Majer bácsi és a százezer dollár

Lengyel turisták vetődtek el a térre, oroszul és töredékes németséggel kértek útbaigazítást, de senki sem értette őket, végül reménytelenül legyintettek, és elindultak a Körút felé. Henrik sajnálkozva nézett utánuk:

– Most kellett volna szegény Majer bácsi, ő biztos tudott volna beszélni velük.

– Ki volt az a Majer bácsi?

– Az urak nem ismerték Majer bácsit? A legkomolyabban sajnálhatják. Ezer évben egyszer születik olyan nyelvtehetség, mint ő volt. Legalább tíz nyelven tudott perfektül: angolul, franciául, oroszul, spanyolul, keletnémetül, nyugatnémetül és ki győzné mindet felsorolni.

Majer bácsi a háború előtt Szegeden lakott, nagy könyvesboltja volt, két utcára nyíló kirakattal. Egész Európával üzleti levelezésben állt, sőt még Amerikából is eljöttek hozzá egy-egy ritkább könyvért. A Majer-bolt büszkesége volt Szegednek, de minden hírnév és tekintély annyit ért, mint az 1936-os naptáron a légyszar. Majer bácsit behívták munkaszolgálatra, a feleségét és a három gyerekét pedig elvitték Auschwitzba.

A háború után egyedül Majer bácsi tért vissza, pár hónapig még Szegeden maradt, hátha kap valamilyen hírt a családjáról, aztán belátta, hogy hiába vár, otthagyta a ház és az üzlet üres falait, és egy tehervagon tetején kuporogva, feljött Pestre.

Majer bácsi tovább akart utazni Párizsba, Londonba vagy talán New Yorkba, mert mindenütt voltak ismerősei, akik hívták, de addig gondolkodott, amíg lezárták a határokat, és többé aranyért sem lehetett útlevelet kapni.

Én 1949-ben vagy talán 50-ben találkoztam először Majer bácsival, itt ült a Kiskörben és egy régi Dajli Majlit olvasott angolul. Gondolják meg az urak: valaki itt a téren, nehéz vagányok és zsugások között a Dajli Majlit olvassa, el lehet képzelni ennél szebb dolgot?!

Majer bácsi akkoriban ötven év körül járt, ősz haját egészen rövidre, majdnem kopaszra vágatta, drótkeretes szemüveget viselt és mindig ugyanazt a kék munkásruhát hordta, fényesre pucolt fekete bakanccsal. Szája sarkában állandóan egy cigaretta lógott, mintha oda lett volna tetoválva.

Lakni a Dobozi utcában lakott, a régi Üdvhadsereg szálláson. Mivel a gondnok is látta rajta, hogy egy jobb ember, nem a nagy közös terembe rakta, hanem egy kisebb négyes szobába, itt, ha akart, tudott főzni magának, és elzárhatta a holmiját egy szekrénybe.

Majer bácsi nem vállalt állást, nem akart beülni egy irodába kulinak, havi három-négyszáz forintért, egy régi ismerőse az állami könyvkereskedelemben dolgozott, az szerzett neki egy munkahelyi igazolást, hogy ne vigye el a rendőr. Abból élt, hogy nyelvleckéket adott, azt mondják, olcsón és jól tanított, a tanítványai egymásnak ajánlgatták – persze csak titokban. A rendőrség nem nézte jó szemmel, ha valaki, mondjuk, spanyol nyelvleckéket vesz, mi másért tanulhat, mint hogy disszidálni készül, ha itthon akar maradni, a magyarral is megél, nem igaz? Ha kiderült, könnyen az állásába kerülhetett az illetőnek.

Volt Majer bácsinak egy közepes nagyságú liszteszsákja, kimosta, a négy csücskére spárgát kötözött és a hátára vette, ebben hordta a tankönyveket és a szótárakat. Lakásra járt a tanítványaihoz, két lecke között leült itt a téren és kiválogatta azt, ami a következő órára kellett, és evett valamit, csak úgy köröm közül: kenyeret, hurkát, nyári szalámit. Egyszer meg is kérdeztem tőle:

– Miért nem eszik valami főtt ételt, Majer úr? Tudományosan be van bizonyítva, hogy kell a szervezetnek, éppen most olvastam, hogy a főtt borsóval táplált tengerimalacok kétszer annyi ideig élnek, mint azok, amelyek nyers borsót kapnak.

– Ha ez biztos, akkor át fogok térni a nyers borsóra, Henrik úr – mondta, fogta a zsákját és elindult a következő leckére.

Egy nap Majer bácsi ajánlás útján elkerült egy Hársfa utcai lakásba, Széderékhez. A négyszobás lakásban ketten éltek: özvegy Széderné és a húsz-huszonkét éves lánya, Kati. Kati még nem ment férjhez, utoljára egy fiatal szabó udvarolt neki, szép pár volt: magas, vékony, szőke fiú és magas, molett, fekete lány, mégis, ha karonfogva végigsétáltak az utcán, az emberek egymásra hunyorítottak és összenevettek mögöttük. A környéken mindenki tudta, hogy a fiú olyan homokos, mint a Szahara, és a mestere udvarol neki. Katiék már kitűzték az esküvőt, mikor a mester közbelépett és a parti visszament, állítólag vett a fiúnak egy motorkerékpárt.

Kati elhagyta magát, naphosszat feküdt a díványon, vagy teleeresztette a kádat meleg vízzel és ült benne, amíg rá nem hűlt. Özvegy Széderné mindent megpróbált, hogy megvigasztalja, kínjában még az is eszébe jutott: hátha a tanulás lekötné Katit, egy olcsó tanár után nézett, így került Majer bácsi Széderékhez.

Kati angolul kezdett tanulni – Szédernének élt egy unokatestvére Los Angelesben, hátha egyszer kimehet hozzá. A lány nem nagyon törte magát az órákon, hagyta Majer bácsit beszélni, ő csak bólogatott és nézegette magát retikülje beépített tükrében. Majer bácsi mindent megpróbált: angol vicceket mesélt, képesújságokat hozott, melyeket az antikváriumban vett, vagy a házak kapujába kitett régi újsághalmokból emelt ki, de semmivel sem tudta felrázni az unatkozó lányt. Egyre kényelmetlenebbül érezte magát, készült rá, hogy megmondja Szédernének, semmi értelme az egésznek, csak a pénzt és az időt pocsékolják, de mire végre elszánta magát, a Hársfa utcai házban azzal fogadták, hogy Széderné épp aznap délelőtt szívattakot kapott és meghalt. Majer bácsi elgondolkodott, hogy ilyenkor mit szokás mondani, semmi sem jutott az eszébe, köhintett egyet és elment.

Aztán Majer bácsinak sokáig nem vitt az útja a ház felé, hetek múlva jutott az eszébe, hogy be kellene szólni a képesújságokért, melyeket Katinál hagyott. Órái után, késő este kopogott be Széderékhez, az ajtó nyitva volt, Kati a négyszobás lakás legbelső szobájában feküdt a díványon, a dunyha alatt felöltözve, egy állólámpa égett mellette, ennek a fényében rakott ki a padlóra mindent, amit csak használt: mosatlan edényeket, piszkos fehérneműt. Anyja halála óta nem mozdult ki a lakásból, a szomszédok hoztak neki valami ételt, nem is mosdott, hosszú haja egy zsíros gubancba tapadt össze.

Majer bácsi megdöbbenve ült le mellé, beszélgetni próbált, de a lány csak feküdt hanyatt és a plafont nézte. Az öreg tanár nem tudta így magára hagyni, rendet rakott az ágy körül, a piszkos tányérok és bugyik között akadt egy hivatalos levél, melyben felszólították Katit, hogy cserélje el a lakást egy kisebbre, mivel egy személy egyedül nem lakhat egy négyszobás lakásban. Széderék már korábban sem voltak igényjogosultak, de az öregasszony ismert valami kiskaput a Tanácsnál, és el tudta intézni a dolgot. Majer bácsi megnézte a felszólítást, alig egy-két nap múlva lejárt a határidő, kérdezte Katit, hogy intézett-e már valamit, de a lány csak vállat vont: nem érdekli, majd csak lesz valahogy.

Majer bácsi hozzám szaladt el, kérte, hogy segítsek megszervezni a cserét, de honnan akasszak le a szögről egy partnert? Mellettem egy kétszobás lakásban lakott egy rendőrtiszt, négy gyerekkel, az igényjogosultnak látszott, átmentünk hozzá, vállalkozott rá, hogy elintézi az ügyet. A Tanács még ezt a kétszobás lakást sem utalta volna ki egy embernek, a rendőrtiszt azt ajánlotta, hogy kerítsünk még egy személyt, akit legalább formailag bejelentünk, de ki lehet az, akiben meg lehet bízni, hogy nem használja ki a helyzetet, és nem telepszik be végleg a lakásba?

Elmentünk a régi vőlegényhez, de a szabómester még azt is megtiltotta neki, hogy szóba álljon velünk. Bárhogy is töprengtünk, csak egyetlen ember jöhetett számításba: Majer bácsi. Sokáig vonakodott, és csak úgy vállalta el, ha egy idő után mást kerítünk, és ő visszatérhet régi helyére az Üdvhadsereg szállásra.

Amit elvállalt Majer bácsi, becsülettel teljesítette; fésülte Katit, mosott rá, órái között haza-hazaszaladt, hogy főzzön valamit és megetesse, a lány legföljebb arra volt hajlandó magától, hogy esténként lemenjenek a moziba, vagy kiüljenek a térre. Majer bácsi mégis megfiatalodott a lány mellett, lassanként kezdett adni magára, a kék munkaruha helyett vett négyszáz forintért egy halszálkás mintájú öltönyt, a bakancs helyett pedig egy fekete félcipőt. Eleinte még kérdezgettem, mikor szándékozik visszaköltözni a régi Üdvhadsereg szállásra, később már nem került elő ez a téma.

Talán már egy fél éve élhettek együtt, mikor egyik este beállít hozzám Majer bácsi. Épp lecsót főztem vacsorára, mint tudják az urak, vegetáriánus vagyok, a konyhában beszélgettünk. Jó messziről kezdte, hogy járt lent Szegeden a mártírok sírjánál, ahová bevésette a felesége és a gyerekei nevét, elbeszélgetett a márványlappal, hogy van-e joga neki tovább élni, és mintha egy hangot hallott volna, hogy igen, van joga! Ilyenkor nekem fel szokott forrni a fejemben az a kevés káposztalé, ami van:

– Ezekben a hangokban az a furcsa, Majer úr, hogy mindig épp azt mondják, amit az ember hallani szeretne, de bökje ki már végre, hogy mit akar?

Erre bejelenti, hogy meg akar nősülni, el akarja venni feleségül Széder Katit. Bár egy házban laktunk, és akkor is láttam mindent, ha behunytam a szemem, erre mégsem számítottam:

– Meggondolta ezt, Majer úr? Nem kellene várni még egy kicsit, amíg kiismerik egymást?

– Nem lehet várni, Kati az ötödik hónapban van.

– És biztos, hogy a magáé a gyerek?

– Biztos, amennyire ilyet biztosan lehet tudni.

Nem tudtam elképzelni, hogy történhetett az eset, legföljebb úgy, hogy Kati maga fölé teperte Majer bácsit, de hát ebbe már nem lehetett beleszólni.

– Hát akkor sok szerencsét, Majer úr, miben lehetek még a szolgálatára?

– Arra szeretnénk megkérni, hogy jöjjön el tanúnak. Az az igazság, hogy senkit sem ismerünk magán kívül.

Az ilyesmit nem tagadhatja meg az ember. Hogy ne tartsanak smucignak, én fizettem a menyasszonyi csokrot és egy liter bort a Malosiknál, utána mentünk haza a Nagyfuvaros utcába.

A kisfiú, Majer Dániel, februárban született meg, épp a legrosszabb időszakban, mikor a piacon még nincs új zöldség és gyümölcs, a régi pedig nagyon drága, a gyerekek viszont nem szokták megkérdezni, mibe kerül, amit megeszel. Kati most sem ment el dolgozni, sőt még jobban kiszolgáltatta magát, az árak emelkedtek, a fizetések nem, mindenki örült, ha kenyérre tellett, nyelvtanulásra senki sem költött. Majer bácsi tanítványai kezdtek elmaradozni, utolsó tartalék pénzüket is felélték. Hozzám is átjártak kölcsönkérni, pedig hát az urak tudják, hogy akkor sem tartoztam a pénzarisztokrácia soraiba, ahogy mondani szokás: nagymosásnál nem volt rajtam gatya. Adtam szó nélkül, de Majer bácsi restelkedett:

– Már nem tart soká ez a nyomor, Henrik úr. Belekezdtem valamibe, ha sikerül, minden forint helyett tízet adok vissza.

– Valami könyvet ír?

– Nem pontosan erről van szó, már régtől fogva gondolkozom egy ötleten, most nekifogtam és úgy látszik, egypár hét alatt meg tudom csinálni.

És csakugyan, minden este sokáig égett a lámpa Majer bácsi gangra nyíló ablakában. Reggel vörös szemekkel ment le tejért, de az arca boldog volt, délelőtt-délután kitolta a másoktól kapott, vizelettől szétázott régi mélykocsit a térre, és órákig toporgott a hóban, hogy a gyerek minél több friss levegőt kapjon. Minden szembejövőnek megakadt rajtuk a szeme, a legtöbben a kisfiú nagyapjának nézték.

– Nem bántja ez néha, Majer úr?

– Nem számít, Henrik úr, az a gyerek így is nagyobb boldogság, mint amit én vénségemre megérdemlek. Nézze, milyen okos, már érti, amit mondok neki.

– Azt mondják, öregedő apa és fiatal anya gyerekeiből lesznek a legnagyobb zsenik.

– Csak legyen erőm felnevelni őt, legalább tizennyolc éves koráig, amíg leérettségizik.

– Miért ne lenne elég ereje, Majer úr? Tudományosan be van bizonyítva, hogy egy ember akár százötven évig is elélhet, ha békén hagyják – mondtam, mert jobb nem jutott az eszembe.

– Vagy ha én nem maradhatok meg neki, legalább annyi pénzt hagyhatnék rá, hogy ne legyenek gondjai.

– Annyi pénz nincs a világon, amennyi megóvhatna minket a gondoktól.

– Ki tudja?! Hátha van? – mondta Majer bácsi, és ingatta a fejét. Nem értettem, hogy mire gondol, de annyi látszott, nem a vakvilágba beszél.

Képzelhetik az urak, mennyire megdöbbentem, mikor egyik délután két civil ruhás nyomozó csengetett be hozzám. Major bácsit keresték, de a lakásban senkit sem találtak. Kati csavargott valahol, az öreg pedig lement a térre a gyerekkel. Azt mondták, megvárják, az ajtó mellett nekitámaszkodtak a falnak. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhatnak tőle, arra gondoltam, talán kiderült, hogy a bejelentőn hamis volt a munkahelyi bejegyzés, valójában engedély nélküli nyelvleckékből él.

Egy óra múlva megjött Majer bácsi, tolta a kocsit végig a gangon, néha előrehajolt és megigazította a takarót az alvó kisgyereken. A nyomozók odaléptek hozzá és felmutatták igazolványukat, az öreg bólintott, mint aki nincs túlságosan meglepve, betolta hozzám a gyerekkocsit.

– Itt hagynám Danit, Henrik úr, amíg Kati hazaér, legyen szíves vigyázzon rá. Mondja meg Katinak, hogy ne idegeskedjen, nem történt semmi, nemsokára hazajövök.

– Olyan biztos benne?

– Igen, egész biztos vagyok benne, Henrik úr. Mehetünk kérem – mondta a két nyomozónak.

Kati sírógörcsöt kapott, mikor meghallotta, hogy mi történt, azt hajtogatta, hogy soha többé nem látja már a férjét, de Majer bácsi másnap délben hazajött, kissé borostásan és gyűrött ruhában, látszott, hogy az éjjel nem aludt, egyébként a leghatározottabban jókedvűnek látszott. Nem akartam zavarni, kivártam, míg ő kopog be hozzám.

– Henrik úr – mondta –, az összes ismerősöm közül maga volt az egyetlen, aki mindig, minden helyzetben segíteni próbált rajtunk, joga van megtudni, hogy mi történt és mi fog történni ezután velem. Arra viszont szeretném megkérni, hogy amit hall, azt senkinek se adja tovább, mert ott benn aláírtam egy papírt, hogy hallgatni fogok mindenről.

Maga látta, hogy milyen körülmények között éltünk, minden áron pénzhez kellett jutnunk. Lopni-rabolni nem tudok, nyelvtanár vagyok, semmi máshoz nem értek, írtam egy tankönyvet és szerkesztettem hozzá egy segédeszközt.

Látszatra ez az eszköz nem nagy találmány: két papírkorongból áll, melyet középen egy kapocs tart össze. A felső korongba két kis ablak van vágva, ezen keresztül látszik az alsó korongra írt szöveg, az egyik ablakban magyarul jelenik meg a kifejezés, a másikban egy idegen nyelven, mondjuk németül. Az alsó korongot forgatni lehet és mindig új és új szöveg tűnik fel. Ez olyan, mint egy gyerekjáték, a kunszt abból áll, hogy az alsó korongra milyen szöveget rakunk fel, nekem egy-egy korongra sikerült feldolgozni a könyv egy-egy fejezetének minden szükséges kifejezését, egy-egy témakört: öltözködés, utazás vagy vásárlás. Ha valaki végigforgatja a korongot, játszva megtanul annyit, hogy biztosan meg tudja értetni magát. A világ úgy van berendezve, Henrik úr, hogy ami játék, ami ötlet, az jobban tetszik az embereknek, mint a komoly, megalapozott munka. A korongok többet érnek, mint maga a könyv. Majdnem száz korongot készítettem, egyelőre csak német nyelvre, de a módszerem ennyiből is látszik, más nyelvekre is lehet alkalmazni.

Mikor elkészültem, sokáig gondolkoztam, hogy mihez kezdjek vele: ha elviszem itt valahová a Találmányi Hivatalba, vagy az Idegen Nyelvek Főiskolájára – talán szóba sem állnak velem, vagy ha el is fogadják, fillérekkel szúrják ki a szememet. Elhatároztam, hogy kiküldöm a korongot külföldre.

– És sikerült?

– Igen, sikerült.

– Hogy lehetséges ez? Minden Nyugatra menő levelet átvilágítanak a postán, a legtöbbet el is olvassák?!

– Ezt hagyjuk, Henrik úr, amit nem tudunk, attól nem lehet melegünk, erről az egyről ne kívánjon többet hallani, mert a kihallgatáson sem mondtam semmit, nem szabad embereket bajba keverni. Elég az hozzá, hogy a könyv és a korongok eljutottak Amerikába. Egy ismerősöm a nevemben felajánlotta egy kiadónak, nekik megtetszett az ötlet és meg akarják vásárolni, százezer dollárt adnak érte. Az összeget deponálták számomra egy svájci bankban, csak alá kell írnom a szerződést és felvehetem.

– És a detektívek mit akartak magától?

– A szerződést szabályosan beküldték Magyarországra, a Vallás és Közoktatási Minisztériumba címezve – vagy nem is tudom, most hogy hívják. Ők átadták a Belügynek, és így derült ki a dolog.

A rémülettől a hátamon felállt a szőr.

– Miért nem vigyázott jobban, Majer úr?

– Én nem bánom, hogy így történt, Henrik úr, én nem akarok disszidálni, én itt akarok élni a családommal, nekem itt kell a pénz. Fizessék ki nekem ezt a százezer dollárt forintban, most úgy tudom, egy a tizenkettőhöz áll, vagy adjanak pont egy milliót, abból én már fel tudom nevelni a fiamat, vagy ha velem valami baj lesz, akkor az anyja.

– És mit mondtak bent a rendőrségen?

– Kihallgattak, hogy történt a dolog.

– És hogyhogy nem tartóztatták le?

– Nem hülyék, Henrik úr, az államnak szüksége van erre a százezer dollárra, és pontosan tudják, hogy az én aláírásom nélkül nem kaphatják meg. Most biztos gondolkoznak, holnap majd újra be kell mennem.

Másnap Majer bácsi még vidámabban tért haza.

– Eleinte fenyegetődztek, de aztán hajlandók voltak tárgyalni velem. Azt ígérték, hogy a rendőrség nem indít eljárást ellenem, és a százezer dollárért kapok százezer forintot.

– Fogadja el, Majer úr, ne is két kézzel, hanem négy kézzel írja alá.

– Szó sem lehet róla. Bizonyára tudja, hogy nekem valaha Szegeden könyvesboltom volt, két utcára nyíló kirakattal, ne vegye dicsekvésnek, de értek valamit az üzlethez. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is engednem kell majd, gondolom, valahol ötszázezer forint körül megállapodunk majd.

– Maga az Állammal akar alkudni, Majer úr? – kérdeztem elhűlve. – Ha ez sikerül, utána már nyugodtan foghat puszta kézzel darazsat, mert az sem nehezebb és veszélyesebb.

Majer bácsi nem hallgatott rám, hosszan tervezgette, hogy mire költi majd a pénzt: egy kis kertes házat akart venni, és régi, kényelmes bútorokkal berendezni.

Másnap Majer bácsi bement a rendőrségre, és három évig nem jött ki. Megkérdezték, hogy elfogadja-e a felkínált százezer forintot, Majer bácsi csak mosolyogva rázta a fejét, mint aki tudja, hogy nem sokáig kell várnia egy méltányosabb ajánlatra.

A kihallgatást vezető tiszt nem tárgyalt vele tovább, kiszólt az előszobában várakozó őröknek, és Majer bácsit átvitték a Sztálin út 60-ba. Itt már nem alkudoztak az összeggel, megkapta az első pofont, aztán a másodikat és a harmadikat, elébe rakták az amerikai szerződést, hogy írja alá. A pofon általában a legegyszerűbb érv, nem kell közlekedési rendőrt állítani mellé, hogy elmagyarázza, miről van szó, de Majer bácsira nem hatott. Ez a karakteres ember megkötötte magát, százszor inkább vállalta volna az agyonverést, mint hogy alkudjon azokkal, akik őt megütötték.

Végül is a nyomozók untak bele az ügybe, átengedték Majer bácsit a törvényszéknek, valamilyen gyorsított tárgyaláson elítélték öt évre, de csak hármat kellett letölteni belőle, 1955-ben szabadult.

Itthon közben felborult a családi élete, Katin szenestrógerek osztozkodtak, minden este berúgott, eladta a lakást is, a kisfiú állami gondozásba került, kiadták vidékre valahová.

Szabadulása után Majer bácsi visszaköltözött a Dobozi utcába, a régi Üdvhadsereg szállásra, de nem kapta vissza régi helyét az előkelőbb, négyágyas kis szobában. Mint börtönviselt ember a nagy közös teremben aludt egy hosszú, ácsolt fapriccsen, rongyok között.

Többé nem adott nyelvórákat, csak annyi munkát vállalt, hogy épp enni és inni tudjon. Leggyakrabban a Kun utca sarkán láttam a kocsmában álldogálni. Egyszer megszólítottam:

– Nem volna érdemes valamit kezdeni magával, Majer úr?

– Egy döglött kutyát már nem kelt fel az ember, Henrik úr – mondta, aztán úgy tett, mintha ott se lennék többé.

Még egyszer hallottam felőle és a százezer dollárról. Mikor a kisfiú hatéves lett, nevelőszülei elküldték hozzá, hogy ő az apja, vegyen neki kabátot, amiben iskolába járhat. Majer bácsinak akkoriban sem volt pénze, bement a minisztériumba és bejelentette, hogy most már bármilyen feltétellel hajlandó aláírni a szerződést.

Akkoriban, az 1950-es évek vége felé, már szabadabban lehetett közlekedni külfölddel, megengedték Majer bácsinak, hogy írhasson egy levelet amerikai barátjának. A barát sokáig nem válaszolt, aztán küldött egy üzenetet, hogy az a cég, amelyik meg akarta vásárolni az ötletet, rég visszalépett a szerződéstől, látták, hogy a találmány védtelen, ami jó volt benne ellopták, és más néven piacra dobták.