Légió mindhalálig

A múltkor a mohácsi piacon járva feltűnt nekem, hogy egy rokkant ember könyveket árul a tekerős kocsija mellé létesített ponyván. Odasomfordáltam és nagyot dobbant a szívem: a választékban felfedeztem az egyik régi könyvemet, Az elbocsátott légiót. Ez a regény, mint mondani szokás, háromszor jelent meg: először, utoljára és soha többé, így már rég kifogytam a példányokból, vásárló szándékkal közelebb léptem.

– Mennyibe kerül?

– Ötszáz forint.

– Meg van maga őrülve? Valami tizenhat forint volt újonnan.

– Sokallja? Nem baj – mondta a rokkant –, mire visszajön, már nem lesz meg.

Nem is volt meg, mert valaki ellopta a standról, de a jelenet mégsem múlt el bennem minden nyom nélkül; felidéződött a könyv megszületésének a története.

Egy hajnali telefonnal kezdődött, ezeken a telefonokon ritkán van áldás, többnyire iskolások szoktak felhívni:

– Író úr, ma dolgozatot írunk, adjon nekem valami témát.

– Milyet akarsz? Szomorút? Vidámat?

Általában vidámat kérnek, ilyenkor elmondom nekik az n.-i vár történetét, mely évszázadokig állta a mindenféle és -fajta ostromlók rohamait, hiába tört rá kuruc és labanc, török és tatár, falait sem kezdhették ki, mígnem tavaly a Műemlékvédelmi Hivatal odaküldte kőműveseit, hogy restaurálják – ezt már nem bírta ki az n.-i vár, összedőlt az egész. A gyerekek meghallgatják, morognak valami köszönetet, de a hangjukból érződik, hogy egy írótól azért többet vártak volna.

Ezen a reggelen azonban nem iskolások jelentkeztek, hanem egy telt, zengő női hang.

– A Mesterrel beszélek?

– Igen – mondtam jóindulatúan, mert mint a katonák, én is szeretem, ha valódi rangomnál egy fokkal magasabban szólítanak.

– Találkozni szeretnék Magával.

Épp nem volt otthon a feleségem, lelkesen bólintottam a kagyló felé:

– Rendben van, mikor, hol?

– Vasárnap délelőtt tíz óra, Astoria presszó.

Már fél kilenckor beültem, figyeltem az érkező nőket: bár ez volna!, bár az volna! – de egyik sem volt. Pontban tíz órakor egy magas, cserzett arcú, szemüveges, ötvenkörüli nő lépett oda az asztalomhoz:

– M. Irma vagyok, én kerestem magát.

Lemondóan legyintettem: ilyen az én szerencsém, de azért udvariasan helyet mutattam:

– Parancsoljon, miben lehetek a szolgálatára?

– Mi már régebben olvastuk a Maga könyvét, a „Magányos pavilon”-t, és nagyon tetszett nekünk.

– Köszönöm.

– Most láttuk az egyik szatíráját a Kortársban, az is nagyon tetszett, és az a véleményünk, hogy maga még ennél is jobbat tudna írni – ha hagynák.

– Lekötelezne, asszonyom, de nem fogadhatom el ezt a bókot, mert ezek szerint elég volna egy rendelet, mely felszabadítja a kezemet, és én lennék a Tolsztoj Leó. Nem így áll a helyzet. Én egyrészt nem szoktam gondolni rá, hogy engem hagynak vagy nem hagynak írni, másrészt semmivel sem tudok többet, mint amennyi a könyveimből látszik. Egyet viszont én is szeretnék kérdezni: miért használ mindig többes számot? Olvastuk, láttuk, az a véleményünk…

A nő mielőtt válaszolt volna, óvatosan körülnézett.

– Kérem, én valaha az Államvédelmi Hatóságnál szolgáltam mint főhadnagy, a légvédelmi részlegnél.

– Gondoltam, mindenki ott szolgált vagy a táviratfejtésnél, az Államvédelmi Hatóságnak valószínűleg nem is volt más részlege.

A nő nem törődött a közbeszólással:

– …és most is tartom a kapcsolatot régi testületi társaimmal, az ő nevükben kerestem meg most, hogy megkérdezzem: hajlandó volna-e megírni az Államvédelmi Hatóság történetét? Mi segítenénk benne.

Tűnődve vártam rá, pályám kezdetén, mikor még szerettem a színes ingeket és a provokatív témákat, egyből kaptam volna ezen az ajánlaton, de azóta „sok vicc lefolyt a Dumán”.

– Én vagyok az első, akinek felajánlja?

– Nem, a harmadik.

– És a másik kettő mit mondott?

– Háát…

– V. Antalhoz nem mentek?

– Hozzá? Ő most már a határozott névelőt is elvtársnak szólítja.

Eltöprengtem: végül is nem hallottam semmiféle olyan rendeletről, mely megtiltaná, hogy valaki az Államvédelmi Hatóság történetével foglalkozzon – és hátha most kínálja fel a Sors azt a bizonyos Nagy Esélyt egy remekműre.

– Rendben van – mondtam –, elvállalom.

Aztán hosszú hónapok teltek el kemény munkával, Irma mesélt, és futószalagon szállította a különféle régi ÁVH-sokat, de bemutatott a Hatóság néhány régi foglyának is. Ezekről ma nem akarok hosszabban mesélni, a lényeget megírtam „Az elbocsátott légió”-ban, akit érdekel, olvashatja, esetleg el is lophatja a könyvtárból, a büntetés oldalanként húsz fillér, még mindig olcsóbb, mint a mohácsi piacon.