Üzleti sikereink

Van egy ismerősöm, egy Kanadába szakadt hazánkfia, mister Softhard. Ez ékes angolsággal lágykeményet jelent, eredetileg ugyanis Szarvasnak hívták, és ő meg akarta őrizni régi nevének hangulatát, ahol az első szótag ugyancsak lágy, a második kemény. De ennek nincs szerepe a történetben.

Szóval, ez a Softhard-Szarvas úr kint Kanadában nagy karriert futott be, és lehetőségei szerint segíteni akart szülőhazáján, egy magyar cégtől, a „Drótszamár”-tól kerékpárokat vásárolt, kétezer darabot évente, ami nem sok, de épp kétezer darabbal több az osztrák vagy a nyugatnémet exportnál.

Minden év végén átjött Európába megkötni a szerződést, nem történt ez másképp idén sem. Szarvast meglepte, hogy üzleti partnerei már a repülőtéren virágcsokorral és rögtönzött kultúrműsorral fogadták: a vezérigazgató fején borosüveggel toborzót táncolt a tiszteletére, az amatőr színjátszók pedig a „Szarvassá lett Softhard” című oratóriumot adták elő.

– Aha, meg akarnak főzni, kell nekik a pénz – gondolta magában mister Softhard, illetve Szarvas úr –, de én nem hagyom magam. Most is csak kétezer kerékpárt rendelek tőlük, na legfeljebb kétezer-ötszázat.

Aztán, mikor este ott találta az ágyában a szakszervezeti titkárnőt, lement ezerötszázra, míg ki nem derült, hogy a titkárnő csak munkavédelmi feladatot lát el, mert a helyet melegíti egy fázósabb, de jóval csinosabb nőnek, Szarvas reggelig elérte a hármat, hogy pontosan értsük; ajánlatában felment háromezer kerékpárra.

Másnap délelőtt arra ébredt, hogy egy repülőgép írja fel a nevét a Duna-parti égboltra, sajnos, nevének első szótagja egy közeli állami intézmény fölé sodródott, így egy másik repülőgép gyorsan leradírozta a feliratot. Szarvast azonban így is annyira meghatotta ez a gesztus, hogy elhatározta: teljesíti magyar partnereinek kérését.

– Szóval mennyit vegyek tőletek? – kérdezte este a munkavacsora után a „Drótszamár” Művek vezérigazgatójától.

– Hát megtennéd nekünk, Vili?

– No, mennyit gondoltatok: ötezret?

– Azt szeretnénk, ha egyet sem vennél.

– Hogy-hogy?

– Mi ráfizetünk minden biciklire, amit gyártunk, a te exportod kedvéért tartjuk fenn az üzemet. Ha te lemondod a megrendelést, végre bezárhatunk.

 

Meghívót kaptam a Korpádi Kohászati Egyesülés és a Kék Duna (azelőtt Vörös Duna, még korában Kék Duna) Hajózási Társaság közös sajtókonferenciájára. A nagy érdeklődéssel várt találkozón először a kohászat képviselője kapott szót:

– Oly hosszú pangás után végre újra a magyar kohászat nagy sikeréről tudok beszámolni Önöknek. Örömmel jelenthetem, hogy a Svéd Királyi Acélművek, ez a világranglista élén álló cég jelentős mennyiségű acélidomot, és egyéb készárukat vásárolt a vállalatunktól.

– Ez igen! – mondtam magamban, acélt eladni a svédeknek, ez nem csekélység, úgy látszik, mégiscsak Vas Zoltán és Aczél György országa voltunk.

A kohász megvárta, amíg elül a taps, aztán a mellette ülő hajózási szóvívó felé intett:

– Úgy gondolom, ehhez a bejelentésünkhöz hajózási partnerünknek is van némi hozzátennivalója…

A hajózási szakember emelkedett szólásra:

– Igen. A Svéd Királyi Acélművek minket bízott meg a Korpádi Kohászati Egyesüléstől vásárolt acéláru hazaszállításával, azt hiszem, ez is jelzi a magyar hajózás tekintélyének a növekedését. Olyan vetélytársakat előztünk meg, mint a legmodernebb szovjet hajózási vállalat, a „Csendes Don Juan”…

Nem sokkal később jósorsom Stockholmba vetett, és jó riporttémát szimatolva felkerestem a Svéd Királyi Acélművek központi raktárát, megérdeklődni: hogy fogynak a magyar acéláruk.

– Magyar acéláruk? Azonnal utánanézünk, uram! – elővett egy katalógust és lapozni kezdett benne. – Tartunk madagaszkári és mauritániai acélárukat, de magyar acélárukról nem találok semmiféle feljegyzést. Tessék talán az igazgatónkhoz fordulni.

A rejtély nem hagyott nyugodni, felkerestem az igazgatót.

– Ja igen, vettünk magyar acélt, persze.

– Akkor miért nincs bent az árujegyzékben?

– Mert nem árusításra vettük.

– Hanem minek?

– Az öntéshez, ócskavas-betétnek. Eredetileg egy biligyár selejt füleit akartuk megvenni erre a célra, de a magyarok olcsóbban adták az acélidomaikat, így inkább engedtünk a minőségi kívánalmakból.

Még mindig nem adtam fel a reményt.

– De a magyar hajózást bizonyára sokra becsülik.

– Ezt miből gondolja, uram?

– Abból, hogy rájuk bízták az acéláru szállítását!

– Vagy úgy? Attól félek, másról van szó, uram. Azt bizonyára tudja, hogy az öntésnél bekevert ócskavas-betét annál használhatóbb, minél vastagabb rozsda borítja. Na már most, ha az árut például egy német hajóra rakjuk, az három nap alatt ideért volna vele, ezalatt alig korrodálódik, viszont egy magyar hajónál ugyanez az út beletelik három hétbe, pompás, rozsdás ócskavasat kapunk, mehet egyenest a kohóba. Most tárgyalunk arról, hogy a hajóval együtt.