Igaz, vagy nem igaz?!

Mikor befejezek egy-egy riportkönyvet, még egyszer át szoktam nézni a már legépelt szöveget, és megpróbálom kitalálni, hogy melyik mondattól ki sértődik majd meg. Az a harmincöt év, melyet ezen a pályán eltöltöttem, mindmáig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy biztonsággal jósolhassak. Például: sohasem gondoltam volna arra, hogy a „Szent Tehén” címét sokan az ipar egyik legfőbb vezetőnője álnevének tekintik majd.

És minden megjelenés után jöttek a levelek, rosszabb esetben a hivatalos intézkedések, melyeket már egyre rutinosabban, terepszínű pofával fogadtam, de éjszakánként fél kettő-kettő körül felébredtem az idegességtől, és hajnalig tűnődtem, hogy is zajlott le az éppen szóban forgó vitatott esemény, és mit kellene válaszolnom a támadásokra?!

De hát az általános beszéd mindig unalmas, a példák viszont vonzanak, vegyük egy átlagos riportom, az „Égi Szekér” sorsát, melyben a mezőgazdasági pilóták életét próbáltam ábrázolni. Ezt a könyvet először a „Kortárs” című folyóirat közölte le, még 1982 elején, Kovács Sándor Iván, az akkori főszerkesztő négy egymást követő folytatásra osztotta fel az anyagot. Fölösnek tűnő óvatosságból még ezeket a nyomdai levonatokat is átfutottam, és úgy gondoltam, nyugodt lélekkel engedhetem az „Égi szeker”-et gurulni a maga útján, a szöveg „aknamentes”.

 

Az első részben a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat történetével foglalkoztam. Írtam a hőskorszak első kísérletéről, mikor a műtrágyát még a PO–2-esek szórták, azok a szovjet gyártmányú repülők, melyeket gyenge technikai adottságaik miatt a II. világháborúban csak felderítőknek, postagépeknek használtak, bombáknak nem is jutott hely rajtuk, legföljebb egy-egy kosárral vittek fel az aprajából, és kézzel dobálták le az ellenség bosszantására. Aztán persze követtem a fejlődést; leírtam az újabb és újabb típusok megjelenését.

Amit sikerült megtudnom erről a korról, azt nagyrészt az első pilóták egyikétől, Császár Károlytól, a legendás Csaszitól tanultam. Adassék tisztelet az emlékezetének: pilótához méltóan élt és úgy is halt meg: egy Repülőnapon kint Budaörsön műrepülő gyakorlatokat mutatott be, és fenn a levegőben érte a szívhalál, utolsó tudatos mozdulatával a környező mocsarak felé fordította a gépét; nehogy az összegyűlt közönségre zuhanjon.

Ő mondta el azt a szörnyűséges történetet is, hogyan hozták haza az új PZL típusú gépeket Varsóból. Indulásnál a „Meteor”, az időjárást jelző állomás közölte, hogy Krakkóból nyolc kilométeres „látás”-t jelentettek, ami éppen elégséges lett volna – ha igaz. Fent a levegőben kiderült, hogy a ködben öt-hatszáz méterre sem látni. Csaszi „befűzte” magát I., a parancsnokló pilóta mellé, rátapadtak a varsó–radomi országút jobb oldalára, alattuk tompított fényszóróval futottak a kocsik, és várták a köd feloszlását, de az egyre csak sűrűsödött, egyszer majdnem nekivágódtak egy rádióantennának, mely hirtelen bukkant fel a homályból – alig tudtak átevickélni a rögzítő drótkötelek között.

Csaszi, aki már többször megtette ezt a távot, beállt a parancsnokló I. mellé és integetett, hogy szálljanak le Radomban, mert egy fél óra múlva elérik a Lengyel Középhegységet, és azon nem lehet átjutni ilyen látási feltételekkel. I. azonban előre mutatott, ő volt a vezér, Csaszinak engedelmeskednie kellett.

A köd már szinte folyékonnyá vált, valósággal kenni lehetett volna, kétségbeesett csúszkálás után végül egy völgybe jutottak, ahonnan nem volt kiút. Egy szűk katlan alján spiráloztak a gépek, az út két oldalán magas házak álltak. Csaszi, más esélyt nem látva, elszánta magát, hogy leszáll egy friss szántáson, a földetérésnél az első két kerekén egyensúlyozott, szerencséjére nem előre bukott, hanem a hátsó kerekeire zökkent le. Mikor kiszállt a gépből, és elindult felfelé, akkor látta meg: ha még 10-15 méterrel tovább futott volna, épp nekimegy egy gerendaháznak és szétzúzza magát.

– Összekiabáltuk egymást I.-vel, mondott valamit, de leintettem. Lett volna miért neheztelnem rá, de inkább felejtsük el.

Mindezt úgy írtam le, ahogy Csaszi elmesélte, hogy a dolog személyes élét elvegyem, a parancsnokló pilóta nevét is csak egy nagy kezdőbetűvel jelöltem. Az első folytatás megjelenése után megjött egy levél I.-től, azonnal helyreigazítást követelt, és csak úgy mellékesen megfenyegetett, hogy majd elintéztet valamelyik rokonával, aki állítása szerint a Népszabadságnál dolgozott.

Ilyenkor az író sorsa riportalanyának kezében van letéve, ha ő megijed és visszakozik:

– Kérem, én nem ezt mondtam, vagy legalább is nem így! – akkor a riporter nem tudja megvédeni magát. Eredeti dokumentumokhoz, melyekkel tárgyszerűen igazolhatná állításait, ritkán jut hozzá, támogatásra pedig nem számíthat semmiféle hatalmaságtól.

Csaszi most is korrekt volt, megőrizte, és most bemutatta az eseményeket rögzítő egykori jegyzőkönyveket, írt egy levelet a Kortársnak, melyben újra elvállalta állításait. I. erre már nem válaszolt, így ez az ügy lezárult, de rajtam végigfutott egy rossz sejtelem: ezúttal a szokottnál is több és nehezebb harc vár rám, és egyáltalán nem biztos, hogy az ütközetekből én kerülök ki majd győztesen.

 

A második folytatásban a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat veteránjairól írtam, leginkább a „sztálini sólymok”-ról, az 1950-es évek harci pilótáiról, akik kisebb-nagyobb buktatók után a Szolgálathoz kerültek.

Velük ismerkedvén egy történelmi időben távolabbi rétegbe is sikerült beásnom magam, eljutottam ahhoz a nemzedékhez, mely még a háború előtt kezdte meg repülős pályafutását – többnyire a horthysta légierő tagjaként. Már mindegyik nyugdíjban volt, de néhányukat sikerült felkutatnom és beszélnem velük.

Egyikük már rég túllépte a szenilitás határát, beszélgetésünk során órákig azt fejtegette, hogy az ember a törzsfejlődés bizonyos állomásán tudott repülni és az embrió farka tulajdonképpen a magassági kormány csökevénye. Másikuk csak vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettesről volt hajlandó beszélni, aki kétségtelenül érdekes személyiség volt, de sorsa meglehetősen távol esett az én témámtól, a repülőgépes növényvédelemtől.

Harmadikként F-fel találkoztam, aki a háború idején az őrmesterségig vitte, 1944 végén Messerschmidt gépeken repült. Ő néhány év börtön után, és a szokásosnál nagyobb kerülővel jutott el a Szolgálathoz, az anyaggyűjtésem idején már ő is a nyugdíjasok kenyerét ette. Először a pilótáktól és a szerelőktől érdeklődtem utána, furcsa történeteket meséltek róla.

F-et senki sem szerette, beosztottjaival durván bánt, kiabált velük, ők bosszúból ott törtek borsot az orra alá, ahol csak tudtak. F-nek volt egy nyugati gyártmányú kocsija, kímélte-óvta, a felesége még azt is előírta, hogy hány kilométert tehet meg vele naponta: felmérte az útvonal hosszát hazulról ki a repülőtérre és vissza, összesen 36 kilométert engedélyezett. A szerelők tudtak erről, és valahányszor a pilóta a levegőbe emelkedett, egyikük beugrott a féltett kocsiba, és őrült tempóban nagy köröket írt le a repülőtéren, estére összejött száz-százötven kilométer plusz, és F. magyarázhatta a feleségének, hogy merre járt.

– Mikor nyugdíjba akart vonulni, F. elnézte az időt – mesélte egy öreg szerelő – azt hitte, hogy egy évvel korábban mehet el. A kiszámított napon végigjárta a gazdaságokat, és egy sor igazgatót, téeszelnököt elküldött az anyjába. Amikor kiderült, hogy tévedett, és még egy évet maradnia kell, át kellett helyezni az ország másik végébe, mert itt lehetetlenné vált.

F-et hosszú kutakodás után sikerült megtalálnom, több pilóta is közvetített, amíg létrejött egy beszélgetés a Hungária Kávéházban – el kellett volna gondolkodnom azon, hogy egyik pilóta sem volt hajlandó eljönni velem a találkozóra. F. a kézfogásnál bejelentette, hogy csak egy félórát szánhat rám, mert dolga van – a végén két óra lett belőle.

F. a Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál töltött éveiről alig volt hajlandó beszélni, az egész szervezetet nem tartotta sokra, a teljes két óra a Horthy-repülők dicséretével telt el. Én egy mondat erejéig sem szálltam vitába vele, egy riporternek nem az a feladata, hogy kioktassa alanyait, de lelkem mélyén nem tudtam egyetérteni F-fel.

Mindig is hajlandó voltam elismerni egy ember személyes bátorságát, tisztességét, bármely oldalon is álljon az illető, szívesen elfogadtam a Történelem apróbb kiigazításait, de azt nem tartom lehetségesnek, hogy a II. világháború alapvető jellemzőiről vitatkozzunk: ki küzdött a jó ügyért, ki győzött végül is – és így tovább. Ezen akkor sem lehet változtatni, ha napjainkra valamelyik egykori vesztes gazdaságilag győztes pozícióba került az egykori háborús győztessel szemben.

F. viszont még mindig az egykori dicsfény bűvöletében élt, lehet, hogy más tartás nem maradt már az életében, arcára földöntúli megszállott kifejezés ült ki, mikor a „Puma” vadászrepülő ezred harcairól beszélt.

Vegyes érzésekkel búcsúztam el tőle, hazafelé eltűnődtem, hogy megírjam-e a beszélgetésünket, van-e jogom rá? Úgy gondoltam: F., amikor leült a Hungária Kávéház asztalához, tisztában volt azzal, hogy nem lelkiéletet akarok vele élni, hanem egy riporthoz gyűjtök anyagot. Mivel csak az általa elmondott szöveget tartottam fontosnak és nem a személyét, megváltoztattam a nevét, külsejét és minden olyan jelet, melynek alapján azonosítani lehetett volna.

Azt be kell vallanom, hogy a kész szöveget nem küldtem el neki jóváhagyásra – erre soha nem voltam hajlandó. Ha a riportalanyok maguk döntenék el, hogy mit lehet írni róluk, sohasem tudnánk befejezni egy könyvet. Én elegendőnek tartottam, hogy a nyilatkozataikat mindig is, az utolsó betűig híven adtam vissza, talán mond valamit az a tény, hogy riportügyekben még soha senki nem citált bíróság elé.

F. azonban, úgy látszik, másképp értelmezte a riportkészítés módszertani kérdéseit, mert ahogy megjelent a második folytatás a rá vonatkozó szövegrésszel, sorra járt minden lehetséges fórumot, és panaszt tett rám. Amennyire az útját követni tudtam, megfordult az írószövetségben, az Irodalmi Alapnál, az újságírószövetségben, a Népszabadságnál, sőt valami félreértés folytán a Papír és Írószer Vállalatnál is kísérletezett.

Természetesen nem hagyta ki a könyvet közreadó Kortársat sem, órákig tombolt a főszerkesztő szobájában, szegény Kovács Sándor Iván hiába magyarázta neki, hogy ő az egész ügyről csak az én kéziratomból értesült. Mikor sehol sem ért el eredményt, nekem is írt egy átkozódó levelet – mintegy lezárva az ügyet. De én tudtam, hogy nincs vége: egy emberrel több haragszik rám – és még csak a második folytatásnál tartottunk.

 

Az újságok hamar elterjesztették, hogy a mezőgazdasági pilóták életével foglalkozom – akkoriban meg az ilyen hírek is érdekesnek számítottak. Ennek köszönhetően 1980 novemberében kaptam egy levelet Kalocsáról, doktor T. Dezső, egy ott élő jogász küldte, aki az 1950-es évek elején maga is a „sztálini sólymok” közé tartozott.

T. doktor leírta, hogy a fia a Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál dolgozott mint pilóta, és a partnerek súlyos mulasztásai miatt halálos repülőbalesetet szenvedett. Sorait azzal zárta, hogy amennyiben érdekesnek tartom az ügyet, hajlandó bővebben is tájékoztatni.

Természetesen elutaztam hozzá Kalocsára, ahol T. előadta, hogy a fiát megöltek – közvetett módon: a körülményeket nem ellenőrizték megfelelően, a gépet nem szerelték fel tűzoltó berendezéssel, a pilóták nem kaptak lángmentesített védőruhát. Végighallgattam, de nem találtam meggyőzőnek az érveit.

– Biztos, hogy igazad van, hiszen máshol is tapasztaltam már ezeket a bajokat, de miért épp a te fiad halt meg száz és száz pilóta közül?! Kellett lenni egy közelebbi oknak is.

– Igen, és ezért a vádlottak padjára akarom juttatni a gyilkost.

– Ki az?

– Az a növényvédő agronómus, aki a munkatérképet kiadta a fiamnak. Ő okozta a katasztrófát, mert nem rajzolta be a magasfeszültségű villanyvezeték lecsatlakozását, amibe a fiam beleakadt a helikopterrel.

– Ezt mivel tudod bizonyítani?

– A térképtartóban megmaradt a munkatérkép – csak a széle égett meg. Az oldalági légvezeték, ahol az ütközés történt, a bűnjelként számontartott térképen nincs megjelölve.

T. doktor feljelentette az agronómust, és a fiát, pontosabban árván maradt unokájának érdekeit ő maga képviselte a bíróság előtt.

– És aztán mi történt? – kérdeztem.

– Első fokon felmentették az agronómust, de az ügyész a Megyei Bírósághoz fellebbezett, nem hagyjuk annyiban.

Nem akarok hosszan idézgetni ebből a beszélgetésből, akit esetleg érdekelne, megtalálhatja magában a könyvben. Alighogy kikerült az utcára a Kortárs, kaptunk egy levelet, melyben az apa által gyilkosnak titulált agronómus jelentkezett. Annyit kívánt a tudomásunkra hozni, hogy a haláleset sajnos valóban megtörtént, de az események menetében egy jelentős különbség mutatkozik: ő ártatlan volt ez ügyben.

Őszintén szólva, nem akartam hinni neki. Fel se tudtam tételezni, hogy egy apa nem a valóságnak megfelelően adja elő a fia halálát, hanem megpróbálja kiforgatni a történteket. De minden kételkedést el kellett hogy oszlassanak az agronómus bizonyítékai: a Balassagyarmati Járásbíróság, a B 720/80/3 számú ítéletével felmentette. Ügyészi fellebbezés folytán a Megyei Bíróság elé került, akik szakértőket rendeltek ki. A vizsgálat megállapította, hogy a balesetért sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli az agronómust, ezért a Megyei Főügyészség a fellebbezést vissza is vonta, vagyis a felmentő ítélet jogerőssé vált.

Helyreigazító nyilatkozatot egyetlen riporter sem ad szívesen, mindegyik úgy érzi, hogy szavahihetőségén esik csorba ilyenkor, és megpróbálják csűrni-csavarni a dolgokat. Mikor egyik sportriporterünkre rábizonyították, hogy könyvében téves adatokat közölt, azt válaszolta, hogy: „egy riportkönyv minden állítását nem lehet leellenőrizni” – és ezt még írásba is adta a szerencsétlen flótás. Nem gondolt arra, hogy ezután minden olvasó eleve gyanakvással veszi kezébe majd a könyveit, hiszen nem tudhatja, hogy melyik tény fedi a valóságot és melyik nem. Esetleg egy új jelzésrendszert kellene bevezetnie: minden mondata után kitenne egy minősítő betűt, például az „x” azt jelentené: „nahát ez tuti, ezt ötször is leellenőriztem”, az „y” valami olyat, hogy „megkérdeztem ugyan ezt-azt, de azért nem vagyok biztos benne”, végül a „z” meg azt, hogy „na erről fogalmam sincs, de azért leírtam, mert nagyon jól hangzik”.

Én nem próbáltam kitérni. Hibát követtem el, helyre kell hoznom, fogtam egy darab papírt és elnézést kértem az agronómustól, meg is jelent a lapban. Hogy T. doktornak mit mondtam a legközelebbi találkozásunknál, azt nem írom le, félek, hogy abból egy új sajtóper indulna.

 

A negyedik, befejező folytatást viszonylag nyugodtan bocsájtottam útjára, a lehető legártatlanabb témával foglalkozott: a mezőgazdasági pilótaképzéssel. Néhány napot eltöltöttem lent Nyíregyházán, a Mezőgazdasági Főiskolán, beszélgettem oktatókkal, elmentem a diákok törzskocsmájába, beültem a felvételi vizsgára, repültem a kiképzési bázison – nagyjából ezt foglaltam össze az utolsó részben.

Alig került ki az utcára az áprilisi szám, mikor a Legfőbb Ügyészségtől keresték telefonon a Kortárs főszerkesztőjét. A magas rangú jogász a főiskolai felvételeket tárgyaló anyagból a következő részt kifogásolta:

„Jelentkezett egy megyei főügyész fia, (tudniillik a főiskola repülőgépvezetői szakára) nem akartuk felvenni, bejön az apja.

– Megadom Önöknek a szót – mondta nekünk a saját iskolánkban –, közöljék, mi kifogásuk van a fiam ellen.

Próbáltuk magyarázni:

– Uram, ne erőltesse a gyereket erre a pályára, mert ha felmegy repülni, hamar meghal. Nézze meg a felméréseket: labilis, rosszak a reflexei, döntéseiben határozatlan.

Közbevág az ügyész:

– A felmérések rosszak; én jobban ismerem a fiamat. Született pilóta!”

– Mi tudjuk, hogy melyik főügyészre céloz itt a könyv – nyilatkozta ki a magas telefonáló –, és kijelentjük, hogy ez az állítás valótlan. Azonnali helyreigazítást követelünk, és ha nem hajlandók rá, akkor megtesszük a hivatalos lépéseket.

(A beszélgetésnél természetesen nem voltam jelen, így csak a tartalmát tudom visszaadni.)

A Kortárs főszerkesztője nem aznap kezdte a szakmát, megvívta már a maga csatáit, például az én ügyemben is állt már a bíróság előtt, többek között a „Szent Imre induló” című regényem miatt, kapásból válaszolt az ultimátumra.

– Nézze uram, én telefonon keresztül nem tudom megállapítani, hogy maga kicsoda. Lehet ügyész, de lehet valamiféle telefonbetyár is. Ha akar valamit, közölje velünk írásban, hivatalosan.

Ez a kikötés két előnnyel is jár: hátha a telefonáló meggondolja magát – mert bizony más dolog leírni valamit, mint elmondani, másrészt mindenképpen időt nyerünk, de hamarosan megérkezett a hivatalos levél. Bevezetőben idézi a fenti szöveget, majd így folytatja:

„– …Ez a megyei főügyész én vagyok. Kijelentem, hogy soha felvételi bizottság előtt nem voltam, ott semmiféle kijelentést nem tettem.

Éppen ezért kérem, hogy a Kortárs legközelebbi számában helyreigazításként jelenjen meg, hogy a fent általam idézett szöveg minden vonatkozásban valótlan.

 

Nyíregyháza, 1982. év április hó 15.

Dr. Alexa Miklós s.k.

megyei főügyész”

 

A főszerkesztő nekem is megmutatta a levelet, aztán várakozóan nézett rám:

– Erre már muszáj válaszolni! Honnan tudsz erről az ügyről?

Eltöprengtem, valóban: kitől hallottam? Abban nem kételkedtem, hogy valaki csakugyan mesélte nekem, de ki?! Épp a hasonló esetekre számítva, meg szoktam őrizni a jegyzetblokkjaimat, most át kellett lapozgatni mind a száz füzetet, hogy rábukkanjak informátorom kilétére, de végül is sikerült! Az illető a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat egyik vezető funkcionáriusa volt, mivel már meghalt, engedtessék meg, hogy ne említsem a nevét és egykori beosztását – jelöljük egy közömbös névvel, mondjuk Sanyinak. Felhívtam:

– Sanyikám, baj van – mondtam neki. – Alexa jelentkezett, és kifogásolta, amit írtam róla. Válaszolni kellene neki.

– És honnan vetted az adataidat?

Hőhullámok és hideglelések fogtak el:

– Tőled. Te mondtad.

– Én?! Mikor? Hol?

Belelapoztam a blokkomba, ahová mindent részletesen feljegyeztem, ami segíthette a memóriámat:

– Mentünk le kocsival a nyíregyházi bázisra, a hátsó ülésen ültünk, épp a szolnoki hídon hajtottunk át, amikor elmesélted.

– Én?! Én?! Érdekes, valahogy nem emlékszem rá.

Aki már eltöltött egypár évtizedet a magyar közéletben és vidékén, az pontosan ismeri a hasonló emlékezetkiesések okait és természetét. Beláttam, nem mindenki olyan, mint Csaszi, hogy minden kimondott szavát elvállalja, nem is erőltettem tovább az ügyet.

– Nézd Sanyi, ha nem emlékszel, akkor nem emlékszel. Ezt a könyvet én írtam, én kapok érte pénzt, tehát nekem kell elvinnem a balhét is. Szervusz.

– De nincs harag?! Csakugyan nem emlékszem.

– Ha nem emlékszel, miért haragudnék? – mondtam és letettem a kagylót.

Eltöprengtem: most kihez forduljak? Hirtelen eszembe jutott Farkas Lászlónak, a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat főigazgatójának a neve, feltételeztem, hogy ő ismerheti az ügyet, felhívtam. Már olvasta a Kortársban megjelent anyagot, így feltehettem neki a kérdést:

– Te emlékszel rá?

– Hogyne emlékeznék?! Akkor még a minisztériumban dolgoztam, és a főiskola is hozzám tartozott.

– És hogy történt a dolog?

– Nagyjából úgy, ahogy leírtad, csak egy lényeges dologban tévedtél: nem a felvételi vizsgán játszódott le, hanem később. A többi stimmel.

– Hajlandó volnál ezt írásba adni?

– Miért ne? Gyere ki hozzánk a repülőtérre, megírjuk a választ.

Elköszöntem tőle, aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és újra felhívtam Sanyit, az eredeti informátoromat.

– Sanyikám, csak egy dolgot szeretnék közölni veled: most beszéltem Farkas Lacival, a főigazgatóval. Ő emlékszik az Alexa ügyre.

– Persze, én is. Mintha ma lett volna: épp mentünk át Szolnoknál a Tisza-hídon, akkor meséltem neked. Milyen memóriám van?

– Irányítható – feleltem volna tíz évvel azelőtt, de most csak elismerően csettintettem –, egy elefánt megirigyelhetné.

– Gyere ki a repülőtérre, megírjuk a választ nekik.

Kimentem, Sanyit elkerültem, de így is megszületett az első dokumentum arról, hogyan lesz egy, a pályára alkalmatlan fiúból pilótanövendék, és hogyan maradhat meg egy főiskolán hat-hét évig. Álljon itt teljes terjedelmében.

 

Tudnunk kell, hogy a két aláíró a legilletékesebb személyek közé tartozik, mivel a Szolgálat végzi és ellenőrzi a pilótanövendékek kiképzését, de hogy az esetleges elfogultság látszatát is elkerüljük, felkértük a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolától Alexa Tamás iskolai pályafutásának teljes leírását. Álljon itt minden hozzátevés, változtatás nélkül.

„Alexa Tamás

Született: Budapest, 1956. október 08.

Apja: Dr. Alexa Miklós megyei főügyész

Anyja: Nagy Izabella előadó

Középiskolai tanulmányainak első két évét Nyíregyházán, a Kölcsey Ferenc gimnáziumban, utolsó két évét a tiszalöki gimnáziumban végezte. 1975-ben felvételét kérte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Kara matematikus szakára.

Felvételizett matematika és fizika tantárgyakból, 1975. június 27-én, a felvételi körülményeknek nem felelt meg.

Méltányosságból főiskolánk akkori főigazgatója, dr. Vétek János – Alexa Tamás kérelmére – jelentkezési és felvételi anyagát átkérte a KLTE-től, és a fellebbezésekkel együtt főhatóságunkhoz felterjesztette.

A MÉM 61680/1975. sz. alatt felvételét – a fellebbezési keret terhére – a mezőgazdasági gépészeti kar gépjavító szakára engedélyezte.

Az 1975–76 tanév első félévét két megismételt vizsgával 2,22 eredménnyel fejezte be.

Az. 1975–76 tanév második félévi tanulmányi kötelezettségének sem tudott eleget tenni, 6 tantárgyból nem szerezte meg a félév végi aláírást. A mg. gépészeti kar igazgatója 15/9/1976. sz. határozatában 1976. november 16-án elbocsátotta az intézet kötelékéből.

Méltányosságból 1976. december 30-án kelt határozatában dr. Pethő Ferenc főigazgató megváltoztatta a karigazgató elbocsájtó határozatát, és engedélyezte a félév megismétlését az 1976–77. tanév második félévében a repülőgép-vezető ágazaton. Feltételként alkalmas repülőorvosi minősítés; és két tárgyból különbözeti vizsga letételét írta elő.

A feltételeknek 1977. február 14-ig eleget tett. Beiratkozott a második félévre, melyet négy megismételt vizsgával 2,36 eredménnyel elvégzett.

1977. szeptember 15-re Winkler János személyzeti osztályvezető Kotrás Gábor üzemegységvezetőn keresztül dr. Albrek orvoshoz személyiségvizsgálatra rendeli fel Budapestre.

A vizsgálat eredményéről nincs tudomásunk.

Az 1977–78 tanév első félévét négy megismételt vizsgával elégtelen eredménnyel zárta, melynek következményeként a kar igazgatója 66/5/1978. sz. határozatával 1978. február 01-én újból elbocsátotta az intézet kötelékéből.

Alexa Tamás katonai szolgálatra bevonult.

Méltányosságból 1980. március 19-én Pethő Ferenc főigazgató – kérelmére – engedélyezte megszakított tanulmányainak folytatását, a tantervi változások miatt a repülőgépvezető ágazat első évfolyamán az 1980/81-es tanév kezdetétől.

Feltételként alkalmas orvosi minősítést írt elő. Alexa Tamás az első orvosi vizsgálaton 1980. április 28–29-én nem vett részt. Második beosztásban 1980. július 3–4-én repülőgépvezetőnek nem alkalmas orvosi minősítést kapott.

A megismételt orvosi vizsgálaton 1980. augusztus 4-én szerezte meg az alkalmas minősítést.

1980/1981 első félévét megismételt vizsgával 2,75 tanulmányi eredménnyel zárta.

1980/1981 második félévét megismételt vizsga nélkül 2,10 eredménnyel zárta. Az 1981/1982 tanév első félévét három megismételt vizsgával, 2,18 eredménnyel zárta. 1981/1982 tanév második félévében a tanulmányi kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni. 1982 áprilisig hat tantárgyból tagadták meg a félév végi aláírást. Jelenleg az elbocsájtó határozat előkészítése folyik.”

 

Saját kútfőmből csak egy mondatot tettem hozzá: „A végére csak egyetlen kérdés kívánkozik: eljátszhatta volna ezt a sokéves komédiát egy névtelen esztergályos vagy téesztag fia, számíthatott volna ennyi „méltányosságra”-ra?!”

Még néhány más dokumentumot is összeszedtem, és ebből szerkesztettem meg a válaszomat dr. Alexa Miklós levelére, és a kész cikket bevittem a Kortársba. Átadtam a főszerkesztőnek, Kovács Sándor Iván se köpni, se nyelni nem tudott, szó nélkül betördelte az anyagot a „Kortárs” szeptemberi számába, és messzemenő korrektséggel egy példányt elküldött az „ellenfélnek” is. Bár ne tette volna.

Természetesen elfogadtam volna, ha Alexa, vagy a mellette lándzsát törő magasabb szervek válaszolnak levelemre, a Kortárs ezt is közreadta volna, annak a lehetőségét sem lehet kizárni, hogy egyik-másik adaton vitatkoztunk volna –, de nem vita következett, nem olyan időket éltünk.

A már kész lapból magasabb utasításra egyszerűen kiemelték a cikkemet és örök időkre elsüllyesztették – nekem egy példányt odasuvasztottak a szerkesztőségből – máig őrzöm. Mit tehettem én ebben az ügyben? Azt, amit a német az esővel – vagyis hagytam esni.

Az ügy azonban nem zárult le ezzel, dr. Alexa, és a mögötte álló vezetés helyreigazítást követelt, mikor értesültem erről, közöltem, hogy egy szót sem vagyok hajlandó leírni. Majd egy fél éve tartott már ez az iszapbirkózás, amikor 1983. január elején Kovács Sándor Ivánt berendelték a Pártközpontba, megkért, hogy kísérjem el, hiszen nem lehetett kétséges, hogy az „Égi Szekér” ügye kerül majd terítékre.

Még sohasem jártam a „Fehér Ház”-ban, nézegettem a freskókat, a főtitkári szoba előtt a mozdulatlanul álló őrkatonát, aztán bementünk az Illetékeshez. Ő megismételte a már többször elhangzott kérést: írjak valamilyen helyreigazítást, bármi szerényet is. Megértést kért Alexa iránt; egy olyan vidéki városban, mint Nyíregyháza, ez az ügy sokkal erőteljesebben és bántóbban visszhangzik, mint Budapesten.

– Találja meg rá a formát! – mondta biztatólag.

– Nézze, itt nincs mit keresgélni a formát. Egyetlen kérdést kellene eldönteni: igaz amit írtam, vagy nem igaz? Ha nem igaz, tessék megcáfolni, és én azt sem bánom, ha utána büntetésül négyfelé vágnak, viszont ha igaz, amit írtam, akkor miért nem védhettem meg magam, miért nem engedték megjelenni a cikket?

Az illetékes legyintett: minek vitatkozzon fantasztákkal? Kovács Sándor Ivánhoz fordult.

– Te egyetemi tanár vagy, irodalomtörténész, főszerkesztő, legalább neked legyen több eszed!

Kovács Sándor Iván elsápadt az indulattól, és csak annyit mondott:

– Én pedig inkább levágom a kezem, minthogy leszarjam!

Ezután elköszöntünk, nehezen is lehetett volna folytatni a tárgyalást, a következményekről még annyit, hogy két hónappal később már nem Kovács Sándor Iván jegyezte főszerkesztőként a Kortársat, és hallottam, hogy a februári számban megjelent egy helyreigazítás is. Akkoriban nem olvastam el, csak most, hogy ezt az emlékezést írogatom, kerestem elő. A közlemény szerényebb már nem is lehetett volna, az utolsó oldalon három sor petittel szedve: „A Kortárs 1982. áprilisi száma közölte Moldova György: Égi Szekér című riportsorozata egyik fejezetét. A folyóirat e számának 599. oldalán, a 37–45. sorokban állítás olvasható „egy megyei főügyész”-ről. Ez az állítás ténybelileg nem állja meg a helyét (A szerk.)”

Válaszolni persze nem lehetett, majd nyolc évig tartott, amíg papírra vethettem e sorokat, nem is az igazságomat hangoztatva – mert soha nem tartottam vitásnak, hanem csak „lelkem nagyobb nyugsága végett” – mint Füst Milán írta egyszer.