Elátkozott riportok

 

Bizony, így ment ez

Még az átkos emlékű régmúlt ántivilágban történt, tehát van annak már öt vagy hat éve is, hogy egy alkalommal valamilyen kéziratot vittem kedvenc szerkesztőmnek. Átfutotta az írást és bólintott:

– Zseniális, mint mindig!

Ebből megértettem, hogy egy gépelt oldalért most sem tud többet fizetni a szokásos kétszáz forintnál. Bólintottam, nem akartam máshol kereskedni a kézirattal reménybeli ötven-száz forintokért. A szerkesztő mintegy kárpótlásul kávét hozatott:

– Már rég meg akartam kérdezni valamit tőled. Talán érdekel.

– Miről van szó?

– Tulajdonképpen egy üzenet egy régi rabtársamtól.

– Persze, te is voltál börtönben.

A szerkesztő bólintott, közben elgondolkodva pottyantotta a szacharint a csészéjébe:

– Tudnod kell, hogy ha egy magyar újságíró végigdolgozta az utolsó harminc évet úgy, hogy közben egyszer sem csukták le, vagy rúgták ki az állásából, azt minden bírói ítélet nélkül a fal mellé lehetne állítani és kivégezni, mert az illető nyilván olyan aljasul és szolgalelkűen viselkedett… Én három évet nyomtam le. Szóval, az egyik régi rabtársam már többször jelezte, hogy szeretne kapcsolatba lépni veled, megadhatom-e neki a címedet? Attól ne félj, hogy személyesen háborgat majd, már kijött a börtönből, de Budapestre még most sem térhet vissza. Kényszerlakhelyet jelöltek ki neki, lent él Komádiban, egy állami gazdaság majorjában. Legföljebb arról lehet szó, hogy egy levelet írna neked.

– Hogy hívják az illetőt?

– Nem hiszem, hogy ismered. Nem nagy név: Kun Lajos.

– Mennyit ült?

– Harminckét vagy harminchárom évet. Sokan azt hiszik, hogy Blanqui, a francia anarchista volt a börtönben ülés világrekordere a maga rongyos harminc évével, de Lajos keményen rávert. Érdekel az ügy?

Vállat vontam:

– Jó, mondd meg neki, hogy írjon, ha úgy gondolja. Aztán majd meglátjuk.

Alig telt el néhány hét, egy levél érkezett Komádiból; különlegesen gondos, sőt cirádákkal, kampókkal, lekerekítésekkel díszített kézírással vetették papírra a sorokat. Kun Lajos bemutatkozott, és kérte annak visszaigazolását, hogy megkaptam ezt a levelet, továbbá annak megerősítését, hogy megfelel a valóságnak közös barátunk, a szerkesztő közlése, miszerint hajlandó vagyok kapcsolatba lépni vele. „Szeretném, ha nagybecsű válaszát ajánlva adná postára, mert így elkerülhető volna, hogy a küldemény ilyetén vagy olyatén módon elkallódna. Tisztelő híve: Kun Lajos”.

Kezdett érdekelni Kun sorsa, válaszolgattam neki, de néhány levélváltás után be kellett látnom, hogy az ismerkedés ebben a formában igencsak nehézkes. Mivel ő nem hagyhatta el a hatóságilag kijelölt kényszerlakhelyét, felajánlottam, hogy én utazom hozzá néhány napra.

Megírtam, hogy előzetesen egy dolgot szeretnék tisztázni: a rendőri vagy igazságügyi előírások megengedik-e, hogy látogatókat fogadjon. Ha tiltva van, nem akarom súlyosbítani a helyzetét egy botránnyal, de ha nincs szó kifejezett és törvényekben rögzített rendelkezésekről, akkor lemegyek. A válasz most is néhány napon belül megérkezett a szokásos gondos kézírással: őt bárki szabadon felkeresheti, engem is szívesen lát egy nekem megfelelő, remélhetőleg közeli időpontban.

Én akkor hamarjában nem tudtam terminust adni, végül is, ha jól emlékszem, egy május végi-júniusi találkozóban állapodtunk meg. Kun közölte, hogy a vendégének tekint majd, kosztról-kvártélyról gondoskodik, csak arra kért, hogy az új könyvemből vigyek le húsz-harminc példányt – természetesen ezt sem kívánja ingyen.

Otthon csak a feleségemnek említettem meg az ügyet, úgy gondoltam, ha titkolódzásra nincs is szükség, az sem használ, ha túl nyíltan szellőztetjük az ügyet.

Talán egy héttel a látogatás megbeszélt időpontja előtt a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán összeakadtam Z. Ervinnel. Ervin annak idején az egyetemen kezdte pályafutását, valami közömbös és érdektelen beosztásban – talán Marxot fordított csehből lengyelre. 1956-ban belekeveredett az eseményekbe, decemberben becsukták, szabadulása után Ervin nem akart beilleszkedni a kínálkozó kompromisszumok világába, így inkább fizikai munkára szegődött, közben minden lehetséges és lehetetlen fórumon tovább hangoztatta szélsőséges, ellenzéki meggyőződését. Hogy napjainkban önálló pártot alapított, azt már csak azért nem teszem hozzá, mert az írás alapfogalmai közé tartozik, hogy evidenciákat, nyilvánvaló dolgokat nem illik említeni, – különben is, maradjunk csak jelen történetünk mellett. Szóval: Ervin egy padon ült a buszmegállóban, intett, hogy telepedjek le mellé, beszélni akar velem:

– Hallom, hogy mégy le Kun Lajoshoz.

Elakadt a lélegzetem:

– Ki mondta neked?

– Lajos megírta. Ha tudsz, segíts rajta.

– Jó, majd igyekszem. Ne haragudj, jön a buszom.

Eltűnődtem: Z. Ervin nyelve, mint mondani szokás, több példányban jelent meg, mint a Népszabadság áremelés előtt, biztosra vettem, hogy már a fél város értesülhetett a szándékomról. Nem értettem, hogy Kun miért verte ezt ilyen nagydobra? Kedvem lett volna lemondani az egész utazást, de sohasem engedtem meg magamnak, hogy jó vagy rosszkedvem szerint módosítgassam a céljaimat.

Indulás előtt két nappal otthon megszólalt a telefon, egy ismeretlen, enyhén raccsoló férfihang jelentkezett:

– Kelemen rendőrőrnagy vagyok. Szeretnék beszélni magával, Moldova elvtárs.

– Milyen ügyben?

– Azt nem akarom telefonban részletezni, de a dolog elég sürgős. Holnap délelőtt megfelelő volna?

– Igen. Hol találkozzunk?

– Én alkalmazkodom magához, találkozhatunk valahol a lakása közelében.

Magamban sorra vettem a környék presszóit, melyik lehet alkalmas egy ilyen beszélgetésre:

– A Ságvári cukrászda megfelel? Mondjuk, holnap tízkor?

– Ott leszek. Viszontlátásra.

Letettem a kagylót és eltöprengtem, mit akarhat tőlem ez az őrnagy? Az kevéssé látszott valószínűnek, hogy az irodalmi tájleírások jelzős szerkezetéről kíván velem értekezni. Gondolatban végigfutottam a saját személyes ügyeimen, egész családomon, környezetemen, úgy találtam, amennyire ártatlan lehet valaki a rendőrség előtt, mi azok vagyunk, mégsem tudtam megnyugodni.

Másnap már fél tíz felé lementem a cukrászdához, beültem volna a kertbe, de a „Ságvári” valamilyen átalakítás miatt zárva tartott, fel-alá sétálgattam. Tíz óra előtt néhány perccel rám köszönt egy ötven év körüli, alacsony, merev mosolyú, enyhén raccsoló férfi – természetesen civilben volt.

– Üdvözlöm, Moldova elvtárs – állával a cukrászda kapuján lógó táblára mutatott –, látom nincs szerencsénk. Hová menjünk?

– Ahová gondolja – mondtam.

– Maga ismerős errefelé.

– Nézze, én nem vagyok tisztában a maguk szolgálati előírásaival, de ha nem számít szabálytalanságnak, leülhetünk nálunk is, szívesen meghívom egy pohár sörre. Itt lakunk a közelben.

Kint a teraszon ültünk le, erősen sütött a nap, ledobtuk az ingünket és sütkéreztünk, töltöttem a poharakba:

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de honnan tudta olyan biztosan, hogy épp én állok ott a „Ságvári” cukrászda előtt? Munkájának van valami köze az irodalomhoz is?

– Van, de nem onnan ismerem magát, hanem a Vasas pályáról. Sok meccsen álltunk már egymás mellett – az őrnagy megemelte a poharát. – Egészségére!

Ittunk, én hátradőlve hintáztam a széken és hallgattam. Úgy képzeltem, hogy aki először szólal meg, az sakkozó nyelven fogalmazva: tempót veszít, így végül a rendőrnek kellett megtörnie a csendet.

– Ha jól tudom, az a szándéka, hogy holnap lemegy Komádiba Kun Lajoshoz.

Évekkel később, mikor a rendőrségről szóló könyvemhez gyűjtöttem az anyagot, megtanultam, hogy ilyenkor egyetlen igazán felesleges kérdést tehet fel az ember, azt, ami most belőlem önkéntelenül kicsúszott:

– Honnan tudja?

Vendégem elmosolyodott, behunyta a szemét, és a nap felé fordult:

– Nem mindegy? A lényeg az, hogy valóban le szándékozik-e menni?

– Két eset van. Az első: ha maguk megtiltják, de hivatalosan, írásban, akkor nem.

– Ugyan, erről szó sincs. Mi legföljebb csak kérjük.

– Akkor előáll a második eset: lemegyek, mert érdekel ennek az embernek a sorsa.

– Ha szabad megkérdeznem: meg is akarja írni Kun Lajos ügyét?

– Még nem tudom, attól függ, hogy milyen anyagot sikerül összeszednem. Egy fel nem bontott levél tartalmáról nem érdemes előre vitatkozni. Persze lehet, hogy maga már tudja, mi van a levélben.

– Én csak egy dolgot szeretnék közölni magával, azt is csak azért, hogy tisztán lásson: Kun Lajos nem politikai mártír, hanem köztörvényes bűncselekmények miatt került börtönbe.

– Akkor magukat annál kevésbé izgathatja, hogy mit írok róla, nem így van?

– Nem, de beszélgessünk inkább a Vasasról, mikor lesz újra olyan góllövő csatárunk, mint Farkas Jancsi volt?

Távozásakor otthagyta a kártyáját, neve után nem állt rangjelzés, de fel volt tüntetve a munkahelyi telefonszáma.

 

Vonattal utaztam Komádiba, útközben Gyomán át kellett szállni a Körösnagyharsány felé tartó vicinálisra. Ezt a részt a vasutasok „dzsungel”-nek hívják, a vonat több mint két óra alatt teszi meg a hetven kilométeres távolságot. Én még nem jártam ezen a vidéken, de mindig is szerettem az ilyen utazásokat, ugyanazt a felfedező izgalmat éreztem, mintha egy távoli gyarmati világba vetődtem volna el.

Kibámultam az ablakon: a sínek mentén még látszott a régi gőzmozdonyok évtizedekkel ezelőtt lehullott salakja, ha megázna, a füst szagát is érezni lehetne. A pálya melletti mocsarakban akácfa virágzott áthatolhatatlan sűrű töviseket eresztve, a dombok éléről őzek néztek le búvóhelyet keresve a mélyben. Később hosszú percekig haladtunk egy kaszáló mellett, ahol géppel vágott egyenes sorokban felszedetlenül ott rothadt a tavalyi széna, már ránőtt az új gaz zöldje.

Mint mindig, ha a keleti határokhoz közeledünk, egyre több cigány szállt fel a vonatra, kártyáztak, ittak, átkiabáltak a kupé túlsó végébe, a szemközti padon egy részeg férfi aludt ing nélkül, piros nadrágban, szürke betétes fekete cipőjét felrakta az ülésre.

Komádiban leszálltam, körülnéztem az állomás előtt nyüzsgő tömegben. Egy magas termetű, ötvenöt-hatvanéves férfi lépett oda hozzám, mikor megszólalt, látszott, hogy sorvadt ínyéből már kihullottak a fogak.

– Moldova úr?

– Igen.

– Kun Lajos vagyok. Köszönöm, hogy eljött.

Kezet fogtunk.

– Hová megyünk? – kérdeztem. – Itt maradunk Komádiban?

– Nem, kint lakom a Keserű-tanyán, ide húsz kilométerre. Az egyik barátom megígérte, hogy kivisz minket a Wartburgján. Még nem érkezett meg, addig igyunk egy kávét ott szemben, a könyvesboltban főznek nekünk a lányok.

Kun udvarias, de határozott mozdulattal átvette egyik sporttáskámat és elindultunk kifelé.

– Hogy utazott? Erről jut eszembe: az útiköltség természetesen megtérítem.

– Nem került semmibe, a vasutas-könyvemért szabadjegyet kaptam. Egyébként elhoztam a könyveket, amiket kért, ott van abban a sportszatyorban, amit visz. Fogadja el tőlem ajándékba.

– Ó, köszönöm!

Bementünk a könyvesboltba, Kun kezetcsókolt a vezetőnőnek és bemutatott engem:

– Moldova György, a híres író. Szabadjegyet kapott a Vasúttól a könyvéért. Mutassa meg, legyen szíves, a hölgynek.

Kelletlenül elővettem a „tiszteletbeli vasutas” igazolványomat, utána Kun még egy könyvet is dedikáltatott velem a boltosnőnek. Minden jel arra vallott, hogy csapdába estem; Kun elsősorban nem azért hívott le, hogy az életét elmesélje, hanem az volt a szándéka, hogy dicsekedjen kapcsolataival, skalpommal – ha lehet ezt a szót alkalmazni pár szál hajamra – akarta erősíteni tekintélyét a környezete előtt. Gyerekes dolog lett volna tőlem, ha belső sugallatomra hallgatok: sarkonfordulok és felszállok az első Pest felé tartó vonatra, de be kell vallanom, nehezen gyűrtem le ezt a kísértést. Arra emlékeztettem magam, hogy egy sokat szenvedett emberrel állok szemben, és ha az ő helyében lennék, valószínűleg én is megragadnék minden eszközt, hogy segítsek magamon.

– A régi barátaim gyakran megkeresnek – magyarázta tovább Kun a könyvesbolt vezetőjének –, a múltkor például lent járt nálam egy volt rabtársam, doktor Halász Dezső, egy debreceni orvos. Látta, az Állami Gazdaság igazgatója félrevonta őt, és azt mondta neki, hogy nem ajánlatos velem találkoznia. Miért? – kérdezte a barátom –, talán leprás a Lajos? Akkor direkt jó, hogy lejöttem hozzá, én orvos vagyok, hátha segíthetek rajta.

Megittuk a kávét, közben befutott a Wartburg, Kun bemutatott a sofőrnek is, aztán elindultunk. Zötyögős úton futott a kocsi, pilótánk cowboy stílusban vezetett, a kátyúkon átdöccenve be-bevertem a fejemet a tetőbe, megkönnyebbültem, mikor végre megérkeztünk.

A Keserű-tanya, mely a környékbeli állami gazdasághoz tartozott, egypár gazdasági épületből, elsősorban istállókból állt, és néhány cselédlakásból, melyeket jelenleg munkásszállásnak használtak. Kun az egykori orvosi rendelőben lakott, az orvos persze már rég eltűnt a környékről, azóta senki sem törődött a házzal – a szobában vizesen hámlott a vakolat, a konyha fala pedig megfeketedett a csikósparhert füstjétől.

– Egy volt idegenlégiós lakott itt előttem egy évig – szintén egykori elítélt. Fent Pesten volt egy táncosnő szeretője, feljárt hozzá, aztán, mikor a nő kirúgta, felakasztotta magát.

– Magának mi a beosztása itt?

– Parkőr vagyok, havi 1600 forintért.

– Nem sok.

– Rég éhenhaltam volna, ha a barátaim nem segítenek. Az a debreceni orvos, akiről beszéltem, a múltkor is adott kétezer forintot.

Kun sört töltött két pohárnak használt mustárosüvegbe:

– Én vagyok az idősebb, megengedi, hogy tegezzem?

Bólintottam és koccintottunk:

– Szervusz.

– Szervusz – mondta Kun –, nem vagy éhes? Csinálok neked egy rántottát.

Egy bádogserpenyőben valamilyen megbarnult olajat tett fel a villanyfőzőlapra, ahogy melegedni kezdett, avas szagot árasztott magából. Csak nehezen gyűrtem le a hányingeremet:

– Hagyd Lajos, ráér, majd később. Inkább beszélgessünk.

Arra gondoltam, hogy minél előbb kezdem el az anyaggyűjtést, annál hamarabb szabadulok, kinyitottam és magam elé tettem a jegyzetblokkomat.

– Hány éves vagy? Milyen családból származol?

– 1925-ben születtem, apám a Szépművészeti Múzeumban dolgozott mint szakaltiszt, restaurátorok mellett, másodállásban, ahogy ma mondanák, gondnoki tisztet töltött be az Andrássy úti színházban, ahol jelenleg a Bábszínház játszik.

– Apád tagja volt valamilyen pártnak?

– Akkoriban nem pártoskodtak az emberek -főleg, ha állami állást töltöttek be. Házunkkal srévizavé állt a „Hűség Háza”, de én csak egy nyilast ismertem személyesen; egy papírkereskedőt, aki 1944-ben azzal szórakozott, hogy a Hunyadi téren befogta a zsidó gyerekeket a kocsija elé, és úgy hajtotta, mint a lovakat – az ostrom után meg kommunista lett.

Én magam sem akkor, sem később nem láttam tisztakezű pártot, ezért megfogadtam magamban, hogy nem csatlakozom egyikhez sem. Elég nehéz volt kitartanom az elhatározásom mellett, mert olyan a természetem, hogy minden környezetben kitűnök az átlagból. Mikor a szemközti nagy házban a kommunisták lettek az urak, ők is felfigyeltek rám, jártak át hozzám és agitáltak, hogy álljak be hozzájuk hírszerzőnek, én nekik is nemet mondtam, megfenyegettek, hogy egyszer lebuktatnak.

Én nem törődtem velük, éltem a magam életét. Egy maszek kötőmesternél dolgoztam, régi Roscher gépeken. Jól kerestem, minden este eljártam táncolni, egy híres énekesnő volt a partnerem, persze akkor még fiatal kezdőnek számított. Vegyes társasággal jártunk együtt, gyakran találkoztam az angol, amerikai és francia katonai missziók tisztjeivel is.

A magyar vendégek között sokszor feltűnt egy Szita nevű férfi, az akkori Közértnek megfelelő bolthálózat vezetője volt, szeretett mulatni, a zenekarral egy este négyszer-ötször elhúzatta a kedvenc számát, a „Sentimental Jonny”-t. A partnerem énekelte, meghívott minket az asztalához vacsorára – pezsgőre.

Szita panaszkodott, milyen sokat piszkálják a munkahelyén, azzal vádolták, hogy miatta nincs ennivaló az országban, mert kéz alatt elpasszolja a készleteket – jegyre nyolc forintért adtak egy kiló zsírt, ha éppen volt, a feketepiacon pedig százért.

Egyszer Szita megkért, hogy ha távollétében keresnék őt, vegyek át egy csomagot, adjak az illetőnek négyezer forintot. Hülye fejjel belementem, a detektívek ott a helyszínen elkaptak. Kiderült, hogy a csomagban élelmiszerjegyek vannak, melyek betörésből származnak.

Bent a rendőrségen még egyszer megpróbáltak beszervezni, visszatértek régi ajánlatukra, hogy álljak be hírszerzőnek. Azt ígérték, módot adnak rá, hogy megléphessek és átmehessek Ausztriába.

– Nem féltek attól, hogy megszöksz és eltűnsz a nagyvilágban?

– Ők tudták, hogy én nem bírom ki külföldön, még a tanácsvezető bíró is azt mondta: Kun Lajost el sem lehetne zavarni az országból.

Nehéz volna meghatározni, mikor és miért kezdek el kételkedni abban, hogy a riportalanyom igazat mond. Általában arányérzékem súgja meg, hogy túl szép a menyasszony; az illető túlságosan is hangsúlyozza helytállását veszélyes helyzetben, bátorságát, ahogy szembeszáll a hatalommal – én már rég csak a gyáva és ingadozó hősökben hiszek, akik megteszik, amit kell, de százszor elátkozzák magukat, amiért a becsületes utat választották. Kun szavaiból, mondom, a föld felett járó „szuperhős” magatartást éreztem ki, és a kezdeti, szinte szó szerinti rögzítés után mind kevesebb szöveget tartottam érdemesnek feljegyezni.

– A Munkásbíróság Különtanácsa ítélkezett fölöttem. A tanács egy bíróból és négy laikus ülnökből állt, mégis „egyfórumos” bíróságnak számított, vagyis a döntései ellen nem lehetett fellebbezni. Az úgynevezett 8800-as cikkely alapján a közellátás országos érdekeinek veszélyeztetéséért 12 évet kaptam.

Bent a börtönben házimunkás lettem, a smasszereknek nem volt sok választási lehetőségük; csupa öregember ült a cellákban, a legfiatalabb rabok is hatvan év körül jártak már. Herceg Esterházyval hordtuk együtt a „küblivonatot”, egy létraszerű alkotmányt, melyre fel voltak aggatva az ürülékes vödrök. Az öreg nagyon szeretett, a fiává akart fogadni.

Igyekeztem a többiek javára kihasználni a szabadabb mozgást, segítettem, ahol tudtam. A börtönből „Holtak Házát” akartak kialakítani, nem küldhettünk és nem kaphattunk levelet, én ceruzahegyet szereztem és egy üres kübliben beadtam a cellába, ezzel tele lehetett írni egy csomag vécépapírt, aztán az üzeneteket is kijuttattam.

Ahogy telt az idő, a létszámunk egyre növekedett, most már fiatalabb elítéltek is bekerültek. 1953 októberében felsorakoztattak minket a folyosón, el sem tudtam képzelni, hogy miért, aztán jött egy őrmester:

– Mutassa a fogát. Csináljon egy kört hátrafelé a karjával.

Aztán az eredménytől függően jobbra vagy balra küldte az embereket. Kérdezem a smasszert:

– Mi történt, őrmester úr?

– Mennek a bányába dolgozni.

– Ne viccelődjön, itt mindenki tíz év felett van, ilyen büntetéssel nem küldenek bányába senkit.

– Most oda kell az ember.

Kivittek minket Csolnokra. Újranyitották a 9-es és a 14-es aknát – egy évvel azelőtt homokömlés miatt zárták be őket. Mi pucoltuk ki a vágatokat, a homokban megtaláltuk a halott bányászokat, átadtuk őket a családoknak. Nem értettem, hogy az asszonyok miért néznek ránk ferde szemmel, aztán kiderült, hogy létezik egy régi szabály: amíg az eltűnt bányász holtteste elő nem kerül, teljes fizetés jár utána a családnak, az özvegyi és árvanyugdíj ennek a felét sem érte el.

A táborunk barakkjai fenn, a régi meddőhányón helyezkedtek el zárt négyszögben. Bányász-ellátást kaptunk, zsírral kentük a bakancsunkat, az őrök vitték haza a szalonnát, amit nem tudtunk megenni. Ha valaki fenn a napszinten 105, vagy lent a föld alatt 103 százalékra teljesítette a normát, annak egy napra két nap büntetési tételt írtak jóvá. Szabadidőnkben lehetett napozni, a belső árusítású boltban még gramofont is vásárolhattunk, de a külvilágtól itt is „légmentesen” el voltunk zárva, nem fogadhattunk látogatót és levelet sem írhattunk. Egyik-másik feleség mű-válóperrel próbálkozott, hogy legalább a tárgyaláson láthassa a férjét, de hiábavaló volt a trükk, mert oda sem engedtek ki minket.

Én valaha versenyszerűen birkóztam, az átlagosnál könnyebben hozzászoktam a föld alatti munkához, harmadfelelősnek neveztek ki. Ez a keresetemen nem látszott meg, tizenkét év után 7600 forinttal szabadultam, a besúgók pedig 2-300 ezret vittek magukkal. Ha már a besúgóknál tartunk: az elhárítók mindvégig nem bocsájtották meg nekem, hogy annak idején nem sikerült beszervezniük, folyton figyeltettek.

Lehozták Csolnokra Thompson kapitányt, aki állítólag az amerikai hírszerzés tisztjeként dolgozott Magyarországon, őt állították rám. Tulajdonképpen piti kis ügynök volt, hamar átláttunk rajta, a srácok megijesztették. Thompson ki akart jutni a barakkból, hogy ne kelljen felfednie magát, a lábán felvágta az ereket, mi úgy tettünk, mintha nem látnánk, mi történt. Egy őr vette észre, addigra úgy átvérezte a szalmazsákját, hogy el kellett égetni. Rám akarták kenni az ügyet, nem sikerült, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis megbuktatnak, mint ahogy a régi börtönmondás tartja: „hiába születsz burokba, itt belelépsz a hurokba!”

Egy István Karcsi nevű társunk levelet próbált kicsempészni és lebukott, a fiúk szóltak nekem, hogy próbáljak közbelépni az érdekében. A parancsnok, amikor meghallotta, hogy mit akarok, szóba sem állt velem, akkor bejelentettem, hogy másnap nem vonulok le műszakra – a többiek, összesen 96 ember, csatlakoztak hozzám. A parancsnok átjött a barakkunkba:

– Tudja, hogy mit csinál?! Újabb bűncselekményt követ el, szabotázsnak fogják minősíteni.

– Tudom, de szíveskedjék kiengedni a társunkat, és én megígérem, hogy felvesszük a munkát, a szakácsok is lejönnek velünk, és öt százalékkal több szenet küldünk fel, mint máskor.

A parancsnok becsületszavát adta, hogy István Karcsinak nem esik bántódása, mi is megtartottuk az ígéretünket, úgynevezett „nagytermelő műszakot” szerveztünk, mikor feljöttünk a mélyből, cigányzene fogadott minket. Azután négy napra rá lejöttek értem, és felvittek a Gyűjtőbe. Az igazgatói irodában nem a smasszerek, hanem három elhárítós vett kezelésbe:

– Megint mit csinált, Lajos? Tudja, hogy ezért meg lehetne duplázni a büntetését?

– Tudom.

– De el is lehetne kenni. Emlékszik még a régi ajánlatunkra? Most is érvényes.

– Ne zaklassanak ilyesmivel.

Megbilincseltek és bevágtak a sötétzárkába, ott aztán csakugyan semmi sem zavarta a gondolataimat. Be kellett látnom, hogy nem megy tovább, a seggemmel nem tudom felolvasztani a Jungfrau jegét.

Úgy terveztem, hogy elfogadom az ajánlatukat, aztán ha egyszer már átjutottam a határon, irány a nagyvilág, legenda, hogy a kommunista ügynökök mindenkit megtalálnak és leszámolnak velük. Még a részleteket is kidolgoztam: megkapnám az utasításokat, aztán leszállítanának Szegedre – ott szokták lebonyolítani a szalmazsák-cserét, ennek során alkalmat adnának a szökésre, és átmennék Jugoszláviába.

Bejelentettem, hogy hajlandó vagyok tárgyalni. A belügyisek átvittek Budára egy titkos lakásba, ott előadtam a tervemet. Úgy látszott, hogy el is fogadják, egy Balik nevű jugoszláv ügynök mintájára próbáltak bevetni.

– Ki ez a Balik?

– Ennek a Baliknak ékszerüzlete volt Pesten a Kígyó utcában. Egyszer megbukott nyolc kiló arannyal, és bekasztlizták. Hogy történt, hogy nem, meg tudott szökni a Markóból, átlépett Jugoszláviába. Ott úgy fogadták, mint egy kémet, kinézett neki egypár év a börtönszigeten – még a „láncos kutya” időket éltük. Balik, hogy mentse a bőrét, tett egy ajánlatot: hajlandó visszajönni Magyarországra, és áthozza azokat a tudósokat, művészeket, akik Tito elől menekültek el. A jugoszláv elhárítás, az UDBA beleegyezett, és megadott neki mindenféle támogatást; pénzt, igazolványt, ÁVH-s egyenruhát, embereket. Balik ÁVH-s tisztnek öltözve a Tito-rendszer negyven-ötven ellenségét tartóztatta le, és hurcolta vissza Jugoszláviába. Szeged mellett egy mocsaras határszakaszon keltek át rohamcsónakkal. Mikor aztán lebukott, a jugók másfél kilométeres hosszúságban határsértést provokáltak, hogy Baliknak esélyt adjanak a menekülésre. Miért ne tudnám én ezt megcsinálni fordítva: elrabolni jugókat és áthozni Magyarországra?

A Fő utcába kerültem, ahol egy úgynevezett diplomata részt tartottak fenn parkettás-szőnyeges szobákkal, lent a pincében fegyverforgatást tanultam. Kilenc hónapig tartottak ott, aztán szóltak:

– Nem jött be a dolog, de nyugi, majd kialakul.

Visszaraktak a Gyűjtőbe, aztán két-három nap után lehelyeztek Tatabányára, a XIV-es aknába. Találkoztam régi, csolnoki társaimmal.

– Hol voltál?

– A vizsgálati osztályon.

– Kilenc hónapig?

Tudnod kell, hogy a sitten senkinek a jellemére nincs garancia, ismertem valakit, aki tizenöt becsületes év után lett vamzer. A rabok nekem sem hitték el, hogy nem szerveztek be. Egyszer szólnak:

– Az egyik bányász hozott egy külföldi újságot, lent a fejtésben átadja, felhozod-e?

– Miért én?

– Mert neked már nincs reményed harmadra, de a többieknek még van esélyük, elveszítik, ha lebuknak.

Elvállaltam, a rabok még egy üveg piát is rám bíztak – aztán beköptek, fenn a falézoló teremben már várt rám a nyomozó a kutyájával. Úgy gondoltam, hogy az újságtól és az üvegtől mindenképpen meg kell szabadulnom, meglöktem a nyomozót, nyertem akkora egérutat, hogy be tudtam vágódni a latrina mellé és bedobtam mindent.

Megvertek, aztán átszállítottak Márianosztrára, a politikai fegyelmi házba, plusz egy évet kaptam. Kopaszra nyírtak, megint megvertek, kétszer húsz nap magánzárkát szabtak ki rám, aztán kétszer tíz nap sötétzárkát és egy évig nem vonulhattam ki munkára.

1956 októberében felfüggesztették a büntetésem, még nyolc évem lett volna hátra. Összegyűltünk a kápolna előtt, azt ígérték, hogy hamarosan kapunk civil ruhát, de voltunk vagy harmincan, akik nem voltunk hajlandók várni, a piszkos munkásruhánkban indultunk el hazafelé. Szobig levittek minket teherautóval, ott kaptunk száz forintot, és megvehettük a jegyet a Nyugati pályaudvarig. A vonaton látták az utasok, hogy kik vagyunk, kínálgattak minket borral, ennivalóval.

Otthon megtudtam, hogy apám már egy éve meghalt, anyám ágyban fekvő beteg volt, egy Németh Ilonka nevű lány gondozta:

– Köszönd meg neki, Lajos.

Meghívtuk egy uzsonnára, harmincöt éves öreglány volt, egyedül élt, de adott magára, tisztán és csinosan öltözött. Úgy éreztem, hogy összeillünk, kéthónapos udvarlás után elvettem feleségül.

Egy napot sem akartam munka nélkül maradni, beálltam a Hungária Vegyiművekbe, sósavat rakodtunk, az átlaghoz képest nagyon jól fizették, 4-5000 forintot is megkerestem havonta. A brigád hamar befogadott, mert már két büntetett előéletű ember is dolgozott köztük.

Kun Lajos elhallgatott, mintha belefáradt volna a beszédbe, én is letettem a golyóstollamat és csak úgy, az asztal mellett ülve nyújtózkodtam.

– Most már igazán kellene ennünk valamit – mondta a házigazdám. – Gyere, átmegyünk a munkásszállásra, hátha meghozták már a vacsorát.

Végigsétáltunk a kerten, még alig sötétedett, útközben Kun mutogatta a lugasokat:

– Ezeket már én ültettem, gyakorlatilag kertész vagyok itt a majorban.

– Szereted csinálni?

– Annyi előnye van, hogy senki sem szól bele a dolgomba.

– A többi munkással hogy jössz ki?

– Csupa lekopott, tönkrement ember él itt, a rum a fő divat náluk. Amikor ide kerültem, én is velük laktam a munkásszálláson. Nem tudod, mi az: évekig együtt aludni emberekkel úgy, hogy a kezed, a szád összeér. Emlékszem egy elítéltre, Felföldi Bélának hívták, bolond volt, a szaros vécépapírokat elrakta a zsebébe, kitolásból direkt mellém rakták. Három hónapig panaszkodtam a nevelőnek, de hiába. Nem én tettem oda – mondta –, én nem helyezhetem el maga mellől.

– Itt hogy fogadtak?

– Volt egy cigányfiú, „Disco”-nak hívták, egyszer éjjel kettőkor felkeltett: mutasd meg a személyidet!

– Miért?

– Mert látni akarjuk, hogy csakugyan Kun Lajos vagy-e, vagy pedig egy spicli, akit a nyakunkra küldtek.

Mintha a névtől függne, hogy valaki spicli-e?! De azért odaadtam az igazolványt, megnézte, benne volt a maccs, vagyis a kitiltásom.

– Rendben van, aki ártani próbál neked, annak a hátába vágjuk a vasvillát.

Egy öreg csendőr megölelt:

– Tartsunk össze. Te is fasiszta vagy, én is.

Úgy látszik, később érkeztünk, az emberek már átmentek a kocsmába, a munkásszállás kis étkezőjében senkit sem találtunk. Egy tálban paprikáskrumplit hagytak nekünk, utána sört ittunk. Korán keltem, a fáradtságtól egyre nehezebben formáltam a szavakat. Kun észrevette, hogy „lejártam”, visszakísért az egykori orvosi rendelőbe, ő a munkásszálláson töltötte az éjszakát.

 

Másnap reggel nem volt kedvem üldögélni a nedves házban, kisétáltunk gombászni az erdőbe, Kun úgy emlékezett, hogy az előző héten sok erdei csiperkét látott a tisztásokon. Mérhetetlen akácosokon vágtunk át, a fehér virágok épp most kezdtek el fonnyadni-hullani, illatuk még áthatóbb és édesebb lett. Letéptem egy fürtöt és szagolgattam, azon tűnődtem, csinálnak-e valahol kölnit akácvirágból? Egy istállóhoz érve megálltunk, leültünk egy padra, és elővettem a jegyzetblokkomat:

– Meddig voltál szabadlábon?

– 1957 májusában vittek be, kémkedés gyanújával.

– Mire alapozták?

– 1956 októberében irányítottam a Vöröskereszt segélyszállítmányait, és azzal vádoltak, hogy közben katonai adatokat gyűjtöttem az amerikai hírszerzés számára.

Keményen kezdték, magánzárkába vágtak és 364 napig vizsgálták az ügyemet – azért nem egy nappal tovább, mert a rendelkezések szerint csak egy évig lehetett benntartani vádemelés nélkül. A vád anyaga pedig nem akart összejönni.

Egész éjszaka tartottak a kihallgatások, utána utasításba adták az őrnek, hogy ne hagyjon aludni. Eljátszották a szokásos taktikai trükkjeiket: először jött a „rossz vizsgáló”, aki leszidott, fenyegetett, majd bevetették a „jó vizsgáló”-t, aki kedves volt, cigarettával kínált és arra célzott, hogy ő véletlenül került ide, lélekben tulajdonképpen együttérez velem – hátha elhiszed, és neki többet mondasz. Egy oldal közepén fejezték be a jegyzőkönyvet, de a lap alján íratták alá, hogy a szabadon hagyott részre utólag még beszúrjanak két-három bekezdésre való szöveget. Velem azonban nem jutottak semmire, én már mindent láttam, és mindennek az ellenkezőjét is.

A 365. napon újra felvittek az irodába, a vizsgáló provokált, szidta az anyámat, bedühödtem és hozzávágtam az írógépet. Beutaltak az elme-megfigyelőbe, egy hónapig vizsgáltak, persze nem találtak semmit, visszavittek a börtönbe.

A bíróság újra elítélt, kihirdették előttem, hogy le kell töltenem azokat az éveket is, melyeket 1956-ban elengedtek.

– Ez annak idején nem hivatalos intézkedés volt?

– Dehogynem, a szabadulásnál papírt is adtak róla, de mikor letartóztattak, a házkutatásnál elvették és eltűnt – persze, ha meglett volna, akkor sem sokat törődnek vele. Az 1956-osok közé soroltak be, a csoportban megláttam egy Sárközi nevű cigányt, akire októberben rálőttem, mert lopni akart a Vöröskereszt raktárából, ő is felismert, nekem jött, de leápoltam rendesen.

1959 elején kerültem át Vácra, akkoriban oda vittek minden öt évnél „idősebb” rabot. Engem már ismertek, mondták, vegyük ki a Lajost, ő már régi ember – Mészáros doktorék mellett dolgoztam mint egészségügyis.

Hiába kerültem jó helyre, akkor már gyűlöltem őket, minden személyes haszon nélkül, csak úgy, passzióból játszottam ki az őröket. Az új rend szerint háromhavonként lehetett írni egy húszsoros levelet, én elvállaltam, hogy kiküldök minden üzenetet. De nem ebbe buktam bele. Ismered P. Klárit, a színésznőt?

– Igen. Miért?

– Az ő férje is bekerült Vácra. A rendőrség valaha beszervezte a palit, és nyitott neki egy lakberendezési boltot, ahová beépítettek egy komplett lehallgató berendezést. Oda járt kávézni, dumálni az egész Belváros, a rendőrök rengeteg anyagot összeszedtek. Sokáig minden rendben volt, de a pali aztán elszemtelenedett, elkezdett saját zsebre valutázni, erre sürgősen találtak egy hajszálat a moslékban és bemártották őt.

Felesége, a színésznő, próbált enyhíteni a sorsán, barátkozni kezdett az őrökkel, az egyiknél még keresztanyaságot is vállalt – ha ismernéd a börtön belső világát, tudnád, hogy az ilyesmi biztos lebukás, mert a többi rab nem hagyja annyiban, ha valakivel kivételeznek.

Még egy hasonló ügy adódott: D.-é, a híres íróé. Ő mindig is sitiprincnek számított, az őrök hozták-vitték a holmiját utána, nem szalmazsákon aludt, hanem külön ágyban. Mikor egyéni kegyelemmel ki is szabadult, a börtön éhségsztrájkba kezdett. Lejött Pestről Földes miniszterhelyettes, tájékozódni akart a helyzetről, összeszedtek közülünk harminc embert, akik hangadóknak számítottak.

– Miért tört ki a sztrájk? – kérdezte.

A politikaiak, csupa kedvezményféltő ember, meg se mertek szólalni, én jelentkeztem:

– Megszólítást kérek.

– Földes úr.

– Értettem. Földes úr, ha egy kőmunkás, aki nem tud többet, mint hogy melyik a kő és melyik a homok, kap 12 évet, akkor biztos le is kell töltenie. A képzett embert pedig kiengedik, mert klausztrofóbiás, vagy kedvezményeket kap, mert a felesége keresztanyaságot vállal egy őrnél.

– Utánanézek – mondta Földes –, és holnap újra találkozunk.

Még azon az éjszakán elvittek Márianosztrára, soha nem láttam többé a miniszterhelyettest. Nosztrán azzal fogadtak:

– Hallom Lajos, szervezkedtél Vácon, meg akartátok ölni az őrséget.

Nem engedtek sétára, erre én rögtön éhségsztrájkba kezdtem. Egy hét múlva én is kimehettem, de minden alkalommal olyan fegyelmező gyakorlatokat vezényeltek nekem, hogy majdnem összeestem. Nem szereztem meg nekik ezt az örömet, tartottam magam.

Már azt hittem, rendeződnek a dolgaim, mikor Vácról jött egy átirat. A színésznő beköpte, hogy én leveleket csempésztem ki a börtönből – azt nem mondta, hogy az ő palija is küldött velem. Az ügy kapóra jött, újra a bíróság elé küldtek.

A tárgyalásra Budapesten került sor, egy autóbusszal felhozták az őrség minden mozgatható emberét, hogy a jelenlétükkel szinte kikényszerítsék a bíróságból az elrettentő ítéletet. A tanács jóindulatúan kezelte volna az ügyemet, de láthatólag zavarta a vele szemben ülő egyenruhás tömeg. Én feltételeztem, hogy a fegyőröknek két óra körül haza kell érniük, mert szolgálatba lépnek, ezért elkezdtem húzni az időt. Jelentkeztem-kérdeztem, az utolsó szó jogán három óra hosszat beszéltem, a bíró rendes volt, engedte, az őrök közben morogva felkeltek és eltávoztak, így üres nézőtér előtt hirdették ki az ítéletet. A börtönben négy évvel fenyegettek, megúsztam kettővel.

Az utolsó hónapokra áthelyeztek a sopronkőhidai szövödébe, mivel, ahogy mondtam már, eredetileg textiles szakmát szereztem. Itt találkoztam először szociológusokkal, tesztlapokkal, melyeket kitöltettek velünk: mikor rosszabb egy embernek, a büntetés elején vagy később, hogyan hat ránk a börtön informális belső szerveződése? Én az ilyen kérdésekre soha nem tudtam felelni, miképp magyarázzam el egy szemüveges-szakállas úrifiúnak, milyen érzés például egy olyan ember mellett dolgozni, aki minden öt percben célbaköp az előtte hajlongó hátára, arra a tájékra, ahová egy női nemi szerv van tetoválva?

1966 októberében telt le az időm, éjfélkor engedtek ki, éltek azzal a lehetőséggel, hogy a szabályok szerint percre pontosan ki kell számítani a büntetés időtartamát, így például, ha 23⁵⁹-kor léptél be a börtön kapuján, akkor is letöltöttnek kell venni egy napot.

Kint senki sem várt, anyám meghalt, Ilonka, a feleségem, lelépett. Tudtam, hogy az én életem már végképp tönkrement, teli voltam bosszúvággyal. Elhelyezkedtem az Óra-Ékszer Vállalatnál, a karbantartóknál dolgoztam, azt ígérték, hogy hat hónap után elküldenek üzletszerzői tanfolyamra, de engem ez már nem érdekelt különösebben.

Szereztem egy játéknyomdát, primitív gumibetűkkel, és röpcédulákat írtam: „Le a kommunistákkal! Távozzanak a szovjet csapatok!” 1968. április negyedikére egy egész táska röpcsit készítettem, még a felvonulás előtt szét akartam szórni. Volt egy öreg Trabantom, beraktam az anyagot, előző nap vidéken jártam, és a rossz utakon szinte belepte a sár. Féltem, hogy feltűnik valakinek, mielőtt elindultam volna, nekiálltam lepucolni Alig kezdtem el törölgetni az ablakokat, mikor odaléptek hozzám a nyomozók:

– Hagyja, Lajos! Egy darabig nem lesz rá szüksége.

Most is a Gyorskocsi utcába vittek be. Azzal vádoltak, hogy titkos összeesküvést szerveztem, meg akartuk dönteni a rendszert, és egy ellenkormányt is kijelöltem már. A kihallgatásoknál csak „miniszter úr”-nak szólítottak, mert állítólag magamnak szántam volna a belügyminiszteri posztot.

Ezúttal csakugyan volt valamennyi saram, amiből kiindulhattak, a többire pedig találtak tanúkat. Még az unokahúgom is terhelő vallomást tett rám – a lakásomra pályázott, azt ígérték neki jutalmul. Két évig húzták a vizsgálatot, aztán elítéltek tizenöt évre.

A hírem már előttem járt, eleinte kötözködtek velem. Megpróbáltak lebuktatni: ötszáz forintot dugtak a műanyagpadló alá, mintha én rejtegettem volna, és más hasonló gyermekded trükköket játszottak el, de aztán lassan ők is belefáradtak, rájöttek, hogy ki lehet jönni velem. Segítettem nekik a könyvelésben elkenni a raktárhiányokat, a börtönlapba cikkeket írtam a BV-s tisztek nevében.

Tizenöt év után, 1983. február 15-én vittek át a szabaduló cellába, két cigánygyerekkel voltam összezárva, végig azon vitatkoztak, hogy ki fog másnap több sört meginni. Négy órakor jöttek értem az őrök és átkísértek a parancsnokságra, az irodában két nyomozó várt:

– Jól van Lajos, csak elérkezett a szabadulás is. Hogy képzeli: mikor kerül vissza újból?

– Ne provokáljanak!

– Megint ideges?

– Igen, most kaptam injekciókat, felugrott a vérnyomásom 240-re.

Meg akartak győzni arról, hogy minden milyen szép és jó, persze nem gondolták komolyan, csak cukkoltak, két fiatal taknyos volt, élvezték a szituációt. Négyórás veszekedés után egyikük elővett egy idézést:

– Ezt hoztam magának Lajos, bemutatom. Február 16-án tíz órakor jelentkeznie kell a XIX. kerületi kapitányságon.

– Holnap reggel?! Ez 24 órán belül van, szabálytalan, nem megyek.

– Dehogynem. Ha öt percet késik, magáért megyünk.

Nem volt kalapom, fázott a fejem, a rám épített besúgó vett nekem egy sapkát. Nem akartam balhét, elmentem a rendőrségre, egy nőre volt kiszignálva az ügyem.

– Van fényképe? – kérdezte.

– Nincs.

– Menjen el, csináltasson kettőt.

Kiállították a személyi igazolványomat, rögtön bevezették, hogy ki vagyok tiltva Budapestről és Komádi község Keserű-tanya területén rendőrhatósági felügyelet alá kerülök.

– Meddig tart? – kérdeztem.

– Nem tudom, határozatlan ideig.

– És hogy képzeled a sorsodat?

– Letöltök itt egy évet, addig nem csinálok balhét, de ha még tovább is itt akarnak tartani, megszököm és bosszút állok.

 

Összesen három napot töltöttem Komádiban a Keserű-tanyán. Az utolsó éjszaka arra ébredtem, hogy az alkarom szinte elviselhetetlenül viszket, megnéztem: apró piros pöttyök borítottak el. Azt hittem, hogy rühöt szedtem össze, és pánikszerűen hazamenekültem, itthon a bőrgyógyász megállapította, hogy galambtetűk leptek el – felírt valami kenőcsöt ellenük.

Átolvastam a jegyzeteimet, úgy találtam, nem kínálnak elegendő anyagot egy nagyobb terjedelmű riporthoz, a blokkomat leraktam egy fiók mélyére. Abban bizakodtam, hogy egyszer, más hasonló sorsokkal kiegészítve, kitesznek majd egy könyvet.

Már rég másfelé járt az eszem, mikor az egyik este felhívnak telefonon:

– Jó estét, Kelemen rendőrőrnagy vagyok.

– Jó estét. Hajrá Vasas!

– Hogy érezte magát Komádiban?

– Köszönöm, nem túl rosszul – ahogy az angol mondja –, gondoltam, ebbe minden belefér.

– Ha nincs kifogása ellene, találkozhatnánk egyszer. Én megmutatom Kun Lajos régi periratait, maga pedig mesél arról, hogy érzi magát a barátunk mostanában.

A fejembe szállt a vér:

– Ezt tekintsem üzleti ajánlatnak?

– Nem kell ilyen kifejezéseket használni…

Szó nélkül leraktam a kagylót, de valami azt súgta, hogy ez az ügy még nem ért véget.

Néhány héttel később, hazatérve, a feleségem kisírt szemmel fogad, lerakja elém a vacsorát, utána behúzódik a szoba sarkába.

– Te nem eszel? – kérdeztem.

– Nem.

– Mi bajod van?

– Hol van neked egy másik családod, akikkel szívesebben élsz, mint velünk?

– Honnan veszed ezt a hülyeséget, ki mondta?

– Telefonáltak ma délelőtt.

– Kicsoda?

– Egy férfi.

– Bemutatkozott?

– Nem, de miért mondta volna?

– Emlékszel a hangjára, milyen volt?

– Semmi különös, egy kicsit raccsolt.

Hirtelen átfutott rajtam egy gondolat, a fiókomból előkerestem a névjegyet, melyet a rendőrtiszt hagyott nálam, felhívtam a munkahelyi telefonszámát, aztán a kagylót a feleségem kezébe nyomtam:

– Kérd Kelemen őrnagyot és beszéltesd egy pár szót.

Pár pillanatig figyelt, aztán letette a kagylót és rám nézett:

– Honnan tudtad?

– Majd egyszer elhívom látogatóba Kun Lajost, ő többet tud mesélni erről. Gyere, egyél valamit.

Katonai cenzúra

Nem tudom, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, létezik-e még ez az intézmény, de az 1970-es években, a 80-as évek elején még működött egy pasaréti kaszárnyaépületben, az úgynevezett „Kis Honvédelmi Minisztérium”-ban. A „Katonai Cenzúrá”-t a szerv hivatalosan bevallott megjelölésként használta, és korlátlan hatalommal döntött minden, a Hadsereget érintő sajtóbeli közlés ügyében: engedélyezett, átíratott – de leginkább tiltott.

Én a magam személyében kétszer kerültem velük szembe, kezdjük az ártatlanabb üggyel. A Magvető Kiadó épp a mezőgazdasági repülőkről, az úgynevezett „trágyabombázókról” szóló riportkönyvem, az „Égi Szekér” megjelentetésére készült, mikor egyik nap egy magas rangú katonatiszt jelentkezett be az igazgatóhoz, Kardos Györgyhöz. Kardos tudta, hogy az ilyen jelentkezésektől túl sok jó nem várható, ezért húzta-halasztotta a találkozást, de végképp elodázni természetesen nem sikerült, végül is le kellett ülniük egymással szembe.

– Azt szeretném közölni Önnel, igazgató elvtárs – mondta a katonatiszt kimérten –, hogy a Néphadsereg törölte könyvheti ajánlólistájáról az „Égi szekér”-t.

Kardos vállat vont:

– Kérem, ez az Önök ügye, a könyv, reméljük, így is elfogy majd, de puszta kíváncsiságból szeretném tudni, hogy miért döntöttek így.

A következők derültek ki. A könyvemben írtam többek között egy mezőgazdasági pilótáról, F. Jenőről, ne említsünk teljes neveket, ha nem muszáj, „nomina sunt odiosa” – a nevekből mindig baj származik. Jenő valahol Gyöngyös térségében röpködött a helikopterével, és ha már ilyen messze került Pesttől, igyekezett minél több pénzt keresni. A Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál akkoriban a kiszórt növényvédő szerek súlya után fizették a pilótákat; ezért érhető módon mindenki igyekezett minél többet felvinni magával – messze a megengedett teherbíráson túl. Hogy aztán szétterítette-e a kijelölt táblákon, vagy beledöntötte az egészet egy tóba, az már az illető lelkiismeretén múlott. Jenő is alaposan fel szokott pakolni, ennek következtében két egymás utáni napon beesett Kamov-típusú helikopterével a szőlő közé, de ez nem törte meg az optimizmusát, a harmadik alkalommal is komoly túlsúllyal szállt fel. Bízott benne, hogy a kedvező széllel, mely nemcsak a merevszárnyú repülőgépek, hanem a helikopterek működését is befolyásolja, majd csak elevickél valahogy.

Balszerencséjére, mikorra elérte a szükséges repülési magasságot, a szél teljesen elállt. Jenő nem tudott dolgozni, a túlsúllyal egy harmadik kényszerleszállást sem mert megkockáztatni, azt találta ki, hogy berepült egy felhagyott bánya kráterébe és ott keringett, hogy legalább a benzin fogyjon és ennyivel is könnyebbé váljon a gép. Egy órán át rótta a szűk köröket folyamatosan halálfélelembe dermedve, végre észrevette, hogy a Gagarin Hőerőmű kéménye fölött meglebben a füst, jelezve a szél feltámadását, akkor végre kimerészkedett a kráterből és leszórta a rakományát. Visszatért a repülőtérre, leszállt, kulcsra zárta a helikoptert, utána lepisálta, mintegy jelezve, hogy a maga részéről befejezte.

– Teljességgel megengedhetetlen – mondta a katonatiszt Kardosnak –, hogy valaki lepisáljon egy helikoptert.

Kardos mosolygott:

– Azt hiszem, már különb gépekkel is megestek hasonló dolgok, de legjobb tudomásom szerint ez a Kamov-típusú helikopter sohasem volt rendszeresítve a Magyar Néphadseregben.

– Ez akkor is megengedhetetlen! Utána jöhetnek a tankok és így tovább!

Ebben maradtak. Később hallottam egyik újságíró barátomtól, akit mint tartalékos katonai cenzort nyári táborba hívtak be, hogy a továbbképzésükön összesen két téma szerepelt; az első természetesen: példaképünk a Szovjetunió élenjáró katonai cenzúrája, a második: katonai cenzúrai tanulságok az „Égi szekér” megjelenésével kapcsolatban.

 

Elmondtam már, hogy 1968-ban néhány hónapot töltöttem Rákospalotán a katonai fegyelmező zászlóaljnál, és a tapasztalataimat egy hosszabb riportban foglaltam össze. Az előírások szerint az írást be kellett volna mutatnom a Politikai Főcsoportfőnökségen, de ezt a magam részéről egy pillanatig sem vettem komolyan. Régi alapelvem: „a slamposság enyhíti a diktatúrát”, úgy gondoltam, a katonai cenzúránál senki sem figyeli azt, hogy én megírtam ezt a riportot, a Szépirodalmi Kiadó pedig beéri azzal, ha én kijelentem, hogy illetékes helyen jóváhagyták az anyagot.

Alapjában véve helyesen okoskodtam, csak egy hibát követtem el: az egész kötetnek a „Fegyelmező zászlóalj” címet adtam, úgy éreztem, hogy ez hatásos, majdnem hogy péhowardi izgalmasságú titulus, a könyvesboltok kirakatában magára vonja majd a tekintetet. Nem kellett volna. Ilyen nyílt szándék már szemet szúrt az illetékeseknek, felkérték a kéziratot a Honvédelmi Minisztériumba, ahol megtisztelő gondossággal elolvasták, aztán behívattak.

– Nagyszerű, Moldova elvtárs, kiváló, sőt csodálatos – nem mondtak ennyi jót, de miért ne csináljak egy kis propagandát magamnak – csak egy kissé sötét képet fest. Volna egy kérésünk.

– Mi volna az?

– Írjon bele néhány pozitív, példamutató alakot is.

– Nagyon szívesen, de egy kérésem nekem is volna.

– Parancsoljon.

– Tessék kijönni velem a helyszínre és megmutatni ezeket az alakokat, mert én magam nem találkoztam velük.

– Hát ha maga ennyire naturalista, akkor sajnos nem tudjuk engedélyezni az írás megjelenését.

Ebben maradtunk. Aztán telt-múlt az idő, ez hála Istennek nem tartozik a katonai cenzúra hatáskörébe, mert akkor bizony nem nagyon mozdulna, az 1970-es évek végén úgy éreztem, hogy megint tehetek egy kísérletet. Ezúttal a Magvető Könyvkiadónál próbálkoztam.

A kéziratot elfogadták, a nyomdai előkészítőkhöz került, már azt hittem, szabad a pálya, mikor Kardos behívatott, és egy hivatalos levelet mutatott nekem, elolvastam: egyszerre két minisztérium tiltotta be a könyvet – a művelődési és a honvédelmi tárca, ha úgy akarom, még büszke is lehettem volna a megkülönböztetett magas figyelemre.

– Akkor most mit csináljunk, főnök? – kérdeztem Kardost.

– Várunk még egy pár évet – mondta és visszaadta a kéziratot.

Ez nyáron történt, épp utaztam le az Őrségbe a családom után, csak lent vettem észre, hogy a kézirat benne maradt a táskámban. Legyintettem:

– Nem érdekes, ennek aztán igazán mindegy, hol lepi a por.

Nemesszeren, ahol lakunk, a harmadik szomszédom „kűfalusi”, vagyis szintén Pestről járogat le az Őrségbe, emellett szakmabeli is: a „Mozgó Világ” című folyóirat olvasószerkesztője volt akkoriban. Valamikor július végén átjött hozzánk egy este, és beszámolt róla, hogy szétdobták a lap augusztusi számát, mert egy Trockij Leóról szóló terjedelmes cikket is közreadott volna.

– Kellene egy száz oldal körüli anyag, hogy egyáltalán megjelenhessünk, a lap ott áll szétdobva a kecskeméti nyomdában, tudnál adni valamit?

– Nincs semmi, illetve itt van ez a „Fegyelmező zászlóalj” – de hát ebből több bajotok származhat, mint Trockijból. Olyan volna, mintha bicikli elől menekülnétek, és teherautó alá ugranátok.

– Nem számít, add csak ide.

Mit ad Isten: az írás csakugyan megjelent a „Mozgó Világ”-ban, mint már említettem: „a slamposság enyhíti a diktatúrát!”. Eltelt két hét is, mire a katonai cenzúra felfedezte, hogy mi történt, felháborodva hívták fel a folyóirat főszerkesztőjét.

– Hogy merte lehozni? Moldova nem mondta, hogy ez az írás be van tiltva?!

Moldova nem mondta, tudniillik abból indult ki, hogy az még rendben van, ha akasztani kísérik az embert, ez mindenkivel előfordulhat, de hogy a saját akasztására ő maga vigye a kötelet, azt már nem lehet elvárni tőle. Vegye meg a hóhér, legyen neki is valami rezsije az egészre. Őrségi szomszédommal azt üzentem a főszerkesztőnőnek, hogy ne vegye túl komolyan az esetleges fenyegetéseket, a hadseregnek egyetlen eszköze lehetne a megtorlásra, az pedig rá nem vonatkozhat: nem hívhatják be katonának.

Én be is értem ennyivel, hiszen az írás végül is elérte a célját; eljutott az olvasó kezébe, többé kísérletet sem tettem, hogy könyv alakban is megjelenhessen, de váratlanul egy újabb esély kínálkozott. Felhív egyik nap egy író barátom, H. Barta Lajos:

– Gyurikám, kérnék tőled valamit, ha akarod teljesíted, ha nem, akkor sincs harag.

– Miről van szó?

– Írtam két kisregényt, benyújtottam egy kiadóhoz, tetszett is nekik, de azt mondták, kevés. Tudták, hogy mi jóban vagyunk, azt tanácsolták, próbáljalak rávenni, hogy te is adjál valami anyagot, így már kikerekedhet egy belevaló kötet.

– Nézd Lajos, nekem csak egyetlen kiadatlan írásom van jelenleg, egy riport a fegyelmező zászlóaljról, de ezt a katonai cenzúra betiltotta.

– Add csak ide, majd meglátjuk.

Találkozunk, Lajos kezébe veszi a kéziratot, mielőtt még belekezdene, áthúzza a címet és egy pillanatnyi töprengés után beírja a helyébe: „Kerüld a nőket!”

– Ez mi? – kérdezem elhűlve.

– Mi volna?! Egy új cím. Erről senki sem fogja kitalálni, hogy a fegyelmező zászlóaljról szól.

Aztán végigolvasta és bólintott:

– Úgy jó, ahogy van, viszem is be a kiadóhoz.

Nem akarom tovább nyújtania történetet, a „Kerüld a nőket!” minden akadály nélkül befutotta a maga kiadói útját, és simán meg is jelent. A katonai cenzúra egy szót sem szólt, talán észre sem vették, vagy lehet, hogy már ők sem a régiek?!

Igaz, vagy nem igaz?!

Mikor befejezek egy-egy riportkönyvet, még egyszer át szoktam nézni a már legépelt szöveget, és megpróbálom kitalálni, hogy melyik mondattól ki sértődik majd meg. Az a harmincöt év, melyet ezen a pályán eltöltöttem, mindmáig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy biztonsággal jósolhassak. Például: sohasem gondoltam volna arra, hogy a „Szent Tehén” címét sokan az ipar egyik legfőbb vezetőnője álnevének tekintik majd.

És minden megjelenés után jöttek a levelek, rosszabb esetben a hivatalos intézkedések, melyeket már egyre rutinosabban, terepszínű pofával fogadtam, de éjszakánként fél kettő-kettő körül felébredtem az idegességtől, és hajnalig tűnődtem, hogy is zajlott le az éppen szóban forgó vitatott esemény, és mit kellene válaszolnom a támadásokra?!

De hát az általános beszéd mindig unalmas, a példák viszont vonzanak, vegyük egy átlagos riportom, az „Égi Szekér” sorsát, melyben a mezőgazdasági pilóták életét próbáltam ábrázolni. Ezt a könyvet először a „Kortárs” című folyóirat közölte le, még 1982 elején, Kovács Sándor Iván, az akkori főszerkesztő négy egymást követő folytatásra osztotta fel az anyagot. Fölösnek tűnő óvatosságból még ezeket a nyomdai levonatokat is átfutottam, és úgy gondoltam, nyugodt lélekkel engedhetem az „Égi szeker”-et gurulni a maga útján, a szöveg „aknamentes”.

 

Az első részben a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat történetével foglalkoztam. Írtam a hőskorszak első kísérletéről, mikor a műtrágyát még a PO–2-esek szórták, azok a szovjet gyártmányú repülők, melyeket gyenge technikai adottságaik miatt a II. világháborúban csak felderítőknek, postagépeknek használtak, bombáknak nem is jutott hely rajtuk, legföljebb egy-egy kosárral vittek fel az aprajából, és kézzel dobálták le az ellenség bosszantására. Aztán persze követtem a fejlődést; leírtam az újabb és újabb típusok megjelenését.

Amit sikerült megtudnom erről a korról, azt nagyrészt az első pilóták egyikétől, Császár Károlytól, a legendás Csaszitól tanultam. Adassék tisztelet az emlékezetének: pilótához méltóan élt és úgy is halt meg: egy Repülőnapon kint Budaörsön műrepülő gyakorlatokat mutatott be, és fenn a levegőben érte a szívhalál, utolsó tudatos mozdulatával a környező mocsarak felé fordította a gépét; nehogy az összegyűlt közönségre zuhanjon.

Ő mondta el azt a szörnyűséges történetet is, hogyan hozták haza az új PZL típusú gépeket Varsóból. Indulásnál a „Meteor”, az időjárást jelző állomás közölte, hogy Krakkóból nyolc kilométeres „látás”-t jelentettek, ami éppen elégséges lett volna – ha igaz. Fent a levegőben kiderült, hogy a ködben öt-hatszáz méterre sem látni. Csaszi „befűzte” magát I., a parancsnokló pilóta mellé, rátapadtak a varsó–radomi országút jobb oldalára, alattuk tompított fényszóróval futottak a kocsik, és várták a köd feloszlását, de az egyre csak sűrűsödött, egyszer majdnem nekivágódtak egy rádióantennának, mely hirtelen bukkant fel a homályból – alig tudtak átevickélni a rögzítő drótkötelek között.

Csaszi, aki már többször megtette ezt a távot, beállt a parancsnokló I. mellé és integetett, hogy szálljanak le Radomban, mert egy fél óra múlva elérik a Lengyel Középhegységet, és azon nem lehet átjutni ilyen látási feltételekkel. I. azonban előre mutatott, ő volt a vezér, Csaszinak engedelmeskednie kellett.

A köd már szinte folyékonnyá vált, valósággal kenni lehetett volna, kétségbeesett csúszkálás után végül egy völgybe jutottak, ahonnan nem volt kiút. Egy szűk katlan alján spiráloztak a gépek, az út két oldalán magas házak álltak. Csaszi, más esélyt nem látva, elszánta magát, hogy leszáll egy friss szántáson, a földetérésnél az első két kerekén egyensúlyozott, szerencséjére nem előre bukott, hanem a hátsó kerekeire zökkent le. Mikor kiszállt a gépből, és elindult felfelé, akkor látta meg: ha még 10-15 méterrel tovább futott volna, épp nekimegy egy gerendaháznak és szétzúzza magát.

– Összekiabáltuk egymást I.-vel, mondott valamit, de leintettem. Lett volna miért neheztelnem rá, de inkább felejtsük el.

Mindezt úgy írtam le, ahogy Csaszi elmesélte, hogy a dolog személyes élét elvegyem, a parancsnokló pilóta nevét is csak egy nagy kezdőbetűvel jelöltem. Az első folytatás megjelenése után megjött egy levél I.-től, azonnal helyreigazítást követelt, és csak úgy mellékesen megfenyegetett, hogy majd elintéztet valamelyik rokonával, aki állítása szerint a Népszabadságnál dolgozott.

Ilyenkor az író sorsa riportalanyának kezében van letéve, ha ő megijed és visszakozik:

– Kérem, én nem ezt mondtam, vagy legalább is nem így! – akkor a riporter nem tudja megvédeni magát. Eredeti dokumentumokhoz, melyekkel tárgyszerűen igazolhatná állításait, ritkán jut hozzá, támogatásra pedig nem számíthat semmiféle hatalmaságtól.

Csaszi most is korrekt volt, megőrizte, és most bemutatta az eseményeket rögzítő egykori jegyzőkönyveket, írt egy levelet a Kortársnak, melyben újra elvállalta állításait. I. erre már nem válaszolt, így ez az ügy lezárult, de rajtam végigfutott egy rossz sejtelem: ezúttal a szokottnál is több és nehezebb harc vár rám, és egyáltalán nem biztos, hogy az ütközetekből én kerülök ki majd győztesen.

 

A második folytatásban a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat veteránjairól írtam, leginkább a „sztálini sólymok”-ról, az 1950-es évek harci pilótáiról, akik kisebb-nagyobb buktatók után a Szolgálathoz kerültek.

Velük ismerkedvén egy történelmi időben távolabbi rétegbe is sikerült beásnom magam, eljutottam ahhoz a nemzedékhez, mely még a háború előtt kezdte meg repülős pályafutását – többnyire a horthysta légierő tagjaként. Már mindegyik nyugdíjban volt, de néhányukat sikerült felkutatnom és beszélnem velük.

Egyikük már rég túllépte a szenilitás határát, beszélgetésünk során órákig azt fejtegette, hogy az ember a törzsfejlődés bizonyos állomásán tudott repülni és az embrió farka tulajdonképpen a magassági kormány csökevénye. Másikuk csak vitéz nagybányai Horthy István kormányzóhelyettesről volt hajlandó beszélni, aki kétségtelenül érdekes személyiség volt, de sorsa meglehetősen távol esett az én témámtól, a repülőgépes növényvédelemtől.

Harmadikként F-fel találkoztam, aki a háború idején az őrmesterségig vitte, 1944 végén Messerschmidt gépeken repült. Ő néhány év börtön után, és a szokásosnál nagyobb kerülővel jutott el a Szolgálathoz, az anyaggyűjtésem idején már ő is a nyugdíjasok kenyerét ette. Először a pilótáktól és a szerelőktől érdeklődtem utána, furcsa történeteket meséltek róla.

F-et senki sem szerette, beosztottjaival durván bánt, kiabált velük, ők bosszúból ott törtek borsot az orra alá, ahol csak tudtak. F-nek volt egy nyugati gyártmányú kocsija, kímélte-óvta, a felesége még azt is előírta, hogy hány kilométert tehet meg vele naponta: felmérte az útvonal hosszát hazulról ki a repülőtérre és vissza, összesen 36 kilométert engedélyezett. A szerelők tudtak erről, és valahányszor a pilóta a levegőbe emelkedett, egyikük beugrott a féltett kocsiba, és őrült tempóban nagy köröket írt le a repülőtéren, estére összejött száz-százötven kilométer plusz, és F. magyarázhatta a feleségének, hogy merre járt.

– Mikor nyugdíjba akart vonulni, F. elnézte az időt – mesélte egy öreg szerelő – azt hitte, hogy egy évvel korábban mehet el. A kiszámított napon végigjárta a gazdaságokat, és egy sor igazgatót, téeszelnököt elküldött az anyjába. Amikor kiderült, hogy tévedett, és még egy évet maradnia kell, át kellett helyezni az ország másik végébe, mert itt lehetetlenné vált.

F-et hosszú kutakodás után sikerült megtalálnom, több pilóta is közvetített, amíg létrejött egy beszélgetés a Hungária Kávéházban – el kellett volna gondolkodnom azon, hogy egyik pilóta sem volt hajlandó eljönni velem a találkozóra. F. a kézfogásnál bejelentette, hogy csak egy félórát szánhat rám, mert dolga van – a végén két óra lett belőle.

F. a Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál töltött éveiről alig volt hajlandó beszélni, az egész szervezetet nem tartotta sokra, a teljes két óra a Horthy-repülők dicséretével telt el. Én egy mondat erejéig sem szálltam vitába vele, egy riporternek nem az a feladata, hogy kioktassa alanyait, de lelkem mélyén nem tudtam egyetérteni F-fel.

Mindig is hajlandó voltam elismerni egy ember személyes bátorságát, tisztességét, bármely oldalon is álljon az illető, szívesen elfogadtam a Történelem apróbb kiigazításait, de azt nem tartom lehetségesnek, hogy a II. világháború alapvető jellemzőiről vitatkozzunk: ki küzdött a jó ügyért, ki győzött végül is – és így tovább. Ezen akkor sem lehet változtatni, ha napjainkra valamelyik egykori vesztes gazdaságilag győztes pozícióba került az egykori háborús győztessel szemben.

F. viszont még mindig az egykori dicsfény bűvöletében élt, lehet, hogy más tartás nem maradt már az életében, arcára földöntúli megszállott kifejezés ült ki, mikor a „Puma” vadászrepülő ezred harcairól beszélt.

Vegyes érzésekkel búcsúztam el tőle, hazafelé eltűnődtem, hogy megírjam-e a beszélgetésünket, van-e jogom rá? Úgy gondoltam: F., amikor leült a Hungária Kávéház asztalához, tisztában volt azzal, hogy nem lelkiéletet akarok vele élni, hanem egy riporthoz gyűjtök anyagot. Mivel csak az általa elmondott szöveget tartottam fontosnak és nem a személyét, megváltoztattam a nevét, külsejét és minden olyan jelet, melynek alapján azonosítani lehetett volna.

Azt be kell vallanom, hogy a kész szöveget nem küldtem el neki jóváhagyásra – erre soha nem voltam hajlandó. Ha a riportalanyok maguk döntenék el, hogy mit lehet írni róluk, sohasem tudnánk befejezni egy könyvet. Én elegendőnek tartottam, hogy a nyilatkozataikat mindig is, az utolsó betűig híven adtam vissza, talán mond valamit az a tény, hogy riportügyekben még soha senki nem citált bíróság elé.

F. azonban, úgy látszik, másképp értelmezte a riportkészítés módszertani kérdéseit, mert ahogy megjelent a második folytatás a rá vonatkozó szövegrésszel, sorra járt minden lehetséges fórumot, és panaszt tett rám. Amennyire az útját követni tudtam, megfordult az írószövetségben, az Irodalmi Alapnál, az újságírószövetségben, a Népszabadságnál, sőt valami félreértés folytán a Papír és Írószer Vállalatnál is kísérletezett.

Természetesen nem hagyta ki a könyvet közreadó Kortársat sem, órákig tombolt a főszerkesztő szobájában, szegény Kovács Sándor Iván hiába magyarázta neki, hogy ő az egész ügyről csak az én kéziratomból értesült. Mikor sehol sem ért el eredményt, nekem is írt egy átkozódó levelet – mintegy lezárva az ügyet. De én tudtam, hogy nincs vége: egy emberrel több haragszik rám – és még csak a második folytatásnál tartottunk.

 

Az újságok hamar elterjesztették, hogy a mezőgazdasági pilóták életével foglalkozom – akkoriban meg az ilyen hírek is érdekesnek számítottak. Ennek köszönhetően 1980 novemberében kaptam egy levelet Kalocsáról, doktor T. Dezső, egy ott élő jogász küldte, aki az 1950-es évek elején maga is a „sztálini sólymok” közé tartozott.

T. doktor leírta, hogy a fia a Repülőgépes Növényvédő Szolgálatnál dolgozott mint pilóta, és a partnerek súlyos mulasztásai miatt halálos repülőbalesetet szenvedett. Sorait azzal zárta, hogy amennyiben érdekesnek tartom az ügyet, hajlandó bővebben is tájékoztatni.

Természetesen elutaztam hozzá Kalocsára, ahol T. előadta, hogy a fiát megöltek – közvetett módon: a körülményeket nem ellenőrizték megfelelően, a gépet nem szerelték fel tűzoltó berendezéssel, a pilóták nem kaptak lángmentesített védőruhát. Végighallgattam, de nem találtam meggyőzőnek az érveit.

– Biztos, hogy igazad van, hiszen máshol is tapasztaltam már ezeket a bajokat, de miért épp a te fiad halt meg száz és száz pilóta közül?! Kellett lenni egy közelebbi oknak is.

– Igen, és ezért a vádlottak padjára akarom juttatni a gyilkost.

– Ki az?

– Az a növényvédő agronómus, aki a munkatérképet kiadta a fiamnak. Ő okozta a katasztrófát, mert nem rajzolta be a magasfeszültségű villanyvezeték lecsatlakozását, amibe a fiam beleakadt a helikopterrel.

– Ezt mivel tudod bizonyítani?

– A térképtartóban megmaradt a munkatérkép – csak a széle égett meg. Az oldalági légvezeték, ahol az ütközés történt, a bűnjelként számontartott térképen nincs megjelölve.

T. doktor feljelentette az agronómust, és a fiát, pontosabban árván maradt unokájának érdekeit ő maga képviselte a bíróság előtt.

– És aztán mi történt? – kérdeztem.

– Első fokon felmentették az agronómust, de az ügyész a Megyei Bírósághoz fellebbezett, nem hagyjuk annyiban.

Nem akarok hosszan idézgetni ebből a beszélgetésből, akit esetleg érdekelne, megtalálhatja magában a könyvben. Alighogy kikerült az utcára a Kortárs, kaptunk egy levelet, melyben az apa által gyilkosnak titulált agronómus jelentkezett. Annyit kívánt a tudomásunkra hozni, hogy a haláleset sajnos valóban megtörtént, de az események menetében egy jelentős különbség mutatkozik: ő ártatlan volt ez ügyben.

Őszintén szólva, nem akartam hinni neki. Fel se tudtam tételezni, hogy egy apa nem a valóságnak megfelelően adja elő a fia halálát, hanem megpróbálja kiforgatni a történteket. De minden kételkedést el kellett hogy oszlassanak az agronómus bizonyítékai: a Balassagyarmati Járásbíróság, a B 720/80/3 számú ítéletével felmentette. Ügyészi fellebbezés folytán a Megyei Bíróság elé került, akik szakértőket rendeltek ki. A vizsgálat megállapította, hogy a balesetért sem közvetlen, sem közvetett felelősség nem terheli az agronómust, ezért a Megyei Főügyészség a fellebbezést vissza is vonta, vagyis a felmentő ítélet jogerőssé vált.

Helyreigazító nyilatkozatot egyetlen riporter sem ad szívesen, mindegyik úgy érzi, hogy szavahihetőségén esik csorba ilyenkor, és megpróbálják csűrni-csavarni a dolgokat. Mikor egyik sportriporterünkre rábizonyították, hogy könyvében téves adatokat közölt, azt válaszolta, hogy: „egy riportkönyv minden állítását nem lehet leellenőrizni” – és ezt még írásba is adta a szerencsétlen flótás. Nem gondolt arra, hogy ezután minden olvasó eleve gyanakvással veszi kezébe majd a könyveit, hiszen nem tudhatja, hogy melyik tény fedi a valóságot és melyik nem. Esetleg egy új jelzésrendszert kellene bevezetnie: minden mondata után kitenne egy minősítő betűt, például az „x” azt jelentené: „nahát ez tuti, ezt ötször is leellenőriztem”, az „y” valami olyat, hogy „megkérdeztem ugyan ezt-azt, de azért nem vagyok biztos benne”, végül a „z” meg azt, hogy „na erről fogalmam sincs, de azért leírtam, mert nagyon jól hangzik”.

Én nem próbáltam kitérni. Hibát követtem el, helyre kell hoznom, fogtam egy darab papírt és elnézést kértem az agronómustól, meg is jelent a lapban. Hogy T. doktornak mit mondtam a legközelebbi találkozásunknál, azt nem írom le, félek, hogy abból egy új sajtóper indulna.

 

A negyedik, befejező folytatást viszonylag nyugodtan bocsájtottam útjára, a lehető legártatlanabb témával foglalkozott: a mezőgazdasági pilótaképzéssel. Néhány napot eltöltöttem lent Nyíregyházán, a Mezőgazdasági Főiskolán, beszélgettem oktatókkal, elmentem a diákok törzskocsmájába, beültem a felvételi vizsgára, repültem a kiképzési bázison – nagyjából ezt foglaltam össze az utolsó részben.

Alig került ki az utcára az áprilisi szám, mikor a Legfőbb Ügyészségtől keresték telefonon a Kortárs főszerkesztőjét. A magas rangú jogász a főiskolai felvételeket tárgyaló anyagból a következő részt kifogásolta:

„Jelentkezett egy megyei főügyész fia, (tudniillik a főiskola repülőgépvezetői szakára) nem akartuk felvenni, bejön az apja.

– Megadom Önöknek a szót – mondta nekünk a saját iskolánkban –, közöljék, mi kifogásuk van a fiam ellen.

Próbáltuk magyarázni:

– Uram, ne erőltesse a gyereket erre a pályára, mert ha felmegy repülni, hamar meghal. Nézze meg a felméréseket: labilis, rosszak a reflexei, döntéseiben határozatlan.

Közbevág az ügyész:

– A felmérések rosszak; én jobban ismerem a fiamat. Született pilóta!”

– Mi tudjuk, hogy melyik főügyészre céloz itt a könyv – nyilatkozta ki a magas telefonáló –, és kijelentjük, hogy ez az állítás valótlan. Azonnali helyreigazítást követelünk, és ha nem hajlandók rá, akkor megtesszük a hivatalos lépéseket.

(A beszélgetésnél természetesen nem voltam jelen, így csak a tartalmát tudom visszaadni.)

A Kortárs főszerkesztője nem aznap kezdte a szakmát, megvívta már a maga csatáit, például az én ügyemben is állt már a bíróság előtt, többek között a „Szent Imre induló” című regényem miatt, kapásból válaszolt az ultimátumra.

– Nézze uram, én telefonon keresztül nem tudom megállapítani, hogy maga kicsoda. Lehet ügyész, de lehet valamiféle telefonbetyár is. Ha akar valamit, közölje velünk írásban, hivatalosan.

Ez a kikötés két előnnyel is jár: hátha a telefonáló meggondolja magát – mert bizony más dolog leírni valamit, mint elmondani, másrészt mindenképpen időt nyerünk, de hamarosan megérkezett a hivatalos levél. Bevezetőben idézi a fenti szöveget, majd így folytatja:

„– …Ez a megyei főügyész én vagyok. Kijelentem, hogy soha felvételi bizottság előtt nem voltam, ott semmiféle kijelentést nem tettem.

Éppen ezért kérem, hogy a Kortárs legközelebbi számában helyreigazításként jelenjen meg, hogy a fent általam idézett szöveg minden vonatkozásban valótlan.

 

Nyíregyháza, 1982. év április hó 15.

Dr. Alexa Miklós s.k.

megyei főügyész”

 

A főszerkesztő nekem is megmutatta a levelet, aztán várakozóan nézett rám:

– Erre már muszáj válaszolni! Honnan tudsz erről az ügyről?

Eltöprengtem, valóban: kitől hallottam? Abban nem kételkedtem, hogy valaki csakugyan mesélte nekem, de ki?! Épp a hasonló esetekre számítva, meg szoktam őrizni a jegyzetblokkjaimat, most át kellett lapozgatni mind a száz füzetet, hogy rábukkanjak informátorom kilétére, de végül is sikerült! Az illető a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat egyik vezető funkcionáriusa volt, mivel már meghalt, engedtessék meg, hogy ne említsem a nevét és egykori beosztását – jelöljük egy közömbös névvel, mondjuk Sanyinak. Felhívtam:

– Sanyikám, baj van – mondtam neki. – Alexa jelentkezett, és kifogásolta, amit írtam róla. Válaszolni kellene neki.

– És honnan vetted az adataidat?

Hőhullámok és hideglelések fogtak el:

– Tőled. Te mondtad.

– Én?! Mikor? Hol?

Belelapoztam a blokkomba, ahová mindent részletesen feljegyeztem, ami segíthette a memóriámat:

– Mentünk le kocsival a nyíregyházi bázisra, a hátsó ülésen ültünk, épp a szolnoki hídon hajtottunk át, amikor elmesélted.

– Én?! Én?! Érdekes, valahogy nem emlékszem rá.

Aki már eltöltött egypár évtizedet a magyar közéletben és vidékén, az pontosan ismeri a hasonló emlékezetkiesések okait és természetét. Beláttam, nem mindenki olyan, mint Csaszi, hogy minden kimondott szavát elvállalja, nem is erőltettem tovább az ügyet.

– Nézd Sanyi, ha nem emlékszel, akkor nem emlékszel. Ezt a könyvet én írtam, én kapok érte pénzt, tehát nekem kell elvinnem a balhét is. Szervusz.

– De nincs harag?! Csakugyan nem emlékszem.

– Ha nem emlékszel, miért haragudnék? – mondtam és letettem a kagylót.

Eltöprengtem: most kihez forduljak? Hirtelen eszembe jutott Farkas Lászlónak, a Repülőgépes Növényvédő Szolgálat főigazgatójának a neve, feltételeztem, hogy ő ismerheti az ügyet, felhívtam. Már olvasta a Kortársban megjelent anyagot, így feltehettem neki a kérdést:

– Te emlékszel rá?

– Hogyne emlékeznék?! Akkor még a minisztériumban dolgoztam, és a főiskola is hozzám tartozott.

– És hogy történt a dolog?

– Nagyjából úgy, ahogy leírtad, csak egy lényeges dologban tévedtél: nem a felvételi vizsgán játszódott le, hanem később. A többi stimmel.

– Hajlandó volnál ezt írásba adni?

– Miért ne? Gyere ki hozzánk a repülőtérre, megírjuk a választ.

Elköszöntem tőle, aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és újra felhívtam Sanyit, az eredeti informátoromat.

– Sanyikám, csak egy dolgot szeretnék közölni veled: most beszéltem Farkas Lacival, a főigazgatóval. Ő emlékszik az Alexa ügyre.

– Persze, én is. Mintha ma lett volna: épp mentünk át Szolnoknál a Tisza-hídon, akkor meséltem neked. Milyen memóriám van?

– Irányítható – feleltem volna tíz évvel azelőtt, de most csak elismerően csettintettem –, egy elefánt megirigyelhetné.

– Gyere ki a repülőtérre, megírjuk a választ nekik.

Kimentem, Sanyit elkerültem, de így is megszületett az első dokumentum arról, hogyan lesz egy, a pályára alkalmatlan fiúból pilótanövendék, és hogyan maradhat meg egy főiskolán hat-hét évig. Álljon itt teljes terjedelmében.

 

Tudnunk kell, hogy a két aláíró a legilletékesebb személyek közé tartozik, mivel a Szolgálat végzi és ellenőrzi a pilótanövendékek kiképzését, de hogy az esetleges elfogultság látszatát is elkerüljük, felkértük a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolától Alexa Tamás iskolai pályafutásának teljes leírását. Álljon itt minden hozzátevés, változtatás nélkül.

„Alexa Tamás

Született: Budapest, 1956. október 08.

Apja: Dr. Alexa Miklós megyei főügyész

Anyja: Nagy Izabella előadó

Középiskolai tanulmányainak első két évét Nyíregyházán, a Kölcsey Ferenc gimnáziumban, utolsó két évét a tiszalöki gimnáziumban végezte. 1975-ben felvételét kérte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Természettudományi Kara matematikus szakára.

Felvételizett matematika és fizika tantárgyakból, 1975. június 27-én, a felvételi körülményeknek nem felelt meg.

Méltányosságból főiskolánk akkori főigazgatója, dr. Vétek János – Alexa Tamás kérelmére – jelentkezési és felvételi anyagát átkérte a KLTE-től, és a fellebbezésekkel együtt főhatóságunkhoz felterjesztette.

A MÉM 61680/1975. sz. alatt felvételét – a fellebbezési keret terhére – a mezőgazdasági gépészeti kar gépjavító szakára engedélyezte.

Az 1975–76 tanév első félévét két megismételt vizsgával 2,22 eredménnyel fejezte be.

Az. 1975–76 tanév második félévi tanulmányi kötelezettségének sem tudott eleget tenni, 6 tantárgyból nem szerezte meg a félév végi aláírást. A mg. gépészeti kar igazgatója 15/9/1976. sz. határozatában 1976. november 16-án elbocsátotta az intézet kötelékéből.

Méltányosságból 1976. december 30-án kelt határozatában dr. Pethő Ferenc főigazgató megváltoztatta a karigazgató elbocsájtó határozatát, és engedélyezte a félév megismétlését az 1976–77. tanév második félévében a repülőgép-vezető ágazaton. Feltételként alkalmas repülőorvosi minősítés; és két tárgyból különbözeti vizsga letételét írta elő.

A feltételeknek 1977. február 14-ig eleget tett. Beiratkozott a második félévre, melyet négy megismételt vizsgával 2,36 eredménnyel elvégzett.

1977. szeptember 15-re Winkler János személyzeti osztályvezető Kotrás Gábor üzemegységvezetőn keresztül dr. Albrek orvoshoz személyiségvizsgálatra rendeli fel Budapestre.

A vizsgálat eredményéről nincs tudomásunk.

Az 1977–78 tanév első félévét négy megismételt vizsgával elégtelen eredménnyel zárta, melynek következményeként a kar igazgatója 66/5/1978. sz. határozatával 1978. február 01-én újból elbocsátotta az intézet kötelékéből.

Alexa Tamás katonai szolgálatra bevonult.

Méltányosságból 1980. március 19-én Pethő Ferenc főigazgató – kérelmére – engedélyezte megszakított tanulmányainak folytatását, a tantervi változások miatt a repülőgépvezető ágazat első évfolyamán az 1980/81-es tanév kezdetétől.

Feltételként alkalmas orvosi minősítést írt elő. Alexa Tamás az első orvosi vizsgálaton 1980. április 28–29-én nem vett részt. Második beosztásban 1980. július 3–4-én repülőgépvezetőnek nem alkalmas orvosi minősítést kapott.

A megismételt orvosi vizsgálaton 1980. augusztus 4-én szerezte meg az alkalmas minősítést.

1980/1981 első félévét megismételt vizsgával 2,75 tanulmányi eredménnyel zárta.

1980/1981 második félévét megismételt vizsga nélkül 2,10 eredménnyel zárta. Az 1981/1982 tanév első félévét három megismételt vizsgával, 2,18 eredménnyel zárta. 1981/1982 tanév második félévében a tanulmányi kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni. 1982 áprilisig hat tantárgyból tagadták meg a félév végi aláírást. Jelenleg az elbocsájtó határozat előkészítése folyik.”

 

Saját kútfőmből csak egy mondatot tettem hozzá: „A végére csak egyetlen kérdés kívánkozik: eljátszhatta volna ezt a sokéves komédiát egy névtelen esztergályos vagy téesztag fia, számíthatott volna ennyi „méltányosságra”-ra?!”

Még néhány más dokumentumot is összeszedtem, és ebből szerkesztettem meg a válaszomat dr. Alexa Miklós levelére, és a kész cikket bevittem a Kortársba. Átadtam a főszerkesztőnek, Kovács Sándor Iván se köpni, se nyelni nem tudott, szó nélkül betördelte az anyagot a „Kortárs” szeptemberi számába, és messzemenő korrektséggel egy példányt elküldött az „ellenfélnek” is. Bár ne tette volna.

Természetesen elfogadtam volna, ha Alexa, vagy a mellette lándzsát törő magasabb szervek válaszolnak levelemre, a Kortárs ezt is közreadta volna, annak a lehetőségét sem lehet kizárni, hogy egyik-másik adaton vitatkoztunk volna –, de nem vita következett, nem olyan időket éltünk.

A már kész lapból magasabb utasításra egyszerűen kiemelték a cikkemet és örök időkre elsüllyesztették – nekem egy példányt odasuvasztottak a szerkesztőségből – máig őrzöm. Mit tehettem én ebben az ügyben? Azt, amit a német az esővel – vagyis hagytam esni.

Az ügy azonban nem zárult le ezzel, dr. Alexa, és a mögötte álló vezetés helyreigazítást követelt, mikor értesültem erről, közöltem, hogy egy szót sem vagyok hajlandó leírni. Majd egy fél éve tartott már ez az iszapbirkózás, amikor 1983. január elején Kovács Sándor Ivánt berendelték a Pártközpontba, megkért, hogy kísérjem el, hiszen nem lehetett kétséges, hogy az „Égi Szekér” ügye kerül majd terítékre.

Még sohasem jártam a „Fehér Ház”-ban, nézegettem a freskókat, a főtitkári szoba előtt a mozdulatlanul álló őrkatonát, aztán bementünk az Illetékeshez. Ő megismételte a már többször elhangzott kérést: írjak valamilyen helyreigazítást, bármi szerényet is. Megértést kért Alexa iránt; egy olyan vidéki városban, mint Nyíregyháza, ez az ügy sokkal erőteljesebben és bántóbban visszhangzik, mint Budapesten.

– Találja meg rá a formát! – mondta biztatólag.

– Nézze, itt nincs mit keresgélni a formát. Egyetlen kérdést kellene eldönteni: igaz amit írtam, vagy nem igaz? Ha nem igaz, tessék megcáfolni, és én azt sem bánom, ha utána büntetésül négyfelé vágnak, viszont ha igaz, amit írtam, akkor miért nem védhettem meg magam, miért nem engedték megjelenni a cikket?

Az illetékes legyintett: minek vitatkozzon fantasztákkal? Kovács Sándor Ivánhoz fordult.

– Te egyetemi tanár vagy, irodalomtörténész, főszerkesztő, legalább neked legyen több eszed!

Kovács Sándor Iván elsápadt az indulattól, és csak annyit mondott:

– Én pedig inkább levágom a kezem, minthogy leszarjam!

Ezután elköszöntünk, nehezen is lehetett volna folytatni a tárgyalást, a következményekről még annyit, hogy két hónappal később már nem Kovács Sándor Iván jegyezte főszerkesztőként a Kortársat, és hallottam, hogy a februári számban megjelent egy helyreigazítás is. Akkoriban nem olvastam el, csak most, hogy ezt az emlékezést írogatom, kerestem elő. A közlemény szerényebb már nem is lehetett volna, az utolsó oldalon három sor petittel szedve: „A Kortárs 1982. áprilisi száma közölte Moldova György: Égi Szekér című riportsorozata egyik fejezetét. A folyóirat e számának 599. oldalán, a 37–45. sorokban állítás olvasható „egy megyei főügyész”-ről. Ez az állítás ténybelileg nem állja meg a helyét (A szerk.)”

Válaszolni persze nem lehetett, majd nyolc évig tartott, amíg papírra vethettem e sorokat, nem is az igazságomat hangoztatva – mert soha nem tartottam vitásnak, hanem csak „lelkem nagyobb nyugsága végett” – mint Füst Milán írta egyszer.

Üzleti sikereink

Van egy ismerősöm, egy Kanadába szakadt hazánkfia, mister Softhard. Ez ékes angolsággal lágykeményet jelent, eredetileg ugyanis Szarvasnak hívták, és ő meg akarta őrizni régi nevének hangulatát, ahol az első szótag ugyancsak lágy, a második kemény. De ennek nincs szerepe a történetben.

Szóval, ez a Softhard-Szarvas úr kint Kanadában nagy karriert futott be, és lehetőségei szerint segíteni akart szülőhazáján, egy magyar cégtől, a „Drótszamár”-tól kerékpárokat vásárolt, kétezer darabot évente, ami nem sok, de épp kétezer darabbal több az osztrák vagy a nyugatnémet exportnál.

Minden év végén átjött Európába megkötni a szerződést, nem történt ez másképp idén sem. Szarvast meglepte, hogy üzleti partnerei már a repülőtéren virágcsokorral és rögtönzött kultúrműsorral fogadták: a vezérigazgató fején borosüveggel toborzót táncolt a tiszteletére, az amatőr színjátszók pedig a „Szarvassá lett Softhard” című oratóriumot adták elő.

– Aha, meg akarnak főzni, kell nekik a pénz – gondolta magában mister Softhard, illetve Szarvas úr –, de én nem hagyom magam. Most is csak kétezer kerékpárt rendelek tőlük, na legfeljebb kétezer-ötszázat.

Aztán, mikor este ott találta az ágyában a szakszervezeti titkárnőt, lement ezerötszázra, míg ki nem derült, hogy a titkárnő csak munkavédelmi feladatot lát el, mert a helyet melegíti egy fázósabb, de jóval csinosabb nőnek, Szarvas reggelig elérte a hármat, hogy pontosan értsük; ajánlatában felment háromezer kerékpárra.

Másnap délelőtt arra ébredt, hogy egy repülőgép írja fel a nevét a Duna-parti égboltra, sajnos, nevének első szótagja egy közeli állami intézmény fölé sodródott, így egy másik repülőgép gyorsan leradírozta a feliratot. Szarvast azonban így is annyira meghatotta ez a gesztus, hogy elhatározta: teljesíti magyar partnereinek kérését.

– Szóval mennyit vegyek tőletek? – kérdezte este a munkavacsora után a „Drótszamár” Művek vezérigazgatójától.

– Hát megtennéd nekünk, Vili?

– No, mennyit gondoltatok: ötezret?

– Azt szeretnénk, ha egyet sem vennél.

– Hogy-hogy?

– Mi ráfizetünk minden biciklire, amit gyártunk, a te exportod kedvéért tartjuk fenn az üzemet. Ha te lemondod a megrendelést, végre bezárhatunk.

 

Meghívót kaptam a Korpádi Kohászati Egyesülés és a Kék Duna (azelőtt Vörös Duna, még korában Kék Duna) Hajózási Társaság közös sajtókonferenciájára. A nagy érdeklődéssel várt találkozón először a kohászat képviselője kapott szót:

– Oly hosszú pangás után végre újra a magyar kohászat nagy sikeréről tudok beszámolni Önöknek. Örömmel jelenthetem, hogy a Svéd Királyi Acélművek, ez a világranglista élén álló cég jelentős mennyiségű acélidomot, és egyéb készárukat vásárolt a vállalatunktól.

– Ez igen! – mondtam magamban, acélt eladni a svédeknek, ez nem csekélység, úgy látszik, mégiscsak Vas Zoltán és Aczél György országa voltunk.

A kohász megvárta, amíg elül a taps, aztán a mellette ülő hajózási szóvívó felé intett:

– Úgy gondolom, ehhez a bejelentésünkhöz hajózási partnerünknek is van némi hozzátennivalója…

A hajózási szakember emelkedett szólásra:

– Igen. A Svéd Királyi Acélművek minket bízott meg a Korpádi Kohászati Egyesüléstől vásárolt acéláru hazaszállításával, azt hiszem, ez is jelzi a magyar hajózás tekintélyének a növekedését. Olyan vetélytársakat előztünk meg, mint a legmodernebb szovjet hajózási vállalat, a „Csendes Don Juan”…

Nem sokkal később jósorsom Stockholmba vetett, és jó riporttémát szimatolva felkerestem a Svéd Királyi Acélművek központi raktárát, megérdeklődni: hogy fogynak a magyar acéláruk.

– Magyar acéláruk? Azonnal utánanézünk, uram! – elővett egy katalógust és lapozni kezdett benne. – Tartunk madagaszkári és mauritániai acélárukat, de magyar acélárukról nem találok semmiféle feljegyzést. Tessék talán az igazgatónkhoz fordulni.

A rejtély nem hagyott nyugodni, felkerestem az igazgatót.

– Ja igen, vettünk magyar acélt, persze.

– Akkor miért nincs bent az árujegyzékben?

– Mert nem árusításra vettük.

– Hanem minek?

– Az öntéshez, ócskavas-betétnek. Eredetileg egy biligyár selejt füleit akartuk megvenni erre a célra, de a magyarok olcsóbban adták az acélidomaikat, így inkább engedtünk a minőségi kívánalmakból.

Még mindig nem adtam fel a reményt.

– De a magyar hajózást bizonyára sokra becsülik.

– Ezt miből gondolja, uram?

– Abból, hogy rájuk bízták az acéláru szállítását!

– Vagy úgy? Attól félek, másról van szó, uram. Azt bizonyára tudja, hogy az öntésnél bekevert ócskavas-betét annál használhatóbb, minél vastagabb rozsda borítja. Na már most, ha az árut például egy német hajóra rakjuk, az három nap alatt ideért volna vele, ezalatt alig korrodálódik, viszont egy magyar hajónál ugyanez az út beletelik három hétbe, pompás, rozsdás ócskavasat kapunk, mehet egyenest a kohóba. Most tárgyalunk arról, hogy a hajóval együtt.

Diplomácia óh!

(Szepesi Györgynek barátsággal)

 

Egyszer már megírtam, hogy Szepesi milyen gondossággal készült fel minden rábízott feladatra, egy-egy lovasversenyen még a favoritnak számító lovak nagyanyjával kapcsolatos pletykákat is igyekezett összeszedni. Úgy gondolom, hogy az anyag felhalmozásával minden riporterek rémálmát, a váratlant próbálta megelőzni, nehogy valamikor is megoldhatatlan helyzetbe kerüljön, nem találva a megfelelő szavakat. Most Szepesi pályafutásának két nehéz pillanatát szeretném elmesélni, melyeknek a Sors kegyéből magam is szemtanúja lehettem.

 

1976 nyarán családommal meglátogattuk Kanadában élő anyósomat, a látogatást úgy időzítettük, hogy egyúttal végignézhessem a montreali olimpiai játékokat is. Belépőjegyekre aligha futotta volna a pénzemből, így azt találtam ki, hogy beálltam „samesz”-nek az akkor még aktív Szepesi mellé. A feladat, ami rám hárult, nem volt túlságosan bonyolult, ott ültem Gyuri mögött a tribünön, ő közvetítette az adott eseményt, én pedig egy ölemben tartott füzetbe valamiféle bölcselkedő kommentárt fogalmazgattam, melyet a közvetítés után elmakogtam a mikrofonba.

Emlékszem, épp egy vízilabda meccsen jártunk kint valamelyik városszéli uszodában. Gyuri már köszörülte a torkát, hogy első megszólalásával lebilincselje a hallgatókat, amikor váratlanul bejelentkezett valaki a különböző helyszíneket összekötő vonalon. Hamarosan kiderült, hogy Tar László, aki az öttusa párbajtőr számát közvetítette – ha jól emlékszem – az egyetemi Sportcsarnokból.

– Gyuri, baj van!

– Mi történt? – kérdezi Szepesi.

– Onyiscsenkót – a gyöngébbek kedvéért megjegyzem, hogy sokszoros világbajnok szovjet öttusázó volt – kizárták a versenyből.

– Provokáció! – felelte Szepesi kapásból.

– Már megbocsáss, de hogy látod Te ezt negyven kilométer távolságból? De akármi is történt, Onyiscsenko nagyon megy lefelé.

– A vízilabda meccs után rögtön odaugrunk, addig egy szót se beszéljetek az ügyről.

Meccs után valóban taxiba vágtuk magunkat, és átsiettünk a tornacsarnokba. Onyiscsenkót akkor már nem találtuk ott, egyes híradások szerint a Szent Lőrinc folyón horgonyzó „Katinyin” nevezetű szovjet tengerjárón tartózkodott.

– Mi történt voltaképpen?

– Onyiscsenko épp Foxszal, egy angol öttusázóval vívott. Egy akció során kigyúlt a lámpa, a gép az angolnál jelzett találatot, amit az nem akart elismerni. Szerinte a tőr hegye nem érte a testét, kérte, hogy a versenybizottság ellenőrizze, hogy mi történt. Általános meglepetésre a mindig rámenős Onyiscsenko nem követelte a találatot, intett, hogy vívjanak tovább. Tulajdonképpen ez a szokatlan nagylelkűség keltette fel a gyanút.

A szakértők elkérték a tőröket és megvizsgálták. Onyiscsenko fegyverének markolatát – nyilván a biztosabb fogás kedvéért – vékony szarvasbőr borítás takarta, ezt most letekerték, és a legnagyobb megdöbbenésre egy apró elektromos kapcsolót találtak alatta. Kipróbálták és kiderült, hogy a legkisebb nyomásra rövidre zárja az áramot, felvillantja az ellenfélnél a találatjelző lámpát – vagy valahogy hasonlóképpen – a leírás technikai pontatlanságaiért elnézést kérek, nem vagyok egy Edison.

A csalás olyan súlyosnak és nyilvánvalónak látszott, hogy Onyiscsenkót azonnal kizárták a versenyből.

Szepesi végighallgatta az elbeszélést és hunyorogva összevonta a szemöldökét:

– Te úristen, hogy lehet ezt elmondani a Magyar Rádióban?! Mégiscsak egy világhírű szovjet sportolóról van szó! (Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy 1976-ot írtunk, és igen keveset lehetett megírnunk.) Mindegy, ki kell találnom valamit.

Gyuri odahívta a mikrofonhoz a Nemzetközi Öttusaszövetség egyik vezetőjét, akinek a felesége magyar volt, és ő maga is elfogadhatóan beszélt a nyelvünkön. Szepesi úgy tett, mintha ebben a pillanatban érkezett volna meg, és semmit sem tudna az eseményekről, a vezetőtől kért tájékoztatást. Az illető részletesen elmondott mindent, bele a mikrofonba, egyenes adásban lement, tehát Szepesi eleget tett riporteri kötelességeinek: tájékoztatta a magyar hallgatókat, ő maga viszont nem mondott semmit, nem kellett kommentálnia a szovjet öttusázó egetverő sportszerűtlenségét.

– Hát, köszönjük a felvilágosítást, ez a helyzet kedves hallgatóim. Jó éjszakát! – mondta befejezésül és intett, hogy gyorsan keverjék le az adást.

– Ügyes volt, Gyuri – mondtam elismerően –, de ne hidd azt, hogy ezzel lezárult az ügy. Sajnos, holnap az újságok teli lesznek ezzel a botránnyal.

– Gondolod? És szerinted mit fognak írni?

– Én csak találgatni tudok. Például a „Montreal Matin” szerintem szalagcímben hozza majd: „leleplezték a csaló szovjet rendőrtisztet” – tudniillik Onyiscsenko a Dinamóhoz, a belügy sportegyesületéhez tartozott, mert ha egy rendőrtiszt csal, az mindig nagyobbat szól, mintha valamilyen egyszerű sportoló tenné.

– És a moszkvai lapok is fognak írni róla?

– Elkerülhetetlen, el tudom képzelni a Pravda főcímét: „Velikij podvig szávjetszkoj tyehnyiki!”

– Az mit jelent?

– A szovjet technika nagy diadala!

– Úristen! – mondta Szepesi, és elfehéredett, mintha az egész szocialista tábor becsületének védelmét magára vállalta volna.

Szerencsére a helyi sajtó, talán az olimpiai eszméktől vezéreltetve, nem fújta fel túlságosan a dolgot, a Pravdában pedig a szovjet olimpiai bizottság egyik vezetője, Adrianov nyilatkozott: „Onyiscsenko magányos bűnöző volt, bár több mint tíz éve csalhatott folyamatosan, tetteiről senki sem tudott a környezetében.” Ez szerfölött valószerűen hangzik.

Én csak egyet nem értettem: miért kellett Onyiscsenkónak egyáltalán eljönni Montreálba, hiszen hazulról, Moszkvából is megnyerhette volna a versenyt, a Gorkij utcában is benyomhatta volna a találatot jelző gombot – legföljebb egypárezer kilométer kábel kellett volna hozzá.

 

Felejthetetlen barátom, Mogyorósi Károly meghívására jelen lehettem a spanyolországi labdarúgó világbajnokságon. Ide a magyar válogatott is kijutott, és a foci szakértői emlékeznek rá, hogy a csapatot Szepesi György vezette, mint a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke. Régi vágya volt, hogy elnyerhesse ezt a posztot, de csak akkoriban sikerült valóra váltani, mondtam is neki:

– Úgy jártál, mint aki elkezd udvarolni egy húszéves nőnek, csapja, csapja a szelet neki, és a nő végül hatvanévesen, többszörös nagymamaként végre azt mondja: jól van, a magáé leszek!

Mogyorósi Karcsival persze elsősorban a magyar csapat mérkőzéseire mentünk ki, ott ültünk a nézőtéren, mikor 10:1-re legyőztük Salvador csapatát – a futballban is, mint minden másban, a siker legfontosabb feltétele a megfelelő ellenfél kiválasztása. Néhány nappal később elutaztunk Alicantébe, hogy láthassuk a Magyarország–Argentína selejtezőt is.

A nézőtéren talán százan-kétszázan lehettünk magyarok, körülöttünk vagy harmincezer argentin szurkoló őrjöngött, a spanyolok is az argentin csapatnak drukkoltak, fő ceremóniamesterük;, Manolo vezényelte a biztatást, a futópálya salakján állva dobbal verte a ritmust, széleskarimájú kalapját néha felhajította a tribünre – látni engedve kopaszodó fejét.

Az őrjöngés csak fokozódott, mikor a két csapat kifutott a játéktérre bemelegíteni. A magyar csapatot nem Mészöly Kálmán szövetségi kapitány, hanem az edző, Mezey György vezette ki a gyepre, és ő irányította a gyakorlatokat is. Megdöbbenve láttam, hogy játékosaink nem futják le a szinte kötelező rövid vágtákat, sőt egyáltalán nem is futnak, hanem a középkörben ugrálgatnak, lazítgatnak. Életemből közel harminc évet töltöttem el futballpályán, játszani sohasem tudtam különösebben, de a foci lélektanát úgy-ahogy megismertem. Éreztem, a magyar futballisták annyira nem bíznak magukban, hogy fizikailag is szinte lebénultak, a valódi bemelegítéssel járó száz-kétszáz méternyi futást is meg akarták spórolni, úgy érezték, képtelenek lesznek bírni az iramot, és milyen jól jön majd ez a kis tartalék is. A balsejtelmektől hideg verejték csurgott végig a hátamon.

A bíró a sípjába fújt, és az argentinok azonnal nekünk estek. Maradona akkoriban kezdett igazán betörni a nemzetközi futball-porondra, a „még éhesek” akaraterejével küzdött. Sallainak kellett volna fogni őt, de többnyire csak a hátát látta. Egymás után alakultak ki a helyzetek a kapunk előtt, hol Mészáros védett, hol Martos dobta bele magát egy lövésbe, hol Bálint bikázott ki egy veszélyes beadást, egy pillanatra sem tudtuk elöl tartani a labdát.

Életemben még sohasem jártam olyan közel az infarktushoz, mint ennek a meccsnek az első negyedórájában, aztán bekaptuk az első, második, harmadik és a negyedik gólunkat, megnyugodhattam, nem sok izgulnivaló maradt.

Végül is négy egyre kaptunk ki, de nem is maga a vereség ténye volt megalázó, hanem a mód, ahogyan elszenvedtük. Lesöpörtek minket a pályáról, olyanok voltunk – Vörösmarty szavaival –, mint egy pofonvert inas. Emlékeztetnem kell az olvasót, hogy ez évekkel a szovjetek elleni 0:6 előtt volt, idegrendszerünk még nem szokott hozzá, hogy a magyar csapat a pofozógép szerepét játssza a zöld gyepen.

A hármas sípszó után a csapatok levonultak, Mogyorósi Karcsival elgyötörten néztünk egymásra:

– Most mit csináljunk?

Bár tíz óra is elmúlt már, de fenn a Nap még hétágra sütött, lefeküdni és elaludni meg úgysem tudtunk volna.

– Én képtelen vagyok elképzelni – mondja Karcsi –, hogy egy ilyen gyalázatos vereség után mit tudnak mondani a vezetők. Például Szepesi.

– Emiatt neked sohase fájjon a fejed, Gyuri edzett mocsári hajós, mire a stadionból ideér a szálláshelyre, olyan magyarázatot talál ki, hogy a fenekedre ülsz tőle.

– Nem létezik, hogy erre a szörnyűségre magyarázatot tud adni.

– Nézd: van időnk, próbáljuk ki.

Kimentünk a csapat szálláshelyére, a San Juan Playa hotelbe, leültünk a vendéglői részen, megittunk egy fél sört – már úgy értem, hogy egy fél ládával –, és vártuk a csapatot. Nem sok hiányzott az éjfélhez, mikor végre feltűntek a bejáratnál, az élen Szepesi poroszkált, mikor mellénk ért, intettem neki:

– Mi volt Gyuri? Hogy történhetett ez?

Szepesi rám emelte rövidlátó tekintetét és határozott hangon megszólalt:

– Kérlek szépen: a Gyarmat utcai filmgyárat nem lehet összehasonlítani Hollywooddal!

Mármint hogy a magyarországi feltételeket a nyugati lehetőségekkel. Karcsi annyira meglepődött ettől a magyarázattól, hogy csuklani kezdett, és egész este alig tudott megszólalni. Csak ültünk az ebédlőben, ahol a meccset kiértékelték, és hallgattuk a magyar nagykövet, a sporthivatali küldött és a többi előkelőség felszólalásait, mind ugyanazzal a mondattal kezdődött:

– Mint ahogy Szepesi Gyuri megmondta, a Gyarmat utcai filmgyárat nem lehet összehasonlítani Hollywooddal…

Nekem ugyan eszembe jutott, hogy a hasonlat sántít: a Gyarmat utcában is készültek olyan filmek, melyek a nagy nemzetközi szemléken maguk mögé utasították Hollywood csúcstermékeit, de hallgattam, mintha éreztem volna, hogy valaha még úgy fogunk gondolni erre a napra, mint a magyar futball aranykorára.

Capablanca veszít

Az írás mellett egyetlen más életpályát tudtam volna elképzelni magamnak: a sakkot. Nem szerencsés, mikor az ember maga ítéli meg a saját képességeit, de azt hiszem, volt érzékem ehhez a játékhoz, nyertem kisebb versenyeket is. Hamar beláttam azonban, hogy igazán magasra nem juthatok, ha minden energiámat a sakkra fordítom, akkor sem lesz belőlem egy Portisch Lajos, legföljebb egy közepes mester, amilyen száz és száz nyüzsög Magyarországon.

Így hát beértem azzal, hogy forgattam a sakk-könyveket, mindenekelőtt azokat a játszmagyűjteményeket, melyekben világbajnokok, vezető nagymesterek foglalták össze életművüket. Élveztem a megnyitáselméleti ötleteket, a kombinációkat, a svájci órák pontosságával lebonyolított végjátékokat, melyekkel a könyv szerzője diadalra vezette a figuráit. Becsukva a könyvet, egyetlen rossz érzésféle szokott motoszkálni bennem: túl szép a menyasszony, miért csak a győztes játszmákat adták közre? Miért nem láttunk valamit az árnyoldalakból is – hiszen a sakktörténelem nem ismer olyan játékost, aki minden partiját megnyerte volna.

Ezért lepődtem meg kellemesen, mikor a kezembe került egy, még a háború előtt kiadott könyv, melynek az volt a címe, hogy „Capablanca veszít” és a kubai világbajnok vesztes játszmáit tartalmazta. Csak úgy kíváncsiságból lejátszottam néhányat, és azt tapasztaltam, hogy az egykori sakk-király erényei éppúgy megmutatkoznak bennük, mint a győztes partikban, csak hát egy homokszemcse csúszott a gépezetbe: egy rossz taktikai ötlet, időzavar, sakkvakság, vagy épp az ellenfél múlta felül önmagát, mint például a magyar Lilienthál Andor, aki élete legjobb partiját alkotta meg Capablanca ellen.

Ennek a könyvnek a nyomán aztán sokszor eszembe jutott: mi volna, ha nemcsak egy sakkozót mutatnánk meg vereségei tükrében, hanem egy politikust vagy művészt is? Talán az sem feltétlenül szükséges, hogy az illető világbajnok, vagy nagymester legyen a maga területén – gondoltam –, talán én is elmondhatom egyszer a saját kis kudarcaimat, melyeket megéltem riporteri pályámon. Ha nem is mindet, mert az hetekig tartana, de legalább néhányat közülük csak úgy, ahogy eszembe jutnak.

 

Magyarországon a visszatérő influenzajárványok rendszerességével határozzák el időnként a bányák bezárását, majd nyitják újra hasonló következetességgel. Az 1960-as évek derekán Borsodban döntöttek úgy, hogy felszámolják a fiatalkori barnaszén-bányákat Sajószentpéteren, Kondán, és szerte az úgynevezett Pitypalatty-völgyben. Lementem, és néhány napig a környéken kóboroltam, beszélgettem az emberekkel, furcsa történeteket hallottam.

N. községből valaha sokan jártak be dolgozni a herbolyabányai „Terv” táróba, Így a munkásbusz letért az országútról, és a bekötőúton behajtott a falu közepére a kocsmához, ott szálltak be az emberek, és a műszak után oda vitte vissza őket.

Egy téli napon kötésig érő hó borította a bekötőutat, a busz nem tudott megbirkózni vele, így csak a sofőr törte át magát a kocsmáig, és szólt a bányászoknak, hogy legyenek szívesek, menjenek ki az országútra, és ott üljenek be. Az emberek csak a fejüket rázták: nekik annyi jár, hogy helytől-helybe vigyék őket – és nem mentek be dolgozni. Akkoriban a széncsata valamelyik döntő ütközetét vívták, szükség volt minden munkásra, így a vezetők szó nélkül lenyelték a súlyos fegyelmezetlenséget, de megjegyezték, és vártak, hogy törleszthessenek. Most, a leépítések idején végre eljött az alkalom; elsőnek a munkásbusz régi utasait rúgták ki. Mehettek átképzésre; a kondói bánya helyén varrodát alakítottak ki, a nehézkezű vájárok megtanulhattak tűbe fűzni, varrógépet hajtani.

Kiderült az is, hogy a vezetők kizárólag a termelést erőltették, ahogy mondani szokás, minden követ megmozgattak – aztán eladták szénnek. Nemcsak a szociális intézkedéseket vették semmibe, de a biztonsági előírásokkal sem törődtek. Olyan hihetetlennek tűnő történeteket hallottam, hogy nem építették ki megfelelően a robbanószer-raktárhoz vezető utat, és a hepehupákon zötykölődve egyszer a levegőbe röpült egy teherautó, melyre gondatlanul és szabálytalanul pakolták fel a veszélyes anyagot.

Ezekkel, és más hasonló ismeretekkel felvértezve meghallgatást kértem a bánya vezetőitől, ismerni akartam az ő véleményüket is, soha nem szerettem az egyetlen forrásból felbuzgó riportokat! Sor is került a találkozóra, ha jól emlékszem, a főmérnök fogadott, néhány beosztottja társaságában.

– Üdvözöljük, Moldova elvtárs, mi járatban?

És én akkor elkövettem azt a hibát, melybe egyetlen normális riporter nem esett volna bele: őszintén elmondtam, hogy mit tapasztaltam. Nem tudtam, hogy egyetlen vezető sem kíváncsi a kellemetlen igazság egyetlen morzsájára sem, csak fenyegetést érez ki belőle – úgy lehet, joggal –, csak dicsérni szabad, azt viszont gátlástalanul, átlépve minden mértéket. Ma már eljutottam odáig, hogy ha a párnám megsejtené, mi forog a fejemben, inkább a földön aludnék.

A főmérnök végighallgatott, mosolya már az első pillanatokban szétfoszlott, de utána egy vonás sem rezdült az arcán. Mikor a mondanivalóm végére értem, megkérdezte:

– Befejezte, Moldova úr?

– Igen.

Az órájára nézett:

– Most negyed tíz van, tizenöt percet adok magának, hogy elhagyja a bánya területét, ha fél tízkor még itt találnánk, a rendészekkel távolíttatom el.

1966-ot vagy 67-et írtunk, még nem volt divatban a visszapofázás, ha nagyon szívóskodtam volna, még egy „emlékveretet” is kapok, így tehát szó nélkül elkullogtam. Hamarosan kiderült, hogy a kitiltás nemcsak a „Terv” táróra vonatkozik, hanem a környék összes bányájára, sőt arra a munkásszállónak használt felvonulási épületre is, ahol addig meghúztam magam. A közemberek is észrevették rajtam a „stigmát”, óvatosan elhúzódtak a közelemből, a további anyaggyűjtés lehetetlenné vált. Mit volt mit tenni, hazautaztam.

Így vesztettem el egy sokatígérő meccset egy taktikai hiba következtében, és ezért hiányzik még mindig a magyar riport történetéből egy beszámoló a fiatalkori barnaszénbányák bezárásáról a Pitypalatty-völgyben.

 

Tudom, hogy most veszítem el az olvasók nagy részének rokonszenvét, de töredelmesen be kell vallanom: Vasas-szurkoló vagyok. Általában Fradi drukkernek szoktak gondolni durva külsőmből kiindulva, de az az igazság, hogy számomra nem kék, hanem „piros-kék nefelejcs virágzik a… virágzik a tó partján”. Csak a gyengébbek kedvéért említem meg, hogy a Vasas általában piros-kék szerelésben játszik.

Mint a gyógyíthatatlan betegségek általában, ez a szenvedély is korán kezdődött. Már 1943-ban, kilencéves koromban, kijártam a Béke utcai pályára. Ma is elfújom azoknak az időknek a legendás Vasas tizenegyét: Aknavölgyi – Nádas, Pósa – Nagy I., Nagy II., Szomolányi – Junász, Tóth II., Jenőfi (Istenem, a felejthetetlen Csonti!), Saroveczky, Kiszely.

A Vasas akkoriban nemcsak nekem jelentett többet egy közönséges futballcsapatnál, a piros-kék mezek a demokrácia és a szabadság rejtett fényeit sugározták azok felé, akik a háború befejezésében, a jobb jövőben bizakodtak. Magunkat biztattuk, mikor teli torokból kiabáltuk: „Vasas, ne hagyd magad!”

Ezt persze a magasabb politika is tudta: miniszteri biztost rendeltek ki a csapat élére, a nézőteret nyomozók fésülték át kommunistákra, zsidókra, baloldaliakra vadászva, még a középhátvédnek, az illegális mozgalomhoz tartozó Nagy II-nek is menekülnie kellett.

1944. március 19-e, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot, vasárnapra esett, a Vasas otthon játszott az Újvidékkel. Mindenki tudta, hogy a biztos lebukással volna egyenlő kimenni a meccsre, alig néhányan ültek a közlépcsőkön. Ilyen körülmények között a csapat is csak vergődött, négy nullra kapott ki az Újvidéktől.

Ezt a vereséget aztán sorozatban követte a többi, jól látszott a feltett szándék: a Vasasnak ki kell esni az első osztályból. Akkoriban épp őszi–tavaszi rendszerben bonyolódott le a bajnokság, így valamikor júniusban vált végérvényessé, hogy a Vasasnak az NB II-ben kell majd folytatnia. Mindenképpen látni akartam a „Nemzeti Sport”-ot az utolsó tabellával, mely még elsőosztályúnak tünteti fel a csapatot. Az Auguszta-telepen, ahol akkoriban laktunk, csak egy Albi nevű öreg csavargónak volt meg ez az újságja, ha jól emlékszem, húsz fillérbe került, de ő, látva arcomon, hogy mennyire fontos nekem, felsrófolta az árát egy pengőre, az utolsó pénzemet adtam oda érte.

A zöld papírra nyomott újsággal félrehúzódtam a bokrok árnyékába és addig-addig nézegettem, amíg a számok elhomályosultak a szemem előtt, mintha tízéves fejjel akkor fogtam volna fel igazán azokat a halálos fenyegetéseket, melyek körülvettek, mint ahogy a felszabadulás is akkor látszott végérvényesnek, mikor 1945 tavaszán a Vasas az Üllői úton megverte a Ferencvárost.

Azóta sok víz folyt le a Vasas pálya mögött a Rákos-patakon, a csapat közben bajnokságokat, kupákat nyert, válogatottak, gólkirályok kerültek ki a soraiból. A világ nagy stadionjaiban is eseménynek számított, ha a piros-kékek kifutottak a nézőtérre.

De az 1980-as években a Vasas szerencsecsillaga kezdett leáldozni, a visszavonuló klasszis játékosok helyébe olyanok léptek, akik régebben cipőt sem kaphattak volna a szertárostól, a régi nagy mestereket: Baróti Lajost, Illovszky Rudolfot sem követték hasonló képességű új edzők.

A csapat vezetése körül mind nyilvánvalóbban a nagyképűség és a hozzá nem értés levegője lengett: milliókért vásároltak „uraságoktól levetett” csatárokat, akik egy szezonban jó ha kétszer az ellenfél hálójába találtak, gömböcre hízott védőjátékosokat, akik egy húszméteres vágta után még a fülükön is próbáltak levegőt venni. A saját nevelésű fiatalok, akiket minden idők legfanatikusabb ifiedzője, Ihász „Janda” hozott fel, és valósággal tálcán kínálta őket az első csapatnak, nem kaptak esélyt a bemutatkozásra, fokozatosan elbizonytalanodtak, és máshol próbáltak szerencsét.

Ez az egyszerre önhitt és korlátolt szakmai vezetés persze kihatott az eredményekre is, a Vasas minden bajnoki idény végén egyre lejjebb végzett a tabellán, 1987-ben úgy éreztem, a csapat a szakadék szélére ért. Nehezen tudtam volna elviselni, hogy a Vasas negyvenöt év elteltével újra kiessen az első osztályból – úgy éreztem: segítenem kell.

Nem hiszem magam futball-szakembernek; bár gyerekkoromtól mindmáig kergettem a labdát, sohasem tartoztam a „pengék”, a technikailag képzett játékosok közé, három-négy évig edzősködtem is – de csak egészen lent, a Pénzügyőr úttörő és ifjúsági csapatánál. Úgy gondoltam, a saját eszközeimmel kellene megpróbálkoznom: eltöltök egy-két évet a csapat mellett, és írok róla egy riportkönyvet. Feltételeztem, hogy a tevékenységem többet jelentene majd a puszta jelenlétnél és anyaggyűjtésnél, nem tartottam kizártnak, hogy a csapatszellemre is tudok majd hatni, és egy-két cikkel, közönségtalálkozókkal sikerül majd visszahozni a lelátókra az elmaradozó Vasas közönséget is.

Nem akartam partizánakcióba kezdeni, mindig is úgy tartottam illendőnek, hogy mielőtt belépek egy lakásba, kopogok és engedélyt kérek a házigazdától, most is felhívtam a Vasas labdarúgó szakosztályának menedzserét, doktor Genzwein Ferencet, bemutatkoztam, aztán elmondtam mi a szándékom:

– És most döntsön, legyen szíves – folytattam –, azért jelentkeztem telefonon, hogy megkönnyítsem a helyzetét, mert tudom, hogy így könnyebb nemet mondani, mint szemtől-szemben.

– Én a magam részéről nagyon örülök, de ebben a kérdésben én nem dönthetek egyedül, meg kell beszélnünk Kisteleki Pistával, az edzővel. Arra kérem, hogy szombaton reggel jöjjön ki a pályára, mondjuk nyolc órakor.

– Rendben van.

Ezen a szombaton ünnepélyes katonai eskütételt tartottak a Fáy utcai pályán, alig tudtam átvergődni a kordonon, de nyolc óra előtt néhány perccel már beléptem a klubépületbe, lenyomtam a kilincset Genzwein irodájának ajtaján: zárva volt. Lábam ösztönösen megrándult, hogy elmegyek, sohasem késtem, és azt sem tudom elviselni, hogy engem megváratnak, de erőt vettem magamon; ez az ügy fontosabb, mint az én személyes érzékenységem. Kiálltam az épület elé, nekidőltem a falnak, nézegettem a katonai esküre igyekvő öreg feketeruhás falusi párokat. Talán egy óra telt el így, mikor egy ismerős tréner lépett oda hozzám.

– Miért áll itt kint Gyurikám? Menjen be az edzői szobába, ott van Kisteleki Pista és Illovszky Rudi is.

Vonakodva, de benyitottam. Kezetfogtam Illovszkyval, akit már jó negyven éve ismertem, szegény apám valaha sok fröccsöt megivott Rudi kocsmájában – akkor még italmérési engedélyekkel premizálták a játékosokat, Kisteleki be akart mutatkozni, de megelőztem:

– Felesleges Pista, mindent tudok magáról: Vasas nevelés, először egy szerdai meccsen játszott az első csapatban, a Salgótarján ellen, egy nullra kaptunk ki, Kovács Pista lőtte a gólt, aki később hozzánk került. Maga aztán a Kaposvárba igazolt át… Folytassam?

– Az irodalomhoz is így ért?

– Nem, de ez nem is olyan érdekes. Az olyan sport, hogy akkor is gólt lehet ítélni, ha a labda a félpályán pattog.

Tíz óra felé befutott Genzwein is, kék Vasas melegítőt viselt, meg akartam kérdezni, mit játszik a csapatban, de aztán csak legyintettem, nem veszekedni jöttem.

Elmondtam, hogy olvastam néhányat a futballról megjelent számtalan könyvből, akadt közöttük érdekesebb és unalmasabb egyaránt, de mindegyikből hiányzott az alapvető szakmai hozzáértés – pletykák, „fülesek”, sztorik alapján íródtak. Nincs kétség: a magyar futball valóban alacsony színvonalon áll, de még egy rossz magyar edzőnek is vannak elképzelései, felkészítési tervei, taktikai ötletei, emberi válságai – nem véletlenül mondta egy olasz szakember, hogy ha Szokratész, a görög bölcs napjainkban élne, futballedzőnek menne. Ezekről a küzdelmekről az említett könyvek szerzői keveset, pontosabban semmit sem tudnak. Nem véletlen, hogy mikor egyikükre valóban rábíztak egy csapatot, az együttes abban az évben egész történetének legsúlyosabb vereségeit szenvedte el. Legenda, hogy a politikához, a szerelemhez és a futballhoz mindenki ért Magyarországon. Én úgy szerettem volna írni a futballról, hogy előbb illő alázattal megtanulom a mesterséget, és a könyvben csak arra hagyatkoztam volna, amit a saját szememmel láttam és felfogtam.

– Néhány dologban biztosak lehetnek – tettem még hozzá –, nem azért jöttem, hogy pénzt keressek a Vasason; egy fillér ösztöndíjat, alkotói támogatást, benzinmegváltást sem kérek, és külföldi túrákra sem kívánom elkísérni a csapatot. Azt is elhihetik, hogy egyik vezető helyére sem török; sem edző, sem menedzser nem akarok lenni a Vasasban, végül abban sem kételkedhetnek, hogy egyetlen olyan szót sem írnék le, ami nem segít, hanem árt az egyesületnek.

Kistelekinek tetszett az ötlet, már a részleteket kezdte fontolgatni.

– De hogy gondolja Gyuri bátyám: amit elmondok a csapatnak, azt magának majd külön elmagyarázom?

– Azt hiszem nem szükséges, Pista, sok hibát vetettek már a szememre, de abban senki sem kételkedett, hogy igen értelmes vagyok. Viszonylag bonyolult dolgokat is sikerült már felfognom.

Még egy fél órát elbeszélgettünk, a jelenlevők egyetértettek szerény szándékommal, de Genzwein kijelentette, hogy az ő jóváhagyásuk kevés, meg kell szerezni az elnökség engedélyét is. Bár nem lehet vitás, hogy megkapom a hozzájárulásukat, ezt a formalitást nem lehet megkerülni. Azzal váltunk el, hogy Genzwein majd telefonon jelentkezik.

Talán két hét telt el, egy szombat este épp vendégeim voltak, mikor Genzwein felhívott:

– Hát Moldova elvtárs…

Rögtön közbevágtam:

– Ne is folytassa, megértettem: az elnökség visszautasította a jelentkezésemet.

– Honnan tudja? – a menedzser hangján érződött, hogy kissé meglepődött.

– Már dicsekedtem vele, hogy igen értelmes vagyok; egy „hát”-tal kezdődő mondat soha nem tartalmazhat kedvező közlést. Elmondjam azt is, hogy az elnökség mivel indokolta meg a döntését?

– Na mivel?

– A Vasasnál most olyan bonyolult és nehéz a helyzet, hogy a nyilvánosság inkább ártana, mint segítene a klubnak. Valaki még hozzátette, hogy ha majd rendeződnek az ügyek, vissza lehet térni erre a témára.

Genzwein már nem is titkolta a gyanakvását:

– Magának valaki beszámolt erről a megbeszélésről!

– Esküszöm magának, hogy puszta logikával következtettem ki, és még azt sem mondhatom, hogy túl sok logikára lett volna szükségem hozzá. Ismertem már néhány elnökséget Magyarországon, és mindnek hasonló srófra járt az esze.

– Hát mindegy, ez a helyzet, ne haragudjék.

– Miért haragudnék? Maguknak jogukban áll eldönteni, hogy kit engednek be a sáncaik mögé. Legyen meggyőződve róla, hogy én éppolyan szenvedélyes Vasas drukker maradok, mint voltam, és bár az eszem tudja, hogy nincs értelme kimenni a meccsre, a lábam magától kivisz. Kívánom, hogy nyerjük meg a magyar bajnokságot, az Európa Kupát, a Világ Kupát – senki sem fog jobban örülni nálam. Csak egy dolgot nem ígérhetek meg, azt, hogy hallgatni fogok erről az esetről. Mert nézzük csak meg, hogy mi történt?! Jött valaki, aki gyerekkorától Vasas drukker, viszonylag ismert ember, segíteni szeretne, pénzt sem kér érte, és még őt sem lehet az ügyek közelébe engedni! Milyenek lehetnek ezek az ügyek?! Én hivatásomnál fogva sok emberrel összejövök: előadásokon, író-olvasó találkozókon, itt-ott, most például egy nyugatnémet újságíró vendégeskedik nálunk, majd elmesélem nekik, hogy jártam, és egyszer talán meg is fogom írni.

A vonal túloldalán sokáig csak egy mély, húzó lélegzetvétel hallatszott, aztán Genzwein megkérdezte:

– Nem akarna esetleg egy belépőt a Vasas pályára?

– Köszönöm, de kapok a Sporthivataltól. A „Sportszerűségi Díj”-bizottság tagja vagyok; és ezt adják tiszteletdíj fejében.

– És mit szólna egy olyan engedélyhez, hogy kocsival is beállhatna a pályára?

– Köszönöm, de soha nem járok meccsre kocsival. Mindig összeakadhatok egy barátommal, akivel szívesen megiszom egy-két korsó sört, és én úgy már nem ülök be a volán mögé. Újra mondom, engem nem kell, és nem is lehet megnyerni. Minden jót.

Aztán csak úgy messziről figyeltem, hogy csúszik le a Vasas mind szégyenteljesebb mélységekbe, hogy kerül a táblázat utolsó helyére – ahová még az átkos 1944-es évben sem jutott.

– Lehet, hogy a Horthy-rendszer által kinevezett kormánybiztos, vitéz Áronffy-Janki jobban szerette a Vasast, mint a mostani vezetői, és többet is értett hozzá? – morfondíroztam el magamban.

 

Tulajdonképpen a következő történet is a Vasas pályán kezdődött, kezdjük egy kicsit messzebbről.

Az 1950-es évek elején, ha a Vasas vidéken játszott, egy egész különvonatra való szurkoló kísérte le a csapatot. Vezérünknek Braun bácsit tekintettük, egy ősz hajú, alacsony, sánta férfit, aki állítólag bélyegekkel kereskedett Pesterzsébeten, de a fő foglalkozása a Vasas volt – bár ezzel természetesen egy fillért sem keresett. Megszállottja volt a piros-kék színeknek, kopott aktatáskában hordta magával az összerakható nyelű Vasas Baráti Kör zászlót, magas, fisztulázó biztatása úgy lebegett az ellenfél táborának masszív kórusa fölött, mint egy hánykolódó hajótörött a viharos tengeren. A zászlónyél, ha kellett, fegyverül is szolgált, az öreg Braun egyszer a feje fölött forgatva egyedül szállt szembe a Fradi pályán az egész rátámadó „B-közép”-pel.

– Gyertek csak, majd én bemérem az agyatokat! Hogy lett volna az anyátok szecskavágó!

Bátorsága olyan tiszteletet váltott ki, hogy a támadók haragja elismerésbe váltott.

– Klassz fiú az öreg! – mondták, vállon veregették, és békén hagyták.

Fiának a „Csaba” nevet adta, hogy Braun Csibinek szólítsák majd, mint a futball hőskorának felejthetetlen jobbszélsőjét. Szóval a különvonat megérkezett mondjuk Pécsre vagy Debrecenbe, Braun bácsi összerakta a zászlót, és énekszóval végigvonultunk a városon:

– „Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat,

Kiszállnak a Vasasok és rúgják a gólokat…”

Csak úgy táskából megebédeltünk, egy sörre tellett utána – ha jól emlékszem, akkoriban 1 forint 10 fillérbe került egy pohár, megnéztük a meccset, aztán éjfélre hazadöcögött velünk a személyvonat.

Abból a 800-1000 régi emberből mára 80-100 sem maradt. Braun bácsi piros-kék sírkő alatt piheni ki a meccsek fáradalmait, az egykori fiatalok pedig széjjelszóródtak: leléptek, 1956-ban lőttek egymásra, megbetegedtek, karriert csináltak, vagy gyerekeiket nevelik, talán már az unokáikat. Érthető, ha a régi törzsgárdából összefutok valakivel, mindig örülök neki, és behúzódunk egy sörre valamelyik angyalföldi kocsmába – mint ahogy fentebb már említettem volt.

Néhány évvel ezelőtt Béres Tibivel találkoztam így össze, poharazgatás közben azt mondja nekem:

– Nem tudnál egyszer eljönni hozzánk? Szeretnék neked mutatni valamit.

Kicsit meglepődtem ezen a meghíváson. A mi kapcsolataink a pályához, a Vasashoz kötődtek, nemcsak a másik szakmáját, lakcímét nem ismertük, de sokszor még a vezetéknevét sem, nem volt szokásunk összejárni egymással. De, gondoltam magamban, Tibi nem véletlenül hív, megállapodtunk egy időpontban.

Az adott estén bekopogtam hozzájuk, Tibi nyitott ajtót, bemutatott a feleségének, aztán leültünk egy kávéra. Sopánkodtunk, hogy mennyire visszaesett a Vasas, aztán a házigazdám váratlanul témát váltott:

– Szeretném neked megmutatni a fiamat, menjünk át a szobájába.

– Jó, szívesen. Hány éves a fiad?

– Három.

– Pont annyi idős, mint az én kisebbik lányom. Mit gondolsz, lesz belőle focista?

Tibi nem válaszolt, kinyitotta előttem a gyerekszoba ajtaját és befelé mutatott: bent a kiságyban szinte magzati védekező pózba merevedve egy csontsovány kisfiú feküdt, egy pillanatra elkaptam a tekintetét: zavaros és riadt volt, alig is érzékelt valamit a környező világból. A megdöbbenéstől nem tudtam rászánni magam a szokásos kedveskedő-játékos mondatokra, de Tibi nem is számított rá, intett, hogy visszatérhetünk a nappaliba.

– Mi baja van a gyereknek? – kérdeztem nagysokára.

– Imbecillis.

– És mit mondanak az orvosok? Ki fogja nőni?

– Reménytelen, komolyabb javulásra nem lehet számítani. Igyunk valamit.

Forgattam a kezemben a poharat:

– A szülésnél történt valami baj?

– Nem, Karcsi egészségesen jött a világra, szépen is fejlődött. Aztán megkapta az előírt oltást, és egyik napról a másikra rohamosan kezdett leromlani.

Próbáltam visszaidézni magamban, hogy az én lányaim miképp viselték el ezeket az oltásokat, de egy-egy futó hőemelkedést leszámítva, semmi rendkívülire nem emlékeztem:

– Miért hatott ilyen rosszul a fiadra? Valamilyen allergia játszott közre?

– Nem. Az oltóanyag volt romlott.

Elhűltem:

– Nem létezik.

– De igen! És nemcsak az én fiam járt így, hanem még legalább száz másik gyerek is Magyarországon, akik ugyanabból a sarzsiból kaptak. Ez volt a magyar Contergan-ügy, csak erről nem írtak az újságok.

– Értem.

Ittunk, közben a háziasszony is megjelent egy tál melegszendviccsel, letelepedett mellénk, és tekintetét Tibire emelte, nyilvánvalóan arra unszolta, hogy térjen rá a tárgyra. Próbáltam megkönnyíteni a dolgát:

– Mit segíthetek?

– Azért akartam beszélni veled, hogy megkérdezzem a véleményedet: lehet-e pert indítani az állam ellen a gyerek sorsa miatt? Hiszen, ha úgy vesszük, állami rendeletre, állami orvos adta be neki az állam által jóváhagyott oltóanyagot! Mit gondolsz?

Széttártam a karomat:

– Nézd Tibi: én életemben eddig egyetlen pert indítottam, egy kocsiügyben átvertek, az illetőt elítélték, de én egy fillért sem kaptam vissza a pénzemből. Tehát én nem sok bölcset tudok mondani neked, jobb, ha egy ügyvédhez fordulsz, aki utánanéz, hogy mennyi esélyed van. Én csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni tőled: ahelyett, vagy amellett, hogy elindítod ezt a törvényszéki procedúrát, nem volna fontosabb azt kutatni, hogy hátha mégis tudnak valahogy segíteni a gyereken? Nincs kizárva, hogy Svájcban, vagy az Egyesült Államokban, vagy bárhol másutt már feltaláltak egy olyan gyógyszert, mely legalább olyan szintre felhozná a fiadat, hogy ha a legszerényebb formában is, de bele tudjon illeszkedni a közösségbe?

– Azt gondolod, hogy nem próbáltam meg mindent, amit egy hozzám hasonló Nulla Károly állami középtisztviselő megtehet?! El tudod képzelni, hogy meddig ér az én kezem? Semeddig. Annyit tudtam elérni, hogy kisírtam egy lakáscserét, és most a gyereknek külön szoba jut.

Eltöprengtem:

– Száz hasonló sorsú gyereket említettél, mi volna, ha ti szülők alapítanátok egy szövetséget és úgy próbálnátok valamit elérni?

– Ez volt a második ügy, amiért megkértelek, hogy gyere el hozzánk. Most alakul meg a Mozgássérültek Szövetsége és az egyik jövendőbeli vezető szeretne beszélni veled. Persze, csak akkor, ha neked is van kedved hozzá.

Bólintottam:

– Miért ne?

Jó félóra múlva megérkezett egy elegáns, középkorú férfi, foglalkozására nézve ügyvéd, bal lábát kissé húzta, de csak annyira, hogy én járáshibára gyanakodtam, megdöbbentem, mikor kiderült, hogy térdtől lefelé protézist visel.

Beszélgetni kezdtünk, először az alig lezárult „Mozgássérültek évéről”, mely az egész országra kiterjedt. Bár az ügyvéd higgadtan fogalmazott, és igyekezett elkerülni mindenféle vádaskodást, szavaiból kiderült, hogy az egész eseménynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

– De legalább elegendő pénz összegyűlt? Hiszen híres zenekarok, művészek, előadók léptek fel ingyen.

– Igen, legalábbis ezt nyilatkozták a televízióban, meg az újságokban.

– És a valóságban?

– A valóságban? A legtöbben éppúgy felvették és elvitték a tiszteletdíjukat, mint egy átlagos rendezvényen. Egy híres színész még a nagyothalló szemüvegét is velünk akarta behozatni Svájcból. Pedig higgye el, minden forintnak ezer helyet lett volna, rengeteg emberen kellene segítenünk.

Próbáltam tisztázni a bajok-gondok méreteit:

– Ügyvéd úr, ha összevetnénk az összes fizikailag hátrányos helyzetben élő magyar állampolgárok különféle csoportjait: a mozgássérülteket, a vakokat, a süketeket, a némákat és az egyéb fizikailag korlátozott réteget, milyen számot kapnánk?

– Ilyen összesítő adattal nem rendelkezünk, az én személyes becslésem szerint körülbelül egymillió emberről lehet szó.

Tibi közbeszólt.

– Pontosabban kétmillióról, mert egy ilyen sérült ember legalább egy másikat is leköt.

Az ügyvéd rábólintott.

– Igen, ez a gond az ország minden ötödik-hatodik lakosát érinti.

– De bizonyára van néhány olyan csoport köztük, melyről megfelelően gondoskodnak államilag.

– Ne legyenek illúziói, egyetlen ilyen csoport sincs. Még a legalapvetőbb intézkedés sem történt meg: a pontos felmérés. Említettem, hogy a felsorolt adatok csak az én becslésemen alapulnak.

Mint minden olyan ember, akit szenvedések felidézésével megzavartak kényelmes nyugalmában, én is megpróbáltam ellenérveket keresni, de csak egy eset jutott az eszembe, az is az ügyvéd igazát bizonyította.

Még az 1960-as évek végén lent jártam a makói nagy árvíznél, amikor a buzgárok feltörtek a mentett oldalon is, a hullámok elöntéssel fenyegették Makót, a város lakóit ki kellett telepíteni a szomszédos helységekbe. Mikor a veszély elhárult, beszélgettem az egyik tanácsi vezetővel, és megkérdeztem tőle, hogy ebben az egész vízi hadjáratban mi volt a legnyomasztóbb élménye. A vezető töprengve nézett maga elé:

– Talán nem is a pusztulás maga, hanem az, hogy csak most tudtam meg: Makón több száz magatehetetlen ember él.

– Hogy-hogy nem értesült arról korábban?

– Mert ezek az emberek kiestek a világból, szégyenükben, tehetetlenségükben, vagy a körülmények kényszeréből. Meghúzódtak magukban egy kis szobában vagy hátsó kertben, csak hozzátartozójuk vagy gondozójuk látta őket. Most viszont az árvíz miatt senki sem maradhatott a városban, elő kellett hozni őket, és felsorakoztak a főtéren kerekes kocsijukban, vagy csak egy széken, lócán ülve. Akkor fogtam fel, hogy milyen keveset tudtunk róluk, és még annál is kevesebbet törődtünk velük.

– Nyugaton valóságos kultusza van a mozgássérültekkel való foglalkozásnak – folytatta az ügyvéd –, kis és nagy ügyekben egyaránt. Tegyük fel, hogy egy osztrák vasutasnak a mozdony levágja a lábát és leszázalékolják, mi történik vele? Az illető megkapja a teljes eredeti keresetét, és ehhez teszik hozzá a rokkantsági nyugdíjat, mert abból indulnak ki, hogy ez az ember sokkal drágábban él, mint az átlag, amiben egyébként teljesen igazuk van, mert nem tud utánajárni az ügyeinek, fizetett segítségre szorul. De ez a törődés apróbb dolgokban is megmutatkozik: középületek, turistalátványosságok előtt mindenütt fenntartanak külön parkolóhelyet a mozgássérülteknek, a repülőtereken legalább egy olyan bejáratot kialakítanak, melyen tolókocsival is be lehet jutni. Nálunk pedig?! – az ügyvéd legyintett – egy-két kivételtől eltekintve csak látszatintézkedéseket hoznak, formális, vagy csak automatikus tevékenységet igénylő munkahelyeket létesítenek, és a közeledő gazdasági csődben még ezek száma is csökkenni fog.

Elhallgattunk, Béres Tibi töltött a poharakba, ittunk egy kortyot:

– Mit lehet tenni? – kérdeztem.

– Mi megalakítjuk ezt az érdekvédelmi egyesületet, maga pedig, ha van kedve hozzá, írjon rólunk. Mindenkinek tudnia kellene erről, mert nemcsak a mi ügyünk. Egymillió embert nem lehet lassú halálra ítélni – vagy ha lehet, addig is az egész országnak kell eltartani őket.

Már későre járt, elköszöntem, gyalog mentem hazáig, még egyszer átgondoltam, hogyan döntsek. Tudtam, hogy ha felvállalom, ez a munka nemcsak a kezemet és az agyamat foglalkoztatja majd, de a szívem és az idegeim is örökös görcsben állnak majd a nyomor feltáruló szörnyűségeitől és a felháborodástól. Ezt a feszültséget nem lehet majd öt óra felé egy szögre felakasztani, akár egy munkaköpenyt, és vasalt nadrágban, jókedvűen hazamenni, a vakok, süketek, bénák, mozgássérültek bánata továbbra is ott fog kerengeni, mint a kígyó által mart sebből kiszívott méreg, és nemcsak én, hanem a családom és egész környezetem meg fogja szenvedni.

De aztán úgy gondoltam, nincs jogom félreállni, akcióba léptem, megpróbáltam jelentkezni az illetékeseknél, hogy elvállalnám ezt a feladatot. Nem akarom az olvasót azzal untatni, hogy milyen közönyösen és ridegen utasítottak el. De ez a terv még mindig él bennem, és ha kinyílna előttem a kapu, ma is nekilátnék.

Nézz vissza haraggal?

Írtam valaha egy könyvet Korpádról, erről a kis dunántúli bányavárosról. Az első átfogó riport-vállalkozásaim közé tartozott, érthető tehát, hogy beleadtam mindent, mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe – ahogy mondani szokás. Másfél évre beköltöztem egy korpádi munkásszállóba – jobb híján az egyik betegszobát tették szabaddá számomra –, naponta lejártam a bányába, százakkal és százakkal beszélgettem, összeszedtem minden könyvet, feljegyzést, amihez csak hozzáférhettem.

Meg voltam győződve, hogy ezért a könyvért díszpolgárrá avatnak majd Korpádon, szinte láttam már, ahogy a galambok megpihennek a tiszteletemre emelt szobor tetején – és ezt nem az önhittség mondatja velem, minden jel erre mutatott. Akkoriban kevés nálam népszerűbb ember koptatta a korpádi flasztert, igaz, én is megtettem minden tőlem telhetőt. Minden este vendégségbe jártam, és akad a könyvemben olyan történet is, melyért négy liter noha bort ittam meg, tudniillik az illető csak ennyitől lazult fel annyira, hogy hajlandó volt mesélni magáról. Egy kis városban hamar híre megy annak, hogy valaki nagy dolgokra hivatott, ahol csak megjelentem, mindenütt elismerő pillantások, barátságos vállveregetések fogadtak.

Vezérlő csillagom akkor fordult rossz irányba, mikor Haász Jani bácsihoz kezdtem járogatni. Az öreg a város közepén lakott a „balkezes kőműves” szobránál – tudniillik az alkotóművész mély szakmai hozzáértése nyomán a kőfigura suta kézre tartotta a fandlit –, így ha volt egy kis időm, jártamban-keltemben beugrottam hozzá.

Jani bácsi háromcsillagos nevezetességnek számított a városban, neve a sztahanovista munkaversenyek idején gyakran szerepelt az újságok főcímeiben. Legendák keringtek körülötte: állítólag egyszer két réselővel – a gyengébbek kedvéért: fejtőkalapáccsal – dolgozott, egyszer a hátával tartotta meg a vágat leszakadni készülő ácsolatát. A legendákat kár kapargatni, annyi bizonyos, hogy még akkoriban, hetvenes éveit taposva is rendkívüli fizikai és lelki erő érződött rajta.

Jani bácsi valamiért a bizalmába fogadott, és szívesen mesélt nekem, talán imponált neki, hogy minden szavát feljegyeztem. Ezeket a beszélgetéseket, pontosabban a riport ezekből épült részeit mindmáig pályám csúcsának tekintem – nem a színvonaluk miatt, erről döntsön majd az utókor, ha lesz ilyen – hanem az erőfeszítés miatt, mellyel az anyagot össze kellett szednem. Az öreg ugyanis műfogsort viselt. Ezen önmagában semmi kivetnivalót nem lehet találni, de ez a „protkó” nem sikerült igazán, egy számmal kisebb vagy nagyobb lehetett a megfelelőnél. Jani bácsi minden szótagnál csettintett egyet, hogy a helyére terelje a rakoncátlan szerszámot, valóságos kísérőzenét szolgáltatva a szöveghez, az összes létező szememmel és fülemmel figyelnem kellett, hogy követhessem a történetek fordulatait.

Eleinte a maga bajairól panaszkodott, hogy ő annak idején csak azért nem lett Állami-díjas, mert nem lépett be a Pártba, aztán rátért a közérdekű ügyekre.

– Dolgozott itt a városi tanácson egy személyzetis, igazán sajnálhatod, hogy nem ismerted őt. Nagyon érdekes ember volt, olyan gyűjtögetős fajta.

– Mit gyűjtött? Bélyeget, cserepet, érmeket?

– Iratokat fiam, elrakott mindent, amit csak érdekesnek talált. Mikor meghalt, összegyűlt egy bizottság, én is benne voltam, és mi nyitottuk ki a páncélszekrényét.

– És mit találtak benne, Jani bácsi?

– Sok furcsaságot. Például előkerült D-nek, Korpád munkásmozgalmi mártírjának a régi nyilas párttagsági könyve.

– Hogy lehet az?

– Hát úgy, hogy volt neki, mert ha nem lett volna, akkor nem tudott volna előkerülni.

– Ez igaz. És még mit találtak a páncélszekrényben?

Az öreg sűrű csettingetésekkel sorolta tovább, én szorgalmasan írogattam, egy fél notesz megtelt hasonló történetekkel. Otthon újra átnéztem a jegyzeteimet, gyomrom szinte már rutinszerűen összehúzódott az idegességtől, és eltöprengtem, hogy szabad-e papírra vetnem ezt az anyagot?! Aztán úgy döntöttem, hogy nemcsak szabad, hanem egyenesen kötelességem megtenni – bármi is történik utána.

Annyi taktikával azonban éltem, hogy ezt a részt csak akkor adtam oda az „Új írás” című folyóiratnak, mikor az anyaggyűjtést már befejeztem és biztosnak látszott, hogy csak napokat kell Korpádon töltenem. Sajátkezűleg vittem le öt-hat példányt a friss lapból, adtam egyet Jani bácsinak, a többit szétosztottam az ismerősök között.

A botrány szele már csak Budapesten ért utol, de akkor aztán majdnem elsöpört. Ha felrobbant volna a korpádi bánya valamelyik aknája, az sem keltett volna akkora feltűnést, mint ez a néhány nyomtatott oldal – lehet, hogy azért, mert a bányarobbanásokhoz Korpádon sajnos már hozzászoktak az emberek.

A korpádi vezetés persze elkezdte védeni a mundér becsületét. Feljelentettek minden létező fórumon: a minisztériumtól egészen a megyei lapig. Látva a hivatalos haragot, mindenki igyekezett elhatárolni magát tőlem: visszaküldték a dedikált könyveket, nyilatkoztak: ők már korábban megmondták, hogy ebből jó nem jöhet ki. Fenyegető leveleket kaptam: menjek csak le Korpádba, és ők majd a jó csontos bányászöklükkel magyarázzák el nekem az igazságot. Élve a meghívással, még egyszer lelátogattam; olyan emberek mentek el mellettem köszönés nélkül, akik korábban hatszor-hétszer is a vendégeim voltak Budapesten.

Ezzel a kígyó-béka hadjárattal annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy két évvel eltolták a könyv megjelenését. Mikor végre kijött a nyomdából a kötet, a korpádi bányák főkönyvelője a következőt üzente egyik barátommal:

– Ha mész Pestre, mondd meg Moldovának, hogy ő megírhatta ezt a szart – bocsánat a kifejezésért, de a pontos idézet a hitelesség anyja –, de arról ne is álmodjon, hogy valaki is elolvassa. A Korpádi Trösztnek nem kerül semmibe felvásárolni azt a rongyos ötven-hatvanezer példányt, amennyiben megjelenik majd.

– Mondd meg az illetőnek – üzentem vissza a barátommal –, hogy a Tröszt nagyon lekötelezne, ha felvásárolná azt a rongyos ötven-hatvanezer példányt, mert akkor megjelenne a második kiadás és én anyagilag jól járnék.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog voltam, látván lesüllyedni a sárba nagyratörő álmaimat korpádi díszpolgárságról, szoborról.

A könyvet megjelenése után is tovább üldözték, mikor a Lenin téren kirakták a könyvesbolt kirakatába, az egyik tanácsi főnök vette magának a fáradságot, és személyesen fenyegette meg a boltvezetőt:

– Ha nem veszi be a kirakatból, holnap a Köjállal záratom be a boltot.

Szerencsére az öreg könyves gerinces ember volt, és nem rendezte át a kirakatot.

Sorsom aztán sokfelé vitt, a vasúttól az Őrségig, a mezőgazdasági repülőktől a textilgyárakig, százszor is átutaztam az országon, de Korpádot soha nem ejtettem útba. Így telt el nyolc év a könyv megjelenése után.

 

1976 októberében, azért emlékszem az időpontra, mert éppen második kislányunkat vártuk – illetve fiút vártunk, csak lány jött –, egyik reggel otthon megszólalt a telefon. Egy rádiós szerkesztőnő jelentkezett, nem tudom, örülne-e, ha a valódi nevén említeném, nevezzük tehát Karolának.

– Moldova elvtárs – mert akkor még „elvtársak” voltunk mindannyian, leginkább a mostani „urak” – egy fellépésre szeretnénk kérni. Most lesz Korpád várossá nyilvánításának huszonötödik évfordulója, mi egy műsort rendezünk, és az előkészítő megbeszélések során kiderült, hogy a korpádiak egy embert szeretnének látni mindenáron: magát.

– Engem? – kérdeztem vissza csodálkozva – biztos, hogy nem a Moldován Stefániát? Könnyű összecserélni minket.

– Nagyon kérem, ne viccelődjön. Szeretnénk ha lejönne, annál is inkább, mert már rég nem járt Korpádon.

Elgondolkodtam: csakugyan kár forralni magamban a sérelmeimet, egyszer csak ki kellene pakolni, lesz-e jobb alkalom ennél?

– Egyet tisztázzunk: ki a gazda, ki fizet? Ha Korpád, akkor nem megyek, ha a Rádió, akkor beszélhetünk róla.

– Mi rendezzük, november 4-én este, azt is megígérjük, hogy kocsin hozzuk-visszük.

– Rendben van, elvállalom.

Feleségem ott állt mellettem, tudta, hogy miről van szó, valaha hosszú időt töltött velem a korpádi munkásszálló betegszobájában, sápadtan kérdezte:

– Mi lesz ott?

– Nézd: én csak azt tudom mondani, hogy ha érdekel, gyere velem. Egyet ígérhetek: nem fogsz unatkozni. Egy asszony különben is kövesse a férjét a csatába.

Le is utaztunk néhány színész és rádiós társaságában. Az irodalmi estet a nagy központi művelődési otthonban rendezték. A színházteremben sokan összegyűltek; az első sorban ültek a városi tanács, a bányaüzem, a párt vezetői, utánuk egy sor üresen maradt, onnan aztán minden szék foglalt volt, sőt hátul a falnál még álltak is.

Én a feleségemmel meghúzódtam az üres sor szélén, köszönésül biccentettem az előttem ülő vezetőknek. Szinte valamennyit ismertem, nyolc-tíz éve, mikor Korpádon töltöttem a napjaimat, ők a maguk területén még csak harmadik-negyedik embernek számítottak, de jónéhány jel mutatta már, hogy többre hivatottak. Hogy csak egy figurát említsek közülük: egy mérnök, ha esténként elment mulatni, indulás előtt mindig lehúzta az ágyneműt és kibélelte újsággal a papírkosarat, mert tudta, hogy berúg majd, hazatérve rókázni fog és ezekre a biztonsági rendszabályokra már nem marad ereje. Mi ez, ha nem az a bizonyos bölcs vezetői előrelátás, melyet a közvélemény oly sürgetőleg igényel napjainkban?!

Köszönésem egyeseknél udvarias, másoknál barátságos viszonzásra talált, néhány szót is váltottunk, de vigyáztam, hogy ez ne fajuljon el beszélgetéssé, a feleségem felé fordultam, és arról társalogtunk, járjon-e majd főiskolára nemsokára megszületendő gyermekünk, mert ha igen, jó volna megtenni az első lépéseket ennek érdekében.

A szünet utáni első számként kellett megjelennem a színpadon, tapasztalatból tudtam, hogy ez a legrosszabb beosztás; a közönség még fészkelődik, nem vette fel a hangulat magasabb fordulatszámát, de vita nélkül tudomásul vettem a döntést.

A színpadra csak kerülő úton lehetett feljutni, miközben kapaszkodtam felfelé a lépcsőkön, hirtelen egy ismerős jött velem szemben: az a tanácsi főnök, aki annak idején a Köjállal akarta bezáratni a könyvesboltot, ha nem veszik be a kirakatból a városról szóló riportkönyvemet. Megálltam, és keményebb összecsapásra számítva, magamban átismételtem azt, amit kezdő ökölvívó koromban a jobbegyenes megfelelő kivitelezéséről tanultam Tálai mestertől, de a funkcionárius arcára széles mosoly ült ki és ölelésre tárta a karját:

– Gyurikám, jó szerencsét! De örülök, hogy látlak!

Biccentettem, és egy testcsellel elhúztam mellette, mire felértem a tetthelyre, az ügyelő már intett is, hogy színpadra kell lépnem. „A beszélő disznó” című novellámból olvastam fel egy részletet, egyrészt azért, mert épp akkoriban fejeztem be ezt az írásomat, másrészt mert a spiclirendszerről szólt, melynek Korpádon mindig is gyökeres-magvas hagyományai voltak.

Produkciómra jó közepes tapsot kaptam – sokkal többre nem is számíthattam, mert az első sorban ülő vezetők időnként hátra-hátra sandítottak: ki az, aki olyan nagyon lelkesedik? Meghajoltam és kiballagtam a színfalak mögé, a nézőtérre előadás közben nem juthattam le, így ott sétálgattam a kulisszák mögötti félhomályban, hallgattam a színészeket.

A műsor szokatlanul korán a vége felé közeledett, pedig az összeállítói beleraktak szinte minden olyan magyar verset, novellát, mely a bányászokról szól, de hát hiába, a szerelemről mindig is többet írtak, mint a frontfejtésről. Karola, a rádiós szerkesztőnő odajött hozzám:

– Túlságosan rövid a műsor, ki kellene találni valamit.

– Az bizony nem volna rossz. Van valami ötlete?

– Mi lenne, ha maga tartana most egy író-olvasó találkozót? Biztos, hogy nagyon érdekelné az embereket, hiszen nyolc éve nem hallották magát, rengeteg kérdés volna.

– Úgy gondolja? Szerintem senki se merne megszólalni.

– Ezt honnan veszi?

– Jöjjön csak ide.

Egy kulisszába vágott leskelődő lyukon benéztünk a terembe:

– Látja: az első sorban ülnek, a második sor üres – az a nő a szélén nem számít, az a feleségem – utána minden szék foglalt ugye? Na már most, ez a sor nem véletlenül üres a város vezetői és az egyszerű polgárok között.

– Maga szerint mit jelent ez?

– Nincsenek pontos statisztikai adataim, de én magam azt tapasztaltam: ahogy távolodunk Budapesttől, a megtett kilométerekkel arányosan növekszik a helyi nacsalnyikok hatalmaskodása – leszámítva a bányavárosokat, mert ott a hetedik hatványon. Amit valaki elmondhat Budapesten, azt nem mondhatja el Salgótarjánban vagy például itt Korpádon, mert a vezető helyeken kemény gyerekek ülnek, akiket még az 1950-es években iskoláztak, és nem szeretik, ha a bolha köhög – ha egyszer nincs tüdeje. Ha most ezen az író-olvasó találkozón valaki venné azt a bátorságot, hogy megszólaljon, és mondjon is valamit, annak utánajárnának, mint a mesék végén szokás.

Karola alig leplezett megvetéssel nézett rám:

– Nem arról van szó, hogy inkább maga nem mer kiállni?

Nehéz lett volna kitérni a provokáció elől, nekem egyébként is szép gyűjteményem van otthon az elébem vetett párbajra hívó félkesztyűkből.

– Hát, ha úgy gondolja, Karola, próbáljuk meg, majd meglátja, mi jön ki belőle.

A bemondónő lekonferálta a műsort, aztán bejelentette, hogy most pedig író-olvasó találkozó következik szerény személyemmel. Be kellett ülnöm a színpadra egy alacsony asztal mellé, letettek elém egy mikrofont, egy másikat pedig a szuffitához, a színpad szélére, ha valaki kérdezni akart, abba kellett beleszólni, hogy mindenki hallhassa. Előre könyököltem és lestem, hogy előjön-e valaki a székek sűrűjéből, de senki sem jelentkezett. Talán öt perc is eltelt ebben a fészkelődő nyugtalanságban, ami buszon vagy kocsmában nem tűnt volna hosszúnak, de itt fenn a színpadon felért egy kis örökkévalósággal. Aztán csak felállt egy idősebb hölgy, és egy régi novelláskötetemet nyújtotta felém.

– Lenne szíves dedikálni a számomra!

Aláírtam és visszaadtam:

– Tessék parancsolni.

Újra csönd állt be, elszántam magam és felemelkedtem a helyemről:

– A dedikálás mindig az író-olvasó találkozó végét szokta jelenteni, vagyis azt, hogy Önöknek nincs kérdésük hozzám. Én viszont szeretnék szólni néhány szót. Ha lehetne, kérem, hogy kapcsolják be a magnót, mert ha valaki fel akarna jelenteni, annak alapján tegye, amit valóban mondtam, nem pedig abból kiindulva, amit ő hallani vélt.

Az emberek érdeklődve hajoltak előre, én pedig részletesen elmeséltem a könyv ellen indított átok-gyilok háborút a hivatalos feljelentésektől a titkos fenyegetésekig. Vagy húsz percig osztogattam így a halált, utána megkértem a jelenlevőket, hogy legyenek szívesek jól szemügyre venni engem, mert ez az utolsó alkalom, hogy engem Korpádon hivatalos meghívásra láthatnak, meghajoltam és kimentem.

Nem tudtam lejutni a nézőtérre a feleségemért, ő jött fel az emeleti terembe, ahol afféle díszvacsorát rendeztek a művészeknek és a rádiós vendégeknek: hideg büfé – hideg hangulat alapon. Érdeklődve kérdeztem tőle:

– Mit szóltak az emberek a beszédemhez?

– Hát, vegyes volt a fogadtatás. Előttem az első sorban azt mondták a főnökök, hogy le kell adni a fényképedet Korpád szélső házaiban, nehogy valaki még egyszer beengedjen a városba, hátul viszont azt beszélték az emberek: na végre, már éppen ideje volt, hogy valaki felborítsa a bilit.

Bólintottam, nagyjából erre számítottam:

– Gyere, együnk valamit. Talán nem lesz megmérgezve a svédgomba.

Egy hosszú asztalon terítettek, az olaj nem keveredik a vízzel, a szén sem, ennek megfelelően az asztalfőn csoportosultak a tanács, a bánya, a párt vezetői, aztán hosszú szünet, és az asztal farkán ültek a színészek, rádiósok, és mi, a feleségemmel. Én, bevallom, jól éreztem magam, akárha egy kellemes fürdőből jöttem volna, ahol egy hosszú út mocskától szabadultam meg, két pofára ettem-ittam.

Az asztal két vége között tátongó űrt Béla, a tanács művelődési osztályának vezetője próbálta kitölteni, úgy tűnt, hogy elsősorban velem foglalkozott.

– Gyere oda az elvtársakhoz. X., az első titkár és Y., a tanácselnök szeretne inni veled egy pohár bort. Békülj ki velük, azt hiszem, már eljött az ideje.

A vállamon át felnéztem rá.

– Bélám, én ide nem békülni jöttem, hanem haragudni! Elmondtam ott fent, hogy mit gondolok Korpádról, egy-egy, maradjon ennyiben. De inni nem akarok velük.

Béla tolmácsolta a szavaimat, aztán visszajött, most már érzelmesebb húrokat pengetett.

– De hát gondolj arra, hogy hány szép hónapot töltöttél itt közöttünk, nem lehet, hogy csak az a fatális félreértés számítson a végén!

Meguntam a vitatkozást:

– Nézd Bélám, biztosan emlékszel rá, hogy egyszer egy éjszakai bulin fogadásból öt percig káromkodtam úgy, hogy közben egyetlen szót sem ismételtem. Sok képességem megkopott már, de ez az egy változatlan maradt. Ha akarod, most is csinálhatok botrányt, de ez nektek sem volna jó, nekem sem. Jobb, ha inkább hagysz engem csöndben enni-inni, és nem várod meg, amíg kijön belőlem a két elemi!

Mindezt nem úgy mondtam el, hogy bárki viccnek foghassa fel, Béla fel is hagyott az én agitációmmal, és a feleségemhez fordult:

– Zsuzsika, emlékszik, mikor maga itt lakott Gyurival – mert bizony ott élt velem, egy darabig a korpádi munkásszálló betegszobájában, lelkesültségében meg akarta szervezni a városi újságot is – emlékszik, hány szép kirándulást tettünk?!

– Hogyne Béluskám, hogy is felejthettem volna el – mondta szegény állapotos asszony a feszültségtől már fehérre vált arccal, de Béla tovább ütötte a vasat:

– Emlékszik rá, mikor kint jártunk az Örvényesi-tónál?

Az Örvényesi-tó Korpádtól nem messze terül el a hegyek között, Pecsenke, a megyei tanács elnöke fejlesztette üdülőterületté, ezért a hálás utókor Pecsenkegrádnak nevezte el a tó körül kialakuló víkendtelepet.

– Igen, az valami gyönyörű volt.

– Nagyon örülök, hogy tetszett magának Zsuzsika, tudniillik arról van szó, hogy ott most parcelláznak, és lehetne kapni egy telket a tóparton hatezer forintért.

Béla összedörzsölte a kezét, és hunyorítva rám pislogott:

– Van már rajta egy kis ház is, hatezer forintért. Na, mit szólnának hozzá?

Elképedve hallgattam, őszintén szólva azt hittem, hogy viccel. Nem tápláltam túlságosan jó véleményt a korpádi tanács vezetőiről, de azért azt nem tételeztem volna fel egyikükről sem, hogy népes hallgatóság jelenlétében próbál megvesztegetni egy kedvezményes áru pecsenkegrádi telekkel, de Béla csak folytatta:

– Be is van kerítve, egy kis stég is tartozik hozzá, hatezer forintért, na mit szólnak hozzá?!

Csak akkor fogtam fel, hogy komolyan gondolja az ajánlatát, agyamat elborította a vér és a feleségemhez fordultam:

– Zsuzsika tedd a kezed a zsebedre, mert ezek csak így kezdik, utána majd lopnak is – aztán a tanácsi emberre néztem, és kitörtem magamból:

– Te szerencsétlen hülye! – mondtam neki sok szeretettel – azt hiszed, az volt az én bajom veletek, hogy hiányzott egy telek Pecsenkegrádon? Hát ha ez lett volna az életem legfőbb vágya, nem tudtam volna szerezni magamnak? Hol van ez, a Holdban?

Aztán srófoltam egyet-kettőt a hangerősségen, és csak kijött belőlem a két elemi.

Többé egy órát sem voltam hajlandó Korpádon tölteni, meg se vártuk a nekünk rendelt Zsigulit, hanem felkéredzkedtünk a rádió Langoskocsijára. Ez nem kevés kockázattal járt, mert a jármű kis kerekei felvették az országút minden kátyúját, lyukait, de még a mélyebb kopásokat is, belül minden rázkódott, fennállt a veszély, hogy lányunk a tervezettnél hamarabb lépi át ennek az árnyékvilágnak a küszöbét, szerencsére nem esett semmi baja.

 

Aztán persze nem történt semmi, csak négy-öt évvel később kaptam egy levelet Korpádról, aláírta a tanácselnök és más helyi notabilitások is, aggódva érdeklődtek: mi lehet velem, hogy mostanában olyan ritkán látnak engem? Aztán bejelentették, hogy Korpád nemsokára megünnepli várossá nyilvánításának harmincadik évfordulóját, milyen szép volna tőlem, ha ebből az alkalomból lelátogatnék, megfelelő tisztességgel fogadnának, és csak úgy, a sorok között valami díjra vagy kitüntetésre is céloztak, például megkaphattam volna a „Pro Urbe Korpád” elismerést, sőt talán egy víkendházat is Pecsenkegrádon.

Ritkán fordul elő, hogy én nem válaszolok valamire, ez a levél így járt.

Egy régi utazás

Beállt a vonat Kürtösre, kibámulok az ablakon, a vasútállomás épülete tökéletes mása például a zalaegerszeginek; ugyanaz az építész tervezhette ugyanakkor – még ugyanabban az országban.

Jön a román határőr, elkéri az útlevelemet, nem pecsételi be rögtön a belépést, előbb elővesz egy kisalakú, de vaskos kötetet, végigforgatja az „M” betűt, nem szerepel-e a nevem a Romániából kitiltottak között.

– Ne keresd pajtás – mondom, persze csak úgy magamban, mert azért szeretnék tovább utazni – talán majd legközelebb.

A határőr felnéz:

– Járt már nálunk?

– Igen, egyszer, még nagyon régen.

 

Talán huszonöt éve történt, hogy egy nap behívattak a Szerzői Jogvédő Hivatalba, és egy ügyintéző közölte velem: a románok szerződést küldtek nekem, ki akarják adni a „Gázlámpák alatt” című kötetemet.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte a hivatalnok.

– Örülök neki – mondtam –, én mindig nagy megtiszteltetésnek tekintettem, ha egy könyvem a külföldi olvasókat is érdekli, de volna egy kikötésem: a kötet ugyanazzal a szöveggel jelenjen meg, mint itthon, egyetlen soromat se húzzák ki. Közöld velük, hogy amit ki lehetett húzni, azt már rég megtették a magyar lektorok.

– Ez jogos kívánság, azt hiszem.

Eltelik egy fél év, újra üzennek értem a Jogvédő Hivatalból, ugyanaz az ismerős hivatalnok fogad:

– Megjött a szerződésed Bukarestből. A román partner aláírta, részükről minden rendben, de nekik is van egy kikötésük: az egyik novelládat ki kellene hagyni a válogatásból.

Ekkor már elhatároztam, hogy visszalépek, csak a kíváncsiság kedvéért kérdeztem rá:

– Melyiket?

– A „Straznyiczky, a magyar apá”-t.

– Mi rosszat találtak benne? Hiszen ez egy ártatlan példázat, egy ripacs sorsa a magyar történelemben?!

– Ez igaz, de egyszer azt szavalja a novelládban, hogy „…a Kárpátoktól le az Al-Dunáig”.

– De hát ezt nem én írtam, ez egy Petőfi-idézet.

– Az igaz, de ők nacionalista jelszónak fogták fel. Nagyon érzékenyek az ilyenekre, a múltkor visszaküldték Szabó Pál önéletrajzi regényét, mert szerepelt benne az a közmondás, hogy „úgy ott hagyta, mint Szent Pál az oláhokat!”

– Ez képtelenség, velem nem fognak szórakozni. Arra kérlek, hogy tekintsétek semmisnek a szerződést, én nem írom alá.

A hivatalnok ingatta a fejét:

– Azt hiszem, nem teheted meg.

– Miért nem? Erőszakkal kényszerítenek rá? Távpofozóval Bukarestből?!

– Azt nem, de a következmények nagyon komolyak lehetnek. Tegyük fel, hogy most visszaküldjük nekik a szerződést azzal a megjegyzéssel, hogy te nem fogadtad el. Rögtön felkapják a fejüket: aha átláttunk a szitán! Nem a könyv volt fontos neked, hanem az, hogy becsempéssz egy felforgató szándékú írást, lám-lám, hogy kell vigyázni. És hoznak egy rendelkezést, hogy egy évig semmiféle magyar könyv nem mehet át a határon.

Hallgattunk egy sort, aztán a hivatalnok megjegyezte: – Egyszer egy öreg tanáremberrel beszélgettem kint Erdélyben, ő mondta: „ha neveltél gyereket, ültettél fát és küldtél könyvet kisebbségi magyarnak, akkor nem éltél hiába!” De én azt is megértem, ha te ragaszkodsz az elveidhez.

 

Ezek után, ha fogcsikorgatva is, de aláírtam a szerződést, kaptam annyi előleget, hogy nekivághattam egy erdélyi útnak. Nem jegyezgettem fel az élményeimet, nem is lett volna ajánlatos – legalább is mások szeme láttára. A román világ akkoriban még szelídebb arcot mutatott: a kocsmában jó Murfatlar bort és „ficat”-ot, sült májat lehetett kapni, néhány akkor még divatosnak számító műszálas inget is vettem, húgaimnak nyári ruhát, de az oroszlán nem vágatta le a körmét, csak egy kicsit visszahúzta, mint ez hamar kiviláglott.

Nagyváradról Kolozsvárra átutazóban Csucsánál kinéztem a vonat ablakán, hátha meglátom a Boncza kastélyt, ahol emlékezetem szerint Ady mézesheteit töltötte Csinszkával. Egy magyarul tudó román útitársam megkérdezte, mire vagyok kíváncsi, aztán sajnálkozva megrázta a fejét: a kastély más irányba esik.

Egy-két perc múlva a vonat továbbindult, és a beszélgetés is folytatódott a kocsiban. Kifaggattak: ki vagyok, honnan jöttem, majd elhangzott a legfőbb kérdés:

– Mi a véleménye a románokról?

Hogy kell egy ilyen kérdésre válaszolni?! Lehet, hogy most játszom el egyesek jóindulatának a maradékát is, de én soha nem tudtam lenézni egyetlen országot vagy népet sem, mint ahogy a felsőbbrendűségüket sem voltam hajlandó elismerni, feküdjenek bár Keletre vagy Nyugatra tőlünk. Tudtam, hogy most ennél többet várnak tőlem, próbáltam valami olyan feleletet találni, mely kielégítheti az útitársaimat, és az Igazságnak sem kell bekötnie a másik szemét is.

– Mi a véleményem a románokról? Büszke nép, kétségtelenül, igen büszke nép.

„Duplafedelű” válaszomat beszélgetőpartnerem bóknak vette, elégedett mosollyal lefordította a fülkében üldögélő többi utasnak, aztán tovább kérdezett.

– És azt tudja-e, hogy minden okunk megvan rá, hogy büszkék legyünk?

– Bizonyára, feltétlenül és semmi kétség – makogtam és próbáltam olvasásba menekülni, de beszélgetőpartnerem megfogta a vállamat:

– Hallotta, mi történt a világkiállításon?

– Melyiken?

– Melyiken?! Amit tavaly rendeztek Mexikó fővárosában, Rio de Janerióban.

Nagyot nyeltem, de hát végül is nem földrajztanárnak jöttem ide.

– Nos, mi történt?

– Versenyt rendeztek egy román és egy amerikai traktor között. Vastag drótkötéllel összekötötték, aztán sípszóra elindították őket – és a román traktor elhúzta az amerikait. Eltöprengő arcomat látva, gyanakodva megkérdezte: – Nem hiszi?

Még egyszer megpróbáltam kitérni:

– Hát, ugye attól is függ, hogy mekkorák voltak azok a traktorok, milyen nehezek, hány lóerősek…

– Teljesen egyformák, sőt a román traktor egy kicsit még könnyebb is volt.

Ettől a fejembe szállt a vér.

– Akkor nem hiszem.

Beszélgetőpartnerem ezt is lefordította, szavai nyomán lehervadt a jóindulatú mosoly útitársaim arcáról. Hallgatagon ültünk egymás mellett, amíg fel nem tűnt a következő állomás – már Kolozsvár egyik külvárosa, akkor látszólag közömbösen felállt az ajtó mellett ülő férfi, és elsietett a vagon folyosóján – nem voltak illúzióim afelől, hogy kit keres, beszélgetőtársam újra megszólalt, mintha csak a figyelmemet próbálná lekötni. Semmi kedvem nem volt két-három hetet eltölteni egy őrszobán, amíg tisztázódik, hogy valóban gyaláztam-e a román nemzetet, hirtelen felkaptam a sporttáskámat – egyéb holmim nem volt –, és leugrottam a vonatról. Még láttam, hogy a kocsi végén felszáll egy rendőr.

Azóta sok téeszben, állami gazdaságban megfordultam, a vezetők néha eldicsekedtek traktoraikkal, és a véleményemet kérték, de én mindig kitérőleg válaszoltam.

 

Kolozsvárra érve kérdezi a házigazdám – neve maradjon titok, mert nem sok öröme származna belőle, ha kiderülne személyazonossága:

– Mire vagy kíváncsi?

– Kimennék a házsongárdi temetőbe, ott van eltemetve az egyik kedvenc költőm, Dsida Jenő, szeretnék vinni neki egy szál virágot.

– Jól van, menjünk.

Sokáig bolyongtunk a temetőben, illett körülnéznünk, mert éppolyan nemzeti kegyhelyünk, mint a kerepesi. Láttuk, hogy az új román honfoglalás ide is kiterjedt már, a régi családi kriptákról vésővel faragják le a magyar neveket, és ütik be az új tulajdonosokét; Bánffyak, Dávidok helyére csupa Dumitrescut, Olteanut.

Egy parcella szélén aztán megtaláltuk Dsida Jenő síremlékét is. Őt egyelőre még nem lakoltatták ki, de a szürke márványhoz valaki egy üveg tintát vágott, a kék lé végigcsorgott a fejfa egész hosszán, alul a földön még ott hevert a tintatartó néhány cserepe.

– Ki tehette ezt és miért? – tűnődtem magamban – hiszen Dsida igazán nem volt harcos nacionalista költő, kiváltságok, előjogok visszakövetelője. Ki gyűlölhette szelíd személyét és miért? Hiszen a „Sírfelirat” is azt mondja:

 

„Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.”

 

Házigazdám körülnézett, aztán egy tehetetlen kézmozdulatot tett:

– Lehet, hogy csak azért csinálták, mert magyar szöveg áll a kövön.

Sokáig hallgattunk, aztán mégis megkérdeztem:

– Hogy bírjátok ezt?

– Sokan lázonganak, de mondok én néked erről egy példázatot. Képzeld el, hogy sétálgatsz az erdőben, egyszer csak hirtelen megcsúszik a lábad, és beleesel egy verembe. Körülnézel: a verem nem üres, már ott áll benne egy medve is. Eddig világos?

– Igen.

– Na már most: sem a medve nem tud kimászni a veremből, sem te, együtt kell élnetek ott, ki tudja meddig. Mit csinálsz ilyen helyzetben? Elkezded ingerelni a medvét?!

– Értem – mondtam, és elindultunk kifelé a temetőből.

Hogy születnek a szatírák?

Néha előfordul, hogy az emberek megállítanak az utcán, és feltehetőleg a tisztelettől remegő hangon megkérdezik:

– Maga a Moldova?

Ilyenkor szerényen lesütöm a szemem – mint tudjuk, áldásba és dicséretbe nem illik belenézni.

– Igen, én vagyok.

– Mondja: hogy jut eszébe magának az a sok marhaság?!

Ilyenkor töredelmesen bevallom, hogy van egy fáradhatatlan társszerzőm, aki valósággal töm anyagokkal és ötletekkel: maga az Élet, az én dolgom csak annyi, hogy odafigyeljek rá, aztán úgy, ahogy lustaságomtól telik, papírra vetem.

Sokan nem érik be ilyen rövidre fogott magyarázattal, hanem erőszakkal bevonszolnak egy kocsmába, orvul rendelnek egy pár üveg sört, minden tiltakozásom ellenére belém kényszerítik, és ilyetén módon megtörve ellenállásomat, valamilyen példát követelnek a dolgok jobb megértése végett.

– Milyen alapon írta teszem azt a „Börtönválogatott” című szatíráját? – és hozatnak valami „gyorsító”-t a sör alá, felszámolva belülről fakadó tiltakozásom maradványait, én pedig mesélni kezdek.

Idestova már harminc éve, hogy egy hosszabb riportkörutat tettem a Szovjetunióban – egyébként számomra minden riportút hosszú, mely egy napnál tovább tart, és végcélja messzebb esik Soroksárnál. Mivel úgy-ahogy beszélek oroszul, nem perevodcsikot, tolmácsot kaptam magam mellé, hanem száprávázsdájuscsijt, vagyis kísérőt, hívták pedig az illetőt Sztanyiszláv Sztanyiszlávovics Sztanyiszlávenkónak. A családban valami ellenállhatatlan vonzódás élhetetett a Sztanyiszláv név iránt, mert a kísérőm a lányának is a Sztanyiszlava nevet adta az akkor szokásos „ötágú keresztségben”. Hamar kiderült, hogy a teljes név kiejtése meghaladja erőimet, így megállapodtunk a „Szláva” rövidítésben, ő pedig „továris Moldov”-nak szólított, mert Moldova csak egy nő lehet.

Egészen jól kijöttünk egymással, szép darab földet bejártunk együtt. Talán többet is láthattunk volna, de ha Szláva lusta volt elutazni valahová, például Alma-Atába, akkor azt mondta, hogy ott éppen most katonai gyakorlatot tartanak, és a repülőtér nem fogad polgári gépeket. De most nem erről, hanem utunk egyik állomásáról, Novoszibirszkről akarok mesélni. Megérkeztünk, kipakoltunk, aztán találkoztunk a szálló előcsarnokában:

– Mi lesz a program ma este, Szláva?

– Ma színházba megyünk, a Dzsambul Dzsabajevről elnevezett Kamaraszínházba, egy rendkívül mulatságos, ugyanakkor nem minden tanulság nélkül való színdarabot nézünk meg; a mű súlyos elvi-erkölcsi csapást mér többek között a bércsalókra és a titkos pálinkafőzőkre.

– Mi a címe?

– „Egész Európára szóló lakodalom”.

– Ez csakugyan jó lehet.

Maga a „Dzsambul Dzsabajev” igazi kamaraszínház volt, intim kis ékszerdoboz, nem sokkal lehetett nagyobb a Keleti Pályaudvarnál – jó ha tizenöt-húszezer ember elfért a nézőtéren. Istenem, mások az arányok, a régi közmondás azt tartja, hogy: kis ország kis szicsász – nagy ország nagy szicsász, nos ugyanez vonatkozik a kamaraszínházakra is.

Külföldön minden olyan színdarabot jónak találunk, melyből az ember legalább tízpercenként megért egy mondatot, ezen az estén ez többször is előfordult velem, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a második felvonás utáni szünetben jókedvűen mentem ki a folyosóra. Jókedvem azonban rögvest megingott, mikor láttam, hogy sokan egyenest a ruhatárhoz rohannak, valósággal kitépik kabátjukat a ruhatárosnő kezéből, és kettesével véve a lépcsőket, eltávoznak.

– Mi van Szláva, ezek tudnak valamit?! Lehetséges, hogy ilyen rossz a hátralevő két felvonás?

– Nem erről van szó, továris Moldov! Ez, mint mondtam, egy rendkívül mulatságos és nem minden tanulság nélkül való színdarab, és ezek a tulajdonságok a harmadik és negyedik felvonásban mind minőségileg, mind mennyiségileg csak fokozódnak.

– De akkor hová rohan ez a sok ember?

– Az a helyzet, hogy már félnyolc elmúlt, és a boltokban csak este nyolc óráig árulnak vodkát, az illetőknek pedig, úgy látszik, csak most jutott az eszébe.

– Ja, vagy úgy, értem.

– Mehetünk be, csöngetnek.

Fél tizenegy felé ért véget a negyedik felvonás. Greenwichtől Kelet felé haladva minden hosszúsági fokkal egyre tovább nő az előadások időtartama. A lépcsők tetejéről végignéztem a színház előtti hatalmas, ragyogóan kivilágított, de néptelen teret. Még nem volt kedvem a fülemre húzni a paplant, megkérdeztem a kísérőmtől:

– Szláva, nem lehetne itt valahol szórakozni?

– Dehogynem, továris Moldov, működnek az utcai mérlegek, bedob egy kopejkát, és megméredzkedhet.

Tagadólag ráztam mag a fejemet:

– Én nem kicsapongásra gondoltam Szláva, léha dőzsölésre, én beérném egy vendéglővel, vagy zenés eszpresszóval is.

– Hát ezzel sajnos nem szolgálhatok, a legközelebbi zenés hely, ami most is nyitva tart, a „Sztárij Matrosz” egy kissé messzire esik.

– Milyen messzire?

– Vagy ezer kilométerre, ugyanis Vlagyivosztokban működik. Egyébként igen jó vendéglő, sokan dicsérik a konyháját.

Legyintettem:

– Tudja mit, Szláva? Menjünk fel és igyunk nálam valamit.

Két üveg magyar almapálinkát hoztam magammal az útra, ebből az egyik eltörött a repülőtéren a rakodásnál, ráfolyt a pizsamámra – minden lefekvésnél úgy éreztem, mintha egy hullott almával teli gödörbe löktek volna bele – a másik üveget ezen az estén bontottuk fel.

Ha az oroszok komolyabb szeszt isznak, tudvalevőleg mindig harapnak hozzá valamit, Szláva is szerzett most két uborkát, meghámoztuk, és azt recsegettük beszélgetés közben.

Mikor végeztünk a nőkkel – persze csak elméletben – akkor rátértünk a másik szent témára, mely éjjel egykor is ébren tarthat két férfit egy novoszibirszki szállodában, vagyis a futballra.

– Szláva – mondtam a kísérőmnek – 1957 tavaszán a moszkvai Torpedó Pesten játszott, épp az én csapatom, a Vasas ellen. Három kettőre győztünk, de én az egész meccsből már csak egy játékosra emlékszem, a Torpedó centerére. A játéka és a külseje is hasonlított Tichy Lajosra, szőke, tankszerű, befejező középcsatár volt, két gólt is rúgott nekünk. Eduárd Puskovnak hívták, később hallottam, hogy válogatott lett, de az utóbbi években hiába keresem a nevét az újságokban. Mi történt vele?

– Hát kérem – mondta Szláva láthatólag keresgélve a szavakat – az a helyzet, hogy Puskovval egy kis baj történt.

– Megsérült vagy disszidált talán?

– Nem erről van szó. Puskov és még két válogatott játékos, vagyis ők hárman, a belga nagykövet lányát egy éjszakai bulin… tetszik érteni engem bizonyos tekintetben?! Ők ugyan azt állították, hogy éppen ellenkezőleg: a belga nagykövet lánya ő hármukat… egész más tekintetben, mivelhogy egy igen élveteg nőszemélyről van szó. A bíróság azonban őket találta bűnösnek, és a három futballistát öt-öt év szigorított és körülzárt, fegyveresek által őrzött helyen való állandó tartózkodásra ítélte.

– Vagyis börtönre!

– Ezt a kifejezést nem én használtam, hanem Ön, továris Moldov – mondta joggal feltételezve, hogy a szállodai szoba falának füle van, esetleg több is, mint képzelnénk.

Meglepetésemben majdnem kiejtettem a poharat, Szláva vigasztalólag bólogatott:

– Azért nem kell annyira megdöbbenni, mert Puskov bent is játszik, tagja a szovjet börtönválogatottnak.

– Börtönválogatott?! Van ilyen csapat?

– Hogyne, igen erős együttes.

Csak a szokatlanul erős ital kavarhatta meg annyira a fejemet, hogy hirtelen egy eretnek gondolat ötlött fel bennem: mi volna, ha Puskovhoz hasonlóan a magyar futballistákat is éppúgy megbüntetnék vámcsalásaikért, gázolásaikért és a többi sötét üzelmeikért, mint az átlagos honpolgárokkal teszik. És ha ez bekövetkezne, a magyar válogatott összeállítása hány helyen térne el a legutóbbi találkozókon oly sok babért aratott nemzeti tizenegyétől?!

Aztán már formálódott is bennem a téma: kiírják a nemzeti börtönválogatottak kupáját, megszervezik a magyar csapatot is – és a többi már csak kézügyesség dolga. Hát valahogy így született a „Börtönválogatott” című szatírám, bevallom, nem gondoltam volna, hogy az Élet harminc év múlva túlszárnyalja szegényes fantáziámat.

A postamester leánya

Mélyen Tisztelt Adóhivatal!

 

Azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Adóhivatalhoz, hogy az 1989-től 2009-ig rám kirovandó adót elengedni szíveskedjék, egyben komolyabb összegű, vissza nem térítendő segélyben részesítsen, mert jövedelmem nagy részét Petőfi-kutatásokra fordítottam, sőt, az ügy szolgálatában családi tűzhelyemet, illetve kazánomat is kénytelen voltam pénzzé tenni.

Talán nem tekintik szerénytelenségnek, ha nyíltan kijelentem, hogy tudományos erőfeszítéseim nem voltak hiábavalók, sikerült felderítenem történelmünk egyik fehér foltját, Petőfi szibériai tartózkodásának rejtélyét. Döntő bizonyítékképpen legyen szabad bemutatnom a következő dokumentumot.

Jelen naplót egyik kutató-expedícióm során – melyet a többihez hasonlóan az utolsó fillérig a saját zsebemből fizettem – a moszkvai GUM Áruház személyzeti WC-jének papírtárolójában találtam, közvetlenül Illés Béla: „Kárpátszkája Rápszogyijá”-ja és Hidas Antal verseinek gyűjteménye mellett.

Azonnal tanúkat kerestem, az áruház éjjeliőre, Búrnát Linkovics Hamuka megesküdött, hogy ez a kézirat Anna Ivanovna Kuznyecovától, Petőfi Sándor szibériai özvegyétől származik, aki még a múlt század hetvenes éveiben jött föl falujából, Barguzinból Moszkvába, abban a reményben, hogy húsjegyeit beválthatja – cukorjegyre, és alig egy évszázados sorban állás után, 1970 körül szenderült jobblétre.

– Épp akkor halt meg szegény – mondta nekem Búrnát Linkovics Hamuka –, mikor már alig hat kilométerre járt a pulttól, ahol még aznap érkezett fagyasztott rozmárfrikandót is kaphatott volna.

Az öreg éjjeliőr egyébként személyesen ismerte Napóleont, Dzsingisz kánt, II. Ramszesz fáraót, többször beszélt is velük, ezek után, gondolom, semmiféle kétség nem férhet tanúvallomásához a feljegyzések hitelességével kapcsolatban. Aki mégis fenntartásokat táplálna, azt, gondolom, meggyőzi a velem párhuzamosan kutató Megalománia Sándor valamint munkatársa, Beszely Dezső csontkovács és csontszabó szakértői véleménye, mely minden tekintetben egybehangzó az enyémmel.

Ha pedig valamilyen nyivászta akadémikus vagy irodalomtörténész tovább lacafacázna velünk mindenféle „bizonyítékot” követelve, az könnyen rosszul járhat. Először is: nem jöhetnek le velünk gyalog Kiskőrösre, a költő temetésére, másodszor: van még azokból a pofonokból, melyeket egyes okvetetlenkedő filmeseknek már leakasztottak, addig is jól teszik az illetők, ha a lépcsőn való legurulásban gyakorolják magukat.

Áttérve a technikai részletekre, a naplót burját nyelven fogalmazták, mivel egy szót sem tudok burjátul, így természetesen én fordítottam le a szöveget előbb oroszra, mely nyelvet szintén nem bírom, és onnan magyarra. Az eredeti szövegen csak a legszükségesebb módosításokat eszközöltem: néhány évszámot és helyszínt felcseréltem, néhány „igen”-t „nem”-mel, „fehér”-et „feketé”-vel helyettesítettem és így tovább, a hasonló jellegű kutatások megszokott szellemében.

A dátumok és események ellenőrzésében a legtekintélyesebb és legszavahihetőbb tanácsadókat választottam magam mellé; doktor Háry János történészt, von Münchhausen bárót, a jeles nyugatnémet politológust és a TASZSZ néhány nyugdíjas munkatársát – az ő illetékességük magyar ügyekben különösen megalapozott, mert ugyancsak a saját kutatásom szerint a TASZSZ tulajdonképpen hét vezérünk egyikének, TASS-nak a nevéből származik, és csak az idők folyamán torzult el némiképpen.

Ezek után tisztelettel beterjesztem magát a kéziratot:

 

Anna Ivanovna Kuznyecova-Petrovics feljegyzései

 

Ajánlom minden olvasómat védőszentem, Nyizsnyij-podloveci Majdnem Szűz Anna védelmébe, előre is köszönöm figyelmüket, melyet legszegényebb szolgálójukra, ezen sorok feljegyzőjére áldoznak, hatvanszor hatvan áldás kísérje minden léptüket és cselekedetüket.

Másodosztályú postatisztként nemrégiben nyugdíjba vonulva úgy gondolom, hogy már csak egyetlen feladat vár rám: kiköpni a babot, mint a legenda szerint Arhip patriárka tette a hetivásáron, vagyis kötelességem megírni mindazokat az eseményeket, melyeket férjem, az Istenben megboldogult Alekszander Sztyepánovics Petrovics, vagy ahogy ő nevezte magát, Pityafi oldalán megértem. Itt Moszkvában, sorban állás közben elegendő idővel is rendelkezem – bár Raszputyin atyuska azt ígérte, hogy hamarosan megérkeznek a külföldi élelmiszer szállítmányok, és beválthatom a jegyeimet.

Szibériában születtem, Barguzin mezővároskában, mely félúton fekszik Gromovo-Bitovszk és Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk között, mind a kettőtől mintegy száz verszt, negyvenegy gyeszjatyina és hat kopejka távolságban.

Városkánkban burjátok, mordvinok, csecsencek, zürjének, zavarjánok, nyenyecek élnek és néhány nyunyuc. A hivatalos nyelv természetesen az orosz, ezt mindenképpen igazságosnak kell tartanunk, mert ez az egyetlen nyelv, melyen senki sem beszél – leszámítva néhány állami hivatalnokot, akik viszont nem állnak szóba senkivel.

Környékünkön kevés megélhetés adódik, a közbirtokosság legutóbbi ülésén Templomovics Egért választotta meg elnöknek, mint anyagilag legtehetősebb egyént. Újabb idők szokásának kell tekintenünk, hogy a nemzetiségek időnként összefognak egyik vagy másik népcsoport ellen, elkergetik őket szülőföldjükről, és vagyonukat szétosztják maguk között – jelenleg ez városkánk viszonylagos jólétének alapja.

Atyám, Iván Ivánovics Kuznyecov, első osztályú postatiszt, tudniillik csak az iskola első osztályát tudta elvégezni, a városka postamestere volt. Semmiféle kiemelkedő tulajdonsággal nem rendelkezett, leszámítva talán azt, hogy fiatalabb korában kedvtelésből hollótenyésztéssel foglalkozott, ezzel később felhagyott, de megmaradt az a szokása, hogy a legváratlanabb helyzetekben elkárogta magát – komoly kellemetlenséget szabadítva magára, például a szokásos áremelések idején.

De attól tartok, hogy csak szaporítom a szót, és ideje volna már rátérnem Istenben boldogult férjem, Alekszander Sztyepanovics Petrovics, vagy ahogy ő szokta mondani magáról, Pityafi életével kapcsolatos eseményekre.

1850 tavaszán találkoztunk először – talán május közepe lehetett, mert épp Bukszaszáju Szent Porfirij hitvalló emléknapjára készülődtünk. Dél felé szokásos munkánkat végeztük a postán: én édesapám utasítására használt bélyegekről nyaltam le a stemplizés nyomait, hogy újból eladhassuk, atyám pedig a helyi lakosok leveleit olvasgatta: aki nyílt levelezőlapon szidta a nagy (németül: grósz) cárt, azt rögtön saját hatáskörében feljelentette, a zárt borítékban küldött lázító tartalmú leveleket pedig átirányította a helybeli rendőrparancsnokhoz.

Hogy rövidre fogjam a szót, talán dél körül járhatott az idő, amikor Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk felől egy különös menet közeledett az úton. Két csendőr között egy vékony fiatal férfi lépkedett zsinóros mentében, kihajtott ingnyakkal. Egyenest a mi házunkba tértek be, az egyik csendőr apámhoz fordult:

– Iván Ivánovics, kívánok neked az Istentől minden jót, aranydiót, mogyorót, karácsonyra sok borsót, ellenségnek koporsót.

– Ugyanezt kívánom én is neked, tisztelt bátyuskám, Afanászij Afanászjevics – mondta apám mélyen meghajolva –, Bogorodcsányi és Tengizi Szent Energia világítsa meg az utat lépteid előtt. Minek köszönhetem ezt a látogatást?

– Minden oroszok cárja, I. Miklós kegyelemteljes üdvözletét küldi neked, mint próbált emberének…

– Örömest igyekszünk! – adta meg apám az előírásos választ.

– …és azt parancsolja neked, hogy fogadd be a házadba ezt a pokolfajzatot, ezt a lázítót, ezt az Antikrisztust;, Hriszto Botev bolgár költőt.

A másik csendőr közbeszólt:

– Tévedni méltóztatsz, Afanászij Afanászjevics, azt a bolgár költőt még nem sikerült elkapnunk.

A csendőrparancsnok egy pillantást vetett a papírokra és bólintott:

– Igazad van, bátyusám, Arhipelágij Gulágovics, ez itt csakugyan egy másik istentagadó: Alekszander Sztyepánovics Petrovics, vagy ahogy megátalkodottan nevezni szokta magát: Pityafi magyar költő.

Apám, mint postamester, jól ismerte a világot: kétszer is járt a malomban és egyszer a mensevinszki vásáron, most erősen elcsodálkozott:

– Már megbocsáss, Afanászij Afanászjevics, de Magyarország igen távol fekszik a mi Szent Oroszországunktól. Hogy került ide ez a rebellis oly messzi országból?

– Nyugodjál meg: nem a Szibériatours-szal. Bizonyára tudod, Iván Ivánovics, hogy az elmúlt évben az Úr megáldotta zászlainkat, és felénk fordítva a hadiszerencsét, legyőztük a túlerőben levő és elbizakodott magyar sereget, eleget téve internacionalista kötelezettségünknek – ugyanis uralkodónk rokona, Ferenc József kérte közbelépésünket. Hallomásból tudom, hogy a harci küzdelem szörnyűséges volt, az ellenség olyan félelmetes fegyvereket is bevetett, mint az uralkodónkról elnevezett „Nyikolka koktél”!

Atyám elborzadva kérdezte:

– Mi az a „Nyikolka koktél”?

– Üvegbe faggyút töltöttek, és kozák lovasaink elé vetették, a láng belekapott az állatok szőrébe –, de mondom, az Úr segedelme végül is diadalra vitte lándzsáinkat és pikáinkat – a csendőr a fogolyra mutatott. – Ez az Ántikrisztus a magyar seregben harcolt, mint őrnagy, aztán látva, hogy a küzdelem az orosz–osztrák seregek javára dőlt el, nagykövetségünkre mentette nyomorult életét és gráciát kért, melyet főhadvezérünk, gróf Paskievics meg is ígért neki és befogadta a palotába. Később, az idők lecsendesülvén, Ferenc József kérte a kiadatását, hogy méltó büntetésben részesítse ezt a rebellist.

Atyám izgalomba jött:

– És dicső cárunk mit válaszolt?

– Miklós azt felelte: inkább a trónjától válik meg, mint adott szavától, és őszintén reméli, hogy az orosz népnek sohasem lesz olyan uralkodója, aki képes volna ilyen hitszegésre. Néhány hónappal később, kihasználva az adódó alkalmat, áthozatta azt a Petrovicsot a mi Szent Oroszországunkba. Uralkodónk fogadta őt, kegyesen elbeszélgetett vele, megígérte, hogy a szemét továbbra is rajta tartja majd, és mivel Petrovicsot minden romlottsága mellett tehetséges versificátornak mondják, hazánk nehéz anyagi helyzete ellenére szerény évjáradékot is biztosított neki. Tartózkodási helyéül a cári kancellária a te házadat jelölte ki, személyedben megfelelő biztosítékot látva. Arra kérlek tehát bátyuskám, nagyrabecsült Iván Ivánovics, hogy vedd át tőlem a száműzöttet a kísérő matricula szerint.

Apám olvasni kezdte az okmányt:

Én Iván Ivánovics Kuznyecov postamester, hithű pravoszláv, megőrzésre átvettem Alekszander Sztyepánovics Petrovics alias Pityafi nevezetű személyt és megígérem, hogy a jó gazda gondosságával fogok vigyázni rá.

Nevezett személy leírása: testmagassága 165–166 cm, homloka feltűnően magas, oka a még felnőtt korban is nyitva maradt homlokvarrat. Az állcsonti tájék hirtelen keskenyedik el, a bal felső szemfog erősen és ferdén kiemelkedik a fogak, sőt az egész arc síkjából, ezt a jelenséget híres orvostanárunk, Antropologij professzor „farkasfog”-nak nevezi – atyám felnézett az olvasásból. – Fontosak ezek a részletek?

– Fontosabbak, mint képzelnéd, Iván Ivánovics – felelték a csendőrök –, ennek valaha még nagy jelentősége lesz. Itt írd alá, bátyuska.

Végezvén a hivatalos teendőkkel, a csendőr bizalmas kérdéssel fordult apámhoz:

– Igaz-e a híresztelés, hogy orosz honfitársunk, Popov, nemsokára fel fog találni egy távbeszélő szerkezetet, melyet telefonnak neveznek majd?

– Igen, én is hallottam erről, bár az istentelen nyugati propaganda egy amerikainak, Bellnek tulajdonítja majd. Én megmondom őszintén, nem örülnék neki.

– Miért nem?

– Mert csak megsokasítaná a munkámat: nemcsak a leveleket kellene átolvasnom azontúl, hanem a beszélgetéseket is le kellene hallgatnom.

A csendőr legyintett:

– Mindegy, én akkor is befizetnék nálad néhány rubelt erre a készülékre a dédunokám dédunokája számára. Nem tudom, még időben jelentkeztem-e.

– Kissé elkéstél már, ez a határidő szerfölött rövidnek tűnik, de én megteszek majd minden tőlem telhetőt barátságodért. Isten irgalmába ajánlak titeket.

– Szent Brakszatorisz kanóca fényeskedjék neked.

A csendőrök eltávoztak, és mi ott maradtunk a jövevénnyel, csak bámultunk, mint Szent Porfirij az adóhivatalban. Alekszander Sztyepánovics csak egy esti nyelvtanfolyamot végzett, tehát egy szót sem tudott oroszul, erről mondja a mi bölcs népünk, hogy tulajdonképpen a hal is énekes madár, csak esti iskolán végzett. Sokáig csak jelekkel érintkeztünk, de aztán lassanként elsajátította a nyelvünket. Én hosszú társalgásokban próbáltam rávezetni az orosz idiómák szépségeire, újságokat olvastam fel neki.

– Mondja szépen utánam Alekszander Sztyepanovics: mélyen tisztelt vagonvezető – gluboko uvázsájemij vagonovozsátij!

– Gluboko uvázsájemij vagonovozsátij! Szörnyű, ez még a „Gamlet igyi szjudá”-nál is rosszabb – egy pillantást vetett az ölemben tartott lapra. – Mi az az újság, amit olvasunk?

– Egy vasúti társaság híradója. Arról írnak, hogy kis városkánk és Gromovo-Bitovszk, valamint Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk között felépítenék a vasutat, de kiderült, hogy nem áll rendelkezésre elegendő vas. Éppen pályázatot hirdetnek az ügyben, maga mit javasolna, Alekszander Petrovics?

Alekszander Petrovics arcát az ég felé fordította, és kinyújtotta a karját:

 

„Száz vasutat, ezret! Csináljatok, csináljatok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek Miért nem csináltatok Eddig is már? vas hiányzott? Törjetek szét minden láncot, Majd lesz elég vasatok…”

 

Ezeket a lelkesült szavakat beküldtük a pályázatra, az elbíráló bizottság második díjjal jutalmazta, az első díjat az az elgondolás nyerte el, mely szerint egyáltalán nem kell vasutat építeni, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy elejét vegyék a különböző vasúti robbanásoknak, blokádoknak és egyéb szerencsétlenségeknek.

Ez a pályázat és a hasonló próbálkozások mégis jól szolgálták azt a célt, hogy Alekszander Petrovics elsajátítsa a nyelvünket, később lefordította néhány népdalunkat is, többek között a „Te büszke kozák, add vissza az órám!” – kezdetűt.

 

Elnézést kérek, hogy a kézírásom postai alkalmazotthoz méltatlan módon egy ideig csak nehezen lesz olvasható, de ez nem az én lelkemet terheli. Ugyanis amíg mi sorban állunk, hogy becseréljük húsjegyeinket, itt Moszkvában valamiféle forradalom zajlik le. Kerenszkij polgártárs beszélt hozzánk és bejelentette, hogy az Ideiglenes Duma vette át a hatalmat. Vannak, akik sokat várnak tőle, de a legtöbben azt mondják, hogy az Ideiglenes Dumák még sohasem segítettek a sorbanállókon. De hadd folytassam a történetek leírását.

A következő ősszel lengyel vándorárusok keresték fel kis városkánkat, Barguzint. Régebben a piac szélére rakták ki holmijukat: bársonyruhákat, lepedőket, vodkát, szépítkezési szereket, de a kerületi csendőrkapitány ferde szemmel nézett rájuk, és a csendőrök nem egy alkalommal elpáholták az árusokat vaskos botjaikkal, melyeket az egyszerű nép csak „Miklós szalámi”-nak, vagy „sűrített pravoszlavizmus”-nak nevezett. Azóta inkább a házakhoz osontak be szerény portékáikkal. Ha sikerült üzletet kötniük, a kapott rubeleken Moszkvában arany cservonyeceket vagy félimperiálokat vásároltak, ezt bécsi vagy pesti alkuszoknál jó áron visszaváltották zlotyra és ismét nekiindultak.

Ezen a szóban forgó napon egy alacsony lengyel férfi surrant be hozzánk a postahivatalba. Maradék haja már megfehéredett, és a háta is meggörnyedt az eltelt évek súlya alatt, mégis valami különös méltóság áradt egész magatartásából. Ólomkristály poharakat és vázákat rakott ki a pultra, és széles mozdulatokkal dicsérte az áruját:

– Príma, sehr gut, förszt klassz. Haraso.

– Szkolko?

– Nicht teuer.

Tetszettek az üvegtárgyak, de hallomásból is tudtam annyit, hogy a lengyel árusokkal mindig alkudni kell. Én magam képtelen lettem volna szót érteni vele, ezért üzentem Alekszander Sztyepánovicsért, több nyelven is kiválóan beszélt. Míg várakoztunk, az öregember egy pillantást vetett a hivatal falán lógó világtérképre, mely azt volt hivatva jelezni, hogy a barguziniak hová nem küldhetnek levelet, nézte a térképen távoli hazáját és felsóhajtott:

– Finis Poloniae!

Ezt még én is megértettem gyenge latin nyelvtudásommal: „Vége Lengyelországnak!” – de nem tudtam, nem arra céloz-e, hogy van még egy vég lengyel bársonya is.

Hirtelen kitárult az ajtó, Alekszander Sztyepánovics lépett be.

– Miben lehetek szolgálatjára?

– Itt van ez a lengyel vándorárus, tetszenek az üvegek, de sokallom az árukat, alkudna helyettem?

– Nagyon szívesen – lengyelül szólította meg az árust. – Ile rubel vási ólomkristály?

Az öregember felemelte a fejét és merően ránézett: – Nem ismersz meg Sándor?

– Ön magyarul szól?! Bocsásson meg, de nem tudom, kihez van szerencsém.

– Pedig valaha a Szabadság régi bajnokának neveztél, és azt mondtad, hogy többet kaptál tőlem, mint az édesapádtól…

Alekszander Sztyepánovics széttárta a karját:

– Bem apó! – átölelte az öregembert, közben odaszólt nekem.

– Anna Ivánovna, legyen szíves, hozza be a szamovárt.

Teázgatás közben elbeszélgettek, a jövevény az elmúlt években életét mentve végigbujdosta egész Európát, és most beszámolt a levert forradalmakat követő állapotokról.

– Mindenütt csak szabadságháborúk füstölgő üszkeit láttam.

Alekszander Sztyepánovics elgondolkodva kérdezte:

– Tehát „Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai”?

– „Szégyen reá! Lecsendesült és szabadságát nem vívta ki!” Így mondtad, ugye Sándor?

– És nem lát Ön semmiféle reményt?

– Németországban találkoztam egy zsidó ügyvéddel, valami Maxnak vagy Marxnak hívták az illetőt, vett tőlem két lepedőt igen olcsón, azt mondta rá, hogy ez az ő extraprofitja, aztán meghívott egy pohár snapszra. Ő szociálisztikus eszméket fejtegetett előttem, olyanokat, hogy a világ proletárjainak egyesülni kellene.

– Érdekesen hangzik. Ez volna a megoldás?

– Úgy értesültem, hogy ez a Marx már maga se nagyon hisz a saját elveiben. Az utolsó könyvét állítólag azzal kezdte: „Kísértet jár a Kommunizmusban, Európa kísértete!”, és azzal fejezi be, hogy „Világ proletárjai, bocsássatok meg!”

Alekszander Sztyepánovics elgondolkodva forgatta tenyerében a teáspoharat.

– És Magyarországon mi történik?

– Csak rövid időt töltöttem Pest-Budán, tudod, nekünk lengyeleknek kevés forintot adnak. Ott is látszanak már a változások, a véreskezű kormányzó, Bach, akiről az egész korszakot elnevezték, azt híreszteli magáról, hogy ő a híres zeneszerző unokaöccse, és egy közlekedési kereszteződést is BAH csomópontnak neveztetett el.

– A családomról hallott valamit?

– Lelátogattam a kiskőrösi piacra is, láttam István öcsédet, iparengedélyt kapott és egy mészárszéket nyitott. Szegény apád még mindig nyögi a kamatokat az OTP-nél.

– OTP? Az mi?

– Egy rövidítés: Oktondiakat Tönkretevő Pernahajderek.

Alekszander Sztyepánovics lehajtotta a fejét, és reszkető mély hangon megkérdezte:

– És Júlia? Az én Júliám? Ő bizonyára utánam halt, a szíve nem bírta elviselni a fájdalmat.

Az öreg lengyel kitérő mozdulatot tett:

– Hát nem mondhatni. Azt hallottam, hogy rászokott a dohányzásra, nadrágban jár.

– Lehet, hogy ez a gyász jele nála.

– Gondolod? Lehetséges. És azt mivel magyarázod, hogy újból férjhez is ment?

– Férjhez ment? Kihez?

– Egy Horváth nevű tanárhoz.

– Ráadásul egy tanárhoz!

Az öregember kezét békülékenyen Alekszander Sztyepánovics karjára tette:

– Ne haragudj, tudom, jobb lett volna, hogyha nem beszélek róla.

– Nem volt igazam, mikor azt mondtam, hogy a szabadságért feláldozom a szerelmem?!

– De igen. Most már csak azt kellene tudni, hogy a szabadságunkat miért áldozhatjuk fel. Mert ahogy a dolgok alakulnak, úgy látszik, nem sokra megyünk vele.

A lengyel vendég felkelt:

– Elköszönök, Sándor. Vedd meg ezeket a poharakat, odaadom neked saját árban – útiköltségre kell a pénz.

– Hová készül? Haza, Lengyelországba?

– Nem, el akarok jönni onnan. Egy volt tanítványom, egy régi tábornok áll most az ország élén. Ő katonának sem ért túl sokat, sajnos igen rövidlátó, a térképen sem ismeri ki magát, egyszer egy hadgyakorlaton hosszában akart átkelni a Visztulán, és most is mindent sötét szemüvegen keresztül néz. Inkább a te példádat követem és emigrálok. Miklós cár a múltkoriban megtisztelő felhívást bocsátott ki, hogy egy táborba gyűjti össze a szabadságháborúk lengyel tisztjeit.

– És hová képzeli a cár ezt a tábort?

– Itt a közelben, Katyinban. Sok jót hallani felőle, állítólag nyugodt helyünk lesz ott.

– Ahogy a cárt ismerem, biztos vagyok benne.

Megölelték egymást:

– Búcsúzzunk tehát! Isten veled, fiam!

– Isten vele, tábornokom! Bosszúálló fénnyel járjon maga előtt Osztrolenka véres csillaga.

Később Alekszander Sztyepánovics még kapott tőle egy képeslapot nyomtatott szöveggel. „Kitűnően érzem magam Katyinban, semmire sincs szükségem.” A lap hátoldalán a tábor bejárata látszott, a kapu fölött, „A harc szabaddá tesz” felirattal. Mindnyájan nagyon örültünk, hogy az öreg lengyel ilyen jó helyre került.

 

Őszintén remélem, hogy feljegyzéseim külalakja a továbbiakban megjavul, és méltóvá lesz hozzám, egy nyugalmazott másodosztályú postatiszthez. Itt a dolgok rendeződni látszanak, az történt ugyanis, hogy az üzletnél várakozó sorunk előtt megállt egy páncélautó, egy bajuszos-szakállas, simléderes sapkát viselő elvtárs, valamilyen Vlagyimir Iljigy szállt ki belőle, azt mondják róla, hogy német kém és maga az Antikrisztus, de különben igen csinoska. Bejelentette, hogy kitört a proletárforradalom, mindenki megszabadulhat a kétségeitől és megnyugodhat, mert ő egészen biztosra ígérheti, becsületszavát adhatja rá, hogy belátható időn belül nem lesz kenyér. Nagy megnyugvás volt ez nekünk, mert csak jó, ha az emberlánya biztosan tudhat valamit. De gondolataink szárnyán térjünk vissza Barguzinba.

Kettőnk személyes kapcsolatát Alekszander Sztyepánovics részéről mindvégig a tiszteletteljes tartózkodás jellemezte, mellyel hajadoni erényeimnek adózott – csak egyszer adódott egy különös jelenet. Épp szerény estebédünket készítettem, mikor Alekszander Sztyepánovics befordult a konyhába, szájában a pipájával. Úgy tett, mintha rá akarna gyújtani, bár a pipája szemmel láthatóan javában égett, tehát aligha jöhetett evégett. Sokáig nézett rám, egészen addig, amíg égő pipája ki nem aludott.

Én ezt az esetet az érzelmi közeledés jelének véltem, de hamarosan csalódnom kellett ábrándjaimban, mint dnyepropetrovszki Szent Prokopnak a sündisznókban. Néhány nappal Bem tábornok távozása után Alekszender Sztyepánovics elkísért szokásos esti sétámra,

– Egy szívességet kérnék Öntől, Anna Ivanovna.

– Hallgatom, Alekszander Petrovics.

– Ön tudja, hogy ígéretet tettem a cárnak: semmilyen formában nem érintkezem távoli hazámmal. Most sorsom úgy kívánja, hogy mégis meg kell próbálnom.

– Mit tehetek Önért?

– Vállalná-e, hogy atyja ura tudta nélkül továbbítana egy levet Pest-Budára, a Pesti Hírlap szerkesztőségébe, a Nyílt Tér rovatba, „Feleségek felesége” jeligére. Ennyi elég, a címzett tudni fogja, hogy neki szól.

Egy borítékot nyújtott felém, én csak némán bólintottam és a keblembe rejtettem. Másnap koholt ürüggyel beutaztam Gromovo-Bitovszkba, és útnak indítottam a levelet. Volt-e már asszony a földön, aki többet mert tenni azért a férfiért, aki a szívéhez közel állt?

Szeptember végén érkezett meg a válasz egy kis csomag formájában. A feladó: Horváthné Szendrey Júlia még azt a fáradságot sem vette, hogy elegendő bélyeget ragasszon rá, a tizenöt kopejkás portót én fizettem ki szerény javadalmazásomból – úgy éreztem magam, mint Terentyij hitvalló, mikor össze kellett szednie az ördög gesztenyéjét. A csomag tartalma a ráírt szöveg szerint: 1, azaz egy darab özvegyi fátyol volt, mivel nem számított közhasználati cikknek, külön tíz kopejka vámot is le kellett rónom utána.

Alekszander Sztyepánovics sokáig szorongatta ujjai között a kelmét:

– Rábírta tehát egy ifjú szerelme, hogy elhagyja érte az én nevemet?! Megkérem magát Anna Ivánovna, hogy ha meghalok, ezt a fátylat fejfámra sötét lobogóul akassza.

– Meglesz, Alekszander Sztyepánovics.

– De egyáltalán ne csodálkozzon, ha eltűnik majd.

– Nem fogok, én is tudom, hogy nagyon lopnak a környékünkön.

– Most nem erről van szó, én feljövök érte a síri világból az éj közepén és oda leviszem azt.

– Istenem, miket beszél!

Védőszentem, Nyizsnyij-podloveci Majdnem Szűz Anna névnapján egy kis ünnepséget tartottunk, néhány vendéget is meghívtunk. Atyám először károgott néhányat, majd elénekelte szolgálati himnuszunkat, a „Muszkaföldön lassan jár a posta” kezdetű dalt, Alekszander Sztyepánovics pedig ugyancsak az én személyem és hivatásom tiszteletére „A holló” című verset szavalta el valamilyen Edgar Allan Apropó nevű angol költőtől.

Megittunk néhány vödör vodkát, utána táncoltunk, Alekszander Sztyepánovics felkért egy keringőre, közben váratlanul magához szorított és a szemembe nézett:

– Anna Ivánovna, tudna Ön szeretni egy hetvenöt százalékos férfit?

Bár természetemtől idegen vonás, megpróbáltam kacéran válaszolni neki, mint Szent Pelagéja a járványkórházban:

– Attól függ, hogy melyik huszonöt százaléka hiányzik az illetőnek!

– Nem így értettem. Mint tudja, feleségem rútul elhagyott, viaskodjék majd érte lelkismerete fúriáival – ez többé már nem az én dolgom, de maradt egy fiam is Pest-Budán, és az ő neveltetésére is kell fizetnem a cártól kapott szerény járadékom egynegyed részét.

Viszonoztam komoly, mégis magasztos pillantását:

– Én csak egy jelentéktelen lány vagyok, Alekszander Sztyepánovics, bélyegek, stemplik és gumiarábikumos üvegek között nőttem fel, de akit szeretek, azt minden levonásával együtt vállalom.

Úgy találtam, hogy ezen jelenetet követően kapcsolatunk számottevő mértékben megjavult, ezt látszott alátámasztani az a körülmény is, hogy egy esztendő elteltével egy fiút szültem neki. Az újszülött a szent keresztségben az atya kérésére a János Vitéz Alekszandrovics Petrovics Pityafi – Kuznyecov nevet kapta. Tréfásan megkérdeztem, hogy esetleges lánygyermekünket hogy hívták volna, mire ő ugyancsak tréfásan azt felelte, hogy valószínűleg Bigamija Alekszandrovnának. Ezen aztán jót nevettünk.

 

Itt a sorban állásnál is egyre szerencsésebben alakulnak a dolgok. Tegnap kijött hozzánk egy alacsony, bajuszos férfi, valamiféle Kártyás vagy Zsugás Vili, szívta a pipáját, és erősen grúzos akcentussal elbeszélgetett velünk. Megígérte: segítségünkre lesz, hogy előbbre jussunk. Rezesorrú Nyikifor hitvalló imádkozza őt vissza a mauzóleumba; mert csakugyan megtartotta az ígéretét: a sor első öt kilométerét legéppuskázták, így mi, hátrább álldogálók szinte látótávolságra megközelítettük a boltot – de ez az öröm sem tarthat vissza attól, hogy a képzelet szárnyán visszarepüljek a régmúltba, ahogy az én galambocskám, Alekszander Sztyepánovics mondaná.

Korábban is megültük a dicsőséges segesvári csata évfordulóját, július 31-ét. Magyarországon ez a legnagyobb hivatalos ünnepek közé számított, de mi is feldíszítettük Barguzint cári lobogókkal. Mégis nehéz volna leírni örömünket, mikor 1867-ben arról értesültünk, hogy maga I. Miklós, minden oroszok cárja is lelátogat kis városkánkba az évforduló alkalmából.

Igyekeztünk méltóan felkészülni az uralkodó fogadására. Moszkvából megkaptuk a hasonló alkalmakra rendszeresített „cári látogatási egységcsomagot”, mely egy kenyeret és egy tányér sót tartalmazott a köszöntéshez – egyébként egyiket sem lehetett kapni Barguzin környékén, és a cár távozása után vissza kellett szolgáltatnunk. Érkeztek továbbá lelkesítő feliratok és arcképek, de a városi tanács szerette volna még emlékezetesebbé tenni az eseményt. A sztároszta felkereste atyámat:

– Isten kegyelmébe ajánllak, bátyuskám, Iván Ivánovics. Hogy szolgál az egészséged?

– Hála Istennek és a cárnak, jól tartom maga bátyuskám, Tyimofej Bogumilovics, melyhez hasonló jókat kívánok neked is.

– Azt ajánlom, ne kerülgessük a forró kását, mint Vaszilij patriárka a szociális otthont, kimondom kereken, hogy nem véletlenül jöttem most hozzád.

– Jó, hogy mondod, bátyuskám, különben azt hittem volna, hogy a bika kergetett be szerény hajlékomba. Milyen cél vezérelt?

– A vőd, azt mondják, nem éppen rossz versfaragó, Barguzin egész környékén kevés jobb költő akad nála és most már úgy-ahogy bírja a nyelvet is. Arra gondoltunk, hogy illendő volna, ha az ünnepségen egy alkalmi költeménnyel köszöntené az uralkodónkat, Nyikolkát.

– Mondasz valamit, Tyimofej Bogumilovics, mert jár a szád, de attól félek, nem tudod, hogy mit beszélsz. Amennyire én ismerem Alekszander Sztyepanovics verseit, cárunk kevés örömet találna bennük. Hogy csak a „Királyok ellen”-t vagy az „Akasszátok fel a királyokat” címűt említsem. Nem is szólva az ő rebellisztikus jelleméről.

– Vőd urad bizonyára lehiggadt azóta, mint Anufrijev vértanú a prágai fogdában. Nem felejtheti el, hogy Nyikolka kegyelmének köszönhette megmenekülését Ferenc József bosszújától, és a cárunk által folyósított járadékból tengeti az életét. A földig hajolva mély alázattal könyörgöm: ne vedd fenyegetésnek, de bármikor felül lehet vizsgálni a tartózkodási engedélyét is. Nahát, csak ennyit akartam mondani, Istennek ajánllak, bátyuskám, Iván Ivánovics.

Apám behívatta irodájába Alekszender Sztyepanovicsot, aztán bezárkóztak, indulatos vita hallatszott ki az ajtó mögül, de akárhogy is figyeltem, nem tudtam pontosan kivenni, hogy miről beszélgetnek.

Miklós a segesvári csata évfordulójának előestéjén, július 30-án érkezett Barguzinba, kitüntetéseket osztogatott, a mi postahivatalunk is megkapta a cári vándorzászlót. Este a városházán fogadást adtak a tiszteletére. Előbb a sztároszta beszélt, átnyújtotta a sót és a kenyeret, aztán váratlanul Alekszander Sztyepánovics állt elő. Megszokott zsinóros attilája helyett, feltehetőleg a vendég tiszteletére, környékbeli viseletet öltött, egy mordvin szarafánt, és csengő hangon szavalni kezdett:

 

„Lement a Nap, de csillagok nem jöttenek.   Sötét az éj, közel s távolban semmi fény nincs,   Csak mécsvilágom, s honszerelmem ég.   Szép csillag a honszerelem, gyönyörűségesen ragyog, Szegény Oroszország, Szegény Oroszország, neked kevés van olyan csillagod, mint felséges cárunk, I. Miklós, akit Isten éltessen erőben, egészségben, alattvalóinak boldogságára és örömére!”

 

Szavait nagy taps fogadta, a cár mosolyogva és kéznyújtással köszönte meg az üdvözlést:

– Örülök, hogy újra látlak, bátyuskám, Alekszander Sztyepánovics és köszönöm ezt a szép verset. Gyere, harapjunk egy kis heringet és igyunk meg egy-kétszáz gramm vodkát. Hogy érzed magad Barguzinban?

– Kitűnően felség. Ahogy mondani szokás, mint Szent Marci Hevesen.

– Gondolsz-e még régi hazádra?

– Ne szomorítsa a lelkemet, felség. Tudja, ha a Föld Isten kalapja, úgy hazám a bokréta rajta.

– De azt is mondta nagy írótok, Anton Konyec, hogy némely kalapot már csak a beleívódott zsír tart össze, ha kipucolnák, szétesne. Mostanában különös hírek érkeznek Magyarországról, kiegyezésről beszélnek, nemzeti konszenzusról. Talán eljött az idő, hogy te is hazatérj, hiszen mégiscsak 1867-et írunk már.

– Nem merek hinni a fülemnek, felséged elengedne?

– Meg kell vallanom: nekem magamnak is érdekemben állana. Az utóbbi időben a magyaroknak ugyancsak kinyílt a csipájuk: számlákat küldözgetnek a zabról, melyet az ideiglenesen ott tartózkodó kozákjaink lovai elfogyasztanak, felszámítanák azt a taposási kárt, amit ugyancsak ideiglenes jellegű ágyúink okoznak a szántóföldjeiken. Az államkasszánk üres, mint Szent Porfirij tarisznyája. Te nem tudod, mennyi pénzemet elviszi az állam két alapjának: a hivataloknak és a börtönöknek a fenntartása. Egyszóval nem tudok fizetni a magyaroknak, ezért arra gondoltam, hogy ha te, Alekszander Sztyepanovics, hazatérnél, egy időre befogják a szájukat – mégiscsak a legnagyobb nemzeti hősük voltál. Mit gondolsz erről?

– Váratlan ez az ajánlat, felség.

– Tudom, nehéz feladnod megszerzett lelki békédet, családi boldogságodat, de nem akarod legalább megpróbálni? Követségi delizsánszunkkal hazatérhetnél a Havasalföldi Nagyfejedelemségen, vagy ahogy ők mondják magukról, Románián keresztül. Arrafelé nyugodt utad lesz, csak arra vigyázz, hogy ne vidd magaddal egyik verseskötetedet sem, mert magyar könyvvel nem engednek át a határon.

Épp itt tartottam a feljegyzéseimben, mikor egy alacsony, kopasz férfi állt meg előttünk, a homlokán anyajeggyel, és közölte, hogy akik vodkára várnak, azoknak kár is sorbaállniuk, mert szeszes italt nem szolgálnak ki a boltban. Úgy láttam, sokan távoztak el csalódottan, én folytatom az írást.

Alekszander Sztyepánovics elfogadta atyuskánk, Miklós cár ajánlatát és egyelőre, csak próbaképpen, rangrejtve visszautazott Magyarországra. Bizony, nehezen váltam el az én galambocskámtól, és mikor a tarantasz eltűnt vele Verhnyij Putyilovka-Mensevinszk irányában, úgy éreztem, hogy soha nem látom többé.

Mily nagy is volt az örömöm, mikor alig néhány hónap múlva férjem visszatért Barguzinba. Átadta úti ajándékait: néhány francia szépítkezési szert, továbbá egy tekercs papírt, melyet én udvari budinkba szántam volna az eddig használt lapuleveleket helyettesíteni, de atyám rátette a kezét, darabokra szaggatta, és mahorkával füstölnivalót csavart magának belőle, nagy irigységet keltve városkánk lakói között.

Alekszander Sztyepánovics egészségét igen megviselte a távollét, az a veszély fenyegetett, hogy a mellbetegsége kiújul, de engem még ennél is jobban aggasztott, hogy hetek teltek el, és ő egy szót sem szólt a legszükségesebbeken kívül, végre összeszedtem minden bátorságomat, és magyarországi élményeiről érdeklődtem.

– Maga tudja, Anna Ivanovna, hogy az én jellememmel semmiféle alakoskodás nem fér össze, és Pestre érve szinte azonnal felfedtem az inkognitómat. Nagy volt a lelkesedés, az egyetemi ifjúság a vállára emelt, aztán sürgősen le is tett, mert tüntetni mentek valahová. De néhány dicsőséges nap után úgy éreztem, hogy kezd megfagyni körülöttem a levegő. A pest-budai népnek senki sem imponál, mindenkit kikezdenek, ez alól én sem voltam kivétel.

Először csak arról cikkeztek az irodalmi lapok, hogy a verseim formailag csapnivalóak, hiszen mindenki megérti, hol jöhetek én például Czuczor Gergely közelébe? Aztán jöttek a politikai vádak. Egy gyűlésen megkérdezték: miért írtam én azt, hogy „pirosló arccal és piros zászlókkal”, mikor a magyar lobogó nem piros, hanem piros-fehér-zöld?! Miért nem tetszik nekem a fehér és főleg a zöld?! Nem voltam-e titokban tagja a Magyar Szociálisztikus Dolgozók Pártjának? Túl sokat láttak együtt Táncsics Mihállyal.

Aztán az a kövér Zerffy, aki régen azokat a cinikus pamfleteket írta, és most felcsapott népszónoknak és politikusnak, szóval az a kövér Zerffy azt kezdte firtatni, hogy mit csináltam én 1849. július 31-én délután öt óra felé, hogy is zajlott le az én eltűnésem Fehéregyháza és Héjasfalva között?! Azzal vádolt, hogy én átmentem az orosz csapatokhoz, a következő cikk már nyíltan muszkavezetőnek nevezett.

Vigasztalni próbáltam az én galambocskámat.

– Az illető bizonyára nem tudta, mi az, hogy muszkavezető.

– Kellett tudnia, mert ő 1849-ben csakugyan muszkavezető volt, ő mutatta meg az oroszoknak, hogy melyik az Üllői út, mert ők azt hitték, hogy a Szuezi Csatornánál vannak. Közben kizártak a Petőfi Pártból, a Petőfi Sándor utca tábláit átfestették a régi nevére, Koronaherceg utcára, és meghívták a Habsburgokat, hogy szenteljék fel újból. Bojkott alá vették a Petőfi hidat, és kivonták a forgalomból az arcmásommal díszített bankót is. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy egy cikkben azt olvastam, hogy tulajdonképpen nem is lehetett olyan túl sokat várni tőlem, hiszen én mint Petrovics, a szláv nevemmel, nem is lehetek igazi magyar ember.

– És senki sem volt, aki a maga pártjára állt volna?

– A hangoskodók közül senki sem tehette, mert mindnek vaj volt a fején, és ezt a többiek azonnal rábizonyították volna, ha bármelyik kiáll mellettem.

– És miért nem kiabálta maga világgá a bűnösségüket, hogy szolgamódra kiszolgálták a nemzet gyilkosait?

– Mert ők azt felelték: azzal a céllal nyalták Ferenc József fenekét, hogy aranyeret okozzanak neki! Beleuntam ebbe a hiábavaló harcba, és egy éjszaka, mely sötét volt, mint a kibérelt lelkiismeret, visszajöttem ide, Barguzinba. Csak egy gondolat bánt engemet…

Meg akartam kérdezni, mire gondol, de megviselt arcára néztem, és inkább hallgattam, mint Vjacseszláv hittagadó a balti paktumról.

 

Ősz vége felé meghalt szomszédunk, a szegény Rebeka lzidorovna Lipsic, Barguzin utolsó zsidó lakosa, a többieket cár atyuskánk már rég elengedte külföldi országokba – megfelelő váltságdíjért. Csak csodálni lehet Nyikolka bölcsességét, mert mást úgyse nagyon tudtunk volna idegenbe szállítani.

Szegény Rebeka Izidorovna különös teremtménye volt Istennek, elméjében már sok fogyatkozás találtatott. Néha kapta magát és elindult, hogy megnézi azokat a nagy ipari létesítményeket, melyek a bejelentések szerint városkánkban épültek, napokig ment egyfolytában, és mégis úgy ért vissza, háza kapujához, ahogy elindult, nem talált semmit, ezért is terjedt el környékünkön a mondás: „ott tartunk. ahol a barguzini zsidó!”

Hozzátartozói nem lévén, mint jó szomszéd, én hantoltattam el szegény Rebeka Izidorovnát. Felnyittattam családi sírjukat, és testét egy vászonlepedőbe takarva, szüleinek csontjai fölé helyeztettem. A dombot felhantolva, a sírásók eltávoztak, kettesben maradtunk Alekszander Sztyepánoviccsal.

– Új feliratot kell vésnünk a fejfára! – mondtam.

– Mi volna – kérdezte a férjem –, ha azt írnánk rá, hogy Alekszander Sztyepánovics Petrovics?

– A maga nevét? Miért?

– Hogy ha egyszer eljönnek ők, akik megtagadtak, megkeresni földi maradékaimat, ne az igazi csontjaimat találják meg. Nem akarok Zerffyvel és Gyulay Pállal egy sírkertben nyugodni.

– Galambocskám, ne beszéljen képtelenségeket, mint komünikei Szent Tassz! Ha ez csakugyan megtörténne, nem kazánkovácsokat küldenének ide vagy sarlatánokat, hanem tudós férfiakat. Hogyan is képzelheti azt, hogy egy tudós összekeverheti magát egy öregasszonnyal egy falusi zsidó temető legszélén?!

– A tudós épp olyan sokféle, mint a többi ember. Gondoljon csak a pékekre, köztük is van olyan, aki süti a kenyeret és van, aki szeli. Hallgasson tehát rám, és írjuk fel az én nevemet erre a szerény fejfára.

– És magával mi lesz, ha az Úristen, a mi Teremtőnk magához szólítja – hamarabb, mint engem? Hová tegyem?

– Engem ne féltsen Anna Ivanovna, összeszedik majd „elszórt csontomat,

 

Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes lassu gyász-zenével, És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

 

Hát így történt a kazáni, akarom mondani, a kazányi Szűz Mária áldjon meg mindnyájunkat, és tegye e világot méltóvá legjobb fiaihoz. Most már bizakodjunk a jövőben, hátha kapunk valamit a jegyeinkre.