovics, melyhez hasonló jókat kívánok neked is. – Azt ajánlom, ne kerülgessük a forró kását, mint Vaszilij patriárka a szociális otthont, kimondom kereken, hogy nem véletlenül jöttem most hozzád. – Jó, hogy mondod, bátyuskám, különben azt hittem volna, hogy a bika kergetett be szerény hajlékomba. Milyen cél vezérelt? – A vőd, azt mondják, nem éppen rossz versfaragó, Barguzin egész környékén kevés jobb költő akad nála és most már úgy-ahogy bírja a nyelvet is. Arra gondoltunk, hogy illendő volna, ha az ünnepségen egy alkalmi költeménnyel köszöntené az uralkodónkat, Nyikolkát. – Mondasz valamit, Tyimofej Bogumilovics, mert jár a szád, de attól félek, nem tudod, hogy mit beszélsz. Amennyire én ismerem Alekszander Sztyepanovics verseit, cárunk kevés örömet találna bennük. Hogy csak a „Királyok ellen”-t vagy az „Akasszátok fel a királyokat” címűt említsem. Nem is szólva az ő rebellisztikus jelleméről. – Vőd urad bizonyára lehiggadt azóta, mint Anufrijev vértanú a prágai fogdában. Nem felejtheti el, hogy Nyikolka kegyelmének köszönhette megmenekülését Ferenc József bosszújától, és a cárunk által folyósított járadékból tengeti az életét. A földig hajolva mély alázattal könyörgöm: ne vedd fenyegetésnek, de bármikor felül lehet vizsgálni a tartózkodási engedélyét is. Nahát, csak ennyit akartam mondani, Istennek ajánllak, bátyuskám, Iván Ivánovics. Apám behívatta irodájába Alekszender Sztyepanovicsot, aztán bezárkóztak, indulatos vita hallatszott ki az ajtó mögül, de akárhogy is figyeltem, nem tudtam pontosan kivenni, hogy miről beszélgetnek. Miklós a segesvári csata évfordulójának előestéjén, július 30-án érkezett Barguzinba, kitüntetéseket osztogatott, a mi postahivatalunk is megkapta a cári vándorzászlót. Este a városházán fogadást adtak a tiszteletére. Előbb a sztároszta beszélt, átnyújtotta a sót és a kenyeret, aztán váratlanul Alekszander Sztyepánovics állt elő. Megszokott zsinóros attilája helyett, feltehetőleg a vendég tiszteletére, környékbeli viseletet öltött, egy mordvin szarafánt, és csengő hangon szavalni kezdett:
Szavait nagy taps fogadta, a cár mosolyogva és kéznyújtással köszönte meg az üdvözlést: – Örülök, hogy újra látlak, bátyuskám, Alekszander Sztyepánovics és köszönöm ezt a szép verset. Gyere, harapjunk egy kis heringet és igyunk meg egy-kétszáz gramm vodkát. Hogy érzed magad Barguzinban? – Kitűnően felség. Ahogy mondani szokás, mint Szent Marci Hevesen. – Gondolsz-e még régi hazádra? – Ne szomorítsa a lelkemet, felség. Tudja, ha a Föld Isten kalapja, úgy hazám a bokréta rajta. – De azt is mondta nagy írótok, Anton Konyec, hogy némely kalapot már csak a beleívódott zsír tart össze, ha kipucolnák, szétesne. Mostanában különös hírek érkeznek Magyarországról, kiegyezésről beszélnek, nemzeti konszenzusról. Talán eljött az idő, hogy te is hazatérj, hiszen mégiscsak 1867-et írunk már. – Nem merek hinni a fülemnek, felséged elengedne? – Meg kell vallanom: nekem magamnak is érdekemben állana. Az utóbbi időben a magyaroknak ugyancsak kinyílt a csipájuk: számlákat küldözgetnek a zabról, melyet az ideiglenesen ott tartózkodó kozákjaink lovai elfogyasztanak, felszámítanák azt a taposási kárt, amit ugyancsak ideiglenes jellegű ágyúink okoznak a szántóföldjeiken. Az államkasszánk üres, mint Szent Porfirij tarisznyája. Te nem tudod, mennyi pénzemet elviszi az állam két alapjának: a hivataloknak és a börtönöknek a fenntartása. Egyszóval nem tudok fizetni a magyaroknak, ezért arra gondoltam, hogy ha te, Alekszander Sztyepanovics, hazatérnél, egy időre befogják a szájukat – mégiscsak a legnagyobb nemzeti hősük voltál. Mit gondolsz erről? – Váratlan ez az ajánlat, felség. – Tudom, nehéz feladnod megszerzett lelki békédet, családi boldogságodat, de nem akarod legalább megpróbálni? Követségi delizsánszunkkal hazatérhetnél a Havasalföldi Nagyfejedelemségen, vagy ahogy ők mondják magukról, Románián keresztül. Arrafelé nyugodt utad lesz, csak arra vigyázz, hogy ne vidd magaddal egyik verseskötetedet sem, mert magyar könyvvel nem engednek át a határon. Épp itt tartottam a feljegyzéseimben, mikor egy alacsony, kopasz férfi állt meg előttünk, a homlokán anyajeggyel, és közölte, hogy akik vodkára várnak, azoknak kár is sorbaállniuk, mert szeszes italt nem szolgálnak ki a boltban. Úgy láttam, sokan távoztak el csalódottan, én folytatom az írást. Alekszander Sztyepánovics elfogadta atyuskánk, Miklós cár ajánlatát és egyelőre, csak próbaképpen, rangrejtve visszautazott Magyarországra. Bizony, nehezen váltam el az én galambocskámtól, és mikor a tarantasz eltűnt vele Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk irányában, úgy éreztem, hogy soha nem látom többé. Mily nagy is volt az örömöm, mikor alig néhány hónap múlva férjem visszatért Barguzinba. Átadta úti ajándékait: néhány francia szépítkezési szert, továbbá egy tekercs papírt, melyet én udvari budinkba szántam volna az eddig használt lapuleveleket helyettesíteni, de atyám rátette a kezét, darabokra szaggatta, és mahorkával füstölnivalót csavart magának belőle, nagy irigységet keltve városkánk lakói között. Alekszander Sztyepánovics egészségét igen megviselte a távollét, az a veszély fenyegetett, hogy a mellbetegsége kiújul, de engem még ennél is jobban aggasztott, hogy hetek teltek el, és ő egy szót sem szólt a legszükségesebbeken kívül, végre összeszedtem minden bátorságomat, és magyarországi élményeiről érdeklődtem. – Maga tudja, Anna Ivanovna, hogy az én jellememmel semmiféle alakoskodás nem fér össze, és Pestre érve szinte azonnal felfedtem az inkognitómat. Nagy volt a lelkesedés, az egyetemi ifjúság a vállára emelt, aztán sürgősen le is tett, mert tüntetni mentek valahová. De néhány dicsőséges nap után úgy éreztem, hogy kezd megfagyni körülöttem a levegő. A pest-budai népnek senki sem imponál, mindenkit kikezdenek, ez alól én sem voltam kivétel. Először csak arról cikkeztek az irodalmi lapok, hogy a verseim formailag csapnivalóak, hiszen mindenki megérti, hol jöhetek én például Czuczor Gergely közelébe? Aztán jöttek a politikai vádak. Egy gyűlésen megkérdezték: miért írtam én azt, hogy „pirosló arccal és piros zászlókkal”, mikor a magyar lobogó nem piros, hanem piros-fehér-zöld?! Miért nem tetszik nekem a fehér és főleg a zöld?! Nem voltam-e titokban tagja a Magyar Szociálisztikus Dolgozók Pártjának? Túl sokat láttak együtt Táncsics Mihállyal. Aztán az a kövér Zerffy, aki régen azokat a cinikus pamfleteket írta, és most felcsapott népszónoknak és politikusnak, szóval az a kövér Zerffy azt kezdte firtatni, hogy mit csináltam én 1849. július 31-én délután öt óra felé, hogy is zajlott le az én eltűnésem Fehéregyháza és Héjasfalva között?! Azzal vádolt, hogy én átmentem az orosz csapatokhoz, a következő cikk már nyíltan muszkavezetőnek nevezett. Vigasztalni próbáltam az én galambocskámat. – Az illető bizonyára nem tudta, mi az, hogy muszkavezető. – Kellett tudnia, mert ő 1849-ben csakugyan muszkavezető volt, ő mutatta meg az oroszoknak, hogy melyik az Üllői út, mert ők azt hitték, hogy a Szuezi Csatornánál vannak. Közben kizártak a Petőfi Pártból, a Petőfi Sándor utca tábláit átfestették a régi nevére, Koronaherceg utcára, és meghívták a Habsburgokat, hogy szenteljék fel újból. Bojkott alá vették a Petőfi hidat, és kivonták a forgalomból az arcmásommal díszített bankót is. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy egy cikkben azt olvastam, hogy tulajdonképpen nem is lehetett olyan túl sokat várni tőlem, hiszen én mint Petrovics, a szláv nevemmel, nem is lehetek igazi magyar ember. – És senki sem volt, aki a maga pártjára állt volna? – A hangoskodók közül senki sem tehette, mert mindnek vaj volt a fején, és ezt a többiek azonnal rábizonyították volna, ha bármelyik kiáll mellettem. – És miért nem kiabálta maga világgá a bűnösségüket, hogy szolgamódra kiszolgálták a nemzet gyilkosait? – Mert ők azt felelték: azzal a céllal nyalták Ferenc József fenekét, hogy aranyeret okozzanak neki! Beleuntam ebbe a hiábavaló harcba, és egy éjszaka, mely sötét volt, mint a kibérelt lelkiismeret, visszajöttem ide, Barguzinba. Csak egy gondolat bánt engemet… Meg akartam kérdezni, mire gondol, de megviselt arcára néztem, és inkább hallgattam, mint Vjacseszláv hittagadó a balti paktumról.
Ősz vége felé meghalt szomszédunk, a szegény Rebeka lzidorovna Lipsic, Barguzin utolsó zsidó lakosa, a többieket cár atyuskánk már rég elengedte külföldi országokba – megfelelő váltságdíjért. Csak csodálni lehet Nyikolka bölcsességét, mert mást úgyse nagyon tudtunk volna idegenbe szállítani. Szegény Rebeka Izidorovna különös teremtménye volt Istennek, elméjében már sok fogyatkozás találtatott. Néha kapta magát és elindult, hogy megnézi azokat a nagy ipari létesítményeket, melyek a bejelentések szerint városkánkban épültek, napokig ment egyfolytában, és mégis úgy ért vissza, háza kapujához, ahogy elindult, nem talált semmit, ezért is terjedt el környékünkön a mondás: „ott tartunk. ahol a barguzini zsidó!” Hozzátartozói nem lévén, mint jó szomszéd, én hantoltattam el szegény Rebeka Izidorovnát. Felnyittattam családi sírjukat, és testét egy vászonlepedőbe takarva, szüleinek csontjai fölé helyeztettem. A dombot felhantolva, a sírásók eltávoztak, kettesben maradtunk Alekszander Sztyepánoviccsal. – Új feliratot kell vésnünk a fejfára! – mondtam. – Mi volna – kérdezte a férjem –, ha azt írnánk rá, hogy Alekszander Sztyepánovics Petrovics? – A maga nevét? Miért? – Hogy ha egyszer eljönnek ők, akik megtagadtak, megkeresni földi maradékaimat, ne az igazi csontjaimat találják meg. Nem akarok Zerffyvel és Gyulay Pállal egy sírkertben nyugodni. – Galambocskám, ne beszéljen képtelenségeket, mint komünikei Szent Tassz! Ha ez csakugyan megtörténne, nem kazánkovácsokat küldenének ide vagy sarlatánokat, hanem tudós férfiakat. Hogyan is képzelheti azt, hogy egy tudós összekeverheti magát egy öregasszonnyal egy falusi zsidó temető legszélén?! – A tudós épp olyan sokféle, mint a többi ember. Gondoljon csak a pékekre, köztük is van olyan, aki süti a kenyeret és van, aki szeli. Hallgasson tehát rám, és írjuk fel az én nevemet erre a szerény fejfára. – És magával mi lesz, ha az Úristen, a mi Teremtőnk magához szólítja – hamarabb, mint engem? Hová tegyem? – Engem ne féltsen Anna Ivanovna, összeszedik majd „elszórt csontomat,
Hát így történt a kazáni, akarom mondani, a kazányi Szűz Mária áldjon meg mindnyájunkat, és tegye e világot méltóvá legjobb fiaihoz. Most már bizakodjunk a jövőben, hátha kapunk valamit a jegyeinkre. |