A harmadik majom

A madridi repülőtér előcsarnokában még hallok magyar szót, egy kövér, kisbajuszos, művezető külsejű férfi mondja valakinek:

– Bognár elvtárs, most nem megyek ki a kocsihoz, mert át kell ugranom Barcelonába, de este a fogadásra visszaérek.

– Könnyebb megválnom Európától, hogy téged hallottalak utoljára – gondolom, amikor visszakapom az útlevelemet és elindulhatok a gép felé.

Kibámulok a kerek ablakon, figyelem a rakodók munkáját, nem sietnek. Vagy húsz narancssárga overálos „jani” nyüzsög a gép alatt, mégis percekig üresen jár a poggyásztérbe vivő transzportőrszalag. Több mint egyórás késéssel indul majd az öreg Douglas, de teljesen mindegy; az út Kubáig tizenegy óra, hadd legyen belőle tizenkettő!

A gép félig üres, így legalább nem kell a lábamhoz tennem a sporttáskámat, felrakom a szomszéd ülésre. Kapunk ajándékcsomagot az „IBÉRIA” légitársaságtól, van benne egy papucsnak használható zokni – nőknek piros, férfiaknak kék színben – műanyag cipőkanál, hogy visszasegítse majd a püffedt lábat a cipőbe, egy képeslap Zaragozáról és egy a repülőgépről, levélpapír borítékkal meg egy árjegyzék a fedélzeten vámmentesen vásárolható árucikkekről. Kapható cigaretta, whisky, I. Károly konyak, Nina Ricci parfüm. Ajánlják továbbá speciális ajándékként a spanyol tisztaselyem kendőt és valódi gyöngysorokat kétféle szemnagyságban, egy nyaklánc 80-120 dollár, nincs nagy tolongás érte.

A falon kigyullad a felirat; be kell fejezni a dohányzást és be kell csatolni a biztonsági öveket. Megszoktam, hogy ilyenkor cukorkákat osztanak – valamiért jó, ha a felszállásnál nem szárad ki az utas szája –, itt csak udvarias bólintást kapunk. Az „IBÉRIA” kapitalista vállalkozás, valaki nyilván kiszámolta, mennyi cukorka fogyna el egy év alatt.

A gép rázkódva és nyögve eléri a repülési magasságot, kikapcsolom az övet, és körülnézek. A fedélzeten olaszok, franciák utaznak, egy jórészt öregekből álló osztrák turistacsoport és négy vagy öt magyar delegáció. Mi, S-sel, az Írószövetséget képviseljük – mindkettőnk életében ez az első nagy buli –, aztán orvosok, könyvtárosok, restaurátorok. A négy orvos a legstílusosabb, legoldottabban viselkedő csoport, tapasztalt, külföldön már gyakran járt tagokból áll. A másik véglet egy restaurátor kislány, egyszer lépte át Budapest határát, akkor is csak Balassagyarmatig jutott, valamilyen palóc hímzésmintákat gyűjtött.

Félek a hosszú út unalmától, sporttáskám oldalzsebéből sakkot és egy pakli magyar kártyát veszek ki – végigjárom a honfitársakat és partnert keresek –, mindenütt udvarias mosoly és fejrázás. Később egy követségi tisztviselő felvilágosít, hogy egy-egy külképviselet vagy kolónia szellemi nívóját azon szokták lemérni, hogy milyen kevesen ultiznak, az ultit közvetlenül a részegeskedés mögé rangsorolják. Jobb emberek tarokkoznak. Visszarakom kisded játékaimat, leveszek a polcról néhány „Bunte”-t, „Spiegelt”-t, egy óra hosszat a legjobban értesült magyar állampolgárok közé tartozom.

Előkeresem a Thibault családot – hosszú útra mindig családregényt kell vinni és realistát, legrosszabb esetben Tacitust –, közben ujjaim a táskámban egy papírzacskót tapintanak ki, még Madridban, a repülőtéren kért meg egy követségi alkalmazott: vigyek át a barátjának Havannába egy vietnami fürdőpapucsot. – Azért ez mégiscsak hülyeség – dünnyögöm a fogaim között S.-nek –, tízezer kilométerre küldeni papucsot, mintha ott nem lehetne kapni!

Kétórányi repülés után leereszkedünk a kis portugál szigeten – Santamarián –, a gép feltankol, mintha újabb mély lélegzetet venne, mielőtt nekivág az Óceánnak. Ismét felszállunk, látom magam alatt a felhőket, réseikben azt az egyforma, gyűrött zöld vizet. Az órát még nem állítottam át, késő délutánt mutat, de fölöttünk még nem sötétedik, Nyugatnak tartunk, hat órát nyertünk.

A repülő utasai ideális hadifoglyok volnának, étkezéstől étkezésig élnek, az egyhangúságban még a WC-re menés is jelentős eseménynek számít. A fülke elegáns: önműködő rejtett világítás, porcelán csapok, a falra függesztett pipereszekrényben különféle borotvakrémek, egy nyitott üvegben levendulakölni. Rövid gondolkodás után zsebrevágok egy bontatlan kis toalettszappant, később Kubában kiderül, hogy ez életem legelőrelátóbb számításai közé tartozott.

Végigtolják a széksorok között a nagy alumínium konténert és kiosztják a vacsorát, a sült csirke nyersnek tűnik, de az is lehet, hogy már nincs erőm enni. Harminc peseta egy kétdecis vörösbor, összekotorászom a zakóm zsebéből.

Valahol, több ezer kilométerre innen, Európában, már elmúlt éjfél. Itt is eloltják a lámpákat, plédeket, apró fejpárnákat osztanak szét, „nem nagyobbat, mint egy kislány kebel”. Mégegyszer kinézek az ablakon, már teljes a sötétség, csak a gép farkáról villog valamilyen jelzőberendezés, elfordítom magamról a hűvös levegőt fúvó csapot, lassan átmelegszik a fejem, és elalszom.

 

Mikor felébredek, a stewardok már levették a tálalásnál viselt köpenyüket, kék-arany sújtásokkal díszített egyenruhát öltöttek. Egyikük nagy tálcán viszi hátra a levendulakölnit, és a mosdó faliszekrényébe kirakott többi kozmetikai szert, ami megmaradt, biztos helyre rakja.

Az órám fél ötöt mutat, ezek szerint Kubában még csak este féltizenegy van. Az agyam összeragadt a rossz alvástól, akár a főtt tészta, hogy felrázzam magam, undorodva megiszom az üveg alján maradt langyos vörösbort.

A gép alig érezhető döccenéssel lerakja kerekeit a kifutópálya betonjára, néhány utas udvariasan megtapsolja a pilótát. A motor lassan leáll, a gépet már csak a saját lendülete viszi, a túlsó ablaksor kerek üvegei mögött elúsznak a neonbetűk: „AEROPUERTO JOSE MARTI LA HABANA”.

Összeszedem zakómat, bőrkabátomat, sporttáskámat, kilépek a széksorok közé, hallani, ahogy a géphez odatolják a lépcsőt, de minket egyelőre nem engednek le. Hátul, az első osztályon, francia kormányküldöttség jött velünk, előbb ők szállnak ki. Álldogálunk, van időm gondolkodni valami bókon, mellyel a vendéglátók köszöntését fogadom majd – megjegyzendő, hogy ezek a bókok nem szoktak túlságosan jól sikerülni.

Hét-nyolc évvel ezelőtt, amikor leszálltam Novoszibirszkben, a Daedalontól még szédülve mondtam a helyi írószövetség képviselőjének, egy alezredesből átképzett meseírónak:

– Nagyon örülök, hogy életemben először Ázsiában lehetek.

Az alezredesből átképzett meseíró összevonta a szemöldökét:

– Hol van Ön?

– Ázsiában, nem?

– Nem, Ön Szibériában van.

– De hát úgy tudom, Szibéria Ázsiában van, nem?

– Ön rosszul tudja, Szibéria Szibériában van – mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem habozik néhány hadosztályt is bevetni állításának támogatására.

Vajon a kubaiak örülnének-e, hogy én most vagyok először – Amerikában?

Az összetorlódott tömeg eleje hirtelen meglódul, szinte futva megyünk le a fémlépcsőn. Az első benyomás: párás meleg van, a betonról felcsapó gőz felkúszik a nadrágom szárába, még a térdem is megizzad.

Maga a repülőtér jelentéktelen, később kiderül, hogy a Forradalom előtt csak turistagépek szálltak le itt, a régi nagy repülőtér most katonai célokat szolgál.

A fogadócsarnokban is sorba kell állni, ez a helyiség is szokatlanul kicsi, a három hős: Fidel Castro, Che Guevara és Camillo Cienfuegos képe szinte az egész szemközti falat betölti. A sor egy szemüveges, fehérköpenyes férfi előtt halad el, feltehetőleg orvos, az utasok egymás után veszik elő a nemzetközi egészségügyi igazolvány barna kartonlapját és felmutatják, csak úgy mehetnek tovább. Lassan érik bennem a szomorú bizonyosság: tévedtek az írószövetségben, mikor azt mondták, hogy nem kell védőoltás a Kubába utazóknak.

És már ott is vagyunk az orvos előtt, sietve magyarázom, hogy nekünk nem kell oltást kapnunk, mert hazánk éghajlati viszonyai, domborzata, továbbá folyóvizei kizárják a járványnak még a lehetőségét is. Az orvos figyelmesen végighallgat, aztán bólint:

– Please, sit down! – és hátraküldi asszisztensnőjét injekcióért.

Idegesen álldogálok a fal mellett, egy öreg osztrák turista műfogsorát villogtatva megveregeti a vállamat:

– Magyar. Betyár.

Nem félek az injekciótól, de tudom, hogy négy-öt napra elveszi az ember erejét, nem kezdhetem el a munkát, márpedig ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Minden gondolkodás nélkül besorolok az osztrák turistacsoportba, el vagyok szánva, ha megszólítanak, németül válaszolok, ezen még az sem változtathat, hogy nem tudok németül.

Igyekszem minél távolabb sodródni az orvostól, átkerülök az U-alakban kanyargó tömeg túlsó sodrába. Szemüveges, középkorú hivatalnok érkezik és megkérdezi:

– Nincs véletlenül önök között újságíró?

A kérdést olyan hangon teszi fel, hogy maga Egon Erwin Kisch sem jelentkezne rá. Valami azt súgja, hogy Kubában nem rajonganak az újságírókért.

 

A határőr – spanyolon kívül – semmiféle nyelven sem beszél, kérdéseire találomra mutogatok neki ujjaimmal, először huszonkettőt, hogy ennyi napra jöttünk, aztán negyvenet, hogy ennyi éves vagyok. Úgy látszik, ezzel beéri, beüti a pecsétet az útlevélbe és int a csapóajtó felé. Sietve meglódulok, de még mindig nem tudom elhinni, hogy megúsztam az oltást.

Az ajtón túl öten várnak ránk, két magyar: R., az ösztöndíjjal Kubában élő fiatal író, ő lesz a kísérőnk és a tolmácsunk. R. egy éve él itt, ezalatt alaktalanra hízott, arca és teste felfúvódott, széttespedt, később kiderült, hogy hetenként négyszer rizst ebédel tükörtojással – többre nem futja az ösztöndíjból. A másik magyar, B., alacsony, kappanhangú fiú a követségről – és három kubai. Az egyik kubai elkéri minden igazolványunkat: útlevelet, repülőjegyet, csomagszelvényt, a papírjainkat csak három hét múlva láttuk viszont, egy órával az elutazás előtt. Megkönnyebbülten adtam oda a paksamétát, most már nyugodtan állíthatom, hogy az oltási bizonyítványt is odaadtam a kubai kísérőnek, tessék csak jobban megnézni, ott kell annak lenni.

Amíg a csomagjainkat kikeresik, leülünk egy asztalhoz, feketét hozatnak, beszélgetünk, R. fordít. Egy kubai nő is helyet foglal az asztalnál, Mercedesnek hívják, megkockáztatok egy bókot:

– Én azt olvastam, hogy Kubában csak öreg évjáratú Mercedesek vannak, örülök, hogy ilyen fiatal és áramvonalas Mercedest látok elsőnek.

R. lefordítja, dermedt csend.

– Tudsz te spanyolul? – kérdezem gyanakodva.

– Tudok, csak az a baj, hogy a kubaiak nem értik a vicceket. Máskor szólj előre, vagy emeld fel a bal kezed, és én akkor bejelentem, hogy vicc következik, tessék figyelni!

R. ezentúl minden élcemet azzal vezette be, hogy companero Moldova szatírikusan mondja, a szájak ettől kötelességszerűen elhúzódtak. A mondabeli német város jutott az eszembe, ahol betiltották a szombat esti kabarét, mert az emberek másnap a misén nevettek. Akkor értették meg a poént.

 

Berakják a holminkat egy fekete Volgába, és elindulunk a szálloda felé. Tizenegy óra múlt néhány perccel, ha hinni lehet Horvát János kubai riportkönyvének, – melyet néhány nappal az indulás előtt olvastam, – Havannában ilyenkor javában zajlik az esti korzó, az emberek sört, rumot isznak, hintaszékben ringatódznak, kétértelmű megjegyzéseket tesznek az elvonuló nőkre. Én hiába meresztgetem a szemem a sötétségbe, legfeljebb egy-egy szörpöt árusító kézikocsi tűnik fel, és fényszóróink sugara esik rá az autóbuszmegállókban várakozó, alig mozduló csoportokra. Már mélyen bent járunk Havanna belvárosában, mikor kubai kísérőnk előre mutat:

– José Marti, az Apostol szobra.

A szobor egy nagy betonoszlop, tetejét maximum negyven wattos villanykörtékből font koszorú világítja meg, egy féligkész vidéki víztoronyra emlékeztet José Marti, a mai Kuba hivatalos szentje. Nem csak a repülőteret nevezték el erről a tanárosan félszeg polgári forradalmárról, de bármiről is legyen szó, a cukorrépa-termeléstől a rakétaharcászatig, illik egy Marti-idézettel elindítani az eszmefuttatást. A kubaiak legnagyobb nemzeti sérelmeik között tartják számon, hogy – még a Forradalom előtt – egy részeg amerikai matróz felmászott erre a szoborra és levizelte.

Aztán újra majdnem teljes a sötétség, élesen kiugrik a Rivera Hotel fényreklámja, megérkeztünk.

A szálloda légkondicionált, az előcsarnok plafonjába rejtett hangszórókból árad a zene, magas, díszes ajtók nyílnak öt-hat különféle étterembe, mulatóba. A Rivera egyébként nem olyan típusú hotel, hogy valaki bejön az utcáról és kér egy szobát, az egyszerű kubai még az étterembe sem léphet be. A szobákkal sem a szálloda igazgatósága rendelkezik, hanem a különböző állami szervek. A mi vendéglátóinknak, az ICAP-nak – ez a szerv nagyjából azt a szerepet tölti be, mint nálunk a Kulturális Kapcsolatok Intézete – két egész emelet jutott. Ha a „tulajdonos” szerveknek éppen nincsenek vendégeik, jussukat akkor sem engedik át másnak, mikor mi egy hétig vidéken jártunk, szobáinkat bezárták és fenntartották nekünk.

A portán kettőbe hajtott kartonlapot, tarjetat kapunk, az első oldalra „general” általános felirat kerül, tetszésünk szerint fogyaszthatunk és vehetjük igénybe a szálloda bármely szolgáltatását, ha akarunk, ötször ebédelhetünk, minden költséget az ICAP fizet. A tarjetára ráírják a szobaszámokat, kiderül, hogy S.-el, írótársammal közös szobát kaptunk. Mint gyakori későnfekvők és álmatlanok, tiltakozunk, de kísérőnk csak vonogatja a vállát, ő nem illetékes, majd holnap valaki utánanéz, hogyan lehetne még egy szobát szerezni. Szinte be sem fejezi a mondatot, eltűnik.

Nincs kedvem aludni, felhívom R.-t is a szobánkba. A kikopott légkondicionáló úgy dörög, mint egy Hoffer-traktor, de mikor kinyitjuk az ajtót, kellemesen hűvös levegő árad be. Felgyújtom a lámpát és körülnézek: a szemközti falat egyetlen ablak foglalja el – még sötét van, csak befelé tükröz –, az ablak előtt márványlappal letakart alacsony asztal áll, a közepére egy méter magas műporcelán aljzatú állólámpát rögzítettek. A fal mellett nagy franciaágy, behorpadt műanyag derékaljjal, szürke kopott ágyterítő takarja – HR – a szálló monogramjával. Az ülőgarnitúra: két zöld fotel és egy kerek ülőke, a párnabetétek rugói mind megereszkedtek. Egyetlen vigasztaló jelenség: a kis öltözőasztal tükre elé két kis csomagot készítettek ki: egy-egy üveg rum van benne, cigaretta, egy doboz szivar. R. szemügyre veszi:

– Az ICAP ajándéka. Bontsuk fel?

Nem kívánok rumot, nézegetem a tarjetát:

– Kérhetünk sört erre?

– Amennyit akartok!

Próbaképpen rendelünk tíz üveg sört telefonon. Egyelőre egy vasunk sincs, megbeszéljük, ha a végén mégis ki kellene fizetni a sört, beállunk a szálloda konyhájába, és lemosogatjuk az árát. A pincér hűtővödörben hozza a sört, mutatja a számlát, kissé összeszorul a torkom, mikor fizetés helyett csak aláírom, de úgy látszik, ennyi elég, bólint és sarkon fordul.

– Sok küldöttséget kísértél már? – kérdezem R.-t.

– Nem, engem csak alkalmilag szoktak berántani. Múltkor egy „fővendéghez”, V.-hez és feleségéhez osztottak be. Nagyon meredek ügy volt, mindent megettek, amit a kubaiak mondtak nekik. Nézték a kaktuszokat, kérdezték, hogy ez mi, a kubaiak azt magyarázták nekik, hogy a kaktusz ugyan káros növény, de ők megtűrik, sőt meghatározott alakzatban telepítik, hogy az amerikai ejtőernyősök egy invázió esetén ne tudjanak leereszkedni – mert tudniillik tüske menne a lábuk szárába. V.-ék elhitték.

A kubaiak a Szovjetuniótól – meg talán tőlünk is – tanulták a külföldi vendéggel való foglalkozás technikáját.

Minél kevesebb időt és mozgást kell engedélyezni nekik, mert így csökken a lehetőség, hogy felfedezzenek valamit, ami nem kívánatos. Keljen fel a vendég későn, várakozzon kiadósan, tárgyaljon hosszan lényegtelen kérdésekről, járjon végig minél több múzeumot, aztán minél hamarabb be kell ültetni egy vendéglőbe és be keli rúgatni. Az viszont igaz, hogy ellátásban mindent megadnak a vendégeknek, kint a városban egy hétre 15-20 deka húst kap jegyre egy-egy személy, V.-éknek viszont olyan marhaszeletet tálaltak fel, amilyet mi még otthon sem látunk, és langusztát és tengeri halat, a frizsiderben rum, spanyol konyak, chilei bor, minden, ami belefér. Így, persze meggyőzve mennek haza, olyan nosztalgiával, hogy ők lélekben tulajdonképpen ide tartoznak, ide, ahol a Forradalom még ifjúságát éli. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezek, akik annyira rajonganak a kubai forradalomért, mit szólnának, ha akár egy évig is az átlagos kubai polgár életét kellene élniük.

– Nagyon rosszak a körülmények?

– Nagyon, ha ügyeskedtek, ti is megláthattok belőle valamit.

– Mint nálunk az ötvenes évek elején?

– Rosszabb, mert Magyarországon sohasem folyt fényűző élet, másrészt többé-kevésbé önállóan meg tudtuk termelni azt, ami az országnak kellett, Kuba viszont régen egyetlen nagy játékbarlang és kupleráj volt – minimális iparral. Reggel négykor Floridában megsütötték a kenyeret, ötre-félhatra már Havannában volt. Itt „lőtték be” az új amerikai kocsikat, amelyik kubainak kétéves autója volt, azt már kizárták a jobb társaságból. Olyan autósztrádák és országutak maradtak az amerikaiak után, hogy máig sem tudták őket tönkretenni. A világon másodikként itt építették ki a színes televíziós rendszert.

Talán az egy Argentínát leszámítva, Kubában volt a legmagasabb az életszínvonal egész Latin-Amerikában. A peso egálban állt a dollárral, és ezt az arányt erőnek erejével fenntartották, még a betűjelzésük is azonos volt: kétszer áthúzott S-betű.

Minden hét végén a repülőgépek százai hozták az amerikai turistákat: játszani, inni, nőzni. Teljesen a maguk képére formálták Kubát, áthozták az előítéleteiket is, a Vedado negyedbe négerek csak dolgozni járhattak be: mosogatni, füvet vágni. Néhány klubba nem vettek fel színes bőrűeket, Fulgencio Battista, az ország elnöke és teljhatalmú diktátora volt, de Yacht Klubba nem tehette be a lábát, mert anyai ágon néger vér folyt benne.

És képzeljétek el, hogy egyetlen nap alatt, amikor Castro szembefordul az Egyesült Államokkal, minden összeomlik, egy ipar nélküli, energiaforrásokkal nem rendelkező, önálló gazdálkodásra képtelen ország arra ébred, hogy mától fogva neki kell eltartania magát…

Most már sokkal jobb a helyzet, mint a blokád első éveiben volt, de áru változatlanul nincs. A kirakatban van televíziós készülék, de hiába megy be a pali az utcáról és rakná le az egyébként hihetetlenül magas árat, csak kiutalásra veheti meg a tévét. Ha élmunkás, ha hétvégeken társadalmi munkát végez, ha párttag, akkor esetleg egy év alatt megkaphatja a papírt.

Tévé nélkül esetleg még megvolnának az emberek, de a frizsider életkérdés, mert hideg víz nélkül a trópusokon nem lehet kibírni. Kubában nincs frizsidergyártás, ezt is a szovjet hajók hozzák, régebben teljes hűtőszekrényeket pakoltak be, irdatlan nagy helyet foglaltak el, évek során annyira fel lehetett fejleszteni a kubai ipart, hogy már csak a motort hozzák a hajók, a ládákat itt helyben készítik hozzá.

Sokáig nem is lehetett más árut kapni, mint amit a szovjet hajók hoztak. Kuba állítólag napi kétmillió dollárjába került a Szovjetuniónak. Most már oldódik a blokád, vegyük például az autókat: Fidel Castro egy tételben megvette egy olasz gyártól az egész évi Alfa Romeó termelést, japán Toyota kocsik jönnek, Argentína pedig átpasszolta Kubának az amerikai Fordokat.

Ők is kezdenek politizálgatni. Látszólag felhőtlen a barátság a szocialista országokkal, de a KGST-n belül egyre magasabbra verik fel termékeik: a nikkel, a cukor, a déligyümölcs árát. De még ezzel sem érik be, nem rubel alapon akarnak elszámolni, hanem dollárban, a Szovjetunió és a népi demokratikus államok persze erre nem hajlandók. Kuba a tárgyalásokon a halogató taktikát választja, nem mondja ki nyíltan, hogy nem, de a megállapodásokat mind magasabb szintre tolják fel, az államtitkár átpasszolja a döntést a miniszternek, a miniszter az elnöknek, az pedig magának Castrónak, amíg egy döntés végigfut, beletelik egy-két év is, addig lehet, hogy már tárgytalanná is válik a téma.

Másik példa: az NDK adott nekik egy hipermodern textilgyárat – persze ingyen, most, néhány év után kezd elkopni a gépsor, a trópusokon még az acélt is megeszi a pára, és képzeljétek el: a kubaiak az NSZK-ból hívtak szerelőket, hogy javítsák ki. És egyre több a külföldi szakértő.

– Ezek hogy keresnek?

– Ők a legmagasabb kategóriába tartoznak, egész Kubában csak ők juthatnak hozzá folyamatosan olyan luxuscikkekhez, mint például a csokoládé. Fizetésüket nagyrészt konvertibilis pesóban kapják, márpedig a peso többet ér, mint a dollár – persze Kubában és papíron. Egy dollárért most, azt hiszem, 83 centávót adnak.

– És a magyar kiküldöttek?

– Úgy tudom, náluk vegyes elszámolási rendszert alkalmaznak. Fizetésük egy részét ők is konvertibilis formában kapják meg, más részét peso nacionálban, nemzeti pesóban. Ez itt Kubában nem sokat ér, nincs vásárlóereje, teszem azt, ha egy szakértő alkatrészt akar szerezni a kocsijába, pesóért nem kap, de cigarettáért talán igen.

– Egyáltalán: hogy kerül be autóalkatrész Kubába?

– A hajók személyzete csempészi be. Mondom, a pesót sehol a világon nem jegyzik, még kilóra sem vásárolják a tőzsdén, de a diplomáciai testület tagjainak és a szakértőknek megvan a kiváltságuk, hogy mások elől elzárt üzletekben vásárolhatnak érte. Ezért ők az egyetlenek Kubában, aki spórolnak a pesóval, fogsz találkozni olyan magyar diplomatával, aki a saját kocsiján ki sem ment Havannából, mert kiszámolta, ha lemenne Varaderóba, a tengerpartra, annyi benzint fogyasztana, hogy az árából vehet a diplomataboltban egy szőnyeget.

– És legalább összeszedik magukat ezek az emberek?

– A külszolgálat egy magyar számára már nem akkora buli, mint régen. A kinti keresetükből ma már nem tudnak lakást venni otthon. A jobb kéglikért már az OTP-nél is sorbaállhat a dolláros igénylő, így inkább kocsit, háztartási gépeket visznek haza.

Kint a szálloda előtt már pirkad, balkéz felől kibontakoznak egy épülő szürke panelház dobozszerű körvonalai, szemben a Malecont, a tengeri sétányt csapkodják a haragoszöld hajnali hullámok. R. ásít:

– Feküdjetek le, próbáljatok aludni pár órát. Reggel kilencre várnak titeket a nagykövetségen. Majd értetek jövök.

Szállónkat, a Hotel Riverát, De Lunguer maffiavezér építette 1957-ben. A maffia egészen a Forradalomig a tulajdonában tartotta, csak a játéktermek vendégei lakhattak benne.

Azóta hosszú-hosszú évek teltek el, de senki sem nyúlt egyetlen csaphoz sem, igaz: aligha javíthattak volna ki bármit is, nincs alkatrész, nincs anyag. Minden elhasználódott, tönkrement, az olvasólámpa kapcsolóját állandóan lenyomva kell tartani, különben nem ég, ahol a falról leválik a tapéta, rothadó fabetétek látszanak, a szekrényekbe vállfa helyett primitív csavart drótokat akasztottak be.

Megyünk lefelé a liften, ez is elkopott, a londiner megnyomja a gombokat, de egy kart is meg-megránt, mert a lift már nem mindig áll meg magától a kellő helyen. Levelet adunk fel, még a régi amerikai postázógéppel ütik rá a pecsétet, munka közben kiesik egy csavar, elgurul, másnap már nem működik a gép. Ha megy haza egy magyar, mindnyájan őrá bízzuk a leveleinket, egész paksaméta borítékot visz magával.

A kávéházba megyünk reggelizni, ez a helyiség is kissé elhanyagolt, mintha öreg és unott gazdája papíron már eladta volna, és csak régivágású üzleti becsületből működtetné még egy darabig, amíg az új tulajdonos átveszi és átalakítás miatt bezárja.

Belül meg kell állnunk az ajtó elé szegezett műanyag lapon, itt kell bevárnunk, amíg a pincér elénk jön és az asztalhoz vezet. Öreg főúr himbálódzik felénk, kopott és pecsétes kék szmokingját is úgy tudja viselni, mint egy díszegyenruhát.

– How many?

– Three.

– Yeh! – mondja megvetően, és int, hogy kövessük.

Leülünk, nézegetem a terítéket, a nehéz ezüst tálcán a „Riviére” társaság jelzése, ugyanezt a márkát látni a régi porcelán szervizen is, ha eltörik egy tányér, baj lesz, mert nem lehet pótolni. Átfut az agyamon, hogy a szálloda régi nevét is azért nem változtatják meg, mert honnan szereznének másik matracot, ágyhuzatot, villát, kanalat?!

– Lehet, hogy túlérzékeny vagyok – mondom a társaimnak –, de mintha ez az öreg pincér nem rajongana értünk.

– Ez még istenes volt, próbálj meg oroszul szólni hozzá, akkor milyen képet vág?!

– De miért haragszik?

– Nézd: a Forradalom előtt vagy főpincér volt ugyanitt és tízszer annyi fizetést kapott, mint most, vagy volt egy maszek bárja, fagylaltozója, amit elvett tőle a szocializmus. Mit szeressen rajtunk?! Annak is örülni kell, ha nem köp bele a kávénkba.

De azt hiszem, ez az öreg gárda még így is különb, mint a pincérek fiatalabb nemzedéke. Egy kiszolgálónő összesodrott újságpapírral gyújtott be az ételmelegítőbe, aztán a még lángoló papírt a vastag szőnyegpadlóra dobta és ott taposta el.

A reggeli étlap elég változatos, három-négyféle tojásétel, szendvicsek, francia keksz, pirítós, valami sziruppal leöntött tészta közül lehet választani, mindehhez tea, kávé és az elmaradhatatlan jeges víz. Rántottát kérek, míg várok, a falat bámulom: a tapéta is az amerikai időkből származik, acháj harcosok vonulnak rajta karddal-pajzzsal, a tapétacsíkok széle már levált. Másutt is az ötvenes évek amerikai ízlésének megfelelő díszítő motívumok látszanak: vitorlás, romantikusan duzzadó vásznakkal, sárkányt eregető gyerek, barnaarcú duennának udvarló spanyol lovag. A tapétázott falon sok az előkelően homályosított tükör, alig verik vissza a fényt, a fali gyertyák is tompa kis mignon-körtékkel pislognak.

Reggeli után gyalog indulunk el a magyar nagykövetség felé, útközben az autókat nézegetem, többségükben régi amerikai kocsik: Ford, Buick, Sunbeam, de látni Adler márkájút is, a motorház fedelén fémsassal. Szinte valamennyi elképesztően lerothadt, fém-karosszériáját porhanyóssá rágta a rozsda, egy Studebaker külső kilincseit az egész kocsin körbefutó drót tartja, hogy ki ne essenek a helyükből, az ülése felszakadt, kilátszik a megszürkült vattabélés. Egy Opel Commodore-ben a vezető az alvázra rögzített konyhai hokedlin ül. A forgalomban csak néha bukkannak fel jobb műszaki állapotban levő kocsik, ezek szinte kivétel nélkül szovjet gyártmányúak: Zsigulik, Volgák. Még látok egy kis Morrist is, az ablakait furnírral foltozták ki. Végletekig kihasznált, holtukban is megerőltetett roncsok.

Nézegetjük a kirakatokat, alig van áru, „en venta libre”, vagyis szabad forgalomban legföljebb napszemüveget kapni 25-30 pesóért, ez egy takarítónő havi fizetésének egyharmada, egy strandpapucs 10 peso – érthetővé válik, hogy a diplomata miért küldette a papucsát maga után Madridból. Az élelmiszerboltok is szinte üresen tátonganak, egész „szabad” árukészletük nem áll másból, mint néhány fürt zöld banánból – zsírban szokták megsütni és rosejbni helyett eszik –, hasas ballonban tárolt ecetből, kikopott műanyagzacskós cukorkából – és tucatszámra kirakott kubai zászlóból.

– Nem baj – mondja S. –, bent a belvárosban biztos nagyobb a választék.

Gyerekek sietnek be mellettünk egy kapun, bent az iskola udvarán gyülekeznek reggeli parancskihirdetésre, bordó barettet, világoskék inget és sötétebb keki nadrágot vagy szoknyát viselnek. Ránevetek egy kövér néger kislányra, az apja ott állt a kerítés mellett, barátságosan visszamosolyog rám. Bent az udvaron játék közben nem különülnek el a fehér és a fekete gyerekek.

– Nincs faji ellentét? – kérdezem R.-t.

– Latin-Amerika népeiben sohasem éltek faji előítéletek. A különbségek legföljebb szépségkirálynő választásnál jönnek elő, a négerek a fekete lányra, a fehérek a fehérre szavaznak.

– Milyen a négerek arányszáma?

– A statisztikák szerint a lakosság húsz százalékát teszik ki, de szerintem majd minden második kubai néger – különösen a miniszterek és a zeneszerzők között.

Átértünk Vedadóba, Havanna legelőkelőbb negyedébe. Útjelző táblák helyett a kereszteződéseknél kis, koporsó alakú köveket süllyesztettek a földbe, ilyenforma felirattal:

 

PASEO 15

 

 

Gondolom, azért ilyen formában, hogy az errefelé tartó előkelőségeknek ne kelljen a nyakukat forgatni, bármelyik irányból is jönnek, szemből láthassák az utca nevét.

Benézek a fém- és majolika-díszítéses kerítések résein, a kertek mélyén álklasszikus homlokzatú villák állnak, a falak síkjából görögös stílusban faragott sisakos harcosfejek emelkednek ki, másutt pedig Vénusz- és nimfa-ábrázolatok. Fekvő kőoroszlánok őrzik a fedett tornácra vivő lépcsőket, a tornác mennyezetéről sárga máriaüveggel kirakott vaslámpa lóg le. Egy kertben magaslábú, fehérre festett fémasztalok halmozódnak egymásra borítva, a ház emeleti erkélyéről reflektorok szegeződnek rájuk, feltehetőleg garden partykat tartanak itt. Ezen a környéken aligha lakhat bennszülött kubai, a nyitott ablakok mögött a szobák mélyén feltűnik egy-egy Lenin- vagy Ho Si Minh-portré. Egész Havannában egyedül ezen a környéken láttunk az épületek renoválására kikészített homok- és mészhalmokat, cementes zsákokat.

A magyar nagykövetség is ebben az utcában kapott egy villát. A bejáratnál sofőr mossa a fekete szolgálati kocsit, beljebb, ahol az épület még vet maga elé némi reggeli árnyékot, nyolc év körüli fiú ül sírósra görbült szájjal.

– Ne menj teniszezni – mondja az apjának –, mert ha te elmész teniszezni, akkor nekem el kell menni a Yacht Klubba, és én nem akarok a Yacht Klubba menni.

Az apa, követségi tisztviselő – külsejéből ítélve néhány éve még egyszerű adminisztrátor lehetett – türelmesen magyarázgatja, hogy igenis, egy jó kisfiúnak a Yacht Klubban a helye.

Várakoznunk kell, használt, kutyarágta pamlagra ülünk le, nincs más, hat-nyolc hónapos Ludas Matyit lapozgatunk, itt talál ránk a követség kultúrattaséja, egy alacsony, sovány emberke, még most, harmincadik évén túl is mintha mutálna a hangja, hirtelen oktávokat csúszik fölfelé. Hűvös irodába vezet minket.

– Állandóan ide-oda járunk, hidegből-melegbe, biztos reuma. Pedig én tudom, meg is álmodtam, hogy 84 évig fogok élni. Lehet, hogy a születésnapom után egy órával meghalok, de a 84. évet meg fogom érni – mondja olyan határozottan, hogy lehetetlennek tűnik vitatkozni vele, én azért megpróbálok:

– És ha mégis hamarabb meghalsz, akkor főbelövöd magad bánatodban?

A kultúrattasé válasz helyett széttárja a karját. József a keresztneve, de kéri, hogy szólítsuk Beppének. Rátérünk a hivatalos dolgokra, Beppe tájékoztat minket a helyzetünkről: az ICAP vendégei vagyunk, ők adják majd a kocsit és a sofőrt, de magát a programot a Kubai Írószövetségben állítják össze. Beppe az órájára néz:

– A legjobb volna, ha innánk most egy fröccsöt, és utána mennénk át az írószövetségbe.

Párásfalú magyar borospalack kerül elő, iszogatás közben néhány más követségi tisztviselő is benyit, leülnek mellénk, ellátnak tanácsokkal.

– Vigyázzatok, hogy meg ne sértsétek az ünnepélyes formákat, a kubaiaknál a barátok fogadása szent ügy. Egyszer Allendét várták, jött hazafelé a Szovjetunióból, reggel nyolcra jelezték az érkezését, de Rabatban elromlott a gép, csak este tízkor szállt le Havannában, mégis egymillió kubai várta fáklyákkal. Allende csak ennyit tudott mondani:

– Fabuloso. Mesébe illő.

Másik eset. Floridában élő fegyveres emigránsok elfoglaltak egy kubai halászhajót és a legénységet kirakták egy lakatlan szigeten. Helikopterek találták meg őket napok múlva. A repülőtéren maga Castro fogadta a halászokat, tetőtől talpig kubai zászlóba voltak öltözve, megölelte-megcsókolta őket.

– Még egyszer mondom – foglalja össze Beppe –, nagyon vigyázzatok minden mozdulatotokra és minden szavatokra, mert nem szabad megsérteni őket.

 

Egy valaha jobb napokat látott, de most már málladozó falú villában kubai írók ülnek kiseggesedett nadrágban, piszkos barna vagy sárga cipőben, ingkabátjuk zsebében megvillannak a golyóstollak fémcsiptetői. A fiatalabbak valamivel elegánsabbak, egyikük világoslila kubai farmernadrágot visel, ingkabátját pedig piros, tábornoki vállpántra emlékeztető stráf díszíti.

Mindannyian tisztában vannak a rájuk háruló feladat súlyával: külföldi írókat fogadni?! Milyen könnyen véthetnek az előírások ellen és a hiba jóvátehetetlen. Homlokukon töprengős ráncok, egy különösen igyekvő még kézfogás közben is ránéz az elnökre: jól csinálja-e.

Fejünk fölött egy óriási ventillátor forog dörögve, alig értjük egymás szavát, míg próbáljuk egyeztetni elképzeléseinket a programról. Ahogy a szavaikból kiveszem, ők azt szeretnék, ha holnap reggel lemennénk a híres tengerparti fürdőhelyre, Varaderóba nyaralni, és az elutazásunk előtti este térnénk vissza, így volna velünk a legkevesebb gond. Megdöbbennek, amikor beterjesztem a mi javaslatunkat.

– Szeretnénk látni nikkelbányákat, egy törvényszék munkáját, egy dohánygyárat, Cienfuegost, a nagy kikötőt, Trinidadot, a középkorból megmaradt városkát, egy papi szemináriumot, Santiago de Cubát, a Hemingway-emlékházat, és aztán, vagy közben, egy-két napra Varaderót.

Mindent feljegyeznek és udvariasan mosolyognak, adnak száz-száz pesót költőpénznek – aztán napokig nem történik semmi.

 

Reggeli után üres a nap, unalmamban újra és újra bejárom a szállodát, végigülöm a Hotel Rivera összes vendéglőjét. Először a L’aiglon szalonban szoktam letelepedni, onnan megyek át a Bar Elegantéba – mind a kettő szigorúan „solo pata huespedes”, csak a külföldi vendégek számára –, a pincérek gondosan távol tartják az illetékteleneket.

A Bar Elegantéban kellemes, hűvös a félhomály, lassú mozgású hallgatag pincér szolgál ki. Hemingway kedvenc italait kóstolgatom: daiquirit, mojitot, apró szendvicseket adnak az italhoz hideg rákkal, tojással, sajttal. Ha nem vetődik erre magyar, akivel elbeszélgetnék, nézem a székek műbőr bevonatát, amelyeket a vendégek telefirkáltak, vagy bámulok magam elé a pohárba.

Este bemegyünk a régi kártyakaszinóba, a szerencsejátékokat persze száműzték, kabarévá alakították át, az amerikai stílusú show-műsort időnként munkásmozgalmi vetélkedő szakítja félbe, a hastáncos-számot váratlanul a Playa Giron-i harcokat ábrázoló képek követik.

Aztán elunom magamat, sétálok, a szálló kis boltjait nézegetem, az ajándék-boltokban nem kapni semmit, csak fából készült, festett teknőchéj-utánzatot, rumbatököt és kis babonás figurákat; cukordémonokat. Lent az alagsorban akad egy-két viszonylag jobban ellátott magazin, például a „Siette Maestra” cipőbolt, vaskemény topánkákat, műanyag sarukat raktak ki a kirakatba, de kubai polgár ezt sem veheti meg, a lengyel és orosz szakértők kövér, szőke feleségei válogatnak az áruk között. A cipőbolt mellett egy textilkereskedés, ugyancsak kizárólag a szakértők számára, végekben áll a bársony és a műselyem, a papírdobozok felett a falon Che Guevara szép, szigorú arca sugárzik. A sarokban egy behúzott függönyű teremben a szálló ráérő személyzete szórakozik, falapocskákat csapkodnak az asztalra, talán dominóznak. Aztán ez a néznivaló is elfogy, mit csináljak? U., aki előttünk járt itt egy küldöttséggel, azzal oldotta fel a kéthetes tétlenséget, hogy naponta bejárt a nagykövetségre, és régi katonaélményeit mesélgette annak, aki éppen ráért meghallgatni.

Ráfanyalodom arra, amit a többiek kezdettől fogva bevezettek: reggeli után én is kifekszem a szálló belső udvarára az úszómedence mellé. Legalább tíz különféle magyar küldöttség tartózkodik egy időben Kubában, mind a tíznek bőséges szabadidőt biztosítottak a vendéglátók. Orvosok, könyvtárosok, pedagógusok, képzőművészek süttetik magukat a nappal. Én először az orvosok társaságába viselkedem be magam.

– Hogy áll Kuba a nemi betegségekkel?

– A szifilisz, a tripper és a többi gatyabaj területén ők a másodikok az egész világon.

– Ez biztos?

– Amennyire egy hivatalos ENSZ-jelentésnek hinni lehet. Azért több a nemi betegség Kubában, mint másutt, mert sok a fogamzásgátló szer, és viszonylag könnyen beszerezhető, ezért az emberek több kicsapongást engednek meg maguknak.

– És a penicillin nem segít?

– A penicillin ma már nem csodaszer. Valaha, amikor a penicillin a csúcson volt, előfordult, hogy egy pék reggel dagasztás közben összeszedte a trippert, és délre tünetmentesen kikezeltem. Ma már nem ilyen egyszerű az ügy.

– És Albert Schweitzer, hogy tudott elérni olyan eredményeket egy dzsungelkórházban, viszonylag szegényes felszereléssel?

– Schweitzer az orgonajátékáért, Bach tolmácsolásáért kapta meg a Nobel-díjat és nem az orvosi működéséért.

– De orvosilag is ért el sikereket.

– Könnyű volt Schweitzernek például hasi műtéteket végezni, mert a négerek között akkor még ismeretlen jelenség volt a hashártyagyulladás, tehát nem állhatott elő semmiféle komplikáció.

– Aztán a fehérek ezt is behozták – teszi hozzá rezignáltan egy másik orvos.

– Schweitzer tanítványai már nem tudnak annyit felmutatni, mint a mesterük, és ha továbbra is az ő stílusában akarnak dolgozni, továbbra is életveszélynek teszik ki magukat. Egy magyar orvos házaspár Algériában nomád törzsekkel élt, a sivatag homokjában aludtak, hálózsákban, egész addig, míg az asszony meg nem halt agyvelőgyulladásban.

– Közületek dolgozott valaki a trópusokon?

Egy elmélázó tekintetű orvos emeli fel a karját, az egész társaságban az egyetlen, aki a Nap elől az árnyékba húzódott.

– Én, Algériában.

– Hogy viselted el?

– A trópusokat csak itallal lehet kibírni, sok itallal, nekem viszont csak az ételfogyasztásomat fizették a meghívók. Bementem a bárba, megkérdeztem a pincért: nincs-e mód rá, hogy holnaptól a whisky is étel legyen? Egyféleképpen – mondta –, ha én is ehetek belőle. Attól kezdve duplán számolt. Az ital viszont nyírja az idegeket, esténként nekem sem jutott eszembe annak a táptalajnak a neve, amivel egész nap dolgoztam.

– Minden szakértő igyekszik haza?

– Nem mindegyik, némelyiket haza sem lehet kergetni. Nézd, az illető itt megszokta, hogy nyolcfős személyzetet tarthat, külön ember gereblyél nála, külön ember kapál, otthon viszont egy bejárónőt sem tud megfizetni.

A téma érdeklődést kelt, egymásután emelkednek fel az izzadt napozók a műbőrrel bevont nyugágyakból:

– Természet kell hozzá. Azoknak van reményük, hogy megtapadnak olyan országokban, mint Kuba, akiknek a szellemi érverésük lassú, akiket nem hajt különösebb ambíció. A túl heves vérűeket hamar kirúgják, kijött például egy magyar meteorológus, egy hónapig nem kapott semmiféle feladatot, ki sem lépett a szobájából, írt haza egy panaszkodó levelet, hogy nem hagyják dolgozni. A kubaiak megtudták, negyvennyolc óra múlva felrakták egy repülőgépre.

– Vásároltak Kanadából ötvenezer csirkét tenyésztésre, valahol Las Villas környékén építettek farmot nekik. Hét csoportba osztották be a csirkéket, a felügyeletet egy magyar állatorvosra bízták. Néhány nap után az egyik csoportban tömeges elhullás történt, az állatorvos kivizsgálta a kárt, és azt javasolta, hogy védekezésül oltsák be az egész állományt. Mivel a veszély fenyegetőnek látszott, legyengített, de élő bacilusokat tartalmazó oltóanyagot tartott szükségesnek, Kubában viszont csak a holt bacilusos injekció volt elfogadott és szokásos, ami a huszadrészét sem éri. Senki sem merte vállalni a felelősséget, az ügy egészen Fidel Castróig került, neki kellett dönteni. Ő jóváhagyta az erősebb injekciót, de közben eltelt több mint három hónap, csoportról csoportra terjedt a ragály, majdnem a teljes csirkeállomány kipusztult. Három vagy négy nyomorult jérce maradt, az viszont igaz, hogy rájuk most külön fegyveres osztag vigyáz, még a csirkefarm fölött keringő madarakat is lelövik.

A másik „csapat”, akikkel beszélgettem, egy könyvtáros küldöttség volt, csendes, szerény társaság, már a tarjetájuk is mértéktartásra inti őket, csak ételre szól, szeszes italt nem rendelhetnek rá, mi kértünk nekik sört és töményt.

– Hogy áll a könyvtárügy Kubában?

– A könyvtárakat a Forradalom után a városok legelőkelőbb középületeibe szállásolták be, de most, hogy megalakultak a Tanácsok, mindenütt kilakoltatják őket, kell a hely.

– És a könyvkiadásuk milyen?

– Sajátságos. Amelyik könyv gerincén „R” betűt látni – a Revolution, Forradalom Kiadó jele – azt jelenti, hogy annak a könyvnek nem szerezték meg a jogait, csak úgy kiadták. Regényt, egyetemi tankönyveket, albumokat, mindent.

– Nincs botrány belőle?

– Nincs, a kubaiak nem léptek be semmiféle nemzetközi szerzői jogi szerződésbe, egyébként is nagyon vigyáznak, hogy ne szivárogjon ki a híre. Mi is kértünk ilyen „R” betűs könyvet mutatóba, de nem adtak.

– Milyen példányszámban jelennek meg a könyvek?

– Tapasztalni fogod, hogy Kubában sohasem mondanak konkrét számokat. Én úgy gondolom, hogy a példányszám alacsony lehet, legalábbis nem kielégítő. Ha valaki elolvas egy könyvet és visszaviszi a boltba, választhat magának egy másik könyvet helyette ugyanannak a kiadónak a termékei közül. Figyeld meg: a könyvesboltok polcai teli vannak használt kötetekkel.

Ahol csak beszélgettünk, mindenütt kissé kiábrándult hangokat lehetett hallani, az emberek mást vártak Kubától. Csak egy vékony szemüveges művészettörténésznő lelkesedett feltétlenül a Forradalomért, azokért a csodálatos változásokért, melyek emberibbé tették a szegények életét. Valóban, aligha lehetne megfelelőbb bírát találni a nincstelenek sorsának megítélésére, mint ezt a nőt, aki „civilben” egy neves író lánya, és gyerekkorában még azt is megengedték neki, hogy a templomba sámlit vigyen magával és a kemény padló helyett arra térdelt. Aztán az egyik meleg éjszakán elromlott a légkondicionáló berendezés a Habana Libre hotelben, a művészettörténésznő szálláshelyén, s reggelre megváltozott a véleménye a Forradalomról.

A napozó férfiak a legtöbbet és legszívesebben természetesen a nőkről beszéltek. Fenntartással fogadtam a történeteiket a kubai nők szenvedélyességéről, akik állítólag a bárok félhomályában, az asztal alá nyúlva üdvözítik a partnerüket. Hosszabb faggatódzásra az egyik követségi tisztviselő be is vallotta, hogy hároméves szolgálata alatt egyetlen kubai nővel sem volt dolga.

Az hiszem, ezek a sikamlós legendák a nemi nyomor meddő homokjából nőnek ki, ami rendkívüli mértékben serkenti a fantáziát. Az egyik barátom 1950 körül egyetemista volt Moszkvában. A diákszállóban, ahol lakott, dolgozott egy sovány, ötvenöt-hatvan éves takarítónő, Anna Fjodorovna. Az orosz fiúk mondták magyar barátaiknak, akik sóvárogtak a „gyevuskák” után:

– Ez még nem baj, baj majd akkor lesz, ha Anna Fjodorovna is tetszeni fog nektek.

És fél év múlva csakugyan állandó téma lett, hogy Anna Fjodorovna milyen tüzesen csókolhat.

A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem csak a magyar küldöttségeket „játszották taccsra”, kényszerítették kényelmes és passzív állapotba, hanem másokat is, szinte válogatás nélkül. Emlékszem egy harminc év körüli, udvariasan mosolygó, de hallgatag szállóvendégre, dán halkereskedő volt, valamilyen halászati megállapodást akart kötni a kubaiakkal, ajánlatára hetekig nem kapott választ, senki sem foglalkozott az ügyével. Még egy honfitársa sem volt, akivel beszélgethetett volna, ezért a dán azzal múlatta magát, hogy úszónadrágban órákat sétált a medence körül. Egyszer megkérdeztem tőle, hány kört ír le egy nap alatt:

– Attól függ – mondta –, ma rekordot javítottam, háromszázegyet.

Mindent, mindent elfelejthetek, de a havannai utcákat sohasem. Ebéd után minden nap elindultam hosszú menetelésemre, hogy megnézzem a várost.

A hűvös, félhomályos szállodából kilépve elvakít a napsütés, és fejbecsap a meleg, megszédülök, majdnem elüt egy guruló roncs, hiányzik az indexe, lánccal van felkötve a csomagtartója.

Valaha a város mérhetetlenül élénk és változatos életet élhetett, de ezekre az időkre már csak egy-egy hangzatos felirat emlékeztet: Mirabella, La Paz. Egy-két betű még épen maradt a régi neon-firmából, de már ezek sem égnek, nem is volna minek, mert maga a vendéglő bezárt, vagy teljesen üres. Egy rombadőlt üzlet előtt még olvasható a felfestett hívogató szöveg: „GRATIS PARQUEO”, ingyen parkolás, tehát itt valaha tolongtak az autók.

Idegen városokkal ismerkedve először a piacra, vásárcsarnokba szoktam kimenni, itt a legyegyszerűbb kapcsolatot teremteni: az ember rámutat a gyümölcsre vagy a sajtra, az ujjaival kérdez és felel. Kubában hiába kerestem ilyen helyet, még Che Guevara bezáratott minden piacot, vásárcsarnokot, csak állami üzleteket, élelmiszer-elosztó raktárakat engedélyezett.

Ahogy kiléptem a szálló kapuján, nem számíthatok rá többé, hogy akár egy üveg sört vagy egy darab kenyeret vehetek, hiába van a zsebemben egy átlagos munkás félhavi fizetése. Sör csak alkalomszerűen kapható, akkor aki hozzájuthat, ládaszámra veszi, kenyeret pedig a kubaiak is csak jegyre kapnak – este a maradékot adják el szabad forgalomban.

Most már a belvárosi boltokat figyelem, egy díszesebb tűnik fel, a neve „El Arte”, vagyis „A Művészet” – katonai egyenruhákat és felszereléseket árulnak benne, pontosabban osztanak el. Benyitok egy Supermercadóba, nézegetem az árukat és az árakat: „Varaderó” mintájú ing jegyre 6 pesó 25, egy lengyel ing 5 pesó, egy petróleumfőző kiutalásra 20 pesó, műbőr cipők, bádogvékony palacsintasütők, Tungsram égő 35 centávóért, szovjet szilvaszörp. Az idők változásának jeleként felbukkan egy-egy nyugati árucikk is: Walt-Disney figurák, „Maria Lear Chiken Poulet” Kanadából. A jegyes árucikkek aránytalanul olcsóbbak, mint a szabad piacon forgalmazottak.

Sötétedik, egy földszintes, utcára nyíló lakásban televízió világít, félmeztelen mulatt nyújtózkodik előtte. A kikopott küszöbök alatt svábbogarak vonulnak, rosszabbak, mint a gyerekkoromból ismerős rokonaik, mert ezek repülni is tudnak. Bent, a lakásokban kibírhatatlan a hőség, az asszonyok kint ülnek a ház előtt a meleg kövön, hajukban csavarók, a lábuknál békés, korcs kutyák. A gyerekek megszólítanak:

– Továris, csikkletsz!

Mert minden fehér ember továris, és mindenkitől rágógumit kérnek.

Sok a magányos öregember, egyikük a flaszteron ülve egyetlen bezárt lakatot árul – ez az egész készlet –, csak rázom a fejem, de ő hunyorogva visszahív, menjek csak oda, az árban majd megegyezünk, barátok között nem számít egy-két pesó. Másik öregember egy ötpesóst nyújt felém, és ujjait rágva mutatja, hogy valami ennivalót kér érte.

Egy borbélyműhely lehullott vakolatú falára felmeszelték: „Békét akarunk”, máshova feliratokat tettek ki: „Előre a maximális gazdasági hatékonyságért!” – aztán egy szakállas, nagykalapos férfi képe.

– Camilo Cienfuegos – olvasom a kép aláírását.

– Camilo – ismétli meg egy alacsony, szemüveges férfi szigorúan.

Szakadnak be az utca közepén futó csatornák, a betonból kimered a betétvas, nincs építőanyag és főleg nincs cement, ha valaki élmunkás, komoly kitüntetésként esetleg vehet két zsákkal.

Aztán valami mozgalmi helyiség, bejárata fölött papírrózsákból kirakott felirat: „CHILE”, előtte egy öreg mezítlábas nő csikket szed, gyerekek törött üveggolyóval játszanak.

Egy sarkon végre látni egy bárt, ahol ül néhány ember, bemegyek inni valamit, de itt is csak Ron Caneyt árulnak, szabad forgalomban egy üveg 24 pesóba kerül, egy közepes munkás három napig dolgozik érte.

Kínai negyed, állítólag itt születnek a legszebb lányok; a kínai–néger keverékek, most egy sem mutatkozik. Két kis macska fekszik az út közepén, azt hiszem döglöttek, de előbb az egyik, aztán a másik tápászkodik fel és surran be a fal mellé. Mindenütt kínai betűk, az egyik első emeleti erkélyen megjelenik egy Lenin-sapkás öreg férfi, kinéz az utcára, aztán óvatosan visszahúzódik.

Kínai étterem, Nyugat-Európában már ettem néhány hasonló vendéglőben, feltolulnak bennem a régi ízek: bambuszrügy, édes gyümölccsel egybefőzött kacsahús, teára emlékeztető édes, forró pálinka, habozás nélkül benyitok. De itt csak valami tengeri halból darált fasírtot kapni. Eltűnődöm; egyek-e, aztán kérek egyet – már egy hete vagyok Kubában, illendő végre felváltani egy papírpénzt. A fasírt büdös, kint az utcán eldobom.

Kínai felirat a mozi fölött, öreg kínaiak ülnek előtte az út szélén, és teljesen visszacsavart hangon beszélgetnek. Nadrágjuk rongyos, fejük foltosan kopaszodik. Magányos öreg kínai visz valahová egy üres vödröt, megáll, elgondolkozik, aztán mintha felelne magának, vállat von és továbbmegy. Az üzletek itt is zárva vannak, ahol egy-egy ritka lámpa világít, Che vagy Castro képe tűnik fel.

Aztán újra a fehér város. Egy üzlet fölött a régi kihúzós napvédő zöld rongyai, alatta három dór oszlop vedlik. Megszűnt régi vendéglők firmái: Cafeteria El Polo, Capri, Hotel Royal, Okinawa Bar. A mellékutcában „Night Club”, már a hirdetőtábláját is széttörték, szabadon lógnak az egykori világítás villanydrótjai. A régi házak falán felismerni a pompeji romok pasztell árnyalatait.

Az est jelvénye és jelképe: egy kislány áll a ház kapujában, és jobb szórakozás híján a rézkilincset nyalogatja.

Egy fehér burkolatú házon szokatlan írásjelek, már azt hiszem, hogy visszakanyarodtam a kínai negyedbe, de hirtelen felismerem: héber betűk! Létezik, hogy itt működik a Havannai Izraelita Hitközség? Lenyomom a kilincset, és végigmegyek egy sötét folyosón, az első ajtón bekopogok.

Három öreg zsidó üldögél egy homályos teremben, kissé félrehúzódva az egyetlen mennyezeti lámpa fényköréből. Körülöttük megkopott kegyszerek, vakuló aranyozások, jobb híján itt elraktározott bársonyszékek és templomi ülések. Ránézek a három öreg, kopott zsidóra, és próbálom felbecsülni őket: honnan jöhettek – azután oroszul szólítom meg az egyiket:

– Ez itt a zsidó hitközség?

Nyertem, mind a három tud oroszul, egy Litvániából, kettő Lengyelországból menekült ide, még a világháború előtt. Nehezményezik, hogy kérdésemben a „zsidó” szót használtam, jobban szerették volna, ha „jevrej”-t, hébert mondok.

– Jó uraim! Mindig többre becsültem egy jó zsidót egy rossz hébernél.

Ebben aztán megnyugszanak.

– Kap a Hitközség valamilyen állami támogatást?

– Semmit. Az állam nem segíti és nem gátolja a vallást, az a felfogása, hogy éljen meg a vallás a hívek adományából, mi is ebből tartjuk fenn magunkat.

– A havannai zsidók általában mivel foglalkoznak?

– A Forradalom előtt kereskedtünk, ipart folytattunk.

– És most?

– Állásba mentünk. A jegyekért muszáj volt, meg más egyébért is.

– Megnézhetném a templomot?

– Persze. Majd a samesz felkíséri – mondja az egyik öreg, és elkiáltja magát: – Mánoló!

– Mánolónak hívják a sameszt?

– Igen.

– Szép neve van.

Végigmegyünk a folyosón, nemrég múltak el a sátoros ünnepek, egy beszögellésben még látszanak is az ünnepi sátor maradványai; zöld cukornádszárak. Maga a templom nem különös, kifeszített ponyva választja el a férfiak és a nők oldalát. A falak – kubai viszonylatban – meglepően jó állapotban vannak, körbenézek, keresem rajtuk a szokásos feliratot: „Imádkozzzunk X-ért és Y-ért, az Állam vezetőiért!” – Moszkvában láttam ilyet először vagy tizenöt éve – megkönnyebbülök, mikor sehol sem látok ilyen táblát.

– Van rabbijuk? – kérdezem a templomszolgát.

– Nincs. Elment az Egyesült Államokba.

– Mikor?

– Tavaly, őt még elengedték.

Visszamegyünk a sötét előtérbe, az öregek feszült arccal várnak, szemmel láthatólag szavuk volna hozzám:

– Ismer ön Budapesten zsidó vallási vezetőket?

– Igen, egyet-kettőt ismerek.

– Volna egy kérésünk: nem szólna nekik, hogy küldjenek ide hozzánk egy saktert, aki elvégezné a rituális vágást, és ellátná a többi teendőt is?! Mondja meg, hogy megfizetnénk.

Szánakozva nézek a reménykedő, fogatlan arcokba:

– Édes jó uraim! El tudnak maguk képzelni olyan hülye zsidót Pesten, aki hajlandó volna eljönni Havannába sakternek?!

A fejek lehanyatlanak, elgondolkodva morogják maguk elé:

– Nem, valóban, aligha, de azért ha megengedi, odaadnánk a címünket.

– Nagyon szívesen elviszem, viszontlátásra.

– Vszivo hárosivo ná bjelom szvjetu! Minden jót ezen a fehér világon!

 

Minden délben eljött valaki a Kubai Írók Szövetségéből, hogy velünk ebédeljen. Forma szerint minket akartak megtisztelni ezzel, valójában az illető írónak volt nagy buli, a szállodában olyan ételeket ehetett, melyeket kint a városban nem is nagyon láthatott: májat, rákot, néha még húst is, ihatott sört, bort – mindezt ingyen.

Íme néhány arc déli vendégeink közül. Az egyik írót Hófehérkének hívtuk, mert fehér ingben, fehér nadrágban, fehérkeretes szemüvegben jelent meg, csak finoman és utalásszerűen éreztette, hogy őt sem a dinnye között találták, már a Forradalom előtt is volt valaki. Bármit kérdeztünk tőle, mindig azt a választ adta: nem tudom, én nem voltam itt akkor, ebben csak a szakszervezet illetékes.

Egyszer valamiért megdühödött és mindenkibe belekötött. Megkérdezte R.-t, aki épp ügyeletes szerelmével ült az asztal mellett:

– Hány nő köti Kubához, mint gyökér? Ötnél több vagy kevesebb?

R. nem akart hazudni, de az igazságot még kevésbé akarta megmondani, ezért makogott valamit, hogy érzelmi ügyekben nem a számok fontosak. Hófehérke bólintott, aztán én következtem:

– Ön olyan nagy író lehet, hogy a művei bizonyára szanszkritul is megjelennek – finoman mosolygott –, ezt a viccet Önnek adom szatírikus felhasználás céljából.

S.-nek, már nem tudom, milyen gorombaságot mondott, de szívünkből megbocsájtottunk neki, mikor kiderült, hogy másnap megy az ültetvényekre kávét szedni.

Másik déli írónk szintén szemüveges, komoly férfi volt, valaha színésznek készült, de festeget is:

– Mint Utrillónak tanácsolta az orvosa, én is megtisztulok a festésben – kis hatásszünetet tartott. – Az egyik első képem az Önök híres költőjét, Petőfi Dezsőt ábrázolja.

Bambán meredünk rá, R. az asztal alatt belénk rúg: – Vágjatok karácsonyi pofát, mert megsértődik.

Aztán egyik nap jött az üzenet, hogy Nicolas Guillen kíván találkozni velünk, és elvisz minket ebédelni Hemingway híres kocsmájába, a Bodegitába. A megtiszteltetésből sokat levon, hogy általában ez a látogatás szokott lenni a végső program, akkor dobják be, amikor már végképp nem tudnak mit kezdeni a külföldi íróvendégekkel.

Guillen írószövetségi szobájában fogad minket, a szoba puritán egyszerűséggel van berendezve, a falakat mindössze néhány tucat Guillen-kép és Guillen-plakát díszíti. Bemutatkozunk, felmérjük egymást: alacsony, kövér, ősz hajú néger, kétségkívül ő az első és utolsó kubai, akinek humora van, legalább is azok közül, akikkel én találkoztam.

Nincs egyedül, öreg szemüveges kopasz ember ül mellette, kissé félrehúzódva az asztaltól, időnként bólint és feljegyzi Guillen valamelyik mondatát, melyet különösen fontosnak ítél. Ő a költő „Eckermann”-ja, bennfentesek szerint mindent jobban tud Guillenről, mint ő maga. Beszélgetés közben Guillen néha odafordul hozzá és ilyeneket kérdez:

– Mit is mondtam én 1924-ben a madridi kongresszuson a bolíviai küldöttségnek?

– Azt mondtad, Nicolas, hogy a Forradalom nagy zenekar, sokan játszanak benne, de a munkásosztály az első hegedűs.

Később megkérdezem az életrajzírót:

– Mi lesz a mű címe?

– „Guillen, mint a Forradalom prófétája és apostola.”

– És mit csinált Guillen a Forradalom előtt?

Megrovóan néz rám.

– Természetesen akkor is forradalmat!

Nagy, fekete Volga kocsival indulunk el a Bodegitába. Ide az egyszerű kubai, vagy az átlagos külföldi nem juthat be, csak az ICAP és más nagyobb intézmények hozhatják el a vendégeiket. Az ácsorgók irigy sorfala között jutunk el a bejáratig.

Hangulatos kis kocsma, itt is mindenütt Guillen képe van kiragasztva, „Guillen nacionál”-nak, nemzeti Guillennek emlegetik. Közelebb kell lépni a falhoz, hogy az ember megtalálja Hemingway kézírását.

„– Mi mojito in Bodegita

Mi daiquiri in Florita”

Vagyis itt szokta meginni napi mojitoját, míg a daiquiri kedvéért a „Floritá”-t keresi fel. Ki lehet silabizálni a falon Allende feljegyzését, más híres vendégek jeligéit, a szabad felületet felragasztott papírpénzek borítják: lírák, dollárok, pezeták.

Először a söntés pultjánál állunk le, jól sózott libatöpörtyűt tesznek elénk egy tálban, kérdik: mit akarunk inni? A hely szelleme és Hemingway emléke kötelez: legyen mojito.

A pincér egy mentaszálat dob a pohárba – herba bonának, jó fűnek hívják itt – és egy szájával lefelé rögzített üvegből adagol hozzá rumot.

– Még egyet, companeros?

Mikor iszom én legközelebb mojitot Kubában?

– Még egyet.

Már káprázik a szemem, mikor bemegyünk a belső terembe ebédelni. Első fogásnak kubai nevezetességet tálalnak, fekete babot rizzsel, hozzá sült disznóhúst, édes krumplit, aztán megint valami húsételt, ez pörköltre hasonlít, végül a csemege: grapefruit lekvár, émelygősen édes, tömör sajtot adnak hozzá – ezt csak én kóstolom meg. Közben chilei vörösbort iszunk.

Mögöttünk egy lengyel, tőlünk jobbra egy szovjet küldöttség ebédel, a falra felírt szövegek is népi demokratikus delegációk látogatására emlékeztetnek.

„Kubanci Mamevas Radi Cesi A Slovaci”

„Kochám Izabella”

Háromtagú néger zenekar játszik, egyikük szemüveges, a másik sovány, mint a tüdőbajosok, a harmadik kedélyes öreg Tamás bátyja. Gitároznak, és rumbatökkel kísérve magukat, énekelnek, műsoruk a szokásos, Siboney, La Paloma. Mégis, valamiért furcsa és hátborzongató, mikor az ember Havannában hallgatja, hogy

– „Midőn Havannában hajóra szálltam én…”

S. elégedetten dől hátra.

– Így valahogy ki lehet bírni.

– Nem volna rossz, ha az élet csupa reprezentációból állna – teszi hozzá R.

Nincs szívem hagyni, hogy nyugodtan emésszenek:

– Azért a reprezentálás sem fenékig tejfel, akartok egy történetet erről? Otthon a B-i Állami Gazdaságban dolgozott egy fiatal mérnök, tehetséges volt, udvarias, nagy jövőt jósoltak neki – és ráment az élete a reprezentálgatásra. Az állami gazdaságba naponta érkeztek tekintélyes, befolyásos látogatók, akiket megbeszélés után el kellett vinni ebédelni, inni kellett velük. Ki kísérje el őket? Az igazgató, a főkönyvelő nem ért rá, nekik különben is józanon kellett kitartani a helyükön, mindig ezt a fiatal mérnököt küldték el maguk helyett. A reprezentáció érdekében hetenként hatszor hülyére itta magát, két év alatt kilett a veséje, többet van kórházban, mint otthon.

Savanyúan mosolyognak:

– Nagyon tanulságos történeteid vannak.

– Én csak azt kívántam érzékeltetni az elvtársakkal, hogy a potya soha nincs ingyen, sőt általában ez kerül a legtöbbe.

Ősz hajú szemüveges félvér ül le egy pillanatra az asztalhoz, köszönt minket és koccint Guillénnel, majd megy tovább, üdvözli a szomszéd asztal mellett ülőket.

– Ez ki volt?

– Angel Martinez, a régi tulajdonos. Mikor államosították a vendéglőjét, őt meghagyták üzletvezetőnek. Most már el akar menni nyugdíjba, de nem tudják kivel pótolni.

Guillen is befejezte az ebédet, jóindulatúan ejtőzik, a régi szokások szerint most van az ideje a tanításnak, a tapasztalatok átadásának:

– Maguk még fiatal emberek, még az út elején állnak, egy tanácsot szeretnék adni maguknak: az irodalomban nem az irodalom a legfontosabb.

„Eckermann” buzgón jegyez, mi is kíváncsian kérdezzük:

– Hanem mi?

– A pontos tájékozódás az Életben, a valóság, a kis részletek hiteles ismerete. Az tudja vezetni az olvasót, aki maga is ismeri minden kövét az útnak…

Ez nagy igazság, de már hallottam, terepszínű pofát vágok és bólogatok. Szerencsére lejár a ránk szánt idő, végetér az ebéd. Guillen megy ki elsőnek, mi csak lassabban kászálódunk ki az asztal és a szék közti szűk résből, addigra a fürge öreg költő el is tűnik a szemünk elől.

Kiérünk az utcára a nagy fekete Volgához: Guillen sehol! A sofőr és „Eckermann” sápadtan néz össze:

– Hol lehet Nicolas?

Egy jó negyedóra múlva találjuk meg: a valóság ismeretének szent fanatikusa a nagy fekete Volga helyett egy kis kék Alfa Romeóban ül, és derűsen várakozik.

Találkozásunk Guillennel mintha megerősítette volna a helyzetünket, sorra megnyíltak a kapuk, egymás után valósultak meg az eredetileg kért programok. Először egy havannai dohánygyárba vittek el minket.

Az első, ami megüti a szemünket: a gépsorok mellett mindenütt nők állnak. Szinte valamennyien cigarettát szívnak munka közben, tehetik: ők nem jegyre kapják, mint az átlag kubaiak, napi két doboz jár nekik természetbeni juttatásként. Három szörnyű dörgő ventillátor keveri a füstös levegőt.

Ez a gyár belföldi fogyasztásra „Populares” és „Visant” márkájú cigarettát készít, exportra pedig a nevezetes „Harry Upmann”-t és – bár kisebb mennyiségben – gyártanak szivarokat is.

Naponta egy kamionnyi dohányt dolgoznak fel, mind a legendás ültetvényekről, Vinar del Rióból érkezik hatalmas bálákban. Gázálarcot viselő szállítómunkások hozzák át a raktárakból a bálákat – vastagon szemet-tüdőt maró a por –, úgy hintik be a dohányt egy szippantógépbe. Az átfúvó levegő megtisztítja, kócot, kavicsot, papírdarabokat, vastagabb kocsányokat szed ki a barna tömegből, majd továbbítja egy másik gépsorra, mely megfelelő töménységűre préseli. Itt a dohány eltűnik a szemünk elől, mint egy város közepén a föld alá rejtett patak, és amikor újra felbukkan, már egy végtelenül hosszú, előre mozgó cigarettafonalat látunk, a gép méretre vágja. A gép mellett a hulladékos ládában sok méter hosszú cigarettakígyók tekeregnek.

– Sok a selejt?

– Egy gép egy műszakban 12-15 kiló selejtet is gyárt, de ez nem vész el, mert újra feldolgozzák, egy másik gép leszedi a papírt és megmenti a dohányt.

A méretre vágott cigarettákra kis pecsételőgép üti rá a márkát, a halmokban tornyosuló cigarettát egy fiatal, kövérkés asszony ellenőrzi.

– Mire tetszik figyelni?

– A tömést nézem: elég sűrű-e, van-e a papíron lyuk vagy gyűrődés?

Az exportra kerülő „Harry Upmann”-nál gondosabb a vizsgálat, fel-feltépnek egy cigarettát és a belsejét is megnézik.

A kész cigarettát ezüstfóliába csomagolják, illetve most csak csomagolnák, mert a gép elromlott és tépi a fóliát.

– Mennyi ideig tart a kijavítása?

– Nem tudom, nincs hozzá alkatrész.

A futószalag megtelik áruval, leáll az egész gépsor, most végighúzhatom az ujjam egy bevágáson, egy hornyon, mindenütt vastagon megül a dohányport és törmelék. Megállok egy alacsony néger munkásnő mellett, a fülében rézkarika lóg, a szeme – nincs jobb hasonlatom – olyan barna, mint a dohány, amivel dolgozik.

– Nem bánja, hogy leállt a termelés?

– Ó, nem számít, az én fizetésem állandó, nem függ a termeléstől. Legalább van időm enni valamit.

Egy üveg joghurtot vesz elő, vastagon megszórja cukorral, így sem valami bőséges tízórai.

– Tegnap mi volt ebédre?

– Konzervbab, hagyma és bab.

– Hogy laknak?

– Öten vagyunk egy háromszobás lakásban. Mi magunk építettük, a család, még 1938-ban.

– Mi a ház anyaga?

– Fa és tégla. Öt gyereket neveltem fel benne.

– Milyen szakmára szánta őket?

– Nekem mindegy volt, csak arra törekedtem, hogy egyikből se legyen bányász, és ne kerüljenek ide, a dohánygyárba. Ennyit elértem.

– Miért nem kívánta nekik a dohánygyári munkát?

A nő felemeli a fejét, mikor látja, hogy senki sem figyel ránk, az egyik sarok felé mutat:

– Nézze meg azokat!

A terem legsötétebb szögletében, minden fényforrásnak háttal 13-14 éves gyerekek dolgoznak, valamilyen középkorias, primitív, kést helyettesítő fémlappal dohányt vágnak. Közelebb lépek, kifakadok:

– De hát ez mégiscsak embertelen!

A hangos szóra közelebb lép a művezető, résztvevően bólogat:

– A munkapszichológusunk majd tanulmányozni fogja a kérdést.

– Mit kell ezen tanulmányozni?! Legalább tegyék a gyerekek asztalát egy ablak mellé!

– Önhatalmúlag nem szabad megváltoztatni a termelés szerkezeti felépítését.

Slussz! Az ügy le van zárva – mint Hacsek modaná Sajónak. A dohánygyárat első benyomásra tipikusan női üzemnek gondoltuk, de meglepően sok férfi is dolgozik itt, férfi a gépet javító szerelő is.

– Általában milyenek a gépek?

– Többnyire régi amerikai gépek, ez például brooklyni gyártmányú, mind elmúlt már húsz esztendős.

– Ez a gép, amelyik tépi a fóliát, mennyi idős?

– Isten tudja! Harminc- vagy negyvenéves. Mindenesetre mi még nem szólhatunk egy szót sem, kubai viszonylatban mi még a modern gyárak közé tartozunk.

Eddig „zsinór”-ban én kérdeztem, itt elhallgattam. Írótársam, S. kötelességének érezte, hogy ő is feltegyen néhány kérdést, fontos arckifejezést öltve megköszörüli a torkát:

– Vannak testvérei?

– Igen, kettő – mondja a szerelő szolgálatkészen, de kissé értetlenül.

– És hol laknak?

– Mind a kettő Havannában.

– Köszönöm, csak ennyit akartam tudni.

S. arcáról elégedettség sugárzik: ő már megtette a magáét. Újra átveszem a szót:

– Mennyit keres?

– Én ugyanazt a munkát végzem, és ugyanazt a pénzt kapom, mint a Forradalom előtt: 125 pesót hetenként. Csak hát – és széttárja a karját.

– Hol lakik?

– Lawtonban van egy régi, kétszintes házam, velem élnek a szüleim és a kisebbik fiam, aki geofizikus.

– Kocsija van?

– Egy 1953-as kiadású Studebaker – ha azt még kocsinak lehet nevezni.

Itt tartunk a beszélgetésben, mikor egy rövidre vágott hajú, égő szemű, szürkeinges férfi lép oda hozzánk, indulatosan félrelöki a szerelőt:

– Ne vele beszélgessenek, ez az ember egy átmeneti folyamat. Gyerünk fel az irodába.

Valaki elmegy a férfi háta mögött, sajnálkozóan széttárja a kezét és ránk kacsint. A közbeavatkozóról kiderül, hogy az üzem párttitkára, civilben gépész, kísérőnk nem akar vagy nem mer ellentmondani neki, követjük egy kanyargós lépcsőn, fel az irodába. Még menet közben is háborog:

– Egy munkásarisztokratát választottak ki, a Foradalom előtt ők kerestek a legjobban, persze hogy most elégedetlen.

Fent az irodában leültet, néhány doboz cigarettát tesz az asztalra, én nem dohányzom, csak felemelek egyet és nézegetem a csomagolást:

– Titkár elvtárs: Kubában hogy lesz valaki párttag?

– A Párt ajánlja az illetőt, de a munkások beszélik meg a jelölést, és végső fokon ők döntenek.

– Ön hány éve párttag?

– Húsz.

– De hát úgy tudom, hogy csak néhány éve alakult meg Kubában a Kommunista Párt.

– A régi Szocialista Néppárt tagjai úgy léptek át, hogy beszámították az idejüket.

– Szeretnék látni egy párttagkönyvet, megmutatná?

– Nincs nálam, a párttagsági igazolványt egyébként sohasem használjuk igazolványként.

– És mióta dolgozik a dohánygyárban?

– Három éve.

– Azelőtt hol volt?

– A Belügyminisztérium állományában.

– Ott milyen feladatot töltött be?

– Különféle munkákat végeztem.

Csak hosszas faggatásra tesz hozzá annyit, hogy volt katona és volt rendőr. Közben megjelenik a gyár igazgatóhelyettese is, egy udvarias bólintással jelzi, hogy a rendelkezésünkre áll.

– Mennyi cigaretta jár a jegyre?

– Egy hónapra nyolc doboz.

– Elég ennyi?

– A családon belül nem mindenki dohányzik, előfordul, hogy egy erős dohányos húsz dobozhoz is hozzájut.

– Mibe kerül a cigaretta? Drágább, mint a Forradalom előtt?

– Drágább. Régen, a Forradalom előtt, sok volt a munkanélküli, akiknek nem volt pénzük, nem dobozszámra, hanem csak szálanként vették a cigarettát. Most viszont az igények megnőttek, nem győzzük kielégíteni őket, ezért az Állam felemelte az árakat. Mondhatok egy példát: egy doboz „Aroma” cigaretta szabad árusításban 2 pesó 40 centávó.

– Miért tartják a kubai dohányt a legjobbnak a világon?

– A kubai föld és éghajlat, a homokos talaj jó a dohánynak.

– Semmi más titka, technikai fortélya nincs?

– Nincs.

– Ezek szerint Kubában én is tudnék jó dohányt termelni?

– Minden bizonnyal. A vetésforgó is egyszerű, a dohányt kétévenként kukoricával vagy egy bizonyos fajta babbal váltják.

– Hányszor szedik egy évben?

– Egyszer.

– Melyik a legjobb dohányfajta?

– A Vinar del Rio-i. Tulajdonképpen ezt a fajtát tekintik az igazi kubai dohánynak.

– Ebből készül minden árujuk?

– Nos, van benne Vinar del Rio-i dohány is – az igazgatóhelyettes finoman elmosolyodik –, mindegyikben van bizonyos mennyiségű.

– Keverik – mondom R.-nek –, mint az olaszok a pacsirtapörköltet lóhússal. Keverési arány: egy ló – egy pacsirta.

Az igazgatóhelyettes szivarral kínál minket.

– A szivar az össztermelésnek hány százalékát teszi ki?

– Talán az egy-két százalékát, de bevételben sokkal többet hoz. A szivarkészítésben maradt meg a legtöbb kézi munka, és ezt meg kell fizetni, egy kézzel sodort szivar három-négyszer annyiba kerül, mintha gépen gyártották volna. Elegánsabb, egyedi formát lehet adni neki. Ez a mi legfontosabb valutánk.

– Mikorra tervezik a dohánygyár megszüntetését?

– Egyelőre nincs szó róla – mondja a párttitkár –, meg kell várnunk, amíg a többi iparág is felzárkózik, és le tudja kötni a vásárlóerőt. Van még kérdés?

– Még egy volna.

– Tessék.

– Most október végén járunk, jelenleg milyen munka folyik a dohányföldeken? Hátha útközben megnézhetnénk valahol.

– Nem tudom – mondja az igazgatóhelyettes –, talán ön, titkár elvtárs?

– Dolgozni természetesen dolgoznak a dohányföldeken, de hogy mit, azt konkrétan nem tudom megmondani.

Elbúcsúzunk, már kint, a fekete Volgában meséli az egyik kísérőnk:

– Persze, nemcsak dohányt termelnek exportra, hanem drogokat, kábítószereket is: hasist, marijuanát. Volt egy német pali, biokémikus, ő is dolgozott ezeken a titkos ültetvényeken, és maga is szívta a „füvet”, egész addig, amíg a szokásosnál nagyobb adagot vett be. Egy követségi garden partyn borult ki, tartott egy előadást arról, hogy az emberiség néhány éven belül kipusztul, aztán ruhástól beleugrott az úszómedencébe.

 

A hasonló, félig-meddig még a kézműipar sorompói között vergődő kis gyárakban tett látogatások után a cienfuegosi kikötőben éreztük meg a fejlődés lehetőségeit és távlatait.

A Las Villas-i feldolgozó üzemekből ötventonnás román vagonokban érkezik a kikötőbe a cukor. Íz- és nedvességmintát vesznek belőle, aztán egy magasrakodón kinyitják a vagon alját, és a rakomány egy rácson keresztül a mélybe zuhan. Egy dupla – műanyagból és gumiból összeállított – futószalag viszi fel a toronyba, a hajórakodók előtt holland gépek ellenőrzik a minőséget és mérlegelnek, percenként 13 tonnát dolgoznak fel, ha a futószalag többet hozna, automatikusan leállítja, hogy ne torlódjon fel az anyag. Egy év alatt 2,2 millió tonna cukrot raknak be a tartályhajókba.

Ma vasárnap van, a tornyok nem működnek, ember sem mutatkozik, csak a lámpák égnek fényes nappal is tizenöt-húsz méternyire egymástól. Valaki elfelejtette leoltani. Egy pillanatig otthon érzem magam.

– Nem láthatnánk mégis valahol cukrot? – kérdjük a kísérőnket.

– Már az új termést várjuk, csak lent a tunellben van még egy kevés cukor a régiből, amit még nem tudtak felrakni a gépek. Azt esetleg megnézhetjük.

A lépcső két futballpálya alapterületű, huszonöt-harminc méter magas csarnokba vezet. Először lekvárszagot érzek, aztán módosítom magamban: ez a befőzésnél használt cukor szaga. Körülnézek a hatalmas raktárban, de csak hullámokban terpeszkedő, barna homokhegyeket látok – nyilván valami finomítóhoz használják, vagy belső építkezésekhez készítették elő.

– És hol van a cukor?

A kísérőm a homokhegyekre mutat:

– Ott, 12 ezer tonna barna cukor.

Nem akarom elhinni, belemarkolok és megkóstolom: csakugyan cukor. Kísértést érzek, hogy felkapaszkodjak a domb tetejére – ez az első és utolsó lehetőségem, hogy megmásszak egy cukorhegyet – de aztán erőt veszek magamon.

– Ezt már nem fehérítik tovább?

– Nem érdemes, alig néhány centtel kapnánk többet érte, és nincs elég aktív szenünk sem a finomításhoz. A kubaiak is így barnán eszik.

Kimegyünk a rakpartra, „minden hely foglalt”, elmúltak a teljes blokád évei, amikor csak kubai és szovjet hajók kötöttek ki Cienfuegosban. Hozzánk legközelebb most éppen az „Eftimia” nevű görög hajót rakják meg cukorral, egy japán márkájú daru egymás után tölti fel a hajó raktárait, az egyetlen kezelő egy sörpisztolyhoz hasonló géppel óránként 600 tonna cukrot szór be a nyitott acélfedeleken. Az „Eftimia” mellett ott horgonyoz a „Viszogorszk – Vlagyivosztok” óceánjáró, oldalán tábla jelzi, hogy 1967-ben ő törte meg elsőnek a tengeri blokádot – a rakodás akkor még kilenc napig tartott. Aztán megint egy görög hajó: százötven „Ebro” mintájú kiskocsit hozott Spanyolországból, egy francia hajó gépeket Kanadából, egy angol hajó mézet visz.

A kikötő tíz méter mély, de 13-14 méterre akarják kikotorni, hogy még nagyobb vízkiszorítású hajókat is fogadni tudjanak. Egy tengertől elhódított területen hatalmas hűtőraktár épül, itt fogják tárolni az exportra szánt halat és rákot.

– Eljön az idő, amikor Kuba nagyon sok pénzt fog kapni – mondja a kísérőnk.

Én csak hallgatok és esz a keserű irigység. Istenem, miért is nem kapott Magyarország is valamit készen a természettől: tengert vagy hegyeket, nikkelt vagy sok aranyat? Mi már abban kifáradunk, hogy oda elérjünk, ahonnan a nálunk szerencsésebbek elindulnak. És mi lesz, ha technikában, termelési tapasztalatokban is behozzák az előnyünket? Na de hát ezen most kár szomorkodni.

A San Carlos papi szeminárium épülete Ó-Havannában emelkedik, tipikus régi spanyol ház, épületszárnyai egy belső udvart, „patio”-t vesznek körül. A kerengő árkádjai alatt most, a délutáni őrjöngő napsütésben is kellemesen hűvös van, egy szemüveges papnövendék gyakorol fáradhatatlanul a harmóniumon, közel hajol a kottához, megnézi, aztán újra és újra nekivág a pentaton dallamnak.

A portásnő hellyel kínál, aztán elmegy a szeminárium igazgatóhelyetteséért, hátradőlök a fehér műbőr fotelban, szemem megakad egy régi lábasórán, aztán végignézem kis társaságunkat, ha én kubai jezsuita páter volnék, mit szólnék ilyen vendégekhez?

Velem szemben ül a kísérőnk, kövér, szemüveges, középkorú néger, az Írószövetségben adták mellénk, Isten tudja, mi lehet civilben: gazdasági felelős, lelki-posta valamilyen női lapnál, a fiatal írókat kartotékozó részleg vezetője? Magyarok változatlanul hárman vagyunk; R. még az ebédet emészti, egész Havannában nem tudott fogpiszkálót szerezni, egy szál cérnával helyettesíti, megsodorja a cérnát és azt húzogatja a fogai között. S.-en egyre jobban kiütközik, hogy nem gyakorlott riporter, el-elfárad az idegen emberek hallgatásában, valószínűleg unja is, de igyekszik lépést tartani velem, valahányszor leírok valamit, ő is kötelességének érzi, hogy kipattintsa a kapcsokat elegáns műbőr blokkján és feljegyezzen néhány szót. Ezzel nagyon jól lehet játszani, például megállok egy fánál, körbejárom és gyorsan felírom: „Nincsen senki olyan asszony, mint Puciné komámasszony”, S. felsóhajt és fürkésző tekintettel kinyitja a jegyzet kapcsait.

És itt vagyok én, semmivel sem különb náluk, döglötten a melegtől, az italtól, a sok evéstől, fáj a lábam, a vállamon kihasadt az ing, és nem tudom rendesen megvarrni. Jól nézhetünk ki így együtt.

Vékony, ötven év körüli szemüveges férfi siet elő, kék vászon lemberdzseket és sötét nadrágot visel. Arca gondosan borotvált, könnyű szappanszag lebeg körülötte. Azok közé tartozhat, akik nagy célok szerszámának tekintik a saját testüket és tudják, hogy még egy órára sem szabad szőrösen hagyni. Padre Myares jezsuita atya, ő a szeminárium igazgatóhelyettese. Érdeklődve figyeltem: bár már többször is írtam jezsuitákról, ő az első rendbeli, akivel sikerül beszélgetnem.

A padre egy belső terembe invitál, kávét, hideg vizet hozat, és türelmesen várja a kérdéseket, szeme sarkából egy-egy óvatos pillantással igyekszik felmérni társaságunkat. Nem készítettem tervet a riporthoz, találomra húzok ki egy szálat a gombolyagból.

– A Forradalom győzelme után mennyiben változott meg a katolikus egyház szerepe Kuba életében?

– Hogy érti ezt?

– Mit vesztett az Egyház anyagilag a Forradalom győzelmével?

– Lényegesen kevesebbet, mint például az európai népi demokráciákban, mi itt Kubában sohasem rendelkeztünk földbirtokkal. Csak annyi történt, hogy épületeink egy részét elvették, és minisztériumoknak, kollégiumoknak adták. Ami pedig a befolyást – egy kézmozdulatot tesz teli öngúnnyal –, a „hatalmat” illeti, a katolikus vallás hiába számított Kubában uralkodó vallásnak, nem jelentett túl sokat az ország politikai életében. Ötven éves vagyok, de nem emlékszem olyan esetre, hogy az Egyház valamibe is beleavatkozott volna. Nagy nemzetközi feszültségek idején nemzeti egyetértésre hívta fel a népet.

– Úgy tudom, a Playa Gironban partraszálló ellenforradalmárok között volt egy katolikus tábori pap is, Lungo atya.

– Akkor bizonyára azt is tudja, hogy ő nem kubai volt, hanem spanyol. Nem akarom azt állítani, hogy egyesek nem próbáltak hatni a népre a „vallás kedvességével” saját önző céljaik érdekében, csak azt mondom, hogy ilyesmi ritkán fordult elő.

A Forradalom előtt az Egyház valamivel aktívabb volt, az állam most nevelési monopóliumot teremtett magának. A mi működésünk elsősorban a kórházakra terjed ki, két gyermekklinikán apácák dolgoznak, az egyiken imbecilliseket ápolnak, meg kívánom jegyezni, hogy az intézmények vezetői itt is világiak. Ezenkívül még két aggok háza maradt a miénk.

– Ezekért senki sem jelentkezett?

– Senki – mondja, és alig észrevehetően elmosolyodik.

– Milyen társadalmi rétegből kerültek ki a papok?

– Ezt hogy érti?

– Némely európai államban a szegény parasztfiúk előtt, ha ki akartak emelkedni a környezetükből, két út nyílott: vagy katonának álltak, vagy papnak. Így volt ez Kubában is?

– Nem, nálunk a papok többsége a középosztályból került ki.

– Az Ön apja mi volt?

– Villamosvezető, az apám még él, 82 éves. Az új jelöltek most is ugyanabból a rétegből jönnek, mint régen, de megszigorítottuk a felvételeket, melyekkel a papi elhivatottságukat vizsgáljuk. Középiskola után a különféle parókiák szelektálják és ajánlják őket. Jelenleg hatvanan tanulnak nálunk, elég szorosan élünk, az eredeti San Carlos szemináriumot, mely 200 évig működött ugyanabban az épületben, elvették katonai célokra.

– Van valami a szokásoktól eltérő forma a papi képzésben?

– A jelöltek a tanulás mellett dolgoznak is, papi feladatokat látnak el, ezen kívül egy évben egy hónapot fizikai munkával töltenek cukornádföldeken vagy banánültetvényeken.

– Ez kötelező?

– Kötelező, feltéve, hogy nem betegek. Nem említettem még, hogy minden szombat délelőtt kórházakban teljesítenek szolgálatot mint önkéntes ápolók, vagy a maleconi kórház építkezésén dolgoznak. Pénzt kapnak érte, a szeminaristák munkabére a mi legfontosabb bevételi forrásunk.

– Kap az Egyház valamilyen állami támogatást?

– Nem kapunk. A templomok restaurálásának költségeit is magunk fedezzük, csak a santiagói műemlék katedrálist festették ki közpénzen.

– És a Forradalom előtt hogy állt a helyzet?

– A papok a Forradalom előtt sem kaptak fizetést az államtól.

– Az iskolai hittan-oktatásért sem?

– Állami iskolákban akkor sem tanítottak hittant.

– Van vallásos ifjúsági egyesületük!

– Most nincs, azelőtt volt, az Actio Catholica. De most is vannak hívő fiataljaink, akik mindent megtesznek, hogy felemeljék Isten dicsőségét, a nemzetet és a Forradalmat.

Ránézek, próbálom megállapítani, hogy ez a mondat nekem szól-e, vagy félhivatalos bók a kísérőnknek, de a pap szeme az üveg mögött változatlanul nyugodt és figyelmes.

– Ön hol tanult?

– Angliában és Franciaországban.

– És nem talál ellentmondást nyugat-európai tanulmányai és a Kubában végzett gyakorlati munkája között?

– Kerültem már nem várt helyzetekbe. A katolikus egyház teljesen az európai tradíciók szellemében fogadta be a négereket – mindenestől elvetve a néger kultúrát. Később mégis be kellett engednünk néhány elfojthatatlan elemet: néger ritmusokat vallásos szövegekkel, vagy éppen a zsoltárok új megzenésítését. A kubai négerek zenéje egyébként sem a spirituálékból fejlődött ki, hanem könnyedebb, táncosabb jellegű.

Tudomásul kell vennünk, hogy a falusi néger közösségek megőrizték, és megtartják ősi szokásaikat. A varázsló ugyan keresztet hord a nyakában, de babonás, fekete tyúkokat tart maga körül, ha tanácsért jönnek hozzá, egy marék babot fog, eldobja, és a babszemek helyzetéből olvas ki valamilyen homályos jelentést. Némely keresztény–néger templomnak a legfőbb dísze sokáig egy-egy levágott és zsugorított emberfő volt.

– A katolikus, a protestáns és a többi úgynevezett történelmi egyház meggyengülése világszerte a szekták megerősödését vonta maga után. Kubában mi a helyzet’?

– A szekták kisebb létszámuknál, kötetlenebb szervezésüknél fogva mozgékonyabbak és nagyobb hatóerejűek, mint a nagy apparátussal dolgozó és mozgó történelmi egyházak – ez alól a mi hazánk sem kivétel.

– Melyik a legaktívabb szekta Kubában?

– A „Jehova tanúi”. Elragad engem következetességük és hitük mélysége, de felfogásukban mégis sok kétes összetevő van, ami nem tetszik, elsősorban embertelen nehézkességük és dogmáik merevsége. Híveiknek nem engedélyezik a vérátömlesztést, szombaton nem dolgoznak, semmilyen körülmények között sem hajlandók fegyvert fogni, és nem köszöntik a nemzeti zászlót sem. Ez nem helyes, semmiképpen sem helyes.

– Sokaknak mégis az a véleménye, hogy a szekták sokkal világosabb és egyértelműbb választ adnak arra a kihívásra, melyet a szocializmus intézett a vallás ellen, mint például a katolikus egyház, és ennek következtében sokkal jobbak az esélyeik a lelkekért vívott harcban.

A páter kísérőnkre néz és széttárja a karját:

– Lehetséges. Még nem gondolkoztam ezen.

– És más formában sem próbálnak közelebb kerülni a hétköznapi élethez? Nem lehetne kísérletezni például a Franciaországban meghonosodott nép-pap stílussal, a farmernadrágos, oldaltáskás magatartás-formával?

– Ez itt Kubában nem valósítható meg két okból: először is kevés a pap, másodszor ezek nem alkalmasak rá, hogy bonyolult helyzetekben megfelelően viselkedjenek.

– És ezek után mi a véleménye az Egyház jövőjéről?

– Optimista vagyok: ha a szocialista államokban mindenütt együtt tudott élni a hatalommal, miért épp Kubában történne másképp. A hagyományok is ezt ígérik.

– Úgy tudom, a Forradalom vezető hármasának egyik tagja, Camilo Cienfuegos hívő katolikus volt.

– Igen, én is úgy értesültem, hogy katolikus volt, és ki is tartott emellett. Ami a hite mélységét illeti, semmit sem tudhatunk róla, van erről egy kubai mondás: „katolikus, de csak a maga módján!”

– A többi vezető hogy vélekedik az Egyházról?

– Fidel beszélt egyszer a chilei papok előtt, és lehetségesnek ítélte az együttélést. Egyébként Fidel maga is a jezsuitákhoz járt iskolába, nyugati orientációjú műveltségét és talán szónoki erényeit is itt alapozták meg. Az igazsághoz tartozik, hogy az ország egész történetében alig akad olyan vezető, aki ne a jezsuitáknál tanult volna.

– A jelenlegi oktatásban mik a főbb tantárgyak?

– A szokásos szemináriumi szaktárgyak, ezeken kívül a modern irányzatok, a filozófiából a strukturalizmus, az egzisztencializmus, a szociológiából a marxizmus…

– A marxizmust szociológiának fogják fel és nem filozófiának?

– Igen, így látszott logikusnak.

A kísérőnk fagyosan néz ránk, menteni kell a helyzetet, kérem a pátert, hogy vezessen körül a házban. Amerre elhaladunk, a kerengőn padok, pingpong-asztalok állnak, fenn a lapos háztetőn egy növendék gitározik.

– Ön eredetileg minek készült?

– Eredetileg is papnak.

– És előtte semmilyen más pálya nem vonzotta?

– Elektromérnök szerettem volna lenni, két évvel a diploma megszerzése előtt hagytam abba.

– Miért?

– Nagy volt a nyomor és a korrupció Kubában, rám mint mérnökre is nehéz élet várt volna. Azonkívül az is befolyásolt, hogy úgy érzem: az embereket így jobban tudom segíteni.

– Ön felszentelt pap?

– Igen, jezsuita rendbeli. Ez a szemináriumi munka a hivatásom, mással nem foglalkozom.

– Mennyi fizetést kap itt?

– Fizetést? – néz rám megütődve.

– Hát valamit csak kap.

– Nincs szükségem semmire. Teljes ellátást, ruházatot adnak és hetven pesó költőpénzt. Semmi egyébre nincs szükségem.

Santiago de Cubából alig egy óra alatt ér ki az autó a kubaiak nemzeti kegyhelyére, El Cobrébe. A falu határában rézbányák fekszenek, útközben szerettünk volna ide is benézni, de nem sikerült bejutnunk, a kubaiak minden bányát a legszigorúbban elzárnak az idegenek tekintete elől, jobb híján egy-egy rézércdarabot vettünk a környékbeli gyermekektől néhány pesóért.

A kegyhely középpontja a Santa Mária de la Caridad, a Könyörületes Szűz Mária temploma, itt őrzik Kuba védőszentjét.

1620-ban egy deszkát vetett ki a tenger a kubai partokra, a deszkán egy Szűz Mária szobor állt. Sót szárító fiúk találták meg az öbölben, bevitték a kormányzóságra, a hivatalnokok bemutatták az Egyháznak, a papok különféle jelekből arra következtettek, hogy csoda történt, a szobrot Isten küldte. Előbb egy parti házban, aztán egy barlangban őrizték, végül egy templom oltárára került.

Az El Cobre-i rézbányászok választották meg patrónájuknak, ideiglenesen, lent a rézbányában véstek be neki egy fülkét a falba, aztán templomot építettek a falu mögötti magaslaton. A Könyörületes Szűz Mária híre egyre terjedt, mind többen hittek csodatevő erejében. A Függetlenségi Háború veteránjai kérték, hogy nyilvánítsák egész Kuba védőszentjének, levelet küldtek ez ügyben a Pápának, a Pápa beleegyezett, de nem küldte el a védőszentek szokásos koronáját, maguk a kubaiak készítették el nemzeti adakozásból.

Szeptember 8-án, Mária napon tartják a zarándokünnepet El Cobréban, azt mondják, a nyomorékok 10-15 kilométert is megtesznek mankóikon, hogy térdre vethessék magukat a védőszent előtt, gyógyulásért könyörögve. Ezt mi sajnos nem láthattuk, egy közönséges hétközapon jártuk végig a templomot.

Egy szürkeruhás, alacsony, púpos nővér vezet minket. A kapunál koldusok, nyomorékok fekszenek a kövön, kéregetve nyújtják felénk a karjukat, egy mulatt nő átfogja a lábamat, szelíden félretolom.

– Eridj békével, magyar atyák vagyunk, magunk is kegyes életűek.

Gondolom nem ért magyarul, de a nővér szigorú pillantására félrehúzódik az utamból.

Egy oldalsó kápolnában őrzik a Könyörületes Szűz Mária szobrát, a kápolna előterében üvegszekrényben őrzik a Szűznek hozott ajándékokat. A nyakláncok, zsebórák között feltűnik egy aranyérem, megnézem: Hemingway Nobel-díja, a belevésett 1956-os évszámmal, a „Papa” odaadta a Szűznek, egyrészt mert nem tartotta túl sokra, másrészt bőséges halászzsákmányt remélt viszonzásul. Ezüstkupák, porcelánvázák fölé kihúzott dróton lógnak a betegek – talán meggyógyultak – sérvkötői, lábprotézisei bőr-kősószalagokkal, mankók, köztük néhány meghatóan vékony gyermekmankó.

Odanézünk a szobor elé, elcsodálkozunk: a Könyörületes Szűz Mária nem szobor, hanem egy negyven-ötven centi magas, igen kis fejű, barna színű, sötét hajú fababa. Ezüst gömbön áll, ruháján a kubai nemzeti jelvényt viseli, feje körül fényes kristálykoszorú és egy kis korona.

– Ez nem az eredeti korona, az gyémántból és aranyból készült, a Nemzeti Bankban őrzik, csak néhány nagyobb ünnepre hozzák ki El Cobréba.

– És a szobor még az eredeti?

– Igen, szállítás közben megrongálódott, fásliba tekerték, hogy szét ne essen, de az Önök egyik honfitársnője restaurálta: Csekey Nicolette.

Elcsodálkozunk:

– Hogy került ide egy magyar nő?

– A templomot a Hermanas Sociales, a Szociális Nővérek gondozzák, és ezt a rendet a magyarok alapították.

Melléről felemel egy érmet: galambot ábrázol, alatta magyar felirat: „Jövel Szentlélek Úristen!”

– Ki alapította a rendet?

– Margarita Slatta.

– Margarita Slatta?! Ki lehet az? – hirtelen átvillan rajtam a név. – Nem Schlachta Margit?

Az alacsony, púpos nővér szeme felragyog:

– De igen!

Eszembe jutnak az 1945–46-os Ludas Matyi, Szabad Száj, Pesti Izé viccei, mindnek a kedvenc céltáblái közé tartozott Schlachta Margit bigott képviselőnő, aki még a második világháború után is törvényjavaslatot akart beterjeszteni a botbüntetés újbóli bevezetéséről. Később a szerzetesrend társalgójának falán láttam Schlachta rózsásra színezett fényképét gyászkeretben, nyolcvannál több éveket megélve halt meg az Egyesült Államokban.

A nővér tovább mesél: a Szociális Nővérek rendjét 1923-ban alapították Budapesten. Míg más rendek általában csak egy célt tűznek maguk elé: vagy a tanítást, vagy a gyógyítást, vagy mint a jezsuiták, a zsidók és kéjnők megtérítését – számukra nyílván egy zsidó kéjnő megtérítése jelenthette a siker csúcsát –, a Szociális Nővérek szokatlan módon nem korlátozták egyetlen területre a tevékenységüket.

Csekey Nicolette nővér – akár a rend – sokoldalú volt: ő tervezte a templomot a régi, már omladozó kápolna helyébe, ő jelölte ki a fekvését egy nagy, dús növényzettel borított hegyet választva háttérnek. Ő festette a főfalon lógó Szűz Mária képet: Mária lába a felhőkre lép, szenvedő, barna arca a felhők között lebeg; az ő munkája az oltár terve, a lépcsőket oldalt lezáró vasrácsozat.

Nicolette nővér gyakorlati érzéke nem rekedt meg a templom kapujánál, építtetett egy egyházi hotelt a vendégek fogadására, a moslékból disznókat hizlalt, Nicolette nővér disznainak leszármazottai most is a szálloda körül túrnak.

Megtudva, hogy magyarok vagyunk, a Szociális Nővérek meghívnak minket ebédre. Leszámítva néhány államilag ellátott reprezentációs helyet Kubában, először és utoljára itt eszünk disznósültet. Felemelek a villámmal egy falatot, mintha a poharamat emelném egy távollevőre:

– Egészségedre, Nicolette nővér, aki elhoztad a magyarok jóhírét El Cobréba.

Csekey Nicolette már meghalt, ő is az Egyesült Államokban van eltemetve, jó volna hinni, hogy messze Schlachta Margit sírjától.

Még egy magyar vergődött országos hírnévre Kubában, és él tovább legendákban: a vörös W. Sanyi. 1952-ben a Battista puccs után jött át az Államokból Havannába, hozott magával némi pénzt, amit igyekezett gyümölcsözően befektetni: bérelt egy ócska raktárépületet, ahol nyolc kubai festőnövendék aktképeket készített neki, szakmányban, egy félreeső farmon pedig kábítószer-alapanyagokat termeltetett.

Persze, Sanyi ismerte a játékszabályokat, gondoskodott egy elfogadható látszatfoglalkozásról is: ékszerboltot nyitott, névjegyére rányomatta: „Alejandro W. az európai királyi családok ékszerésze”.

Ide tévedt be hozzá egyik nap E., a híres norvég színésznő, valamilyen gyűrűt akart vásárolni nála. Alkudozás közben W. meghódította a nála egy fejjel magasabb, harminc kilóval nehezebb színésznőt, eltöltöttek együtt néhány napot és éjszakát, a gáláns lovag azt ígérte, hogy emlékül egy aranyszobrot készíttet E-ről és neki adja. Néhány meztelen képet kért E-től mindenféle pózokban, hogy a szobrász munkáját megkönnyítse. A képek meg is jöttek, Sanyi elkészíttette a szobrot, igaz, hogy nem aranyból, hanem arannyal befújt bronzból. Aztán ötvenezer példányban lemásoltatta és piacra dobta.

Sanyi még egy esélyt érzett az ügyben: a modellhez használt meztelen fényképekkel elment New Yorkba és eladta azokat is. Balszerencséjére a szálloda liftjében összetalálkozott E. férjével, aki nekiesett és megverte, a karját is eltörte, állítólag nem azért haragudott Sanyira, mert megcsalta a feleségével, hanem azért, mert kihagyta az üzletből. Sanyi hazautazott Havannába, begipszelt karjával lefényképeztette magát, és ezeket a képeket is eladta a kubai lapoknak.

Sanyi Castróék győzelme után hagyta el Kubát. Bérelt egy hajót, de sokallta a költségeket, ezért ügynökei útján elvállalta, hogy külföldre szökteti az új rend néhány tucat ellenfelét. Mikor mindegyiktől felvette a pénzt, bejelentette az ügyet a forradalmi milíciának, valamennyi utasát lecsukták, Sanyi egy vastag szivart rágva egyedül bámulta a vízen Kuba távolodó partjait. Azt mondják, mostanában Párizsban él.

Nem csak a cement, a mész és más anyagok hiányoznak, építőmunkás sincs elegendő. Kubában ezen próbálnak segíteni a „mikrobrigád” mozgalommal. Üzemekből, hivatalokból, intézményekből kiemelnek embereket, és az építkezésekre küldik őket, néhol szinte elnéptelenednek a szerelőcsarnokok, laboratóriumok, de a megmaradt létszámmal így is az eredeti szinten kell tartani a termelést. A mikrobrigád tagjai megkapják a fizetésüket a munkahelyükről, és részesülnek az általuk épített új lakásokból.

A mikrobrigádok legnevezetesebb működési területe Alamar, ide megyünk ki. Pálmafák között kanyargó makadámút visz be a telepre, messziről látszik a tenger. Bámulok ki a Volga ablakán: a házak külseje valamivel tetszetősebb, mint a népi demokratikus átlag, sárga-fehér színűek, négyemeletesek – mert így meg lehet spórolni a liftet – a tetőn nagy tartályokban melegíti a Nap a vizet, a lakásokhoz teraszok, loggiák tartoznak.

Mind ritkábbá válik az épületek sora, majd elmarad az utolsó is, egy tábla jelzi, hogy rákanyarodunk a Havannába visszavivő útra, de a sofőrünk nem lassít le, meglepődök:

– Mi van? Nem arról volt szó, hogy megnézzük Alamart?

– A sofőrnek az a véleménye, hogy már épp eleget láttunk a városból – tolmácsolja R. – nem szoktak többet megmutatni belőle.

– Mondd meg neki, hogy álljon meg.

– Megmondhatom, de nem fog megállni.

Rákiabálok:

– Stop!

Kinyitom az ajtót is, a sofőr ettől önkéntelenül lefékez, kiugrok, R. vigyorogva követ. Elindulunk a lakótelep felé, félútról visszanézünk, a sofőr egy sárguló pálma árnyékába húzódott a kocsival és komoran bámul utánunk.

Ugrándozó gyereksereg kísér minket az épületek között, találomra bekopogunk egy lakásba. Fehér vászonnadrágot viselő öreg férfi áll a keramitkockákkal kirakott padlón, épp szögel valamit egy görbefejű suszterkalapáccsal, jöttünkre abbahagyja a munkát és készségesen válaszolgat.

– Kocsikísérő vagyok, régen Havanna szélén laktam egy kabinban hatodmagammal, ha esett az eső, befolyt alánk a víz, úgy döntöttem, hogy jelentkezem egy mikrobrigádba. Négy évvel ezelőtt kezdtük építeni Alamart, mikor idejöttünk, akkor itt még nem volt más, csak pálmafák és homok.

– Mennyit dolgoztak?

– Éjjel és nappal.

– És maga meddig vett részt a mikrobrigád munkájában?

– Két évig és egy hétig. Vállaltam volna továbbra is, de az üzemben nem járultak hozzá, vissza kellett mennem. Most 12 órát dolgozom naponta: nyolc órát a munkahelyemen, négy órát pedig társadalmi munkában segítek itt Alamarban az ácsoknak.

– Mibe került a lakás?

– Hat pesót fizettem a belépésért és havi hét pesó a lakbér. A régi kabinért ugyanannyit kellett fizetnem, mint ezért az új háromszobás lakásért.

– Mennyi a fizetése?

– Én 120 pesót kapok, két fiam a rákvadász flottánál dolgozik, ők többet keresnek, fejenként 190 pesót. A feleségem beteg, nem járhat munkába, így a család jövedelme a pótlékokkal együtt 516 pesó.

– Hogy tudtak berendezkedni, mire telik?

– Vettünk már rádiót és gramofont, a tervünk a televízió, de az soká lesz még, 650 pesóba kerül. Ami pénzünk összegyűlik, abból az év végén veszünk az üzletben néhány ruhát, nem sokat, mert bizony a ruha elég drága, „en venta libre”.

– Kik laknak a telepen?

– Itt élmunkások, kiváló családok kaptak lakást. A fiamnak két barátja is mérnöknek készül. Van egy szép iskolánk, épül a második és egy mozi.

Előjön a csonttá aszott háziasszony, lila-fehér kockás ruhát és rózsaszínű műanyag papucsot visel. Barátságosan bólint, majd kávéval és hideg vízzel kínál, ő is leül közénk.

– Hány éves házasok?

– Huszonkét éve élünk együtt – mondja a férfi –, nekem ez a második házasságom, az első a tudatlanságom eredménye volt, született belőle egy lányom, most huszonöt éves. Las Viasban éltem, de aztán otthagytam a falunkat, feljöttem Havannába, beálltam épületeket mázolni napi nyolcvan centávóért, itt munka közben láttam meg a feleségemet, szakácsnőként szolgált egy bútorkereskedőnél.

– A Forradalom után megkérdezték, hajlandó vagyok-e továbbra is főzni, de nem vállaltam. Tanulni akartam, hogy felülemelkedjek önmagamon – mondja az asszony, aztán szégyenkezve hozzáteszi – sajnos nem sikerült, csak most kezdtem el az általános iskolát. Az vigasztal, hogy az egyik fiam középiskolába jár, legalább neki más lesz az élete.

– Volna egy furcsa kérdésem: hisznek-e Istenben?

A férfi elgondolkozva ütögeti a tenyerét a suszterkalapáccsal.

– Én úgy vagyok, mint a legtöbb ember, vannak pillanatok, mikor nem hiszek semmiben, vannak, amikor hiszek.

Nyögve feláll, elnézést kér, de folytatni kell a munkáját a konyhában.

– Hányszor tetszik főzni naponta?

– Kétszer, az én embereim főleg a fekete babot szeretik, sült banánt vagy halat szoktam adni hozzá.

– És húst?

– Húst ritkábban.

A házigazda megmutatja a lakás díszét: a tévét, mellette a rákhalász fiúk hozta hálók, rákcsontvázak, szovjet teababa, képeslap Bulgáriából – én is nekik adom az „Ibériá”-tól kapott színes fotókat Zaragozáról és a DC–8-as repülőgépről. Egy diplomára a legbüszkébb, melyet kiváló őrmunkájáért kapott.

– Mire vigyáz?

– A Forradalmi Védelmi Bizottsághoz tartozom, én felügyelek rá, hogy rend legyen a környéken. Ellenőrzöm, hogy mit csinálnak a szomszédok, éjszaka néha végigjárom a házat, a szabálytalanságokat jelentem.

– Vagy úgy?! – mondom. – Más feladata nincs?

– De, ki van jelölve a tengerparton egy szakasz, amiért én felelek, nekem kell biztosítanom az amerikai partraszállás ellen.

Közben kinyílik az ajtó, belép a sofőrünk és sürgetően, számonkérően jelzi, hogy indulnunk kell. Búcsúzásnál a házigazda elkéri a jegyzetblokkomat és felírja a címét: „Antonio Rodriguez, Edificio D 69 Alamar”, és kéri a mi címünket:

– Ki tudja? – mondja egy széles mozdulatul –, csak a hegyek nem találkoznak egymással.

 

Feltételeztük, hogy nem csak az alamari lakótelepen élőket figyelik arra alkalmas gondos szemek, hanem minket, külföldi vendégeket is. Mint a kémregényekben szokásos: S.-t éjszakánként többször is felhívta egy búgó hangú nő és angolul randevút kért tőle. Lelke mélyén S.-nek talán lett volna kedve a találkozóhoz, mégis kitért előle, nem is annyira óvatosságból, hanem mert – szerintem – úgy beszél angolul, mint a hajón a néger szakácsok.

Lehet, hogy S. magatartása meggyőzte a kubaikat megbízhatóságunkról, mert előfordult, hogy vidéki útjainkra nem is adtak velünk külön kísérőt, a papírokat, az ügyes-bajos teendők elintézését a fekete Volga sofőrjére bízták.

A sofőr harminc év körüli, magas, ijesztően sovány, fekete hajú férfi volt, valami Emánuelónak vagy Eduárdónak hívták, de mivel emlékeztetett a bazárokban árult kísértetriogató bábukra, mi „Cukordémon”-nak neveztük el.

Megpróbáltuk bevonni társalgásainkba, de nem sikerült, mert a spanyolon kívül csak néhány töredékes angol szót ismert. Azért időnként illett szólni hozzá, S. megkérdezte, hogy hány testvére van, és hol laknak, R. pedig udvariasan az életkörülményei felől érdeklődött. Cukordémon elmondta, hogy havi 175 pesót keres, ezért nyolc órát dolgozik naponta a munkahelyén, és külön négy óra társadalmi munkát teljesít, de ha szombaton túlórázik, azt levonhatja a vasárnapi műszakból.

– És mi a terve, célkitűzése?

A sofőr arcán kigyúlt a fény:

– Szeretnék venni egy rádiót, egyhamar nem számíthatok rá, mert szabad forgalomban 210 pesóba kerül, de én nem adom fel a reményt.

Nekem is illett kérdeznem valamit:

– Mit tud Magyarországról?

Összevonja a szemöldökét, mintha fel akarná idézni emlékezetébe, hogy mit olvasott erről a sziget egyetlen napilapjában, a „Granmá”-ban.

– Szabadságszerető nép, hosszú és véres harcokban lerázta magáról az őt elnyomó hatalmas Ausztria igáját…

Összenéztünk:

– Azt hiszem, ezzel a sofőrrel kijövünk majd.

– Legalábbis kevés elvi vitánk lesz vele.

Cukordémon mindenütt tartotta magát feljebbvalói utasításához: az a cél, hogy minél kevesebbet lássunk. Néha „rátett egy lapáttal”, például a nagy Lenin kórház helyett egy kis hegyi poliklinikára vitt minket, ahol épp hazaengedtek minden beteget, és az egész épületet kongó üresen találtuk. Előfordult, hogy összetűztünk, de utána kibékültünk, a kocsiban magyarul lehordtuk a sárga földig, de mosolygó arccal, így ha akarta, még dicséretnek is vehette, kiszállásnál megveregette a vállunkat. Ezek után váratlanul ért minket a cienfuegosi eset.

A „Hotel Jagua”-ban laktunk mind a négyen, mivel csak két-három napra jöttünk a kikötővárosba, nem kaptunk külön igazolványt, az egyetlen tarjeta Cukordémonnál volt. Együtt jártunk ebédelni-vacsorázni, a nagy étteremben kubai üdülők, nászutasok ültek, és ették a halat rizzsel, a külföldieknek egy kis sötét, ravatalozószerű helyiségben terítettek, esténként itt rendezték a zenés kabaréműsorokat.

A kubai szállodákban magyar ízlés szerint is jól főztek, de a nagy melegben nem sok kedvünk volt enni, csak pihent ember tud enni rendesen – mondta nekem egyszer egy öreg paraszt. Az egész ebédből a bor ízlett leginkább – igaz, nem mindennapi bort ihattunk: chilei „Santa Emiliana” márkájú rizlinget.

Annak idején Salvador Allende eljött Kubába, hogy cukrot kérjen országa számára. A kubaiak cukor-fejadagja akkoriban havi hat kiló volt, egy kilóról lemondtak Chile javára. Hálából küldte Allende ezt a száraz, tiszta „buké”-jú virágillatú bort. Ebédnél-vacsoránál mindig ezt kértük, szokás szerint Cienfuegosban is „Santa Emiliana”-t rendeltünk. A pincér Cukordémonhoz fordult – mivel nála volt a fogyasztásra jogosító tarjeta – és valami ilyet kérdezett tőle:

– Para copa o para botella? – vagyis pohárban vagy üveggel hozza, ami korántsem ugyanaz. Ha egy pohárral adnak: nesze, oszd be magadnak, ha egy üveggel tesznek eléd: igyál kedved szerint, van még lehűtve. Cukordémon habozás nélkül válaszolt:

– Para copa – pohárral!

Elhűlve néztünk egymásra:

– Cukordémon be akarja osztani, hogy mennyit igyunk.

– Vegyünk a saját pesónkon, úgy sem tudjuk mire költeni.

Már nyúltam volna a zsebembe, hogy elővegyem a papírzacskóba gyűrődő kubai pénzünket:

– Kérjünk öt üveggel, hadd lássa, hogy úriemberekkel van dolga.

De nem jutottunk hozzá, hogy megszólaljunk, a sofőr odaintette magához a pincért:

– No para copa, a para botella – vagy valami hasonlót mondott, a lényeg az, hogy mégis inkább üveggel kéri a bort. Elképedve néztünk egymásra: arckifejezésünkből, mozdulatainkból Cukordémon semmit sem érthetett meg, rég megtanultuk már „karácsonyi kép”-pel elmondani a legmeredekebb vicceket, megjegyzéseket is, a történtekre egyetlen magyarázat kínálkozott: Cukordémon tud magyarul!

Később ki is derült, hogy ha Arany Jánossal nem is mérkőzhet szókincs dolgában, de elvégeztettek vele egy gyorstalpaló magyar nyelvtanfolyamot, ismerte az „üveg”, a „pohár” szót, a többit kikövetkeztette. Feltehetőleg megértette a Volgában folytatott beszélgetésünket, és majdnem biztos, hogy be is számolt róluk.

Este a szállodában S. sokáig háborgott:

– Ezt sohasem gondoltam volna!

– Pedig ez így van, bátyuska, ebben a szakmában ritkán szoktak bemutatkozni az emberek, én magam is csak egy esetre emlékszem.

Még megvolt a Makkhetes vendéglő Kőbányán, a közelében laktunk, egyik vasárnap délelőtt épp ott mentem el előtte, mikor a Halom utcai talponálló részből a rendőr hoz ki egy részeget. Vitte volna a Gergely utcai kapitányság felé, de a részeg kötözködött, kiabált, a rendőr megunta és egy nagyot vágott a fejére a sűrített marxizmussal.

– Mi az a sűrített marxizmus?

– A gumibotot hívják így jobb körökben. Szóval a részeg kapott egy nagyot a fejére, felemelte a kezét, és elkezdett kiabálni a kocsma előtt:

– Na, most a szarba haraptál, te zsaru, vedd tudomásul, hogy én spicli vagyok és jelenteni foglak!

Ez volt az első és az utolsó alkalom, amikor valaki a fülem hallatára evvel a foglalkozással dicsekedett.

Egyébként annak is megvan az előnye, ha egy megbízható spicli van a környezetünkben, az ember pontosan és gyorsan tud üzenni azoknak, akik kíváncsiak rá.

Ami pedig a sofőrt illeti, ezentúl ha a Volgában ülve akartunk megtárgyalni valamit a „tuvudsz ivigy beveszévélnivi”-nyelvet használtuk, Cukordémon szorította a kormányt, és az erőlködő figyelemtől vékony izzadság ült ki a homlokára.

San Francisco de Paulába tartunk, a Hemingway-házba, útközben megállunk egy kis halászfaluban, Cojimarban, a „Papa” állítólag itt hallotta az Öreg Halász történetét, esetét a nagy hallal, melynek csak a csontvázát tudta kihozni a partra. Megmutatják Hemingway törzskocsmáját, azt mondják, ritkán telepedett le a jobb vendégek számára fenntartott teraszon, inkább a pult mellett álldogált. Innánk egy üveg sört, de nincs, azt mondják, talán majd este lesz, a vacsoravendégeknek.

Kifelé tartva egy öregembert látunk guggolni a terasz lépcsői alatt, szárat próbál faragni ócska pipájába. Borostás arcú, széles karimájú kalapját mélyen a szemébe húzva viseli, kezén vágások és szakadások zöldes nyomai, hogy munkát adjak száradó fantáziámnak, azt képzelem, ő lehetett Santiago modellje.

Végigmegyünk a falun, nincs sok néznivaló: egy bezárt baptista templom, néger rendőr ül a szemközti őrszoba előtt, és egy képeskönyvet lapozgat. Benézünk a boltba is, két részre tagozódik: egy hatalmas polcon tárolják a jegyre járó cikkeket, és egy stelázsi nagyságún azokat, melyeket a szabad forgalomban is meg lehet vásárolni: cigarettát, orosz gyerektápszert, mézet, ezt jegyre sem vitték az emberek, ezért szabadították fel. Kísérőnk ínyenc, vesz két üveg mézet, a vásárlást beütik a pénztárgépbe – még a régi dollár és cent jelzéssel mutatja az összeget.

Leérünk a partra, ahol valaha a „Pilar”, Hemingway yachtja horgonyzott, most a „Papa” megzöldült rézszobra nézi innen a tengert, Cojimar lakói állították a híres vendég emlékezetére. A szoborra ráveti árnyékát egy villanyoszlop, a fára szemmagasságban egy táblát szögeztek: „Ezen a területen tilos pelótát játszani!” A „Papa”, ha felébredne, nem tudom, mit szólna hozzá.

Lejjebb sétálunk a sótól fehérlő kopár parton, a talaj felszínét mintha megforduló traktorok vágták volna göcsörtösre. Egy kis erőd romjai előtt állunk meg.

– Kié volt ez az őrház?

– Egy spanyol erősség volt a múlt században, az angolok rombolták le, itt szálltak partra, hogy elfoglalják Havannát.

– Miért nem egyenest Havannát támadták meg? Sokkal egyszerűbb lett volna – kérdezi S., a kis stratéga.

– Épp ezért. Tizenöt évvel a támadás előtt járt Kubában egy angol író, csak úgy turistaként, megfigyeléseiről írt egy könyvet, és azt fejtegette, hogy ő ugyan író, és szakmája szerint a tollhoz és a papírhoz ért, de ha valaha eszébe jutna elfoglalni Havannát, innen, Cojimarból indulna, mert a lapos, kellően nem védett területen sokkal kisebb veszteséggel lehetne eljutni a városig, mintha a már kiépített állásokkal kellene szembeszállni. Tizenöt évig az írót hülyének tartották, a kormányzó el sem olvasta a könyvet, de mikor az angolok elindították az inváziójukat, a parancsnokuk a kezében tartotta az író feljegyzését, pontról-pontra az ajánlások szerint járt el, és el is foglalta Havannát.

A Hemingway ház parkjában előbb egy fehérre meszelt, deszkákból épült vendégház tűnik fel, ez nem tartozik a múzeumhoz, Marynek, az özvegynek van fenntartva, néha eljön pár hétre nyaralni.

A nagy ház előtt egy terebélyes pálmafa áll, szívós öreg óriás, kérgére zöld, orchideaszerű, még zárt kelyhű virágok tapadnak, a törzsébe odúk rothadtak, melyeket cementinjekciókkal kellett kitölteni, de a gyökerei fel-feltörnek, és még a lépcsők betonját is kikezdik. Oldalt, a kaktuszokon már pattanásra készek a piros bimbók.

Megérkezik a múzeumőr, megkínál minket a szokásos kávéval, hideg vízzel, aztán belépünk a fehérre meszelt téglaházba, Hemingway kubai otthonába. 1939-ben fedezte fel, előbb kibérelte a tulajdonosoktól, egy francia családtól, majd egy év múlva megvette, 1960-ig élt itt.

Az előszobában egy halom barna „haskötőbe” pakolt újság, melyet már nem tudott kibontani, megnézem egynek a címét: FISHING GAZETTA. A falakon körben afrikai vadásztrófeák, az én laikus szememmel is a legfeltűnőbb egy kudu homlokcsontja, van vagy másfél méter hosszú, csavart aganccsal. Mussolini állítólag meg akarta venni, bianco csekket küldött, határozza meg Hemingway az árat, de az író csak ennyit válaszolt:

– Ha kell neki, lőjön magának, van még Afrikában.

Aztán impalák, gazellák, vadbivalyok agancsai.

Még a régi, sportos élet emlékei közé tartozik egy bikákat ábrázoló festmény, Roberto Domingo, a híres torreádor festette, egy másik híres viador, Mánolo égetett agyagkorsót küldött ajándékba.

Az ebédlőben nagy asztal áll, kísérőnk elmondja, hogy Hemingway mindig háttal ült az ablaknak, a felesége vele szemben, ha csak ketten ettek, akkor is kikészítettek egy üres terítéket az esetleges vendégre számítva. A bútor spanyol stílusú, úgy tűnik, már eléggé elhasználódott, a „Papa” utolsó éveiben sem számíthatott újnak.

A nappaliban is halmokban tornyozódnak az újságok, a világ minden tájáról érkeztek: „Casanova”, „Spectator”, „Sport Illustrated”, „Sowjet Union”. Egy nagy fotelban szokott ülni, mellette egy hordozható „Zenith” rádió régen kimerült elemekkel, és ott hevernek még utolsó olvasmányai is: Thomas Gallager könyve: Tűz a tengeren; egy orvosi tanulmánykötet az agybetegségekről, egyik oldalon széljegyzet: „nekem is ez van!”

Egy kis büfészekrényben meglepően szerény italválaszték: Gordon gin, Baccardi rum, El Coopey ásványvíz, az épp használatba vett üveget a lába mellett tartotta, fával bevont hűtővödörben.

– Sokat ivott?

– Csak munka után. A munkaszobában hattól tizenkettőig nem tűrt meg italt, csak egy üveg Vichy vizet. Délután-este megivott négy-öt trágót – tiszta rumot keverés nélkül –, közben olvasott és zenét hallgatott, a ház minden szobájában volt a lemezjátszónak egy hangszórója.

– Mit szeretett? Milyen zenét?

– Az utolsó időkben spanyol és amerikai dalokat hallgatott, volt egy külön száma, a „Mister Hemingway” című dal.

– Ki írta?

– Nem tudom – mondja a kísérőnk.

A munkaszobában a mellmagasságban rögzített polcot keresem – mint tudvalevő, a „Papa” egy régi sérülés emlékeként csak állva tudott dolgozni. Az írógép egyszerű, Royal márkájú, mellette egy kékes dobozban indigópapír. Megnézem a gépben hagyott kéziratot: a párbeszédeket géppel írta, a többit ceruzával. Hogy fokozzam a meghatottságot magamban, megpróbálok felidézni egy mondatot a „Papa” műveiből, de egy szó sem jut eszembe a nagy regényekből, csak egy nemrég olvasott önéletrajzi töredék ötlik fel: „Legyőztem mister Mérimée-t és döntetlenül végeztem mister Stendhallal”.

Meglep, hogy mennyire szerette az apró tárgyakat, emlékeket maga körül, az asztalkákon szétszórva nagyméretű Wertheim-kulcs, fegyvergolyók, faragott állatszobrocskák, melyeket Afrikában kapott vagy vásárolt, hivatalos jelvénnyel: FFI WAR CORRESPONDENT, egy karszalag „Das Reich” felirattal – második világháborús hadizsákmány lehet, miniatűr ágyúk, béka spirituszban, két összetett porcelánkéz, hamutartó.

Átmegyünk a fürdőszobába, Hemingway a mérleg mellé felírta a testsúlyát és a mérés napját, a WC-csésze mellé könyvespolcot szerelt a falra.

Mary szobája és fürdőszobája hideg kékszínben van tartva, csak a nagy fehér spanyolágy válik ki belőle és az aranykeretes tükör. A kőpadlót – mint a többi lakószobában is – gyékény borítja.

A házat kilenc hektáros park veszi körül, egyik füves tisztásán állították ki Hemingway yachtját, a „Pilar”-t, épp most szedik le a talpazatáról, filmezni viszik, észak-amerikai filmesek szerepeltetik egy dokumentfilmben, mi vagyunk az utolsók, akiket közel engednek hozzá. A hajó alul barna – valószínűleg beavatták sűrű olajjal –, utána egy zöld csíkot húztak, feljebb egy fekete sáv, végül egész a peremig meghagyták a mahagóni natúr színét.

Egy kötélen felkapaszkodok a fedélzetre. A hajó három helyiségre tagozódik: az első nyitott terasz, előre-hátra forgatható halászszékkel, két műbőr bevonatú kerevetet állítottak itt fel, ajtó nélküli átjáró visz be a három fekvőhelyes, fedett lakó-nappali szobába, hátul pedig üvegezett passzázs zárja el a hajót, innen nyílik a mosdó és a konyha, beépített frizsiderrel. Szükség esetén hat ember is ellakhatott a hajón, a vendégeket várták a felhalmozott matracok és pokrócok is.

– Ezzel a hajóval üldözte Hemingway a német tengeralattjárókat!

A hajótól nem messze fekszik a fürdőmedence, most nincs víz benne, fel lehet mérni színeit-arányait, zöldre van festve, a réseket cementtel tapasztották ki. Öt lépcső vezet befelé, az utolsó lépcsőtől fokozatosan mélyül, mérete ötször tizenkét méter lehet.

A medence körül egy kis lugast alakítottak ki, királypálmák vetnek rá árnyékot. Itt temette el a „Papa” elhalt kutyáit, kis szürke, vagy rózsaszín márványlapokat tett a sírokra, fekete betűvel írta rá a nevüket: Neron, Naguta, Blok és így tovább. A kis színes lapocskák egymás mellett egy kőfaragó mintakollekciójára emlékeztetnek. Egyszerre ötven macska is élt a házban, de az ő emléküket nem őrzi semmi.

Mielőtt elbúcsúzunk, felnézünk még a különálló toronyépületbe is. A második szinten dolgozószobát rendeztek be, de sem a „Papa”, sem a felesége nem dolgozott itt. Az egyik szobában a fegyvereket tartották: kardokat, lándzsákat, szigonyokat, a másikban a lábbeliket: bakancsokat, sícipőket, vadászcsizmákat. A nagy ablak előtt egy sokszoros nagyítású látcsövet állítottak fel. A csigalépcsőn felkapaszkodunk a tetőteraszra: csak a kertet látjuk, a szélben zizegnek a pálmák levelei.

Épp előttünk fordul ki a partból a „Pilar”-t szállító nagy teherautó, a keskeny úton nincs mód leelőzni, csak lépésben ballagunk mögötte. A faluba érve még jobban le kell maradnunk, mert gyerekek rohannak a hajó után, egy nyomorék fiú gumikerekű, kézihajtásos tolókocsiban vágtat utána olyan gyorsan, hogy közben hátra-hátra esik.

Elszörnyedve nézzük a falu szegényes deszkakunyhóit, a fát csontig lemarta a tengeri szél, az illesztékek kirothadtak, a rozsdás rácsok leválnak az ablakokról. Egy öregember kecskét vonszol végig a főutcán, a pavilonok előtt hosszú sor áll ennivalóért. Hihetetlennek tűnik, hogy innen alig néhány száz méterre áll a Hemingway villa.

– Szerették a kubaiak Hemingway-t?

– Nem sok közük volt egymáshoz.

– És a kubai hősök a Hemingway könyvekben? Santiago, az öreg halász?

– Desnoes, akit én a legjobb kubai írónak tartok – mondja R. –, azt írja, hogy Hemingway nem ismerte és nem szerette Kubát, csak a tenger és a napfény vonzotta. Igazi kubai típusokat sohasem ábrázolt, Santiago is inkább örök emberi alapképlet.

A havannai tartományi bíróság épülete az amerikai álklasszikus stílust utánzó Capitolio mellett áll. A bejáratnál sűrű tömeg tolong, a kubaikat érdeklik a törvényszéki tárgyalások. Igazoltatnak a portán, aztán felmegyünk a hatodik emeletre, korán érkeztünk, beszélgető partnerünk, Francisco Herrera, a helyettes főügyész még tárgyal. Néhány percig a folyosón várakozunk, bámulom a szemközti falon a kubai nemzeti zászlót, aztán félrehajtom az ablakot takaró sűrű függönyt: a környékbeli házak tetőit látom, egy szecessziós épület tetején egy kitárt karú szárnyas angyal nyújtózkodik.

Kinyílik az ajtó, harminc év körüli magas, néger férfi jön elénk, a versenyzést hirtelen abbahagyó és egycsapásra elhízott sportoló benyomását kelti. Kubai viszonylatban elegánsan öltözködik, halkan és lassan beszél – valószínűleg szándékosan, mintha így is biztosítani akarná hallgatói figyelmét. Ő Francisco Herrera, a kubai igazságszolgáltatás rangban harmadik embere. A beosztottak szobáin megyünk keresztül, jöttünkre a bírók és a bírónők felállnak és vigyázzba kapják magukat.

Egy bőrgarnitúrán foglalunk helyet, Herrera kávét és szörpöt hozat, a tálcát cipelő nő fegyelmezetten megáll a küszöbnél.

– Permesso, doctor?

A helyettes főügyész int, hogy beléphet és leteheti a poharakat. Vendéglátónk hátradől a székén, nem iszik, ajkát kissé beszívva várja a kérdéseket.

– Több országban is tapasztaltam, hogy a közbiztonság egyre romlik, Olaszországban, az NSZK-ban, de Franciaországban is szaporodnak az erőszakos bűncselekmények, gyakran fordulnak elő rablótámadások, nemi erőszak, gyakran tűnnek el idegenek, és többé nem is lehet megtalálni őket. Kubában viszont, úgy tapasztaltam, a legszűkebb kikötői sikátorba is be lehet engedni éjfélkor egy tizenhat éves szűzlányt, és csak akkor történik vele valami, ha ő is úgy akarja. Hogy sikerült ezt elérni?

– Sokat adtunk rá, hogy megszüntessünk minden merényletet. Az élet és a tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények büntetése halál is lehet. Hat évvel ezelőtt egy háromtagú banda lakásokat rabolt ki, nagy szériát hajtottak végre simán, de az egyik betörésüknél megöltek egy embert. Huszonnégy óra alatt elfogtuk őket, és mind a hármat agyonlőtték.

– Jelenleg melyik terület adja a legtöbb gondot a kubai igazságszolgáltatásnak?

– A közlekedés.

– Nem a feketepiac?

– A feketepiacot visszaszorítjuk, minden kiskaput bezártunk. 1973 decemberében például hoztunk egy rendeletet, melyben azt is meghatároztuk, hogy mennyi élelmiszert lehet behozni vidékről Havannába.

– Mondjuk húsból mennyit?

– Egy dekát sem.

– És hogy tudják ezt ellenőrizni, megnézik minden autó csomagtartóját?

– Erre nincs szükség, információk segítségével a nyomára jövünk – mondja, és további magyarázat helyett diplomatikus kézmozdulatot tesz.

– A külföldiek hogy kapcsolódnak bele ezekbe a fekete üzletekbe?

– Például most a Boksz Világbajnokságra sok külföldi vendég jött Havannába, főleg puerto ricóiak. Ingeket és cipőket árultak a Habana Libre szállodában, rumot és cigarettát vettek érte. A rendőrség letartóztatta őket, azzal védekeztek, hogy a kubaiak kezdték el az üzletelést. Bár a védekezésüket megdöntöttük, nem ítéltük el őket, mivel viszonylag kis értékekről volt szó.

– És mi volna akkor, ha én kiállnék a Rampára és megpróbálnám eladni a cipőmet?

A helyettes főügyész sóvár pillantást vet olasz cipőmre, de fékezi magát:

– Az elvtárs a magyar és a kubai törvények szerint felelne a cselekedetéért. De, mondom, a figyelmünk most a közlekedés felé fordul. Évente 800 halálos baleset történik, nemrégiben Vinar del Rióban egy tömeges összeütközésnél 22-en haltak meg.

Bár a KRESZ Kubában épp oly szigorú, mint nálunk, sőt sokkal szerteágazóbb, mert például az irányváltoztatást vagy a megállást a sofőr az ablakon kinyújtott balkarjával is köteles jelezni – a vakító napsütésben ugyanis nehezen észlelhetők az indexlámpa felvillanásai – a többség nem sokat törődik a szabályokkal. Néhányezer kilométert utaztunk Kubában kocsin, és alig volt olyan száz kilométeres szakasz, ahol ne fenyegetett volna minket közvetlen balesetveszély. Egyszer a Sierra Maestra keskeny és kanyargós útján egy szűk hídon kettős záróvonalon keresztül előzött a sofőrünk, irányjelzés nélkül és természetesen harminc kilométerrel túllépve a sebesség megengedett felső határát. Bent a városban, ahol ellenőrzéstől lehet tartani, a sofőrök jobban vigyáznak, még az olyan formálisnak tűnő előírásokat is megtartják, hogy a vasúti átjáró előtt meg kell állni és üresbe kell rakni a sebességváltót.

A közlekedési ügyeket befejezve eszembe jut beszélgetésünk a jezsuita páterrel, és a jehovistákról kérdezem a helyettes főügyészt:

– 1973-ban lépett életbe az a törvény, mely bünteti a katonai szolgálat megtagadását. Ezt a törvényt elsősorban a Jehova tanúi ellen hoztuk, véleményünk szerint ez a szekta ellenforradalmi szervezet, a CIA befolyása alatt áll.

– Hány éves korban vonulnak be a férfiak?

– Tizenhat-tizennyolc évesen, Playa Gironnál is harcoltak tizenhat éves katonák. A katonai szolgálat három évig tart.

– És évente hányan tagadják meg a szolgálatot?

– Nem tudom pontosan, talán 15-20 ember. És ami érdekes, szinte mindannyian a parasztok fiai közül kerültek ki.

– És a bíróság előtt mivel védekeztek?

– Teológiai jellegű indokokkal. Jövő évre várják a világ végét, és talán úgy gondolják, hogy erre a rövid időre nem érdemes katonaruhába öltözni.

– Mik a büntetési tételek?

– A katonai szolgálat megtagadásáért 1–6 év jár.

– Börtön?

– Nem. Olyan büntetés-végrehajtási tábor, ahol nehéz fizikai munkát végeznek. A fegyintézetek Kubában két csoportra oszlanak, az elsőben sok a kedvezmény; az elítéltek találkozhatnak a feleségükkel, sőt házaséletet is élhetnek, a második csoportban nincs látogatás, sem feltételes szabadlábra helyezés.

 

A buzeránsokról nem beszéltek magának a bíróságon? – kérdezi később valaki.

– Sok van belőlük?

– Gondolja meg, hogy Kubában 150-200 ezerrel több férfi él, mint nő, nem is beszélve arról, hogy már az amerikai időkben divatba jöttek a „meleg” kapcsolatok. Főleg a pincérekre kell vigyázni, nézze meg: némelyik még a szemöldökét is tépi.

A kubai homokos férfiak, akik a kapcsolaton belül a „nők” szerepét töltik be, rendkívül öntudatosak, és vállalják a helyzetüket, így például önmagukról szólva a melléknevek nőnemű alakját használják, nem azt mondják magukról; hogy bueno, hanem azt, hogy buena.

– És dolgoznak?

– A kubai férfi spanyol lovagi hagyományokon nevelkedett: akit szeret, azt nem hagyja dolgozni, hanem eltartja. A kormány megpróbált fellépni a homokosok ellen, de nem sokra ment. Közveszélyes munkakerülésért elítélték, munkatáborba zárták őket, de ezt a tábort hamarosan fel kellett oszlatni, mert a homokosok túl jól érezték magukat egymás társaságában, és a „nők” itt sem voltak hajlandók dolgozni.

 

– A családi törvényekben milyen változásokat hozott a Forradalom? – kérdezem a helyettes főügyészt.

– Most dolgozzuk ki az új kubai alkotmányt, még folynak a viták. Papíron egyelőre a régi spanyol eredetű törvények vannak érvényben, természetesen töröltük az olyan megalázó meghatározásokat, mint hogy „mujer – una cosa”, „az asszony – egy tárgy”.

Válás esetén a fiúk az apával, a lányok az anyával maradnak. A gyermektartás az apa fizetésének legfeljebb egyharmadát teheti ki, sőt, ha az illető havi száz pesónál kevesebbet keres, további engedményt kaphat. A házasságon kívül született gyerek esetében, ha az apa nem ismeri el a magáénak, és az anya nem tud dolgozni, az állam ad a gyerek után segélyt, 70-80 pesót.

A válás könnyű, közös megegyezés esetén hat napon belül elválasztják a feleket. Ügyvédek bonyolítják le az ügyet, a pár épp csak aláírja a papírt.

– A művi abortusz bűncselekménynek számít?

– Igen, csak hivatalos orvosi vélemény alapján engedélyezik: hajadonoknál, sokgyermekes anyáknál.

– Mennyi ez a „sok” gyerek? A kubai családmodell hány gyereket tételez fel?

– Ötöt vagy hatot. Lehetséges, hogy lesz változás, Fidel az egyetemisták előtt megemlítette a kétgyerekes családmodell lehetőségét. Ebben az esetben nyílván megváltozna a felfogásunk a művi vetélésről is, de engedély nélkül egyelőre bűncselekmény, egytől hat évig terjedő börtön jár érte. Meg kell hogy mondjam őszintén: ritkán tudunk elfogni manipuláló orvosokat.

– Mibe kerül egy ilyen műtét?

– Úgy tudom, 200-500 pesóba, a nőnek esetleg félévi fizetésébe.

A helyettes főügyész arcáról nem tűnik el az udvarias figyelem, mégis érezni lehet, hogy beleunt a válaszolgatásba. Hogy felélénkítsem, most okvetlenül személyes jellegű kérdéseket kell feltennem neki.

– Hogy lehet az, hogy Ön ilyen fiatalon már ilyen magas beosztásban dolgozik?

– Közvetlenül az egyetem elvégzése után kerültem ide, a bíróságra, harminc éves koromban neveztek ki helyettes főügyésznek. Hivatalomban a jelenlegi igazságügyi miniszter volt az elődöm.

– Kollégái, a többi fiatal bíró, nem irigykedtek az Ön gyors karrierjére?

– Az ügyészek külön jogállásba tartoznak, helyzetük nem azonos a többi bíró státuszával.

– Miért?

– Mert az ügyésznek minden körülmények között és mindenekelőtt forradalmárnak kell lennie. Az első ügyészek szervezése is rendhagyó módon történt: a Párt 12 megbízható embert választott ki a Hadseregből és a Belügyminisztérium állományából, és elküldte őket joghallgatónak, némelyik már egyetemista korában ügyészként dolgozott.

– Ezek szerint a tanácsvezető és egyéb beosztású bíráknak nem kötelező forradalmárnak lenni?

– De igen.

– Akkor miért élveznek az ügyészek mégis megkülönböztetett jogállást? Elképzelhetők-e fokozatok a forradalmi magatartásban? Lehet-e valaki kicsit, közepesen vagy nagyon forradalmár?

A tolmács legyint és le sem fordítja a kérdést, kis utóvéd-csatározással visszavonulok.

– A vádlottak osztályhelyzetét, származását hogy értékelik a kubai bíróságok?

– Nem jellemző az osztálykontroll, sokkal inkább a vizsgált ember egész életútját figyeljük. Számos vagyonos család volt forradalmi érzületű, nem szabad elfelejteni, hogy maga Fidel is tehetős családból származik.

 

Átmegyünk egy vizsgálati terembe, majdnem az egész helyiséget betölti egy nagy asztal. Az asztal mögött üveges iratszekrény áll, rajta Camilo Cienfuegos képe, nagy szakállával, kalapjának dicsfényszerű széles karimájával Krisztusra hasonlít.

Úgynevezett bírói meghallgatás folyik, az asztalnál nyolc bíró illetve ügyvéd ül: három fehér, négy néger férfi és egy néger nő. A folyosóra nyíló ajtónál őrködik a törvényszolga: öreg kockafejű, szemüveges néger, kifényesedett, kék zakót és fekete nadrágot visel, nyeles papírlegyezővel hajtja a levegőt izzadt homlokára. Tudatában van hivatala méltóságának, erélyes mozdulatokkal taszigálja be a folyosóról az első delikvenst.

Húsz év körüli férfit hallgatnak meg, a rendőrségi fogdából hozták át, kívülhordós gyűrött inget visel, arca borostás. Megáll a bírói asztal előtt, lábait pontosan a padló két fekete kőkockájára helyezi, hátul összefonja a kezét, ujjai idegesen dörzsölgetik egymást. Foglalkozása szerint segédszakács, polgári alkalmazott a fegyveres erőknél.

Felolvassák a vádat: autóbuszt lopott, furikázott vele, Alamarban nekiment egy nagy háznak és összetörte a kocsit. A karambol után elbújt, egy parasztházban találtak rá.

– Jogosítványa van?

– Nincs.

– A tett elkövetésének időpontjában ittas volt?

A férfi elgondolkodik, egyik kísérőnk a fülemhez hajol:

– Egész biztos azt fogja mondani, hogy igen.

– Mi a jó benne?

– Mert ha részeg volt, akkor elesik az előre megfontoltság ténye.

– Igen – mondja a férfi –, sokat ittam.

– Bűnösnek érzi magát a felolvasott vádban?

– Nem.

Háromszáz pesót fizet, ezért ideiglenesen szabadlábra helyezik, a legyezős öreg törvényszolga kilöki a folyosóra.

Még egy kihallgatást nézünk végig: egy másik fiatal férfi zsebrádiót lopott a buszon és tettenérték. Őt nem helyezik szabadlábra, mert személyi körülményei gyanút keltenek: nem dolgozik, nincs is szakmája. Hiába mutat valamilyen papírost, hogy egészségileg nem alkalmas munkára, az ügyét egyelőre elmarasztalólag lezárják, és a törvényszolga rajta is egy nagyot taszít.

 

A tárgyalóterem fával burkolt, szokatlanul alacsony helyiség, hogy a levegő ne rekedjen meg, minden ablakot sarkig kitártak. Erős a huzat, kővel nyomatták le a jegyzőkönyvek lapjait, hogy el ne repüljenek. A pulpituson öttagú bírói tanács ül, ebből három hivatásos jogász, kettő népi ülnök, őket kéthónapos ciklusokra rendelik be. Az oldalsó emelvényen joghallgatók szoronganak, sokan vannak, Kubában az egyetemi felvétel nincs vizsgához kötve, minden érettségizett jelentkezőt felvesznek.

A hallgatóság padjai is zsúfoltak, mögöttük egy sorral komoly arcú, gondosan borotvált fiatal és középkorú férfiak ülnek, egyforma sötétkék vászonruhájukban jóval elegánsabbak, mint az általában kopott öltözetű közönség.

– Kik ezek? Rendőrök vagy katonák? – kérdezem a kísérőnktől.

– Rabok.

– Rabok? És mit keresnek itt?

– Az ő ügyük is most kerül sorra, és a törvény értelmében joguk van végignézni néhány tárgyalást.

Valóban, most már nekem is feltűnik a sor szélén ülő két fegyveres rendőr, de nincs idő bámulni, mert az öreg törvényszolga már tereli is be az újabb vádlottakat. Egy öreg és egy fiatalabb néger lép a bíróság elé, egérszürke nadrágot és ugyancsak szürke, szakadozott inget viselnek.

A jegyzőkönyvvezetőnő felolvassa a vádat: a fiatalabb néger kiváltotta a jegyre járó cigarettaadagját – hat doboz „Populares” cigarettát – és az öreggel közösen eladta a Pilóta nevű kocsmában. A jegyre harminc centávóba kerül dobozonként a cigaretta, ők 1 pesó 60 centávót kértek érte – megjegyzendő, hogy a trafikokban szabad árusításban ugyanennyiért lehet kapni. Más vádpont nincs. Számolgatok: 7 pesó 80 centávóról van szó, szálláshelyünkön, a Rivera Hotelben egy üveg sör 1 pesó 20 centávóba kerül.

– Milyen büntetést kaphatnak?

– Az értéktől függetlenül legalább két évet fejenként, de ha más súlyosbító körülmények is felmerülnek, a büntetés elérheti a hat évet is.

Első pillanatban mellbevág: hét-nyolc pesóért két év! – de eszembe jut, hogy az ötvenes években nálunk is ilyen büntetéseket vágtak azokra, akik áthágták a jegyrendszer korlátozásait. Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy Kuba is eljut odáig, hogy ezeket az ügyeket mindenki hihetetlennek találja majd.

Amíg a jegyzőkönyvvezetőnő egyhangúan darálja a szöveget, az ügyész szórakozottan rágyújt, a tanácselnök erélyesen rendreutasítja. Az elnök a legfiatalabb, és feltehetőleg legjobb indulatú a bírói emelvényen ülők között, rászól a padlót bámuló vádlottakra:

– Rám nézzenek és gondolkodjanak, mert nem tudják megvédeni magukat.

A figyelmeztetés hatástalan marad, a két vádlott egykedvű, majdnem kíváncsi pillantásokat vet ide-oda, szemmel láthatóan nem tudják, hol vannak, és mi történik velük. Ekkor az ügyész a jegyet kéri, melyre a cigarettát vásárolták, az öreg odaadja, de felsőteste megfeszül és előrehajol, csak az érdekli, hogy ne vegyék el tőle, bár most pár évig nem lesznek gondjai a kiváltással.

Behívják az egyetlen tanút: a rendőrt, aki a Pilóta-kocsmában tettenérte őket. Kifényesedett fenekű vászonnadrágot visel, alig oldott vigyázzállásban teszi meg a vallomását. Visszafelé elmegy a két vádlott mellett, sem az öreg, sem a fiatal férfi nem néz rá; mi közük van nekik ehhez a rendőrhöz!?

Szünet nélkül folytatódnak a tárgyalások. Egy alacsony, fiatal, bokszoló külsejű néger ül le elénk a vádlottak padjára. Külföldi, kék, láncszövésű inget visel, haja nyakban egyenesre van borotválva. Menő sportolónak nézem, kiderül, hogy valóban vízipólózik.

A vád: gyilkosság. Egy tengerparti éjszakai bulin a vádlott összeverekedett valakivel, hazaszaladt a machetáért – az ügyész felmutat egy nagy konyhakést –, a vízben nekitámadt ellenfelének, és levágta a karját, az illető meghalt, még a holtteste sem került elő.

Az ügy a maga borzalmasságában is egyre unalmasabb, elnyomok egy ásítást és a tárgyalóterem órájára nézek: az óra áll.

Santo Domingo, San Miguel des los Banos – magyarul talán Fürdős Szent Mihály –, a fekete Volga egymás után fut át a falvakon. A hőmérő negyven fok körül áll, az élet az utca árnyékos oldalán folyik.

Meg-megszomjazunk, de az átmenti vendéglőkben nem kapni sört, csak rumot és valamilyen „Malta” nevű szörpöt árulnak öt centávóért, olyan ízű, mint a jó bőven megcukrozott Nektár sör lehet.

A falvak főutcáin sok az elgázolt, kiontott belű kutya, keselyűk ülnek a dögökön, nagyok és piros fejűek, mint egy kifejlett pulyka, közeledtünkre abbahagyják a zabálást, de nem rebbennek fel, csak ideges kis biccentésekkel néznek jobbra-balra. A Volga széles ívben kikerüli őket, kockázatos volna nekikhajtani.

Szombat van, de a falvakban sehol sincs víkend-hangulat, az ötnapos hivatalos munkahét végetért, elkezdődött a kétnapos társadalmi munka. A mikrobrigádok is dolgoznak, egy félig kész épületből kinéz egy szemüveges arc – civilben talán mérnök lehet vagy főkönyvelő – egy nagyot köp az útra, aztán visszahúzódik.

Aztán eltűnik a falu, megszűnik minden mozgás, csak egy-egy unott lovast látunk poroszkálni, nyeregben ülve is alacsonyabbak, mint az út mellett növő, falszerűen sűrű, zöld nád. Szemünket már az is felüdíti, ha észreveszünk egy meszelt vagy szürkére mázolt kalyibát.

Ezek a kunyhók szegények és hevenyészettek, mintha nem is Robinson, hanem Péntek lakna bennük. Oldalfalaikat jobb esetben pálmadeszkákból, de néha csak hánccsal megkötött törmelékfából rakták össze, maguktól nem tartanának ki a helyükön, sűrű dorongokkal támasztották ki. A tető rozsdás hullámbádog, nád- vagy csak pálmalevél-koszorúk.

Szeretnénk belülről is megnézni egy kunyhót, de a sofőr nem engedi.

– Nincs benne a programban! – mondja összevont szemöldökkel.

Így csak pihenő közben, „egészségügyi szünetek”-ben vethetünk feléjük egy-egy pillantást. A legfőbb bútordarab mindenütt a hintaszék, a kunyhók előterében csak néhány primitív használati tárgyat fedezünk fel: a fazekat egy konzervdoboz helyettesíti, melyre fület forrasztottak, a táskát pedig egy cementes zsák, belefűzött zsineggel. Néha visszanézett ránk egy öregasszony, kinyitva a rohadó kis kémlelőablakát, de az öreg, szakállas-kalapos parasztokat nem nagyon érdekeltük, tovább ringatóztak hintaszékeikben.

A határban senki sem dolgozik, néhány vászoninges férfi üldögél egy épület mögött az árnyékban, gondolom, valami munkacsapat-féle lehet. Meztelen gyerekek tapicskolnak a sárban, egyébként minden kihalt, csak a kis pelota-pálya körül teszik ki magukat a napnak a szenvedélyes sportbarátok. Október legvége van, néhány nap múlva el kell kezdődnie a cukornád-aratásnak.

– De hát ki műveli meg a földeket?

– Az iskolások.

 

Utunk célja Finca „La Alegria”, a Magyar Népköztársaságról elnevezett iskola. A kapunál felirat hirdeti a nevet, a tábla szélét a magyar nemzeti színekre festették: piros-fehér-zöld-sárgára, én ugyan a sárgára nem emlékszem, de hát már rég eljöttünk hazulról, azóta sok minden történhetett.

Az igazgató fogad minket, huszonhat éves, jelenleg az első évet végzi az egyetem történész-szakán, mint levelező hallgató.

– Minden tanáruk ilyen fiatal?

– Huszonhárom év az átlagéletkor.

Előresiet, hogy bevezessen minket az épületbe, tekintetem a lábára téved, az irdatlan melegben is magasszárú cipőt visel. Az igazgatói irodában ülünk le, a berendezés színvonala felülmúlja a kubai átlagot, az asztalon szovjet „Vityáz” típusú ébresztőóra áll és „Sony” magnó.

– Járatlanok vagyunk a pedagógiában, szeretnénk ha elmagyarázná nekünk, mik a nevelési alapelveik.

– „Che” azt mondta, hogy a tanulás és a fizikai munka egyesítése az egyetlen kommunista nevelési forma, ezen az elven épülnek fel a kubai iskolák, így a miénk is. A gyerekek naponta öt órát tanulnak és három-négy órát dolgoznak a földeken. Banánültetvényeket gondozunk, de zöldséget is termesztünk öntözéses táblákon.

– Hány évesek a növendékek?

– 12-től 17 éves korig tanulnak itt, aztán a legtöbben a következő iskolafokozatba, a preuniversitárióba mennek ösztöndíjjal.

Közben benyit egy tanárnő, az igazgató helyettese, beszélgetés közben kiderül, hogy ő sem végzett pedagógus, most készül beiratkozni az egyetemre.

– És milyen tárgyakat tanít?

– Társadalmi szokások ismeretét; viselkedési formákat, étkezési előírásokat, hogyan kell felkérni táncra egy lányt, a lánynak hogyan kell fogadnia, ilyesmiket.

– Companeros – mondja az igazgató –, nézzük meg az iskolát.

Átsétálunk a hídon, mely összeköti a két különálló könnyűszerkezetes épületet: a kollégiumot, irodát, illetve magát az iskolát. Benyitunk a biológiai oktatóterembe, bent épp a hetedikesek tartják a foglalkozásukat. A „tanárt”, egy tizenhat éves fiút, tanítványaitól csak néhány felnőttes jel különbözteti meg: fekete keretes szemüveget visel, időnként kivesz egy szálat az asztalon levő „Popularos” cigarettás dobozból.

– Minek készül? – kérdezem.

– Egyetemi előkészítőre járok, biológus akarok lenni.

– Tanár?

– Nem, inkább kutató, de itt most tanárra van szükség.

– Mennyi fizetést kap a munkájáért?

– Csak az ösztöndíjamat, harminc pesót naponta.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a képzett oktatók hiánya az egész kubai nevelést jellemzi.

Valaha Kuba nem tudott mit kezdeni a pedagógus túltermeléssel, ezrek és ezrek nem találtak munkahelyet, egy kisvárosban, Holgiunban egy áruház-tulajdonos propagandacélból csak állástalan tanítókat vett fel eladónak, és a jelentkezők seregéből válogathatott. Persze, ez még az 1950-es évek elején történt.

Mikor Castro megnyitotta a határt, hogy eltávozhassanak azok, akik nem rokonszenveznek az Új Renddel, százezerszámra menekült el a kubai értelmiség, pedig vagyonukból nem vihettek magukkal mást, mint a testi ruhájukat. Az idők viszonylagos enyhülésével sem tértek haza, visszafogadásukat állítólag a legszigorúbb rendeletek tiltják, kivételként csak egy gyógyíthatatlan beteg újságírót szoktak emlegetni, akit meghalni engedtek haza.

Az orvosok, mérnökök mellett a legjobban képzett tanárok is elhagyták az országot, a Havanna melletti Echeverria Egyetemen mutattak egy tanulságos statisztikát, mely szerint száz professzorból öt sem maradt a helyén a Forradalom győzelme után. Jelenleg az 599 tanár közül alig öt százalék tanít tíz évnél régebben, a tanárok hetven százaléka pedig még ötéves szolgálati idővel–tapasztalattal sem rendelkezik.

A diákok száma viszont aránytalanul magas az ország lakosságához viszonyítva, már említettük, hogy az egyetemeken nincs felvételi vizsga, minden jelentkező bekerülhet, csak menet közben szelektálnak.

A tanárhiányon különféle megoldásokkal próbálnak enyhíteni, a forradalmár munkásokat hívták az egyetemre, bevezették az úgynevezett „instruktor” mozgalmat: aki többet tud, segítse azt, aki kevesebbet tud – a negyedévesek tanítják a másodéveseket, a harmadévesek az elsősöket.

A tanári pálya vonzását tovább csökkenti, hogy a fizetések szokatlanul alacsonyak, a Magyar Népköztársaságról elnevezett iskolában a tanárok 150 pesót keresnek havonta, ehhez csak az ingyenes étkezés és a szállás jön hozzá. Bár az is igaz, hogy Kubában jelenleg kevéssé érvényesül egy pálya objektív vonzása, vagy a vonzás hiánya – pótolják néhány rendelettel.

Átmegyünk egy lakószobába. Hatvan lány alszik ebben a teremben, most napközben üres. Megnézem az ágyakat: a keresztvasakra kemény pozdorjalemezeket fektettek, erre került a matrac és a – legalább is most – piszkos lepedő, a színes műanyag takarón frottír törülköző szárad.

Belesek egy szekrénybe – nem túl nehéz, mivelhogy nincs ajtó rajta – egy rózsaszín műanyag papucs, egy világoskék blúz, egy sötétebb kék szoknya látható benne, kerek dobozban puder, fent a polcos részen könyvek. Kiemelek egy fizika tankönyvet, megnézem a szerzőket: Pjariskin, Mincsenkov, Krauklis Karpinszkij.

– Ön kit szeret olvasni? Kik a kedvenc írói? – kérdezem a minket kísérő tanárnőt.

– José Martit és a szovjet irodalmat szeretem.

– A szovjet irodalomból kit?

Zavart nevetés:

– Most nem jutnak eszembe a nevek.

Közben a konyhában elkészült az ebéd: hatszáz adag kukoricakását főztek, hozzá édeskrumplit, a vendégeknek és néhány kiemelkedő növendéknek külön szobában terítenek, mi húst is kapunk.

Az asztal mellett ülő kiválasztottak jórészt szemüveges, gátlásos, ugyanakkor agresszív fiúk és lányok, azokhoz az otthoni úttörő káderekhez hasonlítanak, akik fehér ingben, vörös nyakkendőben, de vastag köteg beszédkézirattal lépnek fel a felnőtt gyűlések szónoki dobogójára és rutinosan biztosítják a jelenlévőket, hogy növekszik a méltó nemzedék, mely átveszi majd az öröküket. Kérdéseinkre vezércikk-töredékeket kapunk válaszul.

A gondnok óvakodik be a szobába, kérdezi, nem kívánnak-e valamit a magyar elvtársak? Kapok az alkalmon, és valamilyen gyümölcsöt kérek. Hosszú napok múltak el úgy, hogy nem is láttunk banánt, ananászt, grape fruitot, de még azt a bizonyos meghámozhatatlan kubai narancsot sem, melyet megjelenése után néhány nappal már leszállított áron szoktak kínálni a budapesti gyümölcsboltokban. A gondnok sajnálkozva vonja meg a vállát: gyümölcsöt ő nem tud adni, hiába áll az iskola egy nagy banán- és narancsültetvény közepén. Nyilván az egész termés exportra ment.

– Mindenképpen az élre akarunk törni a citrusfélék világpiacán – mondja az igazgató. – Már most is többet termelünk, mint Izrael, de minőségileg egyelőre ők jobbak, a technikájuk fejlettebb. A még a fán levő éretlen narancsot különféle injekciókkal kezelik, és ezzel elérik, hogy az érett gyümölcs foltnélküli lesz, és tökéletesen gömbölyű.

Több száz hasonló iskola működik Kubában, nem mindegyik rendelkezik önálló földterülettel, növendékei a szomszédos állami gazdaságokban dolgoznak. Oriente tartományban láttunk olyan gazdaságot, mely harminc iskolát foglalkoztatott, mintegy tíz-tizenkétezer diákot napi négy-öt órában. Amennyire meg tudtuk ítélni: az állam csak így tud elegendő munkaerőt biztosítani a mezőgazdaság számára.

A legfontosabb munkát, a cukornádaratást ötven-hatvan százalékban gépesítették – legalább is papíron. Szovjet kombájnokat hozattak, melyek alacsony és magasabb szárú nádat egyaránt kitűnően vágnak – szélcsendes időben, mert ha fúj a szél, a kombájnok nem tudnak mit kezdeni a hullámzó-csapkodó nádtengerrel, marad a macheta, a széles nádvágó kés. De ki fogja meg a macheta nyelét? A kubai parasztok nem hajlandók megerőltetni magukat, és talán nem is bírnák a feszített hajrámunkát. Húshoz csak elvétve jutnak – a rendelkezések gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy a ház körül disznókat tartsanak, az illetékesek így próbálják elejét venni az üzérkedésnek – a cukorral kevert joghurt viszont nem ad elég erőt.

Kézenfekvő volna a mikrobrigádokat kirendelni ide is, de azoknak épp elég a házépítés. Mozgósították a városi lakosságot, idény közben havonta két hétvégén dolgoznak a földeken, cukornád aratása idején pedig egész üzemrészek költöznek le falura, de a termés nagy része így is veszendőbe menne a gyerekek segítsége nélkül.

Az aratás hetében a műszak addig tart, amíg az emberek bírják, napi 10-12 órát dolgoznak. Egy machetero, késforgató ember négy tonna zöld nádat vág ki hajnaltól sötétedésig. A gyerekek mennyit? Isten tudja.

Az iskolásokat nem lehet nélkülözni a többi munkánál sem, például az ültetvények felújításánál. A nád öt-tíz évig nő új telepítés nélkül is, de számos olyan ültetvényt láttunk, melyhez 15-20 éve nem nyúltak hozzá gondozó kezek. A munka mindig több lesz, sohasem kevesebb.

Azokon a hétvégeken, mikor a gyerekeket hazaengedik a szüleikhez, a családjukhoz, láttam leszállni őket a buszról Havanna belvárosában: arcuk barna, testük kissé puffadt az egyhangú koszttól, tekintetük merev és szomorú.

Ahol a Sierra Maestra leér a tengerig, a partmenti kis falvak temetőiben sírkeresztek ezreit láttuk. Csodálkozva és értetlenül figyeltük, hatvan-nyolcvan lelkes falvak nem veszíthettek ennyi embert.

– Valamilyen ütközet folyt itt?

– Nem, a parasztok a hegyekből ide hozták le a betegeiket, és tűzjelekkel hívták a hajókat segíteni. De hiába égtek a máglyák napokig, a hajók csak ritkán jöttek.

Hivatalos statisztika szerint 1000 gyerekből „csak” 67 halt meg egyéves korának elérése előtt, de ez a szám szinte semmit sem jelentett, mert a falvak nagy részben nem is jegyezték fel az adatokat. Az átlagéletkor sem haladta meg errefelé a negyven évet, tomboltak a népbetegségek, az analfabétizmus, nem véletlen, hogy épp a Sierrák, a hegyvidékek váltak a Forradalom bölcsőivé. Valaha ez a vidék volt a szökött rabszolgák menhelye, és 1956-ban ide vonultak a „szakállasok”, a „Granma” hajóval partraszállt harcosok.

A Sierra Maestrában alakult meg az Első Front Fidel Castro parancsnoksága alatt. A katonák a mexikói táborban magas szintű kiképzést kaptak, Baio tábornok, a spanyol polgárháború egyik volt parancsnoka foglalkozott velük; olyan feladatokat adott, hogy tizenkét órát kellett feküdniük a homokban, a tűző trópusi napon mozdulatlanul, mindvégig megtartva az álcázás szabályait. De hiába készültek fel kiválóan, a Battista hadsereg elviselhetetlen létszámfölényben támadott, hogy megosszák az ellenség erejét, a Forradalmi Parancsnokság elhatározta: egy újabb frontot kell nyitni a Sierra Cristalban.

63 ember indult el, Fidel öccse, Raul Castro Ruiz vezetésével, kilencen útközben csatlakoztak hozzájuk. Amerikai dzsipeket szereztek, és kihasználva, hogy az ünnep miatt fellazult az ellenőrzés az országutakon, eljutottak a másik nagy sziklás hegységbe, a Sierra Cristalba, Mayari Arriba faluba, és 1958 márciusában megnyitották a Második vagy Keleti Frontot.

Az egykori táborhely ma már múzeumnak számít, turistakirándulások célpontja, mi is ellátogattunk ide. Alacsony, sovány férfi fogad minket szürke ingkabátban, idegességtől feszült arcán a szívbaj jelei, két kézzel szorítja meg a kezemet:

– Bienvenido!

Ő vezetett körbe minket a táborhelyen, széles mozdulattal magyarázva:

– Mikor Raulék megérkeztek, itt már működött egy ellenálló csoport Tomas Sevich vezetésével, ők csatlakoztak a Keleti Fronthoz. Elkezdődött a partizánháború, augusztusra az egész helység a forradalmárok kezébe került. Átvették a közigazgatást, az első dolguk az volt, hogy a falvakban népiskolákat nyissanak.

– Battistáék gyakran megtámadták őket?

– A zsarnok hadserege kétszer indított támadást, de mind a kettő csak egy napig tartott, sötétedéskor visszavonultak, féltek itt fent a hegyekben, beérték azzal, hogy az országutat és a városokat ellenőrizni tudják. Repülőgépeken támadtak napalm-bombákkal, a forradalmároknak nem volt légelhárításuk, csak fokozott mozgékonysággal védekezhettek. Közvetlen harci érintkezésre csak a kaszárnyák közelében került sor, és mindig a forradalmárok kezdeményezték.

– Milyen erős volt a Battista hadsereg?

– Körülbelül 25 ezer főből állt, nem sorozással szerveződött, hanem pénzért toborozták őket a bűnözők és a munkanélküliek közül. Igen jó nehézfegyverzettel és tüzérséggel szerelték fel őket, de más kiváló harci tulajdonsággal nem rendelkeztek, felvonulásra és tisztelgésre voltak kiképezve. A hadsereget egészítette ki a rendőrség és a besúgók hálózata, a besúgók megszabott havi fizetést kaptak: 33 pesót és 30 centávót, de csak a városokban tudták megszervezni a spicli-rendszert, falun nem sikerült.

A Második Front szállásépülete korábban egy földbirtokos nyári tanyája volt, az egész nem több, mint néhány falemezből összerótt szoba, az egyik fal széttolható, hatalmas szúnyogháló zárja le. Csak Vilma Espin – Raul Castro felesége – aludt kényelmes ágyban, Raulnak egy függőágyat szereltek csövekből, a többiek a padlóra terítettek maguknak valamilyen matracot vagy pokrócot.

A parancsnoki pont egyetlen különálló szoba, egy telefonnal, a berendezése sem lehetne egyszerűbb: egy asztal, egy szék, a mennyezetről csupasz villanykörte lóg le.

– Miből éltek a felkelők?

– Voltak motorizált csapataik kamionokkal, autókkal, ezek vasúti szerelvényeket is megállítottak és rekviráltak, a Csimonora támaszpontra szállított hadianyagokat is megszerezték, az északi parton a Mexikói-öbölnél hajókat is lefoglaltak. A Forradalmi Hadsereg azonban elsősorban a nép támogatására számított: „Bonokat” adtak ki, ezeket a rokonszenvezők elfogadták készpénzként, pedig ha Battistáék megtudták, kivégezték az illetőt. Júniustól, mikor kezdett beérni a kávé és a gyümölcs, a termés értékének tíz százalékát a parasztok és a földbirtokosok odaadták a forradalmároknak. Fidelék ebből vették a fegyvereiket, sőt egy hajót is tudtak vásárolni.

– Azok a földbirtokosok, akik támogatták a forradalmat, Castróék győzelme után megtarthatták a földjeiket?

– Nem, a földreform általános volt, mindenkire kiterjedt.

A táborhely mellett múzeumépületet emeltek, itt őrzik a Második Front tárgyi emlékeit és a harcaikat bemutató fotókat. Az egyik falon felszögezett piros és fekete álarcok, jelvények tűnnek a szemünkbe.

– Bandita-maszkok. Sok fegyveres banda garázdálkodott ezen a környéken forradalmi álruhában, erőszakoskodtak, fosztogattak, rongálták a Második Front tekintélyét. Raulék elfogták őket, a vezetőiket kivégezték, néhány fiatalabb közülük csatlakozott a Forradalmi Hadsereghez.

Minden kiállított emlékhez vér tapad: a forradalmi mozgalom egyik legendás hősét, Frank Paist az utcán lőtték le a katonák, a tárlóban látni Pais ingét: a világos anyagra, a kék teve és mecset minta közé égés- és vérnyomok vetődnek, krémszínű nadrágja is csupa vér.

Egy vonat ostrománál egy szakállas forradalmár meghalt, társai olajoshordókra fektetve ravatalozták fel és a kubai zászlóval takarták le.

Egy hevenyészett egyenruha piros paroliján sárga rangjelzés, ezen is egy vércsík húzódik át.

Külön teremben tartják a fegyvereket: néhány M–26-os automata géppisztolyt, „Che” találmányát: egy puskát, mely nem töltényeket lő ki, hanem kisalakú tojásgránátokat. Traktorokból építettek páncélkocsit, tűzoltó készülékeket alakítottak át lángszóróvá, a tönkrement aknavetőkhöz saját esztergagépeiken készítettek új alkatrészeket.

A kiállítás végére érünk, a kijáratnál egy NDK-s küldöttség ír be az emlékkönyvbe. Kövér, kékinges férfi diktál, szemüvege szárát rágva, egy szakállas fiú írja szavanként, közben aggodalmasan vissza-visszakérdez. Mivel az előző beírás egy egész oldalt foglal el, úgy érzik, kevesebbel nekik sem szabad beérni.

A bejegyzést az emlékkönyvbe mi sem kerülhetjük el, álldogálunk a sorunkra várva, közben egy csoportképet nézegetek, azt a 63 embert ábrázolja, akik annak idején Raul Castro Ruizzal elindultak a Sierra Maestrából, hogy új forradalmi frontot nyissanak egy zsarnok országában: furcsa sombrerókat, szalmakalapokat, baretteket viselnek, vad, szinte baltával kifaragott, lázban égő néger és fehér arcok.

– Mi lett velük? – kérdezem a vezetőt.

– Raul most Fidel helyettese, Vilma Espin Raul felesége és a Nőszövetség elnöke.

– És a többiek? A többi hatvanhárom mire vitte?

– Nem tudom, nincsenek vezető posztokon, legalábbis én nem hallottam róla.

„Che” testét a bolíviai rendőrök elégették, csak a jobb kezét hagyták meg, hogy ujjlenyomatokat lehessen venni róla, de emléke él Kubában, az 1968-as évet Guevara tiszteletére a „Hős Gerilla Évé”-nek nyilvánították, de kultusza nem mérhető ahhoz a szeretethez, mellyel Camilót idézik. Csak egy apró momentumot említek: a Havanna melletti Nemzeti Park egyik istállójában láttuk Camilo régi, legendás lovát, az Yaguajan-t. Már huszonegy éves, de senki sem nyúlhat hozzá, természetes halállal hagyják kimúlni, ottjártunkkor egy szobrász állt mellette és vázlatokat készített az eljövendő szoborhoz, betonvas csontvázat állított össze.

Népszerűségének az az oka, hogy Camilo Cienfuegos Corriaran egész életében közel állt az utca egyszerű emberéhez. Egy festéküzletben dolgozott néhány évig, közben a Képzőművészeti Főiskolán tanult, de anyagiak hiányában nem tudta befejezni. Saját erejéből tört fel a forradalmár vezérkarba, ugyanazt az utat járta be, mint példaképe, Maceo, a polgári forradalom néger tábornoka, a háború során még Maceo naplójának tapasztalatait is felhasználta. A Forradalom győzelme után a fegyveres erők főparancsnoka lett, de semmit sem változott, aki látni kívánta, akkor is megtalálhatta, szabadidejében dzsipjével furikázott a Maleconon, a tengerparti sétányon.

Commandante Camilo – Camilo parancsnok – 1959. október 28-án halt meg. Camagüeyben a fellázadt helyőrséget próbálta fegyver helyett szép szóval lecsillapítani, feladata végeztével visszaindult Havannába, de útközben a CESSNA gép viharba került, és feltehetőleg motorhiba következtében a tengerbe zuhant. Maga Fidel Castro irányította a kutatást levegőben, földön és tengeren, átvizsgálták az egész országot, de sem Camilót, sem a repülőgép roncsait nem találták meg.

Már október közepén láttam, hogy a tengerparton több helyen is hatalmas Camilo reliefet állítanak fel: csizmát, zöld katonaruhát visel, jobb kezével magasba emeli a puskát, úgy tűnik, mintha visszatért volna a tenger mélyéről.

Október 28-át hajnaltól éjfélig Camilo emlékezetének szentelik, a rádióban már reggel leforgatják beszédeinek megmaradt hangszalagjait, a fekete Volgában hallgatjuk: minden szót külön hangsúlyoz és énekelve ejt: „El pueblo Cubano, revolucionarios…” R. gubbaszt a hátsó ülésen, néha lefordít a beszédből egy félmondatot: „Nem állunk meg semmilyen akadály előtt… Lejöttünk a hegyekből és győzni fogunk!”

Amerre jártunk, ezen a napon mindenütt libasorban vonuló gyerekeket láttunk, kék vagy fehér őrsi zászlóikkal mentek a tengerhez, kezükben virágcsokrot vittek. A parton tanítójuk beszédet mond, utána a gyerekek a virágcsokrokat bedobják a vízbe.

Délután öt óra felé Maximo Gomez városka előtt kocsinkkal félre kellett állnunk, az egész lakosság felvonult, hogy megemlékezzen Camilóról. Csokrokat visznek pálmaággal, rengeteg Camilo képet, transzparenseket: „A nép még sok Camilót ad!” Egy nagy vörös-kék zászlót „Les Heroes de Moncada” felirattal heten visznek.

De nincs mindenki meghatva a menetben, egy néger jókedvűen szivarozik, mellette valaki egy Tungsram-prospektust olvas. Egy varkocsos fiatal mulatt nő kiszól nekünk: – Ha én meghalok, nem lesz ekkora felhajtás.

Cukordémon komoran rászól:

– Mi érdemed van neked?

Egy óra is eltelik, mire tovább tudunk menni, feljutunk a hídra, ahol az ünnepséget tartották. Mivel Maximo Gomez városka messzire fekszik a tengertől, itt egy folyócskába dobják be a virágokat, alacsony a vízállás, mocsaras tócsákban fekszenek a piros és sárga virágok.

Trinidad az első spanyol városok közé tartozott az amerikai földrészen, talán csak Santo Domingo régibb alapítású nála. Valaha, a XVII. század elején, aranyat bányásztak Trinidad környékén, élénk és sodró élet folyhatott itt, de aztán a lelőhelyek kimerültek, és a kincskeresők elvonultak. A hegyes-köves vidék alkalmatlan volt cukornád termesztésre és más mezőgazdasági kultúrákra, a város lassan elveszítette korábbi fontosságát, csak a modern turistaforgalom lendítette fel újra néhány évvel ezelőtt.

Nekünk csak egy napot engedélyeztek Trinidadra, akkor is csak későn, öt óra felé juthattunk el a városba. Lélekszakadva rohanunk végig az utcákon, meg-megbotlunk, mert az utat aszfalt vagy kockakő helyett emberfejnyi kavicsokkal burkolták. Egy-egy pillantást vetünk az út mentén a spanyol típusú házakra; a szobákat szalagszerűen egy sorba építették, a nappaliban hat-hét hintaszék reng egymás mellett, az emberek összejöttek beszélgetni.

Elragadó XVII. századbeli tornyos épülethez érünk ki, a háttér a lassan alkonyodó hegyek. Ott lakott a régi spanyol kormányzó, a rezidenciában múzeumot rendeztek be, az útikönyvek háromcsillagos nevezetességként jelölnék – ha volnának útikönyvek Kubában. Az öreg teremőrző sajnálkozik, szívesen megmutatná nekünk a teljes anyagot, de nem teheti, mert nem jelentettek be minket hivatalosan. Hiába kínálunk pénzt, hajthatatlan, így csak egy pillantást vethetünk a régi ház belsejére.

Az úrnő hálószobájában baldachinos ágy áll, a tetején ezüst csillag, az ágy mellett ezüst mosdótál, ezüst vizeskorsó és ezüst bili. Ó, ha én egyszer…

A kormányzó szobájában kinyitható íróasztal, az asztal szemközti, falhoz támaszkodó oldalát miniatűr festménysorozat díszíti. A konyhában két kemence és hat külön főzőlyuk, minden szabad felületet kék majolikalapokkal vontak be.

Félhatkor a teremőrző figyelmeztet bennünket:

– Jó lesz, ha elindulnak a szállásukra, companeros, nemsokára alkonyodik, és itt a városban esténként többnyire nem működik a villanyvilágítás.

Egy ideig még a kormányzói palota környékén sétálgatunk; egy ház előtt talán még száz évvel ezelőtt elgörbült csövű kis ágyút ástak le a földbe, Isten tudja, minek használhatták; sárrázónak, vagy a lovaikat kötötték ide az úri vendégek.

Régi, festett falú épület oldalába márványtáblát erősítettek: a Trinidadi Tigris Klub tagjai állították F. C. Ramirez emlékére, aki az Amerikai Ethosz példaképe volt. Mellette egy összeomlott katolikus templom, az állva maradt falakról is lehullott a vakolat, csak az oltár fölött maradt épen a háromszögletű szem.

Az út óriás kavicsain lovasok kocognak el mellettünk, az egyik valamiféle kardot visel az oldalán, a másik lekaszált füvet visz egy zsákban.

Kiérünk a történelmi városrészből egy újabban épült utcára, ezen a környéken kissé már élénkebb a mozgás, egy kocsmát nyitva is találunk, bemegyünk, a helyzet a szokásos: sör nincs, csak rumot lehet kapni.

Egy oldalsó mellékutcán megyünk tovább, az utca elején kövér patkány hullája fekszik, rászálltak a legyek, félmeztelen gyerekek dobálják kővel. Gyarmati filmek hangulata szállong. R. éppen arról mesél, hogy itt az ellenségek selyembe csavart borotvával szokták elvágni egymás torkát, a vágás alig látszik, de biztosan halálos, mikor egy autó jön velünk szemben a keskeny utcán, félrehúzódunk. Egy kunyhó falához hátrálunk, a nyitott ajtón harsány énekszó tolul ki.

– Mi lehet itt?

Nézzük a mulatozást, a kis deszkakunyhó közepén nyolc-tíz középkorú néger férfi énekel és táncol. Egyikük kijön hozzánk és üdvözöl minket.

– Mi van itt? Esküvő, vagy születésnap?

– Egyik sem, csak mulatunk egy kicsit. Jöjjenek be maguk is, legyenek a vendégeink.

A kunyhóban alig néhány törött és össze-vissza szögelt bútordarab áll, a berendezés fő dísze egy gumi gyerekmentőöv és egy celofánnal betakart szovjet ülőbaba. Az asszonyok nem vehetnek részt a mulatságban, a sarokba húzódnak ijedt gyerekeikkel.

A mulatsághoz összesen két üveg barna rumot tudtak venni – bár a fizetésükhöz képest ez is nagyon sokba került – nekünk is töltenek gyanús tisztaságú fémpoharakba. Tanácstalanul forgatom a markomban, R.-re nézek:

– Igyunk belőle?

– Persze.

– És ha vérbajt kapunk?

– Egyszer úgyis meg kell halni.

A „zenekar” egy gitárból áll, a ritmust egy bádogpohárral adják meg, melyet az üres, barnarumos üveghez vernek. Táncolnak. Egy néger rongyos fehér garbóban, kövér bőre kilátszik az anyag szögtépte hasadékain, asszonyosan riszálja a fenekét. Egy részeg – nadrágszíján valamilyen díszfityegő lóg – már mozdulni sem tud, hamarosan össze is csuklik. Énekelnek, de nem egy szólamban, hanem felelgetnek egymásnak. Az előénekes odajön hozzánk és megkérdezi, honnan jöttünk, mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, eltűnődik néhány pillanatig, ujjaival kiütve a falon próbálgatja a ritmust, aztán egy dalt rögtönöz a magyar–kubai barátságról.

Lassan besötétedik, a villany, ahogy a múzeumban előre megmondta a teremőrző, valóban nem gyullad ki, vissza kell térnünk a szállásunkra. Emlékül kiveszem a táskámból az utolsó csomag magyar pirospaprikát és odaadom a házigazdának.

– Üveggyöngyünk sajnos nincs – mondja R. rosszmájúan.

A házigazda a paprikát a teababa és a mentőöv közé teszi és mélyen meghajolva elköszön. A gyerekek hosszan elkísérnek minket.

 

Trinidádban is úgy emelkedik a külföldi vendégeket fogadó szálloda a város fölé, mint ahogy a kastély szokott uralkodni a cselédházak fölött. Itt fenn, a „Las Cuevas”-ban kapni sört is, egy négytagú német társaság asztalán vagy harminc üres üveg áll.

A szállót még az amerikaiak építették, a blokád óta itt sem nyúltak semmihez, a szúnyoghálók szétfoszlottak, a moszkitók, mintha kiváló technikájú párbajtőrözők lennének, folyton a kezemet szúrják, éjszaka felébredek és átkozódva elindulok, hogy egy pohár vizet igyak, mikor lelépek a padlóra, papucsom alatt recsegnek a svábbogarak.

Alig vártam, hogy reggel legyen, ki akartam menni a kertbe napozni, de az ajtóm előtt két ló legelt kipányvázva, felsóhajtottam és visszaléptem a szobámba. Nézem a tükörben véreres szemeimet, utána elfordítom a csapot: nincs víz. Felveszem a telefont, jelentkezik a porta.

– Non hay agua! – nincs víz! – mondom, mert ennyit már megtanultam spanyolul.

Valamit válaszoltak, de nem értettem, egyszerűbbnek látszott átmenni a portára. Hogy ne zavarjam a legelésző lovakat, az ablakon másztam ki. A gondnok felajánlott egy fél kancsó vizet, de kézzel-lábbal elmagyaráztam neki, hogy a mosdókagylóból is hiányzik a dugasz, két egész kancsóval sem tudok megmosakodni, ha csak úgy nem, hogy felköpködöm a vizet és aláállok. Szellemességemet méltányolták, vállon veregettek, de mondták, hogy tíz óra előtt ne is számítsak vízre.

Még mindig dohogva felmásztam a szabadtéri medencéhez vezető lépcsőkön, ha fürödni nem tudok, legalább megmártom magam. A vizet is rég cserélték, kergettem el magamtól a felszínt elborító vastag, barna levélréteget, közben egy oldalpillantást vetettem a fából épült kabinsor felé, ilyenkor holtszezonban a szálló alkalmazottai használták öltözőnek. Megdöbbenten láttam, hogy az egyik kabinban egy öreg néger férfi borotválkozik.

– Szóval ők kapnak vizet?

A méltatlanságtól háborogva kikapaszkodok a medencéből és odacaplatok a kabinhoz.

– Hay agua? – Van víz? – kérdezem szigorúan az öreg négertől.

– Non hay.

– Akkor mivel… – és néhány kézmozdulattal jelzem a „borotválkozni” igét.

– Con café, café negra – és mutatja a pamacsoló csészét – valóban feketekávé van benne.

Megenyhülök.

– Con té mejor! – Teával jobb!

– Nem jobb, mert a kávé nem látszik a bőrömön, ha rászárad.

– Ez is igaz.

Az öreg beteszi a zsilettbe a cseh Astra pengét, felsóhajt:

– Non porta, nem visz – és aggodalmasan nekilát a szőrnek.

November 7-én kellett visszarepülnünk Madridba, először csak a napokat számoltam az indulásig, az utolsó héten már az órákat, sőt a perceket is.

November 6-át a búcsúzásra szántuk, délelőtt kimentünk R.-hez elköszönni, ő csak decemberben tér majd haza. R. negyedmagával lakott egy ösztöndíjas ház egyik szobájában, mikor benéztünk hozzá, a szomszédos ágyon egy cseh óceanológus pakolt. Arca a szakáll alatt is láthatóan felpuffadt – egy évvel ezelőtt megharapta egy muréna, azóta újra meg újra meggyűlnek a mirigyek.

Nyolcvan méter mélységben vadászott piros korallra, egy kubai búvár kis méretarányos térképen már bejelölte a piros korall lelőhelyét, de felhozni nem tudta. M., a cseh óceanológus egy hónapig készült rá, hogy lemerüljön – ebben a mélységben az emberi szervezet már csak egy percet tud elviselni. Elektromos botot vitt magával védőfegyverként, alkalmazásához kell némi lélekjelenlét, mert pontosan a rohamozó cápa útjába kell vetni, csoportosan támadó cápák ellen pedig „nincs orvosság a kertben”. Harmadik merülésre hozta fel a piros korállt, akkor harapta meg a muréna.

Most az óceanológus is pakol, nagy ládákban viszi haza a zsákmányt: kagylókat, korallokat és más tengeri állatkák vázait, spirituszban eltett preparátumokat sok réteg vécépapírba tekerve, de a ládákat még nem meri leszegezni, naponta jön a kubai vámos, újabb és újabb relikviákat szedet ki vele, nem engedélyezi a kivitelüket, mivel véleménye szerint pótolhatatlan egyedi példányok.

R.-nek adjuk maradék üveg magyar pálinkánkat, S. a szappanát, nekem már rég nincs, a repülőgépen szerzett kis szappant is elhasználtam – a kubai szappan viszont kellemetlen szagú és nem habzik.

Délután az írószövetségben várnak minket, meghívtak egy irodalmi pályázat eredményhirdetésére. Nem osztanak nagy díjakat, a kézszorításhoz csak apró dísztárgyakat adnak.

R.-rel és S.-sel félrehúzódunk, már megittunk négy-öt mojitot, mikor „Szuper” Diaz ránk talál. Diaz a Havannai Állami Könyvtár igazgatóhelyettese, a „Szuper” név azért ragadt rá, mert a Könyvtáron kívül is számtalan állást tölt be, valamilyen főnök az írószövetségben, komoly funkciókat lát el állítólag az Állami Operaházban, a Földrengésjelző Intézetben, de szerintem azt is ő határozza meg, hogy milyen savanyúságot szolgáljanak fel az üzemi ebédhez. „Szuper” Diaz izgatottan belénk karol:

– Akarjátok látni a Hősünket?! – és meg sem várva a választ, magával hurcol minket. Egy sovány, katonaruhás férfi előtt állunk meg – paroliján egy nagy aranycsillag mutatja a rangját: commandante, vagyis parancsnok – ismerőseim közül leginkább Berkesi Andrásra hasonlít.

– Juan T. elvtárs, Fidel első harcostársainak egyike és kiváló író. Beszélgessetek – mondja „Szuper” Diaz és elrohan – nyilván döntést kell hoznia: gyártsanak-e különleges gyufát balkezesek számára. Reménytelen csend ereszkedik le ránk, S. megköszörüli a torkát:

– Kérdezd meg: vannak-e testvérei és hol laknak?

R. lefordítja, Juan T. értetlenül, de udvariasan felel valamit, én következem:

– A mi költőink közül is számosan voltak híres katonák, harcoltak fegyverrel. Ön, úgy tudjuk, fordított irányú utat tett meg a fegyvertől a tollig. Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy katona létére írni kezdjen? Mi inspirálta, mi adott ihletet?

– A Forradalom szolgálata.

– De pontosabban, ha lehetne.

– Fent, a Sierra Maestra egyik falujában még a Battista-rezsim alatt egy férfi megerőszakolta a húgát, mikor kiderült a vérfertőzés, felmenekült a hegyekbe, a zsarnok hadserege nem is tudott a nyomára jönni. Mikor a mi kezünkbe került a környék, elfogtuk a vérfertőző férfit, a forradalmi törvényszék szerint a büntetése nem lehetett más, mint halál, a parancsnokom rám bízta, hogy szövegezzem meg az ítéletet. Nekiültem, és fogalmaztam egész éjszaka, írtam hat oldalt. Másnap odaadtam a parancsnoknak elolvasásra, aztán csodálkozva nézett rám:

– Hogy ez milyen jól van megírva?! Te Juan, hiszen te író vagy! És azóta írogatok – fejezi be szerényen a commandante.

Szerintem még hallani fogunk Juan T.-ről, bár még egy sorát sem olvastam, de beláthatatlan fejlődési lehetőség áll egy író előtt, aki már az első művével olyan hatásosan be tudott avatkozni hőseinek az életébe, hogy az rögtön véget is ért.

A repülőgép hajnalban indult, három órakor csöngettek fel a portáról. Már este mindent előkészítettem, rendbeszedtem magam, most csak fel kellett öltöznöm. Még egyszer kinézek az ablakon: velünk szemben az épülő panelház éppen úgy a hatodik emeletnél tart, mint egy hónappal ezelőtt, mikor megérkeztünk. Megfogom a bőröndöm fülét, és kicipelem a lifthez.

Szétosztom utolsó ajándékaimat, a liftesnőnek egy zöld színnel író golyóstollat adok – a Rákóczi téri Alkalmi Áruházban vettem vagy húszat, darabját kettőötvenért. A nő szeme felragyog, kérdez valamit, nem értem, de nagyvonalúan bólintok. A liftesnő villámgyorsan lekapja a golyóstoll védőkupakját, és kihúzza zöldre a szemöldökét, borzongva fut át rajtam a sejtés: valószínűleg azt kérdezte, hogy szemöldökceruzát adok-e neki. Én nem merek odanézni a két zöld félholdra, de a nő elégedettnek látszik. Lehet, hogy így születnek a divatok?

A portásnak is adok egy golyóstollat, és aláírom a számlát, valami nyolcezer pesót tesz ki, egy átlagos munkás három évi keresetét. A portás átnyújt egy vastag köteg levelet, a magyarok küldik haza, majd Pesten kell postára tennünk.

Még üres és sötét a hall, először azt hiszem, hogy a szálló lakói közül ma csak mi indulunk vissza Európába, de aztán feltűnik az úszómedence körül gyalogló dán halkereskedő és még néhány gyűrött hajnali arc. R.-nek és Cukordémonnak már itt kellene lenni. R. fut be elsőnek, nyugtató sétát javasol a hall hosszában.

– Nem tudod, mikor kapjuk vissza az útlevelünket?

– Csak kint a repülőtéren. Feltéve, hogy Cukordémon nem hagyta benn a minisztériumban.

– Előfordult már ilyen?

– Elő, az illetők visszajöttek a szállóba, és csak egy héttel később utazhattak haza.

A sofőr egy órát késik a megbeszélt időhöz képest, de széles mosollyal integet, hogy ráérünk. Beülünk a fekete Volgába – feltehetőleg utoljára – és átvágunk a még éjszakai Havannán. Cukordémonnak igaza volt, még korán is érkeztünk, mert a gép két-három órás késéssel indul majd.

Sporttáskám oldalzsebéből kiveszem a papírzacskót, melyben a pénzt adták, meg se számolom, a száz pesóból legalább kilencven megvan még. Bemegyek a kis árudasorba, a feleségemnek szeretnék vásárolni valami kubai ajándékot, de itt is csak rumbatökök, cukordémonok, fa-teknősbékák közül lehet válogatni, végül egy sötét csont-utánzat nyakláncot veszek – máig sem láttam az asszonyon.

Egy külön boltban kedvezményes áron rumot lehet kapni, öt pesóba kerül egy üveg, a kinti ár egynegyedébe. Befizetek vagy tíz üveget, de ital helyett csak egy papundekli sorszámot kapok, majd erre szolgáltatják ki, de csak bent a tranzitváróban, nehogy üzletelni kezdjek a rummal. A maradék pénzt R.-nek adjuk.

Cukordémon visszaadja az útlevelünket és a jegyünket, kezet fogunk:

– Hasta la vista!

És már vonulunk is, vállunkon a sportzsákkal az „Ibéria” társaság repülőgépe felé. Hosszú a sor, minden helyet lefoglaltak, és senki sem akar ittmaradni, egy szabad ülést sem látni a gépen. Aztán a repülő lassan elindul, kinézek az ablakon, a napsütésben még egyszer felszikráznak a betűk: „AEROPUERTO JOSÉ MARTI LA HABANA”.

Éjfél körül érünk Madridba, a MALÉV-megbízott vár minket és egy penzióba visz, nem messze a repülőtértől. Reggel korán ébredek, kimegyek az udvarra járni egyet. Az uszoda vizét már leeresztették, a szürke betont elborítják a lehullott színes levelek.

– Ősz van, és itthon, Európában – gondolom, és kinyitom a kabátomat, hogy érezzem a novemberi szelet.