Egy régi utazás

Beállt a vonat Kürtösre, kibámulok az ablakon, a vasútállomás épülete tökéletes mása például a zalaegerszeginek; ugyanaz az építész tervezhette ugyanakkor – még ugyanabban az országban.

Jön a román határőr, elkéri az útlevelemet, nem pecsételi be rögtön a belépést, előbb elővesz egy kisalakú, de vaskos kötetet, végigforgatja az „M” betűt, nem szerepel-e a nevem a Romániából kitiltottak között.

– Ne keresd pajtás – mondom, persze csak úgy magamban, mert azért szeretnék tovább utazni – talán majd legközelebb.

A határőr felnéz:

– Járt már nálunk?

– Igen, egyszer, még nagyon régen.

 

Talán huszonöt éve történt, hogy egy nap behívattak a Szerzői Jogvédő Hivatalba, és egy ügyintéző közölte velem: a románok szerződést küldtek nekem, ki akarják adni a „Gázlámpák alatt” című kötetemet.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte a hivatalnok.

– Örülök neki – mondtam –, én mindig nagy megtiszteltetésnek tekintettem, ha egy könyvem a külföldi olvasókat is érdekli, de volna egy kikötésem: a kötet ugyanazzal a szöveggel jelenjen meg, mint itthon, egyetlen soromat se húzzák ki. Közöld velük, hogy amit ki lehetett húzni, azt már rég megtették a magyar lektorok.

– Ez jogos kívánság, azt hiszem.

Eltelik egy fél év, újra üzennek értem a Jogvédő Hivatalból, ugyanaz az ismerős hivatalnok fogad:

– Megjött a szerződésed Bukarestből. A román partner aláírta, részükről minden rendben, de nekik is van egy kikötésük: az egyik novelládat ki kellene hagyni a válogatásból.

Ekkor már elhatároztam, hogy visszalépek, csak a kíváncsiság kedvéért kérdeztem rá:

– Melyiket?

– A „Straznyiczky, a magyar apá”-t.

– Mi rosszat találtak benne? Hiszen ez egy ártatlan példázat, egy ripacs sorsa a magyar történelemben?!

– Ez igaz, de egyszer azt szavalja a novelládban, hogy „…a Kárpátoktól le az Al-Dunáig”.

– De hát ezt nem én írtam, ez egy Petőfi-idézet.

– Az igaz, de ők nacionalista jelszónak fogták fel. Nagyon érzékenyek az ilyenekre, a múltkor visszaküldték Szabó Pál önéletrajzi regényét, mert szerepelt benne az a közmondás, hogy „úgy ott hagyta, mint Szent Pál az oláhokat!”

– Ez képtelenség, velem nem fognak szórakozni. Arra kérlek, hogy tekintsétek semmisnek a szerződést, én nem írom alá.

A hivatalnok ingatta a fejét:

– Azt hiszem, nem teheted meg.

– Miért nem? Erőszakkal kényszerítenek rá? Távpofozóval Bukarestből?!

– Azt nem, de a következmények nagyon komolyak lehetnek. Tegyük fel, hogy most visszaküldjük nekik a szerződést azzal a megjegyzéssel, hogy te nem fogadtad el. Rögtön felkapják a fejüket: aha átláttunk a szitán! Nem a könyv volt fontos neked, hanem az, hogy becsempéssz egy felforgató szándékú írást, lám-lám, hogy kell vigyázni. És hoznak egy rendelkezést, hogy egy évig semmiféle magyar könyv nem mehet át a határon.

Hallgattunk egy sort, aztán a hivatalnok megjegyezte: – Egyszer egy öreg tanáremberrel beszélgettem kint Erdélyben, ő mondta: „ha neveltél gyereket, ültettél fát és küldtél könyvet kisebbségi magyarnak, akkor nem éltél hiába!” De én azt is megértem, ha te ragaszkodsz az elveidhez.

 

Ezek után, ha fogcsikorgatva is, de aláírtam a szerződést, kaptam annyi előleget, hogy nekivághattam egy erdélyi útnak. Nem jegyezgettem fel az élményeimet, nem is lett volna ajánlatos – legalább is mások szeme láttára. A román világ akkoriban még szelídebb arcot mutatott: a kocsmában jó Murfatlar bort és „ficat”-ot, sült májat lehetett kapni, néhány akkor még divatosnak számító műszálas inget is vettem, húgaimnak nyári ruhát, de az oroszlán nem vágatta le a körmét, csak egy kicsit visszahúzta, mint ez hamar kiviláglott.

Nagyváradról Kolozsvárra átutazóban Csucsánál kinéztem a vonat ablakán, hátha meglátom a Boncza kastélyt, ahol emlékezetem szerint Ady mézesheteit töltötte Csinszkával. Egy magyarul tudó román útitársam megkérdezte, mire vagyok kíváncsi, aztán sajnálkozva megrázta a fejét: a kastély más irányba esik.

Egy-két perc múlva a vonat továbbindult, és a beszélgetés is folytatódott a kocsiban. Kifaggattak: ki vagyok, honnan jöttem, majd elhangzott a legfőbb kérdés:

– Mi a véleménye a románokról?

Hogy kell egy ilyen kérdésre válaszolni?! Lehet, hogy most játszom el egyesek jóindulatának a maradékát is, de én soha nem tudtam lenézni egyetlen országot vagy népet sem, mint ahogy a felsőbbrendűségüket sem voltam hajlandó elismerni, feküdjenek bár Keletre vagy Nyugatra tőlünk. Tudtam, hogy most ennél többet várnak tőlem, próbáltam valami olyan feleletet találni, mely kielégítheti az útitársaimat, és az Igazságnak sem kell bekötnie a másik szemét is.

– Mi a véleményem a románokról? Büszke nép, kétségtelenül, igen büszke nép.

„Duplafedelű” válaszomat beszélgetőpartnerem bóknak vette, elégedett mosollyal lefordította a fülkében üldögélő többi utasnak, aztán tovább kérdezett.

– És azt tudja-e, hogy minden okunk megvan rá, hogy büszkék legyünk?

– Bizonyára, feltétlenül és semmi kétség – makogtam és próbáltam olvasásba menekülni, de beszélgetőpartnerem megfogta a vállamat:

– Hallotta, mi történt a világkiállításon?

– Melyiken?

– Melyiken?! Amit tavaly rendeztek Mexikó fővárosában, Rio de Janerióban.

Nagyot nyeltem, de hát végül is nem földrajztanárnak jöttem ide.

– Nos, mi történt?

– Versenyt rendeztek egy román és egy amerikai traktor között. Vastag drótkötéllel összekötötték, aztán sípszóra elindították őket – és a román traktor elhúzta az amerikait. Eltöprengő arcomat látva, gyanakodva megkérdezte: – Nem hiszi?

Még egyszer megpróbáltam kitérni:

– Hát, ugye attól is függ, hogy mekkorák voltak azok a traktorok, milyen nehezek, hány lóerősek…

– Teljesen egyformák, sőt a román traktor egy kicsit még könnyebb is volt.

Ettől a fejembe szállt a vér.

– Akkor nem hiszem.

Beszélgetőpartnerem ezt is lefordította, szavai nyomán lehervadt a jóindulatú mosoly útitársaim arcáról. Hallgatagon ültünk egymás mellett, amíg fel nem tűnt a következő állomás – már Kolozsvár egyik külvárosa, akkor látszólag közömbösen felállt az ajtó mellett ülő férfi, és elsietett a vagon folyosóján – nem voltak illúzióim afelől, hogy kit keres, beszélgetőtársam újra megszólalt, mintha csak a figyelmemet próbálná lekötni. Semmi kedvem nem volt két-három hetet eltölteni egy őrszobán, amíg tisztázódik, hogy valóban gyaláztam-e a román nemzetet, hirtelen felkaptam a sporttáskámat – egyéb holmim nem volt –, és leugrottam a vonatról. Még láttam, hogy a kocsi végén felszáll egy rendőr.

Azóta sok téeszben, állami gazdaságban megfordultam, a vezetők néha eldicsekedtek traktoraikkal, és a véleményemet kérték, de én mindig kitérőleg válaszoltam.

 

Kolozsvárra érve kérdezi a házigazdám – neve maradjon titok, mert nem sok öröme származna belőle, ha kiderülne személyazonossága:

– Mire vagy kíváncsi?

– Kimennék a házsongárdi temetőbe, ott van eltemetve az egyik kedvenc költőm, Dsida Jenő, szeretnék vinni neki egy szál virágot.

– Jól van, menjünk.

Sokáig bolyongtunk a temetőben, illett körülnéznünk, mert éppolyan nemzeti kegyhelyünk, mint a kerepesi. Láttuk, hogy az új román honfoglalás ide is kiterjedt már, a régi családi kriptákról vésővel faragják le a magyar neveket, és ütik be az új tulajdonosokét; Bánffyak, Dávidok helyére csupa Dumitrescut, Olteanut.

Egy parcella szélén aztán megtaláltuk Dsida Jenő síremlékét is. Őt egyelőre még nem lakoltatták ki, de a szürke márványhoz valaki egy üveg tintát vágott, a kék lé végigcsorgott a fejfa egész hosszán, alul a földön még ott hevert a tintatartó néhány cserepe.

– Ki tehette ezt és miért? – tűnődtem magamban – hiszen Dsida igazán nem volt harcos nacionalista költő, kiváltságok, előjogok visszakövetelője. Ki gyűlölhette szelíd személyét és miért? Hiszen a „Sírfelirat” is azt mondja:

 

„Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.”

 

Házigazdám körülnézett, aztán egy tehetetlen kézmozdulatot tett:

– Lehet, hogy csak azért csinálták, mert magyar szöveg áll a kövön.

Sokáig hallgattunk, aztán mégis megkérdeztem:

– Hogy bírjátok ezt?

– Sokan lázonganak, de mondok én néked erről egy példázatot. Képzeld el, hogy sétálgatsz az erdőben, egyszer csak hirtelen megcsúszik a lábad, és beleesel egy verembe. Körülnézel: a verem nem üres, már ott áll benne egy medve is. Eddig világos?

– Igen.

– Na már most: sem a medve nem tud kimászni a veremből, sem te, együtt kell élnetek ott, ki tudja meddig. Mit csinálsz ilyen helyzetben? Elkezded ingerelni a medvét?!

– Értem – mondtam, és elindultunk kifelé a temetőből.