A róka második bőre

Valahányszor kitettem a pontot egy-egy riport után, mindig elfogott az elégedetlenség magammal. Úgy éreztem, hogy csak félig-meddig tudtam elmondani a tapasztaltakat, a rókán rajta hagytam a második bőrt, amely pedig, úgy lehet, finomabb és értékesebb, mint az első.

Főleg a személyes motívumok maradtak ki – nem vagyok politikus, ezért restellek önmagamról beszélni – elrakosgattam őket, nem blokkokban rögzítve, inkább csak az emlékezetemre bízva, olykor-olykor baráti társaságban elő is jöttek egy-két pohár (liter?) bor után.

Most, hogy több mint tizenkét év után napvilágot láthat a kubai riportom, talán ezeket az elraktározott élményeimet is megoszthatom az olvasókkal. Melyik szeletet válasszuk a terjedelmes tortából? Az alkalom önmagát kínálja: beszéljünk egy kicsit Kubáról.

 

Hogyan juthatott el Kubába egy magamfajta szabadúszó író, aki mögött nem állt sem újság, sem más tekintélyes szervezet? Az írószövetség hivatalos utazási keretei szűkek voltak, és ezeken a sovány fókákon többnyire ugyanazok az eszkimók osztozkodtak. Ők aztán valósággal versengtek egymással: ha te jártál Párizsban, én elmegyek Londonba, ha te megnézted Indiát, nekem el kell jutnom legalább Kambodzsába! Ennek lett az áldozata koszorús költőnk, szegény – minek nevezzem? Legyen talán Pécsi Gábor, ő kiharcolt magának egy afrikai utat, nem számolva azzal, hogy fizikuma már rég megrendült a haza sorsa fölött való aggodalmaktól – és a napi egy liter konyaktól. Lepedőben hozták haza – de legalább megmutatta, hogy egy vetélytársánál sem alábbvaló.

Ilyen harcedzett menők között én persze labdába sem rúghattam, azt a kis jóindulatot is hamar eljátszottam, amire pedig minden fiatalabb író igényt tarthat az indulás jogán.

Az 1960-as évek végén történt, hogy bevettek egy Bécsbe ellátogató delegációba, melyet maga az írószövetség elnöke, Dobozy Imre vezetett. A kiküldetés három-négy napja gyorsan elfutott, az utolsó délután, hazaindulás előtt, egy régi barátommal, Bélával elmentem meginni a búcsúpoharat, közben eszembe jutott, hogy jó volna eljátszani egy régi viccet, mondom Bélának:

– Hívd fel a szállodát, kérd a telefonhoz a magyar íróküldöttség vezetőjét és közöld vele: Moldova azt üzeni, hogy a szabadságot választotta.

Béla fel is tárcsázta a hotelt és átadta az üzenetet, én még ittam egy kevés „grüner velteliner”-t, aztán visszamentem a szálláshelyünkre. Dobozy hamuszürke arccal ült az előcsarnokban, akkoriban a küldöttségek vezetőitől még számonkérték, ha kevesebben tértek vissza, mint ahányan elindultak.

– Te itt? – kérdezte megdöbbenve. – De hiszen azt üzented, hogy a szabadságot választottad?

– Na és? Te mire gondoltál?! – idéztem a régi poént, amit Dobozy, úgy látszik, nem ismert, de akkor alaposan megjegyezte, mert egypár évig még Soroksárra sem juthattam el az írószövetségen keresztül.

Kubában mindenképpen szerettem volna körülnézni, már akkor a Che Guevara könyvemre: „A napló”-ra készültem, anyagot kellett volna gyűjteni hozzá, de ilyen körülmények között annyi reményem volt erre az útra, mint egy falónak az epsoni derby megnyerésére. Úgy látszik azonban: az embernek mindig vannak rejtett esélyei, olyan rejtettek, hogy még ő maga sem tud róluk.

Az 1960-as évek elején a Nemzeti Színházat, még a régi Blaha Lujza téri épületben működött, egy Meruk Vilmos nevű igazgató irányította. Meruk nem kisebb programot hirdetett meg, minthogy a színház műsorát élő magyar szerzők műveiből állítja össze – azt a különös dolgot még furcsábbá tette, hogy komolyan is gondolta a szavait.

Az igazgató sok más „tintenkuli”-val együtt engem is behívatott, és szerződést kötött velem. Megírtam első drámai munkámat, az „Elloptak egy gyárat” című remekművemet – nyugodtan dicsérhetem, mert mostanra már az utolsó példány is elveszett belőle. Benyújtottam a kéziratot, Meruk elolvasta, aztán behívatott:

– Moldova elvtárs, bemutatjuk a drámáját! Vannak egyesek, akiknek nem tetszik – később kiderült, hogy ezen a kifejezésen csak az egész színházat kellett volna értenem –, de én mellette vagyok.

A szövegkönyvet bekötötték kemény szürke fedőlapok közé – a régi Nemzetiben ez volt a legbiztosabb jele annak, hogy komolyan vesznek egy darabot. Nem sokkal később a pesti utcákon megjelentek a Nemzeti Színház bérleti hirdetményei a következő szezonra, rajta, igaz hogy csak a lap legalján, de mégis ott szerénykedett az én nevem is, mint reménybeli klasszikusé. Büszke voltam rá, hiszen a Nemzeti Színház mégis csak Budapest első színháza – főleg ha a Keleti pályaudvar felől jövünk, mint mondta volt valaha Komlós János.

Ám mit ad Isten? Meruk nem bírta a terheket, idegösszeroppanást kapott – a Nemzeti Színháznak, úgy látszik, mindig is magas volt a fajlagos igazgató-felhasználása – és kórházba került. Ellenfelei rögtön átvették a hatalmat és első dolgaik közé tartozott, hogy holtvágányra állítsák szegény drámámat. Meruk gyakran kiüzent a kórházból:

– Azonnal kezdjék el a Moldova-szatíra próbáit.

Ezzel aztán végképp nyert ügyem lett: „jó kis darab lehet az, amelynek egyetlen támogatója van, az is a bolondházból üzenget!” szép lassan a műsortervből is kivették. Aztán persze ők is megkapták a magukét, végül felrobbantották az egész Blaha Lujza téri színházat, később még Sztálin szelleme sem fogadta be őket a régi szobra közelébe. Szegény anyám szokta mondogatni: „Isten nem kőművesmester, hogy naponta elszámoljon, de adós sohasem marad!”

Én mindig kedveltem azokat az embereket, akik reménytelen helyzetben is megpróbálnak tisztességesen helytállni. Számuk örvendetesen gyarapszik, talán már egy nagyobb postabélyeg hátát is meg lehetne tölteni a nevükkel, ezek sorába most Merukot is felírtam. Mikor meggyógyult, nem ment vissza a Nemzeti Színházba, hanem marxista előadó lett valamelyik egyetemen – amit akkoriban tipikus „káderelfekvőnek” volt szokás tekinteni. Én tartottam a kapcsolatot vele, minden új könyvemmel makacsul megkerestem, és a tőlem kitelhető legszebb ajánlással dedikáltam neki.

Egyszer aztán hiába kutattam Merukot a munkahelyén, csak annyit mondtak róla, hogy kilépett. Kérdeztem, hová került, az illető nem tudta, a marxista tanszékeken nem azért fizetik az embereket, hogy túl sokat tudjanak.

Jóval később, már az 1970-es évek derekán történt, hogy vágok keresztül a Dorottya utcán, mikor a Kulturális Kapcsolatok Intézete előtt rám köszönnek:

– Hogy vagy, Moldova elvtárs?

Felnézek: Meruk áll előttem.

– Szervusz – mondom neki –, kerestelek a régi helyeden, de nem találtalak. Mi, lett belőled?

– Nem olvastad? Kineveztek nagykövetnek Kubába.

A régi mondás jutott az eszembe: „Káder nem vész el, csak átalakul” – de szívből örültem.

– Gratulálok.

– Köszönöm. Nem volna kedved egy írói tanulmányútra Kubában?

Aki ért hozzá, annak ennyi is elég, a többieknek pedig hiába is magyaráznám, hogyan lesz egy színházi bemutató tervéből kubai riportkönyv!

 

Ha már a nagyköveteknél tartunk, ismertem néhányat, és tanúsíthatom, hogy nem mindegyik olyan barátságos „fazon”, mint Meruk Vilmos. Akadnak köztük olyanok, akikhez közönséges halandó be sem juthat, az ő számukra az ember a Központi Bizottság tagjainál kezdődik – más körökben manapság ott végződik, igaz, hogy ezeket ritkán nevezik ki nagykövetnek.

Egy volt irodalmár is felcserélte az irodalmi szegénylegények egyenruháját a diplomaták frakkjával, és ahogy szokásos, ezzel szinte egy időben leváltotta a régi feleségét is. Az új asszony valaha egy lokál tánckarában emelgette a lábait – mind függőlegesen, mind vízszintesen –, de hamar felnőtt egy nagykövetnétől elvárható kívánalmakhoz: komissiózott a főváros bevásárló utcáin, a látogatóknak elegánsan nyújtotta csókra a kezét, a fogadásokon szemöldökének egy-egy rezzenésével irányította a személyzetet.

Jó vagy rossz sorsom egyszer engem is elvetett abba a kies fekvésű országba, ahol ők képviselték Magyarországot, a nagykövet nem tehette meg, hogy ne hívjon meg egy vacsorára, hiszen valaha mégis együtt maradtunk adósok a sör árával Lojzinak, a Hungária Kávéház irodalombarát főpincérének. A nagykövetné asszony most is rangjához illően szervezte meg az estét, a kulturális ügyekkel foglalkozó előadónő fehér szobalány bóbitában vette át a kabátomat, a biztonsági ember kofferméretű ökleire fehér kesztyűt húzott, és mintegy komornyiknak átlényegülve hordta körbe ezüst tálcán az aperitifet.

Én igyekeztem elfogulatlanul viselkedni, pesti pletykákat meséltem, barátságosan hátbavágtam a nagykövetet, felemlegettem a régi közös emlékeket. A vacsora után a biztonsági ember vitt haza kocsival, ökleire most bőrkesztyűt húzott:

– Meg kell mondanom, Moldova elvtárs – mondta útközben – én eddig egy sorát sem olvastam, de ezután minden könyvét beszerzem, még ha arannyal kell is fizetnem értük, mert meggyőződtem, hogy maga nagy ember.

Szerénykedve kérdeztem:

– Olyan érdekesnek találta a történeteket, amiket elmeséltem?

– Nem, hanem azért, mert a Nagyasszony füle hallatára le merte tegezni a nagykövet elvtársat, sőt egyszer hátba is vágta! Mondom, maga nagy ember!

 

De térjünk vissza Kubába. Be kell vallanom, hogy nem egyszer, hanem kétszer jártam a szigetországban: 1975-ben és 1977-ben, de a riport csak az első látogatás tapasztalatait foglalja magában. 1977-ben már erősen kihűlőben volt az a szenvedély, mely Kubát és az európai népi demokratikus országokat egymáshoz fűzte. Feltételezem, hogy nem szálltunk be megfelelő lendülettel és kellő összegekkel azokba az afrikai vállalkozásokba, melyeket a szocialista világ harmadik Rómája indított el – Moszkva, Peking, Havanna volt a sorrend akkoriban.

Ezt az elhidegülést minden hivatalos látogató is megérezte; a szovjet írószövetség párttitkárát reggeltől-estig hagyták állni az utcán bőröndjei mellett, csak késő éjjel helyezték el valahová. Minket sem a luxushotelbe vittek, mint az első alkalommal, hanem egy első világháború előtti, lerobbant szálloda egyetlen szűk szobájába raktak be harmadmagammal.

Az egész „appartmant”, de főleg a fürdőszobát valósággal ellepték a svábbogarakhoz hasonlító cuccaracciák. Kint az utcán akkora példányok repültek, mint egy ruhakefe, a lakásokban meghúzódó változatok kisebb termetűek voltak és egymás szokásait tiszteletben tartva valahogy ki is tudtunk jönni egymással. Ha zuhanyozni szerettem volna, illendően megkopogtattam a fürdőszoba ajtaját, időt engedve társbérlőinknek, hogy elrejtőzhessenek egy-egy megfelelő repedésben.

Csak akkor fogott el az aggódás, amikor hazafelé készülődtem: mi lesz ha a holmimmal együtt hazaviszek néhány cuccaracciát is? Nem sokat értek az állattanhoz, de azt igen jól el tudtam képzelni, hogy ezek a bogarak (vagy rovarok?!) beveszik magukat lakásunk valamelyik nehezen hozzáférhető sarkába és ott elszaporodnak, a hideg kilelt, mikor végiggondoltam, hogy mit szabadíthatok rá az otthoniakra.

Valamikor hajnali három óra felé kellett értünk jönni az autónak, mely kivisz majd a repülőtérre, és ezen az utolsó éjszakán nem feküdtem le, az időt csomagolásra szántam. A párnát-takarót ledobtam a padlóra, az ágyon csak a csupasz lepedőt hagytam. Az egyik Kubában dolgozó barátomtól kaptam egy flakon féregirtó sprayt, ezzel spricceltem egy bűvös kört a lepedőre és a közepére odaraktam a bőröndömet, melyet persze előzőleg átnéztem az utolsó bélésráncig.

Először a könnyebben ellenőrizhető darabokkal végeztem, kiráztam minden inget, gatyát, zoknit és elhelyeztem a bőröndben. A papírokkal már nehezebben birkóztam meg, távoli utakra egy kisebb könyvtárnyi olvasnivalót szoktam magammal vinni, ezt nem hagyom idegenben, most lapról-lapra végig kellett nyálaznom Tacitus történeti műveit, két-három Krúdy-regényt és így tovább, aztán ezek is a helyükre kerültek, ugyanígy kellett tennem az ötven-hatvan teleírt jegyzőblokkal is. Legnehezebb feladatnak a nyolckötetes Che Guevara-sorozat bizonyult, erre múlhatatlan szükségem volt a regényhez, azt hiszem, Che életművét még senki sem nézte át olyan gondosan, mint én ezen az éjszakán.

Könnyebben tudtam végezni a helyi íróktól, költőktől kapott tiszteletpéldányokkal. Viszonylag egyszerű technikával dolgoztam: kitéptem a belső címlapot, ahová a nevemre szóló ajánlást írták, ezt a hamutartóban elégettem, így aljasságomat többé nem lehetett leleplezni, aztán magát a kötetet fölös biztonsági intézkedésként beraktam szobatársaim éjjeliszekrényébe.

A végére már csak egy nagyobb méretű nejlonzacskó maradt, ezzel is megvolt a magam külön története. Ádámtól–Évától kezdve: kifelé utazva Spanyolországban egy napra megszakítottuk az utunkat, ez alatt szerettem volna vásárolni egy irhakabátot, és próbáltam úgy megszervezni, hogy ne kelljen majd vámot fizetnem érte Ferihegyen. Valóságos haditervet dolgoztam ki: Pestről egy rossz téli dzsekiben jöttem el, Madridban megvettem az irhát, nem akartam magammal vinni Kubába, a dzsekit meg majd eldobom valahol. Még a párbeszédet is kidolgoztam arra az esetre, ha Ferihegyen a vámosok nagyon néznék az irhát, legyintenék:

– Régi vacak.

– Nem most vette?

– Ugyan már, ebben utaztam el. Tessék megnézni a bőröndömet, hogy van-e benne másik kabát?! Azt pedig csak nem képzelik, hogy pulóverben indultam el?!

Az utolsó havannai napomon át is vittem a dzsekit az egyik magyar barátomhoz, gondoltam, nekik nagyobb szemétládájuk van, jobban elfér benne.

– Isten ments! – mondta Mariann, a barátom felesége, meglátva a kidobásra ítélt kabátot. – Ezt Kubában még ünneplőnek használnák.

– Hát akkor legyen a tiétek, adjátok oda valakinek.

– Jó, de mit kérsz érte?

Vállat vontam:

– Mit kérjek ezért a vacakért?

– Várj csak, van néhány kagylópáncélunk, csigánk, tengeri csillagunk, vidd el cserébe.

– Jól van, úgy sem tudok mit vinni a feleségemnek ajándékba.

Sorra levette a polcról, kimosta mindegyiket, aztán betette egy nejlonzacskóba, és kettős csomóval lekötötte.

Ezzel most a csomagolásnál már nem is volt gondom, csak betettem a bőröndbe, körberaktam ruhával, hogy valamelyik meszes váz el ne törjön.

Aztán felszálltam a repülőre, utaztunk egy napot, visszatértünk a téli Európába, egy hetet csavarogtunk Spanyolországban, majd felvettem az új irhámat és hazamentem. Éjszaka érkeztünk meg Ferihegyre, a vámosok félig már aludtak, az sem érdekelte volna őket, ha öt kabátot viselek egymás fölött.

Otthon feleségem ébren várt, először az ő ajándékát szedtem ki; a csiga, kagyló, tengeri csillag vázakat.

– Nézd, mit hoztam neked! – és átnyújtottam egy nagy csigahéjat.

– Jaj, de szép! – mondta a feleségem, de alig fogta meg, a héjból szélütötten kitántorgott egy cuccaraccia; túlélte a mosószeres öblítést, a nejlon zacskó kéthetes fogságát, több ezer kilométer légiutat, az átmenetet a kubai nyárból az európai télbe. Hiába, nincsen párja a kubai rovaroknak! Aztán minden tiszteletemet fenntartva a bőröndöm egész tartalmát kivágtam a húszfokos éjszakai fagyba, amelyik cuccaraccia ezt is elviseli, azzal majd holnap számolunk.

 

Míg az első alkalommal szinte oda mehettünk a szigetországon belül, ahová akartunk, a második látogatásunk során ki sem engedtek minket Havannából.

Az első napokban most is fogadtak minket az írószövetségben és egymás után előadhattuk a kívánságainkat. Én, mikor szót kaptam, most is elmondtam, hogy szeretném végigjárni Che Guevara kubai tartózkodásának főbb állomásait, beszélhessek régi ismerőseivel, leülhessek olvasgatni történeti archívumokban. Az írószövetség illetékese szinte felujjongott, hallván nagyratörő terveimet, és kezet rázott velem:

– Nagyon köszönjük Önnek ezt a forradalmi lelkesedést.

Aztán nem engedtek sehová, illetve hazudok, mert egyszer kivittek minket Havanna mellé egy tengerparti fürdőhelyre, és a kocsiablakon keresztül rámutattak egy nagy, fehér házra: – Valaha itt lakott Che Guevara – majdnem egy hónapig.

Persze, hamar észrevettem, hogy taccsra játszottak minket, és lehetetlen szembeszállnunk ezzel a jól kidolgozott taktikával. Rájöttem: akkor járok a legjobban, ha úgy fogom fel a helyzetet, hogy egy kéthetes kubai nyaralásra küldtek. Minden reggel beszöktem az Internacionál szálló uszodájába, leültem a medence mellé, napoztam, fürödtem.

Délutánonként Ivanics Tibivel, aki akkoriban a kubai labdarúgó válogatott edzője volt, bejártunk focizni egy belügyi laktanyába. Az egyik magas rangú állami vezető imádta a focit, kedvéért naponta szerveztek bulimeccseket. A „commandante” elég jól játszott, technikásan terelgette a labdát, és azt is el tudta viselni, ha a csapata kikapott.

Végül is eltelt a kiszabott idő, búcsúlátogatásra jelentkeztünk az írószövetségben, most is ugyanaz az illetékes fogadott:

– Hogy van megelégedve az itteni látogatásának eredményeivel? – kérdezte éppen ő, aki a legjobban tudta, hogy az eredeti terveim közül semmi sem sikerült. A vér a fejembe szállt, egy pillanatig arra gondoltam, hogy csekély spanyol nyelvtudásomból összerakok valamilyen káromkodást, de aztán csak legyintettem és ezt mondtam:

– Egy fontos dolgot sikerült tisztáznom két hét alatt.

– Igen? Nagyon örülök neki, és mi az?

– Most már pontosan értem, hogy Che Guevara miért ment el innen.

Mit mondjak: láttam már barátságosabb arcot is, mint az illetékesé volt abban a pillanatban.

 

A Che Guevara könyvnek mégis nekiláttam, nem akarom részletezni, hány könyvet, folyóiratot, dokumentumot kellett elolvasnom, amelyeket Ausztriából, az NSZK-ból, Olaszországból és még ki tudja honnan küldtek vagy csempésztek be az ismerőseim.

Eleve nem lehettek olyan reményeim, hogy ez a térben-időben egyaránt távoli történet olyan sikert arat majd, mint előtte mondjuk a „Szent Tehén” című riportkönyvem, ezt már a legfontosabb tesztelő helyeim egyikén, a nagyrákosi kocsmában lemérhettem. Kérdezik tőlem:

– Miről ír most Moldova úr?

– Che Guevaráról.

Eltöprengő tekintetek néztek vissza rám, az Őrségből viszonylag kevesen vettek részt a Che Guevara fényképével fémjelzett francia diáklázadásokban, igyekeztem segíteni nekik:

– Tudják: Kuba.

– Ja, Kuba! Fidél Casco, azt ismerjük.

Aztán a kritikától is megkaptam a beosztásomat, de hát ezt volt időm megszokni; már harminc éve annak, hogy az irodalomban minden janicsár rajtam tanulja a nyíllövést. A Che Guevara könyvemet ért támadások alaposságát jellemezni hadd iktassam ide egy korábbi jegyzetemet:

„Egyik hetilapunk háromoldalas cikket közölt Che Guevaráról abból az alkalomból, hogy épp nem volt semmiféle alkalom. Mikor adódott volna, mint például Che halálának 13-ik évfordulóján, mindenki mélyen hallgatott, és az orrát a tintában tartotta. Én magam hívtam fel a „168 óra” rádiós magazint, de a szerkesztő még azt sem vállalta, hogy említést tegyen róla, a Posta számára volt egy széke, Chenek nem.

Nézem a hetilap cikkét; háromoldalnyi, a szokásos miserend szerint az én Che Guevara könyvemet, „A Napló”-t valahol a második oldalon vágják le, egyenest oda is lapoztam, az ember ott spórol, ahol tud. Meg is találtam a nekem rendelt szent evangéliumot, valahogy a következőképpen szólt: Moldova regényét Che Guevara bolíviai naplója nyomán írta, neki, mármint a cikk szerzőjének, módjában állt elolvasni az eredeti naplót is, és összehasonlítva a két könyvet megállapította, hogy Moldova semmit sem tett hozzá az eredetihez, leszámítva egy kevés erotikát és néhány alpári vaskos beköpést. Eltöprengtem azon, hogy akkor mitől vált a 120 oldalas napló 600 oldalas regénnyé – legalább valami élesztő kellett belé, ami felhozza a tésztát.

Milyen kár – sóhajt fel az újságíró a továbbiakban –, hogy a jeles szerző ilyen trehány módon járt el, mert milyen jó könyvet írhatott volna, ha felhasználja az üggyel kapcsolatos eredeti dokumentumokat. Okulás céljából mindjárt idéz is két gyönyörű levelet, egyiket Che Guevara írta egykori kiképző parancsnokának, Alberto Baio-nak, a másik a parancsnok válasza Chenek. Így kellett volna, kis lovag!

Elolvastam a mintául ajánlott két levelet, valóban gyönyörű szövegek! „Nem tudom, mi vár rám, a tenger örökös szántóvetőjére, lépteim nyomai eltűnnek a nagy ég alatt…” – és így tovább hasonlóan.

Szép két levél, el kell ismerni, egyetlen közös hibájuk van: mind a kettőt én írtam. A cselekmény alakulása úgy kívánta, hogy kellett két ilyen levél, hát nekiálltam és megfogalmaztam, nem dokumentáló műfajról van szó, ennyi szabadságot megengedhetőnek véltem.

Sokáig forgattam az újságot és eltűnődtem, hogy felhívjam-e a cikk alapos és lelkiismeretes íróját. Szerettem volna felajánlani neki, hogy tízezer forintot fizetek, ha felmutatja bármelyik levelet, vagy csak megjelöli, hogy hol lehetne feltalálni őket – leszámítva persze az én könyvemet. Aztán csak legyintettem.”

 

A botrány ezúttal túllépte az ország határait. „A Napló”-t Kubában lefordították spanyolra, és elolvasták az illetékesek. Kilátogató barátaimtól értesültem, hogy a könyv osztatlan felháborodást keltett, persze nem a földművesek és a gyári munkások körében, azoknak továbbra sem volt fogalmuk arról, hogy valahol Európában él valaki, aki ilyen célokra pusztítja a papírost.

A vezetők viszont magukból kikelve utasították vissza a könyvet, mert megsértettem a gondosan retusált Che Guevara arcképet. A hivatalos felfogásban Che egy Piatnik kártyafigurához hasonlított, mely tudvalevőleg csak deréktól fölfelé létezik. Még Che Guevara első magyar elemzői is kiszolgálták ezt a törekvést, hadd idézzek erre egy mulatságos-szomorú példát.

Che ezt írja egyik napjójegyzetében: „Valahányszor a vécén a fürdőszoba szembelevő falán lógó térképet bámulom, azon töprengek, hogy miért nem győzött még a Forradalom az egész világon”. A „hivatalos” magyar fordításban ez a rész a következőképpen kezdődik: „Valahányszor elfog az asztmaroham, és az ágyamon fekszem, szobám szembelevő falán lógó térképet bámulom… stb.” Hogy Che Guevara valaha is vécére ült volna. Shocking!

Az én Che Guevarámnak, regénybeli hősömnek viszont van alteste, sőt sűrűn és valódi nevükön emlegeti az ezzel kapcsolatos különféle funkciókat, „úgy összefostam magam, mint egy csecsemő” – emeltem át például egy mondatot az eredeti bolíviai naplóból.

Kurz und gut – mint a német mondja, a felháborodás az egeket csapkodta, túlterjedt szerény személyemen, tudniillik azt is felvetették: milyen lehet az az ország, ahol egy ilyen mocskos gúnyirat megjelenhetett Che Guevaráról. Engem ez nem érdekelt különösebben, magasabb politika! – gondoltam, de a hullámverés hamarosan hozzám is elért.

Még élt felejthetetlen barátom, Kardos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója. „A Napló”-ért is ő tartotta a hátát, egyik nap üzent értem:

– Fiú, baj van! Aczél György a jövő héten egy kormányküldöttséget vezet Havannába, és attól tart, hogy a kubaiak nem ülnek le tárgyalni velük, annyira haragszanak ránk a te könyvedért.

– Mit csináljak?

– Arra kérnek, hogy írjál egy levelet, amit ők magukkal vinnének és felmutatnának.

– És mit tartalmazzon ez a levél?

– Valami olyasmit, hogy te Che Guevarát nagy forradalmárnak és a nemzetköziség igaz harcosának tartod.

– Nagyon szívesen – mondtam, és melegséget éreztem a szívem körül.

Bevallom, még életemben nem ért hasonló megtiszteltetés, mint hogy én állíthatom ki Che Guevara erkölcsi bizonyítványát. Szinte láttam magam előtt az eddig kételkedők hirtelen megnyugvó arcát: csakugyan nagy forradalmár lehet ez a Che Guevara, ha a Moldova is azt mondja. Ott helyben kértem egy darab papírt és írni kezdtem:

– „Tanúsítom, hogy nevezett Che Guevara…”

A levelet, tudomásom szerint, el is vitték Kubába, fel is mutatták, és ezek után a helyi vezetők hajlandók voltak leülni a tárgyalóasztalhoz a magyar küldöttséggel.

 

Befejezésül még néhány szót a kubai riportomról. Mint a végére írt dátumból látható, alaposan túlteljesítettem azt a horatiusi szabályt, hogy a könyv a megírása utáni kilencedik évben nyomassék ki, ezt majdnem ötven százalékos „áfával” toldotta meg a Sors. Részemről nem volt hiány próbálkozásban, mindenhová benyújtottam a kéziratot, de legalább tízszer visszautasították. Csak néhány részletet sikerült elhelyeznem az „Új Tükör”-ben, ide-oda. Kuba nevét természetesen ezekben nem írhattam le, jobb híján „Gumipart”-tal helyettesítettem. Most, hogy az egész írás – feltehetőleg – napvilágot lát, sajnálattal jelentem be: a Gumipart felszámolását-megszűnését a nemzetköziség szellemében kéretik a világimperializmus aknamunkájának számlájára írni.