A törvény szolgája

– Azt kérdezik az urak, hogy a harminc év alatt, amit a rendőrségnél töltöttem el, melyik bűnöző volt a legnehezebb ellenfelem? – tűnődött el Markos, a nyugdíjas nyomozó százados, akit a téri Kiskörben csak Zsandár néven ismertek. – Száz és száz gyilkossal, tolvajjal, markecolóval, nehéz vagánnyal akadt dolgom, de ha mindet egy halomba gyűjtenénk, akkor sem érnének fel „A törvény szolgájá”-nak a bokájáig sem elszántságban, logikában, a cselekmények gondos megtervezésében és kivitelében.

„A törvény szolgája” az 1970-es évek elején jelentkezett először, akkor még nem gondoltam, hogy több mint ötéves, sokszor reménytelennek látszó küzdelem előtt állok. De térjünk az ügyre. Egyik éjszaka Budakeszi határában, azon a szakaszon, ahol a fővárosból kiérő kocsik hirtelen fel szoktak gyorsítani, és a közvilágítás is rosszabb az átlagosnál, egy huszonöt év körüli férfit találtak az úttestre vetve – csodaszámba ment, hogy nem gázolta halálra valaki.

A férfi, akiről kiderült, hogy válogatott futballista, a kórházban hamarosan magához tért, de semmiféle személyleírást nem tudott adni a támadójáról. Egy erdei vendéglőben vacsorázott, épp kihajtott a parkolóhelyről, mikor néhány méter után egy keresztbe vetett gerenda zárta el az utat. Kilépett a kocsiból és lehajolt, hogy arrább tegye a gerendát – akkor ütették le hátulról. A merénylő nem nyúlt a kocsihoz, nem vette el a futballista pénztárcáját vagy más értéktárgyait, nyilvánvalóan nem anyagi okok vezérelték. Megkérdeztük, vannak-e haragosai, ellenségei, akikre gyanakodna, de a futballista csak a vállát vonogatta.

A helyszínre kivitt kutya szagot fogott, és pórázát rángatva elindult egy erdei ösvényen, de néhány száz méter után vonítva visszahőkölt. A menekülő a hagyományos és biztos trükköt alkalmazta: őrölt borsot szórt szét maga után.

A tettes tehát nem hagyott nyomokat, hacsak nem tekintünk annak egy kerek Justitia-nyomatot, valamilyen füzet vagy brosúra fedeléből vághatták ki. Az Igazság Istennőjét megszokott pózában mutatta: bekötött szemmel, kezében a mérleggel, a papírkorong hátán három szó állt közömbös, gépelt betűkkel: A TÖRVÉNY SZOLGÁJA. Nem lehetett teljes biztonsággal eldönteni, hogy egy arra haladó autóból hullott ki véletlenül, vagy szándékosan hagyták ott az út mellett, ez a jelkép csak néhány hónappal később vált fontossá, mikor ismét felbukkant – egy újabb bűncselekmény színhelyén.

„A törvény szolgája” ezúttal egy főmérnök rózsadombi villáját gyújtotta fel. Amíg a futballista elleni merényletet tudatos kegyetlenség jellemezte, ez az ügy, ha lehetne humánus módon végrehajtott gyújtogatásról beszélni, mindenképpen megérdemelte volna ezt a minősítést.

A gyújtogató kiválasztotta a napnak azt az egyetlen óráját, mikor a célpontul kiszemelt villában nem tartózkodott senki, a család kisebbik, nyolcévesforma gyereke eredetileg otthon maradt volna, őt távirati úton berendelték az iskolába – utánanéztünk: nem az iskola adta fel a táviratot. „A törvény szolgája” feltehetően még egyszer meg akart bizonyosodni, hogy valóban elment-e mindenki a villából, mert alig néhány perccel a tűz kitörése előtt felhívta a főmérnök számát – több tanú is emlékezett rá, hogy a szellőztetés céljából nyitva hagyott ablakon hosszan ismétlődő telefoncsörgés hallatszott ki.

A terv további láncszemeként a villával szomszédos házakban többen is értesítést kaptak, hogy épp azokban az órákban, mikor a gyújtogató tettét elkövette, tartózkodjanak otthon, mert a Vízművek illetve az Elektromos Művek emberei kijönnek elvégezni a különböző javításokat. Ezeknek az értesítéseknek volt köszönhető, hogy míg a villa porrá égett, a szomszédos házaknak szinte semmi baja nem történt, a lakók vizes ronggyal lecsapkodták a szállongó szikrákat – mindez nyilvánvalóan a gyújtogató szándékai szerint történt.

Maga az akció egy hivatásos tűzszerésznek is becsületére vált volna. A pince és a padlás kevésbé szembetűnő sarkaiba helyezték el a gyújtószerkezeteket és hét-nyolc fészekből egyszerre lobbant fel a tűz, az alulról-felülről lángoló házat a tűzoltók meg sem tudták közelíteni.

A gyújtogató kilétéről nem tudtunk megállapítani semmi közelebbit. A főmérnököt kihallgattuk, de azt vallotta, hogy nincsenek komolyan vehető haragosai vagy ellenségei. A helyszínen, mint mondtam, most is csak egyetlen nyom maradt: az a kerek papírembléma, mely az Igazság Istennőjét ábrázolta – hátán „A törvény szolgája” felirattal.

Ezzel az emblémával aztán mind gyakrabban találkoztunk. Semmiféle előzetes védőintézkedést nem tudtunk alkalmazni, mert az ismeretlen tettes szabálytalan időközökben bukkant fel, néha hetenként kétszer is hallatott magáról, néha csak egy fél év után, és a helyszíneket is váltogatta. Akcióinak sugara Budapest belvárosától eldugott hegyi üdülőtelepekig terjedt ki. Az emblémával jelzett bűncselekmények súlyossága is széles határok között mozgott: egy könnyű testi sértést esetleg egy életveszélyes merénylet követett.

Hogy az ügy végképp felfoghatatlanná váljon, egyszer egy olyan bejelentés érkezett, hogy „A törvény szolgája” ismeretlenül komoly összegű pénzt, sok ezer forintot küldött egy üzemi könyvtárnak, megnéztük a feladóvevényt: a géppel kitöltött utalvány hátán, a feladó magánközleményei rovatban valóban az ismert jelige állt: „A könyvtár fejlesztésére tisztelettel »A törvény szolgája«.”

 

*

 

A nyomozói munkában kialakult szokások szerint ezzel az üggyel sem egy ember foglalkozott – a magányos és zseniális mesterdetektívek ideje, mint tudjuk, lejárt –, hanem egy hat-nyolc tagú csoport.

Ez a csoport gyakran leült beszélgetni, hogy legalább valami közös elképzelést alakítsunk ki „A törvény szolgájá”-nak személyét illetően, de nem tudtuk összerakni az olyannyira széthulló mozaikdarabokat. Amelyik feltételezés illett volna az egyik ügyhöz, semmiképp sem passzolt a másikhoz, ugyanakkor rendszertelenül csapongó őrültnek sem tarthattuk, mindannyian éreztük, hogy léteznie kell egy titokzatos, közös mozgatórugónak. Végiglapoztuk kartotékainkat az egész magyar bűnöző világról, de „A törvény szolgája” módszereit, elgondolásait soha egyikük sem alkalmazta. Az is megfordult a fejünkben, hogy a közös jelvény alatt talán több személy tevékenykedik, esetleg egy kiterjedt bűnszövetkezet, de ha így lett volna, akkor sem tisztázódott semmi.

A hosszú órákig elhúzódó szeánszok egyre inkább ahhoz hasonlítottak, mint mikor a macska körbejár a saját farka körül. Én magam egyetlen ötletet találtam figyelemre méltónak, melyet csoportunk rangidőse, egy öreg nyomozó vetett fel: a villa felgyújtásának precíz technikája, a mindig gyors és határozott végrehajtás arra vall, hogy „A törvény szolgája” valaha egy fegyveres testületnél, esetleg épp a rendőrségnél dolgozott.

A gyakorlati nyomozói munkában sem sokra jutottunk. Néhány apróságot kiderítettünk, például az embléma eredetét: egy alapfokú jogi ismereteket tartalmazó brosúra fedeléből vágták ki, de ez a kiadvány másfél milliós példányszámban jelent meg, lehetetlen lett volna mindet felhajtani, és a többi felderített nyom sem vezetett tovább.

Az elhúzódó és eredménytelen nyomozás egyre inkább elvette az emberek kedvét, és bár hivatalos felmentést senki sem kapott az ügy alól, mind kevesebbet és csak kényszeredetten foglalkoztak vele.

Egyedül én nem tudtam szabadulni „A törvény szolgája” bűvköréből. Közel harmincéves szolgálat után már untam az analfabéta gyilkosokat, átlátszó szélhámosokat, a nyugdíj felé közeledve szerettem volna valami emlékezetes bravúrral elbúcsúzni. Ebben az ügyben úgy éreztem, méltó ellenféllel állok szemben, talán furcsa ilyet hallani egy nyomozótiszttől, de önkéntelenül tiszteltem ezt a korrekt bűnözőt, akit ráadásul soha nem vezetett anyagi érdek.

Újra és újra végiggondoltam minden részletet, és a kitartó munka, mint mindig, most is meghozta a maga véletlennek látszó eredményét. Két év után fedeztem fel egy olyan elemet, mely valamennyi ügyben felbukkant: mindegyik sértett, alig néhány hónappal „A törvény szolgájá”-nak támadása előtt, megfordult a törvényszéken, így vagy úgy szerepelt valamilyen perben, mégpedig ugyanazon a fórumon, az egyik budapesti kerületi bíróság előtt.

Érthetetlennek és felfoghatatlannak tűnt, hogy miért hallgatott valamennyi sértett erről a nyomozást alapvetően befolyásoló körülményről, de most nem akartam töprengeni ezen, a felfedezés annyira izgalomba hozott, hogy még azt a néhány órát sem tudtam kivárni, amíg a szóban forgó perek anyagát hivatalosan is átkérik, hanem én magam siettem át a bíróságra.

 

*

 

Először természetesen a törvényszék elnökénél jelentkeztem, engedélyt kértem tőle és útbaigazítást kutatásaimhoz. Az elnök vállat vont: az épület hat emeletén négy budapesti kerület pörös ügyeit tárgyalják, legalább ezer ember dolgozik itt állandóan, és ezerszámra fordulnak meg ügyvédek, tanúk, gyanúsítottak és így tovább. Végül is azt ajánlotta, hogy forduljak egy doktor Gimesy nevű bíróhoz, mert az engem érdeklő ügyek többségével az ő vezetése alatt álló tanács foglalkozott, előre figyelmeztetett, hogy ne számítsak barátságos fogadtatásra.

Gimesy magas, sovány, hajlott hátú férfi volt, fogai erősen megsárgultak a dohányzástól, rövid beszélgetésünk alatt is legalább háromszor rágyújtott. Mikor felmutattam nyomozói igazolványomat, a bíró szeme ellenségesen megrebbent, és mereven elzárkózott minden felvilágosítás elől. Kijelentette, hogy mindaz, amit fontosnak vélt megjegyezni, megtalálható a periratokban és az irattárba utasított. Magatartását különösnek találtam, de mivel ő volt birtokon belül, kénytelen voltam eltűnni.

Az irattárat alkalmi kezelő vezette, egy nyugdíjból havi negyvennyolc órás munkára visszatért altiszt. Míg kereste az iratokat, beszédbe elegyedtünk, a rossz modorú Gimesy után jólesett barátságos szavakat hallani: Az öreget Kántor Mátyásnak hívták, néhány évvel ezelőtt még teremőrként szolgált a bíróságon, mosolyogva említette, hogy minden különösebb erőlködés nélkül ki tudta rakni a tárgyalóteremben vagy a folyosókon randalírozó, garázda módon viselkedő alakokat. Valóban: külsején semmi jel nem mutatta, hogy már a hatvanas éveit tapossa.

Legnagyobb megdöbbenésemre egyik keresett iratot sem találtuk meg a nyilvántartásban feltüntetett helyén, az öreg altiszt kikelt magából:

– Tessék megnézni: egész sorok hiányoznak a polcról! Kupleráj ez kérem és nem törvényszék. Hiába töröm magam, itt ki-be járkálnak az emberek, mindenki azt vesz le, amit akar.

Meg kellett vigasztalnom őt. Kérdezgettem, gyanakszik-e valakire, van-e valamilyen elképzelése, hogy ki és miért vihette el éppen ezeket az aktákat, de az öreg csak rázta a fejét. Rokonszenvesnek és megbízhatónak találtam Kántort. Megkértem, hogy minden feltűnés nélkül próbáljon utánanézni az eltűnt iratoknak, megállapodtunk, hogy két-három hét múlva újra felkeresem.

Ha nehézségek árán is, de sikerült felhajtanom a szóban forgó akták nagy részét, rákérdeztem, és kiderült, hogy „A törvény szolgája”-ügyek sértettei többnyire megőriztek egy-egy példányt.

A periratokat olvasgatva, nehéz volt elnyomnom magamban az önkéntelen elismerést és együttérzést „A törvény szolgája” iránt. Áldozatai ezekből a pörökből mindig győztesen kerültek ki, de a döntést láthatóan befolyásolta az ügyvédi ravaszkodás, a bujkálás a paragrafusok között és az ellenfél elesettsége, képtelensége, hogy megvédje magát.

Az a futballista, akit „A törvény szolgája” leütött és az úttestre vetett, néhány hónappal korábban kocsijával halálra gázolt egy öregembert a kijelölt gyalogátkelőhelyen. Az iratokból nyomon lehetett követni, hogy mozdultak meg a futballista érdekében különféle magas rangú személyiségek és szervezetek, a sportegyesületet támogató vállalatok, de maga a minisztérium is igyekezett minél jelentéktelenebbnek feltüntetni a gázoló vétkét. Korábban meg sem említett tanúk jelentkeztek, hogy az áldozatot gyakran látták részegen, rövidlátásban szenvedett és nem hordott szemüveget, másik oldalról pedig az iratokban a futballistát dicsérő és elismerő levelek tömegét mellékelték. Így történhetett, hogy a jóhiszemű, de megdolgozott bírósági tanács csak három hónap felfüggesztett börtönt szabott ki a gázolóra.

Hasonló benyomást keltett bennem annak a főmérnöknek az ügye is, akinek „A törvény szolgája” felgyújtotta rózsadombi villáját. A főmérnök ellen a saját édesanyja indított kártérítési pert. Keresetében elmondotta, hogy a fia eladatta vele háromszobás vidéki házát azzal az ígérettel, hogy viszonzásul magához veszi és gondoskodik róla. A ház vételárát a főmérnök elfogadta és villájára költötte, majd egy fél évvel később elintézte, hogy egy vizsgálatnál beszámíthatatlannak minősítsék az anyját és egy elmegyógyintézetbe záratta. Az öregasszony a kórházból próbálta megvívni harcát a siker minden reménye nélkül, mint előre látható volt, az ítélet a főmérnöknek kedvezett.

Megtaláltam annak az üzemi könyvtárosnőnek az anyagát is, akinek „A törvény szolgája” pénzt küldött a könyvtár fejlesztésére, mert ő is megfordult a bíróság előtt mint felperes, a vállalata igazgatóját jelentette fel. Vallomása szerint az igazgató kivett a könyvtárból egy hatkötetes közgazdasági témájú szöveggyűjteményt, az előírásos kölcsönzési idő leteltével sem hozta vissza és nem is hosszabbította meg. A könyvtárosnő úgy vélte, hogy a kölcsönzési szabályzat az igazgatóra éppúgy vonatkozik, mint a Szabolcsból feljáró segédmunkásokra, felszólítólevelet küldött neki, és mikor a megismételt figyelmeztetésre sem kapott választ, átírt a bérosztálynak, hogy a könyvek árát vonják le az igazgató fizetéséből. Eljárása annyira szabályszerű volt, hogy az igazgató nem tiltakozhatott ellene, de megtalálta a módját, hogy bosszút álljon. A könyvtárosnő fizetése hosszú évek alatt egy fillérrel sem emelkedett, de a panasztevő még ennél is sérelmesebbnek találta, hogy a könyvtárat áttelepítették egy használaton kívüli egykori felvonulási épület egyik kamrájába, és a nedvességtől a könyvek nagy része tönkrement. A kár többszázezer forintra rúgott, a bíróság ennek ellenére sem tehetett mást, mint hogy elutasította a könyvtárosnő keresetét, el kellett ismerje: az igazgató korlátlan joggal dönti el, hogy hol működjenek az üzem különböző létesítményei.

A periratok elolvasása után világossá vált, hogy a résztvevők miért hallgattak ezekről az ügyekről, nyilvánvalóan szégyellték szerepüket, ezenkívül semmi sem tisztázódott, sőt úgy éreztem, hogy a nyomozás munkája még tovább bonyolódott, szinte minden ügyben akadt egy-két ember, aki több-kevesebb indokkal próbálhatta megtorolni az őt ért méltánytalanságot és nyúlhatott „A törvény szolgájának” kétségbeesett és erőszakos módszereihez. Bármennyire is szerettem volna eljutni az igazságig, erőm végén jártam már, csak abban reménykedhettem, hogy a bíróságon, ahol az ítéleteket hozták, találok valamilyen használható nyomot.

 

*

 

Ezentúl szinte minden időmet a bíróságon töltöttem, sétálgattam a folyosókon, hallgattam a tárgyalásokat, mintha „A törvény szolgája” eljövendő áldozatait próbálnám megtalálni a peres felek között.

Néhányszor Gimesyvel is találkoztam, irtóztam csípős, rossz modorától, de beláttam, hogy túl kell tennem magam viszolygásaimon, egyik alkalommal megállítottam és megkértem, hogy szánjon rám egy-két órát. A bíró nem térhetett ki a beszélgetés elől, de ahogy rágyújtott, a kelletlenség kiült az arcára:

– Parancsoljon.

– Mivel magyarázza, hogy „A törvény szolgája” mindig azokból az ügyekből indul ki, melyeket ezen a bíróságon tárgyaltak és többnyire az Ön vezetése alatt álló tanács?

– Nem tudom.

– Mégis, mi a feltételezése?

– A rendőrség újabban azt is előírhatja, hogy találgatnom kelljen?

Nyeltem egy nagyot:

– Ki férhetett hozzá ezekhez a periratokhoz?

– Bárki hozzáférhetett és hozzáférhet ezután is, amíg nyugdíjasok és az ország legrosszabbul fizetett adminisztrátorai kezelik őket. Egyébként szeretném közölni Magával, hogy nem vagyok hajlandó elvégezni a rendőrség munkáját. Ha érdekli magukat a tettes – tessék kinyomozni! Az én dolgom akkor kezdődik, amikor maguk befejezték a sajátjukat.

A kutatás meddő óráiban felüdülésnek számított, ha fellátogathattam az ötödik emeletre az irattárba. Összebarátkoztam az öreg altiszttel, magányos agglegény volt, szerteágazó érdeklődéssel, otthon dolgozgatott kis műhelyében, szőlőt nevelt, meg-megkínált saját termésű borával. Kérdeztem a véleményét Gimesyről, az öreg kitérően válaszolt, de ahogy ingatta a fejét, látszott, hogy nem rajong a bíróért.

Lehet, hogy Gimesy kiállhatatlan modorán támadt düh vezérelt, de vele kezdtem el a már személyekre is kiterjedő nyomozást. Szereztem egy levelet, melyet a bíró hivatali írógépén írtak le, odaadtam szakértőnknek, hogy vesse össze a Justitia-emblémák hátán talált gépeléssel – a szakértők lehetségesnek vélték, hogy a két irat egy és ugyanazon a gépen készült. Elhatároztam, hogy bemegyek a törvényszék elnökéhez és elkérem Gimesy személyi anyagát. Közbejött azonban egy országos riasztás és az ezt követő összetartás, csak két héttel később jutottam el a bíróságra.

Feltűnt, hogy az épület utcai homlokzatára kirakták a fekete zászlót, bent megkérdeztem a törvényszék elnökétől, hogy kit gyászolnak?

– Régi jó kollégánkat veszítettük el, Gimesy doktort. Egy infarktus vitte el. A felelősségteljes munkával járó izgalmak, a sok cigaretta…

Megdöbbenésemben szólni sem tudtam, képtelen voltam eldönteni magamban, hogy érdemes-e folytatni a nyomozást egy halott ember ellen? Mindenképpen szerettem volna lezárni „A törvény szolgájá”-nak már évek óta húzódó ügyét, megkértem az elnököt: engedje meg, hogy átnézhessem Gimesy személyi anyagát és átvizsgálhassam az íróasztalát. Az elnök némi vonakodás után hozzájárult.

A személyi anyag dossziéjában kevés érdekeset találtam, minden adat, a jellemzések hangvétele arra vallott, hogy Gimesy a törvényszék legjobban képzett bírái és legnehezebben kezelhető emberei közé tartozott – könnyen lehet, hogy ez a kihívó és sértő hang, ahogy velem beszélt, általánosan jellemző volt rá.

Bementem Gimesy irodájába és magamra zártam az ajtót. A törvényszéki elnöktől megkaptam a kulcscsomót, sorra kinyitottam az íróasztal fiókjait és átnéztem minden papírt. A fiókokból semmi érdemleges nem került elő, reményeimben kissé már megfogyatkozva, kezdtem hozzá a polcok átvizsgálásához.

A kutatás harmadik-negyedik órájában váratlanul megtaláltam azt a peranyag-csomót, melyet hónapok óta hiába kerestem – rajta érintetlen porréteg jelezte: hogy már régen itt fekszik. A szomszédos polcon pedig kezembe akadt néhány alapfokú jogi ismereteket tartalmazó brosúra, melyek fedőlapjából kivágták az Igazság Istennőjét ábrázoló kerek emblémát. Házkutatást tartottunk Gimesy lakásán is – néhány gyutacsot találtunk, melyet a bányában dolgozó feltárók, a „baráberek” használnak a vágat kihajtásánál –, tűzszerészeink szerint valószínű volt, hogy ezekkel borították lángba a főmérnök rózsadombi villáját.

Küldetésem ezzel befejeződött, felmentem az irattárba elbúcsúzni az öreg altiszttől, beszámoltam a történtekről, Kántor Mátyás őszintén megrendült:

– Egy dolgot szerettem volna már korábban is elmondani Önnek, százados elvtárs, de attól féltem, hogy esetleg rossz irányba terelem vele a nyomozást. Én elég jóban voltam Gimesyvel, lakásán én javítgattam a vízvezetéket, kályhákat, sokat beszélgettünk, ismerek néhány epizódot az életéből, az egyik, úgy érzem, utólag sok mindent megmagyaráz.

Gimesy N.-ben született, egy határ menti kisvárosban, régi jogászcsaládból származott, jelentős vagyonuk volt, ő mégis már diákkorától részt vett a baloldali mozgalomban. Lecsukták, mégis tovább folytatta. Egy politikai büntetőszázaddal kiküldték Szerbiába, ott megszökött és átállt a partizánokhoz. Itthon az Ausztria felé visszavonuló nyilasok letartóztatták a szüleit mint kommunista szimpatizánsokat, és a háború utolsó napjaiban kivégezték őket.

Gimesy mint volt partizán fegyverrel a kezében tért vissza, 1945-ben őt nevezték ki rendőrkapitánynak szülővárosába. A határ menti kisvárosban egymás után kapta el a nyugat felé szivárgó fasisztákat. Ő maga kísért fel egy-egy csoportot Pestre, de a Népbíróság sorra felmentette a fasisztákat, legföljebb felfüggesztett börtönbüntetést szabott ki rájuk.

Mikor a harmadik-negyedik csoport is büntetlenül szabadulhatott, Gimesy úgy döntött, hogy többé nem küld és nem hoz fel senkit, hanem maga intézi el az ügyeket. Beosztottjai és az őrök előtt nem akarta minden indok nélkül lelőni őket, ezért belekötött a foglyokba, addig provokálta őket, míg megütötték vagy menekülni próbáltak, és ilyenkor már szabályszerűen használhatta a fegyverét.

Valaki bejelentette az ügyet és Gimesyt letartóztatták. Érdemeire és fiatal korára való tekintettel néhány hónappal megúszta – még a tárgyalás idején sem töltötte be a huszadik évét –, a bíróság talán fel is mentette volna, de Gimesy nem bánta meg a bűneit, azt mondta, ha lehetne, újra kezdené.

– Ilyen múlttal hogy lehetett bíró?

– Majdnem harmincéves volt már, amikor bejutott az egyetemre, aztán is sokat küszködött, talán emiatt is volt ilyen keserű a természete.

Gimesy hajlama az önbíráskodásra beleillett abba a képbe, melyet „A törvény szolgájáról” alakítottunk ki magunkban. Megköszöntem az öreg altisztnek a felvilágosítást, ő csak arra kért, hogy beszélgetésünkről ne szóljak senkinek, attól tartott, hogy haragosokat szerezne magának.

 

*

 

Az ügy ezzel bezárult, már csak egy maradt hátra: meg kellett írni egy összefoglaló jelentést, hogy végképp lezárhassuk a jegyzőkönyveket és a többi nyomozati iratot. Ez a feladat énrám maradt, mint a körülmények legjobb ismerőjére, még egyszer áttekintettem a nyomozás öt hosszú évének eseményeit.

Munka közben ahelyett, hogy megnyugodtam volna, egyre szaporodtak bennem a kérdések, melyekre nem találtam kielégítő feleletet. A fizikailag megviselt Gimesy, hogy tudta végrehajtani „A törvény szolgájának” sokszor rendkívüli erőt kívánó akcióit? Lehetséges, hogy, mint korábban feltételeztük, nem egyedül dolgozott, hanem társai is voltak? Kik voltak ezek és mi történt velük? Másik megoldatlan pont: szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy bíró, még ha olyan szélsőségesen ingerült természetű is, mint Gimesy, ilyen módon érvénytelenítse, megkontrázza saját ítéletét.

Tudtam, a rendőrségi gyakorlatban egyetlen olyan ügy sem akad, mely ne hagyna maga után kérdőjeleket, de a kérdések száma és súlya itt többnek tűnt a megengedhetőnél. Közvetlen felettesemhez fordultam, és bejelentettem, hogy ilyen körülmények között nem tudom teljes bizonyossággal lezárni „A törvény szolgájának” ügyét.

– Mi az elképzelésed? – kérdezte a főnök.

– Tennék egy utolsó próbát. A bíróságon végig kellene futtatni egy olyan ügyet, mely magára vonná azoknak a figyelmét, akik esetleg kapcsolatban álltak Gimesyvel, vagyis „A törvény szolgájával”.

– Mit vársz ettől?

– Hátha ráharapnának és a felszínre jönnének. A „csalétket” természetesen biztosítaná egy-két ember, úgyhogy nem történhetne semmi baja.

– Megőrültél? Kezdjünk egy provokációs pörbe?

– Nem kellene pör, csak az iratok fussanak végig. Szerintem annyit megérne, hogy ezt az ügyet végre megnyugtatóan lezárhassuk.

– Költőnek kellett volna menned annak idején.

A főnök nem járult hozzá, így jobb meggyőződésem ellenére, el kellett készítsem a lezáró jelentést, de első szabadnapomon visszatértem a kerületi bíróságra, biztos voltam benne, hogy ha van egyáltalán megoldás, akkor csak itt találhatom meg.

Felmentem az irattárba, reménykedtem, hogy bent találom az öreg altisztet, szerencsémre éppen szolgálatos hete volt. Csodálkozva nézett rám:

– Mi történt, százados elvtárs?

Kántor Mátyás ismerte annyira a nyomozás menetét, hogy nem lett volna értelme titkolódzni előtte. Elmondtam, hogy érzésem szerint Gimesy halála nem oldotta meg „A törvény szolgájának” ügyét, meg kellene találnunk a társát, esetleg társait. Az öreg elgondolkozott:

– Igen, ez lehetséges. Remélem, százados elvtárs, hogy nem adta tovább azt a történetet, amit én Gimesyről meséltem magának. Így is túl sokan láttak magával.

– Kerüljem el ezentúl az irattárat?

– Nem kell, én mindig szívesen látom, csak a nyomozás érdekére gondoltam.

Újra és újra visszatértem a bíróságra, beültem a tárgyalásokra, periratokat olvasgattam, bár minden jel arra mutatott, hogy hiábavaló munkát végzek, „A törvény szolgája” Gimesy halála óta nem jelentkezett.

Egyik nap Kántor Mátyást nem találtam benn az irattárban, bár a munkarendi kiírás szerint be kellett volna jönnie. Lelkiismeret-furdalás támadt bennem, eszembe jutott állandó félelme, hogy olyat mondott nekem Gimesyről, amit nem kellett volna, megtudakoltam a címét, és még azon az estén kimentem hozzá. A lakásajtón hiába kopogtam, az előjövő szomszédok mondták el, hogy reggel elvitték a mentők súlyos gázmérgezéssel. Megkerestem a kórházban, de az öreg olyan rosszul volt, hogy csak napokkal később tudtam vele beszélni.

– Mi történt?

– Nyitva maradt a konyhámban a gázrezsó csapja.

– Hogy lehetett ilyen vigyázatlan?

Kántor Mátyás elgondolkozott, mintha azt fontolgatná magában, hogy mennyit érdemes elmondani nekem:

– Én lefekvés előtt megnéztem: el volt zárva.

– Akkor ki nyitotta ki?

Benyúlt a párnája alá és egy papírkorongot tett a paplanára: a kerek embléma az Igazság Istennőjét ábrázolta bekötött szemmel, kezében a mérleggel, megfordítottam, hátára oda volt gépelve a sokszor látott jelige: „A törvény szolgája.”

 

*

 

Ez az alattomos merénylet felháborított. Most már nem hivatali kötelességemnek, hanem személyes ügyemnek tekintettem, hogy leszámoljak „A törvény szolgájával”. Feletteseimnél kierőszakoltam, hogy megvalósíthassam korábban elutasított tervemet: egy provokáló pörirat átfuttatását a bíróság egész ügyviteli rendjén.

Kértem, hogy bízzák rám az anyag megfogalmazását, hosszan eltöprengtem, megpróbáltam „A törvény szolgájának” fejével gondolkozni. Az eddigi tapasztalatok szerint többnyire olyan ügyek mozgósították, ahol egy társadalmilag, anyagilag fölényben levő ember a sárba tapossa, megalázza gyenge és védekezésre képtelen ellenfelét. Több lehetőség közül is választhattam, végül egy majd tízéves, vidéken tárgyalt bűnügyet vettem elő és alakítottam át a helyzetnek megfelelően.

A „perirat” feltételezése szerint egy sebész operáció közben súlyos gondatlanságot követett el, melynek következtében meghalt a műtőasztalon fekvő beteg. Hozzátartozói feljelentették az orvost, az ügy a már jelzett kerületi bíróság elé került, az operáló sebész viszont olyan sikeresen védekezett, hogy felmentették. Tárgyalásra valójában természetesen nem került sor, az elnök magára szignálta ki az ügyet, és nem minden vonakodás nélkül aláírva hivatalos útjára bocsátotta.

„Vádlottként” egyik barátomat, egy fiatal orvost léptettem fel, érdekelte a feladat romantikája, szívesen elvállalta a „csalétek” szerepét. Mivel „A törvény szolgája” láthatólag a bibliai „szemet-szemért, fogat-fogért”-arány szerint mérte büntetéseit, itt is a legsúlyosabb visszavágásra kellett felkészülnünk – én vállaltam magamra az orvos biztosítását.

Teltek-múltak a napok, az ügyirat már rég bejárta a maga útját, és pihenőre tért az irattárban, de „A törvény szolgája” nem jelentkezett. Arra kellett gondolnom, hogy az orvos túlságosan szűk körben mozog, a klinikáról többnyire egyenesen hazament, ezért elhatároztam, hogy tágabb lehetőséget kínálunk fel „A törvény szolgája” akcióinak, eljártunk színházba, moziba, vendéglőbe.

Egyik este azt a Budakeszi határában fekvő hegyi vendéglőt választottuk ki, ahol néhány évvel ezelőtt „A törvény szolgája” leütötte a gázoló futballistát, az úttestre vetette, majd törött borsot szórva szét maga után, eltűnt az erdőben.

Ez a nehezen áttekinthető helyszín legalább négytagú biztosító csoport bevetését követelte volna meg, de ez a létszám már feltűnést kelthetett volna, és én annyira bíztam benne, hogy a számára kedvező terep végre cselekvésre készteti „A törvény szolgáját”, semmiképpen sem akartam elriasztani őt. Nem hívtam segítséget, kibiztosított pisztollyal, mert arra elszántam magam, hogy védencem biztonságát mindenképpen megvédem, egyedül őrködtem a vendéglő melletti homályban, nekidőltem egy fának és figyeltem.

Minden úgy történt, ahogy előzetesen megbeszéltük, az orvos megvacsorázott, aztán hallgatta a zenét, utoljára maradt a vendégek közül. Néhány perccel éjfél előtt fizetett, elindult a parkolóhely felé, hangtalanul a nyomába szegődtem. Az orvos kinyitotta a táskáját, elővette az autókulcsát és kissé előrehajolt, ebben a pillanatban kinyúlt egy kéz a kocsi alól és elrántotta az orvos lábát.

Odaugrottam és közbevetettem magam, a pisztollyal a földbe lőttem és beszóltam az autó alá:

– Jöjjön ki!

Néhány pillanatnyi várakozás után két kar tűnt fel, majd előmászott Kántor Mátyás, az öreg törvényszéki altiszt.

 

*

 

Szeretném, ha ebből az ügyből semmit sem írnának Gimesy számlájára – mondta később egy kihallgatáson Kántor Mátyás –, ő nem is tudott az akcióimról. Az ötletet tulajdonképpen a maga gyanúja adta százados úr, de csak akkor éltem vele, mikor Gimesy már meghalt, nem árthattam neki, akkor raktam be az irodájába a periratokat, a brosúrákat, melyekből kivágtam az emblémát és elvittem a lakására a bányagyutacsokat.

– Amit Gimesyről mesélt, hogy a háború után elfogta és agyonlőtte a nyugat felé menekülő nyilasokat, az ugye magával történt meg?

– Igen, azzal a különbséggel, hogy nekem soha nem bocsátottak meg, végigkísért egész életemen. Nem panaszként mondom, de ha nyilas lettem volna, rég elfelejtik.

– A jog vonzott volna, de nem juthattam be az egyetemre, bányába mentem dolgozni, csillés voltam, vájár, robbantómesterként fejeztem be. Ötvenéves koromban tönkrement a derekam, nyugdíjaztak, most végre megengedhettem magamnak, hogy kielégítsem régi vágyamat, jelentkeztem a törvényszéken – teremőrnek.

– Naphosszat hallgattam és figyeltem a tárgyalásokat. Úgy tűnt, a törvényeken most is megtalálhatók azok a kibúvók, melyeken a bűnös elmenekülhet – éppúgy, mint 1945-ben, mikor szabadlábra helyezték azokat a nyilasokat, akiket elkaptam a határon. Beszélgetni próbáltam egy-egy bíróval, hogy elmondjam a véleményemet és magyarázatot kapjak tőlük, de rá kellett jönnöm, hogy nem létezik ilyen magyarázat.

Mi a teendő? Ha az a bíró, akit a Jog, az Állam nevezett ki, nem látja el a feladatát, senki sem tilthatja meg a laikusnak, hogy a helyére álljon. Ezért úgy döntöttem, hogy hazaviszem a már lezárt iratokat, otthon újratárgyalom őket, ha elégedetlen vagyok a döntéssel, új ítéletet hozok és végre is hajtom.

– Nem félt?

– Nincs családom, nincs hivatásom, mit veszthettem. Ha lehetne, ma is újra kezdeném – biccentett felém. – Egyébként gratulálok, szépen dolgozott.

– Tudja, hogy az az orvosügy volt a végső próbálkozásom, ha nem olyan mohó, és nem csap le rá, talán soha nem bukik le.

– Lehetséges, de nem számít. Én nem látok nagy különbséget abban, hogy a börtönrács melyik oldalán élünk. Minden jót, százados úr!

Mint említettem az uraknak, nekem is ez az ügy volt az utolsó nagy vállalkozásom. A nyugdíjig hátralevő néhány évben gyakran eszembe jutott „A törvény szolgája”, és meg kell hogy mondjam, soha többé nem tudtam azzal az elszántsággal dolgozni, mint annak előtte.