Capablanca veszít

Az írás mellett egyetlen más életpályát tudtam volna elképzelni magamnak: a sakkot. Nem szerencsés, mikor az ember maga ítéli meg a saját képességeit, de azt hiszem, volt érzékem ehhez a játékhoz, nyertem kisebb versenyeket is. Hamar beláttam azonban, hogy igazán magasra nem juthatok, ha minden energiámat a sakkra fordítom, akkor sem lesz belőlem egy Portisch Lajos, legföljebb egy közepes mester, amilyen száz és száz nyüzsög Magyarországon.

Így hát beértem azzal, hogy forgattam a sakk-könyveket, mindenekelőtt azokat a játszmagyűjteményeket, melyekben világbajnokok, vezető nagymesterek foglalták össze életművüket. Élveztem a megnyitáselméleti ötleteket, a kombinációkat, a svájci órák pontosságával lebonyolított végjátékokat, melyekkel a könyv szerzője diadalra vezette a figuráit. Becsukva a könyvet, egyetlen rossz érzésféle szokott motoszkálni bennem: túl szép a menyasszony, miért csak a győztes játszmákat adták közre? Miért nem láttunk valamit az árnyoldalakból is – hiszen a sakktörténelem nem ismer olyan játékost, aki minden partiját megnyerte volna.

Ezért lepődtem meg kellemesen, mikor a kezembe került egy, még a háború előtt kiadott könyv, melynek az volt a címe, hogy „Capablanca veszít” és a kubai világbajnok vesztes játszmáit tartalmazta. Csak úgy kíváncsiságból lejátszottam néhányat, és azt tapasztaltam, hogy az egykori sakk-király erényei éppúgy megmutatkoznak bennük, mint a győztes partikban, csak hát egy homokszemcse csúszott a gépezetbe: egy rossz taktikai ötlet, időzavar, sakkvakság, vagy épp az ellenfél múlta felül önmagát, mint például a magyar Lilienthál Andor, aki élete legjobb partiját alkotta meg Capablanca ellen.

Ennek a könyvnek a nyomán aztán sokszor eszembe jutott: mi volna, ha nemcsak egy sakkozót mutatnánk meg vereségei tükrében, hanem egy politikust vagy művészt is? Talán az sem feltétlenül szükséges, hogy az illető világbajnok, vagy nagymester legyen a maga területén – gondoltam –, talán én is elmondhatom egyszer a saját kis kudarcaimat, melyeket megéltem riporteri pályámon. Ha nem is mindet, mert az hetekig tartana, de legalább néhányat közülük csak úgy, ahogy eszembe jutnak.

 

Magyarországon a visszatérő influenzajárványok rendszerességével határozzák el időnként a bányák bezárását, majd nyitják újra hasonló következetességgel. Az 1960-as évek derekán Borsodban döntöttek úgy, hogy felszámolják a fiatalkori barnaszén-bányákat Sajószentpéteren, Kondán, és szerte az úgynevezett Pitypalatty-völgyben. Lementem, és néhány napig a környéken kóboroltam, beszélgettem az emberekkel, furcsa történeteket hallottam.

N. községből valaha sokan jártak be dolgozni a herbolyabányai „Terv” táróba, Így a munkásbusz letért az országútról, és a bekötőúton behajtott a falu közepére a kocsmához, ott szálltak be az emberek, és a műszak után oda vitte vissza őket.

Egy téli napon kötésig érő hó borította a bekötőutat, a busz nem tudott megbirkózni vele, így csak a sofőr törte át magát a kocsmáig, és szólt a bányászoknak, hogy legyenek szívesek, menjenek ki az országútra, és ott üljenek be. Az emberek csak a fejüket rázták: nekik annyi jár, hogy helytől-helybe vigyék őket – és nem mentek be dolgozni. Akkoriban a széncsata valamelyik döntő ütközetét vívták, szükség volt minden munkásra, így a vezetők szó nélkül lenyelték a súlyos fegyelmezetlenséget, de megjegyezték, és vártak, hogy törleszthessenek. Most, a leépítések idején végre eljött az alkalom; elsőnek a munkásbusz régi utasait rúgták ki. Mehettek átképzésre; a kondói bánya helyén varrodát alakítottak ki, a nehézkezű vájárok megtanulhattak tűbe fűzni, varrógépet hajtani.

Kiderült az is, hogy a vezetők kizárólag a termelést erőltették, ahogy mondani szokás, minden követ megmozgattak – aztán eladták szénnek. Nemcsak a szociális intézkedéseket vették semmibe, de a biztonsági előírásokkal sem törődtek. Olyan hihetetlennek tűnő történeteket hallottam, hogy nem építették ki megfelelően a robbanószer-raktárhoz vezető utat, és a hepehupákon zötykölődve egyszer a levegőbe röpült egy teherautó, melyre gondatlanul és szabálytalanul pakolták fel a veszélyes anyagot.

Ezekkel, és más hasonló ismeretekkel felvértezve meghallgatást kértem a bánya vezetőitől, ismerni akartam az ő véleményüket is, soha nem szerettem az egyetlen forrásból felbuzgó riportokat! Sor is került a találkozóra, ha jól emlékszem, a főmérnök fogadott, néhány beosztottja társaságában.

– Üdvözöljük, Moldova elvtárs, mi járatban?

És én akkor elkövettem azt a hibát, melybe egyetlen normális riporter nem esett volna bele: őszintén elmondtam, hogy mit tapasztaltam. Nem tudtam, hogy egyetlen vezető sem kíváncsi a kellemetlen igazság egyetlen morzsájára sem, csak fenyegetést érez ki belőle – úgy lehet, joggal –, csak dicsérni szabad, azt viszont gátlástalanul, átlépve minden mértéket. Ma már eljutottam odáig, hogy ha a párnám megsejtené, mi forog a fejemben, inkább a földön aludnék.

A főmérnök végighallgatott, mosolya már az első pillanatokban szétfoszlott, de utána egy vonás sem rezdült az arcán. Mikor a mondanivalóm végére értem, megkérdezte:

– Befejezte, Moldova úr?

– Igen.

Az órájára nézett:

– Most negyed tíz van, tizenöt percet adok magának, hogy elhagyja a bánya területét, ha fél tízkor még itt találnánk, a rendészekkel távolíttatom el.

1966-ot vagy 67-et írtunk, még nem volt divatban a visszapofázás, ha nagyon szívóskodtam volna, még egy „emlékveretet” is kapok, így tehát szó nélkül elkullogtam. Hamarosan kiderült, hogy a kitiltás nemcsak a „Terv” táróra vonatkozik, hanem a környék összes bányájára, sőt arra a munkásszállónak használt felvonulási épületre is, ahol addig meghúztam magam. A közemberek is észrevették rajtam a „stigmát”, óvatosan elhúzódtak a közelemből, a további anyaggyűjtés lehetetlenné vált. Mit volt mit tenni, hazautaztam.

Így vesztettem el egy sokatígérő meccset egy taktikai hiba következtében, és ezért hiányzik még mindig a magyar riport történetéből egy beszámoló a fiatalkori barnaszénbányák bezárásáról a Pitypalatty-völgyben.

 

Tudom, hogy most veszítem el az olvasók nagy részének rokonszenvét, de töredelmesen be kell vallanom: Vasas-szurkoló vagyok. Általában Fradi drukkernek szoktak gondolni durva külsőmből kiindulva, de az az igazság, hogy számomra nem kék, hanem „piros-kék nefelejcs virágzik a… virágzik a tó partján”. Csak a gyengébbek kedvéért említem meg, hogy a Vasas általában piros-kék szerelésben játszik.

Mint a gyógyíthatatlan betegségek általában, ez a szenvedély is korán kezdődött. Már 1943-ban, kilencéves koromban, kijártam a Béke utcai pályára. Ma is elfújom azoknak az időknek a legendás Vasas tizenegyét: Aknavölgyi – Nádas, Pósa – Nagy I., Nagy II., Szomolányi – Junász, Tóth II., Jenőfi (Istenem, a felejthetetlen Csonti!), Saroveczky, Kiszely.

A Vasas akkoriban nemcsak nekem jelentett többet egy közönséges futballcsapatnál, a piros-kék mezek a demokrácia és a szabadság rejtett fényeit sugározták azok felé, akik a háború befejezésében, a jobb jövőben bizakodtak. Magunkat biztattuk, mikor teli torokból kiabáltuk: „Vasas, ne hagyd magad!”

Ezt persze a magasabb politika is tudta: miniszteri biztost rendeltek ki a csapat élére, a nézőteret nyomozók fésülték át kommunistákra, zsidókra, baloldaliakra vadászva, még a középhátvédnek, az illegális mozgalomhoz tartozó Nagy II-nek is menekülnie kellett.

1944. március 19-e, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot, vasárnapra esett, a Vasas otthon játszott az Újvidékkel. Mindenki tudta, hogy a biztos lebukással volna egyenlő kimenni a meccsre, alig néhányan ültek a közlépcsőkön. Ilyen körülmények között a csapat is csak vergődött, négy nullra kapott ki az Újvidéktől.

Ezt a vereséget aztán sorozatban követte a többi, jól látszott a feltett szándék: a Vasasnak ki kell esni az első osztályból. Akkoriban épp őszi–tavaszi rendszerben bonyolódott le a bajnokság, így valamikor júniusban vált végérvényessé, hogy a Vasasnak az NB II-ben kell majd folytatnia. Mindenképpen látni akartam a „Nemzeti Sport”-ot az utolsó tabellával, mely még elsőosztályúnak tünteti fel a csapatot. Az Auguszta-telepen, ahol akkoriban laktunk, csak egy Albi nevű öreg csavargónak volt meg ez az újságja, ha jól emlékszem, húsz fillérbe került, de ő, látva arcomon, hogy mennyire fontos nekem, felsrófolta az árát egy pengőre, az utolsó pénzemet adtam oda érte.

A zöld papírra nyomott újsággal félrehúzódtam a bokrok árnyékába és addig-addig nézegettem, amíg a számok elhomályosultak a szemem előtt, mintha tízéves fejjel akkor fogtam volna fel igazán azokat a halálos fenyegetéseket, melyek körülvettek, mint ahogy a felszabadulás is akkor látszott végérvényesnek, mikor 1945 tavaszán a Vasas az Üllői úton megverte a Ferencvárost.

Azóta sok víz folyt le a Vasas pálya mögött a Rákos-patakon, a csapat közben bajnokságokat, kupákat nyert, válogatottak, gólkirályok kerültek ki a soraiból. A világ nagy stadionjaiban is eseménynek számított, ha a piros-kékek kifutottak a nézőtérre.

De az 1980-as években a Vasas szerencsecsillaga kezdett leáldozni, a visszavonuló klasszis játékosok helyébe olyanok léptek, akik régebben cipőt sem kaphattak volna a szertárostól, a régi nagy mestereket: Baróti Lajost, Illovszky Rudolfot sem követték hasonló képességű új edzők.

A csapat vezetése körül mind nyilvánvalóbban a nagyképűség és a hozzá nem értés levegője lengett: milliókért vásároltak „uraságoktól levetett” csatárokat, akik egy szezonban jó ha kétszer az ellenfél hálójába találtak, gömböcre hízott védőjátékosokat, akik egy húszméteres vágta után még a fülükön is próbáltak levegőt venni. A saját nevelésű fiatalok, akiket minden idők legfanatikusabb ifiedzője, Ihász „Janda” hozott fel, és valósággal tálcán kínálta őket az első csapatnak, nem kaptak esélyt a bemutatkozásra, fokozatosan elbizonytalanodtak, és máshol próbáltak szerencsét.

Ez az egyszerre önhitt és korlátolt szakmai vezetés persze kihatott az eredményekre is, a Vasas minden bajnoki idény végén egyre lejjebb végzett a tabellán, 1987-ben úgy éreztem, a csapat a szakadék szélére ért. Nehezen tudtam volna elviselni, hogy a Vasas negyvenöt év elteltével újra kiessen az első osztályból – úgy éreztem: segítenem kell.

Nem hiszem magam futball-szakembernek; bár gyerekkoromtól mindmáig kergettem a labdát, sohasem tartoztam a „pengék”, a technikailag képzett játékosok közé, három-négy évig edzősködtem is – de csak egészen lent, a Pénzügyőr úttörő és ifjúsági csapatánál. Úgy gondoltam, a saját eszközeimmel kellene megpróbálkoznom: eltöltök egy-két évet a csapat mellett, és írok róla egy riportkönyvet. Feltételeztem, hogy a tevékenységem többet jelentene majd a puszta jelenlétnél és anyaggyűjtésnél, nem tartottam kizártnak, hogy a csapatszellemre is tudok majd hatni, és egy-két cikkel, közönségtalálkozókkal sikerül majd visszahozni a lelátókra az elmaradozó Vasas közönséget is.

Nem akartam partizánakcióba kezdeni, mindig is úgy tartottam illendőnek, hogy mielőtt belépek egy lakásba, kopogok és engedélyt kérek a házigazdától, most is felhívtam a Vasas labdarúgó szakosztályának menedzserét, doktor Genzwein Ferencet, bemutatkoztam, aztán elmondtam mi a szándékom:

– És most döntsön, legyen szíves – folytattam –, azért jelentkeztem telefonon, hogy megkönnyítsem a helyzetét, mert tudom, hogy így könnyebb nemet mondani, mint szemtől-szemben.

– Én a magam részéről nagyon örülök, de ebben a kérdésben én nem dönthetek egyedül, meg kell beszélnünk Kisteleki Pistával, az edzővel. Arra kérem, hogy szombaton reggel jöjjön ki a pályára, mondjuk nyolc órakor.

– Rendben van.

Ezen a szombaton ünnepélyes katonai eskütételt tartottak a Fáy utcai pályán, alig tudtam átvergődni a kordonon, de nyolc óra előtt néhány perccel már beléptem a klubépületbe, lenyomtam a kilincset Genzwein irodájának ajtaján: zárva volt. Lábam ösztönösen megrándult, hogy elmegyek, sohasem késtem, és azt sem tudom elviselni, hogy engem megváratnak, de erőt vettem magamon; ez az ügy fontosabb, mint az én személyes érzékenységem. Kiálltam az épület elé, nekidőltem a falnak, nézegettem a katonai esküre igyekvő öreg feketeruhás falusi párokat. Talán egy óra telt el így, mikor egy ismerős tréner lépett oda hozzám.

– Miért áll itt kint Gyurikám? Menjen be az edzői szobába, ott van Kisteleki Pista és Illovszky Rudi is.

Vonakodva, de benyitottam. Kezetfogtam Illovszkyval, akit már jó negyven éve ismertem, szegény apám valaha sok fröccsöt megivott Rudi kocsmájában – akkor még italmérési engedélyekkel premizálták a játékosokat, Kisteleki be akart mutatkozni, de megelőztem:

– Felesleges Pista, mindent tudok magáról: Vasas nevelés, először egy szerdai meccsen játszott az első csapatban, a Salgótarján ellen, egy nullra kaptunk ki, Kovács Pista lőtte a gólt, aki később hozzánk került. Maga aztán a Kaposvárba igazolt át… Folytassam?

– Az irodalomhoz is így ért?

– Nem, de ez nem is olyan érdekes. Az olyan sport, hogy akkor is gólt lehet ítélni, ha a labda a félpályán pattog.

Tíz óra felé befutott Genzwein is, kék Vasas melegítőt viselt, meg akartam kérdezni, mit játszik a csapatban, de aztán csak legyintettem, nem veszekedni jöttem.

Elmondtam, hogy olvastam néhányat a futballról megjelent számtalan könyvből, akadt közöttük érdekesebb és unalmasabb egyaránt, de mindegyikből hiányzott az alapvető szakmai hozzáértés – pletykák, „fülesek”, sztorik alapján íródtak. Nincs kétség: a magyar futball valóban alacsony színvonalon áll, de még egy rossz magyar edzőnek is vannak elképzelései, felkészítési tervei, taktikai ötletei, emberi válságai – nem véletlenül mondta egy olasz szakember, hogy ha Szokratész, a görög bölcs napjainkban élne, futballedzőnek menne. Ezekről a küzdelmekről az említett könyvek szerzői keveset, pontosabban semmit sem tudnak. Nem véletlen, hogy mikor egyikükre valóban rábíztak egy csapatot, az együttes abban az évben egész történetének legsúlyosabb vereségeit szenvedte el. Legenda, hogy a politikához, a szerelemhez és a futballhoz mindenki ért Magyarországon. Én úgy szerettem volna írni a futballról, hogy előbb illő alázattal megtanulom a mesterséget, és a könyvben csak arra hagyatkoztam volna, amit a saját szememmel láttam és felfogtam.

– Néhány dologban biztosak lehetnek – tettem még hozzá –, nem azért jöttem, hogy pénzt keressek a Vasason; egy fillér ösztöndíjat, alkotói támogatást, benzinmegváltást sem kérek, és külföldi túrákra sem kívánom elkísérni a csapatot. Azt is elhihetik, hogy egyik vezető helyére sem török; sem edző, sem menedzser nem akarok lenni a Vasasban, végül abban sem kételkedhetnek, hogy egyetlen olyan szót sem írnék le, ami nem segít, hanem árt az egyesületnek.

Kistelekinek tetszett az ötlet, már a részleteket kezdte fontolgatni.

– De hogy gondolja Gyuri bátyám: amit elmondok a csapatnak, azt magának majd külön elmagyarázom?

– Azt hiszem nem szükséges, Pista, sok hibát vetettek már a szememre, de abban senki sem kételkedett, hogy igen értelmes vagyok. Viszonylag bonyolult dolgokat is sikerült már felfognom.

Még egy fél órát elbeszélgettünk, a jelenlevők egyetértettek szerény szándékommal, de Genzwein kijelentette, hogy az ő jóváhagyásuk kevés, meg kell szerezni az elnökség engedélyét is. Bár nem lehet vitás, hogy megkapom a hozzájárulásukat, ezt a formalitást nem lehet megkerülni. Azzal váltunk el, hogy Genzwein majd telefonon jelentkezik.

Talán két hét telt el, egy szombat este épp vendégeim voltak, mikor Genzwein felhívott:

– Hát Moldova elvtárs…

Rögtön közbevágtam:

– Ne is folytassa, megértettem: az elnökség visszautasította a jelentkezésemet.

– Honnan tudja? – a menedzser hangján érződött, hogy kissé meglepődött.

– Már dicsekedtem vele, hogy igen értelmes vagyok; egy „hát”-tal kezdődő mondat soha nem tartalmazhat kedvező közlést. Elmondjam azt is, hogy az elnökség mivel indokolta meg a döntését?

– Na mivel?

– A Vasasnál most olyan bonyolult és nehéz a helyzet, hogy a nyilvánosság inkább ártana, mint segítene a klubnak. Valaki még hozzátette, hogy ha majd rendeződnek az ügyek, vissza lehet térni erre a témára.

Genzwein már nem is titkolta a gyanakvását:

– Magának valaki beszámolt erről a megbeszélésről!

– Esküszöm magának, hogy puszta logikával következtettem ki, és még azt sem mondhatom, hogy túl sok logikára lett volna szükségem hozzá. Ismertem már néhány elnökséget Magyarországon, és mindnek hasonló srófra járt az esze.

– Hát mindegy, ez a helyzet, ne haragudjék.

– Miért haragudnék? Maguknak jogukban áll eldönteni, hogy kit engednek be a sáncaik mögé. Legyen meggyőződve róla, hogy én éppolyan szenvedélyes Vasas drukker maradok, mint voltam, és bár az eszem tudja, hogy nincs értelme kimenni a meccsre, a lábam magától kivisz. Kívánom, hogy nyerjük meg a magyar bajnokságot, az Európa Kupát, a Világ Kupát – senki sem fog jobban örülni nálam. Csak egy dolgot nem ígérhetek meg, azt, hogy hallgatni fogok erről az esetről. Mert nézzük csak meg, hogy mi történt?! Jött valaki, aki gyerekkorától Vasas drukker, viszonylag ismert ember, segíteni szeretne, pénzt sem kér érte, és még őt sem lehet az ügyek közelébe engedni! Milyenek lehetnek ezek az ügyek?! Én hivatásomnál fogva sok emberrel összejövök: előadásokon, író-olvasó találkozókon, itt-ott, most például egy nyugatnémet újságíró vendégeskedik nálunk, majd elmesélem nekik, hogy jártam, és egyszer talán meg is fogom írni.

A vonal túloldalán sokáig csak egy mély, húzó lélegzetvétel hallatszott, aztán Genzwein megkérdezte:

– Nem akarna esetleg egy belépőt a Vasas pályára?

– Köszönöm, de kapok a Sporthivataltól. A „Sportszerűségi Díj”-bizottság tagja vagyok; és ezt adják tiszteletdíj fejében.

– És mit szólna egy olyan engedélyhez, hogy kocsival is beállhatna a pályára?

– Köszönöm, de soha nem járok meccsre kocsival. Mindig összeakadhatok egy barátommal, akivel szívesen megiszom egy-két korsó sört, és én úgy már nem ülök be a volán mögé. Újra mondom, engem nem kell, és nem is lehet megnyerni. Minden jót.

Aztán csak úgy messziről figyeltem, hogy csúszik le a Vasas mind szégyenteljesebb mélységekbe, hogy kerül a táblázat utolsó helyére – ahová még az átkos 1944-es évben sem jutott.

– Lehet, hogy a Horthy-rendszer által kinevezett kormánybiztos, vitéz Áronffy-Janki jobban szerette a Vasast, mint a mostani vezetői, és többet is értett hozzá? – morfondíroztam el magamban.

 

Tulajdonképpen a következő történet is a Vasas pályán kezdődött, kezdjük egy kicsit messzebbről.

Az 1950-es évek elején, ha a Vasas vidéken játszott, egy egész különvonatra való szurkoló kísérte le a csapatot. Vezérünknek Braun bácsit tekintettük, egy ősz hajú, alacsony, sánta férfit, aki állítólag bélyegekkel kereskedett Pesterzsébeten, de a fő foglalkozása a Vasas volt – bár ezzel természetesen egy fillért sem keresett. Megszállottja volt a piros-kék színeknek, kopott aktatáskában hordta magával az összerakható nyelű Vasas Baráti Kör zászlót, magas, fisztulázó biztatása úgy lebegett az ellenfél táborának masszív kórusa fölött, mint egy hánykolódó hajótörött a viharos tengeren. A zászlónyél, ha kellett, fegyverül is szolgált, az öreg Braun egyszer a feje fölött forgatva egyedül szállt szembe a Fradi pályán az egész rátámadó „B-közép”-pel.

– Gyertek csak, majd én bemérem az agyatokat! Hogy lett volna az anyátok szecskavágó!

Bátorsága olyan tiszteletet váltott ki, hogy a támadók haragja elismerésbe váltott.

– Klassz fiú az öreg! – mondták, vállon veregették, és békén hagyták.

Fiának a „Csaba” nevet adta, hogy Braun Csibinek szólítsák majd, mint a futball hőskorának felejthetetlen jobbszélsőjét. Szóval a különvonat megérkezett mondjuk Pécsre vagy Debrecenbe, Braun bácsi összerakta a zászlót, és énekszóval végigvonultunk a városon:

– „Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat,

Kiszállnak a Vasasok és rúgják a gólokat…”

Csak úgy táskából megebédeltünk, egy sörre tellett utána – ha jól emlékszem, akkoriban 1 forint 10 fillérbe került egy pohár, megnéztük a meccset, aztán éjfélre hazadöcögött velünk a személyvonat.

Abból a 800-1000 régi emberből mára 80-100 sem maradt. Braun bácsi piros-kék sírkő alatt piheni ki a meccsek fáradalmait, az egykori fiatalok pedig széjjelszóródtak: leléptek, 1956-ban lőttek egymásra, megbetegedtek, karriert csináltak, vagy gyerekeiket nevelik, talán már az unokáikat. Érthető, ha a régi törzsgárdából összefutok valakivel, mindig örülök neki, és behúzódunk egy sörre valamelyik angyalföldi kocsmába – mint ahogy fentebb már említettem volt.

Néhány évvel ezelőtt Béres Tibivel találkoztam így össze, poharazgatás közben azt mondja nekem:

– Nem tudnál egyszer eljönni hozzánk? Szeretnék neked mutatni valamit.

Kicsit meglepődtem ezen a meghíváson. A mi kapcsolataink a pályához, a Vasashoz kötődtek, nemcsak a másik szakmáját, lakcímét nem ismertük, de sokszor még a vezetéknevét sem, nem volt szokásunk összejárni egymással. De, gondoltam magamban, Tibi nem véletlenül hív, megállapodtunk egy időpontban.

Az adott estén bekopogtam hozzájuk, Tibi nyitott ajtót, bemutatott a feleségének, aztán leültünk egy kávéra. Sopánkodtunk, hogy mennyire visszaesett a Vasas, aztán a házigazdám váratlanul témát váltott:

– Szeretném neked megmutatni a fiamat, menjünk át a szobájába.

– Jó, szívesen. Hány éves a fiad?

– Három.

– Pont annyi idős, mint az én kisebbik lányom. Mit gondolsz, lesz belőle focista?

Tibi nem válaszolt, kinyitotta előttem a gyerekszoba ajtaját és befelé mutatott: bent a kiságyban szinte magzati védekező pózba merevedve egy csontsovány kisfiú feküdt, egy pillanatra elkaptam a tekintetét: zavaros és riadt volt, alig is érzékelt valamit a környező világból. A megdöbbenéstől nem tudtam rászánni magam a szokásos kedveskedő-játékos mondatokra, de Tibi nem is számított rá, intett, hogy visszatérhetünk a nappaliba.

– Mi baja van a gyereknek? – kérdeztem nagysokára.

– Imbecillis.

– És mit mondanak az orvosok? Ki fogja nőni?

– Reménytelen, komolyabb javulásra nem lehet számítani. Igyunk valamit.

Forgattam a kezemben a poharat:

– A szülésnél történt valami baj?

– Nem, Karcsi egészségesen jött a világra, szépen is fejlődött. Aztán megkapta az előírt oltást, és egyik napról a másikra rohamosan kezdett leromlani.

Próbáltam visszaidézni magamban, hogy az én lányaim miképp viselték el ezeket az oltásokat, de egy-egy futó hőemelkedést leszámítva, semmi rendkívülire nem emlékeztem:

– Miért hatott ilyen rosszul a fiadra? Valamilyen allergia játszott közre?

– Nem. Az oltóanyag volt romlott.

Elhűltem:

– Nem létezik.

– De igen! És nemcsak az én fiam járt így, hanem még legalább száz másik gyerek is Magyarországon, akik ugyanabból a sarzsiból kaptak. Ez volt a magyar Contergan-ügy, csak erről nem írtak az újságok.

– Értem.

Ittunk, közben a háziasszony is megjelent egy tál melegszendviccsel, letelepedett mellénk, és tekintetét Tibire emelte, nyilvánvalóan arra unszolta, hogy térjen rá a tárgyra. Próbáltam megkönnyíteni a dolgát:

– Mit segíthetek?

– Azért akartam beszélni veled, hogy megkérdezzem a véleményedet: lehet-e pert indítani az állam ellen a gyerek sorsa miatt? Hiszen, ha úgy vesszük, állami rendeletre, állami orvos adta be neki az állam által jóváhagyott oltóanyagot! Mit gondolsz?

Széttártam a karomat:

– Nézd Tibi: én életemben eddig egyetlen pert indítottam, egy kocsiügyben átvertek, az illetőt elítélték, de én egy fillért sem kaptam vissza a pénzemből. Tehát én nem sok bölcset tudok mondani neked, jobb, ha egy ügyvédhez fordulsz, aki utánanéz, hogy mennyi esélyed van. Én csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni tőled: ahelyett, vagy amellett, hogy elindítod ezt a törvényszéki procedúrát, nem volna fontosabb azt kutatni, hogy hátha mégis tudnak valahogy segíteni a gyereken? Nincs kizárva, hogy Svájcban, vagy az Egyesült Államokban, vagy bárhol másutt már feltaláltak egy olyan gyógyszert, mely legalább olyan szintre felhozná a fiadat, hogy ha a legszerényebb formában is, de bele tudjon illeszkedni a közösségbe?

– Azt gondolod, hogy nem próbáltam meg mindent, amit egy hozzám hasonló Nulla Károly állami középtisztviselő megtehet?! El tudod képzelni, hogy meddig ér az én kezem? Semeddig. Annyit tudtam elérni, hogy kisírtam egy lakáscserét, és most a gyereknek külön szoba jut.

Eltöprengtem:

– Száz hasonló sorsú gyereket említettél, mi volna, ha ti szülők alapítanátok egy szövetséget és úgy próbálnátok valamit elérni?

– Ez volt a második ügy, amiért megkértelek, hogy gyere el hozzánk. Most alakul meg a Mozgássérültek Szövetsége és az egyik jövendőbeli vezető szeretne beszélni veled. Persze, csak akkor, ha neked is van kedved hozzá.

Bólintottam:

– Miért ne?

Jó félóra múlva megérkezett egy elegáns, középkorú férfi, foglalkozására nézve ügyvéd, bal lábát kissé húzta, de csak annyira, hogy én járáshibára gyanakodtam, megdöbbentem, mikor kiderült, hogy térdtől lefelé protézist visel.

Beszélgetni kezdtünk, először az alig lezárult „Mozgássérültek évéről”, mely az egész országra kiterjedt. Bár az ügyvéd higgadtan fogalmazott, és igyekezett elkerülni mindenféle vádaskodást, szavaiból kiderült, hogy az egész eseménynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

– De legalább elegendő pénz összegyűlt? Hiszen híres zenekarok, művészek, előadók léptek fel ingyen.

– Igen, legalábbis ezt nyilatkozták a televízióban, meg az újságokban.

– És a valóságban?

– A valóságban? A legtöbben éppúgy felvették és elvitték a tiszteletdíjukat, mint egy átlagos rendezvényen. Egy híres színész még a nagyothalló szemüvegét is velünk akarta behozatni Svájcból. Pedig higgye el, minden forintnak ezer helyet lett volna, rengeteg emberen kellene segítenünk.

Próbáltam tisztázni a bajok-gondok méreteit:

– Ügyvéd úr, ha összevetnénk az összes fizikailag hátrányos helyzetben élő magyar állampolgárok különféle csoportjait: a mozgássérülteket, a vakokat, a süketeket, a némákat és az egyéb fizikailag korlátozott réteget, milyen számot kapnánk?

– Ilyen összesítő adattal nem rendelkezünk, az én személyes becslésem szerint körülbelül egymillió emberről lehet szó.

Tibi közbeszólt.

– Pontosabban kétmillióról, mert egy ilyen sérült ember legalább egy másikat is leköt.

Az ügyvéd rábólintott.

– Igen, ez a gond az ország minden ötödik-hatodik lakosát érinti.

– De bizonyára van néhány olyan csoport köztük, melyről megfelelően gondoskodnak államilag.

– Ne legyenek illúziói, egyetlen ilyen csoport sincs. Még a legalapvetőbb intézkedés sem történt meg: a pontos felmérés. Említettem, hogy a felsorolt adatok csak az én becslésemen alapulnak.

Mint minden olyan ember, akit szenvedések felidézésével megzavartak kényelmes nyugalmában, én is megpróbáltam ellenérveket keresni, de csak egy eset jutott az eszembe, az is az ügyvéd igazát bizonyította.

Még az 1960-as évek végén lent jártam a makói nagy árvíznél, amikor a buzgárok feltörtek a mentett oldalon is, a hullámok elöntéssel fenyegették Makót, a város lakóit ki kellett telepíteni a szomszédos helységekbe. Mikor a veszély elhárult, beszélgettem az egyik tanácsi vezetővel, és megkérdeztem tőle, hogy ebben az egész vízi hadjáratban mi volt a legnyomasztóbb élménye. A vezető töprengve nézett maga elé:

– Talán nem is a pusztulás maga, hanem az, hogy csak most tudtam meg: Makón több száz magatehetetlen ember él.

– Hogy-hogy nem értesült arról korábban?

– Mert ezek az emberek kiestek a világból, szégyenükben, tehetetlenségükben, vagy a körülmények kényszeréből. Meghúzódtak magukban egy kis szobában vagy hátsó kertben, csak hozzátartozójuk vagy gondozójuk látta őket. Most viszont az árvíz miatt senki sem maradhatott a városban, elő kellett hozni őket, és felsorakoztak a főtéren kerekes kocsijukban, vagy csak egy széken, lócán ülve. Akkor fogtam fel, hogy milyen keveset tudtunk róluk, és még annál is kevesebbet törődtünk velük.

– Nyugaton valóságos kultusza van a mozgássérültekkel való foglalkozásnak – folytatta az ügyvéd –, kis és nagy ügyekben egyaránt. Tegyük fel, hogy egy osztrák vasutasnak a mozdony levágja a lábát és leszázalékolják, mi történik vele? Az illető megkapja a teljes eredeti keresetét, és ehhez teszik hozzá a rokkantsági nyugdíjat, mert abból indulnak ki, hogy ez az ember sokkal drágábban él, mint az átlag, amiben egyébként teljesen igazuk van, mert nem tud utánajárni az ügyeinek, fizetett segítségre szorul. De ez a törődés apróbb dolgokban is megmutatkozik: középületek, turistalátványosságok előtt mindenütt fenntartanak külön parkolóhelyet a mozgássérülteknek, a repülőtereken legalább egy olyan bejáratot kialakítanak, melyen tolókocsival is be lehet jutni. Nálunk pedig?! – az ügyvéd legyintett – egy-két kivételtől eltekintve csak látszatintézkedéseket hoznak, formális, vagy csak automatikus tevékenységet igénylő munkahelyeket létesítenek, és a közeledő gazdasági csődben még ezek száma is csökkenni fog.

Elhallgattunk, Béres Tibi töltött a poharakba, ittunk egy kortyot:

– Mit lehet tenni? – kérdeztem.

– Mi megalakítjuk ezt az érdekvédelmi egyesületet, maga pedig, ha van kedve hozzá, írjon rólunk. Mindenkinek tudnia kellene erről, mert nemcsak a mi ügyünk. Egymillió embert nem lehet lassú halálra ítélni – vagy ha lehet, addig is az egész országnak kell eltartani őket.

Már későre járt, elköszöntem, gyalog mentem hazáig, még egyszer átgondoltam, hogyan döntsek. Tudtam, hogy ha felvállalom, ez a munka nemcsak a kezemet és az agyamat foglalkoztatja majd, de a szívem és az idegeim is örökös görcsben állnak majd a nyomor feltáruló szörnyűségeitől és a felháborodástól. Ezt a feszültséget nem lehet majd öt óra felé egy szögre felakasztani, akár egy munkaköpenyt, és vasalt nadrágban, jókedvűen hazamenni, a vakok, süketek, bénák, mozgássérültek bánata továbbra is ott fog kerengeni, mint a kígyó által mart sebből kiszívott méreg, és nemcsak én, hanem a családom és egész környezetem meg fogja szenvedni.

De aztán úgy gondoltam, nincs jogom félreállni, akcióba léptem, megpróbáltam jelentkezni az illetékeseknél, hogy elvállalnám ezt a feladatot. Nem akarom az olvasót azzal untatni, hogy milyen közönyösen és ridegen utasítottak el. De ez a terv még mindig él bennem, és ha kinyílna előttem a kapu, ma is nekilátnék.