Diplomácia óh!

(Szepesi Györgynek barátsággal)

 

Egyszer már megírtam, hogy Szepesi milyen gondossággal készült fel minden rábízott feladatra, egy-egy lovasversenyen még a favoritnak számító lovak nagyanyjával kapcsolatos pletykákat is igyekezett összeszedni. Úgy gondolom, hogy az anyag felhalmozásával minden riporterek rémálmát, a váratlant próbálta megelőzni, nehogy valamikor is megoldhatatlan helyzetbe kerüljön, nem találva a megfelelő szavakat. Most Szepesi pályafutásának két nehéz pillanatát szeretném elmesélni, melyeknek a Sors kegyéből magam is szemtanúja lehettem.

 

1976 nyarán családommal meglátogattuk Kanadában élő anyósomat, a látogatást úgy időzítettük, hogy egyúttal végignézhessem a montreali olimpiai játékokat is. Belépőjegyekre aligha futotta volna a pénzemből, így azt találtam ki, hogy beálltam „samesz”-nek az akkor még aktív Szepesi mellé. A feladat, ami rám hárult, nem volt túlságosan bonyolult, ott ültem Gyuri mögött a tribünön, ő közvetítette az adott eseményt, én pedig egy ölemben tartott füzetbe valamiféle bölcselkedő kommentárt fogalmazgattam, melyet a közvetítés után elmakogtam a mikrofonba.

Emlékszem, épp egy vízilabda meccsen jártunk kint valamelyik városszéli uszodában. Gyuri már köszörülte a torkát, hogy első megszólalásával lebilincselje a hallgatókat, amikor váratlanul bejelentkezett valaki a különböző helyszíneket összekötő vonalon. Hamarosan kiderült, hogy Tar László, aki az öttusa párbajtőr számát közvetítette – ha jól emlékszem – az egyetemi Sportcsarnokból.

– Gyuri, baj van!

– Mi történt? – kérdezi Szepesi.

– Onyiscsenkót – a gyöngébbek kedvéért megjegyzem, hogy sokszoros világbajnok szovjet öttusázó volt – kizárták a versenyből.

– Provokáció! – felelte Szepesi kapásból.

– Már megbocsáss, de hogy látod Te ezt negyven kilométer távolságból? De akármi is történt, Onyiscsenko nagyon megy lefelé.

– A vízilabda meccs után rögtön odaugrunk, addig egy szót se beszéljetek az ügyről.

Meccs után valóban taxiba vágtuk magunkat, és átsiettünk a tornacsarnokba. Onyiscsenkót akkor már nem találtuk ott, egyes híradások szerint a Szent Lőrinc folyón horgonyzó „Katinyin” nevezetű szovjet tengerjárón tartózkodott.

– Mi történt voltaképpen?

– Onyiscsenko épp Foxszal, egy angol öttusázóval vívott. Egy akció során kigyúlt a lámpa, a gép az angolnál jelzett találatot, amit az nem akart elismerni. Szerinte a tőr hegye nem érte a testét, kérte, hogy a versenybizottság ellenőrizze, hogy mi történt. Általános meglepetésre a mindig rámenős Onyiscsenko nem követelte a találatot, intett, hogy vívjanak tovább. Tulajdonképpen ez a szokatlan nagylelkűség keltette fel a gyanút.

A szakértők elkérték a tőröket és megvizsgálták. Onyiscsenko fegyverének markolatát – nyilván a biztosabb fogás kedvéért – vékony szarvasbőr borítás takarta, ezt most letekerték, és a legnagyobb megdöbbenésre egy apró elektromos kapcsolót találtak alatta. Kipróbálták és kiderült, hogy a legkisebb nyomásra rövidre zárja az áramot, felvillantja az ellenfélnél a találatjelző lámpát – vagy valahogy hasonlóképpen – a leírás technikai pontatlanságaiért elnézést kérek, nem vagyok egy Edison.

A csalás olyan súlyosnak és nyilvánvalónak látszott, hogy Onyiscsenkót azonnal kizárták a versenyből.

Szepesi végighallgatta az elbeszélést és hunyorogva összevonta a szemöldökét:

– Te úristen, hogy lehet ezt elmondani a Magyar Rádióban?! Mégiscsak egy világhírű szovjet sportolóról van szó! (Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy 1976-ot írtunk, és igen keveset lehetett megírnunk.) Mindegy, ki kell találnom valamit.

Gyuri odahívta a mikrofonhoz a Nemzetközi Öttusaszövetség egyik vezetőjét, akinek a felesége magyar volt, és ő maga is elfogadhatóan beszélt a nyelvünkön. Szepesi úgy tett, mintha ebben a pillanatban érkezett volna meg, és semmit sem tudna az eseményekről, a vezetőtől kért tájékoztatást. Az illető részletesen elmondott mindent, bele a mikrofonba, egyenes adásban lement, tehát Szepesi eleget tett riporteri kötelességeinek: tájékoztatta a magyar hallgatókat, ő maga viszont nem mondott semmit, nem kellett kommentálnia a szovjet öttusázó egetverő sportszerűtlenségét.

– Hát, köszönjük a felvilágosítást, ez a helyzet kedves hallgatóim. Jó éjszakát! – mondta befejezésül és intett, hogy gyorsan keverjék le az adást.

– Ügyes volt, Gyuri – mondtam elismerően –, de ne hidd azt, hogy ezzel lezárult az ügy. Sajnos, holnap az újságok teli lesznek ezzel a botránnyal.

– Gondolod? És szerinted mit fognak írni?

– Én csak találgatni tudok. Például a „Montreal Matin” szerintem szalagcímben hozza majd: „leleplezték a csaló szovjet rendőrtisztet” – tudniillik Onyiscsenko a Dinamóhoz, a belügy sportegyesületéhez tartozott, mert ha egy rendőrtiszt csal, az mindig nagyobbat szól, mintha valamilyen egyszerű sportoló tenné.

– És a moszkvai lapok is fognak írni róla?

– Elkerülhetetlen, el tudom képzelni a Pravda főcímét: „Velikij podvig szávjetszkoj tyehnyiki!”

– Az mit jelent?

– A szovjet technika nagy diadala!

– Úristen! – mondta Szepesi, és elfehéredett, mintha az egész szocialista tábor becsületének védelmét magára vállalta volna.

Szerencsére a helyi sajtó, talán az olimpiai eszméktől vezéreltetve, nem fújta fel túlságosan a dolgot, a Pravdában pedig a szovjet olimpiai bizottság egyik vezetője, Adrianov nyilatkozott: „Onyiscsenko magányos bűnöző volt, bár több mint tíz éve csalhatott folyamatosan, tetteiről senki sem tudott a környezetében.” Ez szerfölött valószerűen hangzik.

Én csak egyet nem értettem: miért kellett Onyiscsenkónak egyáltalán eljönni Montreálba, hiszen hazulról, Moszkvából is megnyerhette volna a versenyt, a Gorkij utcában is benyomhatta volna a találatot jelző gombot – legföljebb egypárezer kilométer kábel kellett volna hozzá.

 

Felejthetetlen barátom, Mogyorósi Károly meghívására jelen lehettem a spanyolországi labdarúgó világbajnokságon. Ide a magyar válogatott is kijutott, és a foci szakértői emlékeznek rá, hogy a csapatot Szepesi György vezette, mint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Régi vágya volt, hogy elnyerhesse ezt a posztot, de csak akkoriban sikerült valóra váltani, mondtam is neki:

– Úgy jártál, mint aki elkezd udvarolni egy húszéves nőnek, csapja, csapja a szelet neki, és a nő végül hatvanévesen, többszörös nagymamaként végre azt mondja: jól van, a magáé leszek!

Mogyorósi Karcsival persze elsősorban a magyar csapat mérkőzéseire mentünk ki, ott ültünk a nézőtéren, mikor 10:1-re legyőztük Salvador csapatát – a futballban is, mint minden másban, a siker legfontosabb feltétele a megfelelő ellenfél kiválasztása. Néhány nappal később elutaztunk Alicantébe, hogy láthassuk a Magyarország–Argentína selejtezőt is.

A nézőtéren talán százan-kétszázan lehettünk magyarok, körülöttünk vagy harmincezer argentin szurkoló őrjöngött, a spanyolok is az argentin csapatnak drukkoltak, fő ceremóniamesterük;, Manolo vezényelte a biztatást, a futópálya salakján állva dobbal verte a ritmust, széleskarimájú kalapját néha felhajította a tribünre – látni engedve kopaszodó fejét.

Az őrjöngés csak fokozódott, mikor a két csapat kifutott a játéktérre bemelegíteni. A magyar csapatot nem Mészöly Kálmán szövetségi kapitány, hanem az edző, Mezey György vezette ki a gyepre, és ő irányította a gyakorlatokat is. Megdöbbenve láttam, hogy játékosaink nem futják le a szinte kötelező rövid vágtákat, sőt egyáltalán nem is futnak, hanem a középkörben ugrálgatnak, lazítgatnak. Életemből közel harminc évet töltöttem el futballpályán, játszani sohasem tudtam különösebben, de a foci lélektanát úgy-ahogy megismertem. Éreztem, a magyar futballisták annyira nem bíznak magukban, hogy fizikailag is szinte lebénultak, a valódi bemelegítéssel járó száz-kétszáz méternyi futást is meg akarták spórolni, úgy érezték, képtelenek lesznek bírni az iramot, és milyen jól jön majd ez a kis tartalék is. A balsejtelmektől hideg verejték csurgott végig a hátamon.

A bíró a sípjába fújt, és az argentinok azonnal nekünk estek. Maradona akkoriban kezdett igazán betörni a nemzetközi futball-porondra, a „még éhesek” akaraterejével küzdött. Sallainak kellett volna fogni őt, de többnyire csak a hátát látta. Egymás után alakultak ki a helyzetek a kapunk előtt, hol Mészáros védett, hol Martos dobta bele magát egy lövésbe, hol Bálint bikázott ki egy veszélyes beadást, egy pillanatra sem tudtuk elöl tartani a labdát.

Életemben még sohasem jártam olyan közel az infarktushoz, mint ennek a meccsnek az első negyedórájában, aztán bekaptuk az első, második, harmadik és a negyedik gólunkat, megnyugodhattam, nem sok izgulnivaló maradt.

Végül is négy egyre kaptunk ki, de nem is maga a vereség ténye volt megalázó, hanem a mód, ahogyan elszenvedtük. Lesöpörtek minket a pályáról, olyanok voltunk – Vörösmarty szavaival –, mint egy pofonvert inas. Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy ez évekkel a szovjetek elleni 0:6 előtt volt, idegrendszerünk még nem szokott hozzá, hogy a magyar csapat a pofozógép szerepét játssza a zöld gyepen.

A hármas sípszó után a csapatok levonultak, Mogyorósi Karcsival elgyötörten néztünk egymásra:

– Most mit csináljunk?

Bár tíz óra is elmúlt már, de fenn a Nap még hétágra sütött, lefeküdni és elaludni meg úgysem tudtunk volna.

– Én képtelen vagyok elképzelni – mondja Karcsi –, hogy egy ilyen gyalázatos vereség után mit tudnak mondani a vezetők. Például Szepesi.

– Emiatt neked sohase fájjon a fejed, Gyuri edzett mocsári hajós, mire a stadionból ideér a szálláshelyre, olyan magyarázatot talál ki, hogy a fenekedre ülsz tőle.

– Nem létezik, hogy erre a szörnyűségre magyarázatot tud adni.

– Nézd: van időnk, próbáljuk ki.

Kimentünk a csapat szálláshelyére, a San Juan Playa hotelbe, leültünk a vendéglői részen, megittunk egy fél sört – már úgy értem, hogy egy fél ládával –, és vártuk a csapatot. Nem sok hiányzott az éjfélhez, mikor végre feltűntek a bejáratnál, az élen Szepesi poroszkált, mikor mellénk ért, intettem neki:

– Mi volt Gyuri? Hogy történhetett ez?

Szepesi rám emelte rövidlátó tekintetét és határozott hangon megszólalt:

– Kérlek szépen: a Gyarmat utcai filmgyárat nem lehet összehasonlítani Hollywooddal!

Mármint hogy a magyarországi feltételeket a nyugati lehetőségekkel. Karcsi annyira meglepődött ettől a magyarázattól, hogy csuklani kezdett, és egész este alig tudott megszólalni. Csak ültünk az ebédlőben, ahol a meccset kiértékelték, és hallgattuk a magyar nagykövet, a sporthivatali küldött és a többi előkelőség felszólalásait, mind ugyanazzal a mondattal kezdődött:

– Mint ahogy Szepesi Gyuri megmondta, a Gyarmat utcai filmgyárat nem lehet összehasonlítani Hollywooddal…

Nekem ugyan eszembe jutott, hogy a hasonlat sántít: a Gyarmat utcában is készültek olyan filmek, melyek a nagy nemzetközi szemléken maguk mögé utasították Hollywood csúcstermékeit, de hallgattam, mintha éreztem volna, hogy valaha még úgy fogunk gondolni erre a napra, mint a magyar futball aranykorára.