Bizony, így ment ez

Még az átkos emlékű régmúlt ántivilágban történt, tehát van annak már öt vagy hat éve is, hogy egy alkalommal valamilyen kéziratot vittem kedvenc szerkesztőmnek. Átfutotta az írást és bólintott:

– Zseniális, mint mindig!

Ebből megértettem, hogy egy gépelt oldalért most sem tud többet fizetni a szokásos kétszáz forintnál. Bólintottam, nem akartam máshol kereskedni a kézirattal reménybeli ötven-száz forintokért. A szerkesztő mintegy kárpótlásul kávét hozatott:

– Már rég meg akartam kérdezni valamit tőled. Talán érdekel.

– Miről van szó?

– Tulajdonképpen egy üzenet egy régi rabtársamtól.

– Persze, te is voltál börtönben.

A szerkesztő bólintott, közben elgondolkodva pottyantotta a szacharint a csészéjébe:

– Tudnod kell, hogy ha egy magyar újságíró végigdolgozta az utolsó harminc évet úgy, hogy közben egyszer sem csukták le, vagy rúgták ki az állásából, azt minden bírói ítélet nélkül a fal mellé lehetne állítani és kivégezni, mert az illető nyilván olyan aljasul és szolgalelkűen viselkedett… Én három évet nyomtam le. Szóval, az egyik régi rabtársam már többször jelezte, hogy szeretne kapcsolatba lépni veled, megadhatom-e neki a címedet? Attól ne félj, hogy személyesen háborgat majd, már kijött a börtönből, de Budapestre még most sem térhet vissza. Kényszerlakhelyet jelöltek ki neki, lent él Komádiban, egy állami gazdaság majorjában. Legföljebb arról lehet szó, hogy egy levelet írna neked.

– Hogy hívják az illetőt?

– Nem hiszem, hogy ismered. Nem nagy név: Kun Lajos.

– Mennyit ült?

– Harminckét vagy harminchárom évet. Sokan azt hiszik, hogy Blanqui, a francia anarchista volt a börtönben ülés világrekordere a maga rongyos harminc évével, de Lajos keményen rávert. Érdekel az ügy?

Vállat vontam:

– Jó, mondd meg neki, hogy írjon, ha úgy gondolja. Aztán majd meglátjuk.

Alig telt el néhány hét, egy levél érkezett Komádiból; különlegesen gondos, sőt cirádákkal, kampókkal, lekerekítésekkel díszített kézírással vetették papírra a sorokat. Kun Lajos bemutatkozott, és kérte annak visszaigazolását, hogy megkaptam ezt a levelet, továbbá annak megerősítését, hogy megfelel a valóságnak közös barátunk, a szerkesztő közlése, miszerint hajlandó vagyok kapcsolatba lépni vele. „Szeretném, ha nagybecsű válaszát ajánlva adná postára, mert így elkerülhető volna, hogy a küldemény ilyetén vagy olyatén módon elkallódna. Tisztelő híve: Kun Lajos”.

Kezdett érdekelni Kun sorsa, válaszolgattam neki, de néhány levélváltás után be kellett látnom, hogy az ismerkedés ebben a formában igencsak nehézkes. Mivel ő nem hagyhatta el a hatóságilag kijelölt kényszerlakhelyét, felajánlottam, hogy én utazom hozzá néhány napra.

Megírtam, hogy előzetesen egy dolgot szeretnék tisztázni: a rendőri vagy igazságügyi előírások megengedik-e, hogy látogatókat fogadjon. Ha tiltva van, nem akarom súlyosbítani a helyzetét egy botránnyal, de ha nincs szó kifejezett és törvényekben rögzített rendelkezésekről, akkor lemegyek. A válasz most is néhány napon belül megérkezett a szokásos gondos kézírással: őt bárki szabadon felkeresheti, engem is szívesen lát egy nekem megfelelő, remélhetőleg közeli időpontban.

Én akkor hamarjában nem tudtam terminust adni, végül is, ha jól emlékszem, egy május végi-júniusi találkozóban állapodtunk meg. Kun közölte, hogy a vendégének tekint majd, kosztról-kvártélyról gondoskodik, csak arra kért, hogy az új könyvemből vigyek le húsz-harminc példányt – természetesen ezt sem kívánja ingyen.

Otthon csak a feleségemnek említettem meg az ügyet, úgy gondoltam, ha titkolódzásra nincs is szükség, az sem használ, ha túl nyíltan szellőztetjük az ügyet.

Talán egy héttel a látogatás megbeszélt időpontja előtt a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán összeakadtam Z. Ervinnel. Ervin annak idején az egyetemen kezdte pályafutását, valami közömbös és érdektelen beosztásban – talán Marxot fordított csehből lengyelre. 1956-ban belekeveredett az eseményekbe, decemberben becsukták, szabadulása után Ervin nem akart beilleszkedni a kínálkozó kompromisszumok világába, így inkább fizikai munkára szegődött, közben minden lehetséges és lehetetlen fórumon tovább hangoztatta szélsőséges, ellenzéki meggyőződését. Hogy napjainkban önálló pártot alapított, azt már csak azért nem teszem hozzá, mert az írás alapfogalmai közé tartozik, hogy evidenciákat, nyilvánvaló dolgokat nem illik említeni, – különben is, maradjunk csak jelen történetünk mellett. Szóval: Ervin egy padon ült a buszmegállóban, intett, hogy telepedjek le mellé, beszélni akar velem:

– Hallom, hogy mégy le Kun Lajoshoz.

Elakadt a lélegzetem:

– Ki mondta neked?

– Lajos megírta. Ha tudsz, segíts rajta.

– Jó, majd igyekszem. Ne haragudj, jön a buszom.

Eltűnődtem: Z. Ervin nyelve, mint mondani szokás, több példányban jelent meg, mint a Népszabadság áremelés előtt, biztosra vettem, hogy már a fél város értesülhetett a szándékomról. Nem értettem, hogy Kun miért verte ezt ilyen nagydobra? Kedvem lett volna lemondani az egész utazást, de sohasem engedtem meg magamnak, hogy jó vagy rosszkedvem szerint módosítgassam a céljaimat.

Indulás előtt két nappal otthon megszólalt a telefon, egy ismeretlen, enyhén raccsoló férfihang jelentkezett:

– Kelemen rendőrőrnagy vagyok. Szeretnék beszélni magával, Moldova elvtárs.

– Milyen ügyben?

– Azt nem akarom telefonban részletezni, de a dolog elég sürgős. Holnap délelőtt megfelelő volna?

– Igen. Hol találkozzunk?

– Én alkalmazkodom magához, találkozhatunk valahol a lakása közelében.

Magamban sorra vettem a környék presszóit, melyik lehet alkalmas egy ilyen beszélgetésre:

– A Ságvári cukrászda megfelel? Mondjuk, holnap tízkor?

– Ott leszek. Viszontlátásra.

Letettem a kagylót és eltöprengtem, mit akarhat tőlem ez az őrnagy? Az kevéssé látszott valószínűnek, hogy az irodalmi tájleírások jelzős szerkezetéről kíván velem értekezni. Gondolatban végigfutottam a saját személyes ügyeimen, egész családomon, környezetemen, úgy találtam, amennyire ártatlan lehet valaki a rendőrség előtt, mi azok vagyunk, mégsem tudtam megnyugodni.

Másnap már fél tíz felé lementem a cukrászdához, beültem volna a kertbe, de a „Ságvári” valamilyen átalakítás miatt zárva tartott, fel-alá sétálgattam. Tíz óra előtt néhány perccel rám köszönt egy ötven év körüli, alacsony, merev mosolyú, enyhén raccsoló férfi – természetesen civilben volt.

– Üdvözlöm, Moldova elvtárs – állával a cukrászda kapuján lógó táblára mutatott –, látom nincs szerencsénk. Hová menjünk?

– Ahová gondolja – mondtam.

– Maga ismerős errefelé.

– Nézze, én nem vagyok tisztában a maguk szolgálati előírásaival, de ha nem számít szabálytalanságnak, leülhetünk nálunk is, szívesen meghívom egy pohár sörre. Itt lakunk a közelben.

Kint a teraszon ültünk le, erősen sütött a nap, ledobtuk az ingünket és sütkéreztünk, töltöttem a poharakba:

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de honnan tudta olyan biztosan, hogy épp én állok ott a „Ságvári” cukrászda előtt? Munkájának van valami köze az irodalomhoz is?

– Van, de nem onnan ismerem magát, hanem a Vasas pályáról. Sok meccsen álltunk már egymás mellett – az őrnagy megemelte a poharát. – Egészségére!

Ittunk, én hátradőlve hintáztam a széken és hallgattam. Úgy képzeltem, hogy aki először szólal meg, az sakkozó nyelven fogalmazva: tempót veszít, így végül a rendőrnek kellett megtörnie a csendet.

– Ha jól tudom, az a szándéka, hogy holnap lemegy Komádiba Kun Lajoshoz.

Évekkel később, mikor a rendőrségről szóló könyvemhez gyűjtöttem az anyagot, megtanultam, hogy ilyenkor egyetlen igazán felesleges kérdést tehet fel az ember, azt, ami most belőlem önkéntelenül kicsúszott:

– Honnan tudja?

Vendégem elmosolyodott, behunyta a szemét, és a nap felé fordult:

– Nem mindegy? A lényeg az, hogy valóban le szándékozik-e menni?

– Két eset van. Az első: ha maguk megtiltják, de hivatalosan, írásban, akkor nem.

– Ugyan, erről szó sincs. Mi legföljebb csak kérjük.

– Akkor előáll a második eset: lemegyek, mert érdekel ennek az embernek a sorsa.

– Ha szabad megkérdeznem: meg is akarja írni Kun Lajos ügyét?

– Még nem tudom, attól függ, hogy milyen anyagot sikerül összeszednem. Egy fel nem bontott levél tartalmáról nem érdemes előre vitatkozni. Persze lehet, hogy maga már tudja, mi van a levélben.

– Én csak egy dolgot szeretnék közölni magával, azt is csak azért, hogy tisztán lásson: Kun Lajos nem politikai mártír, hanem köztörvényes bűncselekmények miatt került börtönbe.

– Akkor magukat annál kevésbé izgathatja, hogy mit írok róla, nem így van?

– Nem, de beszélgessünk inkább a Vasasról, mikor lesz újra olyan góllövő csatárunk, mint Farkas Jancsi volt?

Távozásakor otthagyta a kártyáját, neve után nem állt rangjelzés, de fel volt tüntetve a munkahelyi telefonszáma.

 

Vonattal utaztam Komádiba, útközben Gyomán át kellett szállni a Körösnagyharsány felé tartó vicinálisra. Ezt a részt a vasutasok „dzsungel”-nek hívják, a vonat több mint két óra alatt teszi meg a hetven kilométeres távolságot. Én még nem jártam ezen a vidéken, de mindig is szerettem az ilyen utazásokat, ugyanazt a felfedező izgalmat éreztem, mintha egy távoli gyarmati világba vetődtem volna el.

Kibámultam az ablakon: a sínek mentén még látszott a régi gőzmozdonyok évtizedekkel ezelőtt lehullott salakja, ha megázna, a füst szagát is érezni lehetne. A pálya melletti mocsarakban akácfa virágzott áthatolhatatlan sűrű töviseket eresztve, a dombok éléről őzek néztek le búvóhelyet keresve a mélyben. Később hosszú percekig haladtunk egy kaszáló mellett, ahol géppel vágott egyenes sorokban felszedetlenül ott rothadt a tavalyi széna, már ránőtt az új gaz zöldje.

Mint mindig, ha a keleti határokhoz közeledünk, egyre több cigány szállt fel a vonatra, kártyáztak, ittak, átkiabáltak a kupé túlsó végébe, a szemközti padon egy részeg férfi aludt ing nélkül, piros nadrágban, szürke betétes fekete cipőjét felrakta az ülésre.

Komádiban leszálltam, körülnéztem az állomás előtt nyüzsgő tömegben. Egy magas termetű, ötvenöt-hatvanéves férfi lépett oda hozzám, mikor megszólalt, látszott, hogy sorvadt ínyéből már kihullottak a fogak.

– Moldova úr?

– Igen.

– Kun Lajos vagyok. Köszönöm, hogy eljött.

Kezet fogtunk.

– Hová megyünk? – kérdeztem. – Itt maradunk Komádiban?

– Nem, kint lakom a Keserű-tanyán, ide húsz kilométerre. Az egyik barátom megígérte, hogy kivisz minket a Wartburgján. Még nem érkezett meg, addig igyunk egy kávét ott szemben, a könyvesboltban főznek nekünk a lányok.

Kun udvarias, de határozott mozdulattal átvette egyik sporttáskámat és elindultunk kifelé.

– Hogy utazott? Erről jut eszembe: az útiköltség természetesen megtérítem.

– Nem került semmibe, a vasutas-könyvemért szabadjegyet kaptam. Egyébként elhoztam a könyveket, amiket kért, ott van abban a sportszatyorban, amit visz. Fogadja el tőlem ajándékba.

– Ó, köszönöm!

Bementünk a könyvesboltba, Kun kezetcsókolt a vezetőnőnek és bemutatott engem:

– Moldova György, a híres író. Szabadjegyet kapott a Vasúttól a könyvéért. Mutassa meg, legyen szíves, a hölgynek.

Kelletlenül elővettem a „tiszteletbeli vasutas” igazolványomat, utána Kun még egy könyvet is dedikáltatott velem a boltosnőnek. Minden jel arra vallott, hogy csapdába estem; Kun elsősorban nem azért hívott le, hogy az életét elmesélje, hanem az volt a szándéka, hogy dicsekedjen kapcsolataival, skalpommal – ha lehet ezt a szót alkalmazni pár szál hajamra – akarta erősíteni tekintélyét a környezete előtt. Gyerekes dolog lett volna tőlem, ha belső sugallatomra hallgatok: sarkonfordulok és felszállok az első Pest felé tartó vonatra, de be kell vallanom, nehezen gyűrtem le ezt a kísértést. Arra emlékeztettem magam, hogy egy sokat szenvedett emberrel állok szemben, és ha az ő helyében lennék, valószínűleg én is megragadnék minden eszközt, hogy segítsek magamon.

– A régi barátaim gyakran megkeresnek – magyarázta tovább Kun a könyvesbolt vezetőjének –, a múltkor például lent járt nálam egy volt rabtársam, doktor Halász Dezső, egy debreceni orvos. Látta, az Állami Gazdaság igazgatója félrevonta őt, és azt mondta neki, hogy nem ajánlatos velem találkoznia. Miért? – kérdezte a barátom –, talán leprás a Lajos? Akkor direkt jó, hogy lejöttem hozzá, én orvos vagyok, hátha segíthetek rajta.

Megittuk a kávét, közben befutott a Wartburg, Kun bemutatott a sofőrnek is, aztán elindultunk. Zötyögős úton futott a kocsi, pilótánk cowboy stílusban vezetett, a kátyúkon átdöccenve be-bevertem a fejemet a tetőbe, megkönnyebbültem, mikor végre megérkeztünk.

A Keserű-tanya, mely a környékbeli állami gazdasághoz tartozott, egypár gazdasági épületből, elsősorban istállókból állt, és néhány cselédlakásból, melyeket jelenleg munkásszállásnak használtak. Kun az egykori orvosi rendelőben lakott, az orvos persze már rég eltűnt a környékről, azóta senki sem törődött a házzal – a szobában vizesen hámlott a vakolat, a konyha fala pedig megfeketedett a csikósparhert füstjétől.

– Egy volt idegenlégiós lakott itt előttem egy évig – szintén egykori elítélt. Fent Pesten volt egy táncosnő szeretője, feljárt hozzá, aztán, mikor a nő kirúgta, felakasztotta magát.

– Magának mi a beosztása itt?

– Parkőr vagyok, havi 1600 forintért.

– Nem sok.

– Rég éhenhaltam volna, ha a barátaim nem segítenek. Az a debreceni orvos, akiről beszéltem, a múltkor is adott kétezer forintot.

Kun sört töltött két pohárnak használt mustárosüvegbe:

– Én vagyok az idősebb, megengedi, hogy tegezzem?

Bólintottam és koccintottunk:

– Szervusz.

– Szervusz – mondta Kun –, nem vagy éhes? Csinálok neked egy rántottát.

Egy bádogserpenyőben valamilyen megbarnult olajat tett fel a villanyfőzőlapra, ahogy melegedni kezdett, avas szagot árasztott magából. Csak nehezen gyűrtem le a hányingeremet:

– Hagyd Lajos, ráér, majd később. Inkább beszélgessünk.

Arra gondoltam, hogy minél előbb kezdem el az anyaggyűjtést, annál hamarabb szabadulok, kinyitottam és magam elé tettem a jegyzetblokkomat.

– Hány éves vagy? Milyen családból származol?

– 1925-ben születtem, apám a Szépművészeti Múzeumban dolgozott mint szakaltiszt, restaurátorok mellett, másodállásban, ahogy ma mondanák, gondnoki tisztet töltött be az Andrássy úti színházban, ahol jelenleg a Bábszínház játszik.

– Apád tagja volt valamilyen pártnak?

– Akkoriban nem pártoskodtak az emberek -főleg, ha állami állást töltöttek be. Házunkkal srévizavé állt a „Hűség Háza”, de én csak egy nyilast ismertem személyesen; egy papírkereskedőt, aki 1944-ben azzal szórakozott, hogy a Hunyadi téren befogta a zsidó gyerekeket a kocsija elé, és úgy hajtotta, mint a lovakat – az ostrom után meg kommunista lett.

Én magam sem akkor, sem később nem láttam tisztakezű pártot, ezért megfogadtam magamban, hogy nem csatlakozom egyikhez sem. Elég nehéz volt kitartanom az elhatározásom mellett, mert olyan a természetem, hogy minden környezetben kitűnök az átlagból. Mikor a szemközti nagy házban a kommunisták lettek az urak, ők is felfigyeltek rám, jártak át hozzám és agitáltak, hogy álljak be hozzájuk hírszerzőnek, én nekik is nemet mondtam, megfenyegettek, hogy egyszer lebuktatnak.

Én nem törődtem velük, éltem a magam életét. Egy maszek kötőmesternél dolgoztam, régi Roscher gépeken. Jól kerestem, minden este eljártam táncolni, egy híres énekesnő volt a partnerem, persze akkor még fiatal kezdőnek számított. Vegyes társasággal jártunk együtt, gyakran találkoztam az angol, amerikai és francia katonai missziók tisztjeivel is.

A magyar vendégek között sokszor feltűnt egy Szita nevű férfi, az akkori Közértnek megfelelő bolthálózat vezetője volt, szeretett mulatni, a zenekarral egy este négyszer-ötször elhúzatta a kedvenc számát, a „Sentimental Jonny”-t. A partnerem énekelte, meghívott minket az asztalához vacsorára – pezsgőre.

Szita panaszkodott, milyen sokat piszkálják a munkahelyén, azzal vádolták, hogy miatta nincs ennivaló az országban, mert kéz alatt elpasszolja a készleteket – jegyre nyolc forintért adtak egy kiló zsírt, ha éppen volt, a feketepiacon pedig százért.

Egyszer Szita megkért, hogy ha távollétében keresnék őt, vegyek át egy csomagot, adjak az illetőnek négyezer forintot. Hülye fejjel belementem, a detektívek ott a helyszínen elkaptak. Kiderült, hogy a csomagban élelmiszerjegyek vannak, melyek betörésből származnak.

Bent a rendőrségen még egyszer megpróbáltak beszervezni, visszatértek régi ajánlatukra, hogy álljak be hírszerzőnek. Azt ígérték, módot adnak rá, hogy megléphessek és átmehessek Ausztriába.

– Nem féltek attól, hogy megszöksz és eltűnsz a nagyvilágban?

– Ők tudták, hogy én nem bírom ki külföldön, még a tanácsvezető bíró is azt mondta: Kun Lajost el sem lehetne zavarni az országból.

Nehéz volna meghatározni, mikor és miért kezdek el kételkedni abban, hogy a riportalanyom igazat mond. Általában arányérzékem súgja meg, hogy túl szép a menyasszony; az illető túlságosan is hangsúlyozza helytállását veszélyes helyzetben, bátorságát, ahogy szembeszáll a hatalommal – én már rég csak a gyáva és ingadozó hősökben hiszek, akik megteszik, amit kell, de százszor elátkozzák magukat, amiért a becsületes utat választották. Kun szavaiból, mondom, a föld felett járó „szuperhős” magatartást éreztem ki, és a kezdeti, szinte szó szerinti rögzítés után mind kevesebb szöveget tartottam érdemesnek feljegyezni.

– A Munkásbíróság Különtanácsa ítélkezett fölöttem. A tanács egy bíróból és négy laikus ülnökből állt, mégis „egyfórumos” bíróságnak számított, vagyis a döntései ellen nem lehetett fellebbezni. Az úgynevezett 8800-as cikkely alapján a közellátás országos érdekeinek veszélyeztetéséért 12 évet kaptam.

Bent a börtönben házimunkás lettem, a smasszereknek nem volt sok választási lehetőségük; csupa öregember ült a cellákban, a legfiatalabb rabok is hatvan év körül jártak már. Herceg Esterházyval hordtuk együtt a „küblivonatot”, egy létraszerű alkotmányt, melyre fel voltak aggatva az ürülékes vödrök. Az öreg nagyon szeretett, a fiává akart fogadni.

Igyekeztem a többiek javára kihasználni a szabadabb mozgást, segítettem, ahol tudtam. A börtönből „Holtak Házát” akartak kialakítani, nem küldhettünk és nem kaphattunk levelet, én ceruzahegyet szereztem és egy üres kübliben beadtam a cellába, ezzel tele lehetett írni egy csomag vécépapírt, aztán az üzeneteket is kijuttattam.

Ahogy telt az idő, a létszámunk egyre növekedett, most már fiatalabb elítéltek is bekerültek. 1953 októberében felsorakoztattak minket a folyosón, el sem tudtam képzelni, hogy miért, aztán jött egy őrmester:

– Mutassa a fogát. Csináljon egy kört hátrafelé a karjával.

Aztán az eredménytől függően jobbra vagy balra küldte az embereket. Kérdezem a smasszert:

– Mi történt, őrmester úr?

– Mennek a bányába dolgozni.

– Ne viccelődjön, itt mindenki tíz év felett van, ilyen büntetéssel nem küldenek bányába senkit.

– Most oda kell az ember.

Kivittek minket Csolnokra. Újranyitották a 9-es és a 14-es aknát – egy évvel azelőtt homokömlés miatt zárták be őket. Mi pucoltuk ki a vágatokat, a homokban megtaláltuk a halott bányászokat, átadtuk őket a családoknak. Nem értettem, hogy az asszonyok miért néznek ránk ferde szemmel, aztán kiderült, hogy létezik egy régi szabály: amíg az eltűnt bányász holtteste elő nem kerül, teljes fizetés jár utána a családnak, az özvegyi és árvanyugdíj ennek a felét sem érte el.

A táborunk barakkjai fenn, a régi meddőhányón helyezkedtek el zárt négyszögben. Bányász-ellátást kaptunk, zsírral kentük a bakancsunkat, az őrök vitték haza a szalonnát, amit nem tudtunk megenni. Ha valaki fenn a napszinten 105, vagy lent a föld alatt 103 százalékra teljesítette a normát, annak egy napra két nap büntetési tételt írtak jóvá. Szabadidőnkben lehetett napozni, a belső árusítású boltban még gramofont is vásárolhattunk, de a külvilágtól itt is „légmentesen” el voltunk zárva, nem fogadhattunk látogatót és levelet sem írhattunk. Egyik-másik feleség mű-válóperrel próbálkozott, hogy legalább a tárgyaláson láthassa a férjét, de hiábavaló volt a trükk, mert oda sem engedtek ki minket.

Én valaha versenyszerűen birkóztam, az átlagosnál könnyebben hozzászoktam a föld alatti munkához, harmadfelelősnek neveztek ki. Ez a keresetemen nem látszott meg, tizenkét év után 7600 forinttal szabadultam, a besúgók pedig 2-300 ezret vittek magukkal. Ha már a besúgóknál tartunk: az elhárítók mindvégig nem bocsájtották meg nekem, hogy annak idején nem sikerült beszervezniük, folyton figyeltettek.

Lehozták Csolnokra Thompson kapitányt, aki állítólag az amerikai hírszerzés tisztjeként dolgozott Magyarországon, őt állították rám. Tulajdonképpen piti kis ügynök volt, hamar átláttunk rajta, a srácok megijesztették. Thompson ki akart jutni a barakkból, hogy ne kelljen felfednie magát, a lábán felvágta az ereket, mi úgy tettünk, mintha nem látnánk, mi történt. Egy őr vette észre, addigra úgy átvérezte a szalmazsákját, hogy el kellett égetni. Rám akarták kenni az ügyet, nem sikerült, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis megbuktatnak, mint ahogy a régi börtönmondás tartja: „hiába születsz burokba, itt belelépsz a hurokba!”

Egy István Karcsi nevű társunk levelet próbált kicsempészni és lebukott, a fiúk szóltak nekem, hogy próbáljak közbelépni az érdekében. A parancsnok, amikor meghallotta, hogy mit akarok, szóba sem állt velem, akkor bejelentettem, hogy másnap nem vonulok le műszakra – a többiek, összesen 96 ember, csatlakoztak hozzám. A parancsnok átjött a barakkunkba:

– Tudja, hogy mit csinál?! Újabb bűncselekményt követ el, szabotázsnak fogják minősíteni.

– Tudom, de szíveskedjék kiengedni a társunkat, és én megígérem, hogy felvesszük a munkát, a szakácsok is lejönnek velünk, és öt százalékkal több szenet küldünk fel, mint máskor.

A parancsnok becsületszavát adta, hogy István Karcsinak nem esik bántódása, mi is megtartottuk az ígéretünket, úgynevezett „nagytermelő műszakot” szerveztünk, mikor feljöttünk a mélyből, cigányzene fogadott minket. Azután négy napra rá lejöttek értem, és felvittek a Gyűjtőbe. Az igazgatói irodában nem a smasszerek, hanem három elhárítós vett kezelésbe:

– Megint mit csinált, Lajos? Tudja, hogy ezért meg lehetne duplázni a büntetését?

– Tudom.

– De el is lehetne kenni. Emlékszik még a régi ajánlatunkra? Most is érvényes.

– Ne zaklassanak ilyesmivel.

Megbilincseltek és bevágtak a sötétzárkába, ott aztán csakugyan semmi sem zavarta a gondolataimat. Be kellett látnom, hogy nem megy tovább, a seggemmel nem tudom felolvasztani a Jungfrau jegét.

Úgy terveztem, hogy elfogadom az ajánlatukat, aztán ha egyszer már átjutottam a határon, irány a nagyvilág, legenda, hogy a kommunista ügynökök mindenkit megtalálnak és leszámolnak velük. Még a részleteket is kidolgoztam: megkapnám az utasításokat, aztán leszállítanának Szegedre – ott szokták lebonyolítani a szalmazsák-cserét, ennek során alkalmat adnának a szökésre, és átmennék Jugoszláviába.

Bejelentettem, hogy hajlandó vagyok tárgyalni. A belügyisek átvittek Budára egy titkos lakásba, ott előadtam a tervemet. Úgy látszott, hogy el is fogadják, egy Balik nevű jugoszláv ügynök mintájára próbáltak bevetni.

– Ki ez a Balik?

– Ennek a Baliknak ékszerüzlete volt Pesten a Kígyó utcában. Egyszer megbukott nyolc kiló arannyal, és bekasztlizták. Hogy történt, hogy nem, meg tudott szökni a Markóból, átlépett Jugoszláviába. Ott úgy fogadták, mint egy kémet, kinézett neki egypár év a börtönszigeten – még a „láncos kutya” időket éltük. Balik, hogy mentse a bőrét, tett egy ajánlatot: hajlandó visszajönni Magyarországra, és áthozza azokat a tudósokat, művészeket, akik Tito elől menekültek el. A jugoszláv elhárítás, az UDBA beleegyezett, és megadott neki mindenféle támogatást; pénzt, igazolványt, ÁVH-s egyenruhát, embereket. Balik ÁVH-s tisztnek öltözve a Tito-rendszer negyven-ötven ellenségét tartóztatta le, és hurcolta vissza Jugoszláviába. Szeged mellett egy mocsaras határszakaszon keltek át rohamcsónakkal. Mikor aztán lebukott, a jugók másfél kilométeres hosszúságban határsértést provokáltak, hogy Baliknak esélyt adjanak a menekülésre. Miért ne tudnám én ezt megcsinálni fordítva: elrabolni jugókat és áthozni Magyarországra?

A Fő utcába kerültem, ahol egy úgynevezett diplomata részt tartottak fenn parkettás-szőnyeges szobákkal, lent a pincében fegyverforgatást tanultam. Kilenc hónapig tartottak ott, aztán szóltak:

– Nem jött be a dolog, de nyugi, majd kialakul.

Visszaraktak a Gyűjtőbe, aztán két-három nap után lehelyeztek Tatabányára, a XIV-es aknába. Találkoztam régi, csolnoki társaimmal.

– Hol voltál?

– A vizsgálati osztályon.

– Kilenc hónapig?

Tudnod kell, hogy a sitten senkinek a jellemére nincs garancia, ismertem valakit, aki tizenöt becsületes év után lett vamzer. A rabok nekem sem hitték el, hogy nem szerveztek be. Egyszer szólnak:

– Az egyik bányász hozott egy külföldi újságot, lent a fejtésben átadja, felhozod-e?

– Miért én?

– Mert neked már nincs reményed harmadra, de a többieknek még van esélyük, elveszítik, ha lebuknak.

Elvállaltam, a rabok még egy üveg piát is rám bíztak – aztán beköptek, fenn a falézoló teremben már várt rám a nyomozó a kutyájával. Úgy gondoltam, hogy az újságtól és az üvegtől mindenképpen meg kell szabadulnom, meglöktem a nyomozót, nyertem akkora egérutat, hogy be tudtam vágódni a latrina mellé és bedobtam mindent.

Megvertek, aztán átszállítottak Márianosztrára, a politikai fegyelmi házba, plusz egy évet kaptam. Kopaszra nyírtak, megint megvertek, kétszer húsz nap magánzárkát szabtak ki rám, aztán kétszer tíz nap sötétzárkát és egy évig nem vonulhattam ki munkára.

1956 októberében felfüggesztették a büntetésem, még nyolc évem lett volna hátra. Összegyűltünk a kápolna előtt, azt ígérték, hogy hamarosan kapunk civil ruhát, de voltunk vagy harmincan, akik nem voltunk hajlandók várni, a piszkos munkásruhánkban indultunk el hazafelé. Szobig levittek minket teherautóval, ott kaptunk száz forintot, és megvehettük a jegyet a Nyugati pályaudvarig. A vonaton látták az utasok, hogy kik vagyunk, kínálgattak minket borral, ennivalóval.

Otthon megtudtam, hogy apám már egy éve meghalt, anyám ágyban fekvő beteg volt, egy Németh Ilonka nevű lány gondozta:

– Köszönd meg neki, Lajos.

Meghívtuk egy uzsonnára, harmincöt éves öreglány volt, egyedül élt, de adott magára, tisztán és csinosan öltözött. Úgy éreztem, hogy összeillünk, kéthónapos udvarlás után elvettem feleségül.

Egy napot sem akartam munka nélkül maradni, beálltam a Hungária Vegyiművekbe, sósavat rakodtunk, az átlaghoz képest nagyon jól fizették, 4-5000 forintot is megkerestem havonta. A brigád hamar befogadott, mert már két büntetett előéletű ember is dolgozott köztük.

Kun Lajos elhallgatott, mintha belefáradt volna a beszédbe, én is letettem a golyóstollamat és csak úgy, az asztal mellett ülve nyújtózkodtam.

– Most már igazán kellene ennünk valamit – mondta a házigazdám. – Gyere, átmegyünk a munkásszállásra, hátha meghozták már a vacsorát.

Végigsétáltunk a kerten, még alig sötétedett, útközben Kun mutogatta a lugasokat:

– Ezeket már én ültettem, gyakorlatilag kertész vagyok itt a majorban.

– Szereted csinálni?

– Annyi előnye van, hogy senki sem szól bele a dolgomba.

– A többi munkással hogy jössz ki?

– Csupa lekopott, tönkrement ember él itt, a rum a fő divat náluk. Amikor ide kerültem, én is velük laktam a munkásszálláson. Nem tudod, mi az: évekig együtt aludni emberekkel úgy, hogy a kezed, a szád összeér. Emlékszem egy elítéltre, Felföldi Bélának hívták, bolond volt, a szaros vécépapírokat elrakta a zsebébe, kitolásból direkt mellém rakták. Három hónapig panaszkodtam a nevelőnek, de hiába. Nem én tettem oda – mondta –, én nem helyezhetem el maga mellől.

– Itt hogy fogadtak?

– Volt egy cigányfiú, „Disco”-nak hívták, egyszer éjjel kettőkor felkeltett: mutasd meg a személyidet!

– Miért?

– Mert látni akarjuk, hogy csakugyan Kun Lajos vagy-e, vagy pedig egy spicli, akit a nyakunkra küldtek.

Mintha a névtől függne, hogy valaki spicli-e?! De azért odaadtam az igazolványt, megnézte, benne volt a maccs, vagyis a kitiltásom.

– Rendben van, aki ártani próbál neked, annak a hátába vágjuk a vasvillát.

Egy öreg csendőr megölelt:

– Tartsunk össze. Te is fasiszta vagy, én is.

Úgy látszik, később érkeztünk, az emberek már átmentek a kocsmába, a munkásszállás kis étkezőjében senkit sem találtunk. Egy tálban paprikáskrumplit hagytak nekünk, utána sört ittunk. Korán keltem, a fáradtságtól egyre nehezebben formáltam a szavakat. Kun észrevette, hogy „lejártam”, visszakísért az egykori orvosi rendelőbe, ő a munkásszálláson töltötte az éjszakát.

 

Másnap reggel nem volt kedvem üldögélni a nedves házban, kisétáltunk gombászni az erdőbe, Kun úgy emlékezett, hogy az előző héten sok erdei csiperkét látott a tisztásokon. Mérhetetlen akácosokon vágtunk át, a fehér virágok épp most kezdtek el fonnyadni-hullani, illatuk még áthatóbb és édesebb lett. Letéptem egy fürtöt és szagolgattam, azon tűnődtem, csinálnak-e valahol kölnit akácvirágból? Egy istállóhoz érve megálltunk, leültünk egy padra, és elővettem a jegyzetblokkomat:

– Meddig voltál szabadlábon?

– 1957 májusában vittek be, kémkedés gyanújával.

– Mire alapozták?

– 1956 októberében irányítottam a Vöröskereszt segélyszállítmányait, és azzal vádoltak, hogy közben katonai adatokat gyűjtöttem az amerikai hírszerzés számára.

Keményen kezdték, magánzárkába vágtak és 364 napig vizsgálták az ügyemet – azért nem egy nappal tovább, mert a rendelkezések szerint csak egy évig lehetett benntartani vádemelés nélkül. A vád anyaga pedig nem akart összejönni.

Egész éjszaka tartottak a kihallgatások, utána utasításba adták az őrnek, hogy ne hagyjon aludni. Eljátszották a szokásos taktikai trükkjeiket: először jött a „rossz vizsgáló”, aki leszidott, fenyegetett, majd bevetették a „jó vizsgáló”-t, aki kedves volt, cigarettával kínált és arra célzott, hogy ő véletlenül került ide, lélekben tulajdonképpen együttérez velem – hátha elhiszed, és neki többet mondasz. Egy oldal közepén fejezték be a jegyzőkönyvet, de a lap alján íratták alá, hogy a szabadon hagyott részre utólag még beszúrjanak két-három bekezdésre való szöveget. Velem azonban nem jutottak semmire, én már mindent láttam, és mindennek az ellenkezőjét is.

A 365. napon újra felvittek az irodába, a vizsgáló provokált, szidta az anyámat, bedühödtem és hozzávágtam az írógépet. Beutaltak az elme-megfigyelőbe, egy hónapig vizsgáltak, persze nem találtak semmit, visszavittek a börtönbe.

A bíróság újra elítélt, kihirdették előttem, hogy le kell töltenem azokat az éveket is, melyeket 1956-ban elengedtek.

– Ez annak idején nem hivatalos intézkedés volt?

– Dehogynem, a szabadulásnál papírt is adtak róla, de mikor letartóztattak, a házkutatásnál elvették és eltűnt – persze, ha meglett volna, akkor sem sokat törődnek vele. Az 1956-osok közé soroltak be, a csoportban megláttam egy Sárközi nevű cigányt, akire októberben rálőttem, mert lopni akart a Vöröskereszt raktárából, ő is felismert, nekem jött, de leápoltam rendesen.

1959 elején kerültem át Vácra, akkoriban oda vittek minden öt évnél „idősebb” rabot. Engem már ismertek, mondták, vegyük ki a Lajost, ő már régi ember – Mészáros doktorék mellett dolgoztam mint egészségügyis.

Hiába kerültem jó helyre, akkor már gyűlöltem őket, minden személyes haszon nélkül, csak úgy, passzióból játszottam ki az őröket. Az új rend szerint háromhavonként lehetett írni egy húszsoros levelet, én elvállaltam, hogy kiküldök minden üzenetet. De nem ebbe buktam bele. Ismered P. Klárit, a színésznőt?

– Igen. Miért?

– Az ő férje is bekerült Vácra. A rendőrség valaha beszervezte a palit, és nyitott neki egy lakberendezési boltot, ahová beépítettek egy komplett lehallgató berendezést. Oda járt kávézni, dumálni az egész Belváros, a rendőrök rengeteg anyagot összeszedtek. Sokáig minden rendben volt, de a pali aztán elszemtelenedett, elkezdett saját zsebre valutázni, erre sürgősen találtak egy hajszálat a moslékban és bemártották őt.

Felesége, a színésznő, próbált enyhíteni a sorsán, barátkozni kezdett az őrökkel, az egyiknél még keresztanyaságot is vállalt – ha ismernéd a börtön belső világát, tudnád, hogy az ilyesmi biztos lebukás, mert a többi rab nem hagyja annyiban, ha valakivel kivételeznek.

Még egy hasonló ügy adódott: D.-é, a híres íróé. Ő mindig is sitiprincnek számított, az őrök hozták-vitték a holmiját utána, nem szalmazsákon aludt, hanem külön ágyban. Mikor egyéni kegyelemmel ki is szabadult, a börtön éhségsztrájkba kezdett. Lejött Pestről Földes miniszterhelyettes, tájékozódni akart a helyzetről, összeszedtek közülünk harminc embert, akik hangadóknak számítottak.

– Miért tört ki a sztrájk? – kérdezte.

A politikaiak, csupa kedvezményféltő ember, meg se mertek szólalni, én jelentkeztem:

– Megszólítást kérek.

– Földes úr.

– Értettem. Földes úr, ha egy kőmunkás, aki nem tud többet, mint hogy melyik a kő és melyik a homok, kap 12 évet, akkor biztos le is kell töltenie. A képzett embert pedig kiengedik, mert klausztrofóbiás, vagy kedvezményeket kap, mert a felesége keresztanyaságot vállal egy őrnél.

– Utánanézek – mondta Földes –, és holnap újra találkozunk.

Még azon az éjszakán elvittek Márianosztrára, soha nem láttam többé a miniszterhelyettest. Nosztrán azzal fogadtak:

– Hallom Lajos, szervezkedtél Vácon, meg akartátok ölni az őrséget.

Nem engedtek sétára, erre én rögtön éhségsztrájkba kezdtem. Egy hét múlva én is kimehettem, de minden alkalommal olyan fegyelmező gyakorlatokat vezényeltek nekem, hogy majdnem összeestem. Nem szereztem meg nekik ezt az örömet, tartottam magam.

Már azt hittem, rendeződnek a dolgaim, mikor Vácról jött egy átirat. A színésznő beköpte, hogy én leveleket csempésztem ki a börtönből – azt nem mondta, hogy az ő palija is küldött velem. Az ügy kapóra jött, újra a bíróság elé küldtek.

A tárgyalásra Budapesten került sor, egy autóbusszal felhozták az őrség minden mozgatható emberét, hogy a jelenlétükkel szinte kikényszerítsék a bíróságból az elrettentő ítéletet. A tanács jóindulatúan kezelte volna az ügyemet, de láthatólag zavarta a vele szemben ülő egyenruhás tömeg. Én feltételeztem, hogy a fegyőröknek két óra körül haza kell érniük, mert szolgálatba lépnek, ezért elkezdtem húzni az időt. Jelentkeztem-kérdeztem, az utolsó szó jogán három óra hosszat beszéltem, a bíró rendes volt, engedte, az őrök közben morogva felkeltek és eltávoztak, így üres nézőtér előtt hirdették ki az ítéletet. A börtönben négy évvel fenyegettek, megúsztam kettővel.

Az utolsó hónapokra áthelyeztek a sopronkőhidai szövödébe, mivel, ahogy mondtam már, eredetileg textiles szakmát szereztem. Itt találkoztam először szociológusokkal, tesztlapokkal, melyeket kitöltettek velünk: mikor rosszabb egy embernek, a büntetés elején vagy később, hogyan hat ránk a börtön informális belső szerveződése? Én az ilyen kérdésekre soha nem tudtam felelni, miképp magyarázzam el egy szemüveges-szakállas úrifiúnak, milyen érzés például egy olyan ember mellett dolgozni, aki minden öt percben célbaköp az előtte hajlongó hátára, arra a tájékra, ahová egy női nemi szerv van tetoválva?

1966 októberében telt le az időm, éjfélkor engedtek ki, éltek azzal a lehetőséggel, hogy a szabályok szerint percre pontosan ki kell számítani a büntetés időtartamát, így például, ha 23⁵⁹-kor léptél be a börtön kapuján, akkor is letöltöttnek kell venni egy napot.

Kint senki sem várt, anyám meghalt, Ilonka, a feleségem, lelépett. Tudtam, hogy az én életem már végképp tönkrement, teli voltam bosszúvággyal. Elhelyezkedtem az Óra-Ékszer Vállalatnál, a karbantartóknál dolgoztam, azt ígérték, hogy hat hónap után elküldenek üzletszerzői tanfolyamra, de engem ez már nem érdekelt különösebben.

Szereztem egy játéknyomdát, primitív gumibetűkkel, és röpcédulákat írtam: „Le a kommunistákkal! Távozzanak a szovjet csapatok!” 1968. április negyedikére egy egész táska röpcsit készítettem, még a felvonulás előtt szét akartam szórni. Volt egy öreg Trabantom, beraktam az anyagot, előző nap vidéken jártam, és a rossz utakon szinte belepte a sár. Féltem, hogy feltűnik valakinek, mielőtt elindultam volna, nekiálltam lepucolni Alig kezdtem el törölgetni az ablakokat, mikor odaléptek hozzám a nyomozók:

– Hagyja, Lajos! Egy darabig nem lesz rá szüksége.

Most is a Gyorskocsi utcába vittek be. Azzal vádoltak, hogy titkos összeesküvést szerveztem, meg akartuk dönteni a rendszert, és egy ellenkormányt is kijelöltem már. A kihallgatásoknál csak „miniszter úr”-nak szólítottak, mert állítólag magamnak szántam volna a belügyminiszteri posztot.

Ezúttal csakugyan volt valamennyi saram, amiből kiindulhattak, a többire pedig találtak tanúkat. Még az unokahúgom is terhelő vallomást tett rám – a lakásomra pályázott, azt ígérték neki jutalmul. Két évig húzták a vizsgálatot, aztán elítéltek tizenöt évre.

A hírem már előttem járt, eleinte kötözködtek velem. Megpróbáltak lebuktatni: ötszáz forintot dugtak a műanyagpadló alá, mintha én rejtegettem volna, és más hasonló gyermekded trükköket játszottak el, de aztán lassan ők is belefáradtak, rájöttek, hogy ki lehet jönni velem. Segítettem nekik a könyvelésben elkenni a raktárhiányokat, a börtönlapba cikkeket írtam a BV-s tisztek nevében.

Tizenöt év után, 1983. február 15-én vittek át a szabaduló cellába, két cigánygyerekkel voltam összezárva, végig azon vitatkoztak, hogy ki fog másnap több sört meginni. Négy órakor jöttek értem az őrök és átkísértek a parancsnokságra, az irodában két nyomozó várt:

– Jól van Lajos, csak elérkezett a szabadulás is. Hogy képzeli: mikor kerül vissza újból?

– Ne provokáljanak!

– Megint ideges?

– Igen, most kaptam injekciókat, felugrott a vérnyomásom 240-re.

Meg akartak győzni arról, hogy minden milyen szép és jó, persze nem gondolták komolyan, csak cukkoltak, két fiatal taknyos volt, élvezték a szituációt. Négyórás veszekedés után egyikük elővett egy idézést:

– Ezt hoztam magának Lajos, bemutatom. Február 16-án tíz órakor jelentkeznie kell a XIX. kerületi kapitányságon.

– Holnap reggel?! Ez 24 órán belül van, szabálytalan, nem megyek.

– Dehogynem. Ha öt percet késik, magáért megyünk.

Nem volt kalapom, fázott a fejem, a rám épített besúgó vett nekem egy sapkát. Nem akartam balhét, elmentem a rendőrségre, egy nőre volt kiszignálva az ügyem.

– Van fényképe? – kérdezte.

– Nincs.

– Menjen el, csináltasson kettőt.

Kiállították a személyi igazolványomat, rögtön bevezették, hogy ki vagyok tiltva Budapestről és Komádi község Keserű-tanya területén rendőrhatósági felügyelet alá kerülök.

– Meddig tart? – kérdeztem.

– Nem tudom, határozatlan ideig.

– És hogy képzeled a sorsodat?

– Letöltök itt egy évet, addig nem csinálok balhét, de ha még tovább is itt akarnak tartani, megszököm és bosszút állok.

 

Összesen három napot töltöttem Komádiban a Keserű-tanyán. Az utolsó éjszaka arra ébredtem, hogy az alkarom szinte elviselhetetlenül viszket, megnéztem: apró piros pöttyök borítottak el. Azt hittem, hogy rühöt szedtem össze, és pánikszerűen hazamenekültem, itthon a bőrgyógyász megállapította, hogy galambtetűk leptek el – felírt valami kenőcsöt ellenük.

Átolvastam a jegyzeteimet, úgy találtam, nem kínálnak elegendő anyagot egy nagyobb terjedelmű riporthoz, a blokkomat leraktam egy fiók mélyére. Abban bizakodtam, hogy egyszer, más hasonló sorsokkal kiegészítve, kitesznek majd egy könyvet.

Már rég másfelé járt az eszem, mikor az egyik este felhívnak telefonon:

– Jó estét, Kelemen rendőrőrnagy vagyok.

– Jó estét. Hajrá Vasas!

– Hogy érezte magát Komádiban?

– Köszönöm, nem túl rosszul – ahogy az angol mondja –, gondoltam, ebbe minden belefér.

– Ha nincs kifogása ellene, találkozhatnánk egyszer. Én megmutatom Kun Lajos régi periratait, maga pedig mesél arról, hogy érzi magát a barátunk mostanában.

A fejembe szállt a vér:

– Ezt tekintsem üzleti ajánlatnak?

– Nem kell ilyen kifejezéseket használni…

Szó nélkül leraktam a kagylót, de valami azt súgta, hogy ez az ügy még nem ért véget.

Néhány héttel később, hazatérve, a feleségem kisírt szemmel fogad, lerakja elém a vacsorát, utána behúzódik a szoba sarkába.

– Te nem eszel? – kérdeztem.

– Nem.

– Mi bajod van?

– Hol van neked egy másik családod, akikkel szívesebben élsz, mint velünk?

– Honnan veszed ezt a hülyeséget, ki mondta?

– Telefonáltak ma délelőtt.

– Kicsoda?

– Egy férfi.

– Bemutatkozott?

– Nem, de miért mondta volna?

– Emlékszel a hangjára, milyen volt?

– Semmi különös, egy kicsit raccsolt.

Hirtelen átfutott rajtam egy gondolat, a fiókomból előkerestem a névjegyet, melyet a rendőrtiszt hagyott nálam, felhívtam a munkahelyi telefonszámát, aztán a kagylót a feleségem kezébe nyomtam:

– Kérd Kelemen őrnagyot és beszéltesd egy pár szót.

Pár pillanatig figyelt, aztán letette a kagylót és rám nézett:

– Honnan tudtad?

– Majd egyszer elhívom látogatóba Kun Lajost, ő többet tud mesélni erről. Gyere, egyél valamit.