Nézz vissza haraggal?

Írtam valaha egy könyvet Korpádról, erről a kis dunántúli bányavárosról. Az első átfogó riport-vállalkozásaim közé tartozott, érthető tehát, hogy beleadtam mindent, mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe – ahogy mondani szokás. Másfél évre beköltöztem egy korpádi munkásszállóba – jobb híján az egyik betegszobát tették szabaddá számomra –, naponta lejártam a bányába, százakkal és százakkal beszélgettem, összeszedtem minden könyvet, feljegyzést, amihez csak hozzáférhettem.

Meg voltam győződve, hogy ezért a könyvért díszpolgárrá avatnak majd Korpádon, szinte láttam már, ahogy a galambok megpihennek a tiszteletemre emelt szobor tetején – és ezt nem az önhittség mondatja velem, minden jel erre mutatott. Akkoriban kevés nálam népszerűbb ember koptatta a korpádi flasztert, igaz, én is megtettem minden tőlem telhetőt. Minden este vendégségbe jártam, és akad a könyvemben olyan történet is, melyért négy liter noha bort ittam meg, tudniillik az illető csak ennyitől lazult fel annyira, hogy hajlandó volt mesélni magáról. Egy kis városban hamar híre megy annak, hogy valaki nagy dolgokra hivatott, ahol csak megjelentem, mindenütt elismerő pillantások, barátságos vállveregetések fogadtak.

Vezérlő csillagom akkor fordult rossz irányba, mikor Haász Jani bácsihoz kezdtem járogatni. Az öreg a város közepén lakott a „balkezes kőműves” szobránál – tudniillik az alkotóművész mély szakmai hozzáértése nyomán a kőfigura suta kézre tartotta a fandlit –, így ha volt egy kis időm, jártamban-keltemben beugrottam hozzá.

Jani bácsi háromcsillagos nevezetességnek számított a városban, neve a sztahanovista munkaversenyek idején gyakran szerepelt az újságok főcímeiben. Legendák keringtek körülötte: állítólag egyszer két réselővel – a gyengébbek kedvéért: fejtőkalapáccsal – dolgozott, egyszer a hátával tartotta meg a vágat leszakadni készülő ácsolatát. A legendákat kár kapargatni, annyi bizonyos, hogy még akkoriban, hetvenes éveit taposva is rendkívüli fizikai és lelki erő érződött rajta.

Jani bácsi valamiért a bizalmába fogadott, és szívesen mesélt nekem, talán imponált neki, hogy minden szavát feljegyeztem. Ezeket a beszélgetéseket, pontosabban a riport ezekből épült részeit mindmáig pályám csúcsának tekintem – nem a színvonaluk miatt, erről döntsön majd az utókor, ha lesz ilyen – hanem az erőfeszítés miatt, mellyel az anyagot össze kellett szednem. Az öreg ugyanis műfogsort viselt. Ezen önmagában semmi kivetnivalót nem lehet találni, de ez a „protkó” nem sikerült igazán, egy számmal kisebb vagy nagyobb lehetett a megfelelőnél. Jani bácsi minden szótagnál csettintett egyet, hogy a helyére terelje a rakoncátlan szerszámot, valóságos kísérőzenét szolgáltatva a szöveghez, az összes létező szememmel és fülemmel figyelnem kellett, hogy követhessem a történetek fordulatait.

Eleinte a maga bajairól panaszkodott, hogy ő annak idején csak azért nem lett Állami-díjas, mert nem lépett be a Pártba, aztán rátért a közérdekű ügyekre.

– Dolgozott itt a városi tanácson egy személyzetis, igazán sajnálhatod, hogy nem ismerted őt. Nagyon érdekes ember volt, olyan gyűjtögetős fajta.

– Mit gyűjtött? Bélyeget, cserepet, érmeket?

– Iratokat fiam, elrakott mindent, amit csak érdekesnek talált. Mikor meghalt, összegyűlt egy bizottság, én is benne voltam, és mi nyitottuk ki a páncélszekrényét.

– És mit találtak benne, Jani bácsi?

– Sok furcsaságot. Például előkerült D-nek, Korpád munkásmozgalmi mártírjának a régi nyilas párttagsági könyve.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy volt neki, mert ha nem lett volna, akkor nem tudott volna előkerülni.

– Ez igaz. És még mit találtak a páncélszekrényben?

Az öreg sűrű csettingetésekkel sorolta tovább, én szorgalmasan írogattam, egy fél notesz megtelt hasonló történetekkel. Otthon újra átnéztem a jegyzeteimet, gyomrom szinte már rutinszerűen összehúzódott az idegességtől, és eltöprengtem, hogy szabad-e papírra vetnem ezt az anyagot?! Aztán úgy döntöttem, hogy nemcsak szabad, hanem egyenesen kötelességem megtenni – bármi is történik utána.

Annyi taktikával azonban éltem, hogy ezt a részt csak akkor adtam oda az „Új írás” című folyóiratnak, mikor az anyaggyűjtést már befejeztem és biztosnak látszott, hogy csak napokat kell Korpádon töltenem. Sajátkezűleg vittem le öt-hat példányt a friss lapból, adtam egyet Jani bácsinak, a többit szétosztottam az ismerősök között.

A botrány szele már csak Budapesten ért utol, de akkor aztán majdnem elsöpört. Ha felrobbant volna a korpádi bánya valamelyik aknája, az sem keltett volna akkora feltűnést, mint ez a néhány nyomtatott oldal – lehet, hogy azért, mert a bányarobbanásokhoz Korpádon sajnos már hozzászoktak az emberek.

A korpádi vezetés persze elkezdte védeni a mundér becsületét. Feljelentettek minden létező fórumon: a minisztériumtól egészen a megyei lapig. Látva a hivatalos haragot, mindenki igyekezett elhatárolni magát tőlem: visszaküldték a dedikált könyveket, nyilatkoztak: ők már korábban megmondták, hogy ebből jó nem jöhet ki. Fenyegető leveleket kaptam: menjek csak le Korpádba, és ők majd a jó csontos bányászöklükkel magyarázzák el nekem az igazságot. Élve a meghívással, még egyszer lelátogattam; olyan emberek mentek el mellettem köszönés nélkül, akik korábban hatszor-hétszer is a vendégeim voltak Budapesten.

Ezzel a kígyó-béka hadjárattal annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy két évvel eltolták a könyv megjelenését. Mikor végre kijött a nyomdából a kötet, a korpádi bányák főkönyvelője a következőt üzente egyik barátommal:

– Ha mész Pestre, mondd meg Moldovának, hogy ő megírhatta ezt a szart – bocsánat a kifejezésért, de a pontos idézet a hitelesség anyja –, de arról ne is álmodjon, hogy valaki is elolvassa. A Korpádi Trösztnek nem kerül semmibe felvásárolni azt a rongyos ötven-hatvanezer példányt, amennyiben megjelenik majd.

– Mondd meg az illetőnek – üzentem vissza a barátommal –, hogy a Tröszt nagyon lekötelezne, ha felvásárolná azt a rongyos ötven-hatvanezer példányt, mert akkor megjelenne a második kiadás és én anyagilag jól járnék.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog voltam, látván lesüllyedni a sárba nagyratörő álmaimat korpádi díszpolgárságról, szoborról.

A könyvet megjelenése után is tovább üldözték, mikor a Lenin téren kirakták a könyvesbolt kirakatába, az egyik tanácsi főnök vette magának a fáradságot, és személyesen fenyegette meg a boltvezetőt:

– Ha nem veszi be a kirakatból, holnap a Köjállal záratom be a boltot.

Szerencsére az öreg könyves gerinces ember volt, és nem rendezte át a kirakatot.

Sorsom aztán sokfelé vitt, a vasúttól az Őrségig, a mezőgazdasági repülőktől a textilgyárakig, százszor is átutaztam az országon, de Korpádot soha nem ejtettem útba. Így telt el nyolc év a könyv megjelenése után.

 

1976 októberében, azért emlékszem az időpontra, mert éppen második kislányunkat vártuk – illetve fiút vártunk, csak lány jött –, egyik reggel otthon megszólalt a telefon. Egy rádiós szerkesztőnő jelentkezett, nem tudom, örülne-e, ha a valódi nevén említeném, nevezzük tehát Karolának.

– Moldova elvtárs – mert akkor még „elvtársak” voltunk mindannyian, leginkább a mostani „urak” – egy fellépésre szeretnénk kérni. Most lesz Korpád várossá nyilvánításának huszonötödik évfordulója, mi egy műsort rendezünk, és az előkészítő megbeszélések során kiderült, hogy a korpádiak egy embert szeretnének látni mindenáron: magát.

– Engem? – kérdeztem vissza csodálkozva – biztos, hogy nem a Moldován Stefániát? Könnyű összecserélni minket.

– Nagyon kérem, ne viccelődjön. Szeretnénk ha lejönne, annál is inkább, mert már rég nem járt Korpádon.

Elgondolkodtam: csakugyan kár forralni magamban a sérelmeimet, egyszer csak ki kellene pakolni, lesz-e jobb alkalom ennél?

– Egyet tisztázzunk: ki a gazda, ki fizet? Ha Korpád, akkor nem megyek, ha a Rádió, akkor beszélhetünk róla.

– Mi rendezzük, november 4-én este, azt is megígérjük, hogy kocsin hozzuk-visszük.

– Rendben van, elvállalom.

Feleségem ott állt mellettem, tudta, hogy miről van szó, valaha hosszú időt töltött velem a korpádi munkásszálló betegszobájában, sápadtan kérdezte:

– Mi lesz ott?

– Nézd: én csak azt tudom mondani, hogy ha érdekel, gyere velem. Egyet ígérhetek: nem fogsz unatkozni. Egy asszony különben is kövesse a férjét a csatába.

Le is utaztunk néhány színész és rádiós társaságában. Az irodalmi estet a nagy központi művelődési otthonban rendezték. A színházteremben sokan összegyűltek; az első sorban ültek a városi tanács, a bányaüzem, a párt vezetői, utánuk egy sor üresen maradt, onnan aztán minden szék foglalt volt, sőt hátul a falnál még álltak is.

Én a feleségemmel meghúzódtam az üres sor szélén, köszönésül biccentettem az előttem ülő vezetőknek. Szinte valamennyit ismertem, nyolc-tíz éve, mikor Korpádon töltöttem a napjaimat, ők a maguk területén még csak harmadik-negyedik embernek számítottak, de jónéhány jel mutatta már, hogy többre hivatottak. Hogy csak egy figurát említsek közülük: egy mérnök, ha esténként elment mulatni, indulás előtt mindig lehúzta az ágyneműt és kibélelte újsággal a papírkosarat, mert tudta, hogy berúg majd, hazatérve rókázni fog és ezekre a biztonsági rendszabályokra már nem marad ereje. Mi ez, ha nem az a bizonyos bölcs vezetői előrelátás, melyet a közvélemény oly sürgetőleg igényel napjainkban?!

Köszönésem egyeseknél udvarias, másoknál barátságos viszonzásra talált, néhány szót is váltottunk, de vigyáztam, hogy ez ne fajuljon el beszélgetéssé, a feleségem felé fordultam, és arról társalogtunk, járjon-e majd főiskolára nemsokára megszületendő gyermekünk, mert ha igen, jó volna megtenni az első lépéseket ennek érdekében.

A szünet utáni első számként kellett megjelennem a színpadon, tapasztalatból tudtam, hogy ez a legrosszabb beosztás; a közönség még fészkelődik, nem vette fel a hangulat magasabb fordulatszámát, de vita nélkül tudomásul vettem a döntést.

A színpadra csak kerülő úton lehetett feljutni, miközben kapaszkodtam felfelé a lépcsőkön, hirtelen egy ismerős jött velem szemben: az a tanácsi főnök, aki annak idején a Köjállal akarta bezáratni a könyvesboltot, ha nem veszik be a kirakatból a városról szóló riportkönyvemet. Megálltam, és keményebb összecsapásra számítva, magamban átismételtem azt, amit kezdő ökölvívó koromban a jobbegyenes megfelelő kivitelezéséről tanultam Tálai mestertől, de a funkcionárius arcára széles mosoly ült ki és ölelésre tárta a karját:

– Gyurikám, jó szerencsét! De örülök, hogy látlak!

Biccentettem, és egy testcsellel elhúztam mellette, mire felértem a tetthelyre, az ügyelő már intett is, hogy színpadra kell lépnem. „A beszélő disznó” című novellámból olvastam fel egy részletet, egyrészt azért, mert épp akkoriban fejeztem be ezt az írásomat, másrészt mert a spiclirendszerről szólt, melynek Korpádon mindig is gyökeres-magvas hagyományai voltak.

Produkciómra jó közepes tapsot kaptam – sokkal többre nem is számíthattam, mert az első sorban ülő vezetők időnként hátra-hátra sandítottak: ki az, aki olyan nagyon lelkesedik? Meghajoltam és kiballagtam a színfalak mögé, a nézőtérre előadás közben nem juthattam le, így ott sétálgattam a kulisszák mögötti félhomályban, hallgattam a színészeket.

A műsor szokatlanul korán a vége felé közeledett, pedig az összeállítói beleraktak szinte minden olyan magyar verset, novellát, mely a bányászokról szól, de hát hiába, a szerelemről mindig is többet írtak, mint a frontfejtésről. Karola, a rádiós szerkesztőnő odajött hozzám:

– Túlságosan rövid a műsor, ki kellene találni valamit.

– Az bizony nem volna rossz. Van valami ötlete?

– Mi lenne, ha maga tartana most egy író-olvasó találkozót? Biztos, hogy nagyon érdekelné az embereket, hiszen nyolc éve nem hallották magát, rengeteg kérdés volna.

– Úgy gondolja? Szerintem senki se merne megszólalni.

– Ezt honnan veszi?

– Jöjjön csak ide.

Egy kulisszába vágott leskelődő lyukon benéztünk a terembe:

– Látja: az első sorban ülnek, a második sor üres – az a nő a szélén nem számít, az a feleségem – utána minden szék foglalt ugye? Na már most, ez a sor nem véletlenül üres a város vezetői és az egyszerű polgárok között.

– Maga szerint mit jelent ez?

– Nincsenek pontos statisztikai adataim, de én magam azt tapasztaltam: ahogy távolodunk Budapesttől, a megtett kilométerekkel arányosan növekszik a helyi nacsalnyikok hatalmaskodása – leszámítva a bányavárosokat, mert ott a hetedik hatványon. Amit valaki elmondhat Budapesten, azt nem mondhatja el Salgótarjánban vagy például itt Korpádon, mert a vezető helyeken kemény gyerekek ülnek, akiket még az 1950-es években iskoláztak, és nem szeretik, ha a bolha köhög – ha egyszer nincs tüdeje. Ha most ezen az író-olvasó találkozón valaki venné azt a bátorságot, hogy megszólaljon, és mondjon is valamit, annak utánajárnának, mint a mesék végén szokás.

Karola alig leplezett megvetéssel nézett rám:

– Nem arról van szó, hogy inkább maga nem mer kiállni?

Nehéz lett volna kitérni a provokáció elől, nekem egyébként is szép gyűjteményem van otthon az elébem vetett párbajra hívó félkesztyűkből.

– Hát, ha úgy gondolja, Karola, próbáljuk meg, majd meglátja, mi jön ki belőle.

A bemondónő lekonferálta a műsort, aztán bejelentette, hogy most pedig író-olvasó találkozó következik szerény személyemmel. Be kellett ülnöm a színpadra egy alacsony asztal mellé, letettek elém egy mikrofont, egy másikat pedig a szuffitához, a színpad szélére, ha valaki kérdezni akart, abba kellett beleszólni, hogy mindenki hallhassa. Előre könyököltem és lestem, hogy előjön-e valaki a székek sűrűjéből, de senki sem jelentkezett. Talán öt perc is eltelt ebben a fészkelődő nyugtalanságban, ami buszon vagy kocsmában nem tűnt volna hosszúnak, de itt fenn a színpadon felért egy kis örökkévalósággal. Aztán csak felállt egy idősebb hölgy, és egy régi novelláskötetemet nyújtotta felém.

– Lenne szíves dedikálni a számomra!

Aláírtam és visszaadtam:

– Tessék parancsolni.

Újra csönd állt be, elszántam magam és felemelkedtem a helyemről:

– A dedikálás mindig az író-olvasó találkozó végét szokta jelenteni, vagyis azt, hogy Önöknek nincs kérdésük hozzám. Én viszont szeretnék szólni néhány szót. Ha lehetne, kérem, hogy kapcsolják be a magnót, mert ha valaki fel akarna jelenteni, annak alapján tegye, amit valóban mondtam, nem pedig abból kiindulva, amit ő hallani vélt.

Az emberek érdeklődve hajoltak előre, én pedig részletesen elmeséltem a könyv ellen indított átok-gyilok háborút a hivatalos feljelentésektől a titkos fenyegetésekig. Vagy húsz percig osztogattam így a halált, utána megkértem a jelenlevőket, hogy legyenek szívesek jól szemügyre venni engem, mert ez az utolsó alkalom, hogy engem Korpádon hivatalos meghívásra láthatnak, meghajoltam és kimentem.

Nem tudtam lejutni a nézőtérre a feleségemért, ő jött fel az emeleti terembe, ahol afféle díszvacsorát rendeztek a művészeknek és a rádiós vendégeknek: hideg büfé – hideg hangulat alapon. Érdeklődve kérdeztem tőle:

– Mit szóltak az emberek a beszédemhez?

– Hát, vegyes volt a fogadtatás. Előttem az első sorban azt mondták a főnökök, hogy le kell adni a fényképedet Korpád szélső házaiban, nehogy valaki még egyszer beengedjen a városba, hátul viszont azt beszélték az emberek: na végre, már éppen ideje volt, hogy valaki felborítsa a bilit.

Bólintottam, nagyjából erre számítottam:

– Gyere, együnk valamit. Talán nem lesz megmérgezve a svédgomba.

Egy hosszú asztalon terítettek, az olaj nem keveredik a vízzel, a szén sem, ennek megfelelően az asztalfőn csoportosultak a tanács, a bánya, a párt vezetői, aztán hosszú szünet, és az asztal farkán ültek a színészek, rádiósok, és mi, a feleségemmel. Én, bevallom, jól éreztem magam, akárha egy kellemes fürdőből jöttem volna, ahol egy hosszú út mocskától szabadultam meg, két pofára ettem-ittam.

Az asztal két vége között tátongó űrt Béla, a tanács művelődési osztályának vezetője próbálta kitölteni, úgy tűnt, hogy elsősorban velem foglalkozott.

– Gyere oda az elvtársakhoz. X., az első titkár és Y., a tanácselnök szeretne inni veled egy pohár bort. Békülj ki velük, azt hiszem, már eljött az ideje.

A vállamon át felnéztem rá.

– Bélám, én ide nem békülni jöttem, hanem haragudni! Elmondtam ott fent, hogy mit gondolok Korpádról, egy-egy, maradjon ennyiben. De inni nem akarok velük.

Béla tolmácsolta a szavaimat, aztán visszajött, most már érzelmesebb húrokat pengetett.

– De hát gondolj arra, hogy hány szép hónapot töltöttél itt közöttünk, nem lehet, hogy csak az a fatális félreértés számítson a végén!

Meguntam a vitatkozást:

– Nézd Bélám, biztosan emlékszel rá, hogy egyszer egy éjszakai bulin fogadásból öt percig káromkodtam úgy, hogy közben egyetlen szót sem ismételtem. Sok képességem megkopott már, de ez az egy változatlan maradt. Ha akarod, most is csinálhatok botrányt, de ez nektek sem volna jó, nekem sem. Jobb, ha inkább hagysz engem csöndben enni-inni, és nem várod meg, amíg kijön belőlem a két elemi!

Mindezt nem úgy mondtam el, hogy bárki viccnek foghassa fel, Béla fel is hagyott az én agitációmmal, és a feleségemhez fordult:

– Zsuzsika, emlékszik, mikor maga itt lakott Gyurival – mert bizony ott élt velem, egy darabig a korpádi munkásszálló betegszobájában, lelkesültségében meg akarta szervezni a városi újságot is – emlékszik, hány szép kirándulást tettünk?!

– Hogyne Béluskám, hogy is felejthettem volna el – mondta szegény állapotos asszony a feszültségtől már fehérre vált arccal, de Béla tovább ütötte a vasat:

– Emlékszik rá, mikor kint jártunk az Örvényesi-tónál?

Az Örvényesi-tó Korpádtól nem messze terül el a hegyek között, Pecsenke, a megyei tanács elnöke fejlesztette üdülőterületté, ezért a hálás utókor Pecsenkegrádnak nevezte el a tó körül kialakuló víkendtelepet.

– Igen, az valami gyönyörű volt.

– Nagyon örülök, hogy tetszett magának Zsuzsika, tudniillik arról van szó, hogy ott most parcelláznak, és lehetne kapni egy telket a tóparton hatezer forintért.

Béla összedörzsölte a kezét, és hunyorítva rám pislogott:

– Van már rajta egy kis ház is, hatezer forintért. Na, mit szólnának hozzá?

Elképedve hallgattam, őszintén szólva azt hittem, hogy viccel. Nem tápláltam túlságosan jó véleményt a korpádi tanács vezetőiről, de azért azt nem tételeztem volna fel egyikükről sem, hogy népes hallgatóság jelenlétében próbál megvesztegetni egy kedvezményes áru pecsenkegrádi telekkel, de Béla csak folytatta:

– Be is van kerítve, egy kis stég is tartozik hozzá, hatezer forintért, na mit szólnak hozzá?!

Csak akkor fogtam fel, hogy komolyan gondolja az ajánlatát, agyamat elborította a vér és a feleségemhez fordultam:

– Zsuzsika tedd a kezed a zsebedre, mert ezek csak így kezdik, utána majd lopnak is – aztán a tanácsi emberre néztem, és kitörtem magamból:

– Te szerencsétlen hülye! – mondtam neki sok szeretettel – azt hiszed, az volt az én bajom veletek, hogy hiányzott egy telek Pecsenkegrádon? Hát ha ez lett volna az életem legfőbb vágya, nem tudtam volna szerezni magamnak? Hol van ez, a Holdban?

Aztán srófoltam egyet-kettőt a hangerősségen, és csak kijött belőlem a két elemi.

Többé egy órát sem voltam hajlandó Korpádon tölteni, meg se vártuk a nekünk rendelt Zsigulit, hanem felkéredzkedtünk a rádió Langoskocsijára. Ez nem kevés kockázattal járt, mert a jármű kis kerekei felvették az országút minden kátyúját, lyukait, de még a mélyebb kopásokat is, belül minden rázkódott, fennállt a veszély, hogy lányunk a tervezettnél hamarabb lépi át ennek az árnyékvilágnak a küszöbét, szerencsére nem esett semmi baja.

 

Aztán persze nem történt semmi, csak négy-öt évvel később kaptam egy levelet Korpádról, aláírta a tanácselnök és más helyi notabilitások is, aggódva érdeklődtek: mi lehet velem, hogy mostanában olyan ritkán látnak engem? Aztán bejelentették, hogy Korpád nemsokára megünnepli várossá nyilvánításának harmincadik évfordulóját, milyen szép volna tőlem, ha ebből az alkalomból lelátogatnék, megfelelő tisztességgel fogadnának, és csak úgy, a sorok között valami díjra vagy kitüntetésre is céloztak, például megkaphattam volna a „Pro Urbe Korpád” elismerést, sőt talán egy víkendházat is Pecsenkegrádon.

Ritkán fordul elő, hogy én nem válaszolok valamire, ez a levél így járt.